Tegnap egy bizonyos szempontból ismét megbeszéltük az ember múlttal és jövővel való kapcsolatát annak alapján, ami az ember külső alakjában megnyilvánul. Az emberi organizmus már több ízben említett hármas tagozódása szolgált kiindulásként: a fejorganizmus, amelyről kimutattuk, hogy a múltra, a végtagorganizmus, amely pedig a jövőre utal, és a ritmikus organizmus – a tüdő és a szív rendszere –, amely voltaképpen a jelenhez tartozik. Ma először az ember másik, belső-lelki aspektusát vesszük szemügyre, hogy holnap lekerekíthessük mindezeknek a tényeknek az összességét.

Amint az emberi testen belül három részt különböztethetünk meg, a fejet, a ritmikus rendszeren alapulót és a végtagokat, úgy tagolhatjuk a lelki szférát is három részre. Utalhatunk a gondolkodásra vagy képzetalkotásra, az érzésre és az akaratra, és bizonyos módon a lelkiekben is olyan hármas tagozódással van dolgunk, amilyennel fizikai téren már találkoztunk. E három alkotórész mindegyikét vizsgálhatjuk az emberi létnek a világmindenséghez való viszonya szempontjából. Beszéljünk először a képzetalkotásról! A képzeleti vagy gondolati élet, vagyis a gondolkodás kétségkívül olyasmi, ami az emberre a leghatározottabb módon belsőleg hat. A képzeleti élet olyasmi, ami egyfelől kétségkívül kivezeti az embert a kozmoszba, másfelől viszont bevezeti saját bensejébe. Az ember a képzeleti élet révén ismeri meg a kozmosz távoli tájainak jelenségeit. Magába fogadja mindazt, amit – mint tegnap láttuk – a fejforma kialakulásának alapjaként kell felfognunk. Másfelől azonban ismét magába fogadja a gondolatait és képzeteit, és emlékekként őrzi ezeket. Belső életét e képzetek szerint építi fel. Ez a képzeleti és gondolati élet kiváltképpen az ember fejéhez kötődik, mindennek a szerve a fej. Bizonyos fokig már ebből is arra következtethetünk, hogy a képzeleti élet sorsa összefügg a fej sorsával. Amennyiben fejünk a múltra utal, és kialakulásának szellemi-lelki csíráit születésünkkel visszük be a fizikai létbe, ebből arra lehet következtetni, hogy a gondolati életet is születés előtti életünkből hozzuk át. A gondolati élet ilyetén szakszerű megítélésének azonban még egyéb okai is vannak. Ki szeretném jelenteni, hogy a lelki szférának a képzeleti élet a legmeghatározóbb eleme. És a leginkább lekerekített eleme. Olyan elemeket tartalmaz, amelyek itt a fizikai világban, alapjában véve egyáltalán nincsenek összefüggésben individuális mivoltunkkal.

Nézzük csak mindazt, amit a matematika igazságának vagy a logika igazságának tekintünk magunkban! A matematikai igazságok nem igazolhatóak külső megfigyeléssel, a matematika és geometria igazságait belső mivoltunkból kell kibontanunk. Például Pitagorasz tételének vagy annak az állításnak az igazsága, hogy a háromszög szögeinek összege 180°, mibennünk rejlik. A megfelelő idomok felrajzolásával megjeleníthetjük ezeket az igazságokat, de ezeket nem a táblán bizonyítjuk be, hanem belső szemlélet révén alakítjuk ki azt, amit képzetalkotásunkban matematikaként ismerünk. Sok minden egyéb is ilyen módon kapcsolódik hozzá, és ezekről a matematikai igazságokról csupán azáltal tudunk, hogy emberek vagyunk. Még ha sok ezer, sok millió ember állítaná is, hogy Pitagorasz tétele nem igaz, azért belső szemléletünk révén, egyetlen emberként is tudnánk, hogy igaznak kell lennie. Honnan eredhet az ilyesmi? Csakis onnan ered, hogy képzeleti életünket – érzelmi és akarati életünkkel ellentétben – nem csupán a fizikai szférában alakítjuk ki, hanem már születésünkkel magunkkal hozzuk fizikai létünkbe. Ez az állítás, amelyről – ki szeretném mondani – már az emberi lényeg valódi megfigyelésével is meggyőződhetünk, a szellemkutató számára a következőképpen fejezhető ki. Tegyük fel, hogy az ember felemelkedik az úgynevezett imaginatív képzetalkotáshoz. Miben áll ez az imaginatív lelki élet? Abban, hogy képekben élünk, de ezeket a képeket nem a külső érzékek közvetítik. A szokásos külső életben érzékszerveinkkel külső tárgyakat észlelünk. Ezek szemünk, fülünk révén képeket adnak, amiket gondolkodásunk révén foglalunk össze. Ez az imaginatív képzetalkotás esetében másképpen van. Ekkor, ha megfelelő képzettséggel rendelkezünk, külső szemlélés nélkül jutunk a képekhez. Azt mondhatnám, hogy bennünk jönnek létre, de ha az imaginatív lelki élethez megfelelő módon emelkedtünk fel, akkor gondolkodásunk nem szűnik meg. Belső képekben gondolkodunk úgy, ahogy egyébként a külső, tárgyi észlelésnél külső képekről gondolkodunk. Ám az első dolog, amit átélünk, ha fejlődésünk eléri az imaginatív képzetalkotást, az az, hogy gondolkodunk ugyan, lelkünket teljesen áthatja a gondolkodás, de ugyanakkor átélünk bizonyos képeket. Ám ilyenkor eleinte nem valami jelenlévőt élünk át, hanem a születésünk vagy fogantatásunk előtti élet képei tárulnak lelkünk elé. Jelenlegi életünk csak később, lassú megszokás után jelenik meg bizonyos módon az imaginációk előtt, és semmi esetre sem olyan világosan és határozottan, mint a születés és a fogantatás előtti élet. Ez a tény tökéletesen bizonyítja azt, hogy ha a tárgyi észleléstől eltekintünk (tehát képekben gondolkodva élünk), ez a gondolkodás először csak a múlt képeit tárhatja elénk. Ezek a képek születés előtti életünk kozmikus szféráját jelenítik meg. Többek között ez is megmutatja, hogy a képzeleti élet olyasmi, amit születés előtti életünkből hozunk át, kezdetben erő formájában.

Ha önmagunk megfigyelését elég elfogulatlanul végezzük, kitűnik, hogy az érzelmi élet csak fokozatosan követi a fizikait. Érzéseinket nem tudjuk a matematika vagy a képzetek határozott jellegével átitatni. Érzelmi életünk annál gazdagabb, mennél több élményben volt részünk születésünk óta. Aki súlyos szenvedéseket és sorscsapásokat élt át, annak másfajta az érzelmi élete, mint egy felületes embernek, aki könnyedén suhant át az életén. Érzelmi életünkre életünk sorsdöntő eseményei készítenek fel minket. Egy matematikai felismerés, amely áthatja gondolkodásunkat, hirtelen lép fel. Egy érzelmet nem alakíthatunk ki hirtelen. Az érzelem lassan alakul ki az életben, velünk együtt növekszik, egész növekedésünk folyamán részt vesz a fizikai életünkben.

Akarati életünk pedig olyasvalami, ami eleinte alig köt ösz-sze bennünket a kozmosszal. Lelkünk meghatározatlan mélységeiből tör fel. Tetteink révén ugyan akarati életet viszünk a kozmoszba, de gondolják csak meg, hogy milyen másképpen kötődünk a kozmoszhoz a képzeleti élet és az akarati élet által. Képzeleti életünkkel akkor kapcsolódunk a kozmoszhoz, amikor kimegyünk a csillagos éjszakába, és a kozmosz mintegy képszerűen tárul elénk, gondolatainkkal fogjuk át. Át is érezhetjük. Milyen apró viszont tetteinknek az a darabkája, amelyet akarati elemünkből oldunk ki és a kozmoszba helyezünk! Már ez bizonyítja, hogy az akarati elem egészen másként gyökerezik az emberben, mint a képzeleti elem. Hasonlítsák össze az akarati elemet mind a képzeleti elemmel, mind az érzéssel! Ha elég éberek vagyunk, a képzeleti elem egy csapásra összeköt bennünket az egész kozmosszal. Az érzelmi elem kialakul. Olyan lassan vagy gyorsan alakul ki, ahogyan sorsunknak megfelelő életünk születésünk és halálunk között lejátszódik. Mégis összeköt bennünket a kozmosszal, ha képzeleti életünknél kevésbé intenzíven és kevésbé extenzíven is. Gondolják csak meg, hogy a képzeleti élet révén történő kozmikus kötődés milyen általánosan emberi! Három ember megy ki a csillagos éjszakába, ott állnak egy helyen, ugyanaz a kozmikus kép veszi körül őket, ugyanazt látják és ha gondolataikkal össze tudják ezt a képet foglalni, bizonyos körülmények között egy csapásra mind a háromnak ugyanaz a képzete támadhat.

Az érzelmi élet esetében ez másképpen van. Tekintsünk egy olyan embert, aki életét meglehetősen meggondolatlanul, felületesen élte le, legfeljebb éjszaka nyílt meg olykor a csillagok világának, amikor kilépett az éjszakába és meglátta a csillagos eget. Hasonlítsuk össze az érzéseit egy másik emberével, aki egy este sétálni indul valakivel, akit még kevéssé ismer, órákon át a sors és az élet mélységes kérdéseit vitatják, egészen addig, amíg a csillagok le nem nyugszanak. Tegyük fel, hogy ezek a barátok éppen abban a pillanatban jutnak közel egymáshoz, amikor az ég a csillagok fényében ragyog, és képzeljük el, hogy ez az ember évek múlva ugyanilyen csillagos eget lát, miután ez a barátság a legkülönfélébb alakokat öltötte. Milyen érzések merülhetnek fel benne a barátság élményének utóhangjaként! Itt az érzések már a kozmoszba áramlanak, de a születése óta megélt életének mértéke szerint. Képzeteink révén a gondolatok kiáramlanak a kozmoszba, mert embernek születtünk, és születésünkkel szellemi-lelki dimenziót hoztunk fizikai életünkbe. Érzéseink révén belső lelki életünk kiáramlik a kozmoszba, de csak annak megfelelően, ami fizikai életünkben történt.

Ha megpróbálják végigkövetni, amit itt megpendítek, azt mondhatják: a képzeleti életet születésünkkel hozzuk a fizikai életbe; az érzelmi életet születésünk és halálunk között bontakoztatjuk ki; milyen kevés távozik azonban a kozmoszba, akaratunk impulzusainak következményeképpen! Milyen kevés árad be abból a kozmoszba, ami akarati impulzusainkból fakad! – Itt olyasmivel van dolgunk, ami primitívnek látszik érzéseinkhez és különösen képzeleti életünkhöz képest. Ennek okait a szellemkutató tudja kifejteni, ha fel tud emelkedni az intuíció szintjére; itt éri el az akarati impulzusokat. Abban a pillanatban, amikor belső lelki fejlődése révén felemelkedett az intuícióhoz, és lelki életében minden egyéb kialudt, nem jelenlegi cselekvései állnak előtte, hanem valami egészen sajátságos jelenség. Az intuíció legelső élményeként nem a tettei állnak előtte, hanem mindaz, amit a tettei mint eljövendő sorsot, mint sorscsírákat nyújthatnak neki. A jövőben mindaz első benyomásként tűnik fel az intuíció számára arra vonatkozóan, hogy mi lehet belőlünk addigi cselekedeteink összességének eredményeképpen, egy olyan dologra vonatkozóan, amit magunk nem láthatunk, s amelynek csírái most lelkünk elé lépnek. Ebből következik, hogy az akarati életünk olyasvalami, amit átviszünk a halálon, és ami a jövőre utal. Vázlatosan azt mondhatjuk tehát: fizikai szempontból van fejember, ritmikus tüdő- és szívember és végtagember. A fejember arra utal, amit a múltból hozunk magunkkal. A ritmikus ember a születés és halál közötti jelenre. A végtagember pedig a jövőre; későbbi életünkben ebből fog a fejünk kialakulni. A lelkiek tekintetében létezik a múltra utaló képzeleti élet, a jelenre utaló érzelmi élet és a jövőre utaló akarati élet.

Tegnap azt láttuk, hogy az emberi fej a periférikussal, az egész kozmosszal függ össze, a végtagember pedig a Földdel. Ez lelki tekintetben is így van. A képzeleti élet a kozmosszal függ össze, az akarati a Földdel, a ritmikus élet, az érzelmi elem pedig közvetít, kiegyenlít közöttük, az égi és földi között. Arra is utaltunk, hogy az ősi bölcsesség ösztönös megismerése révén már a régi koroktól fogva erőnek nevezték azt, ami a Földből hat az ember végtagjaira, és ezt a kozmosz és hatása csak enyhíteni tudja. Ami az emberi fej kialakításában kifejezésre jut, az a kozmikus dimenzió, ezt viszont a földi jelleg enyhíti, és a régi korok óta szépségnek nevezik. A kettő közötti kiegyenlítő erőt pedig, amely a ritmikus emberben él, bölcsességnek. Ugyanezeket a megjelöléseket alkalmazták azonban a képzeleti életre is, amelyet a régi misztériumbölcsesség értelmében a szépség princípiumával áthatva gondoltak el, továbbá az érzelmi életre, amelyet bölcsességgel, és az akarati életre, amelyet erővel áthatottnak képzeltek.

Az ember szellemére ugyanúgy tekinthetünk, ahogyan a fizikai testre és a lélekre. S az ember szellemi lénye megint csak hármas tagolásúnak bizonyul. A szellem esetében azonban három állapotról kell beszélnünk. Megkülönböztethetjük azt, amit a szellem – hogy úgy mondjam – teljes kivilágításban mutat, amikor teljesen éberek vagyunk. Megfigyelhetjük azt az állapotát is, amikor az ébrenlét és az alvás között álmodik, és olyankor is, amikor a földi élet tudatát elvesztve, mély álomba merül. Ez a szellem hármas tagozódása: az éber, az álmodó és az alvó.

Nézzük az ébrenlétet! Az elfogulatlan megfigyelő számára valóban egészen világos, hogy az ébrenlét az ember legérettebb élete, ezt születése révén hozza a fizikai életbe. Ha nem jelenik is meg azonnal, mégis ez a legtökéletesebb, legérettebb és azért rendelkezik vele, mert embernek született. Így azt mondhatjuk: éber életünk a múltra utal. S bár eleinte természetesen különösnek tetszhet, ha azt mondjuk: a jelenre az áloméletünk utal, mégis ez a helyzet. Ezt bizonyos életkorban igen pontosan megfigyelhetik. Az egészen kis gyermek is álmodik, nincs is még egészen éber élete. Az éber élet csak akkor kezdődik el, amikor a gyermekbe beköltözik a múlt. Az álomélet azonban a jelen; az éber állapot azáltal kerül az áloméletbe, hogy születés előtti létünk és múltunk bejut a jelenbe. A jelen csak áloméletre nevel. Alváséletünk révén nem is tartozunk még a jelenhez, ez akarati életünkkel rokon, még tökéletesednie kell, ez a legkevésbé tökéletes bennünk. Ez készíti elő bennünk a jövőt, ez utal a jövőre. A szellem így a múlthoz, jelenhez és jövőhöz tartozik. A múlt az ébrenlét, a jelen az álomélet, és a jövő az alvásélet.

Ezt és a további vázlatos áttekintéseket a táblára írta Rudolf Steiner:

Ezt a három állapotot, az ember lényének három különböző fokát, a kozmosz múltjával, jelenével és jövőjével hozhatjuk összefüggésbe. A fizikai testre vonatkozóan ezt már tegnap megtettük. Azt mondtuk: a fej egész alkata összefügg a Földnek a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon átélt régebbi állapotával. A végtagember arról tanúskodik, hogy az emberben olyasmi alakul ki, ami a Földön még egyáltalán nem teljesedett ki. Mulatságosnak találták, amit a Vénusz-állapotról beszéltem, ahol az ember kialakulása egészen másként történik majd, mint a Földön. Azt mondtam, hogy az ember a Vénuszon, az élet fejlődésének közepén elveszti a fejét. Helyette a végtagember lényéből nő egy másik utána, gondolom, ezt némelyek ma igen kellemesnek találnák, de jelenleg nem lehetséges. A végtagembernek megvan ugyan az a tendenciája, hogy fejjé alakuljon, de ez csak akkor lehetséges, amikor végighaladt a Földön kívüli, a halála és újabb élete közti állapoton, így tehát itt egyetlen fejjel kell megelégednünk. Ez a végtagember azonban a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-állapot révén létrejövő fizikai mivoltunkra utal. A fej tehát a Szaturnuszra, a Napra és a Holdra utal; a végtagember pedig a jövőre, a Jupiterre, a Vénuszra és a Vulkánra. A ritmikus ember utal a Föld jelenkorára.

A képzeleti élet nem utal olyan messzi múltra, mint a fej. A fejnek bizonyos fokig a kozmoszban is létre kellett jönnie, hogy gondolkodni tudjon. A fej csupán a Napra és a Holdra utal. Az akarati élet a jövőre utal, a Jupiterre és a Vénuszra. Az érzelmi élet pedig a jelenhez tartozik.

A szellemi élethez érve az ébrenlétről és az alvásról kell beszélnünk. Az ébrenlét a Hold-fejlődésre utal, amelyben képződött. Az ébrenlét a régi Hold-fejlődésnek, a Hold-fejlődés imaginatív képzetalkotásának az öröksége. A Nap-fejlődés folyamán nem létezett még valóságos képzeleti élet. Az alvásélet a Jupiter-állapotra utal. A Jupiter-állapot után mindaz külső formát fog ölteni, ami ma az alvásban mozog; a Vénusz-állapot után az akarati állapot ölt majd külső formát. A végtagok, mint mondtuk, a Föld következő három állapota során öltenek majd külső alakot. Látjuk tehát, hogy az embert testi, lelki és szellemi vonatkozásban hozzárendelhetjük a kozmoszhoz.

Az éber élettel, az álomélettel és az alvásélettel kapcsolatban is az a helyzet, hogy a régi bölcsesség értelmében az ébrenlétnek a szépséget és az áloméletnek a bölcsességet tulajdonítjuk, az alváséletnek pedig az erőt, az alvásból merítjük az élet erejét. Az ősi bölcsesség főképpen az élet összefüggéseiből fakadó felismerésekre támaszkodott.

Amit azonban a hármas tagozódású ember révén a szellemtudományból kibontunk, azt az emberi életre is alkalmazhatjuk. Itt először talán a szellemből indulhatunk ki és azt kérdezhetjük: hogyan áll az ember a külső életben, ha a külső életet világos képzetekkel akarja áttekinteni? A fejében lévő képzeleti életet átviheti a külső életbe. Éber állapotából kiindulva képzetekkel itathatja át külső életét. A külvilágban való tevékenység egyik speciális módja, ha átitatjuk képzeleti életünkkel. Az ilyen módon történő cselekvés a szellemi élet sajátos területéhez tartozik.

Térjünk rá azokra a viszonylatokra, amelyek az életben adódnak, abban az életben, amely egyfelől lelki, érzelmi élet, a szellem szempontjából viszont álomélet. Hogyan ölt formát ez az álomélet? Ha az életet tanulmányozzák, meg fogják érezni ennek az áloméletnek az uralmát az emberek között. Figyeljék csak meg egy barátság létrejöttét, egy másik emberhez fűződő szeretet érzésének kibontakozását; nemde jól tudják, hogy ilyenkor senki sem lehet ugyanolyan éber állapotban, mint Pitagorasz tételének végiggondolásakor? Ha tapasztalataikat helyesen értékelik, azt kell mondaniuk, hogy az emberek közti barátság, az egymás iránt érzett vonzalomból fakadó cselekedetek belső átélése valójában az álomélethez hasonlítható. Az áloméletre önök azokban az érzésekben találnak rá, amelyek a külső életben embertől emberig hatolnak.

Ez az élet azonban a jogi életben fejlődik ki a legnagyobb mértékben. Itt ember áll szemben emberrel, általánosságban embernek emberhez fűződő viszonyát kell meghatározni. Mindannyian megtaláljuk saját, speciális viszonyainkat – az egyik embert szeretjük, a másikat gyűlöljük, az egyikkel barátságot kötünk, a másikat látni sem bírjuk és így tovább. Ezek azok a speciális viszonyok, amelyek itt vagy ott differenciáltan megjelennek. Az emberi élet azonban csak úgy lehetséges a Földön, ha minden ember bizonyos fajta kapcsolatba kerül a többiekkel, amelyek politikai, állami, jogi természetűek. Ezeket nem az életet átható éber nappali élet, hanem az álomélet irányítja. Ha az ember ez utóbbit, az áloméletet a külvilág részévé teszi, akkor a jogi élettel van dolgunk.

És mi történik akkor, ha az alváséletet teszi a részévé? Figyeljék elfogulatlanul az életet: éhséget éreznek, örülnek egy drágaköves aranygyűrűnek, szeretnének egy lírai verseskötetet; röviden: van valamilyen igényük. Ezeket mások elégítik ki. Ám megkérdezem önöket: át tudják mindezt akár csak annyira is tekinteni, mint a barátságaikat vagy a jogviszonyaikat? Erre senki sem képes. Az egyes ember áloméletet folytathat jogi viszonyai tekintetében, de a gazdasági viszonyokat nem tudja áttekinteni, ehhez másokkal kell szövetkeznie. Amit az egyik nem tud, azt a másik tudhatja. Az egyes ember tudata eltűnik az egyesülésben. Ez minden tudatosság nélkül megy végbe, és csak azáltal történhet meg, hogy az egyes ember mindezt nem tudja áttekinteni, tudatát hagyja elmerülni az asszociációban. Ez a helyzet a gazdasági életben.

A szellemi életen a szociális ébrenlét, a jogi életen a szociális álmodás uralkodik; a modern parlamentekben éppenséggel a lidércnyomás, amely szintén álmodás. A gazdasági életet szociális alvás szövi át. És ott, ahol az ember lelki élete először tudat alá merül, a szeretetnek kell kiterjednie az asszociatív életre. A szeretet akarati jellegű elemének és a testvériségnek kell áthatnia a gazdasági életet. Szociális téren a szabadság az ébrenlét eleme, a testvériség pedig az alváséleté. Amiben pedig minden ember egyenlő, és mint egyenlő emberek alakítják ki, az a kettő között foglal helyet. Itt az egyes ember eltűnik a maga éber életével, és csak a másikhoz fűződő viszonya határozza meg, ami az élet álomszerű eleméből adódik.

Mindaz, ami az emberben van, hogy úgy mondjam, beletorkollik a szociális életbe, és a szociális életet csak úgy érthetjük meg, ha tisztázzuk, hogy mi is áramlik bele voltaképpen az egyes, individuális emberből.

Újra megragadtunk tehát egy emberi összefüggést egy bizonyos szempontból. Ezzel holnap foglalkozunk. De gondolják csak meg, hogy ezek a dolgok voltaképpen hogyan is jelennek meg a mai ember számára. Kiindulásképpen jelenkorunk embere elkezdheti például olvasni „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei”[1] című könyvemet. Ez addigi tanulmányaimhoz képest némileg paradoxnak fog hatni. Lehet, hogy eleinte nem sok marad meg abból, amit olvasott, de továbbhaladhat, elolvashatja a többi könyvet is, és látni fogja, hogy „A világ és az ember” tartalma egyre tovább mélyül. Felismeri, hogy az egyik elem a másikra épül, az egyikhez hozzájön a másik, és így a dolgok jól megalapozottakká válnak. – Vagy vegyük másfelől „A szociális élet kérdései”[2] című könyvet. Először azt mondhatjuk: még nem látom be, hogy a szociális organizmusban hármas tagozódás uralkodik. – Ám ha egymáshoz illesztik mindazt, amit már a legkülönfélébb szempontokból elmondtunk, akkor újra meg újra bebizonyosodik, hogy a szociális életben valóban hármas tagozódás uralkodik.

Gondolják meg, hogy a szociális hármas tagozódáshoz úgy jutunk el, hogy magából az emberből, szellemi-lelki állapotaiból, szellemi-lelki hármas tagoltságából indulunk ki. Megint az egyik a másikra épül. Természetesen sok egyebet hozzáfűzhetnénk még az itt összegyűjtött jelenségekhez; így egyre világosabbá válna a hármasan tagolt szociális organizmus követelményének jogossága. Ámde hasonlítsák össze kortársaink magatartását az itt elmondottakkal! Hogyan közelednek ők igen gyakran ahhoz, amit az antropozofikus szellemtudománytól kaphatnak? Nemrégiben hallottam – nem ismerem pontosan a tényeket, így nem is akarom ezt határozottan állítani –, hogy Boos doktor egyik, bázeli teológusoknak tartott előadásán (ha nem így történt, alkalomadtán helyreigazíthat) éppen annak az embernek tette fel a kérdést, hogy hallotta-e már az előadásaimat, aki a legerőteljesebben támadott engem. Az illető erre azt felelte, hogy hallott egyet, talán kettőt is. – Nos, ez jellemző példa. Az emberek kedvük szerint meghallgatnak egy előadást vagy betekintenek az egyik könyvbe, és elolvasnak néhány oldalt. Ennek alapján azonban nem lehet megítélni a szellemtudományt és mindazt, ami a szociális következményeivel összefügg, mert a szellemtudomány mindenhez egészen más megközelítést követel meg, mint amit az ilyen emberek érvényesnek tartanak. Ezek, ameddig csak tudják, szellemtudomány nélkül dresszírozzák a gondjaikra bízott embereket, és önmagukat is, azután eljönnek egyszer, és feljegyeznek egy-két dolgot. Ez azonban így nem megy, hanem csakis és kizárólag úgy, hogy a szellemtudomány valóban áthatja egész műveltségünket, és antropozófiával átitatott eszmék kerülnek mindannak a helyébe, ami az elmúlt századok során szellem nélkülivé vált. Fontos, hogy ezt tudomásul vegyük, és legalább mi magunk tudjuk, hogy mire van szükség. A szellemtudományban való előrehaladásnak sohasem használ – még ha megtörténik is itt-ott valamiféle opportunizmusból –, ha valakit egyetlen előadásra elhurcolnak, mert az ilyenfajta tájékozódás legtöbbször semmi másra nem jó, mint hogy elijessze az illetőt. A szellemtudományt úgy kell művelni, hogy útját a képzés teljes ideje alatt, a teljes jelenkori élet során egyengetjük. Ezért is olyan nehéz a szellemtudomány útja; és ez másfelől azt a szükségszerű felelőssé-get rója ránk, hogy egész személyiségünket a szellemtudomány szolgálatába állítsuk, ha a lényegét felfogtuk.

A teljes személyiség mozgósítása, sajnos, még az Antropozófiai Társaságban sem valósult meg mindig. Emlékeznünk kell rá, hogy az emberek olykor restellték, hogy antropozófusnak vallják magukat. – Szeretnénk ugyan néha itt vagy ott egy-egy előadást szervezni, de a „teozófia” vagy az „antropozófia” szót nem szabad kimondani, legyen antropozófiai az előadás, de ne nevezzük „antropozófiainak”, ne tegyünk említést „antropozófiai mozgalomról” vagy „teozófiáról”. Már az euritmiával kapcsolatban is tapasztaltuk, hogy úgy akarták az iskolába bevezetni, hogy az eredetét nem nevezik meg. Kedvelt kifejezésük, hogy itt-ott „beszivárogtatnak” valamit. Ezzel a beszivárogtatással, a teljes felvállalástól való visszariadással nem jutunk előre, ezzel szemben mindenütt szembe találjuk magunkat a korunk szemléletéből fakadó kulturális szemérmetlenséggel. Nemrégen Baumann asszony[3], egy Waldorf-iskola euritmia tanítónője nagyon szép cikket írt egy svájci női lapba az euritmia pedagógiai eszközéről. A cikket le is közölték, de a szerkesztőség gondosan kihúzta belőle az antropozófia szót, sőt az én nevemet is. Az ilyesmi azt tanúsítja, hogy a szellemi értéket felhasználják, de korunk hazug világában mindazok mellőzésével, akik azt a jelenkor szükségleteinek megfelelve létrehozták.

Ezt jórészt maga az Antropozófiai Társaság okozta, a „beszivárogtatás”, a teljes síkraszállástól való visszariadás révén. Pontosan azoknak, akik közel kerültek az antropozófia szellemi értékeihez, és látják, hogy a dolgok matematikai világossággal épülnek egymásra, nekik kellene mindebből erőt és bátorságot meríteniük, hogy az egész világ ellenében is képviseljék. Nem tehetünk úgy szolgálatot az emberiségnek, hogy visszariadunk a teljes azonosulástól, s ezt éppen az ellenfeleinktől kellene megtanulnunk. Ők aztán valóban teljes erőbedobással lépnek fel! Minduntalan tapasztalható, hogy milyen rossz néven veszik minden éles szavunkat, amelyre rákényszerülünk. Legutóbb azt vették igen rossz néven, hogy Keyserling grófot[4] annak neveztem, ami, kimondtam ugyanis, hogy hazudott! Aki azt mondja, hogy Haeckelből indultam ki, annak csak el kell olvasnia a Goethe természettudományos írásaival kapcsolatban írt fejtegetéseimet. Látni fogja, hogy miből indultam ki írói működésemben is, és hazudik, ha azt állítja, hogy Haeckelből indultam ki, mert életem során egyszer Haeckelről is írtam egy füzetet. A Keyserlinghez hasonló fajankók nem látják a belső összefüggéseket. A tartalmatlan embereknek széles közönségük van, mert nem kell gondolkodni ahhoz, hogy rájuk hallgassanak.

Be kell végre látni, hogy ha a mi házunk táján éles szavak hangzanak el, ezekre a szükségszerűség kényszerít rá minket, és igazán nem az éles szavak iránti szimpátia; és azt sem szabad mondani, hogy ez szeretetlenségből történik. Szeressük azokat, akik hazudnak és ezzel elállják az igazság útját? A dolgokat ebből a szempontból is szemlélnünk kell. Aki úgy találja, hogy a vitában túlságosan élesek vagyunk, az ne hozzánk, hanem a támadókhoz forduljon. Hiszen ha derekasan a támadók ellen fordulunk, az használ valamit, az azonban semmiképpen, ha egyeseket, kellő védelem híján, magukra hagyunk.