Engedjék meg, hogy mai előadásom előtt igen szívélyesen üdvözöljem tisztelt hallgatóimat, olyan szellemben, amelynek uralkodnia kell itt a Goetheanumban és hordoznia kell minden benne végzett  munkát. Ennek a szellemnek nem emberi egyoldalúságból kell fakadnia, hanem az ember teljes átfogó mivoltából. Ez úgy lehetséges, hogy az itt nyújtott, megalkotott szellemiség egyfelől tudományos megismerésből, művészetből és vallásos áhítatból fakad. Másfelől pedig a szabad, szívében és lelkében kiteljesedett emberség szellemének kell lennie.

1913-ban a Goetheanum építését erre a szellemiségre támaszkodva kellett elkezdeni, ez volt a legjobb alapköve. Amikor egész Európában és Európán túlterjedő hatalmas területeken viszály és súlyos ellenségeskedés dúlt, akkor itt Dornach-ban megvalósítottuk Európa nemzeteinek szabad, átfogó emberségből fakadó együttműködését. Itt soha sem szakadt meg az internacionális tevékenység. Erre most különösképpen utalnék, mivel ma e nemzetközi szellemből kiindulva kívánom Önöket üdvözölni. Hiszen amit itt művelünk, az nem művelhető semmilyen más szellemből, mert csak a sokoldalú univerzális szabad emberség szelleme nyújthat igazán spirituális tudományt, művészetet és valóságos vallást, amely önmagában spirituális és internacionális lehet. De úgy gondolom, hogy csak ez a szellem teheti szívünket befogadóvá, hogy minden embert szeretettel fogadjuk és üdvözöljük. Ez a szellem uralkodjék itt a Goetheanumban és első üdvözlő szavaimat ennek jegyében mondom el. Ezért szívből fakadnak, és ennek értelmében kívánom, hogy a következő napokban sikerüljön itt a tudomány és az élet különböző területein együtt dolgozni, egyes dolgokat megbeszélnünk és ezeket minden résztvevő bizonyos megelégedéssel vigye magával.

Ha látogatóink örömmel gondolnak vissza itteni élményeikre, ez nagy öröm a Goetheanumban dolgozók számára. Ennek jegyében üdvözlöm Önöket és köszönöm, hogy eljöttek hozzánk. Kívánom, hogy látogatásuk örömükre szolgáljon.

Mint már utaltunk rá, a szellemi megismerést itt azért műveljük, hogy az élet sokoldalú megtermékenyítésének alapja legyen. A Goetheanumban keresett szellemi megismerést ne tévesszük össze a világban művelt különféle okkultizmussal vagy a ma misztikának nevezett egyes irányzatokkal. A ma gyakorta művelt okkultizmus alapjában véve ellentétes korunk szellemével, az igazán modern élet szellemével. Mert az igazán modern élet szellemét mégis csak az újabb kor természettudományos ismereteinek fejlődése nyújtja. Az itt művelt szellemi megismerésnek nagyon is számolnia kell azzal, ami a modern természettudományos megismerés szellemének a szó legszorosabb értelmében megfelel. Amit ma gyakran okkultizmusnak hívnak, a régi hagyományokon alapul; nem uralkodik benne közvetlenül a jelenkor szelleme. Régi hagyományokat hoznak magukkal. A jelenkor embere azonban nem tudja a megfelelő megismerést ugyanolyan lelki alapokból kifejteni, ezért azt mondhatjuk, hogy e régi hagyományokat gyakran félreértik és laikus módon az emberi lelket kielégítő megismerésként tálalják.

Amit itt művelünk, annak a részben félreértett tradicionális okkultizmushoz éppúgy nincs köze, mint annak az olykor tudományos oldalról keresett okkultizmus-félének, amikor az érzékfeletti terület kutatásánál az érzeti megfigyelés és kísérletezés szokásos tudományos módszereit másolják. Nem ismerik fel, hogy a természettudományos kutatásnak a legutóbbi évszázadokban kifejlődött módszereit a külső érzeti valóság megismerésére alakították ki és éppen ezért nem alkalmasak az érzékfeletti terület kutatási módszeréül.

Másfelől sokszor beszélnek ma misztikus elmélyedésről, misztikus belső átélésről. Sokszor itt sincs egyébről szó, mint a régi misztikusok lelki élményeibe való elmélyedésről, az ilyen lelki átélések felújításáról, alapjában véve ismét csak olyasmiről, ami bizonyos zavaros önszemlélettel kétes megismeréshez vezet.

Csak azért akartam ezekre utalni, hogy a Goetheanumban folyó munkát ne tévesszék össze azzal, amit olykor laikus, dilettáns, bár jó szándékú módon művelnek. Itt az érzék- feletti megismerés számára olyan módszert akarunk kialakítani, amely olyan szigorú, egzakt, tudományos, ahogyan ma a természetkutatás területének tudományos módszereinél megkövetelik. Az érzékfeletti területre csak akkor juthatunk el, ha nem rekedünk meg a csak az érzékszervi észlelés számára alkalmas kutatási módszereknél. Nem lehet azonban tudományos módon az érzékfeletti világokba jutni, ha más szellemből kiindulva járunk el, mint amely olyan jól bevált az érzeti valóság területén.

Ma csak néhány bevezető utalást adnék az itt képviselt spirituális tudomány szándékai és céljai felől. Így csak a következő napokban fejthetem ki közelebbről azt, amire ma utalni kívánok. Először is arra szeretnék utalni, hogy itt az érzékfeletti világok kutatásánál megkeressük az emberi lélek mélyén azokat az erőket, amelyek úgy hatolhatnak megismerő erőkként az érzékfelettiségbe, mint a külső érzékszervek erői a fizikai-érzeti világba. A szellemi kutató feladata először is az, hogy lelki tekintetét saját lelki-szellemi organizációjára vesse, ez közelítheti meg az érzékfelettiséget. A szellemi kutató ebben különbözik a természet kutatójától. Utóbbi úgy tekinti az emberi organizációt, ahogy van, a természetre alkalmazza, és ezt az egzaktságot arra használja, hogy a külső természet tényeiről adatokat kapjon. A szellemi kutató éppen akkor nem járhat így el, ha az igazi természettudományos ismeretek talaján áll. Tekintetét először lelki-szellemi megismerő szervére - talán „szellemi szemnek” nevezhetem - kell vetnie. Ez a tekintet készíti elő, fejleszti ki először a szellemi szemet, de olyannak kell lennie, hogy a szellemi szem belső törvényszerűsége olyan egzakt módon táruljon elé, mint például a matematikus elé egy matematikai probléma vagy a kísérletező elé a kísérlet tartalma. A szellemi kutatás lényege a kutató önmagán végzett munkája, a tudomány előkészítése. Amilyen egzaktul keresi a matematikus vagy természetkutató az eredményeit, olyan egzaktul kell a szellemi kutatónak is szellemi-lelki organizációját előkészítenie, ez észleli azután a tényt, mint érzeti területen a szem vagy a fül.

Ennek a szellemi kutatásnak egzaktnak kell lennie, ahogy a matematika vagy a természettudomány egzakt. De azt mondanám, hogy a szellemi kutatás ott kezdi egzaktságát, ahol a természettudomány abbahagyja. A szellemi kutatónak saját emberi mivoltát kell egzakt módon átdolgoznia. Amit az ember azért tesz, hogy szellemi kutatóvá váljék, azt egzakt módon kell végeznie és szellemi szemét egzakt és tudományosan jogosult munkával kell létrehoznia, mikor szellemi kutatáshoz fog és az érzékfeletti világ tényéhez közelít. Míg az úgynevezett misztika meglehetősen zavarosan bánik a belső lelkiséggel, addig az igazi szellemi kutatásnál minden legapróbb lépést olyan belső világossággal és áttekinthetőséggel kell kezelni, mint a matematikusnak saját matematikai problémáját. Akkor bizonyos felébredés jön létre, a tudat magasabb fokán való felébredés, amely az egyébként átélt ébredéshez hasonló, amikor szokott alvásunkat elhagyva az érzeti világ vesz körül bennünket.

Ha különösen az így felfogott szellemi kutatásnál egzaktságról beszélek, akkor ez a kifejezés a szellemi-lelki jellegű organizáció egzakt tudományos előkészítésére vonatkozik, ennek az embernél meg kell előznie a kutatást. Először is ennek kell egzakt áttekinthetőséggel a szellemi kutató elé tárulnia. Ezután kezdi tekintetét az érzékfeletti tények világára irányítani.

Ez most először csak előkészítés. Mivel a voltaképpeni érzékfeletti szellemi látás előkészítésében erre az egzaktságra törekszünk, ezért egzakt szellemi látásról beszélhetünk, ha az így felfogott szellemi szemlélést szellemi látásnak nevezzük. Ennek a szellemi kutatásnak specifikus sajátsága éppen az, hogy a módszeresen egzakt szellemi látáson alapul. Az így értett szellemi kutatásra a szellemi látás egzaktsága jellemző.

Ebből a szempontból kiindulva nem csak egy szűkebb behatárolt területet szeretnénk ezzel a szellemi kutatással megragadni, hanem olyasmin dolgoznánk, amibe jelen korunk valamennyi tudománya és életformája beletorkollhat. Az itt végzett szellemi munka eredménye ne csak a természettudományos szemlélet szellemi felépítménye legyen, hanem azokat a megismerési területeket is fel kell emelni a szellemiséghez, amelyeket az emberiség a modern korban e természettudományos szemlélet szellemében dolgozott ki. Így a spirituális kutatás eredményei mintegy megkoronázzák őket.

Példaképpen csak az orvostudományt említeném. Az itt képviselt szellemi megismerés teljes mértékben elismeri az orvostudományt, ahogyan ma a természettudományos megismerés azt felépítette és csodálatra méltó eredményeivel elénk tárul. Az egzakt szellemi látás szellemében azonban tovább fejleszthetjük azt, amit ma a tisztán külső szemléletből dolgoztak fel az orvostudomány számára. Ennek eredménye lesz voltaképpen a ma művelt tisztán természettudományos orvoslás teljes termékenysége. Éppen így, szeretnénk spirituális módon olyan megismeréshez jutni, amely a szellemiséghez tudja vezetni a művészetet. Olyan művészetre törekszünk, amely szellemi módon éppen úgy az ember teljes természetéből fakad, mint az a megismerés, amelyre itt törekszünk. És a vallásos, szociális elemet úgy kell művelnünk, hogy magától értetődően adódjék az elért spirituális megismerésből.

Ennek a szellemi megismerésnek az egész embert kell megragadnia, és az egész emberből kell fakadnia, nem egyetlen emberi képességből. Ez a megismerés ezért az elméleti és gyakorlati élet valamennyi területét be akarja vezetni a spirituális életbe, hogy ezáltal érjünk el teljes, univerzális emberi mivoltunkhoz.

Ebből a szempontból lényegében három megismerési területről szeretnék Önöknek az előadások során beszélni, hogy e három példán megvilágítsam, hogy jelenkori tudományunk szelleméből mennyiben juthatunk a magasabb spirituális tudományosság szellemébe. Az előadások során a filozófiáról, kozmológiáról és vallásról olyan módon szeretnék beszélni, ahogyan az antropozófia révén bizonyos spirituális alakot kell ölteniük.

A filozófia valaha univerzális megismerés volt, amely a legrégibb korokban felvilágosította az embert a lét minden egyes valóságának tartománya felől. A filozófia nem volt speciális tudomány. Univerzális tudomány volt és valamennyi ma művelt tudomány alapjában véve a görög filozófia szubsztanciájából sarjadt ki. Az újabb korban emellett létrejött egy különálló speciális filozófia, amely az eszmék bizonyos összességében él. Azonban az a különös helyzet alakult ki, hogy a filozófia kénytelen saját létének jogosultságát bizonyítani a többi tudomány előtt, holott alapjában véve mindezek belőle sarjadtak ki. A filozófiából kisarjadt többi tudomány a valóság valamelyik elismert területével foglalkozik. A valóság területe az érzékek, a megfigyelés vagy a kísérlet tartománya.

Nem vonható kétségbe, hogy jogosan foglalkoznak vele tudományosan, megismerő jelleggel. Bár minden egyes terület a filozófiából eredt, a filozófia mégis kénytelen ma saját létének jogosultságát bizonyítani, közölnie kell, hogy miért fejt ki bizonyos számú ideát, és hogy ezek az ideák netán egészen irreálisak-e, amelyek semmiféle valóságra sem vonatkoznak, csak emberi elgondolások. Gondoljuk csak el, hogy milyen kemény gondolati munkát fordítanak ma arra, hogy a filozófia mai úgynevezett tartalmát képező, egyébként már igen elvont jelleget öltött ideákat úgy bizonyítsák, hogy a világban még bizonyos tekintélyt élvezzenek. Ezek hozták létre a tudományt, mondhatnám, hitelük van saját valóságuk területén. A filozófiának azonban ma nincs hitele. Voltaképpen bizonyítania kell saját létének létjogosultságát. Ez a régi Görögországban fel sem merülhetett. Ha az ember ekkor egyáltalán eljutott a filozófiáig, akkor úgy érezte a filozofálás valóságát, ahogyan az egészséges ember a lélegzés valóságát érzi. Aki ellenben ma áttekinti a filozófiáját, az átéli a filozófiában kifejtett eszmék elvontságát, hidegségét, józanságát. Nem érzi magát úgy igazán vaskosan a valóság részének. Azt mondhatnám, hogy csak annak a kezében van valami, aki kémiai, fizikai laboratóriumban vagy klinikán dolgozik. Aki ma filozófiai eszméket hordoz és valósít meg, az sokszor mérföldekre érzi magát a valóságtól.

Még valami tartozik ide. Mélységesen indokolt, hogy a filozófia neve nem pusztán elméleti megismerésre utal. A filozófia a bölcsesség szeretete. A szeretet nem csupán az értelemben és észben gyökerezik, hanem az egész emberi lélekben, az egész emberi érzületben. A filozófia átfogó lelki átéléstől, a szeretet átélésétől kapta a nevét. A filozófia kibontakoztatásában mintegy az egész embernek részt kell vennie. És végül is nem szerethetünk a szó igazi értelmében olyasmit, ami csak teoretikus, józan és hideg. Ha a filozófia a bölcsesség szeretete, akkor a filozófia ilyen átélése feltételezi, hogy ez a szófia, ez a bölcsesség szeretetreméltó, valóságos és lényszerű, amelynek a létét nem kell előbb bebizonyítani. Végül is képzeljék el, hogy egy férfi szeret egy nőt, vagy egy nő egy férfit, de előbb szükségesnek tartaná, hogy szerelmének létét bizonyítsa - ugye merőben képtelen gondolat! A mai értelemben vett filozófiánál azonban ez a helyzet. Azt mondanám, hogy a meleg filozófia, amelyet az ember szívébe fogadott és léte magától értetődő volt, elvont, hideg, józan, teoretikus lett. Mi ennek az oka?

Ha a filozófiai élet eredetéhez nem a külső történelem révén nyúlunk vissza, hanem a történelem belsőleg átélt és átérzett ismeretével, akkor azt találjuk, hogy a filozófia eredetileg másként élt az emberben, mint ma. Ha az ember ma tudományosan gondolkodik, akkor alapjában véve csak azt hagyja érvényre jutni, amit az érzéki megfigyelés vagy az érzeti területen kidolgozott kísérlet szolgáltat. Ezt azután az értelem foglalja össze. Amit így kapott, azt a fizikai ember szerezte meg. Az érzékszervek fizikai szervek. a fizikai emberbe illeszkednek. Ma tudományosan elismerik, amit az ember fizikai teste megismerően szerez meg. Ezzel azonban csak a fizikai emberhez érhetünk el. E fizikai emberben nem található meg az, amit a régiek filozófiaként szemléltek. Mint említettem, ma csak bevezetést mondok és utalásaimat a következő napokban kell még kifejtenem; de még utalnom kell arra, hogy amit a görög filozófia virágkorában filozófiának hívtak - ezt a lélekben bensőségesen átélt szellemi szubsztanciát -, azt nem az ember fizikai testében élte át, hanem olyan emberi organizációban, amely éteri emberként hatja át az ember fizikai testét.

Mai tudományunkban voltaképpen csak a fizikai embert ismerjük. Nem ismerjük azt a testet, amelynek finom éterisége áthatja az ember fizikai testét, a görög filozófus ebben élte át filozófiáját. A lélegzést, a látás folyamatát fizikai testünkben éljük át. Ahogy azonban előttünk van az ember fizikai organizációja, úgy éteri test, éteri ember is van az emberben. Ha a fizikai testet szemléljük, úgy például a lélegzés folyamatát nézzük, tisztázhatjuk a látás folyamatát fizikai vagy biológiai szempontból. Ha az érzékfeletti éteri emberre tekintünk, akkor azt nézzük, aminek értelmében a görögök filozofáltak. A görög emberiség konstitúciója még olyan volt, hogy az ember éteri organizmusában érezte, élte át magát. És miközben éteri organizmusát úgy erőltette meg, olyan tevékenységbe vonta, mint a fizikai organizmust például lélegzés vagy látás esetén, akkor az éteri organizmusban filozófia jött létre. Ahogyan sohasem kételkedhetünk légzési folyamatunk valóságában, mivel tudatában vagyunk fizikai testünknek, úgy a görög ember sem kételkedhetett abban, hogy ami filozófiaként, szeretett bölcsességként élt át, az a valóságban gyökerezik, mivel étertestének tudatában volt. Tudatában volt annak, hogy ami filozofál, az étertestében megy végbe; teljesen tisztában volt ezzel.

A modern ember megismerése elveszítette az étertestet, nem tudja, hogy éterteste van. A hagyományos filozófia elvont ideák összessége, mert csak azt tekintheti valóságnak, amit valóságként élünk át, amiben filozófiailag tevékenykedünk. Ha azonban megismerésünk elvesztette az éter-embert, akkor a filozófia valóságát is elvesztettük. Absztraktnak érezzük; létének bizonyítását érezzük szükségesnek.

Gondolják el, hogy az ember fizikai organizmusánál vaskosan, sűrűbb, materiálisabb organizmusba növekedne bele; akkor légzési folyamata például lassanként nagyon kifinomultnak tűnne e robusztus átélés számára, az ember végül nem is tudna már mostani fizikai testéről, ahogy a modern ember ma nem tud étertestéről. Akkor a légzés, a lélegzés folyamata elmélet volna, ideák összessége és „bizonyítani” kellene, hogy a lélegzés valóság, mintahogyan ma bizonyítani kell, hogy a filozófia valóságban gyökerezik. Azért kételkedünk annak valóságában, amit a filozófiában szeretnünk kell, mert az étertest elveszett az ember megismeréséből. Mert a filozófia valóságát nem a fizikai testben éljük át, hanem az étertestben.

Hogy a filozófiát ismét valóságosnak érezzük, ahhoz előbb az éterember megismerésének kell bekövetkeznie. Akkor az éterember megismeréséből ismét helyes filozófiai átélés fakadhat.

Az antropozófia első lépése legyen az, hogy közvetíti az éterember e megismerését. Három szakaszban akarok haladni.

A filozófiában az ember először önmagát éli át bensőleg, az étertestet. Amióta azonban az emberiség gondolkodni kezdett, annak is szükségét érezte, hogy az egyes embert beleillessze az egész kozmoszba, a világegyetembe. Az embernek nemcsak filozófiára van szüksége, hanem kozmológiára is. Meg akarja érteni, hogy amint organizmusában egyes emberként áll a Föld bizonyos helyén, a világ bizonyos helyén mennyiben tartozik az egész világmindenséghez és mennyiben fejlődött ki ebből az egész világegyetemből.

Az emberiség fejlődésének legrégebbi korszakaiban az ember az egész kozmosz tagjának érezte magát. Fizikai emberként azonban nem érezhetjük magunkat az egész kozmosz tagjának. Amit fizikai emberként hordozunk magunkban a születés és halál közti átélésben, az a fizikai-érzeti környezet közvetlen életéhez tartozik. Ezen túl az ember belső lelki élettel rendelkezik. Ez egészen más, mint amit az ember a fizikai-érzeti környezetből fizikai testében hordoz. Amennyiben az ember az egész kozmosz tagjának, a világmindenség tagjának akarja magát érezni, átélni és tudni, akkor belső lelkiéletét is az univerzum részének, tagjának kell élnie, éreznie és tudnia.

Az emberiség fejlődésének legrégibb korszakaiban az emberek valóban képesek voltak arra, hogy a világegyetemben, a kozmoszban lelkiséget, bensőséget lássanak, mégpedig nemcsak azáltal, amit ma tévesen antropomorfizmusnak neveznek, hanem belső szemlélés révén. Az emberek ekkor saját belső lelkiéletüket a kozmikus lelki és szellemi élet tagjának láthatták, ahogyan az ember fizikai-érzeti testi életét a természetes, érzeti lét részének tekinthetjük.

Az emberek azonban a legújabb korban csak a természettudományos megismerést alakították ki egzakt módon, amely az érzékszervi megfigyelésen és a kísérletezésen alapul, valamint azon a gondolkodáson, amely ezekre támaszkodik.

Az ilyen módon nyert természettudományos eredményekből az egyes eredmények összefoglalásával általános tudást alakítottak ki. A természettudomány különálló eredményeiből kozmológiát hoztak létre. Ez a kozmológia azonban csak az érzeti-fizikai tények gondolatban összefogott képét tartalmazza. Megalkotják egy világegyetem képét, de a kép egyes részei, tagjai csak az érzeti fizikai tények megismert törvényei. Az újabb kor természettudománya, kozmológiája által kialakított képben nincs ott a lelki és szellemi élet, mint a régiek kozmológiájában, hanem csak az érzékelhető világ, amely természettudományosan szemlélhető. Az újabb kor kozmológiájaként szereplő képben az ember fizikai testére vonatkozóan megtalálhatja magát, belső lelkiéletét illetően azonban nem.

A régi korokban a belső lelkiéletet kibontakoztathatták a kozmológia képéből. A természettudományra épülő kozmológiai képből ezt nem tehetjük. Ez ismét azzal kapcsolatos, hogy a modern megismerés nem tud a szellemi-lelki belső életre úgy tekinteni, mint a régi primitív belátás. Miről beszél a modern megismerés, ha a testben lévő lelkiségről szól? A gondolkodás, érzés és akarat jelenségeiről, belső élményeiről beszél és a belső lelki élet szerintük annak az eredménye, ami a gondolt, érzett és akart jelenségekben él külön-külön és összekeveredve. Olyan képet alkotnak, amelyben a gondolkodás, érzés és akarat játssza a belső lelki élet tényének szerepét.

Ha a lelki-szellemi belső életet így szemléljük, akkor ez a kép soha sem óvható meg attól, hogy azt kelljen mondanunk: amit mint egybeáramló gondolkodást, érzést és akaratot ismersz meg és regisztrálsz, az a születéssel, embrionális állapottal jön létre, a gyermekkorban fejlődik ki, és halálunkkal elpusztul. Nem lehetséges olyan tudományos megértés, amely megvédi a lelki élet-e képét attól, hogy ne tekintsék halandónak. Mert születésünk és halálunk közt ez a gondolkodás, érzés és akarat valóban szorosan a fizikai-testi élethez kapcsolódva jelenik meg. Ahogyan a végtagok növekedését látjuk, úgy látjuk a gondolkodás és érzés felnövekedését. Ahogyan a test meszesedését és a fizikai hanyatlás felé való közeledését látjuk, úgy látjuk a testiséggel a gondolkodás, érzés és akarat jelenségeinek fokozatos merevedését.

A régi szemléletnek olyan megismerése volt a belső lelki életről, amely túlment azon, ami a puszta gondolkodásban, érzésben és akaratban él. A belső lelkiélet olyan alapjára tekintettek, amely a gondolkodásban, érzésben és akaratban csak elrejtőzik, a gondolkodás, érzés és akarat ennek vetülete. Látjuk a gondolkodás, érzés és akarat születés és halál közötti létrejöttét és fejlődését. Ami ebben rejlik és aminek a gondolkodás, érzés és akarat a külső vetülete, azt egy régebbi, primitív, szellemi látó megismerés asztrális embernek látta.

Ahogyan először a fizikai emberben érzékfeletti emberként felismerjük az éterembert, úgy ismerhetjük fel a fizikai-éteremberben magasabb tagként az asztrális embert. Ez az asztrális ember nem gondolkodásból, érzésből és akaratból áll, hanem a gondolkodás érzés és akarat alapját képezi. A szellemi-lelki világokból áramlik a születés és halál közt eltöltött létünkbe. A születés és halál közt ez az asztrális ember fizikai és étertestet ölt magára, halálunk után pedig ismét szellemi-lelki világba távozik. Az emberben lévő asztrális ember számára a születés és halál csak megjelenési forma.

A gondolkodás, érzés és akarat csak az ember fizikai organizációján belül érthető és csak a születés és halál között található meg. Itt fejlődnek, majd lassanként elmerevednek és el is tűnnek. A gondolkodás, érzés, akarat e belső lelki élet alapját képező asztrális ember túllép a fizikai- és éteremberen, kozmikus, univerzális világba sorolhatjuk be. Nincsen az ember fizikai organizációjába zárva.

Hogy átfogó kozmológiához jussunk, ismernünk kell az éter- és asztrál-embert, amelynek vetülete a gondolkodás, érzés és akarat. A gondolkodás, érzés és akarat azonban az egyes emberi individualitásokban van, nem lehet őket a kozmoszba beilleszteni. Ami azonban hátterükben rejlik, a születés és halál közt rejtetten és csak a primitív vagy egzakt szellemi látás közelíti meg, az beilleszthető egy szellemi kozmoszba, amelynek a fizikai-érzeti kozmosz csak képmása.

A modern kozmológia csak a természettudományos kutatási eredmények felépítménye, a fizikai-érzeti tények összefoglalása. Ilyen kozmológia képébe nem lehet az ember belső életét belefoglalni, de csak ilyen kozmológiánk van, mert a modern megismerés egyáltalán nem nyújtja az asztrális ember képét. Aki a lelkiéletet csak a gondolkodás, érzés és akarat összegeződésének ismeri, az nem gondolhatja, hogy ez a lelkiélet születésen és halálon túl megőrződik. Ha azonban a gondolkodáson, érzésen és akaraton túllépünk a bennük rejlő asztrális emberhez, akkor jutunk olyan emberi jelleghez, amely már nem kötődik a fizikai testhez és belefoglalható a kozmoszba, a szellemi-lelki univerzumba. De erre a szellemi kozmoszra sohasem találunk rá, miután elhagytuk, mivel elveszítettük az asztrális ember ismeretét. Egy ilyen szellemi, lelki kozmosz képét sohasem építhetjük fel, ha nem jutunk el újra az asztrális ember képéhez.

Az asztrális ember megismerésének felépítésétől függ egy olyan kozmológia lehetősége, amely ismét szellemi-lelkiséget tartalmaz. Az érzeti-fizikait átfogó külsőleges kozmológia nem foglalja magába az embert. Azért kaptunk ilyen érzeti-fizikai kozmológiát, mert az asztrális ember ismerete elveszett. Ha ismét eljutunk az asztrális ember megismeréséhez, akkor lehetővé válik egy olyan kozmológia, amely az embert is magában foglaló kozmosz képét tartalmazza.

 Arról van szó tehát, hogy eljussunk az asztrális ember megismerésének kibontakoztatásához. Akkor ezáltal ismét megszerezhetünk egy igazi, az embert is magában foglaló kozmológiát. Ez legyen az antropozófia második lépése. Hogy a harmadik lépéssel mi a helyzet, arról előadásom harmadik szakaszában beszélek.

Az ember egyfelől a filozófiában úgy éli át magát, mint önmagába zárt lény, másfelől úgy is átéli magát, mint a kozmosz tagja, ahogyan a kozmológia leírja, de ezen kívül olyan lényként is átéli önmagát, amelynek révén független mind saját fizikai testiségétől, mint pedig a kozmosztól, amelynek tagja. Az ember függetlennek érzi magát testi mivoltától és kozmoszhoz tartozásától is, ha önmagára mint voltaképpeni szellem-emberre utal. Jelenleg valójában csak akkor utalunk rá, ha az én szócskát kimondjuk.

Az én szócska kimondásával lényünknek azt a részét értjük, amelyet sem fizikai testünk, sem étertestünk, sem asztráltestünk - amennyiben általa a kozmosz tagjai vagyunk - nem foglal magába, hanem aki bensőséges, önmagában létező lény. Ezt a lényt külön világnak érezzük, amely az isteni világhoz tartozik, a kozmosz ennek csak külső vetülete, visszfénye. Ha mint emberek én-nek szólítjuk magunkat, érezzük, hogy az én szócskával megjelölt lény, a szellem-ember, csak magára ölti mindazt, ami a kozmosz tartalma és fizikai-érzeti testisége is csak ruházata valóságos lényének.

Amikor az ember a régebbi korokban bizonyos bensőséges, bár primitív látással átélte ezt a saját testiségétől és a kozmosztól is független emberi mivoltát, akkor isteni világhoz tartozónak tudta magát, de tudta, hogy születése és halála közt kívül van az isteni világon és fizikai testbe öltözött. Születése és halála között a lelki-fizikai kozmoszban tudta magát. Tudta, hogy a kozmikus szféra és a fizikai testiség elrejtik előle voltaképpeni lényét, én-lényét és kereste én-lényének az isteni világgal való egyesülését, hiszen hozzátartozik.

Így az ember éppen a primitív, régebbi korokban jutott énjének belsőleg meglátott élménye révén fizikai-étertestén és asztrális lényén túl az én megérzéséhez és az isteni világgal való egyesüléshez, religióhoz. A filozófiai és kozmológia megismerés a vallásos életbe torkollott bele. Az ember mintegy egyesült azzal, amitől saját teste és a külsőleg szemlélt érzeti-lelki kozmosz elválasztotta. A vallásos átélésben megtalálta az isteni világgal való egységét. A vallásos átélés a megismerési élmények legmagasztosabb virága volt.

Mitől függött azonban ez a vallásos átélés az emberiség fejlődésének primitívebb fokain? Az én, a voltaképpeni szellem-ember valóságos belső átélésétől függött. Csak ha az ént átéljük, akkor kívánhatjuk számára és élhetjük át ismét az isteni világgal való egyesülést - a vallásos érzelmet.

Mivé lett azonban az én, a voltaképpeni szellem-ember, a modern megismerésben? A modern megismerésben az én az lett, ami mintegy elvont ideában fogja össze a gondolkodás, érzés és akarat tényeit. Az én valamilyen kozmikus vagy legfeljebb valami egyéb gondolkodás, érzés, akaratból álló összefoglaló képletté vált, mindenesetre roppant elvonttá. Még a filozófusok is az én olyan leírásához, jellemzéséhez jutnak, hogy a gondolkodás, érzés, akarat élményeit, mint valami absztrakt dolgot foglalják össze.

A gondolkodásnak, érzésnek és akaratnak az énben való összefoglalásában azonban nincsen semmi, amit az ember alvása meg ne cáfolna minden éjszaka. Nézzék meg a modern filozófusok, például Bergson^[1], én-jellemzését. E jellemzésekben mindenütt csak olyasmit találnak, amit minden alvás megcáfol, mert alvás közben kioltódik minden idea és fogalom, amit az énre vonatkozóan feltételezünk. A realitás megcáfolja ezeket a definíciókat, az én-nek ezeket a jellemzőit. Amit itt mondok, az nem cáfolható meg azáltal, ha azt mondják, hogy alvás után emlékezetszerűen ismét az én-hez kapcsolódunk. Nem interpretációkról, hanem tényekről van szó. Ez azonban azt jelenti, hogy a modern megismerés - a legkifinomultabb filozófia is - elveszítette az én-nek, a tulajdonképpeni szellem-embernek, a megismerését, ezzel azonban a valláshoz vezető megismerés útját is.

Így az alakult ki, hogy az újabb korban az ember megfigyeléssel és kísérletileg elérhető világára kiterjedő megismerése mellé azok a hagyományok kerülnek, amelyek régebbi korok valóságos igazi vallásos életében megvoltak. Ezeket történelmileg veszik fel, de már nincs meg a hozzájuk vezető megismerés útja, ezért csak hisznek bennük. Így a modern ember előtt egymás mellett áll a tudás meg a hit, mivel megismerését nem engedi eljutni a vallásos átéléshez. Minden ma létező hitbéli tartalom valaha a megismerés régi tartalma volt, ezt reminiszcenciaként hozzák felszínre, amennyiben a hagyomány megtartotta. Nincs olyan hitbéli tartalom, amely ne volna egy régi megismerés tartalmának reminiszcenciája. És mivel ma nem rendelkezünk az igazi én eleven, egzakt szellemi szemlélésével, amelyet nem bénít meg minden alvás, hanem amely az alvó és éber állapot alapját képezi, mivel tehát nincs egzakt, szellemi látó megismerésünk az énről, ezért a megismerési út sem folytatódik a vallási útban, hanem a hitet állítja a tudás mellé, voltaképpen csak régi hagyományokat hozva reminiszcenciaként felszínre.

Ami egykor egységet alkotott - a fizikai és az isteni világ megismerése -, az ma két külsőlegesen egymás mellett álló területre szakadt, a tudásra és a hitre. Ez azért van így, mert az igazi én régi primitív szellemi látó szemlélése - amelyre nem az jellemző, hogy minden alvás kioltja, hanem az ember alapjának látják, akkor is, mikor az alvás kioltja a gondolkodást, érzést, akaratot -, ez a régi megismerés elveszett és az egzakt szellemi látás még nem érkezett el az ember igazi énjének, a szellem-embernek, szemléléséhez.

Ha az egzakt szellemi látás ismét el akar érni az ember igazi énjének szemléléséhez - ahogy az ember éteri és asztrális lényének szemléléséhez is el kell jutnia -, akkor jön létre a külső világ megismerésének egyenes vonalú folytatásaként az isteni világ megismerése. Akkor a tudomány ismét beletorkollik a vallásos életbe.

Tudás és hit közt azért van szakadás, mert elveszítettük az emberi lény negyedik részének, az igazi énnek eleven szellemi látó szemlélését. Ezért is feladata az újabb szellemi életnek, hogy egzakt szellemi látással ismét létrehozza az igazi én megismerését. Akkor ismét megnyílik az út, hogy a világ megismerésétől tovább haladjuk az isteni megismeréshez, a világ felfogásától ismét vallásos élethez jussunk, és a hit csak különlegesen magas tudás lehessen, nem pedig valami tőle specifikusan eltérő. Tehát az én valóságos megismerésének lehetőségére van szükségünk. Ebből azután új vallásos átélés lehetősége is adódik. Az antropozófia harmadik lépése legyen az, hogy az én megismerését úgy hozza létre, hogy a spirituális tudományba úgy illeszkedjék bele, mint a fizikai emberi testben nem észlelt éter-ember előbb jellemzett megismerése és a születés és halál felett álló asztrális ember megismerése. Így az alvás és ébrenlét felett álló, annak hátterében rejlő én megismerését is létre akarjuk hozni, hogy ezzel az élet megújulását idézzük elő. Ilyen módon az antropozófus kutatás szempontjából organikusan adódik a következő:

• Az étertest egzakt szellemi látó megismerése révén modern filozófia.
• Az ember asztrális lényének világos megértése révén az embert magában foglaló kozmológia.
• Az igazi alvás és ébrenlét felett álló emberi én egzakt szellemi látó megértése révén a vallásos élet megújulása.

Ebből a szempontból kívánom a filozófiát, kozmológiát és vallást a következő előadásokban továbbtárgyalni.

[1] Henri Bergson (1859-1941) francia filozófus. V.ö. Rudolf Steiner „A filozófia rejtélye” (GA 18)