A mai estén először is néhány üdvözlő szóval szeretném kifejezni, hogy milyen érzések ébredtek bennem az Önök itteni együttléte nyomán. Szószólójuk az előbb rokonszenvesen fejezte ki azokat az indítékokat, amelyeknek hatására itt összejöttek. Úgy gondolom, hogy a következő napokban elmondandó dolgok közül sok mindennek az Önök többé-kevésbé intenzív belső lelki élményeit kell interpretálnia, amelyeknek igazi lelki tisztázását kívánják, nem csupán fogalmit.

Valóban helyes, hogy lelkük mélyén kell keresni azt, ami Önöket összehozta. E mélységeket valóban olyan erők ragadták meg, amelyeknek mai különleges működése egészen új keletű. Ahogyan ezek az erők éppen Önökben hatnak, az - mondhatjuk - alig idősebb ennél a századnál, de ezek az erők ma már nagyon világosan megnyilvánulnak annak számára, aki meglátja őket, és a közeljövőben egyre világosabban jelenhetnek meg. A következő napokban ezeket az erőket igen bensőséges módon próbáljuk meg majd jellemezni, valamint a XIX. század utolsó harmadának előző, ellentétes elavult erőit is. Ma elsősorban külsőleg szeretném ezeket az erőket jellemezni.

Gondolom, valamennyien úgy érzik, hogy már nincsenek harmóniában azzal, amit az idősebb generáció mond a világnak. Már a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években sokkal erősebben mutattak rá, mint bármikor, művészien vagy elméletileg, arra a szakadékra, amely az akkori idősebb és fiatalabb generáció között nyílt meg. Amit azonban a költők és mások mondtak erről a szakadékról és mélységről akkoriban, az elhalványult amellett, ami ma tekintetbe jön. Ma az a helyzet, hogy a fiatalabb és idősebb generáció alapjában véve teljesen eltérő lelki nyelvet beszél, még sokkal eltérőbbet, mint ahogy annak tudatában van. Itt nincs szó az idősebb generációnak a fiatalabban szemben elkövetett valamilyen vétkéről. Ha ilyen módon vétekről beszélnénk, ez maga is az idősebb generáció fogalmi formáihoz tartozna, méghozzá a nyárspolgáriakhoz. Nem akarunk tehát vádaskodni, de tudatában akarunk lenni annak, hogy a lelkek két-három évtized óta éppen a nyugati fejlődésben alaposan megváltoztak. Korunkban ugyanis sok minden jön össze.

Nemrég Angliában kellett előadás-sorozatot tartanom, Oxfordban. Nyugati kulturális összefüggésben Oxford egészen különleges a maga egyetemi képzésével. Ezt a sajátosságot úgy érezzük, hogy Oxfordban, amely nagyon is hozzátartozik a nyugati szellemi fejlődéshez, a középkornak egy cseppet sem ellenszenves, sőt, rokonszenves és sok tekintetben csodálatra méltó része nyúlik bele a jelenbe. Egy barátunk vezetett körül, aki „graduate” az oxfordi egyetemen, és ilyen minőségében az egyetemen szokás szerint csak talárban és barettben jelenik meg. Miután körülsétáltunk, és az utcán újra megláttam, másnap reggel le kellett írnom angol hallgatóságomnak azt a benyomást, amit talárba és barettbe öltözött barátunk keltett bennem, mert valóban szimptomatikusnak tűnt. Mindaz, amit átéltem ezzel kapcsolatban, arra indított, hogy a dolgot képszerűen idézzem fel, és megmondjam, hogy miért van szükség szociális megújulásra, egészen korunk szellemi életére kiterjedően. Azt mondtam, hogy amikor barátunkkal az utcán találkoztam, arra gondoltam, hogy ha most rögtön, a találkozás benyomása alatt levelet kellene írnom, nem tudnám, milyen dátumot írjak rá. Kísértésbe esnék, hogy XII. vagy XIII. századot írjak, hogy megmaradjak annál a stílusnál, ahol ilyesmi lehetséges. Itt valóban olyasmit konzerváltak, ami nem a mi korunk. Közép-Európában ilyesmi nem létezik. De a Közép-Európában uralkodó hangadó szellemi élet mégiscsak az előbb jellemzett dolgok fejlődésének eredménye.

Itt Közép-Európában a talárt nagyjából levetették, egészen ünnepélyes alkalmaktól eltekintve, amikor igazgatóknak és más hivatalos személyeknek is - bosszúságukra - viselniük kell. Barátunk egyúttal ügyvéd is volt, és elmondta, hogy ha Londonban kísérne, akkor ügyvédként kellene megjelennie, és barett helyett parókát viselne.

Mint látják, itt olyasvalami nyúlik át hozzánk, ami megöregedett, de a múlt században még élt. Tehát valóban középkor a jelenkorban. Nálunk kinőttek abból, ami elöregedett, de a régebbi generációban még elevenen élt. Először a jelmezt vették le, aztán ugrásszerűen némileg más gondolkodásmódot vettek fel, de ez teljesen beleevezett a materializmusba. Itt valóban igen jellegzetes jelenségről van szó, amit inkább tényekkel, mint elvont szavakkal jellemeznék.

Közép-Európában elfelejtettük Goethét. Darwint fogadtuk el, holott Goethe mélységükben értette meg azokat az ismereteket, amelyekre Darwin felületesen mutat rá. Sok hasonló jelenséget említhetnék. Azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy Goethét nem felejtették el, hiszen például létezik egy Goethe Társaság. Úgy gondolom, ezt nem fogják mondani, ezért evvel nem is foglalkozom tovább. Goethét és az általa fellendített közép-európai szellemi impulzust valójában már a XIX. század második felében elfelejtették. De mindez csak szimptóma. A lényeg az, hogy a Közép-Európa és szellemi élete által járt úton a vezető szellemi intézmények a XIII-XIV-XV. században függetlenedtek attól a szellemtől, amely nyugaton még fennmaradt. Ettől az idődtől fogva Közép-Európában elvesztették a lélek belsejében viharzó, lüktető szellemiséget, ha nem is az emberből, de a tudatból. Ezért felejtették el Goethét is.

Nyugaton megőrizték a hagyományban, a külső formákban, Közép-Európában különösen a német nyelv- területen belül, leszorították a lelki élet mélységeibe, és a tudatot nem töltötték be vele. Ez már a XIX. század utolsó harmadában erősen kidomborodott.

A XIX. század utolsó harmadában bensőséges történelmi szemlélettel különös dolgot találhatnak. Ha megnézzük, hogy mi jelenik meg az irodalomban, az írásokban, amelyeket a szellemi élet alakításában résztvevők valamennyien olvasnak, úgy azt találjuk, hogy a XIX. század utolsó harmadában, egészen a nyolcvanas, kilencvenes évek közepéig teljesen más stílus uralkodott a német nyelvterületen a folyóiratokban, sőt az újságokban is, mint ma. Ekkor a stílus kimunkálta, megformálta a gondolatokat, fontosnak tartotta, hogy bizonyos gondolatmeneteket kövessen, és még azt is, hogy a gondolatokban szépség legyen. A XIX. század utolsó harmadához képest a mai stílus bizonyos területeken nyers és durva lett. Csak kézbe kell venni bármit a hatvanas, hetvenes évekből, nem is képzett, csak általánosan művelt emberektől, és meglátjuk ezt a nagy különbséget. A gondolati formák változtak meg. De ami ma nyers és durva, az éppen abból származik, ami a XIX. század utolsó harmadában a képzett, művelt emberek körében megszokott, finoman kimunkált szellemesség volt. Éppen akkor látjuk valaminek a közeledését. Akik ma a régebbi évjáratokhoz tartoznak, anélkül, hogy a mai szellemi élet értelmében megöregedtek volna, azok át is élték ezt: ami akkoriban olyan borzalmasan beleköltözött az egész szellemi életbe, azt szimbolikusan frázisnak nevezném.

Ezen a frázison fejlődött ki az üres gondolkodás, a meggyőződés hiánya, és az akaratgyengeség. Ezek ma folyamatosan egyre nagyobbra nőnek. Ezek a dolgok elsősorban a frázisból fakadtak. Külsőleg is követhetik, hogy a frázis hogyan alakult ki, főként a XIX. század utolsó harmadában. A valamilyen korszakban megjelenő dolgokkal nem kell rokonszenveznünk. De ha nem is szimpatikusak, azért megfigyelhetjük jelentőségüket az egész emberi összefüggés számára.

Vegyék azokat a bensőséges, csodálatos hangokat, amelyek a XIX. század első harmadában a német romantikában megtalálhatók. Egy Jacob Grimm a szellemről néha úgy beszélt, mintha üde, egészséges erdei levegő lengedezne. Azt fogják mondani, hogy Közép-Európában ekkor még egyáltalán nem uralkodott a frázis. Ez csak a XIX. század utolsó harmadában költözik be Közép-Európába. Akinek érzéke van hozzá, az tudja, hogy a frázis kora lassanként elérkezett. Ahol a frázis kezd uralkodni, ott elhal a belsőleg, lelkileg átélt igazság. És a frázissal karöltve jár még valami: nem lehet megtalálni az embert a szociális életben.

A frázisnál a beszéd lélek nélkül szól, ekkor az ember ott megy a másik ember mellett, és nem tudja megérteni. Ez a jelenség is a XIX. század utolsó harmadában érte el tetőpontját, nem a lélek mélyén, hanem a tudatban. Az emberek egyre idegenebbek lettek egymás számára. Hogy akkor egyre hangosabban követelték a szociális impulzusokat és reformokat, az annak a szimptómája, hogy az emberek már nem voltak szociálisak. Már nem érezték, hogy mi a szociális, ez indította őket annak követelésére. Az éhes állat nem azért üvölt táplálékért, mert a táplálék a gyomrában van, hanem azért, mert nincs ott. A lélek nem azért követeli azt, ami szociális, mert át van hatva tőle, hanem mert hiányzik belőle ez az érzés. Így az ember lassanként olyan lénnyé vált, akikről ma nincs tudatunk. A legszélesebb területen uralkodó tény az emberek között, hogy már egyáltalán nincs is igényük arra, hogy a másik emberhez lelkileg közeledjenek. Az emberek valamennyien elmennek egymás mellett. Mindenki csak önmaga iránt érdeklődik igazán.

Milyen szociális érzék vált különösen megszokottá az emberek között a XIX. század utolsó harmadában, és jött át aztán a XX. századba? Az emberek gyakran mondják: ez az én álláspontom. Mindenkinek van álláspontja. Mintha bármi is múlna azon, hogy milyen álláspontjuk van! Az álláspont a szellemi életben ugyanis éppen olyan átmeneti, mint a fizikai életben. Tegnap Dornachban álltam, ma meg itt állok. Ez a fizikai élet két különböző álláspontja. Azon múlik a dolog, hogy egészséges akaratunk és szívünk legyen, hogy a világot minden álláspontból szemlélni tudjuk. De az emberek ma nem azt akarják, amit a különböző álláspontokból nyerhetnek, fontosabb számukra a saját álláspontjukhoz való önző ragaszkodás. Ezzel azonban a legmerevebben elzárkóznak embertársaiktól. Ha mond valaki valamit, nem mélyedünk el abba, amit mond, hiszen megvan az álláspontunk. Ezáltal azonban nem közeledünk egymáshoz. Csak akkor közeledünk egymáshoz, ha különböző álláspontjainkat egy közös világba tudjuk beilleszteni. De ez a közös világ ma teljesen hiányzik. Az emberek közös világa csak a szellemben létezik. Ez hiányzik.

Ez a második dolog, a harmadik pedig az, hogy a XIX. század során, mint közép-európai emberiség, alapjában véve fokozatosan igen akaratgyengévé váltunk, olyan értelemben, hogy a gondolatnak nincs már ereje ahhoz, hogy az akaratot úgy megacélozza, hogy az ember, jóllehet gondolkodó lény, a gondolatok alapján tudja megformálni a világot.

Ha azt mondjuk, hogy a gondolatok halványak, ebből nem következtethetünk arra, hogy az emberi élethez nincs szükség gondolatokra. A gondolatoknak azonban nem szabadna olyan gyengéknek lenniük, hogy fent maradjanak a fejben. Olyan erőseknek kell lenniük, hogy leáramoljanak a szíven és az egész emberen át, le, egészen a lábáig. Mert valóban jobb, ha vérünkben gondolatok is lüktetnek, nem pusztán vörös és fehér vértestecskék. Feltétlenül értékes, ha az embernek szíve is van és nem csak gondolatai. De a legértékesebb az, ha a gondolatoknak van szívük. Ezt azonban teljesen elvesztettük. Az utóbbi négy-öt évszázadtól kapott gondolatokat nem tudjuk levetni, de ezeknek a gondolatoknak szívet kell adni.

Most el akarom mondani - csak egészen külsőlegesen - hogy mi él a lelkükben. Felnőttek, megismerték az idősebb generációt. Ez az idősebb generáció szavakban fejezte ki magát. Csak frázisokat hallhattak. Ebben az idősebb generációban egy nem-szociális elem nyilvánult meg. Az egyik ember elment a másik mellett. És ebben az idősebb generációban megnyilvánult az is, hogy a gondolat képtelen az akaraton, a szíven átlüktetni.

Míg az első generációk öröksége megvolt, addig cl lehetett lenni a frázissal, az antiszociális konvenciókkal, a puszta életrutinnal szívbéli életközösség helyett. Ez az örökség nagyjából a XIX. század végével megszűnt. Így az önök számára nem volt semmi, ami saját lelkükhöz szólhatott volna. Érezték azonban, hogy van valami a mélyben, éppen Közép-Európában, aminek legteljesebb igénye, hogy ismét visszataláljon ahhoz, ami egykor a frázison, konvención, rutinon túl létezett. Annak az igénye, hogy ismét átéljük az igazságot, az emberi közösséget, ismét érezzük az egész szellemi élet bátorságát. Hol van ez? - kérdezi egy belső hang.

Ha nem is mondták ki világosan és érthetően, mégis gyakran hallottuk a XX. század hajnalán egy fiatal és egy öreg ember együttlétekor, hogy az öreg így szól: ez az én álláspontom. Hát igen, a XIX. század végén lassanként mindenkinek megvolt az álláspontja. Az egyik materialista volt, a másik idealista, a harmadik realista, a negyedik szenzualista, és így tovább. De a frázis, a konvenció, a rutin uralma alatt ezek az álláspontok lassanként jégkéregre jutottak. Eljött a szellemi jégkorszak. A jég vékony volt, de az emberek álláspontjai elvesztették a saját súlyuk iránti érzéket, és így nem törték át a jégkérget. A szívük is hideg volt. Nem melegítették át. A fiatalabbak ott álltak az öregek mellett, szívük meleg volt, de még nem szólt. Ez törte át a jégkérget. A fiatal nem érezte, hogy „ez az én álláspontom”, hanem azt érezte, hogy elveszíti a lába alól a talajt. A szíve melege azonban áttöri ezt a frázisból, konvencióból, rutinból kérgesedett jeget. - Ha ezt az érzést nem is mondták ki világosan - ma semmit sem mondanak ki világosan - a jelenség mégis régóta megvolt, és a jelenben is fennáll.

Ilyen vonatkozásban annak a helyzete a legnehezebb, aki ma tudományos képzettsége alapján próbál korunkba belehelyezkedni. Számára a tudatosan „szívtelenségre” törekvő gondolatok kínálkoznak. Bizonyos dolgokkal kapcsolatban lassanként odajutottunk, hogy tudatosan törekszünk szívtelen gondolatokra. Ha a szellemből kiindulva beszélünk, akkor néha másképpen kell szavainkat megformálnunk, mint ma, amikor valamiről rendkívül logikusan, filozofikusan, tudományosan beszélünk az emberek előtt. Ez a szellemiségből szemlélve azonban olykor roppant tisztességtelen. Például a következő dolog is olyan, ami a szellemiség számára roppantul tisztességtelen.

Ma azt mondják: nem igazi tudós az, aki a megfigyelést és kísérletet nem teljesen logikusan értelmezi, nem halad egyik gondolatról a másikhoz, ahogyan csak a helyesen kialakított módszerek szerint szabad haladni. Nem igazi gondolkodó, aki nem így jár el. - Mi van azonban akkor, ha a valóság netalán művészi, és kibújik a kialakított dialektikus és kísérleti módszereinkből, ha a természet maga is művészi impulzusok szerint dolgozik? Akkor a természet kedvéért az ember tudományának kellene művészetté válnia, különben nem fér hozzá a természethez! Ez azonban nem a mai tudósok álláspontja. Az ő álláspontjuk: közömbös, hogy a természet művészi vagy álmodozó, a tudomány művelésében mi parancsolunk. Mi közünk hozzá, hogy művészi-e a természet. Semmi közünk hozzá, ez nem a mi álláspontunk.

Először csak érzésszerűen írhatok le néhány dolgot, hogy megmutassam, mi minden kavargott zűrzavarosan a XX. század közeledtével. Ez a század állította Önöket kemény lelki megpróbáltatások elé. A bekövetkezett külső események, a szörnyű, iszonyatos világháborúval együtt, csak annak külső kifejeződései, ami a mai civilizált világban a lelkek belsejében uralkodik. Ez bizony így van. Ennek tudatára kell ébrednünk. Annak is tudatára kell ébrednünk, hogy mindenekelőtt azt kell keresnünk, ami után éppen Németország vágyakozik lelkének legmélyén - ahogy szószólójuk helyesen mondta - de amit éppen Németországban tagadtak meg egyre inkább a legújabb idők közeledtével. A tudat révén. Nemcsak Goethét veszítettük el, hanem a középkorból is sok mindent elvesztettünk. Amiből Goethe kisarjadt, arra újra rá kell találnunk. És arra a kérdésre, hogy ma miért jöttek el ide, azt kell felelnem: azért, hogy ezt megtalálják. Mert voltaképpen olyasmit keresnek, ami megvan. Goethe azt felelte arra a kérdésre, hogy melyik titok a legfontosabb: „A nyilvánvaló!” Ez azonban csak akkor válhat nyilvánvalóvá, ha a szemünket rányitjuk. - Itt elsősorban belső gondokról, belső vágyakról van szó, ha önmagukat helyesen értik meg. Hogy egyeseknek pedagógiailag vagy másképpen kell megélniük a dolgot, azon el nem múlik. Azon múlik, hogy mindazt, amit ma azok keresnek, akik újra teljes emberek akarnak lenni, az igazi emberség közös centrumából keressék és találják meg. Éppen ezért akarunk itt egymással találkozni.

Ugye, mégis más volt, amikor régebbi évszázadokban - nézzünk valami radikális dolgot - elégették Giordano Brunot. Akkoriban ugyanis ez volt az igazságok megcáfolásának szokásos módja. Hogy most éppen tudományos területről vegyünk példát, hasonlítsák ezt össze Julius Robert Mayer-nek, a sváb orvosnak az esetével. Ő világutazása folyamán Dél-Ázsiában a vér megfigyelésével jutott a ma hőekvivalensnek nevezett szemléletéhez, az energia megmaradásához. 1844-ben írta le a dolgot, és tanulmányát a kor leghíresebb természettudományos folyóirata, a „Poggendorfi Annales”, mint dilettáns, alkalmatlan művet utasította vissza. Julius Robert Mayer annyira lelkesedett ezért az igazságért, hogy mindenkinek erről kezdett beszélni, ha az utcán találkozott vele, ezért a kollégák úgy vélték, hogy rögeszmében szenved. Tudvalevően őrültnek nyilvánították és szanatóriumba került. Ma Heilbronnba látogatva, Robert Mayer emlékművét látjuk ott. Ma azt mondják, hogy ő találta meg az újabb kor legnagyobb fizikai törvényét. Mondjuk, mindez megtörténhetett. Az emberiség természetesen tévedhet. A lényeg azonban az, hogy ma milyen frázisszerűen, konvencionálisán, pusztán az életrutin alapján ítélnek meg ilyesmit.

Nézzék meg a leírásokat, amelyek ennek az iszonyúan kigúnyolt embernek a szörnyű, tragikus esetét beszélik el. Olvassák el, hogy hogyan írtak róla a XIX. században és vessék össze egy mai leírással. Ami itt történt, azt nem lehet elvont elbeszélésekkel elintézni. Aki a mai leírásokat olvassa vagy hallja, annak minden belső tartása elhal, ha van szíve, és iszonyú indulat ébred a lelkében.

Az embereknek újra el kell jutniuk ahhoz, hogy intenzíven tudják érezni: szép-csúnya, jó-rossz, igaz-hazug. El kell jutniuk ahhoz, hogy ezt ne gyengén, hanem erősen érezzék, úgy, hogy egész emberi mivoltukkal benne legyenek, hogy a szavakban ismét ott legyen szívük vére. Akkor szétporlad a frázis, és ismét magunkban érezzük a másik embert, nem csak önmagunkat. Szétporlad a konvenció, és szívünk vére ismét átlüktethet azon, amit fejünkben hordozunk. Elporlad a pusztán rutinos élet, az élet újra emberivé válik.

Mindezt érzi a XX. század fiatalsága. Keresett, de káoszban találta magát. Ezeket a dolgokat nem lehet a külső történelemmel jellemezni. A XIX. század végén az emberiség belső fejlődésének nagy csomópontja van. Azok a lelkek, akik kevéssel a századvég előtt vagy azután születtek, belsőleg egészen más alkatúak, mint akik még a XIX. század utolsó harmadában jöttek a világra. Ha az ember nem engedett az öregségnek, még ha életútján gyarapodtak is az évek, akkor beszélhet erről, összehasonlításokat tehet bizonyos módon.

Így holnap látni fogjuk, hogy az új generáció nem csatlakozott a régihez, hanem szakadék választja el tőle. Nem vádolni akarunk, hanem csak megérteni. Még akkor sem akarok vádaskodni, ha olyasmiről beszélek, mint Julius Robert Mayer tragikus története. Sokan jártak így. Ez tehát ne vád legyen, de értsük meg. Az a legfontosabb, hogy megértsük, amit bensőleg mélységesen átélünk, mert nem sokáig mehet már tovább, hogy csak a homályos keresés létezzen. Biztos ténynek kell jönnie, amely be akarja ragyogni a homályos keresést, de mégsem válik szárazzá, hideggé. A fényt szívünk vérének megőrzésével kell megtalálnunk.

Egyetlen területen sem akarom Önöket valami misztikus dologgal hitegetni, mindenütt az igazságot szeretném megmutatni, a szellemi igazságot. Mint tudják, a XIX. században érvényre jutó sok frázis közé tartozik az is, hogy a XIX. század nagy úttörője avval fejezte be életét, hogy az utókornak odakiáltotta: „Több fényt!” Ezt nem fogom Önöknek mondani, mert ezt Goethe nem mondta. Goethe fekvőszékben feküdt, nehezen lélegzett, és azt mondta: „Nyissátok ki az ablaktáblákat!” Ez az igazság. A másik a hozzá fűződött frázis. Talán használhatóbb Goethe igazi kijelentése a „Több fényt!” frázisnál. Hiszen éppen a XIX. század végén található dolgok révén jött létre az az érzés, hogy elődeink becsukták az ablakot! Ekkor jött a fiatal generáció, nyomasztóan érezte magát, és úgy gondolta, hogy ki kell nyitni az ablaktáblákat, amelyeket a régi generáció olyan szorosra zárt. Kedves barátaim, ha öreg vagyok is, megígérem, hogy a továbbiakban arról beszélek majd, hogy az ablaktáblákat hogyan próbálhatjuk meg kinyitni.