"A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, erről a Waldorf-iskola lemond."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaA filozófia, a kozmológia és a vallás az antropozófiában (2)2. A gondolkodás, érzés és akarat gyakorlatai Dornach, 1922 szeptember 7. A filozófia nem úgy keletkezett, ahogyan jelen korunkban tovább folytatják. Jelenleg úgy művelik tovább, hogy olyan ideák összessége, összefüggése, amelyek belső szubsztanciális valóság-tartalmát a filozófusok nem élik át, hanem elméletileg igyekeznek bizonyítani, hogy azok a valóságra vonatkoznak. Ezáltal a filozófus nem tudja ideáit olyan közvetlen módon a valóságon igazolni, mint ahogyan valamilyen előttünk lévő valóság esetén mindig megtehetjük. Az előttünk lévő valósággal kapcsolatban lehetnek ugyan illúzióink, de mégis könnyen egyetértéshez jutunk, ha előtte állunk. A filozófiában az ideákat voltaképpen csak a hagyományból merítjük - bármit is véljünk -, így különféleképpen vonatkoztathatjuk őket a valóságra, mivel ezt a valóságot nem éljük át. Így jönnek létre a különböző egymástól eltérő filozófiai rendszerek és voltaképpen egyiknek az abszolút érvényessége sem bizonyítható, mert az egyik vagy másik rendszer mellett felhozott érvek ellen mindig felhozhatók az ellenérvek, amelyek megcáfolják. És mivel csak relatív helyességről van szó, azt mondhatjuk, hogy a bizonyítónak és cáfolónak többnyire egyformán igaza van. Ilyen módon eljuthatunk ugyan jelenkorunkban valamilyen egyik másik filozófustól eltérő filozofáláshoz, de semmi olyanhoz, amit közvetlenül valóságosnak éreznénk és ugyanilyen közvetlenül meggyőző volna. A filozófia egészen más tudatállapotból jött létre, mint a ma művelt absztrakt gondolkodásé. El kell jutnunk oda, hogy a lelkünkkel ismét ebben a tudatállapotban éljünk. Mivel azonban az emberiség fejlődése időközben előrehaladt, ezért nem vehetjük át újra azt a régi tudatállapotot, amelyből a filozófia létrejött. Ha ma filozófiát akarunk, akkor hasonlót kell ugyan elérnünk, de az mégis egészen más lesz. Az a régi tudatállapot, amelyből a filozófiát létrehozták, és amelynek révén a filozófus éteri organizációjának saját tevékenységét élte át, félig öntudatlan volt. E tudatállapotnak álomszerű jellege volt a tudományos gondolkodás modern tudatához képest. Az új filozófia ideáljául annak kell előttünk lebegnie, hogy a filozófiát ismét étertestünkben élhessük át, de nem olyan álomszerű módon, ahogyan a régi korokban átélték. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy a régi filozófusok álmai nem olyan módon voltak álmok, mint a mai álmok. A mai álmok képszerű képzetek, amelyek valóságtartalmáról azonban az álombeli képzetek tartalma sehol sem kezeskedik. Ezek a képzetek mindenféle élet-reminiszcenciák lehetnek; vonatkozhatnak a fizikai organizmus folyamataira is. Az álom képzetének soha sincs meggyőző utalása a valóságra. Ez másként volt annál a tudatállapotnál, amelyből a régi korokban kialakították a filozófiát. Ezek a képzetek is képszerűek voltak, de olyan módon jelentek meg, hogy a kép egyben tökéletesen kezeskedett azért a szellemi, éteri valóságért, amelyre utalt. Ma nem adhatjuk át magunkat ennek az álomszerű, félig tudatos lelkiállapotnak. Tudományos képzetalkotásunk módja megköveteli, hogy teljesen tudatos módon gondolkodjunk és általában teljesen tudatos módon éljünk lelkünkben, mikor megismerően akarunk dolgozni. Egy új filozófia létesítéséhez ezért olyan gondolkodást kell kialakítanunk, mely éterorganizmusunkban zajlik le, de egyben olyan tökéletesen tudatos, mint a matematikában vagy a természettudományban alkalmazott tudományos gondolkodás. Az antropozófus kutatásban ma meditatív belső lelki gyakorlás révén teszünk szert az éterikus valóságra vonatkozó teljesen tudatos, képszerű gondolkodásra. E meditatív gyakorlatok lényegében abból állnak, hogy a lélek egy könnyen áttekinthető gondolati tartalomra koncentrál. A következő előadásomban még le kell írnom e meditálás részleteit. Megtalálják a „Hogyan ismerjük meg a magasabb világokat?” és „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben is. Itt elvileg akarom csak elmondani, hogy arról van szó, hogy minden lelki erőnket összevonjuk, eltekintünk, elvonatkozunk minden egyéb külső vagy belső benyomástól és lelki erőinket egy könnyen áttekinthető gondolaton hagyjuk nyugodni. Az ilyen meditatív gyakorlás egy-egy alkalommal rövid lehet, de ha hónapokon, esetleg éveken át újra meg újra megfelelő energiával és kitartással ismételjük, akkor eljutunk oda, hogy egy napon észrevesszük, hogy lelki-szellemi életünk teljesen függetlenné vált fizikai organizmusunktól, így most valóban beláthatjuk a következőt: ha fizikai organizmusomban gondolkodom, akkor e fizikai organizmust használom; maga a gondolkodás ugyan nem a fizikai organizmusban zajlik le, de a fizikai organizmus nyújtja finomabb organizációja révén e gondolkodás képmását; ezáltal válik számomra tudatossá. Mindennapi tudatunk gondolkodása nem történhet a fizikai organizmus nélkül. Ezért kötődik mindennapi tudatunk a fizikai organizmushoz. Amilyen világosan értjük, hogy minden köznapi gondolkodás csak a fizikai organizmus segítségével mehet végbe, olyan világossá válik, hogy meditáláskor képszerű gondolkodó tevékenységet folytatunk, amennyiben a meditáció folytán belső lelki tevékenységünkben azáltal váltunk szabaddá fizikai testünktől, hogy lelkünk mindig újra egy könnyen áttekinthető gondolati tartalmon nyugszik. Most képi világot élünk át magunk körül, amely képszerű mivoltában a régi gondolkodókéhoz hasonló, akik ebből alkották meg filozófiájukat, de ezt olyan világos megfontoltsággal éljük át, mint a természettudományos megfigyelés és kísérletezés minden világos képzetet. Az elénk táruló képi világban ekkor áttekintést kapunk saját emberi mivoltunk erőiről, amelyek születésünk óta növekedési erőkként hatottak és organizmusunkat folyton növesztették. Azokat az erőket is áttekintjük, amelyek az anyagcserében, táplálkozásban és az emésztési folyamatokban működnek. Más szavakkal, képszerű gondolkodással kapunk teljes áttekintést azokról a lelki erőkről, amelyek a szellemi-éteri világból hatják át az embert és voltaképpen különálló éter-organizmusként építik fel. Létrehozzák alakját és életét. Az emberben teljesen tudatosan jön ismét létre az, ami az ősi filozófusoknál álomszerűen létezett, a későbbi filozófusok ebből csak azt vették fel elvontabb formában, amit ma gyakorta filozófiaként ismerünk. Más szavakkal, az érzékfeletti megismerésnek arra a fokára emelkedünk fel, amelyet imaginatív megismerésnek neveznek, az imagináció megismerésének. Az imaginációs megismerésben tehát saját növekedési és életerőinket tekintjük át. Amit azonban éter vagy életorganizmusként tekintünk át, az nem válik el olyan élesen az éteri külvilágtól, mint ahogyan az érzeti szemléletben elkülönítjük az objektívet a szubjektívtől. Az érzeti szemléléskor tudom, hogy a tárgy ott van - én itt vagyok. Az éteri imaginatív szemlélésben saját éterorganizmusunk mintegy összenő a kozmosz éteriségével; egyformán benne érezzük magunkat saját éterorganizmusunkban és a kozmosz éteriségében. Amit saját éterorganizmusunknak, a kozmosz éteri szövődésével és mozgásával való egybeáramlása révén élünk át, azt élesen körvonalazott képi gondolatokba tudjuk foglalni, majd pedig emberi nyelvbe öltöztetjük, és úgy fejezhetjük ki, hogy emberi nyelven nyilatkozzék meg. Ilyen módon ismét lehet filozófiánk. Ezt a filozófiát tehát azáltal lehet ismét elérni, hogy az ember felemelkedik az imaginatív gondolkodás kialakításához. Ha azonban az imaginativ gondolkodó az imaginációnak nevezhető egzakt szellemi látás fokán álló gondolkodó megismerését nyelvben és gondolati formákban hozza kifejezésre, akkor a dolgok megfogalmazása olyan, hogy a filozófus mondanivalóját az is felveheti mindennapi tudatába, mindennapi gondolkodásának teljes tudatába, aki maga nem rendelkezik imaginativ gondolkodással. És azáltal, hogy ez másmilyen, másként is élik meg, érzik át. A szóbeli közlés és annak befogadása révén azonban a mindennapi tudatban is átélik azt a valóságot, amelyet az imaginatív gondolkodó azáltal kölcsönözhet szavainak, hogy képzeteit a valóságos étervilágból meríti. Így ismét olyan filozófia nyerhető, amelyet az étervilágból, az ember éterorganizmusából, az éteri kozmoszból kapunk, és amely hallgatójára úgy hat, hogy befogadásakor egészséges emberi értelmével átérzi, hogy ezt az érzékfeletti éteri valóságból merítették. Így az imaginativ gondolkodás megszerzése folytán ismét igazi, a valóságért kezeskedő filozófiát kap a világ. A kozmológiához a meditatív életet ki kell terjeszteni. Ez azáltal történhet, hogy a lélek megszokja, hogy felfokozott intenzív tevékenységének elérésére, erőinek teljességével, nemcsak újra meg újra egy áttekinthető képzetre vagy képzetkomplexumra támaszkodjék, amely végül elszakad a fizikai organizmustól és a tiszta éteriségben zajlik, hanem el kell jutnia odáig, hogy az így megtartott képzeteket ismét eltávolítsa tudatából. A léleknek el kell jutnia ahhoz, hogy tudatában önkényes módon megtartsa azokat a képzeteket, amelyekre tökéletesen koncentrál. Azután ismét távolítsa el őket tudatából és kerüljön olyan állapotba, amelyben csak éberség, teljes tudatosság van jelen az érzeti vagy gondolati tartalom módján megszerzett lelki tartalom nélkül. A lélek legyen éber, de ne legyen benne semmi olyan tartalom, amelyre a mindennapi tudat révén teszünk szert. Ha tehát a lélek teljesen éberen üres tudatállapotot idéz elő meditáció utján és teljesen éberen, lelkének ürességét fenntartva belső erővel bizonyos erősödést ér el, akkor végül eljut oda, hogy az üres tudatba addig egyáltalán nem ismert szellemi-lelki kozmikus tartalom áramlik be, új szellemi világ, szellemi külvilág. Ez az inspiráció foka, amely az imaginációs érzékfeletti megismerés fokához csatlakozik. Ha létrejött az a képesség, hogy a kiüresített tudatba inspirációval szellemi-lelki kozmikus tartalmat kapjunk, akkor azt az organizációt is megkapjuk, amelyet tegnap az ember asztrális organizmusának neveztem. Ez az asztrális organizmus szellemi-lelki világban élt, mielőtt lejött a Földre és fizikai és étertestet öltött magára. Megismerjük saját emberi mivoltunk csiraállapot előtti, születés előtti lelki-szellemi életét. Megismerjük az asztrális organizációt, amely a fizikai embert halálakor elhagyja és a szellemi-lelki világban él tovább. Az inspiratív megismerés tehát az asztrális organizmust ismeri meg, amely a mindennapi tudatban a gondolkodás, érzés és akarat révén fejeződik ki. Ezzel azonban egyúttal a szellemi kozmoszt is megismerjük. Ahogyan érzékszerveink és a hozzájuk kötődő gondolkodás révén a fizikai kozmosz tárul elénk, úgy most a szellemi kozmosz van előttünk. Ami azonban ebből a szellemi kozmoszból kiindulva játszódik le az ember fizikai és éterorganizációjában, az sokkal reálisabb az érzéki észlelés benyomásainál, amelyek egyébként mindennapi tudatunkba kerülnek. Azt mondhatjuk, hogy ami az inspiráció révén áramlik be az emberbe és testétől független lelki élethez juttatja, az a reális oxigén belélegzéséhez hasonlítható. Az inspiratív megismerés révén pontosabban átlátjuk az emberi lélegzés folyamatát és a lélegzési folyamathoz ritmikusan csatlakozó vérkeringés folyamatát is. Az inspiratív megismerés révén a ritmikus ember, az ember valamennyi ritmikus folyamatának valóságos áttekintéséhez jutunk. Meglátjuk, hogy az asztrális organizáció hogyan dolgozik a ritmikus emberben. Azt is meglátjuk, hogy a fizikai és éter-organizmust öltött asztrális organizmus hogyan függ össze a lélegzéssel és általában az egész ritmikus organizációval, hogyan illeszkedik éppen a lélegzés és vérkeringés ritmusába. Ezáltal azonban arra is képesek vagyunk, hogy megismerően lássuk át, hogy az ember fizikai és éterorganizmusában mi a csak öröklött, amely az öröklés pusztán földi törvényeinek van alávetve, és mit hoz magával az ember az érzékfeletti, kozmikus, földön kívüli világból lelki és szellemi mivoltaként. Ez lejön a földi világba és csak magára ölti a fizikai és éterorganizmust vagy jobban mondva, beléjük öltözik. Akkor megkülönböztethetőek az ember öröklött tulajdonságai attól, amit a szellemi világból hozott magával fizikai létébe. Amit asztrális organizációnk által és ennek az ember ritmikus folyamataiban megjelenő képmása révén ismerünk meg, azt beleilleszthetjük a körülöttünk lévő és az inspirációnak megnyilvánuló szellemi kozmoszba: Olyan kozmológiához jutunk, mely magában foglalja az embert. Olyan kozmikus képhez jutunk, amelyben benne van, hogy az ember asztrális organizmusa és énje - erről mindjárt szó lesz - milyen módon költözik a lélegzés és egyéb ritmikus folyamatok kisebb-nagyobb hullámai a fizikai organizmusba. Látjuk, hogy a kozmosz valóságos törvényszerűségei az ember ritmikus folyamatai útján folytatódnak az emberben. Olyan kozmológiához jutunk, amelynek révén megértjük az asztrális organizmust, de az egyes ember ritmikus folyamatait is. Az inspiratív megismerés ezáltal egy igazán modern kozmológia forrása lesz és ismét összemérhető a régi kozmológiával, amely szintén álomszerű lelki erőkkel, hasonló módon, illesztette az embert az egész kozmoszba, egy lelki-szellemi kozmikus világba. Amit azonban az inspiratív megismeréssel szerzünk meg, az megint csak teljes tudatossággal történik és visszatükröződése az ember étertestében látható. Amit az inspirációban élünk át, az képekben vetítődik az étertestre. Amit az inspirációban kapunk a kozmosztól, az így összekapcsolódik azzal, amit az étertest tevékenységében fantáziaként élünk át. A kozmosz inspirációja bizonyos módon belsőleg mozgékony, és nem jelenik meg mindjárt éles körvonalakban, csak amikor már összekapcsolódott az étertestben átélt fantáziával. Ekkor azonban a kozmológia is élesen körvonalazható és ezáltal a modern embernek teljesen megfelelő kozmikus filozófia jön létre. Ez a filozófiai kozmológia az inspiratív megismerésnek az étertestben képszerűen megélt imaginációkkal való egybeáramlásából alakul ki ilyen módon. Ilyen kozmológiát próbáltam nyújtani „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben, amelyet „Science Occulte” címen fordítottak le franciára[1]. A vallásos élet megismerő jellegű megalapozásához a meditatív élet, a lelki gyakorlatok további kialakítására van szükség. Ezt a meditatív életet, a lélek e gyakorlatait ki kell terjesztenünk az emberi akaratra. Eddig inkább olyan jellegű lelki gyakorlatokat ismertettünk, amelyeket a gondolati élet speciális kifejlesztése jellemzett. A szellemi kutató akaratban megnyilvánuló lelki életét is el kell most oldani a fizikai és az éterorganizmus életétől. Ez úgy megy végbe, hogy az akaratot olyan módon alkalmazzuk, ahogyan a mindennapi tudatban nem történik. Ezt egy példán szeretném jellemezni. A külső világ folyamatait általában úgy követjük, ahogyan egymás után következnek - előbb a korábbit, aztán a későbbit -, gondolkodásunkkal is így követjük őket. Próbáljuk ezeket a folyamatokat visszafelé elgondolni úgy, hogy először a legutóbbit képzeljük el, majd az ezt közvetlenül megelőzőt, utána a még előbbit egészen a legelsőig, visszafelé. Ezáltal az akarat megfeszítésével olyasmit végzünk a lélekben, amit mindennapi tudatunkban nem viszünk véghez. Mindennapi tudatunkban a gondolkodásunkban élő akarattal a külső folyamatok menetét követjük. Azáltal, hogy a tények természetben történő lefolyásával ellentétesen, másként gondolkodunk, elszakítjuk akaratunkat a fizikai és éteri organizmustól, és ezáltal összekapcsoljuk akaratunkat asztrális organizmusunkkal, holott ez egyébként csak asztrális organizmusunk vetülete. És mivel az asztrális organizmus a többi meditáció révén kihúzódik a fizikai és éterorganizmusból, így az akaratot is kivisszük a fizikai organizmusból a külső szellemi világba. Míg az akaratot asztráltestünkben kiűzzük saját organizmusunkból, a voltaképpeni szellemi embert vagy ént is kivisszük vele fizikai és éterorganizmusunkból. Így énünkkel és asztrális organizmusunkkal együtt élhetünk most a szellemi világban a szellemi lényekkel. Ahogyan a fizikai világban egyedül élünk saját fizikai testünkben, úgy a lelki élet e kifejlesztése révén most megtanulunk együtt élni kint a szellemi külvilágban mindazokkal a lényekkel, akik először az imaginációban és inspirációban nyilatkoztak meg. Ezáltal elérjük, hogy saját testiségünktől független életet éljünk a szellemi világban. Az ilyen gyakorlatokat még úgy is erősíthetjük, hogy az akaratot másként feszítjük meg és mennél nagyobb erőfeszítés szükséges az akarat fejlődéséhez, annál kedvezőbb ez a szellemi világ fizikai és éterorganizmuson kívüli átélésére. Meglévő szokásainkat megváltoztathatjuk, amennyiben teljes tudatossággal elhatározzuk: ezt a sokéves szokást az akarat energikus bevetésével másmilyenné formálod, hogy öt vagy tíz év múlva úgy átalakuljon, hogy e szokás szempontjából más emberként jelenj meg. Apró, jelentéktelen szokások lehetnek, esetleg olyan apró jelentéktelen szokások, amelyekkel nem is igen törődünk. Ha dolgozunk rajtuk, akkor ezek a legalkalmasabbak a most jellemzett érzékfeletti megismerési módhoz. Vannak például bizonyos írásalakzataink. Teljes energiával elhatározzuk, hogy más írásformát sajátítunk el, mint amit megszoktunk és gyermekkorunk óta kialakítottunk. Ha ilyen akarati gyakorlatoknak évekig átadjuk magunkat, akkor a lélek végül elég erős lesz ahhoz, hogy fizikai és éterorganizmusán kívül együtt éljen kint a spirituális külvilágban a szellemi lényekkel. Így az emberi lelkekkel is, vagy a fizikai létbe való visszatérésük előtt vagy miután a halálon áthaladtak és most a szellemi világban élnek, mielőtt ismét visszatérnek a fizikai létbe. Vagy azokkal a szellemi lényekkel él együtt, akik csak a szellemi világba tartózkodnak és úgy laknak ott, hogy nem öltenek az emberhez hasonlóan fizikai és éterorganizmust. Ilyen módon eljutunk oda, hogy lelki-szellemi mivoltunkkal abban a világban éljünk, ahol átéljük a vallásos tudat tartalmát. Teljes tudatossággal jutunk el abba a világba, amelyet a régi vallási tanítók isteni világként ismertettek meg az emberekkel, akkoriban inkább álomszerű beleéléssel, ma pedig olyan teljesen tudatos a beleélés, ahogyan csak a matematikában vagy a modern kor egzakt természettudományában alakítjuk ki a teljes tudatosságot. Ilyen módon eljutunk oda, hogy kialakítsuk az érzékfeletti megismerés harmadik fokát, az igazi intuíciót. Az igazi intuíció révén az isteni-szellemi világban tanulunk meg élni és az isteni-szellemi világ tapasztalatait áthozhatjuk, hogy a vallásos tudat tartalmává tegyük őket. Ismét az emberi természet lényeges vonásainak megismerését sajátítjuk el, azt hogy az ember hogyan élhet igazi énjével és asztrális organizmusával egy tisztán szellemi, spirituális világban. Most áttekintést kapunk arról, hogy az ember milyen éber és alvó állapotában. Eljutunk annak megértéséhez, hogy éber állapotban az én és az asztrális organizmus magára ölti azt, amit az imént lélegzési és keringési folyamatnak, ritmikus folyamatnak írtam le, minthogy azonban az én megalkotja fizikai organizmusunk saját képmását, ezért ebbe a képmásba belevonódnak a vérkeringésben élő anyagcsere-folyamatok. Amit az ember mindennapi tudatában énjének nevez, az igazi énjének csak halvány vetülete. Az igazi én a most jellemzett szellemi-isteni világban gyökerezik. A mindennapi tudatban ezt az ént azáltal észleljük, hogy az ember keringési rendszerét az anyagcsere-folyamatok hatják át. A keringésben lüktető anyagcsere-folyamatokban érezzük és éljük át azt, amit a mindennapi tudat, mint ént észlel. Ez azonban csak az igazi én halvány vetülete. Ennek az énnek a képmása éber állapotban a ritmikus emberben keringő anyagcserében él. Valójában az igazi én él benne, de mindennapi tudatunkban csak az anyagcsere révén létrejött képmás létezik. Alvó állapotban az ember fizikai és éterorganizmusának szüksége van a ritmikus ember erejére, arra, ami a lélegzés és keringés folyamatában történik és az anyagcsere hatja át; ilyenkor az igazi én az asztráltesttel együtt a spirituális külső világban él. Ekkor a fizikai és éterorganizmust a lélegzés és a keringés látja el a bennük lüktető anyagcsererendszerrel, az igazi én és az asztrális organizáció pedig a fizikai és éterorganizmus mellett tartózkodik a szellemi világban. E váltakozó állapotokat az igazi intuícióval szemléljük, ahol a fizikai és éterorganizmus erőinek megújulásához a lélegzésre és vérkeringésre van szükség, valamint a bennük lévő anyagcserére. Ezalatt az igazi én és az asztrális organizmus a szellemi világban tartózkodik, ott van állandó helye. Mikor a fizikai és éterorganizmus erőit a ritmikus ember oly mértékben regenerálta, hogy további ritmikus folyamatra nincs szükség, akkor az asztráltest és az én visszatér és áthatja a lélegzés és vérkeringés folyamatában lüktető anyagcserét: az ember ismét ébren van. Így láthatjuk, hogy az igazi én és az asztrális organizmus hogyan lüktet az anyagcserében. Megismerjük azt a világot, amelyet a régi vallások isteni világnak neveztek, az ember énjének, az igazi énnek itt van saját őshazája. Amit így az intuícióban ragadunk meg, az ismét tükörképben jelenik meg - a fizikai és étertesten mint tükörben - és így ismét szavakba foglalhatjuk, képekben, fogalmakban fejezhetjük ki azt, amit az ember testiségétől függetlenül a tisztán spirituális világban tapasztalunk. Akkor ezt az egészséges emberi értelem ismét felfoghajta és érezheti, az ember lelkülete átélheti, ez képezi azután a vallásos tudat tartalmát, és így megismerő jelleggel alapozza meg. Nem kell mindenkinek intuícióval beleélnie magát az isteni-szellemi világba. Ezt a szellemi kutatónak kell tennie. Ha azonban a szellemi kutató az isteni-szellemi világban tapasztaltakat az imént jellemzett módon szavakba foglalja, akkor ez olyan alakot ölt, hogy az átlagember e megnyilatkozások kapcsán tudatában a következőket éli át: itt olyan szavak szólnak, amelyek nem erre a világra vonatkoznak, de a bennük lakozó valóság erejénél fogva beleélik magukat az ember lelkületébe. Amit a szellemi kutatás az isteni-szellemi világ intuitív átélése révén merít a szellemi világból, az ezzel az erővel hat vallásos módon a tudatra. Ha az emberiség ismét el akar jutni egy originális megismerésen alapuló vallásos élethez, akkor el kell fogadnia a szellemi kutató igazi intuícióból fakadó isteni-szellemi világbeli élményeinek közlését. Akkor a vallás ismét visszatér majd ahhoz, ami egykor volt. Kiinduló pontján minden vallás az isteni-szellemi világból fakadó kinyilatkoztatás volt, olyan élmények kinyilatkoztatása, amelyek a szellemi világ lényeivel élhetők át. Ezek a lények előbb az imaginatív és inspiratív megismerés számára nyilvánulnak meg, de csak az intuícióban találkozhatunk velük. Voltaképpen csak az emberiség fejlődése során tettek szert arra a gondolkodásra, amely az absztrakcióban tud élni és ma kiváltképpen a tudományos kutatásban alkalmazzuk, megfigyelésünk és kísérletezésünk alapjául szolgál. Ez nem létezett azoknál az embereknél, akik közül azok a régi filozófus kutatók és vallástanítók kikerültek, akik megalapították a régi filozófiát, régi kozmológiát és a régi vallásos életet, és akikről sok minden fennmaradt valamilyen hagyományban. Akkor félig tudatos álomszerű imaginatív, inspiratív, intuitív élmények léteztek. A különféle területek régi megismeréseit ezekből merítették és a ma átélt absztrakt gondolkodás voltaképpen csak az újabb természettudomány létrejötte óta van meg. Nem szabad azt hinnünk, hogy ez az absztrakt gondolkodás csak a tudomány művelőinél van meg. Ma átlagos iskoláink is felveszik és még a legegyszerűbb, legprimitívebb ember is, aki minden városi műveltségtől távol, vidéken él. A Krisztus utáni VIII-IX. évszázadban az emberiség egyetlen részében sem volt olyan az emberi tudat, mint amilyenné az absztrakt gondolkodás révén lett az egész civilizált világban. Akkor mindenütt az élt, amit a másik három tudatállapotból nyertek. A teljes tudatosságot ma emberi mivoltunk igazi kifejeződésének kell tartanunk, ezt csak azáltal szerezhettük meg, hogy a tudományos élet mai ékessége, az absztrakt gondolkodás, beilleszkedett az emberi életbe. Más szavakkal: a régi korokban nem létezett olyan gondolkodás, amelyhez a fizikai emberi organizációt alkalmazták, ez a fizikai organizáció kellett hozzá, mint nálunk. Akkor az ember organizációjából csak az éteri, asztrális és én-organizációjával gondolkodott. A gondolatokat azzal együtt és annak révén kapta, ami az imaginációból, inspirációból, intuícióból nyilatkozott meg. Ez még ma is így van olyan embereknél, akik valamiféle még említendő körülmények folytán, nem modern egzakt szellemi látással rendelkeznek, hanem régi állapotokból örökölt álomszerű szellemi látásuk van. Az ilyen emberek soha sem ellenőrizhetik lelki élményeiket, de ezek meg vannak. Így mint a régi korok embereinél. Olykor csodálkozunk, hogy az ilyen emberek álomszerű vízióikban milyen határozott gondolatokat kapnak, e gondolatok mélyén sokszor jóval szellemesebb logika rejlik, mint amire ma akár egy filozófus is képes. Ezek a szellemi világból megnyilatkozó gondolatok. Az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban csakis ilyen kinyilatkoztatott gondolatok léteztek. Ma csak az absztrakt gondolkodást ismerik, ezt a fizikai test eszközével hozzák létre. A fizikai test eszközével élik át, ez a jellemző arra, amit az emberiség újabb korában szerzett meg, amikor a teljes tudatossághoz felemelkedett. A fizikai testtel megszerzett gondolkodás a szellemi világgal szemben voltaképpen nem helyén való gondolkodás, mert a gondolkodás azt mutatja, éppen a mostani jellemzés alapján, hogy a szellemi világhoz tartozik. Most nem a megfelelő helyén van, mivel az ember fizikai organizmusát használja a gondolkodáshoz. A gondolkodás ezáltal olyan elemben él, amely nem az ő saját ősi eleme. Ezáltal azonban az ember ebben a gondolkodásban is szert tesz valamire, amit soha sem érhetne el, ha a gondolkodás csak az imagináció, inspiráció és intuíció megnyilvánulásából adódhatna. A gondolkodás szubsztanciális tartalmában azért nincsen a szellemi világból semmi sem, mivel a gondolkodást a fizikai organizmus dolgozza ki. Ez alapjában véve olyan tevékenység, amely csakis a fizikai organizmusban megy végbe. Más szavakkal: ez az absztrakt gondolkodás nem él át semmi valóságosat, mintegy az imaginációból préselődött ki, szűrődött le. A látszatot éljük át. Amit az absztrakt gondolkodásban élünk át, az éppen azáltal látszat-élmény, mert e gondolkodásban teljesen tudatosakká válunk. Ebben a gondolkodásban kétfélét élhetünk át. Először is látszat-élményünk van ebben az absztrakt gondolkodásban, amelynek önmagában nincs igénye a kifejezésre, de az objektív természet képmásává alakulhat. Az ember csak ezáltal szerezte meg az objektív természettudományt, amelyre ma oly büszke. A külső természeti folyamatokat egy saját önálló külső szubsztanciával telitett gondolkodás nem írhatná le objektív módon. Azokat a leírásokat, amelyeket régi korokban adtak a természeti folyamatokról, nem ismerhetjük el objektív természettudománynak. Mivel a gondolkodásnak csak látszat-élete van, éppen ezért képeződik le a külső világ ebben a látszat-életben. A külső természeti folyamatok szubsztanciája olyan gondolkodásban jelenik meg képszerűen, amelynek nincsen saját szubsztanciája. Így az emberiség előrehaladása során az objektív természettudományt annak a körülménynek köszönheti, hogy teljes tudatosságát gondolati látszat-átélésben szerezte meg. Az absztrakt gondolkodás felmerülésének korszaka egyben az a kor volt, mikor létrehozták az objektív természettudományt. A szabadság átélése a másik dolog, amit az ember az absztrakt gondolkodáshoz való eljutásának köszönhet. Amit az imagináció, inspiráció és intuíció révén élünk át, mint morális impulzust, még ha olyan álomszerűen éljük is át, mint a régi korokban - amikor mindig az organizmus álmai, ösztönei és emóciói révén élték át, miközben a cselekvés impulzusává vált -, ez mindig kényszerítően hat az emberre. Bármilyen ösztönt kell is organizmusunk cselekvésében alapul vennünk, ez ide-oda vet, kényszerít bennünket. És ha az imaginációban az igazi étervilágból merítünk morális impulzusokat, ezek kényszerítenek bennünket, nem tehetünk egyebet, mint hogy követjük őket. Ugyanígy van ez azzal is, ami az inspirációból és intuícióból származik. Ha azonban az ember, miközben születése és halála közt átéli az absztrakt gondolkodás látszat-életét, felveszi e gondolkodásba a morális impulzusokat - ez tiszta gondolkodás és csakis gondolkodás, de a fizikai organizmus viszi véghez -, akkor ezek a tiszta gondolkodásban élnek, amelynek csak látszat-élete van, és éppoly kevéssé tud valamire kényszeríteni, mint egy tükörkép. Ami e valóságban meglök, az kényszerít, aminek azonban csak látszat-élete van, mint a tiszta gondolkodás élményének, az nem kényszerítheti az embert. Határoznom kell, ha követni akarom. Ezzel a gondolkodás látszat-átélése egyúttal az emberi szabadság lehetőségét is megadja. És amennyiben a szellemi világban gyökerező morális impulzusok jönnek és betöltik az embert e látszatot átélő gondolkodásában, akkor szabad impulzusokká válnak. Az ember tehát kétfélét köszönhet a gondolkodás látszat-átéléséhez való felemelkedésének: az objektív természettudomány korszakát és az igazi szabadság megszerzését. Ahogyan az érzékfeletti világokba való felemelkedés „A hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” című könyvemben, valamint „A szellemtudomány körvonalai”-ban és a „Világ és az ember”-ben írtam le, úgy ezeket az összefüggéseket, a szabadság tudatának modern korunkban való megszerezését „A szabadság filozófiája”-ban próbáltam alapvetően leírni. Így azt mondhatjuk, hogy a gondolkodás abban a korban utasította el a régi álomszerű szellemi látást, amelynek révén egykor megalapították a régi filozófiát, kozmológiát és vallásos életet, amikor az ember teljes tudatosságát azáltal szerezte meg, hogy gondolkodása leáramlott fizikai organizmusához és ezt alkalmazta. Az ember ezáltal megszerezte azt a lehetőséget, hogy fizikai organizációjában élve, születése és halála közt objektív természettudományt alakítson ki. Továbbá azt a lehetőséget is megszerezte, hogy szabadságát kialakítsa. Ma azonban azon a ponton van, ahol ismét rá kell lépnie az érzékfeletti világba vezető útra - teljes tudatának megtartása mellett - teljesen tudatos imaginációval, inspirációval és intuícióval, hogy az objektív természettudomány és a szabadság élményeihez hozzászerezze az érzékfeletti világ megismerésére épülő új filozófiát, új kozmológiát és új vallásos életet. Ezek az érzékfeletti világ megnyilatkozásaként épp úgy megfelelnek a modern embernek, mint ahogy teljes tudatossága kielégíti az érzeti világban az objektív természettudomány és szabadság megszerzése révén. Így egyfelől a szabadság és az objektív természettudomány, másfelől a modern spirituális tudomány ismertetése révén jellemeztük, hogy az emberiségnek hogyan kell jelen korunkból a jövő felé haladnia, hogy érzékfeletti megismerés megszerzése révén illeszkedhessék bele a világrend által megkövetelt igazi emberi haladásba. [1] Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai (GA 13) művét francia nyelvre Jules Sauerwein fordította. |