Ha még egyszer visszatekintünk arra, amit tegnap és tegnapelőtt megbeszéltünk, akkor az embernek a környező világegyetemhez fűződő bensőségesebb viszonya tárul elénk. Az ember fejrendszerből, ritmikus rendszerből és anyagcsererendszerből álló fizikai testét az egész kozmoszra vonatkoztathattuk, éppen így a lelki és a szellemi embert is. A régi korokban másképpen kellett szemlélni az ember kozmoszhoz fűződő viszonyát, a világban való jelenlétét, mint ahogy most kell látnunk, és ahogyan az emberiség a jövő felé haladva látja majd. Hiszen sokszor említettük, hogy a régi korokban ösztönös ősi bölcsesség hatotta át az emberiséget, olyasfajta bölcsesség, amelyet az ember nem bensőleg dolgozott ki, hanem – mondhatnánk – félálomban érzett rá. Ezt mintegy adományként kapta, és voltaképpen nem kellett egyebet tennie, mint kitárni lelki befogadó szerveit, hogy elfogadja a kozmoszból az istenek ajándékát.

Mivel az ember hármas tagozódású lény, ezért teljes összefüggésében is mintegy hármasságban kellett megjelennie az ösztönös ősi bölcsesség előtt. Amikor az ember inkább arra fordította a figyelmét, amihez a születése előtt tartozott, és ami szellemiségként világított be a születése és halála közti időbe, s amely lényegében a kozmosz kiterjedésében jelenik meg, akkor az ember arról beszélt, hogy a szépség az, ami mindebben megnyilvánul: fejének és képzeletének organizációja, ébrenléte tekintetében az ember a kozmosz szépségéből, a szépség világából született meg. Az ősi ember nem találta a természet jelenségeit olyan száraznak és józannak, mint mi a magunk korában, ha csak megszokott tudatunknak adjuk át magunkat, hanem azt érezte, hogy jóságos szellemi lények nyilatkoztak meg körülötte. Az ősi ember a szellemiség és lelkiség megnyilvánulásával találkozott mindenütt. Ez tárult fel előtte. Ez a kozmosz a szellemiség és lelkiség megnyilatkozása volt, amely hatalmas álomképekben tárult fel ösztönös tudata előtt és az ősi kor embere a szépség kozmoszának nevezte azt.

Az ember úgy érezte, hogy mintegy a saját bolygóján áll. Kötődést érzett ehhez a bolygóhoz. Tőle kapta a táplálékát, rajta volt a lakhelye. Átérezte a testét átható erőt, amely lelkében akaratként nyilvánult meg, és alvó állapotában erőt adott neki. Ezt is a jóságos, isteni-szellemi lények adományának érezte, és erőnek nevezte. A bolygó ereje hat át engem – ilyesmit érzett az ősi ember, ha nem is tudta ezt világosan körvonalazott szavakban kifejezésre juttatni.

Úgy érezte, hogy mintegy abba ágyazódik bele, ami a fejében kialakul, gondolataiban képekbe öltözik és éber tudatán átragyog. Azt érezte, hogy a végtagjaiban élő erő révén áll ott a bolygón, és ezt az erőt a bolygó adja át neki. Az mondta magában: járás közben ugyanaz az erő él a lábamban, mint a földre hulló kőben, amikor leeséskor mélyedést váj ki. A lábam ereje kapcsol össze a Föld bolygóval. Ez él a karomban is, ha dolgozom, ez hatja át izmaim erejét. – Úgy érezte, hogy ott áll a szépség és az erő között, és az a feladata, hogy a bölcsesség által ritmikus kiegyenlítődést hozzon létre a fölül lévő, a szépség és az alul lévő, az erő között. És ismét úgy érezte, hogy amikor ezen a szépség és az erő közötti kiegyenlítődésen munkálkodott, ugyanazok a szellemi lények hordozzák, akik a bölcsesség hordozói voltak, és akik őt bölcsességgel világítják át.

Így az ember a kozmosz adományát szépségnek, bölcsességnek és erőnek érezte. Az ősi ember a misztériumok messze sugárzó tanítása szerint a szépség, bölcsesség és erő révén érezte meg az egész világmindenséghez fűződő kapcsolatát és a lényét átható erőt. Szépségnek, bölcsességnek és erőnek érezte azt, ami kívülről körülvette, amit bensejében érzett, és azt, ami a kettőt kiegyenlíti.

A különböző titkos társaságokban fennmaradt ugyan a bölcsesség, szépség, erő jelszava, de néha igen világosan megmutatkozik, hogy valójában csak szavak maradtak meg, mélyebb értelem nélkül. Olyan kor virradt ugyanis az emberiségre, amely a kozmoszhoz fűződő kapcsolat ösztönös tudását és megérzését a homályba szorította vissza. Az ember mintegy alárendelt képzetekben és érzésekben élt. Akarati impulzusait saját lénye alárendelt elemeiből préselte ki. Elfelejtette mindazt, amit egykor a szépségben, bölcsességben és erőben érzett át, mivel szabad lénnyé kellett válnia. Belső zűrzavarából központi erőnek kellett létrejönnie, s ezelőtt nem tárult fel az, ami fényesen és erőteljesen tárult az ősi ember elé. Az újabb kori emberiség nem jut azonban előre, ha nem támasztja fel saját bensejéből azt a szépséget, bölcsességet és erőt, amely egykor a világmindenségből nyilatkozott meg. Ameddig az emberiség még földi emberiség, addig a kozmosz kívülről nem nyilatkozik meg számára önként a maga szépségében. Az ösztönös ősi bölcsesség kora letűnt. Akkor nem a szabad ember bontakozott ki; csakis szabadság nélkül, ösztöneitől hajtva bontakozhatott ki. Ezek a korok nem térnek vissza: az embernek saját belső lényéből kell az egykor kívülről kapott bölcsességet, szépséget és erőt újra feltámasztania.

A régi, az ősrégi földi életekben az ember befogadta, magába szívta a világmindenségből a szépség erejét. A következő, közbülső földi életekben átéltük az egyiptomi, a görög és a modern kort; ekkor ez már felszívódott bennünk, de az emberi tudatban nem jelent meg. Az emberiség csak most érett meg arra, hogy ezt felhozza a tudatából, és fel is hozza. Ami a szépség erejeként szívódott fel, az ember bensejéből éled majd újra, s a szellemtudomány igazít el arra nézve, hogy ennek hogyan kell történnie. A képzelőerő révén, belülről fog feltámadni. S mindaz, amit a képzelőerő révén a szellemtudomány tudatosan közvetít, nem más, mint a szépség feltámadott élete, úgy, ahogyan az ősi bölcsességben megvolt. Az ember akkor úgy élte át bolygónk erejét, hogy az az egész kozmosz erejét is magában foglalta, csak éppen a bolygóba koncentrálva. Mindennek akkor kell ismét feltámadnia, amikor az ember saját bensejéből, intuitív megismeréssel fogja fel. A világmindenségből felszívott szépség a jelentől fogva imaginációvá alakul az emberiség jövője számára. Az erő az ember saját szabad ereje révén megragadott intuícióvá válik, a bölcsesség pedig inspirációvá.

Az ember elhagyta tehát azt a kort, ahol a szépséget, bölcsességet és erőt kívülről kapta meg. Bizonyos titkos társaságokban, szabadkőműveseknél és egyebeknél, hogy úgy mondjam, elszajkózzák a bölcsesség, szépség és erő jelszavát, de belső megértésüket nem ápolják. Ha belülről értenék meg, akkor tudnák, hogy ezek olyan régi hagyományok, amelyeknek imagináció, inspiráció és intuíció alakjában kell újra feltámadniuk. Ráadásul ez meglehetősen sekélyes bölcsesség, ha valamelyik rend ilyen-olyan tagjai hasonlóságot fedeznek fel a szellemtudományos tartalmak és saját hagyományaik között, amelyeket többnyire nem is értenek. A szellemtudomány magából a szellemi megismerésből meríti az összefüggéseket.

Az emberek tehát olyan ősrégi kort hagytak el, amelyben a világmindenség titkai szépség, bölcsesség és erő formájában nyilatkoztak meg előttük. Ugyanakkor olyan kor felé kell haladniuk, amelyben a világmindenség titkai azoknak az imaginációja, inspirációja és intuíciója révén nyilatkozik meg, akik a megismerés ilyen erőire akarnak szert tenni, vagy kell szert tenniük, és ezt valamilyen módon el is tudják érni. Amit az inspirációból, intuícióból, imaginációból merítenek, azt ma már mindenki megértheti, ha akarja.

A régi időkben azonban fenyegetett egy bizonyos veszély. Ez a veszély, azt mondhatjuk, legerősebben a kereszténység előtti II. évezred vége felé jelent meg az akkori civilizált világban, Egyiptomban, Elő-Ázsiában, Indiában és így tovább. Azt jelentette, hogy az ember nem fogadta be megfelelő módon azt, ami a világmindenségből, mintegy kegyelem által, illetve maga az ember által kinyilatkoztatott a számára, s amit megismerési ösztönébe csak be kellett fogadnia. Ennek a veszélynek a következőképpen eshettek áldozatul.

Képzeljék csak el, mit jelent az, hogy az embert körülvevő természetben nemcsak az nyilatkozik meg, ami mai józan tudatunknak megjelenik és mint természeti törvényszerűség áll előttünk, hanem minden forrásból, minden felhőből szellemi lények hatalmas, képszerű megnyilvánulásának fenséges szépsége, szép fényessége pillantott ki. Ebben a korban, a kereszténység előtti II. évezred vége felé kiváltképpen más volt a helyzet, mint az ennél régebbi korokban, amelyekben természetesen mindezek megvoltak, de hogy úgy mondjam, magától értetődőbben voltak meg. Ebben a korban az embernek már úgy kellett ebben a kegyelemben részesülnie, hogy maga is hozzájárult. Nem olyan módon ugyan, ahogyan ma, teljes tudatossággal, a magasabb szellemi fejlődést keressük, de kibontakoztathatta a természetben megnyilatkozó szellemiség iránti vágyait – ez méghozzá igen kétes képesség volt –, feltüzelhette igényeinek, ösztöneinek erejét. Mintegy így tárult fel előtte a természetből a szellemiség. Az ösztönök, igények erőinek feltüzelésében erőteljes luciferi képesség rejlett.

A legtöbben önök közül tudják, hogy a régi atlantiszi időkben milyen magától értetődő volt az elementáris lények megjelenése. Ez a megjelenés az Atlantisz utáni kor látásmódjában is tovább élt. Amikor lassanként veszendőbe ment, az ember bizonyos módon, szükségleteinek erejével, elő tudta varázsolni a természet jelenségeiből. Éppen ez volt a luciferi veszély. Az ember mintegy felrázta, feltüzelte magát, hogy egyesüljön a szellemiséggel. Ez azonban luciferi jellegű volt. A kereszténység előtti II. évezred vége felé a kultúra és a civilizáció világa ezért erős luciferi fertőzöttségben élt. Erre a luciferi fertőzöttségre más alkalmakkor egyéb szempontokból mutattunk rá, másmilyen okokra vezettem vissza, most viszont ennek a három előadásnak a szempontjából vesszük tekintetbe.

A világ akkori luciferi fertőzöttségével szemben áll egy másik, az arimáni. Ez az arimáni fertőzöttség most van közeledőben, hatalmas erővel. Iszonyú, hogy a jelenkor civilizált embere átalussza a tulajdonképpeni fejlődést. Gondolják csak meg, hogy a legújabb korban hogyan fejlődtek a mechanikus gépi erők. Más szempontból már beszéltem erről. Az emberek nem is olyan régen még izmaik erejével tették meg azt, amit a legújabb korban bizonyos vonatkozásokban olyan gépekre bízhatnak, amelyeket csak be kell indítani. A gépekben lejátszódó folyamatokat olyan erők mozgatják, amelyeket ember a föld mélyéről hoz fel, a szén kitermelésével. A gépeinkben dolgozó erőt a szén szolgáltatja.

Amikor az ember mellett egy gép működik, akkor az illető mintegy kiadja azt a munkát a gépnek, amit régebben neki kellett elvégeznie. A mellette álló gép azt a munkát végzi el, amit azelőtt neki kellett elvégeznie. A gép munkavégzését lóerővel mérik, s ha nagyban gondolkozunk, azt mérjük, hogy bizonyos területen mennyit végeztünk el egy lónak egy év alatt produkált erejével, ha teljesíti napi munkaidejét. Vegyük a következőt: a szénfelhasználásból kiszámítható, hogy 1870-ben Németországban 6,7 millió lóerő-évnyi munkát végeztek el – készakarva választom ezt a háborús évet. Vagyis a gépek az emberi munkán kívül 6,7 millió lóerő-évet dolgoztak. A gépek révén tehát ennyi erő dolgozott. 1912-ben ugyanabban a Németországban 79 millió lóerő-év munkája történt gépi erővel!

Mivel Németországnak csaknem 79 millió lakója van, így minden ember mellett egy ló dolgozik egész évben. Gondolják meg, hogy néhány évtized alatt 6,7 millió lóerő-évről 79 millióra való emelkedés történt!

Most nézzék meg ezeket a körülményeket a borzalmas háborús katasztrófa kitörésével kapcsolatban! 1912-ben Franciaország, Oroszország és Belgium összesen 35 millió lóerő-évet tudott produkálni, Nagy-Britannia pedig 98 milliót. 1870-ben a háborút lényegében emberek vívták meg, a mechanikai erőkből nem sokat tudtak mozgósítani. Hiszen Németország csak 6,7 millió lóerő-évvel rendelkezett. Ez néhány évtized alatt változott meg. Tudják, hogy ebben a háborúban már lényegében a gépek dolgoztak egymás ellen. Ami a frontokon szemben állt egymással, az a gépekből eredt, voltaképpen a gépezetek lóerő-éveit vitték a frontra.

A helyzet mindenesetre az volt, hogy Nagy-Britannia csak hosszabb idő során tudta a 98 millió lóerő-évét mozgósítani. Akkor azonban ezeknek a birodalmaknak a gépi erejéből összesen 133 millió lóerő-év állt szemben Németország 79 millió lóerő-évével; Ausztriát is beleszámítva 92 milliót kapnánk. Eleinte valamit ellensúlyozott az, hogy mint mondtuk, Nagy-Britannia nem tudta a lóerő-éveket olyan gyorsan átvinni a földművelésből a frontra. Ebben a rettenetes háborús katasztrófában igazán nem a tábornokok bölcsessége állt egymással szemben – még ha bizonyos irányokat meg is határoztak –, hanem lényegében a frontokon összecsapó mechanikus erők, ezek pedig nem a tábornokoktól függtek, hanem azoktól a találmányoktól, amelyeket az ember korábban a természettudományból merített.

S minek kellett tehát bizonyosan, kérlelhetetlen szükségszerűséggel bekövetkeznie? Tegyük fel, hogy most még az Amerikai Egyesült Államok 139 millió lóerő-évét is a frontra küldték.

Láthatják, hogy a világ sorsát a tábornokok zsenialitásától teljesen eltekintve az a gépi erő határozta meg, amelyet az emberek néhány évtized alatt létrehoztak. A világ ilyetén alakulása ellen, az ellen a szükségszerűség ellen, hogy a frontokon egyszerűen a mechanikus erők eredményei csaptak össze, nem volt mit tenni.

Mi is hát voltaképpen a helyzet? Az ember, gondolkodása révén, gépezeteket szerkesztett. Értelmét, a természettudományból merített értelmét vitte bele a gépezetekbe. Az értelem mintegy kiszabadult a fejéből, és környezetének lóerő-éveivé alakult. Ezek, elszabadulva, most maguk dolgoztak. A jelenkor alvó civilizált embere nem egykönnyen fogja fel, hogy ezt az embertelen, emberen kívüli világot milyen iszonyatos sebességgel hozták létre a legutóbbi évtizedekben.

Utaltam rá, hogy a kereszténység előtti kor II. évezredének a végén az embert luciferi fertőzés vette körül; olyan szellemi lények iránt alakított ki magában igényt, akik önmagán kívülről, a természetből jelentek meg számára. Ha ez egy természeti objektum, akkor egy szellemi lény jelent meg benne (lerajzolja). Az ember most az anyagba, a gépezetekbe áramoltatja a szellemét. Ez úgy alakul, hogy például Németországban minden ember még egy lovat is teremtett maga mellé emberi értelmével, ez dolgozik most mellette, de nem ló, hanem gépi erő. Elkülönül az embertől, ahogyan egykor az elementáris lények elkülönültek tőle, de más értelemben. Azok úgy különültek el, hogy az embernek a maga luciferi erejét kellett feléjük fordítania. Most arimáni erejét veti latba: arimanizálja, mechanizálja. Az arimáni kor fertőzöttségében élünk. Az emberek észre sem veszik, hogy valójában visszahúzódnak a világból, értelmüket beleviszik a világba, és maguk mellett egy önálló világot teremtenek. 1914 óta hajtották végre azt a nagy, mondhatnám, ördögi kísérletet, hogy alapjában véve az egyik arimáni lény hozott döntést a másik ellen. Arimáni harc folyt csaknem az egész Földön, ami azáltal öltött arimáni jelleget, hogy az ember a körülötte lévő mechanizmusban új arimáni világot hozott létre. És ez valóban új arimáni világ. A számokat tekintve: az emberen kívüli gépi erő néhány évtized alatt 6,7 millióról 79 millió lóerő-évre emelkedett – az arány a többi országban is ilyen –, ennyire gyors Arimán növekedése az utóbbi évtizedekben.

Nem merülhet-e fel tehát az a kérdés, hogy az embernek nem kell-e teljesen elveszítenie azt, ami az akaratán, a kezdeményezőerején múlik? Feltehetjük a kérdést, hogy az embert nem vezetik-e egyre inkább ahhoz az illúzióhoz, hogy ő maga cselekszik, holott valójában a lóerő-években számítható arimáni erők dolgoznak egymás ellen? Aki végigtekint a világon, azt morális szempontból csak Foch, Ludendorff és Haig[1] érdekli. A teljes valóság szempontjából a szénből származó erők érdeklik, amelyek a frontokon egymásnak szegeződnek, amelyeket, az előző évek találmányainak eredményeit, a gépszerelő műhelyekből a frontokra visznek, s amelyek egyszerű számtanpéldává teszik, hogy mi történjék.

Így lesz a világ arimanikus jellege egyszerű számtanpéldává, amelyből megtudjuk, minek kell történnie. Hogyan viszonyul mindehhez az ember? Ott állhat ostobán, míg végül ellene szegülnek a gépek, ha valamivel még bonyolultabb erők kombinációjára bukkan.

Az arimanizálódás a világ előbb tárgyalt luciferizálódásának modern megfelelője. Ez az, amire oda kell figyelnünk. Hiszen nem ez bizonyítja a legszemléletesebben, hogy az embernek most szükségképpen saját belső lényéből kiindulva kell alkotnia? Az arimanizálódást nem fogjuk feltartóztatni, ne is tartóztassuk fel, mert különben úgy állnánk minden újfajta gépesítés előtt, mint a nürnbergi orvosok kollégiuma 1839-ben, vagy a berlini postamester a vasút építésekor, aki azt mondta: noha vonatot akarnak közlekedtetni Berlinből Potsdamba, mégis kiküldök heti két postakocsit, és senki sem fog ülni benne! – A mechanizáció nem tartóztatható fel, a kultúrának ilyen irányba kell haladnia. A kultúra arimanizálódást igényel. De mellé kell állítani azt, ami az ember bensejéből fakad, és ami az imaginációban, inspirációban és intuícióban ismét bölcsességet, szépséget és erőt hoz létre. Mert a kialakuló világok az ember világai lesznek, olyanok, amelyek szellemünkben, lelkünkben állnak majd előttünk, míg odakint működnek az arimáni gépi erők. Az imaginációból, inspirációból és intuícióból eredő erők hatalma irányítani tudja azt, ami egyébként legyőzné az embert az őt körülvevő arimanizálódás rohanó tempójával. Ami a szellemi világból, az imaginációból, inspirációból és intuícióból ered, az erősebb akármennyi lóerő-évnél, amely még a világ elgépiesítéséből fakadhat. Ám az embert legyőznék az elgépiesítő erők, ha nem találna ellensúlyt mindabban, amit az a szellemi világ kínál számára, amely felé törekednie kell.

A szellemtudománnyal nem valamiféle kiagyalt dolog, elvont ideál, jelszó jelenik meg és törekszik imaginatív, inspiratív és intuitív megismerésre, hanem olyasvalami, amelynek szükségszerűsége kézzelfoghatóan leolvasható az emberiség fejlődésének menetéből. És rá kell mutatnunk arra, hogy az embert olyan emberen kívüli erő győzné le, amelyet éppen ő hozott létre egy arimanizált világban, számszerűsíthető lóerő-években. Amikor az emberhez még kívülről közelített az, ami bölcsességet, szépséget és erőt adott neki, s nem volt még körülötte arimanizálódott világ, kegyelemben és kegyelem révén fogadhatta magába mindezt, és legfeljebb a tűz vagy olyan egyszerű szerszámok segítségével tevékenykedett a Földön, amelyek nemigen fokozták saját erejét. Csak hozzávetőleg a XIX. század második fele óta létezik új, a Földet mondhatni hatalmas új geológiai réteggel bevonó világunk. Az összes diluviális, alluviális[2] réteghez hozzájárul az elgépiesedett erők arimáni rétege, mintegy kérget alkotva a Földön. Tehát a mélyből felmerül valami olyasmi, ami legyőzi az embert, ha nem azáltal helyezkedik bele a külső világba, ami a szellemből, vagyis imaginációból, inspirációból és intuícióból ered.

Ennek a hullámverésnek a felismeréséből valóban erőteljes impulzusok jönnek létre, amelyek a szellemtudományi kultúra és civilizáció szükségére utalnak. Ezek ma már kiszámítható szükségszerűségek. Nem iszonyú, hogy az ember mellett rohamos sebességgel tör fel új földkéregként ez a – mondhatni – geológián túli réteg, és sokan még ma is úgy gondolkodnak, mint akkor, amikor Németországban például csak 6,7 millió lóerő-évet termeltek a gépesítés révén? Gondolnak-e az emberek arra, hogy a világ haladása voltaképpen honnan is meríti az erőit? Tájékozódtak-e arról, hogy valójában mi is történik? Semmiképpen sem, hiszen akkor az események ismeretében valóban meglátnák annak szükségességét, hogy új formát kell találni az embernek a letűnt korokban szépségként, bölcsességként és erőként ismert dolgokkal való átitatására, erre pedig az emberi személyiség oly módon tesz szert, amelyet imaginációnak, inspirációnak és intuíciónak kell neveznünk.

Az arimáni fertőzöttség világába tekintünk bele tehát. Mint már többször elmondtam, nem szeretném az „átmeneti kor” kifejezését könnyelműen alkalmazni, hiszen alapjában véve minden kor ilyen; de olyan kor sem létezett mindig, amikor egy különös dolog, az arimanizmus olyan rohamos gyorsasággal fejlődött, mint a XIX. század utolsó harmada óta. A Közép-Európa nagy részén ezt a kort közvetlenül megelőző biedermeier időszak semmiképp sem hasonlítható össze azzal, ami a legutóbbi évtizedben a valóságban lejátszódott. Éreznünk kell ezeknek az újkori eseményeknek a teljes súlyát, nevezetesen a következőt.

Ha egy olyan eseményre tekintünk, mint az 1870/71-ben Közép-Európában lejátszódott háború: ez átgondolható volt, gondolatokkal követni lehetett. Vegyük észre azonban, hogy az emberek a legutóbbi évek folyamatait még mindig ugyanilyen módon próbálják emlékezetükbe idézni. Hiszen még mindig úgy gondolkodnak, mint amikor Németországnak még 6,7 millió lóerő-éve volt! Nem fogják fel, hogy amikor az emberen kívül 79 millió lóerő-év dolgozik, másképpen kell gondolkodniuk. Ehhez egészen másfajta gondolkodásra van szükség. Az effajta eseményekből adódó rejtélyek nem oldódnak meg, ha nem fordulunk a szellemtudományhoz. Ha az ember a külső tudománnyal mechanizálja a környező világot, annál inkább meg kell teremtenie belső lényéből a bölcsesség belső tudományát. Ebben rejlik majd az az erő, amellyel parancsolhat annak, ami különben legyőzné.