A tegnapi fejtegetésekből kiderülhetett, hogy a világot egyoldalúan szemléljük, ha úgy látjuk, ahogyan különösen Hegelnél megjelenik, mintha úgynevezett kozmikus gondolatok itatnák át; de ugyanilyen egyoldalúan szemléljük akkor is, ha alapvető összefüggéseit akarati természetűnek gondoljuk. Ez Schopenhauer eszméje. Mint láttuk, az a sajátos hajlandóság, hogy a világot mintegy a gondolatok hatásának tulajdonítjuk, a nyugati ember sajátja, aki a gondolatot részesíti előnyben. Bebizonyítottuk, hogy Hegel gondolatfilozófiája más formában megtalálható a nyugati világszemléletekben; Schopenhauer érzelmei viszont voltaképpen a keleti emberre jellemző hajlamokat táplálnak, és ez abban mutatkozik meg, hogy Schopenhauer különös előszeretettel viseltetett a buddhizmus és általában a keleti világszemlélet iránt.

Alapjában véve bármely szemléletmód megítélése csakis a szellemtudomány nézőpontjából lehetséges. A világnak a gondolat vagy az akarat szempontjából való összegezése mindenesetre elvontnak tűnik, s már többször hangsúlyoztuk, hogy ilyen absztrakciókra különösen az emberiség újabb kori fejlődése hajlamos. Az emberiséget a szellemtudománynak kell ismét a világ konkrét, a valóságnak megfelelő felfogásához visszavezetnie. De éppen a világ valóságnak megfelelő felfogása képes felismerni annak az okait, hogy miért hódíthatnak teret az ilyen egyoldalúságok. Amit olyan nagy, jelentékeny, zseniális szellemek, mint Hegel és Schopenhauer meglátnak, az természetesen jelen van a világban; csak helyesen kell szemlélni.

Ma először is azt kell tisztáznunk, hogy a gondolatot magunkban mint emberben éljük át. Ha tehát az ember gondolati élményéről beszél, akkor ez közvetlen élménye. Gondolati élménye természetesen nem volna lehetséges, ha a gondolatok nem hatnák át a világot. Hogyan is meríthetne az ember gondolatot a világ érzéki észleléséből, ha maga a gondolat nem létezne a világban.

Mármost más fejtegetésekből tudjuk, hogy az emberi fejorganizációt felépítése különösképpen alkalmassá teszi arra, hogy a gondolatot a világból magába fogadja. Gondolatokból formálódott, alakult ki. Az emberi fejorganizáció ugyanakkor azonban előző földi életünkre utal. Tudjuk, hogy az emberi fej voltaképpen az előző földi életek metamorfózisának eredménye, míg az ember végtag-organizációja az eljövendő földi életekre utal. Durván fogalmazva: fejünk úgy jött létre, hogy előző földi életünk végtagjai fejjé alakultak át. Jelenlegi végtagjaink mindazzal, ami hozzájuk tartozik, a következő földi életben fejünkké alakulnak majd át. Fejünkben a jelenben, különösképpen a születés és halál közötti életünkben, a gondolatok működnek. Azt is láttuk, hogy ezek a gondolatok egyúttal az előző földi organizációnk végtagjaiban működő akarat átváltozását, metamorfózisát jelentik. A jelenlegi végtagjainkban működő akarat viszont következő földi életeink során alakul majd gondolattá.

Mindezt átgondolva azt mondhatják: a gondolat az emberiség fejlődése során voltaképpen folyamatosan az akarat metamorfózisából jön létre. Az akarat voltaképpen a gondolat csírájaként jelenik meg. Tehát azt mondhatjuk: az akarat lassanként gondolattá fejlődik. Ami kezdetben akarat, az később gondolattá válik. Ha mi, emberek önmagunkat szemléljük, akkor, ha fejembernek tekintjük magunkat, vissza kell pillantanunk a múltunkra, amikor akarati jellegünk volt. Ha a jövőbe tekintünk, mostani akarati jellegünket végtagjainknak kell tulajdonítanunk, mondván: a jövőben ez lesz a fejünkben kialakuló gondolati ember. Azonban állandóan mind a kettőt magunkban hordozzuk. A világmindenségből mintegy az hoz létre bennünket, hogy a múltból eredő gondolat összeszerveződik bennünk a jövő felé igyekvő akarattal.

Az ember külső organizációja azt a valamit fejezi ki, ami őt a gondolat és az akarat egybeáramlásából mintegy összeszervezi. Ez az újraszervező erő különösen a szellemtudományi kutatás szempontjából nézve válik szemléletessé.

Akinek a fejlődése eléri az imaginatív, inspiratív és intuitív megismerést, az nemcsak a külsőleg látható fejet látja meg az emberen, hanem objektíven látja a fej révén létező gondolati embert is. Mintegy rálát a gondolatokra. Így azt mondhatjuk: az ember születése és halála közötti átlagos képességeinek a fej olyan alkata felel meg, amilyennel éppen rendelkezik. Az imaginációval, inspirációval és intuícióval kifejlesztett megismerés révén láthatóvá válik – a szó átvitt értelmében – az a fejorganizációt megalapozó gondolati erő is, amely régebbi inkarnációkból érkezett. Hogyan válik láthatóvá? Nos, ezt a természetesen szellemi-lelki láthatóvá válást csak ezzel a kifejezéssel jellemezhetjük: mintegy fénylővé válik.

Amikor a materializmus szempontjához ragaszkodó emberek kritizálják az ilyesmit, mindjárt világossá válik, hogy jelenkorunk emberiségéből mennyire hiányzik az az érzék, amely az ilyen tények valóságos értelmét felfogja. „A világ és az ember” című munkámban és más írásaimban elég világosan rámutattam, hogy amikor imaginációval, inspirációval, intuícióval tekintünk a gondolatemberre, természetesen nem arról van szó, hogy egy új fizikai világ, mintegy a fizikai világ új kiadása jön létre. Ez az élmény viszont pontosan ugyanaz, mint a fizikai külvilágban a fény élménye. Pontosan fogalmazva azt kellene mondanunk: az ember számára a külső fény egy bizonyos élményt jelent. Az ember számára a külső világban a fény érzéki szemlélése ugyanazt az élményt jelenti, mint az imagináció, a képzelet számára a fej gondolati eleme. Így hát azt mondhatjuk: a gondolati elemet, objektíven szemlélve, fénynek látjuk, helyesebben, mint fényt éljük meg. – Annyiban, amennyiben gondolkodó emberek vagyunk, a fényben élünk. A külső fényt a fizikai érzékeinkkel látjuk; a gondolattá váló fényt nem látjuk, hiszen benne élünk, és mi magunk is gondolatemberek vagyunk. Amivel azonosak vagyunk, azt nem láthatjuk. Amikor kilépünk ezekből a gondolatokból és belépünk az imaginációba és az inspirációba, akkor szembekerülünk a gondolati elemmel és fénynek fogjuk látni. Ha tehát a teljes világról beszélünk, azt mondhatjuk: a fény bennünk van, ám itt azért nem jelenik meg számunkra fényként, mivel benne élünk, és – amennyiben a fénynek szenteljük magunkat, amennyiben magunkévá tesszük –, gondolattá válik bennünk. – A fényt mintegy hatalmukba kerítik; magukba fogadják azt a fényt, amely különben kívül jelenik meg. Magukban differenciálják. Benne dolgoznak. Gondolkodásuk nem más, mint a fényben való tevékenykedés. Önök fénylények anélkül, hogy tudnának róla, mivel benne élnek a fényben. Az önök gondolkodásának folyamata a fényben való élet. Ha önök kívülről szemlélik a gondolkodást, mindenütt fényt látnak.

Gondolják most el a világmindenséget (bal oldali rajz). Önök úgy látják – természetesen nappal –, hogy átjárja a fény, de képzeljék el, hogy a világmindenséget kívülről szemlélik! És most tegyük az ellenkezőjét! Itt van az emberi fej (jobb oldali rajz), amelynek bensejében kifejlődőben van a gondolat, kívül pedig fény látszik. A világmindenség fényt tartalmaz, amely érzékeinkkel felfogható. Ha kilépünk a világmindenségből és kívülről szemléljük (nyilak), miként jelenik meg? Gondolatok szövedékeként! A világmindenség bensőleg fény, kívülről szemlélve gondolatok szövedéke. Az emberi fej bensőleg gondolat, kívülről szemlélve fény.

Ez a kozmosz olyan szemléletmódja, amely roppant hasznos és tanulságos lehet, ha alkalmazni akarják, ha valóban elmélyednek ezekben a jelenségekben. Gondolkodásuk, egész lelki életük sokkal mozgékonyabbá válik, mint különben, ha el tudják gondolni a következőket: hogyha önmagamból kijutnék, mint ahogy ez az elalváskor mindig meg is történik, és visszatekintenék a fejemre, vagyis önmagamra, mint gondolatemberre, akkor fénylőnek látnám magamat. Ha kijutnék a fénnyel áthatott világból és kívülről szemlélném, úgy gondolati alakzatnak látnám. Gondolati lényként észlelném a világot. – Mint látják, a fény összetartozik a gondolattal, a fény és a gondolat azonos, csak különböző oldaláról szemlélve.

A bennünk élő gondolat voltaképpen a múltból érkezik, ez az, ami a legérettebb bennünk, a régebbi földi életek eredménye. Ami azelőtt akarat volt, az gondolattá alakult, a gondolat pedig fényként jelenik meg. Ennek alapján megkérdezhetik: ahol fény van, ott gondolat van – de miféle? Olyan, amelyben állandóan elhal egy világ. A gondolatban, vagy másképpen kifejezve: a fényben egy régmúlt világ hal el. Ez egyike a világ titkainak. Kitekintünk a világmindenségbe. Átjárja a fény. A fényben a gondolat él. De ebben a gondolatoktól átitatott fényben egy elhaló világ él. A fényben állandóan elhal a világ.

Vagyis, ha a világot olyan ember szemléli, mint Hegel, akkor voltaképpen a világ állandó elhalását szemléli. Azokból lesznek elsősorban gondolatemberek, akik különösen vonzódnak a világ süllyedéséhez, elhalásához, önbénításához. A világ elhalásában válik széppé. A görögök, akik bensőleg a lehető legelevenebb emberi lények voltak, kifelé akkor tudtak örülni, amikor a világ elhalásában felragyogott a szépség. Mert a világ szépsége abban a fényben ragyog fel, amelyben elhal. A világ nem válik széppé, ha nem tud meghalni, a világnak a halála az, ami világít. Így a szépség voltaképpen a folyamatosan elhaló világ ragyogásából jelenik meg. Minőségileg így szemléljük a világmindenséget. Az újabb kor Galileivel és a többiekkel mennyiségileg kezdte szemlélni a világot, és ma az emberek különösen büszkék arra, hogy a természet jelenségeit a mai tudományokban, ahol csak lehetséges, a matematika, tehát valami holt dolog révén értik meg. Hegel a matematikaiaknál mindenesetre tartalmasabb fogalmakat alkalmazott a világ megértésére; ám az, ami érett, az elhalóban van, különösképpen vonzotta. Azt mondhatnánk, hogy Hegel úgy állt szemben a világgal, mint másvalaki egy éppen virágba boruló fával. Amikor a virágok legvégső állapotukba jutottak, de a kibontakozásra váró termés még nem jelent meg, ebben a pillanatban működik a fában a fény hatalma, a fény által hordozott gondolat. Így állt Hegel a világ valamennyi jelensége előtt. A virágzás legvégső állapotát szemlélte, azt, amely a teljes mértékben legkonkrétabbá fejlődik ki.

Schopenhauer másképpen viszonyult a világhoz. Ha indíttatását kívánjuk megvizsgálni, akkor valami másra kell figyelnünk az emberben: arra, ami elkezdődik benne. Ez a végtagjainkban hordozott akarati elem. Többször utaltam már arra, hogy ezt voltaképpen úgy éljük át, mint alvás közben a világot. Az akarati elemet öntudatlanul éljük át. Szemlélhetjük-e az akarati elemet is valami módon kívülről, úgy, mint a gondolatot? Tekintsük az emberi végtagban kibontakozódó akaratot, és tegyük fel a kérdést, hogy az akaratot a másik oldalról, vagyis az imagináció, inspiráció, intuíció álláspontjából szemlélve, milyen párhuzamosságot találunk azzal, amikor a gondolatot fényként szemléljük? Milyennek látjuk az akaratot, ha a tisztánlátássá fejlesztett látás erejével szemléljük? Ha az akaratot a tisztánlátássá fejlesztett látás erejével szemléljük, akkor is átélünk valami külsőleg láthatót. Amikor a gondolatot szemléljük a tisztánlátás erejével, fényt, fényességet élünk át. Ha az akaratot szemléljük a szellemi látás erejével, akkor az egyre sűrűbbé válik, és anyaggá alakul. Ha Schopenhauer tisztánlátással rendelkezett volna, úgy az akaratjelleg mintegy anyagautomataként jelent volna meg előtte, mert az anyag az akarat külső oldala. Az anyag bensőleg akarat, mint ahogy a fény bensőleg gondolat. Külsőleg az akarat anyag, ahogyan a gondolat külsőleg fény. Ezért utalhattam régebbi fejtegetéseimben is arra: mindazok, akik számára a misztika csak játszadozás, és valójában csupán jól akarják magukat érezni, csupán féktelen egoizmusukat akarják kielégíteni, tehát mindezek az önmagukba tekintők úgy hiszik, hogy ha az ember misztikus módon alámerül akarati természetében, akkor rátalál a Szellemre. Ha azonban kellően messzire jutnának ezzel az önmagukba tekintéssel, felfedeznék az ember bensejének igazi anyagi természetét. Mert mindez nem egyéb, mint elmerülés az anyagban. Ha elmerülünk az akarati természetben, lelepleződik az anyag valódi természete. Jelenkorunk természetfilozófusai csupán képzelődnek, amikor azt mondják, hogy az anyag molekulákból és atomokból áll. Az anyag igazi természetét akkor találjuk meg, ha misztikusan önmagunkba merülünk. Ekkor rátalálunk az akarat másik oldalára, ez pedig az anyag. És lényegében ebből az anyagból, vagyis az akaratból, csírázik ki folyamatosan a világ.

Kitekintünk a világba: körülragyog bennünket a fény. A fényben egy korábbi világ hal el. Rálépünk a kemény anyagra – a világ ereje tart bennünket. A fényben gondolatilag ragyog fel a szépség. A szépség felragyogásában hal el egy korábbi világ. A világ erőteljesen, lendületesen, hatalmasan, de sötétségben jön létre. Az eljövendő világ a sötétségben, az anyagi-akarati elemben kezd kibontakozni.

Ha majd egyszer a fizikusok komolyan fognak beszélni, és nem foglalkoznak olyan spekulációkkal, mint az atomokról és molekulákról szóló mostani fecsegés, akkor azt fogják mondani: a külső világ a múltból áll, bensejében pedig a jövőt hordozza, nem pedig molekulákat és atomokat. És majd, ha egyszer azt mondják, ha azt mondják: a jelenben a múlt ragyog fel számunkra, és a múlt mindenütt beburkolja a jövőt – akkor mondanak majd igazat a világról, hiszen a jelen mindig olyasvalami, amiben a múlt és a jövő együttesen hat. A jövő voltaképpen az anyag erejében rejlik. A múlt a fény szépségében ragyog fel, s itt a fény természetesen bármilyen hatást jelenthet, azt is, ami a hangban, a hőben nyilvánul meg.

Az ember tehát csak úgy értheti meg önmagát, ha magát a jövő magjának fogja fel, amit a gondolat múltból származó fényaurája vesz körül. Azt mondhatjuk, hogy az ember szellemi tekintetben múlt, ami szépségének aurájából sugárzik, ámde a múlt aurájának részévé válik a múltból sugárzó fényhez elegyedő sötétség is, amely átvisz a jövendőbe. A fény a múltból sugárzik át, a sötétség a jövőre utal. A fény gondolati természetű, a sötétség akarati természetű. Hegel a fény felé fordult, amely a növekedés folyamatában, a legérettebb virágokban bontakozik ki. Schopenhauer úgy szemléli a világot, mint az az ember, aki úgy áll egy fa előtt, hogy semmi örömét sem leli virágainak szépségében, csak belső türelmetlenséggel várja, hogy a virágokból mindenütt kisarjadjanak a gyümölcsök csírái. Örül a bennük rejlő termőképességnek, ez lelkesíti, csorog a nyála, amikor arra gondol, hogy a barackvirágból barack lesz. Afelé fordul, ami őt bensőleg megragadja, afelé, ami a virág fénytermészetéből létrejön, ami a nyelvén a maga anyagi mivoltában szétfolyik, amiből a jövőben gyümölcs fejlődik. Ez valóban a világ kettős természete, és a világot csak akkor szemléljük helyesen, ha meglátjuk kettős természetét, mivel csak így fedezzük fel, hogy milyen ez a világ konkrét mivoltában, míg különben csak elvontan szemlélhetjük. Amikor kimennek a természetbe és virágzó fákat látnak, akkor voltaképpen a múltból élnek. Figyelik a világ tavaszi természetét, és azt mondhatják: a tavasz virágzó pompájában az nyilatkozik meg, amit az istenek az elmúlt korokban beleszőttek a világba. Figyelik az ősz gyümölcsérlelő világát, és azt mondhatják: az istenek új tette kezdődik, ami lehullik, az további fejlődésre képes, és a jövő felé fejlődik tovább.

Tehát arról van szó, hogy ne csupán spekulatív úton alkossunk magunknak képet a világról, hanem egész emberi mivoltunkkal, belülről ragadjuk meg. A szilva virágjában, mondhatni, valóban a múltat ragadhatjuk meg, a szilvában pedig a jövőt érezhetjük meg. Ami a szemünkbe tűnik, az bensőségesen összefügg azzal a múlttal, amelyből létrejöttünk. A nyelvünkön szétolvadó íz bensőségesen összefügg azzal, amiből úgy éledünk újjá a jövő felé, mint a főnix a hamvaiból. Így ragadjuk meg a világot érzelmileg. Goethe voltaképpen a világ ilyen érzelmi megragadására törekedett mindabban, amit a világban látni, érezni akart. Rátekintett például a növények zöld világára. A szellemtudománynak nem volt még birtokában, de a virágzásig még el sem jutó növény zöldjében is megélte azt, ami a növényi lét múltjából ered. Mert a múlt a növény virágjában jelenik meg, a levél zöld színe még nem teljesen a múlt.

Ha a természetben a zöld színnel találkozunk, akkor az olyasmi, ami nem halt még el igazán, ami még nem teljesen a múlttól lett elragadva (lásd a rajzon). A jövőre az utal, ami a sötétből jön elő. Ahol a zöld átmegy a kékes színbe, ott a természetben megmutatkozik a jövő.

Ezzel szemben mindenben, ami a múltra utal, ami érésben van, ami virágzásra késztet, jelen van a meleg (piros), ott a fény nemcsak felragyog, de belső erő hatja át, hővé változik. Ezt voltaképpen úgy kellene lerajzolni, hogy azt mondjuk: itt van a zöld, a növényvilág – Goethe így érezte, még ha nem fogalmazta is meg szellemtudományi módon vagy valamely titkos tudomány nyelvén –, ehhez kapcsolódik a sötétség, ahol a zöld kékes árnyalatot ölt. Ami világosabbá válik, hővel telítődik, az pedig felülről csatlakozik mindehhez. Itt áll maga az ember is; ami a zöld növényvilágban külsőleg jelenik meg, az az emberben bensőleg létezik. Sokszor elmondtam, hogy az ember éterteste őszibarackvirág-színű. Ez a szín jelenik meg, ha a kék pirosba megy át. Ez mi magunk vagyunk. A színes világba tekintve voltaképpen azt mondhatjuk: az őszibarackvirág színében vagyunk ott mi, a zöld pedig velünk szemben.

Mindez objektíven tárul elénk a növényvilágban. Egyik oldalon ott van a kékes, sötét, a másikon a világos, vörösessárga. Mivel azonban az őszibarackvirág-színben benne vagyunk, benne élünk, ezért mindennapi életünkben éppoly kevéssé észleljük, mint ahogy a gondolatot sem látjuk fénynek. Amit átélünk, azt nem észleljük, ezért hagyjuk ki az őszibarackvirág színét, és csak a pirosra tekintünk, amelyet az egyik irányba terjesztünk ki, és a kékre, amelyet a másik irányba; így jelenik meg a szivárvány színképe. Ez azonban illúzió. Az igazi spektrumot úgy kaphatnánk meg, ha ezt a színes szalagot körbe hajlítanánk. Valójában ezáltal egyenesítjük ki, mivel mint emberek benne vagyunk az őszibarackszínben, és a színes világot így csak a kéktől a pirosig és a zöldön át a pirostól a kékig tekintjük át. Ezzel a szemlélettel minden szivárvány körnek látszana, önmagába záruló körnek, kör keresztmetszetű hengernek.

Utóbbit csak azért említettem, hogy felhívjam a figyelmüket arra, hogy Goethe természetszemlélete egyúttal szellemi szemlélet, teljességgel megfelel a szellemi szemléletnek. Ha a természetet kutató Goethéhez közeledünk, azt mondhatjuk: ha nem is volt még birtokában a szellemtudománynak, de a természettudományt teljesen szellemtudományos értelemben szemlélte. Ma nagyon lényeges számunkra, hogy a világ, az embert is beleértve, gondolatfénnyel, fénygondolatokkal, akaratanyaggal, anyagakarattal van átszőve, és ami konkrétan elénk tárul, az gondolatfényből, fénygondolatokból, anyagakaratból, akaratanyagból épült fel a legkülönfélébb módon és tartalommal.

A kozmosszal akkor jövünk tisztába, ha ilyen kvalitatív módon szemléljük, nem pusztán kvantitatíve. Akkor viszont a kozmoszba beépül az állandó elhalás, a letűnt kor fényben való elhalása, a jövő sötétségben való kibontakozása. A régi perzsák ösztönös szellemi látásmóddal Ahura Mazdaónak nevezték azt, amit a fényben elhaló múltnak, Arimánnak pedig azt, amit a sötét akaratban jövendőnek éreztek.

Itt van tehát a világ két entitása, a fény és a sötétség: a fényben az eleven gondolat, az elhaló múlt; a sötétségben a keletkező akarat, az érkező jövendő. A pusztán elvontból úgy jutunk át a konkrétumba, hogy a gondolatot nem absztrakt módon szemléljük, hanem mint fényt, s az akaratot sem absztrakt módon, hanem, anyagi természetének megfelelően, mint sötétséget. Hiszen például, ha a fényspektrum hőtartalmát a múlttal, az anyagi, kémiai oldalát pedig a jövővel hozzuk összefüggésbe, akkor a pusztán absztraktból a konkrét területére lépünk. Nem vagyunk többé kiszikkadt, pedáns, csak fejjel dolgozó gondolkodók: tudjuk, hogy ami a fejünkben gondolkodik, az voltaképpen azonos a körülöttünk áramló fénnyel. Nem vagyunk olyan előítéletes emberek, akik a fényben pusztán örömüket lelik, hanem tudjuk, hogy a fényben halál, elhaló világ van. A fényben a világ tragikumát is át tudjuk érezni. Az absztrakciótól, a gondolatiságtól eljutunk a világ áradásához, és a sötétségben a jövő kezdetét látjuk. Még azt is megtaláljuk benne, ami a Schopenhauerhoz hasonló szenvedélyes természetű embereket feltüzeli. Röviden, behatolunk az elvontból a konkrétumba. A világ alakzatai jönnek létre előttünk, puszta gondolatok vagy elvont akarati impulzusok helyett.

Ez az, amit ma kerestünk. Legközelebb a jó és a rossz eredetét fogjuk keresni mindabban, ami ma vált különösen kézzelfoghatóvá számunkra a gondolatnak a fényhez, az akaratnak a sötétséghez fűződő kapcsolatában. Tehát belső világunkból hatolunk bele a kozmoszba, és a kozmoszban megint csak nem mint elvont – vagy vallásosan elvont – világban keressük a jó és a rossz okait, hanem meg akarjuk tudni, hogy hogyan küzdhetjük át magunkat a jó és a rossz felismeréséig, miután abból indultunk ki, hogy a gondolatot a maga fényében ragadjuk meg, az akaratot pedig a maga sötét mivoltában érezzük át. Legközelebb innen folytatjuk.