Ha ma ifjúsági mozgalomról beszélünk, akkor világosan megkülönböztetjük a szélesebb ifjúsági mozgalmat és a szűkebbet, amelyet a főiskolák ifjúsági mozgalmának nevezhetünk. Ez a fiatalság az iskolák felé törekszik, vagy tágabb értelemben a pedagógia felé általában. Ezt nem azért mondom, mert egyiket vagy másikat különösebben hangsúlyozni szeretném, hanem azért, mert a legkönnyebben úgy jutunk el ahhoz, amihez el kell jutnunk, ha először is megnézzük a belső élet legfőbb nehézségeit, amelyek főként az egyetemek és főiskolák fiatalságának körében jelentkeztek.

E fejtegetéseknél néha az élet egyes részleteiből indulunk ki, és aztán gyorsan nagyobb áttekintéshez kell felemelkednünk. Engedjék meg ezért, hogy először azokról a tapasztalatokról szóljak néhány szót, amelyeket éppen az egyetemi ifjúság élt át lelkileg. Ez alapjában véve már sok évtizede előkészült, de csak a legutóbbi évtizedben emelkedett tetőpontjára, így világosan észrevehető lett.

Az egyetemi ifjúság keres valamit. Ez nem is csoda, hiszen a főiskolára azért megyünk, mert keresünk valamit. Tanító vezetőket keresünk, mondhatnánk, vezető tanítókat, és az ifjúság nem talált ilyeneket. Ezt a szörnyűséget a legkülönbözőbb szavakba foglalták, az egyik konzervatív módon fejezte ki, a másik radikálisan, az egyik okosat mondott, a másik nagy ostobaságot. Azt mondták: már nem is találunk tanárokat.

Mit találtak tehát, amikor a főiskolára jöttek? Azokat találták, akik ott voltak, de nem találták meg bennük azt, amit kerestek. Ők arra voltak büszkék, hogy valójában már nem tanárok, hanem kutatók. Az egyetemek és főiskolák kutató intézeteknek rendezkedtek be. Már nem az emberekért voltak ott. Csak a tudomány számára voltak ott, és a tudomány objektívnek nevezett életet élt az emberek között. Az emberekbe minden hangnemben beleverte, hogy mint objektív tudományt kell tisztelni. Az ilyesmit olykor kissé képszerűen kell kifejezni. Az objektív tudomány tehát ott járkált az emberek között, de egészen biztosan nem volt ember, hanem valami nem-emberi, és objektív tudománynak nevezte magát.

Ezt egyes dolgokban egyre inkább átélhettük. Milyen sokszor mondják: ezt már megtalálták, ez már a tudományhoz tartozik. Újra meg újra találnak valamit a tudomány számára, és a tudomány ún. kincseinek tárháza lassanként megszerezte magának ezt a szörnyű objektív létet az emberiségben. Az emberek azonban nem illenek ehhez az objektív, közöttük feszítő lényhez, mert az igazi, valóságos embernek nincs igazán kapcsolata ehhez az objektív hidegséghez, amely a legkülönfélébb módon halmozódik fel. Lassanként megkaptuk ugyan a könyvtárakat és tudományos kutató intézeteket. De különösen a fiatalok nem könyvtárakat keresnek, nem is tudományos kutató intézeteket, hanem a könyvtárakban - félve lehet csak kimondani - embereket keresnek, de könyvtárosokat találnak! A tudományos kutató intézetekben a bölcsességért, az igazi megismerésért lelkesedő embereket keresnek, és azokat találják, akiket a laboratóriumokban, a tudományos kutató intézetekben, klinikákon és hasonló helyeken meg lehet találni. Az öregek lassanként hozzászoktak ahhoz a kényelemhez, hogy már voltaképpen nem is akarnak létezni, csak intézeteik, könyvtáraik legyenek itt. Az ember azonban nem képes erre. Ha ilyen módon nem akar létezni, akkor nagyon is létezik, emberi mivolta helyett ólmos súlyával hat.

Ezt még másképpen is lehetne mondani: az emberek a természethez igyekeznek. De hogy mindjárt radikális hasonlattal éljünk: a természet ott van az egészen kicsi gyermek körül is. De a kisgyermek lelkileg-szellemileg semmit sem kap a természettől, és csak azáltal kaphat tőle valamit, hogy emberekkel kerül kapcsolatba, és a természetet velük együtt élheti át. Ez bizonyos értelemben még a késői ifjúkorig is érvényes. Emberekkel kell összejönnünk, akikkel együtt átélhetjük a természetet. Ezt azért nem tehetjük az utóbbi évtizedekben, mert nem volt olyan nyelv, amelyen a fiatalok és öregek megérthették volna egymást a természet mibenlétéről. Ha az öregek a természetről beszélnek, az olyan, mintha elhomályosítanák a természetet, mintha a növényeknek adott nevek már nem illenének a növényekre. Semmi sem vág össze. Egyfelől előttünk volt a növény titka, aztán az öregektől meghallottuk a nevét, de ez nem illett rá, mert éppen az embert iktatták ki, mivel a tudomány objektív lénye járkál a Földön. Ez lassan és fokozatosan érkezett cl. Az utóbbi évek azonban bizonyos kulminációt hoztak.

Egyetlen jelenség egészen hangsúlyosan megmutatja azt, ami a XIX. században bizonyos kulminációhoz ért. Ha volt egy kevés fantáziánk, és ott forgolódtunk az utóbbi évtizedek magasabb képzettséget adó intézetei körül, akkor minden másodpercben ismeretséget köthettünk a tudomány objektív lényével. Ez a legkülönfélébb alakban jelent meg, de mindig az egyetlen, igazi objektív tudomány akart lenni. És amikor megkötöttük az ismeretséget, amikor minduntalan bemutatták ezt az objektív tudományt, akkor megláttuk, hogy egy másik lény szégyenlősen félreosont, mert úgy érezte, hogy már nem tűrik meg. Ha az embert mégis ösztökélte valami, hogy titokban, hátul beszéljen vele, akkor megmondta, hogy nevét az objektív tudomány előtt már nem szabad kiejteni: filozófiának hívnak, szófiának, bölcsességnek. Gyalázatos előnevem a szeretet, és már nevem is hozzáköt a bensőséges emberihez, a szeretethez. Már nem jelenhetek meg, szégyenkezve kell járkálnom. Az objektív tudomány avval büszkélkedik, hogy semmi „filo” sincs benne. Most valóságos „szófiát”, az emlékeztető jelet is elvesztette. Így járkálok most, mert még hordozok magamban valami magasztos érzést és emberséget. - Ez a kép gyakorta lelkünk elé tárulhatott. Ilyen képekben jelenhetett meg az, ami az utóbbi évtizedek számtalan fiataljának bizonytalan érzéseiben élt.

Mindig megpróbálták kifejezni azt, amit voltaképpen kerestek. Úgy ahogy kifejezésre juttatták a gondolatot, az érzést. Azok tobzódtak a legbizonytalanabb kifejezésekben, akik az utóbbi évtizedekben talán a leglelkesebbek voltak, a legtöbb fiatal melegséget érezték magukban, mert voltaképpen csak azt tudták, hogy keresnek valamit. De ha ki akarták fejezni, hogy mit, akkor voltaképpen nem volt semmi. A „semmi” a Faust szavai szerint ugyan valóban „minden” volt, de semminek mutatkozott. Szakadékon kellett átjutni. Ez volt az érzésük, és alapjában véve még ma is ez. Ez az érzés csak történelmileg érthető, de nem a régi értelemben, hanem új értelemben történelmileg.

Most egészen másról szeretnék beszélni, de a dolgok lassanként egymásba illeszkednek. Időszámításunk kezdete körül az ember még egészen másként érezhette magát, mint ma, mert érzésében még sok régi maradvány rejlett. A lélekben örökség élt. Ezek az örökségek nemcsak időszámításunk kezdetén, hanem még a középkorban is sokáig megvoltak. Most azonban a lelkek örökség nélkül kerülnek a világba. Ez a dolog egyik oldala. Másfelől: kérdezzék csak meg azokat, akik időszámításunk kezdetén éltek, hogy vajon sokat beszéltek-e arról, amit ma a nevelés szóban foglalunk össze. Minél jobban visszamegyünk a múltba, annál kevesebbet beszélnek a nevelésről. Természetesen különbözőképpen beszélhetünk róla. Úgy is beszélhetünk róla, hogy azt mondjuk, hogy a fiatalság a nevelés révén alakuljon fokozatosan olyanná, amilyen öregkorában akar lenni. Mert végül is meg kell öregednünk földi életünkben, bármilyen fiatalok vagyunk is.

Régebbi korokban az emberek magától értetődőbben voltak fiatalok és öregedtek meg, mint ma. Ma voltaképpen olyan világban élnek, ahol nem is tudnak természetes módon fiatalok és öregek lenni. Hiszen ma már nem tudják, mit jelent fiatalnak és öregnek lenni. Semmit sem tudnak róla. Azért beszélnek végtelenül sokat a nevelésről, mert szeretnék tudni, hogy a fiatalságot hogyan tegyék úgy fiatallá, hogy valamikor tisztességes módon öregedhessék meg. De nem tudják, hogy hogyan fordítsák úgy a dolgokat, hogy az emberek valóban fiatalok legyenek, és fiatal korukban tisztességesen felvegyék magukba azt, ami később emberhez méltó öregkort tesz lehetővé számukra.

Évszázadokkal ezelőtt mindez magától értetődően folyt le. Ma sokat beszélnek a nevelésről. Gyakran nem is tudják, hogy milyen képtelenség, amikor az emberek a nevelésről beszélnek. Miért beszél majdnem mindenki a nevelésről? Többnyire nem azért, mert belátja, hogy milyen rosszul nevelték, hanem mert úgy találja, hogy helytelen nevelése miatt nehézségei vannak az életben. Tehát azért beszélnek nevelésről, mert úgy találják, hogy neveletlenek. Ezt nem ismerik be, de ezen a területen sohasem éltek át valami megfelelőt. Mégis ítéletet mernek alkotni róla. Nevelési programokat követelnek, mert nem éreznek magukban biztonságot. Mindig fel lehetne hívni a figyelmet arra, hogy az erős akarat voltaképpen mindenütt megvan, de tartalom nincs sehol. A fiatalság éppen azt érzi, hogy az akarásnak nincs tartalma. Miért nincs? Mert az egész földfejlődésben voltaképpen csak rövid ideje van valami igazán új.

Itt mindenesetre utalnom kell valamire, amit csak nagy vonásokban jelezhetek. De egyre jobban lelkük elé tárul, ha egyszer megnézik „A szellemtudomány körvonalai” c. könyvemet. Itt azt fogják találni, hogy a Föld léte más világ életének öröksége. A nevek közömbösek. Szaturnusz-, Nap- és Hold-korszaknak neveztem, de a Föld első korszaka a régebbi világok korszakainak ismétlése volt. Azt mondhatjuk, hogy a Földnek három ismétlő periódusa volt, a Szaturnusz- Nap- és Hold-kor. Azután jött a tulajdonképpeni Föld-periódus. De ez a periódus, az atlantiszi kor, tulajdonképpen ismét csak a régebbi létet ismételte meg magasabb fokon.

Azután következett az Atlantisz utáni kor. Még magasabb fokra emelkedett. De ez újra azt ismételte, ami már létezett. Az Atlantisz utáni kor az ismétlés ismétlése volt. Az emberiség a Krisztus utáni XV. századig valóban csupa ismétlésből élt, csupa örökségből. A XV. századig nem volt lelkileg tiszta lap. A lelkekben mintegy önmagától merült fel mindenféle, és csak a XV századtól lettek tiszta lapok. Csak azóta új a Föld. Azelőtt csupa örökségből éltek az emberek a Földön. Rendszerint nem veszik figyelembe, hogy a Föld csak a XV század óta új. Azelőtt mindig a régiből éltek. A XV század óta az ember a semmivel áll szemben. Lelkileg tiszta a lap. És hogyan élünk a XV század óta? Először a hagyomány révén öröklődött apáról fiúra az, ami régebben másképpen öröklődött át. Így a XV századtól a XIX. századig még volt hagyomány. De a helyzet egyre rosszabb lett. Ezt észre lehet venni egyes dolgokon.

Nézzük a jogot. Scotus Eriugenának például eszébe sem jutott volna, hogy úgy beszéljen a jogról, mint a mai emberiség, mert akkor még élt a lelkekben valami, ami útbaigazította, elvezette az embert a másik emberhez való beszédhez. Ez már nem létezik, mert a lélekben nincs már semmi, ami elvezet az emberhez, még nem találták meg azt, ami kivezet a semmiből. Akkoriban még legalább az apa megmondhatta a fiának. A XVIII. század végén azonban odáig jutott a dolog, hogy az apa már semmi megfelelőt sem tudott mondani a fiának. Ekkor az emberek görcsösen keresni kezdték az ún. értelmi jogot. Az értelemből kell kipréselni, hogyan jutunk a jogi képzetekhez és érzésekhez. Mások aztán úgy találták - mint pl. Savigny - hogy az értelemből már nem préselhető ki semmi. Így jutottak a történelmi joghoz. Leültek és tanulmányozták a régi dolgokat, teletömték magukat a régen elhaltak érzéseivel, mert nekik már nem voltak érzéseik. Az értelmi jog az elveszett dolgokhoz való görcsös ragaszkodás volt. A történelmi jog annak beismerése, hogy a jelen kor emberéből egyáltalán nem meríthető semmi, így léptek be a XX. századba, és egyre súlyosabban érezték, hogy a semmivel állnak szemben, és az emberből kiindulva kell valamit találni.

A régi görög korban senki sem értette volna, ha objektív tudományról beszélnek. Az ember akkor másképpen fejezte ki a világhoz fűződő viszonyát. Utalva szellemi látására Melpomenéről, Urániáról, szabad művészetekről beszélt. Ezek a szabad művészetek reális, igazi lények voltak, de nem a Földön járkáló lények. A görög ember nagyon konkrét kapcsolatot érzett a szellemi világgal, még abban az időben is, amikor már volt filozófia. Tulajdonképpen a múzsákat szerették, mint valóságos lényeket, akikhez, mint reális lényekhez, kapcsolatuk volt. Hiába képzelik újabban, hogy Homérosz puszta frázisból kezdi így az Iliászt: „Istennő, haragot zengj, Péleidész Achilleuszét.” Homérosz mintegy kehelynek érezte magát, a múzsa szólt belőle, magasabb emberi mivoltával töltötte be.

Amikor Klopstock nem akart abból a frázisból szólni, amelybe nagyrészt beleszületett, még legalább ezt mondta: „Énekeld halhatatlan lélek a bűnös emberiség megváltását.” De az emberek elől lassanként ez a halhatatlan lélek is eltűnt. Ez lassan és fokozatosan történt. A keresztény fejlődés első századaiban azt találjuk, hogy a konkrét múzsák lassanként szörnyen kiszáradt hölgyek lettek. A grammatika, dialektika, retorika, aritmetika, geometria, asztrológia és zene elvesztették minden kézzelfoghatóságukat. Már Boethiusznál is alig van konkrét fiziognómiájuk. Voltaképpen nem is lehet már őket igazán szeretni. Az emberek között járkáló mai objektív tudományhoz képest mégis vaskos alakok. Az ember lassan és fokozatosan elveszítette a régi korokban meglévő kapcsolatát a szellemi világgal. El is kellett veszítenie, mert a teljes szabadsághoz kellett felfejlődnie, hogy minden emberi dolgot önmagából alakítson ki. Ez a követelmény a XV század óta fennáll, de csak a XIX. század végén érezték meg igazán, és különösen a XX. században. Mert most már nemcsak az örökség tűnt el, hanem a hagyományok is. Az apáknak úgyszólván semmi mondanivalójuk nem volt a fiaik számára. Most azt érezték, hogy a semmivel állnak szemben. Érezték, hogy a Föld alapjában véve megújult.

Amit most kimondtam, azt másképpen is el lehet mondani. Feltehetjük ugyanis azt a kérdést, hogy mi lett volna a Földből, ha a Krisztus-esemény nem következik be. Tegyük fel, hogy a Krisztus-esemény nem jött volna el. Akkor a Föld lassan kiszikkadt volna az emberiség lelki-szellemi életében. A Krisztus-esemény nem várhatott mostanáig, valamivel hamarabb kellett bekövetkeznie annál az időpontnál, amikor minden régi örökség elfogyott, azért, hogy a régi örökségekkel még legalább a Krisztus-eseményt átérezhessék. Csak el kell képzelni, hogy ha a XIX. század végén, vagy a XX. században jött volna valami Krisztus-eseményhez hasonló, ahogyan időszámításunk kezdetén eljött, milyen gúnykacajra fakadtak volna korunk emberei arra a követelményre, hogy egy ilyen eseménynek jelentősége lehet! El sem képzelhető, hogy az emberek mit éreztek volna ilyen követelménnyel szemben. A Krisztus-esemény idején egészen más érzések kellett, hogy jelen legyenek. Még nem lehetett itt az az érzés, hogy a semmivel állunk szemben. A Krisztus-esemény az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak első harmadában következett be. És ugyanevvel a negyedik kultúrkorszakkal, amelynek első harmada a Krisztus-eseményt hordozza, befejeződött a régi.

A XV. században valami új kezdődik az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, amelyben mi most élünk. Ebben nincsenek hagyományok, lassanként elhamvadtak. Most a Krisztus-eseménnyel a mélyebb, intimebb vallásos kérdésekkel kapcsolatban egészen világosan a semmi előtt állunk. A Krisztus-esemény megértése lassanként még a teológusok számára is teljesen lehetetlenné vált. Próbáljanak ma a kortárs teológia alapján valamilyen érthető képzetet kapni a Krisztus-eseményről! Ma azok számítanak a legnagyobb teológusoknak, akik elvitatják Krisztust Jézusból. Egészen világosan kitűnik, hogy a semmi előtt állunk.

Mindaz, amit elmondok, csak szimptóma, mert a dolgok az ember lelki életének mélyebb rétegeiben mennek végbe. Ezek a mélyebb rétegek az utóbbi évtizedek fiatalságának lelkébe olyasmit varázsolnak bele, amit úgy fejezhetünk ki, hogy az ember mintegy elvágva érzi magát a világ történéseinek áramlásától. Valami hatalmas lökéshez hasonlíthatjuk azt, ami az ember lelki fejlődésében bekövetkezett.

Képzeljék el, hogy a kezem önállóan tudna érezni, és levágnák. Mit érezne? Úgy érezné, hogy levágva elszárad, és már nem eleven. Így érzi magát a XIX. század utolsó harmada óta a lélek a világ történésének általános áramlásával szemben, mintegy elvágva attól, és az ember előtt aggódó kérdés áll: hogyan lesz a lelkem újra élő?

Ha azután olyan impulzusok alapján próbálunk beszélni, amelyek újra életet adhatnak, akkor ezt nem értik meg az olyan emberek, akik a régi szellemi élet értelmében akarnak tovább kontárkodni. Milyen kevéssé értik meg voltaképpen, amikor az életből beszélünk, például a Waldorf-iskola megalakításáról! Ekkor az emberek többnyire valami egészen mást hallanak, mint amit kellene. Csak azt hallják, hogy úgy beszélnek hozzájuk, mint ahogy már évtizedek előtt is beszéltek. Hiszen a Waldorf-iskoláról elmondott szavakat könyvekben is megtalálják. A szavak a régi könyvekben is megtalálhatók. És ha valaki más szavakat használna, vagy csak más mondatfűzést, akkor azt mondanák, hogy helytelenül beszél. Sejtelmük sincs arról, hogy most minek kell történnie, amikor az emberiség, ha még van lelke a testében, ott áll a semmivel szemben.

Amit a Waldorf-pedagógiáról mondanak, azt másképpen kell hallgatni, mint egyébként a nevelésről, vagy akár a reform-nevelésről elmondottakat. Mert a Waldorf-pedagógia egyáltalán nem azokra a kérdésekre felel, amelyekre az emberek most feleletet várnak, és amelyeket más nevelési rendszerekben feltesznek és látszólag meg is válaszolnak. Mire vonatkoznak ezek a kérdések? Általában igen sok észt jeleznek, mert korunknak mérhetetlenül sok esze van. Korunkban az ész, az intellektus és az okosság roppant elterjedt árucikk. Rettentő okosan felelnek olyan kérdésekre, hogy mit kell kihozni a gyermekből? Hogyan kell valamit a gyermekbe bevinni? Mindez arra megy ki, hogy mi tetszik nekünk a gyermekben, és hogyan lehet úgy eligazítani, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnénk? Az emberiség mélyebb fejlődési menete számára azonban ennek nincs jelentősége! Ilyen kérdésekre a Waldorf-pedagógia egyáltalán nem válaszol.

Ha először képszerűen akarjuk jellemezni azt, hogy miről szól a Waldorf-pedagógia, akkor azt kell mondanunk, hogy egészen másról szól, mint a többi nevelési rendszer. A Waldorf-pedagógia egyáltalán nem pedagógiai rendszer, hanem annak művészete, hogy az emberben felkeltsük azt, ami megvan benne. Alapjában véve nem is nevelni akar, hanem felébreszteni. Mert ma a felébresztésről van szó. Először a tanítókat kell felébreszteni, aztán a tanítóknak kell a gyerekeket és a fiatal embereket felébreszteniük. Valóban felébresztésről van szó, miután az emberiséget elvágták, elrekesztették a világ fejlődésének folyamatos áramlásától. Az emberiség lelkileg-szellemileg úgy elaludt, ahogy az elszorított kéz elzsibbad. Ellenvetésül talán azt lehet mondani, hogy az emberek sokra vitték a XV század óta, roppant okosak lettek. A világháborút ugyan nem élték át annyira, amennyire lehetett volna, de legalább egy kicsit mégiscsak belátták, hogy talán mégse lettek annyira okosak. Mert különben ki tudja, hányszor kellene hallanunk: hiszen olyan csodálatosan sokra vittük! Elviselhetetlen volna.

Hiszen igaz: intellektuálisan az emberek roppant sokra vitték a XV század óta. Ebben az intellektusban van valami hátborzongatóan csábító, mert mindenki ébernek tartja magát benne. Az intellektus azonban semmit sem tanít a világról, mert voltaképpen csak álmodás a világ felől. Az intellektusban álmodunk a legintenzívebben, és leginkább éppen az objektív tudomány dolgozik vele, amikor a megfigyelésre és kísérletekre alkalmazza. Így alapjában véve álmodik a világról, és megmarad ennél az álmodásnál. Az intellektus révén nincs már objektív kapcsolatunk a világgal, mert automatikusan lefolyó gondolkodás, miután már régen elzártuk magunkat a világtól. Ezért keresi a jelenlegi emberiség ismét a világhoz való csatlakozást. Ha lelkét átérzi magában, és lelkében átérzi önmagát, akkor újra közeledni próbál a világhoz. A XV. századig még voltak pozitív örökségeink, most viszont fordított, negatív örökség előtt állunk, mert különös felfedezést teszünk.

A XV századig az emberi lelkek még mindig bizonyos örömmel üdvözölték azt, amit a világ fejlődésétől örököltek. A világ még nem pergett le teljesen, és az ember még nem szakadt le róla. Örömmel üdvözölhették, amit kaptak. Ma, a lefűződés után is visszagondolhatunk arra, amit közreműködésünk nélkül kaptunk a világtól, de ekkor egészen különös felfedezésre jutunk. Úgy járunk, mint aki örököl, de a pontos információról elfeledkezik. Amikor kiszámítják, akkor derül ki, hogy a passzívum több az aktívumnál. Elmulasztotta az örökség visszautasítását! De evvel bizonyos összegű adósság terheli, amelyet meg kell fizetnie. Ez negatív örökség. Létezik ilyen. Így az emberiség lelkében is negatív örökség van, még az emberiségben végbement legnagyobb eseménnyel szemben is.

A golgotai misztériumig az embereknek nem kellett megérteniük a golgotai misztériumot, mert nem történt meg. Azután megtörtént, és az utána következő időkben a régi örökség maradványai alapján még némileg megértették. Majd eljött a XV. század, amikor már nem voltak ilyen örökség-maradványok, de apáról fiúra öröklődött még a golgotai misztérium kérdésének megértése. Ma mindez már nem segít. Az emberek roppant okosak, de a VII-VIII. század emberei is lettek volna olyan okosak, hogy ellentmondásokat lássanak meg a négy evangéliumban. Hiszen az ellentmondásokat roppant könnyű megtalálni. De ezeket csak a XIX. században kezdték vizsgálni. Ez így van az élet minden területén. Az intellektust túlbecsülték, és a golgotai történés tudatát, érzését elveszítették. A vallásos érzés elveszett a tudatban. De a lélek legmélyén nem veszett el ez az érzés, és a fiatalság tudni akarja, hogy mi volt a helyzet a golgotai misztériummal. Az öregek semmit sem tudtak róla mondani. Nem mondom, hogy a fiatalság tudja, és hogy az egyetemeken tudják. Azt mondom, hogy tudniuk kellene erről valamit.

Világosan megfogalmazva a lélek mélyén kaotikusán lejátszódó dolgokat, a következőkről van szó. A lelkek bensőjében az a törekvés él, hogy ismét megértsék a golgotai misztériumot. Krisztus új átélését keresik. Szükségképpen a Krisztus-esemény új átélése előtt állunk. Első formájában még a régi lelki örökség maradványaival élték át, és mivel ezek a XV. század óta elfogytak, hagyomány útján terjedt tovább. Az elsötétedés csak a XIX. század utolsó harmadában vált teljessé. Már nem volt a régi örökség. Az ember lelki elsötétedéséből újra meg kell keresnünk a fényt. A szellemi világ új átélésére van szükség.

Ez a jelentőségteljes élmény rejlik a mostani ifjúsági mozgalom mélyebb természetű lelkeiben. Teljesen világos, nem felszínes, de mélyebb értelemben, hogy az emberiség világtörténelmi fejlődésében most először kell olyasmit átélni, ami teljességgel magából az emberből fakad. Amíg ezt nem tudjuk, pedagógiáról sem beszélhetünk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a legmélyebb gyökérből kiindulva kell kérdeznünk: hogyan jutunk az emberi lélek eredendő szellemi átéléséhez?

Az emberi lélek eredeti szellemi átélése az új évszázaddal az ember és a világ teljesen átfogó, és ki nem mondott rejtélyeként áll az ember felébredése előtt. Az a kérdés, hogy az ember hogyan ébresztheti fel a magában hordozott legmélyebb valóját, hogyan keltheti fel önmagát? Azt mondhatnánk, hogy a felnövekvő emberiség leglelkesebb szellemei - ismét képben kifejezve - olyanok, mint amikor valaki reggel félig felébredt, tagjai nehezek, és a szó szoros értelmében véve nem jut ki alvó állapotából. Az ember ma így érzi magát: alvó állapotából nem tud teljesen kijutni.

Ez a tény az alapja annak a törekvésnek, amely az utóbbi évtizedekben a legkülönbözőbb formákban jutott kifejezésre, és most rokonszenves módon ragyog bele ezekbe a lelkekbe is. Ez a fiatal emberiség közösségi törekvésében fejeződik ki. Keresnek valamit. Azt mondtam tegnap, hogy az ember elveszítette az embert, az ember újra keresi az embert. A XV századig az emberek nem veszítették el egymást. Természetesen nem tudjuk a világ fejlődését visszatekerni, szörnyű is volna, ha ezt akarnánk tenni. Reakciósok egészen biztosan nem leszünk.

De azt kell mondanunk, hogy az emberek a XV századig még megtalálták az embert. Azóta a hagyományból és az apák elbeszéléseiből kaphattak homályos gondolatképeket, amelyek figyelmeztettek rá, hogy az a másik ember is ember. Homályosan érezték, hogy hiszen a mellettük menő alak is ember. A XX. századdal ez is eltűnt. Hagyomány nincs, amely mondana valamit, és mégis keressük az embert. Valóban keressük. Miért? Mert alapjában véve egész mást keresünk.

Ha a dolgok úgy folytatódnak, ahogyan a századforduló körül alakultak, akkor senki sem ébred fel. Mert a többiek sem képesek bárkit felébreszteni. Végül is az embereknek kölcsönösen kell valamit jelenteniük egymás számára. A közösségben is kölcsönösen kell valamit egymás számára jelenteniük. Ez világított át kezdettől fogva mindazon, ami benne élt a Waldorf-pedagógiában. Nem alapelvek rendszerének kell lennie, hanem a felébresztés impulzusának. Életnek és nem tudásnak kellene lennie, nem ügyességnek, hanem művészetnek, életteljes tevékenységnek, ébresztő tettnek. Ezen múlik a dolog, ha ébreszteni kell, hiszen az emberek a világ fejlődése folytán olyan alvásba merültek, amelyet intellektuális álmok töltenek be. Az ember már szokásos álmában is gyakran esik nagyzási hóbortba. De ez a szokásos álmodás kisfiú az intellektuális álmodáshoz képest.

Ha ébresztésről van szó, akkor valóban nem lehet az intellektualizmust tovább művelni. Ez az itt járkáló objektív tudomány levetette minden régi ruháját, mert attól tart, hogy valamilyen régi ruhával még találni lehetne benne valami emberit. Jó sűrű ködrétegbe burkolózott, az objektivitás burkába, így voltaképpen nem is vesszük észre, hogy mi járkál a tudomány objektivitásában. Valami emberi kellene újra, fel kellene ébrednünk.

Ha fel kell ébrednünk, akkor újra át kell élnünk a golgotai misztériumot. De a golgotai misztériumnál a földi Jézuson kívül még egy szellemi lény is érkezett a Földre. Ezt régebben a régi erőkkel még megértették. A XX. századtól kezdve az a követelmény, hogy új erőkkel értsük meg. A mai fiatalság kívánsága az - ha önmagát helyesen érti - hogy tudatában ébresszék fel, ne a régi szunnyadó erőkben, mint annak idején. Ez pedig csak a szellem által történhet, csakis akkor, ha a keresett közösségekbe valóban beleszikrázik a szellem. A szellemnek kell az ébresztőnek, a feltámasztónak lennie. Csak akkor jutunk előbbre, ha tisztában vagyunk korunkban a világ történésének e tragikus alakulásával: voltaképpen a semmivel állunk szemben, a földfejlődés folyamán ezt szükségképpen meg kellett közelítenünk, hogy megalapítsuk az emberi szabadságot. A semmi ellenében pedig a szellemben való felébresztésre van szükségünk.

A tegnap említett ablaktáblákat csakis a szellem nyithatja ki, nélküle szorosan zárva maradnak. Nem gáncsolom az objektív tudományt, nem ismerem félre nagy érdemeit, de az ablaktáblákat mégis szorosan zárva fogja hagyni. Hiszen csak a földi dolgokkal akar foglalkozni. A XV század óta azonban már nem a földiben él az, ami az embert felébreszti. Abban kell keresnünk, ami magában az emberben földöntúli. Alapjában véve mégiscsak ez a legmélyebb keresés, bármilyen alakban jelenik is meg ma. Akik valami újról beszélnek és bensőjükben komolyak és igazak, azok kérdezzék meg önmagukat, hogyan találják meg magukban a nem földit, az érzékfelettit, a szellemit? Ezt nem kell újra intellektuális formába öltöztetni. Ez valóban igen konkrét formákban kereshető, és ilyen formákban is kell keresnünk. Egészen biztosan nem kereshető intellektuális formákban. Ha azt kérdezik tőlem, hogy miért jöttek ma el, akkor csak azt tudom felelni: mert az a kérdés él Önökben, hogy hogyan találják meg a szellemet. Ha helyes megvilágításba helyezik azt, ami Önöket idehozta, akkor csak azt kérdezik: hogyan találjuk meg a szellemet, amely a jelenből kiindulva működik bennünk? Hogyan találjuk meg ezt a szellemit? - A következő napokban ezt a szellemet igyekszünk megtalálni.