"Azok az emberek tudnak leginkább emelt fővel járni, akik mély tiszteletet tanultak ott, ahol annak helye."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Híd a világ szellemisége és az ember fizikai léte között (6)

6. --

[A természeti világ és a morális lelkiség összefüggése. A természettudomány és a vallás közötti szakadék. A szellemtudomány, mint a fizikai és a morális világszemlélet közötti híd. A fény, mint elhaló gondolatvilág. Az élet a fényben és a nehézségben. A fizikainak a fogalmak átszellemesítése révén történő moralizálása.]

Dornach, 1920. december 10.

Legutóbbi fejtegetéseink azt a lehetőséget tárgyalták, hogy egyfelől meglássuk a természet birodalmának a moralitással, lelkiekkel való összefüggését, másfelől viszont a lelkiekben meglássuk azt, ami a természeti jelenségekben benne van. Hiszen jelenkorunk emberisége voltaképpen éppen ezen a téren áll, azt mondhatnánk, nyugtalanító rejtély előtt. Nyilvános előadásaim során már többször is szóba hoztam, hogy amikor az ember a természeti törvényeket a világmindenségre alkalmazza, és a múltba tekint, kénytelen azt mondani: mindaz, ami a környezetünkben van, valamilyen ősköd állapotából, vagyis tisztán anyagiból keletkezett, ez differenciálódott, alakult át azután valamilyen módon, így jöttek létre belőle az ásványi, növényi, állati birodalom lényei és maga az ember is. Mindez bizonyos fokig, még ha a kezdethez képest más formában is, tisztán fizikai értelemben, a világmindenség végeztéig jelen lesz. Akkorra azonban lényegében minden velünk született moralitás és ideál lecseng és feledésbe merül, pusztán a fizikai létezők nagy temetője marad meg, és az emberben végbemenő lelki fejlődésnek semmiféle jelentősége sem lesz ebben a végső fizikai állapotban, hiszen az csak szappanbuborék volt. Az egyetlen realitás, az ősködtől a különböző lények legintenzívebb differenciálódásáig, fizikailag bontakozott ki, hogy azután a világ visszatérjen általános salakszerű állapotához.

Egy ilyen szemlélet, amelyhez mindazoknak el kell jutniuk, akik őszintén – tehát önmagukhoz őszintén – vallják jelenkorunk természeti világszemléletét, sohasem verhet hidat a fizikaiak és a morális-lelkiek között. Ha egy ilyen szemlélet nem akar teljesen materialista lenni, a világban pusztán materiális folyamatokat látva, akkor mindig szüksége lesz egy, hogy úgy mondjam, az absztrakcióból előtűnő másik világra, amely, ha a tudomány számára hozzáférhetőnek csakis az első világot ismerjük el, csakis a hit számára hozzáférhető. Ez a hit, amely abban áll, hogy a következőképp gondolkodik: mindaz a jó, ami az emberi lélekben létrejön, nem maradhat kiegyenlítés nélkül a világban; létezniük kell olyan erőknek, amelyek – bármilyen filozofikusan gondolkodunk, mindenképpen arra jutunk – a jót megjutalmazzák és a rosszat megbüntetik és így tovább. Mindenesetre vannak korunkban olyan emberek, akik mind a két szemléletet vallják, bár nem létezik olyan híd, amely összekötné őket. Vannak olyan emberek, akik egyfelől mindent meghallgatnak, amit a tisztán természettudományos világszemlélet nyújt nekik, elfogadják a Kant–Laplace-féle ősködelméletet és mindazt, amit fejlődésünk végső, salakszerű állapotáról elmondanak és ugyanakkor valamilyen vallásos világszemléletet is vallanak: hogy a jótettek valahogyan elnyerik jutalmukat, az elvetemült bűnösök pedig büntetésüket és hasonlókat. Korunkban sok ember fogadja be a lelkébe az egyiket és a másikat is, ez pedig abból ered, hogy ma kevés igazi aktivitás van jelen a lelkekben, hiszen különben egyszerűen nem fogadhatna el ugyanaz a lélek egyfelől egy olyan világrendet, amely kizárja az erkölcs realitását, másfelől olyan erőket, amelyek a jót megjutalmazzák és a rosszat megbüntetik.

Hasonlítsák össze a szellemtudománynak azt az eredményét, amelyet legutóbb kifejtettem, azzal az erkölcsi és fizikai világszemlélettel, amely a mai kor számos emberének gondolati és érzelmi kényelmessége folytán áthidalatlanul marad. Utaltam arra, hogy amit magunk körül először megpillantunk, az a fényjelenségek világa, vagyis a külső természetben észleltek azáltal jelennek meg, amit fénynek nevezünk. Arra is utaltam, hogy a körülöttünk lévő fényben mindenütt elhaló kozmikus gondolatokat kell látnunk, olyan kozmikus gondolatokat, amelyek egykor, az ősidők távolában, bizonyos lények gondolatvilágai voltak, és a kozmikus lények ezekből ismerték fel annak idején a világ akkori titkait. Ami akkor gondolat volt, az ma mintegy a gondolat holttesteként ragyog felénk, mint elhaló kozmikus gondolat, mint fény ragyog felénk. – Ha fellapozzák „A szellemtudomány körvonalai”-t[1], és elolvassák a megfelelő oldalakat, megtudják, hogy az ősi múltba visszatekintve az ember nem olyan lényként élt, amilyennek ma ismerjük. A Szaturnusz idején például csak valamilyen érzékszervi automata volt. Azt is tudják azonban, hogy a világmindenséget akkor is lakták, éppúgy, mint ma. Akkor azonban a világmindenségben lakó lények közül mások foglalták el azt a helyet, amelyet ma az ember foglal el. Tudjuk, hogy a régi Szaturnusz-korban azok a szellemi lények álltak az ember szintjén, akiket archéknak nevezünk. Nem olyan emberek voltak, mint a maiak, de az ember szintjén álltak. Egészen más alkatuk ellenére mégis az ember szintjén álltak. A régi Nap korában az arkangyalok álltak az ember szintjén és így tovább.

Az ősi távoli múltra visszatekintve ezt mondjuk tehát: ahogyan most mi járjuk a világot gondolkodó lényekként, úgy annak idején ezek a lények járták emberi jelleggel, gondolkodó lényként a világot. Ami akkor bennük élt, abból külső kozmikus gondolat lett. Az akkor bennük élő gondolat, ami kívülről csak mint fényaura lett volna látható, azután csak kozmikus környezetben válik láthatóvá, a fényjelenségekben jelenik meg, a fényjelenségekben tehát az ő elhaló gondolati világukat kell látnunk. Ezekbe a fényjelenségekbe belejátszik a sötétség, és a fénnyel ellentétben, ebben a sötétségben él meg az, amit lelki-szellemi szempontból akaratnak nevezhetünk, és amit keletiesebb megközelítésben szeretetnek is nevezhetünk. Ha tehát a világba tekintünk, egyfelől – mondhatni – fénylő világot látunk; de ez a fénylő világ mindig átlátszó volna az érzékszerveink számára és ezért nem is látnánk, ha a benne lévő sötétség nem tenné észlelhetővé. A lelkiség első fokán a bennünk élő akaratot a világot átható sötétségben kell keresnünk. Ahogy a kinti világot a sötétség és a fény összhangjának tekinthetjük, úgy saját belső, térben kiterjedő lényünket is fénynek és sötétségnek tekinthetjük. A fény csak saját tudatunk számára gondolat, illetve képzet, s a bennünk lévő sötétség akarat, ami jósággá és szeretetté alakul át.

Mint látják, így olyan világszemlélethez jutunk, ahol nemcsak a lélekben van lelkiség és nemcsak az természetes, ami kint van a természetben, hanem amelyben a külső természet jelenségei régebbi morális folyamatok eredményei, a fény pedig az elhaló gondolatok világa. Ebből azonban az is adódik számunkra, hogy amennyiben gondolatainkat magunkban hordozzuk, ezeket a gondolatokat a múltunk erői váltották ki. Gondolatainkat azonban szervezetünk többi részéből eredő akaratunkkal hatjuk át állandóan. Hiszen éppen az, amit a legtisztább gondolatnak nevezünk, az régmúltunk akarattal áthatott maradványa. „A szabadság filozófiájá”-nak[2] új kiadásában igen határozottan kijelentettem, hogy a tiszta gondolkodást is akarat hatja át. Amit azonban magunkban hordozunk, az átmegy a távoli jövendőbe, és a külső jelenségekben az fénylik majd, ami most csírázik bennünk. Akkor is lesznek olyan lények, akik kitekintenek a világba, ahogy most mi a Földről kitekintünk, és azt fogják mondani: a természet ragyog körülöttünk. Miért is ragyog ránk? Mert a Földön az emberek bizonyos tetteket hajtottak végre, és most annak az eredményét látjuk magunk körül, amit a földi emberek csíraként hordoztak magukban. – Most itt állunk és kitekintünk a külső természetbe. Lehetünk száraz, józan, absztrakt emberek, analizálhatjuk a fényt és jelenségeit; analizálhatjuk ezeket a jelenségeket hideg bensővel, mint laboratóriumi emberek. Ebből származhat egynémely szép és szellemes dolog, de ezáltal a külső világgal nem állunk szemben teljes emberként. Teljes emberként csak akkor állunk vele szemben, ha át tudjuk érezni azt, ami a hajnalpírban, a kék mennyboltban, a zöld növényben megjelenik számunkra, ha átérezzük azt, amit a csobogó hullámban észlelünk, hiszen a fény nem csak a szemmel észlelhető fényre vonatkozik – itt a fény kifejezést valamennyi érzéki észlelésre alkalmazom.

Mit látunk mindabban, amit magunk körül érzékelünk? Olyan világot, amely felemelheti lelkünket, és valami módon olyasvalamiként nyilatkozik meg lelkünknek, amire szükségünk van ahhoz, hogy egyáltalán értelemmel tekinthessünk ki egy értelemmel teljes világba. Nem vagyunk teljes emberek, ha csak úgy állunk szemben a világgal, mint a szárazon analizáló fizikusok. Csak akkor állunk szemben teljes emberként a világgal, ha azt mondjuk: ami itt ragyog és zeng, az annak a végső maradványa, amit sok idővel ezelőtt, az ősi múlt lényei alakítottak ki lelkükben, s ezért hálával tartozunk nekik. – Akkor nem úgy tekintünk a világba, mint a száraz fizikusok, hanem hálát érzünk azok iránt a lények iránt, akik mondjuk sok millió évvel ezelőtt a régi Szaturnusz-kor embereiként éltek, ahogy mi mai emberként élünk, és úgy gondolkodtak és éreztek, hogy ma ez a fenséges világ vesz körül bennünket. Egy valósággal átitatott világszemléletnek ez a lényeges eredménye, és oda vezet bennünket, hogy ne száraz józansággal tekintsünk ki a világba, hanem érezzünk hálát azok iránt a lények iránt, akik a homályba vesző múltban gondolkodásukkal és tetteikkel létrehozták környezetünk magasztos világát. Gondoljuk ezt végig megfelelő intenzitással, töltsön el minket a hála gondolata az ősidőkben élt emberelődeink iránt, amiért környezetünket létrehozták. Töltsön el minket ez a gondolat, és szánjuk rá magunkat arra, hogy azt mondjuk magunkban: gondolatainkat és érzéseinket a szemünk előtt lebegő morális ideálnak megfelelően kell alakítanunk, hogy az utánunk jövő lények olyan környezetet láthassanak, amelyért éppen olyan hálásak lehetnek, mint mi lehetünk távoli elődeinknek, akik hatásukat illetően a szó szoros értelmében fénylő szellemekként vesznek körül bennünket. Ma fénylő világot látunk, évmilliókkal ezelőtt ez morális világ volt. Mi is egy morális világot hordozunk magunkban, ez évmilliók múlva fénylő világ lesz.

Látják: egy teljes értékű világszemlélet ilyen világérzethez vezet. Egy nem teljes értékű világszemlélet mindenféle eszmékhez és fogalmakhoz, a világra vonatkozó különféle elméletekhez vezethet ugyan, de a teljes embert nem tölti ki, érzelmeit üresen hagyja. Ennek megvan a maga nagyon is gyakorlati oldala, bár ezt a mai ember még aligha látja be. Aki azonban igazán jót akar a mai világunknak, az tudja, hogy nem engedheti hanyatlásnak indulni; olyan iskolát és főiskolát szeretne látni a jövőben, ahová az emberek reggel nyolckor nem valamiféle lomha, közömbös érzülettel mennek el, és tizenegykor, tizenkettőkor vagy egykor nem ugyanilyen módon jönnek ki (legfeljebb némi büszkeséggel amiatt, hogy megint annyival okosabbak lettek – tegyük fel, hogy ez így is van). Hanem olyan jövő perspektíváját pillanthatjuk meg, amelyben azok, akik tizenegykor, tizenkettőkor vagy egy órakor elhagyják tanintézetüket, az univerzumba kiáradó érzéseket táplálnak a világ iránt, mivel lelkükbe az okosság mellett az eljövendő világ iránti érzést is elültették. Hálát éreznek az ősi múlt iránt, amelyben olyan lények fejtették ki hatásukat, akik a körülöttünk lévő természetet olyanná alakították, amilyen, valamint nagy felelősséget is, mivel belső morális impulzusaink később fénylő világokká válnak. Természetesen puszta hit marad, ha az embereknek azt akarják mondani: ami reális, az az ősköd, az eljövendő salak, eközben pedig a lények morális illúzióban élnek és ez buborékként száll fel bennük. Utóbbit a hit nem sugallja, pedig ha őszinte volna, ezt kellene mondania. Hát nem teljesen más, ha az ember azt mondja magában: igen, létezik elégtétel, a természet elrendezése olyan, hogy gondolataid világító fénnyé alakulnak. A morális világrend nyilvánvalóvá válik. Ami az egyik korban morális világrend, az a másikban fizikai világrend volt, és ami valamelyik korban fizikai világrend, az egy másikban morális világrend volt. Minden morálnak az a rendeltetése, hogy kilépjen a fizikaiba. Szükség van-e még az erkölcsi világrend bizonyítására annak a számára, aki szellemi módon szemléli a természetet? Nincsen, mert a szellemi módon átlátott természetben benne van az erkölcsi világrend igazolása. Ha az embert, hogy úgy mondjam, teljes emberi mivoltában szemléljük, ehhez a képhez emelkedünk fel.

Induljunk ki egy olyan jelenségből, amelyet valamennyien naponta átélünk. Tudjuk, hogy az elalvás és felébredés azon alapul, hogy az ember énjével és asztráltestével eloldódik fizikai és étertestétől. Mit jelent ez kozmikus vonatkozásban? Képzeljük el az ébrenlétben egymáshoz kötődő fizikai, éter- és asztráltestet, és ént. Most képzeljük ezeket az alvó állapot elkülönültségében: mi a kozmikus különbség a kettő között? Látják, ami az alvó állapotot illeti, ebben az alvó állapotban a fényt élik át, a fény átélésével pedig a múlt elhaló gondolatvilágát élik át. A múlt elhaló gondolatvilágát átélve hajlamossá válnak a jövőbe nyúló szellemiség észlelése iránti fogékonyságra. Az ember ezt ma csak tompán érzékeli, de ez mit sem változtat a dolgon. Számunkra most az a lényeges, hogy ebben az állapotban fogékonnyá válunk a fény iránt.

Amikor belemerülünk a testünkbe, bensőleg lelkivé válunk – ez azt jelenti, hogy lelkek vagyunk és nem mérlegek –, testünkbe merülve lelkileg a fénnyel szemben a sötétség iránt válunk fogékonnyá. Ez az ellentét azonban nem csupán negatívum, hanem egyszerűen valami más iránt válunk fogékonnyá. Ahogy alvás közben fogékonyak voltunk a fény iránt, úgy ébredéskor a nehézkedés iránt leszünk fogékonyak. Azt mondtam, hogy nem vagyunk mérlegek: nem úgy válunk fogékonnyá a nehézkedés iránt, hogy a testünket lemérjük, hanem testünkbe belemerülve bensőleg, lelkileg válunk fogékonnyá a nehézkedés iránt. Ne csodálkozzanak, hogy ez kimondva először kissé bizonytalanul hat. A tulajdonképpeni lelki átélés számára a mindennapi tudat éberen is ugyanúgy alszik, mint alvás közben. Alvó állapotban az ember mai átlagos tudata mellett nem észleli, hogy a fényben él. Éberen sem veszi észre, hogy a nehézkedésben él. Pedig így van: az alvó ember alapvető élménye a fényben élés. Alvás közben lelkileg nem fogékony a súlyra, a nehézkedés tényére. Mintegy felszabadul a súly alól. A könnyű fényben él, a súlyról mit sem tudva. Csak bensőleg ismeri meg, először öntudatlanul. Az imagináció számára azonban ez azonnal adódik: testébe belemerülve megismeri a nehézkedést.

Mindez a szellemtudományos kutatás számára a következőképpen mutatkozik meg. Ha az imagináció megismerési fokára emelkedtek, megfigyelhetik egy növény étertestét. Egy növény étertestét megfigyelve a következő belső élményünk lesz: a növény éterteste állandóan felfelé húz bennünket, nincs súlya. Az emberi étertestnek viszont van súlya, még az imaginatív képzet számára is. Egyszerűen érezzük, hogy nehéz. Ebből jutunk el ahhoz a felismeréshez, hogy például az ember éterteste olyasvalami, ami ha a lélek benne van, akkor a súlyt átadja. Ez azonban érzékfeletti ősfenomén. Alváskor a lélek a fényben él, tehát a könnyűségben. Ébren a lélek a nehézkedésben él. A test súlyos. Ez az erő áthelyeződik a lélekre. A lélek a nehézkedésben él. Ez olyasmit jelent, ami így átszáll a tudatra. Miben is áll az ébredés pillanata? Alváskor az ágyban fekszenek, nem mozdulnak, az akarat bénult. A képzetek is, de csak azért, mivel az akarat megbénult, nem hatol be a testbe, nem használja az érzékeket, ezért aztán a képzetek is megbénulnak. Az alapvető tény az akarat bénultsága. Mi teszi az akaratot mozgékonnyá? Az, hogy a lélek a test révén érzi a nehézkedést. A földi ember számára a lélekkel való együttélés adja az akarat tényét. Az ember akaratának megszűnése akkor következik be, amikor az embert a fény veszi körül.

Ily módon a fény és a nehézkedés két kozmikus ereje a kozmosz nagy ellentétét jeleníti meg. A fény és a nehézkedés tulajdonképpen kozmikus ellentétet képez. Ha elképzelik a bolygókat: a nehézkedés a középpont felé húz, a fény a középponttól távolodva a világmindenség felé (nyilak). A fényt csak nyugalomban képzeljük el. Valójában távolodik a bolygótól. Aki a nehézkedést Newtont követve vonzóerőnek képzeli, voltaképpen meglehetősen materialista módon gondolkodik, mivel úgy képzeli, hogy a Földben valamilyen démon vagy ahhoz hasonló ül, és egy láthatatlan kötéllel húzza magához a követ. Hiszen vonzóerőről beszélnek, ami azonban kizárólag a képzeletben jeleníthető meg. Mégis beszélnek róla. Érzékelni nem lehet ugyan, de Newton nyomán mégis beszélnek vonzóerőről. A nyugati kultúrában már csak úgy van, hogy ami egyáltalán létezik, azt valahogy érzékelhetőnek kell elgondolni. Valaki azt mondhatná tehát: ha a vonzóerőt láthatatlan kötélnek képzelitek, akkor a fényt valami elemelkedésnek, eltávolodásnak kell elképzelnetek. A fényt akkor eltávolító erőnek kellene elképzelni. Aki meg akar maradni a realitásnál, az megelégszik azzal, hogy egyszerűen belátja a fény és a nehézség kozmikus ellentétét.

Amit most elmondtam, azon sok minden múlik az ember vonatkozásában. Az elalvás és felébredés mindennapos jelenségéről azt mondjuk: elalváskor az ember a nehézkedés területéről a fény területére távozik. Amikor a fény területén él, és elég sokáig élt nehézkedés nélkül, élénk vágyakozást érez, hogy a nehézkedés újra átjárja, visszatér hozzá, felébred. Élete állandóan a fény és a nehézkedés között ingadozik, elalszik, felébred. Akinek az érzelmi képességei finomabban fejlettek, közvetlenül, személyesen élményként élheti át, hogy elalváskor a nehézkedésből a fénybe emelkedik, ébredéskor pedig újra a nehézkedés keríti hatalmába.

Most képzeljenek el valami mást: azt, hogy az ember lénye születése és halála között a Földhöz kötődik. Azért kötődik a Földhöz, mert lelke a születés és halál közötti állapotban, miután egy ideig a fényben élt, újra meg újra éhezik a nehézkedésre, visszatér a nehézkedés állapotába. Amikor olyan állapot következik be – erről beszélünk még –, hogy már nem vágyódik a nehézkedés után, az ember egyre jobban követi majd a fényt. Ez egy bizonyos határig történik (a rajzon piros). Egy bizonyos határig követi a fényt, és mire megérkezik a világmindenség külső perifériájához, addig elhasználja azt, amit születése és halála között a nehézkedéstől kapott. Ekkor újra vágyakozni kezd a nehézkedés után, és ismét újabb megtestesülés felé veszi az útját. Így tehát a halál és az újabb születés közötti időben, a lét éjféli óráján is felmerül valamilyen vágyakozás a nehézkedés után. Ez a legáltalánosabb fogalma annak a vágyakozásnak, amelyet az ember újabb földi életéhez való visszatérés iránt érez. Mielőtt azonban az ember visszatér újabb földi életéhez, át kell haladnia a többi szomszédos égitest szféráján. Ezek különféleképpen hatnak rá, és fizikai életébe azután magával hozza ezeknek a hatásoknak az eredményét, miután fogantatása révén belépett ebbe a fizikai életbe. Ebből látható, milyen jelentős kérdés az, hogy hogyan helyezkednek el a csillagok azokban a szférákban, amelyeken az ember visszatérőben áthalad. Mert az ember földi nehézkedés utáni vágya különféleképpen alakul, attól függően, ahogy a csillagszférákon áthalad. Nem csak a Föld sugároz ki olyanfajta nehézkedési erőt, amelyhez az ember visszavágyik, nehézkedésével a többi égitest is hat rá, amikor újabb élete felé közeledve azok szféráján áthalad. A visszatérő ember mindenesetre különböző helyzetekbe kerülhet, ezek igazolják például a következő állítást: a Földre visszatérő ember ismét a földi nehézkedésben való életre vágyik. De előbb a Jupiter szféráján halad át. A Jupiterből is nehézkedési erő sugárzik, ez alkalmas arra, hogy a földi nehézkedés utáni vágyhoz valami örömtelivel járuljon hozzá. A lélekben tehát nemcsak élni fog a földi nehézkedés utáni vágy, hanem ez a vágy örömteli hangulati árnyalatot is kap. Az ember áthalad a Mars szféráján. Vágyakozik a földi nehézkedés után. Az öröm hangulata már benne él. A Mars nehézkedése is hat rá, és a földi nehézkedésre örömmel vágyódó lelkébe olyan aktivitást ültet be, olt bele, hogy adja át magát ennek a földi nehézkedésnek, hogy a következő születése és halála közti fizikai életben erőteljesen felhasználja. Ezzel a lélek már eljut odáig, hogy tudatalattijának mélységeiben megjelenik az impulzus a földi nehézkedés utáni határozott vágyódásra, arra, hogy erőteljesen felhasználja ezt a földi inkarnációt, és így vágyódó öröme, örömteljes vágya intenzív kifejezéshez jusson. Az ember áthalad még a Vénusz szféráján is. Az erő iránti örömteljes vágyódáshoz így hozzájárul az élet feladatainak szeretetteljes megragadása is.

Mint látják, az égitestekből kiinduló különböző nehézkedésekről beszélünk, és ezeket összefüggésbe hozzuk mindazzal, ami a lélekben élhet. A kozmikus térbe kitekintve megpróbáljuk a térben fizikailag kiterjedt jelenséget egyúttal morálisan is megközelíteni. Ha tudjuk, hogy a nehézkedésben akarat él, a fény viszont ellentétes az akarattal, akkor azt mondhatjuk: a Marsról, a Jupiterről és a Vénuszról fény sugárzik vissza; a nehézkedés erőiben ugyanakkor a fény módosító hatása is ott él. Tudjuk, hogy a fényben elhaló kozmikus gondolatok élnek, a nehézkedés erőiben pedig az akarati csírák révén létesülő világok. Mindez átsugárzik a térben mozgó lelkeken. A világot fizikailag és ugyanakkor morálisan is szemléljük. A fizikai és a morális nem egymás mellett létezik, az ember csak szűklátókörűsége miatt hajlamos ezt úgy kifejezni, hogy a fizikai az egyik oldalon van, a morális meg a másikon. – Pedig ezek csak különböző látószögek, mindez önmagában véve egységes. A fény felé fejlődő világ egyúttal az elégtétel, a megnyilatkozó elégtétel felé fejlődik. Az értelemmel teljes világrend a természetes világrendből nyilvánul meg.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy egy ilyen világszemlélethez nem filozófiai értelmezéssel jutunk, hanem azáltal növekszünk bele, hogy a szellemtudomány révén lassanként megtanuljuk a fizikai fogalmak szellemiesítését; ezáltal világnézetünk magától moralizálódni fog. Ha megtanuljuk, hogy a fizikai világon át olyan világba tekintsünk, ahol megszűnt, ami fizikai, és ahol szellemiség van jelen, akkor felismerjük, hogy moralitás van benne.

Bizonyos képzetekből az emberek már ma is rájöhetnének arra, hogy az imént elmondottakat, mondhatni, teljes tudományossággal lelkük elé tárják. Ezt konklúzióképpen elmondom önöknek, bár legtöbbjük gondolkodásmódjukon kívül esik. Itt van tehát ez a görbe; nem ellipszis, abban különbözik tőle, hogy itt jobban kidudorodik (bal oldali rajz) – az építészetben sok ilyen vonalat látnak –, az ellipszis ilyenféle volna (szaggatottan). Ez ennek a görbének csak egy speciális alakja, a matematikai egyenlet megváltoztatásával ugyanis ilyen alakot is ölthet (lemniszkáta). Ez ugyanaz a görbe, mint a másik. Egyik alkalommal így megyek körbe, és itt zárom le, viszont bizonyos feltételek mellett nem megyek egészen fel, hanem így körbe, azután újra visszatérek és alul lezárom.

De van ennek a görbének egy másik alakja is. Ha itt kezdem, látszólag itt is kell lezárnom. Most ki kell lépnem a síkból, a térből, át kell jönnöm ide, itt újra visszatérek. Most megint ki kell lépnem a térből, itt kell a görbét folytatnom és alul zárom le. A görbe némileg módosult. Ez nem két görbe, hanem csak egy, és csak egy matematikai egyenletük van; egyetlen görbe, de kilépek a térből. Ha folytatjuk ezt az elképzelést, a következő is lehetséges. Vehetem egyszerűen ezt a görbét (lemniszkáta), de úgy is elképzelhetem, hogy az egyik fele a térben helyezkedik el; amikor itt körbemegyek, ki kell lépnem a térből. Ki kell lépnem a térből, azután így fejezem be: itt a másik fele, de ez a megszokott téren kívül van, nem fekszik a szokásos térben. De ez is itt van. A matematikusoknak, ha akarnák, ma lehetne ilyen a gondolkodásmódjuk, és ennek révén eljutnának a térből történő eltávozás és az oda való visszatérés képzetéhez. Ez teljesen megfelel a realitásnak. Mert valahányszor elhatároznak valamit, elgondolják ezt az elhatározást, mielőtt akarnak valamit, kilépnek a térből, amikor pedig megmozdítják a kezüket, újra visszatérnek a térbe. Közben pedig a téren kívül vannak, a tér másik oldalán.

A tér másik oldalának képzetét mindenképpen ki kell fejlesztenünk. Akkor jutunk el az igazi érzékfelettiség képzetéhez, mindenekelőtt pedig a moralitás reális képzetéhez. A mai világszemlélet azért tudja a moralitást olyan nehezen a maga realitásában elképzelni, mert az emberek mindent a térben akarnak elgondolni, mindent méret, súly és szám szerint akarnak meghatározni, holott a valóság, mondhatnám, a tér minden pontján túlhalad a téren, és ismét oda tér vissza. Vannak, akik úgy képzelik el a Naprendszert s benne az üstökösöket, hogy megjelenik egy üstökös, óriási ellipszist ír le, hosszú idő múlva pedig visszatér. – Sok üstökös esetében ez nem igaz. Hanem az történik, hogy megjelennek, eltávoznak, itt szétporladnak, megszűnnek, de a túlsó oldalról újraképződnek, innen újjáalakulnak és visszatérnek. Olyan görbéket írnak le, amelyek nem térnek vissza. Miért? Mert az üstökösök eltávoznak a térből, és egészen más helyen térnek vissza. A kozmoszban valóban lehetséges, hogy az üstökösök szétporladnak valahogy a térben, és annak másik helyén térnek vissza.

Fejtegetéseimet holnap folytatom, nem gyötröm önöket tovább az utóbbi tíz percben bemutatott képzetekkel, mert tudom, hogy többek gondolatkörétől távol esnek. Mégis utalnom kell olykor arra, hogy az itt kifejtett szellemtudomány alkalomadtán a legkidolgozottabb tudományos elképzelésekkel is számolhatna, ha volna rá lehetőség, más szóval, ha lehetőség nyílna arra, hogy amit az úgynevezett egzakt tudományban ma szellem nélkül művelnek, azt valóban szellemmel hassuk át. Ilyen lehetőség, sajnos nem áll fenn; ma általában különösen a matematikát és a hozzá hasonlókat művelik leginkább szellem nélkül. Éppen ezért a szellemtudomány, amint azt legutóbb bázeli nyilvános előadásomon is hangsúlyoztam, továbbra is arra van utalva – amit sokan, akik mostanság oktatásban szeretnének részesülni, a szemére hánynak –, hogy művelt laikusok körében érvényesüljön. Ha a tudósok nem volnának olyan restek a szellemi fejtegetésekkel szemben, akkor a szellemtudománynak nem kellene csupán a művelt laikusok körében elismerésre szert tennie, mert a legmagasabb tudományos elképzelésekkel is számolni tud, mégpedig teljes egzaktsággal, mivel felelőssége tudatában van. A tudósok az ilyesmivel szemben mindenesetre igen sajátságosan viselkednek. Van egy nagy tudású úr – nemrég a nyilvános előadáson hívtam fel rá a figyelmet –, aki meghallotta, hogy itt Dornachban főiskolai kurzusokat tartanak. Hallott ugyanis előzőleg valamit a Waldorf-iskoláról, úgy látszik, olvasta a „Waldorf-közlöny”-ben a Waldorf-iskolai megnyitóbeszédemet és egy másik cikket. A megnyitóbeszédben ebben az összefüggésben megneveztem egy pedagógust, aki ezzel a tudóssal sok mindenben egy véleményen van. Az urak sokszor felróják az antropozófiának, hogy szuggesztióhoz vagy autoszuggesztióhoz vezet, de ha egy hozzájuk hasonló, tudományos nézeteket valló személy nevét említik, az mindjárt hipnotizálja őket. Az úr tehát felfigyelt erre. A dornachi főiskolai kurzus teljesítménye nyilvánvalóan nyomasztotta. Ezért nem tudta magát visszatartani attól, hogy a következőt ne írja: „A Bázel melletti Dornachban az idei őszi antropozófiai főiskolai kurzusokon annak a reménynek adtak kifejezést, hogy az onnan kiinduló nagy, erős ideák népünk új fejlődését fogják előkészíteni, és új életet lehelnek belé. Aki a mozgalom etikai alapjainak valódi értékét megvizsgálja, nem oszthatja ezt a reménységet, ha ezeket az alapokat nem vetik alá kritikai vizsgálatnak; a fenti sorok erre óhajtanak alkalmat adni.”

Miért is írták le valójában a fenti sorokat? A főiskolai kurzusok etikai alapját vizsgálatnak, bírálatnak kell alávetni, mivel ezeknek valami olyasmihez van valami közük, amit, mint egy ilyen úr kijelentette, morális mélypontnak tekint, hiszen „Etikai tévtan” című dolgozatát így kezdi: „Egy olyan morális mélypont idején, amilyet a német nép még sohasem élt át, kétszeresen is szükség van arra, hogy megvédjük a Kant és Herbart által felállított nagy erkölcsi határköveket, és relativista hajlamok kedvéért ne engedjük ezeket elmozdítani. Az összes morális fogalom felbomlásának idején legfontosabb feladataink közé tartozik, hogy Stein báró szavait eleven emlékezetünkben tartsuk: egy nép csak ugyanazon erények révén őrizheti meg erejét, amelyek naggyá tették.”

Ez az illető az erkölcsi fogalmak felbomlását a háborútól számítja, és igen figyelemreméltónak találja, hogy „…ebben a felbomlásban a németországi antropozófusok vezetőjének, dr. Rudolf Steinernek egyik írása is szerepet játszik, ami különösen sajnálatos, mivel ennek a mozgalomnak az alapvetően idealista jellege nem tagadható, és az egyes ember intenzív bensőségessé válását célozza.” – Ezt egyébként a „Waldorf-hírek” néhány cikkéből merítette –, „…és »A Nap« 222. számában ismertetett, a szociális organizmus hármas tagozódására vonatkozó tervében egészséges, a nép javát előmozdító gondolatok találhatók. Azonban »A szabadság filozófiája« című írásában (Berlin, 1918) annyira túlfeszíti individualista beállítottságát, hogy ez a szociális közösség felbomlásához vezet, és ezért küzdeni kell ellene”.

Látják tehát: „A szabadság filozófiájá”-t 1918-ban, a háborúból következő erkölcsi mélyponton írták! A jóember természetesen évtizedekig nem törődött „A szabadság filozófiájá”-val, csak a legutóbbi, 1918-as kiadást olvasta el olyan alaposan, hogy nem vette észre, milyen régi a könyv, és hogy egészen biztosan abból a korból származik, amelyről ő beszélt, hogy milyen sokra vittük, milyen világossághoz jutottunk el akkor, és távolról sem beszélt még morális mélypontról. Ilyen lelkiismeretesek az ifjúság nevelői. Ő azon kívül, hogy a filozófia professzora, mindenekelőtt pedagógus. Tehát nemcsak egyetemen tanít, hanem gyermekeket is nevel. Önmaga pedig olyan jól nevelt, hogy „A szabadság filozófiájá”-nak megírását 1918-ra helyezi. Így könnyűszerrel informál az írás céljáról. Gondolják csak el a helyzetet: „A szabadság filozófiája” 1893-ban jelent meg. Eszméi tehát ekkor jöttek létre. Ha ebből indulunk ki, ugyan mi értelmük van a következő szavaknak, amelyek úgyszólván az egész dolgozat csúcspontját képezik: „Dr. Steiner szabad emberei azonban már nem is emberek. Már a Földön beléptek az angyalok világába. Ehhez az antropozófia segítette hozzá őket.”

Tehát kérem: 1893-ban megjelenik „A szabadság filozófiája” azzal a szándékkal, hogy az embereknek olyan etikát nyújtson, amelyhez az antropozófia segíti őket: „Nem volna kimondhatatlan jótétemény a földi élet mindenféle zűrzavara közepette, ha ilyen környezetbe kerülhetnénk? Ha feltételezzük, hogy egy kis csoport le tudja vetkezni minden emberi jellegét, és olyan, tisztább létbe képes átmenni, ahol lehetséges a jón és rosszon túli igazi szabadság kiélése – mi marad meg akkor a nép széles tömegei számára, amelyeknek sorsa szorosan összefonódik az élet anyagi nélkülözéseivel és gondjaival?”

Látják tehát, hogy a dolgot úgy írja le, mintha „A szabadság filozófiája” Berlinben, 1918-ban jelent volna meg, és az antropozófia azoknak az embereknek a kiképzésére szolgálna, akiket „A szabadság filozófiája” ábrázol.

Ilyen lelkiismeretesen írnak mai tudósaink. Ugyanígy egy teológiai doktor azt írja, hogy itt egy kilenc méter magas Krisztus-szobor készül, amelynek felül luciferi vonásai vannak, alul pedig állati jellege. A tény ezzel szemben az, hogy a Krisztus-szobornak felül tisztán emberi, ideális arca van, alul pedig még fatuskó, tudniillik, egyáltalán nincs még készen. Ezt nem úgy írja le, mintha valaki közölte volna vele, a teológia doktorával, hanem mintha maga állapította volna meg, és ott járt volna. Ez arra az anekdotára emlékeztet, amelyet bázeli előadásomban említettem arról, hogy hogyan állapítja meg valaki esti hazatérésekor, hogy józan vagy részeg: ágyba fekszik és egy cilindert tesz maga elé a takarójára; ha egyet lát, akkor józan, ha kettőt, akkor részeg. Legalább ilyen állapotban kell lennie annak, aki a készülő Krisztus-szobrot olyannak látja, mint ahogyan a teológia doktora látta.

A támadásoktól eltekintve, mégiscsak felvethetjük a kérdést: milyen teológusok ezek? Milyen keresztények? Hogyan neveli az ifjúságot az, akinek az igazsággal és igazmondással ilyen a kapcsolata, és milyen tudomány lehet az, amelynek ilyen érzéke van az igazság és az igazmondás iránt? Ma azonban a legtöbb katedrán és könyvben lényegében ilyen tudományt képviselnek, ilyen tudományon él az emberiség.

A szellemtudománynak többek között az a feladata, hogy megtisztítsa szellemi atmoszféránkat a valótlanság és hazugság ködösítéseitől, amelyek nemcsak a külső életben uralkodnak, hanem az egyes tudományok legmélyén is kimutathatóak. Ami ezekből a mélységekből kiindul, az pusztító hatással van szociális életünkre. Össze kell szednünk bátorságunkat, hogy megfelelően rávilágítsunk ezekre a jelenségekre. Ehhez feltétlenül szükségünk van arra, hogy lelkesedni tudjunk azért a világszemléletért, amely valóban hidat ver a morális és a fizikai világrend közé, amennyiben a világító Napot letűnő gondolatvilágok koncentrációjának is tekinthetjük; azt pedig, ami a Föld mélyéről bugyog fel, olyan jövő felé tartó, csíraszerű akarati jelleg előkészítésének, amely a világot akaratszerűen hatja át. Erről majd holnap beszélünk tovább.


[1]    Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai (GA 13).

[2]    Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája (GA 4).

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként