"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Michael küldetése (11)

11. --

[Kultúránk torzulása és hanyatlása. Az 1914-es világháború kitörése. Az idő eltörlése a visszafelé való gondolkodás és érzés útján, a szellemi világba való belépés előkészületeként. A gondolkodás és az akarat természete a szabadság szükségszerűségével való összefüggésben. A szellemi erők közreműködése a fizikai világban a fej halál-erőivel és az organizmus többi részének éltető erőivel való összefüggésben. Goethe érzékfeletti erőinek közreműködése mai kultúránkban, három periódusban.]

Dornach, 1919. december 14.

A tegnap és tegnapelőtt elmondottakhoz szeretnék ma valamit hozzáfűzni, inkább csak általánosságban. Az előző két fejtegetés során is kivehető volt, hogy a szellemtudomány, ahogyan azt itt értjük, az emberiség fejlődésének mai és közeli jövőbeli legmélyebb és legkomolyabb követeléseiből kell, hogy megszülessen. Már gyakran említettem, hogy itt nincs szó emberi szubjektivitásból fakadó ideálokról, hanem arról van szó, amit ki lehet olvasni az emberiség szellemi fejlődéstörténetéből. És az emberiség szellemi fejlődéstörténetéből valóban ki lehet olvasni, hogy a továbbfejlődéshez nagyon is szükséges a beavatási tudomány, vagyis az ismereteket a szellemi világ küszöbén túlról hozó tudomány. A régit képviselő hatalmak azonban mindannak ellene támadnak, amiben a szellemi világ valóságos ismerete kíván érvényesülni. És ezért fölébe kell kerekedni annak az emberi ellenállásnak, amelyben mintegy a réginek a hatalma él. Az emberiség fejlődésének legfontosabb adottságait kell újra és másképp megtalálni és átgondolni: ezt kell alaposan és komolyan megértenünk. Ezért szeretném megkérni önöket, helyezzenek súlyt arra, hogy fejlődésünk iránya szerint nekünk le kell győznünk az antropozófus lelkekben, az érzületben még burjánzó minden puszta szektásságot ahhoz, hogy igazán megláthassák, milyen jelentősége van ma az antropozófiailag orientált szellemtudománynak az emberiség és a világ számára.

Az emberek ma még álmukból messze nem ébredtek fel. Ebbe az álomba az az alapvonásaiban már felvázolt folyamat burkolta be őket, amely a XV században kezdődött. Igaz, az emberiség fejlődése már befogadta a külső természettudományt és annak nagy sikerét, a világ törvényszerűségeinek materialista felfogását és a ma oly világosan mutatkozó téves szocialista eszméket is; ami álomba ringatta az embereket erről az oldalról, és mindez hatalmasan hat továbbra is. Jó hatást hozó irányba nem is lehet előre lépni, míg az embereket fel nem rázza valami álmukból. Ne feledjük el, hogy a szellemi megismerésnek hatalmás ellenségei vannak, akik elsősorban a megszokott gondolatokat akarják folytatni, tisztán csak azért, mert kényelmesek a gondolkodásra. Nem mondhatjuk azt: ha a szellemtudománnyal szembeni ellenséges érzület annál nagyobb, minél ismertebbé válik ez a szellemtudomány, akkor nem szabadna figyelembe venni az akadályokat. Ez egy lehetséges álláspont, hogy ne vegyük figyelembe a fenyegetést. De a mai időkben ez a gondolat egészen hamis lenne, az ember még a kártékony rovaroktól is igyekszik magát megszabadítani, és néha igencsak gyengédtelen módon. Természetesen esetről esetre kell eldönteni ezt a kérdést.

Az ilyesmit a kor szükségletei szerint kell felfogni. Nagy megelégedéssel kell fogadni, hogy a mostani, egyre súlyosabb időkben is akadnak olyan emberek, akiket az ehhez szükséges akaraterő megragad, és fellépnek a mi ügyeinkért. Sajnos azonban túl kevés olyan ember van, aki egész komolyságában át tudja fogni, hogy itt az emberiség fejlődése forog kockán. Egyik oldalon vannak azok, akik nem valami szellemi ok alapján, csak gondolkodásuk kényelme, vagy hasonló miatt nem akarnak kilépni a hosszú idő óta megszokottból. A másik oldalon állnak azok, akik egész mivoltukkal szembeszegülnek avval, ami megérett a hanyatlásra.

Nem kell azt hinni, hogy a hanyatló dolgok iránt érzett jóindulat vissza kell, hogy tartson bennünket. Az utolsó 5-6 évben megtanulhatták az emberek, hogy a régi dolgok az abszurdumig vezetnek. És ha valaki még nem tanulta meg, a következő időkben a tanulásra bőven lesz még alkalma. Bennünk azonban az újért kell, hogy lobogjon a tűz, azért amit bele kell plántálnunk az emberiség evolúciójába.

Ezért töltött el engem egyfajta elégedettséggel, mikor kaptam egy levelet, amelynek tartalmát részben önökkel is közölni szeretném. Arról van benne szó, hogy a Stuttgarttal szomszédos Reutlingen városában maga az említett professzor lépett fel, s újra csak vitát kezdett az antropozófiailag orientált szellemtudománnyal, ostoba módon, ugyanúgy, mint abban az írásban, melynek ostoba tartalmáról nemrég itt beszéltem. Mindenesetre ez a professzor, a tübingeni egyetem egyik dísze - mert ilyenek díszítik ma ezt az oldalt, de a világ más egyetemein is hasonló a helyzet - itt is ugyanúgy beszélt, mint az említett írásban. Ekkor, mint a levélből kiderült, nagy lendülettel szembeszállt vele - amire szükség is van, ha a játszma teljes komolyságát felmérjük - barátunk dr. Walter Stein. A néhány napja lezajlott vitáról Stein azt írja feleségének: „Tegnap Reutlingenben voltam, ahol prof. Traub Steiner ellen szólt, és vitára jelentkeztem. Életre-halálra szóló küzdelem volt! Azt állítottam, hogy Traub lelkiismeretlen, saját anyagában teljesen tájékozatlan ember. Végszavát csak dadogva tudta elmondani. Össze volt törve. A helyi plébánost, aki a megnyitót tartotta, bibliai idézetekkel annyira sarokba szorítottam, hogy arra a helyre, ahol Krisztus a reinkarnációról beszél, azt felelte: itt Krisztus tévedi - Ezt Reutlingen város plébánosa mondta. Akkor felálltam, és így kiáltottam: halljátok? Ez a mai vallás: egy Isten, aki téved! - A közönség őrjöngött. Félbeszakítottak, a szót meg akarták vonni tőlem, ekkor ’a tárgyra’ - kiabálták, dobogtak, csoszogtak hozzá. Én teljes nyugalommal feleltem, Traub professzorra mutatva: ő a tekintély. Tapsot kaptam és győztem. Az az ember kikészült. Én még most is félholt vagyok!”

Előre látható, hogy erős gyűlölet jelentkezik majd az antropozófiailag orientált szellemtudománnyal szemben, mely tudományt már több mint két évtizede műveljük itt, Európában; ezt mindenki láthatja már jó előre, aki tudja, hogy amit így nevezünk: antropozófíailag orientált szellemtudomány, az milyen bensőségesen összefügg azokkal a hatalmakkal, amelyeket az emberiség haladása érdekében a jelenben és a közeli jövőben segítségül kell hívnunk. De az álmatagsággal, azzal az érzülettel, amely csak némi gyönyört akar teremteni lelke számára szellemi eszmék és fogalmak segítségével, az antropozófíailag orientált szellemtudományt összetéveszteni nem szabad. Ha dr. Stein úgy érzi, hogy itt élet-halál küzdelem folyik, akkor érzése nagyon is igaz módon jelzi a helyzetet. Még a kezdetnél tartunk, de máris harc és pusztító akarat dühöng ellenünk. Mi sosem készülhetünk agresszivitásra, ha helyesen értettük meg a szellemtudomány impulzusát, de a szükséges tennivalókat sem hanyagolhatjuk el az agresszivitás lényegével szemben. Az ugyanis kívülről egyre jobban közeledni fog. Bátorságunk nem csökkenhet, viselkedésünk nem maradhat ilyen álmatag. Nem lesz kényelmes dolog az igazságot belefűzni az emberiség fejlődésébe. Valóban nem ölhetjük magunkra a szelídséget, az elnézést, bizonyos dolgokkal szemben nem lehetünk elnézőek, kíméletesek. Máris messzire jutottunk, ha a kereszténységet hivatalosan képviselő urak még arra is képesek, hogy ilyet mondjanak: itt Krisztus téved! Mert már nem tudnak mit válaszolni. Magától értetődik: a plébános úr nem téved. Ha nem illik a nyilvánvaló bibliai szöveghez, amit mond, akkor Krisztus téved és nem a plébános úr. - De hát általában ezzel a szemlélettel találkozunk ma, csak nem akarjuk meglátni, mert az túl kényelmetlen lenne. Ha akarnánk, minden területen megláthatnánk.

Akik az élet összefüggéseit látni tudják, azok előtt világos, hogy az utóbbi évek Európájának balsorsa, bár látszólag külsőleg éri a világot, mégis azzal függ össze, hogy az emberek megszokták az olyan szívesen hangoztatott mondást: milyen csodásán sokra vittük, és - bocsássák meg a kissé közönséges kifejezést - ehhez gyönyörűségükben megnyalják az ujjukat.

Amire szükség van, az a belső tárgyilagosság. Mert az újabb kultúra hatására az emberek elvesztették a tárgyilagosságot, a személyes, az játszik szerepet. Ha egyszer megírják az utóbbi 5-6 év történetét, azt csak a szellemtudományos források segítségével lehet majd megírni. A világtörténelemnek ezeken a lapjain sok minden lesz olvasható arról, hogy a személyes elem milyen végtelenül belejátszott a nagy világtörténelmi eseményekbe. Azt mondtam, hogy szellemtudományos megalapozottság nélkül nem lehet szólni az elmúlt 5-6 év történetéről. Csak arra kell utalnom, és ezt itt már többször is megtettem, hogy az a 30-40 ember, aki 1914-ben, kiemelkedően magas, vezető állása következtében részese volt annak, amit „a világháború kitörésének” neveznek - ma szeretnek pontatlanul beszélni, mert ez alkalmas az igazság elleplezésére, hiszen itt nincs szó kitörésről, hanem valami egészen másról, sem világháborúról, aminek még távolról sincsen vége -, szóval az ebben résztvevő 30-40 ember nagy része nem volt értelmileg teljes értékű. Nem voltak teljesen észnél, lelkűk és szellemük ereje nem volt összeszedett. Ahol azonban a tudat zavaros, ott kapu nyílik, s az ahrimáni hatalmak könnyen hozzáférnek az emberi döntésekhez, az emberek akaratához.

Az ahrimáni hatalmak az 1914-ben lejátszódó események kezdőpontján lényegesen hatni tudtak a döntésekre. Ha ma akarnánk, már külsődlegesen is követhetnénk a dolgokat; beláthatnánk, hogy mennyire szükséges a szellemi ismereteket belevinnünk az emberiség fejlődésébe. De milyen távol van a gondolkodási és érzésbeli szokásoktól az ilyen dolgok teljességgel komoly szemlélete! Egyik oldalról már most is tény, hogy az idő megérett, ma olyan emberek lépnek fel, akiknek lelke alkalmas rá és elébe tud menni a szellemi impulzusoknak, amelyek a XIX. század utolsó harmada óta fizikai világunkba betörnek. Amellett, hogy behajózunk egy materialista időszakba, a másik tény is fennáll: a mi világunkból a szellemi világokba vezető kapuk nyitva állnak a XIX. század vége óta, s azok az emberek, akik nyitott lélekkel, nyílt öntudattal fordulnak a szellemi impulzusok felé, kapcsolatba kerülhetnek a szellemi világgal. Igaz, még kicsi azoknak a száma, akiknek tudatába belejátszik a szellemi világ, mégis tény, hogy e néhány emberlélekbe belejátszik. És elmondhatjuk, hogy az elkövetkező 10-20-30 év alatt egyre többen lesznek olyanok, akik megtanulnak saját belső világukra hallgatni, csendesen, hogy így megnyissák saját belső világukat a szellemi világ belépni akaró impulzusai előtt.

Ezek az emberek, akik fogadják az ilyen szellemi világból érkező impulzusokat, akik az emberiség fejlődésébe beáramló igazságokról és ismeretekről tudnak, ezek az emberek a következőket tudják: ha az ilyen emberek által művelt beavatási tudománytól nem fog megtermékenyülni az, amit ma természet- ismeretnek nevezünk, és az is, amit művészetnek mondunk, akkor bekövetkezik az emberiség gyors leromlása, s a széthullás, a leromlás ijesztő lesz. Ha még három évtizedig úgy tanítanak tovább főiskoláinkon, ahogyan ma tanítanak, ha úgy gondolkodnak a szociális problémákról, ahogyan azt ma teszik, akkor 30 év múlva pusztasággá válik Európa! Akárhány eszményt fognak felállítani különböző területeken, és szájukat akár sebesre szaggathatják az egyes csoportok követeléseiről kiabálva, és beszélhetnek abban a hitben, hogy az ilyen erőszakos követelésekkel valamit el lehet érni az emberiség jövője érdekében - minden hiábavaló lesz, ha az emberek lelkének alapjaiban nem történik meg az átalakulás: világunkról a szellemi világ vonatkozásában kell gondolkodnunk! Ha ezt nem tanuljuk meg, ha gondolkodásunk nem változik meg - Európát elönti a morális özönvíz.

Éppen arról van szó, hogy be kell látni, mit fog jelenteni, ha egy maréknyi ember, aki belelát a küszöbön túli tudásba, felismeri, hogy ha a zavar, a konfúzió, a materiális hajlam és a szociális tévedések tovább folytatódnak, ha az emberek nem akarnak másképp gondolkozni és újra tanulni; mit jelent, hogy ez a néhány személyiség, aki birtokában van a beavatási tudománynak, kénytelen látni, hogyan süllyed az emberiség egyre lejjebb, pusztán a gondolkodás és az érzésvilág kényelmessége miatt. De ne csapjuk be magunkat, lássuk be, hogy a civilizált világnak ezt az adottságát mennyi hajtóerő működteti. Nagy hajtóerő működik itt, és ugye látható, hogy mi sem lenne természetesebb, mint elvárni, hogy az emberiség mától kezdve önhittségében mindent elutasít, amit a beavatási tudomány nyújthat. Hiszen az emberiségnek minden egyes individuuma olyan végtelenül okos! Annyira hajlamos kigúnyolni mindent, amit csak a saját lelket előrevivő munkával lehet elérni. Az emberiség azt gondolja, hogy tanulás nélkül is mindent tud. Pedig a mai időknek sem a természeti, sem a morális problémái nem oldhatók meg anélkül, hogy az emberek gondolkodását, érzését és akaratát ne termékenyítené meg a szellemi világ. Pedig sok ember szemében egyenesen fantáziálás, ha a beavatási tudományról, például a szellemi világ küszöbéről beszélünk.

Igaz, ma nem lépheti át mindenki a szellemi világ küszöbét. De senki előtt nincs eltiltva, hogy belássa annak igazságát, amit azok mondanak, akik a küszöbön át eljutottak a szellemi világba. Helytelen, hogy egyik-másik oldalról mindig újra azt hangoztatják: igen, de hogyan lássam be, hogy helyes, amit itt valaki beavatási tudomány címen előad, ha magam nem tudok belelátni a szellemi világokba! Helytelenül szólnak, mert az egészséges emberi értelem, ha nem vezették tévútra a mai hibás szociális és természeti eszmék, magától is el tudja dönteni, vajon az igazság vezeti-e azt, aki valamit mond. Ha valaki szól a szellemi világról: csak egybe kell vetni mindent, a beszédmódot, a komolyságot, ahogyan a dolgot felfogja és így tovább, és akkor az ember ítéletet alkothat róla, hogy amit a szellemi világ üzeneteként mondott, sarlatánság-e, vagy valami alapja van. Ezt mindenki eldöntheti, és mindenki akadálytalanul megteheti, hogy termékennyé tegye a maga szociális és természetről való gondolkodásában mindazt, amit a szellemi élet forrásából hoztak elő olyanok, akik joggal szólnak a beavatás elveiről, princípiumáról.

Az öntudatlan emberiség előrejuthatott az őt vezető erők segítségével, ám ezek az erők kimerültek. Teljesen kimerülnek az évszázad közepéig. Az új erőt a lelkek mélyéből kell felhozni. Az embernek be kell látnia, hogy lelke mélységeiben összefügg a szellemi élet gyökereivel.

A küszöb átlépésére ma természetesen nem mindenki képes. Mert az emberek az elmúlt századokban hozzászoktak, hogy mindenre, ami eléjük kerül, mint időben lejátszódó folyamatra tekintsenek. De a küszöbön túl az az első tapasztalat, hogy van egy világ, amelyben az eddig felfogott időnek nincs jelentősége. Az időbeli képzetekből ki kell lépni. Ezért olyan hasznos, ha azok az emberek, akik a szellemi világ megértésére akarják előkészíteni magukat, ehhez úgy kezdenek hozzá, hogy képzeteiken visszafelé haladnak. Mondjuk, van egy dráma, egy színdarab, amely külsőleg persze az első felvonással kezdődik és folyik az ötödikig, de ezt a drámát a végénél kezdi, s egészen az első felvonás elejéig képzeli el. Vagy egy dallamot nem a lejátszás sorrendjében képzel el, hanem visszafelé haladva idézi fel a hangok képzetét és a napi eseményeket is az estével kezdi és reggelig idézi fel a képeket a szokásos reggeltől estig való folyamat helyett. Ezzel komolyan hozzászoktathatjuk gondolkodásunkat az idő feloldásához. A mindennapi életben a dolgok képeinek, képzeteinek azt a sorrendjét szoktuk meg, amelyben az elsőt a második követi, azt a harmadik, a harmadikat a negyedik és így tovább (felírja a számokat). Mindig úgy gondoljuk, hogy a külső történésnek ez a képe. Ha egyszer elkezdjük a végétől az eleje felé haladva gondolni a dolgokat, és érezni azokat, akkor belső kényszert kell alkalmaznunk, s ez jó kényszer, mert kikényszerít minket a megszokott érzéki világból. Az idő futása az egyestől a kettő, a három, a négy irányában halad (nyíl jobb felé). Ha fordítva gondolkodunk, reggeltől estig helyett estétől reggelig, akkor az idő ellenében gondolkozunk (nyíl bal felé). Felszámoljuk az időt.

Ha az ilyen gondolkodást úgy tudjuk folytatni, hogy amennyire lehet, az életünkre is visszagondolunk, azzal már nagyon sokat nyertünk. Mert aki nem lép ki az időből, az nem juthat be a szellemi világba.

Azt mondjuk: az ember tagjai a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én. A fizikai, az érzéki világ számára csak a fizikai és az étertest jön számításba. Étertestünknek még van időbeli, földi története. Asztráltestünket csak akkor lehet megtalálni, ha kilépünk az időből. A fizikai test a térben van. Az ént, az igazi ént a térből kijutva lehet megtalálni. Az a világ, ahol az igazi én van, tér nélküli.

Két dolog tartozik tehát az első élményekhez: kilépünk az időből és kilépünk a térből, amikor a szellemi világ felé átlépjük a küszöböt. Régebben már többször rámutattam a térnélküliség fogalmához vezető néhány dologra, komolyabb módon, mint amikor a spiritiszták oly gyermekesen a négydimenziós terekről és hasonlókról beszélnek. De gondolják meg, hogy mindabból, amit most tudatunk tartalmának ismerünk, mennyi minden elvész, mikor kilépünk a térből és az időből. Hiszen életünk teljesen hozzáidomult a térhez és az időhöz. Az ember lelki élete is hozzáidomult a térhez és időhöz. Olyan világba érkezünk tehát, amihez nem idomultunk hozzá, és ez a hozzá nem-illeszkedés szenvedést, fájdalomérzést jelent. így hát a szellemi világba bejutni anélkül nem is lehet, hogy a szenvedésnek, fájdalomnak fölébe ne kerekedjünk, azt le ne győzzük. Bár az emberek ezt magukban nem tudatosítják, de a félelem tartja vissza őket egy olyan szakadékszerű-világtól, ahol nincsen sem tér, sem idő.

Ha most újra szellemi szemük elé szólítom a küszöb utáni élmények első tapasztalatait, elevenen tudatosodik önökben, hogy ma milyen kevés emberben van meg az a belső bátorság és erő, hogy mintegy merje átengedni magát a talajtalanság és időtlenség tapasztalásának. Ám egyeseket a küszöb átlépésére kötelezi a sors. És a küszöbön túlról hozott bölcsesség nélkül továbbjutni nem lehet. Érzik ebből, hogy mi az, ami szükséges? Az, hogy a jövőben nagyobb legyen az egyik embernek a másik iránt érzett - nevezzük így: bizalma. Ez szociális erény lenne, alaperény. De a szociális követeléseknek ebben a korszakában ez az erény van legkevésbé jelen; az emberek követelik, hogy éljünk a közösségért, de egyikük sem bízik a másikban. Éppen a legkevésbé szociális ösztönök uralkodnak a szociális követeléseknek ebben a mai korszakában. Ahhoz, hogy az emberek általános neveltetése előrejusson abban az irányban, ahol belenőhetnek a szellemi világba, szükséges lesz, hogy bizalommal legyenek azok iránt, akik joggal szólhatnak a beavatási tudományról. Nem vak bizalommal, hanem az egészséges emberi értelemből fakadó bizalommal. Mert amit a küszöbön túlról hírül adnak, azt mindig be lehet látni, ha az egészséges emberi értelmet akarja valaki alkalmazni.

Ami az egészséges emberi értelmet illeti: az egyik oldalról arra kell néznünk, ami ma elénk áll. Ha nem is mindenki mondja ki olyan nyíltan, hogy „itt Krisztus téved”, de a beszédük ilyen értelmű, ilyen a mai élet logikája. És amikor azt mondják, hogy ők nem tudják megkülönböztetni belső logikájukkal azt, amit a szellemi világról hírül adnak, attól, amit az egyetemi professzorok mondanak, akkor nincs jelen az egészséges emberi értelem, illetve nincs meg az akarat ahhoz, hogy jelen legyen. Hiszen az egészséges emberi értelem alapján minden további nélkül meg lehet mondani, hogy ha valaki szerint itt Krisztus téved, akkor - ebből a szempontból - vele számolni már nem lehet.

Mert elvesztettük a lélek valódi tudományát. Nekünk ez már nincs meg. Én a nyilvános előadásokban is, újabban éppen Baselben, de más városokban is utaltam rá, hogy miért veszítettük el a lélek tudományát. A szellemről szóló tudomány, például a katolikus egyház számára már a IX. században kényelmetlenné vált, ezt többször említettem. Ahogyan kifejtettem, ezért törölte el a 8. konstantinápolyi általános ökumenikus zsinat 869-ben a szellemet. Akkor tették dogmává, hogy a jó kereszténynek nem szabad azt gondolnia, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll, hanem csak testből és lélekből, és a léleknek vannak szellemi tulajdonságai. A pszichológia ma is ezt tanítja, és bár ezt az elfogulatlan tudományból eredőnek állítja, mégis csak a 869-es dogmát hangoztatja. De minden, ami a lélekre utal, az monopólium lett; a hit formáinak, a vallásos felekezeteknek, a vallások egyházainak, dogmáinak lett a monopóliuma. A hívők közösségei monopolizálták. A tulajdonképpeni megismerés, a szabad megismerés számára csak a természet maradt. Nem csoda hát, hogy nincs lélektudományunk. A világi tudományosság csak a természetnek adhatja oda magát, hiszen a lélektudomány monopolizálva, a szellem tudománya pedig törölve lett. Nincsen lélektudományunk. Ha a ma hangot adó tudományra támaszkodunk, itt nem jutunk tovább. Mert ha a szó-pszichológiára támaszkodunk - a pszichológia ugyanis nem több mint szó - akkor nem fogjuk megérteni igazán, hogy mi is működik a lélekben. Önök ismerik „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvem leírásaiból, hogy a küszöb átlépésekor a szellemi világban a gondolat, az érzés és az akarat elválnak egymástól a tudatban. A mai hétköznapi tudatban a gondolkodás, az érzés és az akarat egyfajta káoszt alkot, egymásba rétegződik. Abban a pillanatban, amikor a szellemi világ küszöbén átlép valaki, abban a pillanatban, amikor már nem csak nekikészülődik, hogy a beavatási tudományt tapasztalatilag megszerezze, - akkor a tudatban különálló hatalommá válik a gondolkodás, az érzés és az akarat. Önállóak lesznek. Akkor meg lehet őket ismerni, akkor tanuljuk meg valójában, hogy a gondolkodást az érzéstől és az akarattól megkülönböztessük.

Nevezetesen megtanuljuk azt, hogy megkülönböztessük a gondolkodást az akarattól. A bennünk, emberekben működő gondolkodás, ha nem a tartalmát nézzük, hanem azt, ami benne erőtermészetű -, akkor ez a gondolati erő olyasmi lesz, ami a születés, illetve a fogantatás előtt, a szellemi világban átéltek fényével bevilágít a lélekbe. Az emberben lévő akarati lényszerűség pedig valami embrionális, valami csíraszerű, és post mortem, a halál után fog csak kifejlődni. így azt mondhatjuk: ha ez itt (lásd a rajzot) az emberi élet folyamata születés és halál között, akkor a gondolkodás, ahogyan az élet folyamán működik, csak látszat, mert valódi természete a születés és fogantatás előtt él. Ami pedig az akaratot illeti, az csak csíra, mert ami belőle lesz, az a halál után fejlődik ki. Az emberi természetben az akarat és a gondolkodás alapvetően különböznek.

Ha most jön valaki a jelenkor logikájával, aki mindent beskatulyáz, aki szeret mindenből rendszereket alkotni, azt mondhatja: most hallottuk, hogy a gondolkodás az az erő, amely a születés előttről játszik bele az életünkbe, az akarat pedig az az erő, mely a halál utáni életre mutat. Ezzel mindent definiáltunk, csinosan elrendeztünk: megvan a gondolkodás és az akarat definíciója. De a definíciókkal semmit sem kapunk. Az emberek általában nem látják meg, hogy mennyire elégtelen minden definíció. Nagyon okosnak látszó definíciók is vannak, főleg tudományosak, mégis van bennük egy pont, amely a régi görög definícióra emlékeztet: arra a kérdésre, hogy mi az ember? - A válasz úgy szólt, hogy kétlábú lény, de nincsen tolla. Erre az egyik diák másnap hozott egy megtisztított kakast, jól kiszedegette előre a tokokat is a bőréből, és így szólt: ez egy ember, mert két lába van és nincs tolla. - Tehát a dolgok nem ilyen egyszerűek, nem lehet őket az intellektus szokásos eszközeivel kezelni. Mert látják, azt lehet mondani: amit gondolatként tapasztalunk, arról fel kell tételeznünk, hogy valódi mivolta a születés előtt van, lelki életünkbe ennek valamiféle tükörképe játszik bele. - De itt van egy bizonyos nehézség, ám a gondolkodásnak kis megerőltetésével azt le fogják győzni.

Ugye, ha itt van egy tükör, itt meg egy tárgy, például egy gyertya, akkor van róla egy tükörképünk; a képtől a tárgyat meg tudjuk különböztetni, nem fogjuk őket összetéveszteni.

Még ha a gyertyát valahogyan, például egy kendővel el is takarjuk, a tükörben csak a képet látjuk, s az mindenben úgy viselkedik, mint a gyertya. A képről mindent leolvashatunk, ami a gyertyával történik. Megszoktuk, hogy térben gondolkozzunk, ezért könnyen el tudjuk képzelni, hogy a kép hogyan viszonyul a gyertya valóságához. De ami bennünk a gondolkodási erő, az csak tükörkép, valóságára pedig a születés előtt találunk rá. A reális erőt, amelynek tükörképét ebben az életben használjuk, a születés előtt találjuk meg. Ezért az emberi tudatnak az alaptétele, ami akkor adódik, ha valaki a saját tudatára tekint, így szól: gondolkodom, tehát nem vagyok! Cogito, ergo non sum! Ez alapvető; azt kell felfognunk, hogy a gondolkodásban képi természet működik, s a gondolkodás valódi ereje a születés előtt keresendő. Az új fejlődés azzal indult, hogy a filozófia alaptételeként ennek az ellenkezőjét állította: cogito ergo sum, s ez értelmetlenség. Láthatják, hogyan kell átmennie az újabb emberiségnek a maga próbáin. Mi a választóponton vagyunk. Meg kell tanulnunk átformálni gondolatainkat a lelki élet fundamentumáról, alapjáról.

Így most bizonyos módon visszavezettük a gondolkodást a maga mivoltához, lényegéhez, s most feltételezhetünk az akaratról is valami hasonlót. Az akarat nem olyan, mint a kép vagy a tükörkép, inkább olyan, mint a csírázás és beteljesedés, ha az akarati erőt a születés és a halál között ahhoz viszonyítjuk, amivé a halál után válik. Ez a berendezkedés, hogy a gondolatból a kép, az akaratból az embrió a miénk, egyedül ez teszi, hogy a születés és halál között szabadok lehetünk. Utána olvashatnak „Az ember talánya” és „A lélek talánya”, meg „A szabadság filozófiája” c. könyveimben - utóbbinak a második kiadásában; ezeket a dolgokat ott filozófiailag tárgyalom.

Ám itt jön az a sajátságos dolog, amiből láthatjuk, mennyire nem elegendő a hétköznapi gondolkodás kényelmessége, ha a valósághoz akarunk eljutni. Felfogtuk a gondolkodás lényegét, mivoltát. De ha a gondolkodásnak ezt a mivoltát magunkban felfogtuk, akkor egyben azt is ki kell mondanunk, hogy a gondolkodás nem csak gondolkodásból áll, mert van benne az akarat erejéből is. Ugyanazzal a belső lény szerűséggel, amivel gondolkodunk, egyben akarunk is. így az főképpen gondolkodás, de alsó szólama akarás (az előző ábrába gondolkodás, mellé zárójelben beírja: akarat). Ami főképpen akarás, az egyben, alsó szólamában gondolkodás is (az előző ábrába az akarat, mellé zárójelben beírja: gondolkodás). Ha megnézik a valóságot, abban nem találnak rendszerbe sorolható, beskatulyázható tiszta fogalmakat. Az egyik bizonyos értelemben a másik is. Ha áthatolunk ezeken a dolgokon, akkor túljutottunk azon, amit a szemünkkel láthatunk, a fülünkkel hallhatunk, s az emberrel összefüggő olyan világok szemléletéhez jutunk, melyekben nem kevésbé vagyunk benne, mint az érzékek világában. Nem mondhatjuk, hogy az érzékelhetőn kívüli más világokhoz nincs közünk, mert azokban is benne vagyunk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy amikor itt járunk a földi talajon, ugyanúgy átmegyünk a szellemi világokon is, ahogyan a levegőn.

Kimondhatom: akkor adódnak kapcsolatok a szellemi világhoz, ha belelátunk az emberi lelki életnek e finomságaiba. A szellemi létezés egy bizonyos módjával függünk össze azáltal, ami inkább gondolkodás, s csak alsó szólamként akarat. És a szellemi létezésnek egy másik módjával ugyancsak összefüggünk azáltal, ami inkább akarat, és csak kevésbé gondolat. Mindennek megvan a mélyebb jelentősége. Mert amit így megtalálunk, az kifejeződik az emberi életben, és a világban lévő differenciáltság abból adódik, hogy az emberi természetnek hol az egyik, hol a másik ereje, és hol egyik irányban, hol a másikban bontakozik ki inkább. Az akaratban lévő erők, alattuk a gondolkodás hangjával, elsőrangúan bontakozik ki például az ó-héber kultúrában. És az ember lelki mivoltának az az ereje, amely főképpen a gondolkodásban gyökerezik, alatta az akarat hangjaival, abban bontakozott ki, amit régi, pogány kultúrának nevezünk (az ábrába beírja: pogány, majd azt, hogy ó-héber). És a jelenben ez a két áramlat egymás mellett halad. Egymáson átfutnak, az egyik áramlat a mai természet- szemléletben a régi pogányságot folytatja, a másik pedig, az ó-héberség folytatása, ez itt van a jelenkor társadalmi-szociális szemléletében, az úgynevezett szociális tudományban, a szociológiában, és itt van az etikai és vallásos fogalmainkban is.

 

Ma ez a dualizmus az egyes emberben is él. Egyik oldalról pogány módon imádja a természetet, a másik oldalon, anélkül, hogy igaz természeti alapjára találna, úgy gondolkodik a szociológiáról, sőt az etikáról is, hogy gondolkodási szokásait viszi át a szociológiába, etikába. S ha ezután filozofál, akkor így szól: az egyik területen itt a szabadság, a másikon itt a természeti szükségszerűség. A szabadság és természeti szükségszerűség kísértetvilágában találja magát, a kettő között számára nem létezik híd, és így a zavarodottság irtózatos lesz.

Sok vonatkozásban a mai leszállóban lévő életnek ez a zavar a tartalma. Mert mi is a mai élet baja? Mitől beteg? Van egy természettudományunk, ez a régi pogányság folytatása. Van szociális és morális szemléletünk, de ez csak az ószövetségi szemlélet folytatása. A kereszténység csak egy epizód, először felfogták ugyan, mint történelmet, de mára mintha áthullott volna az emberi kultúra rostáján. A kereszténység alapjában véve nincs itt. Mert vannak emberek, akik sokat beszélnek Krisztusról, de velük úgy tehetnek, ahogyan Hamack kereszténységének vizsgálatára ajánlottam. Adolf Hamack könyvével, melynek címe: „A kereszténység lényege”; megtehetik, hogy ahol Krisztust ír, azt kitörlik, és helyébe Atyaistent, vagy valami panteisztikus „istent” tehetnek a szövegbe, alapjában és lényegében ezután is minden stimmelni fog, jól illeszkedik a szöveghez. Ahol nem stimmel, ott értelmetlenséget mond, például olyan állítmányt, amely nem illik az alanyhoz.

Ezeket a dolgokat ma ki kell mondani, mert alapjaiban fel kell ismerni, hogy mi legyen a jövőtudat tartalma. Hiszen láthatják: a mai fejlődéstan ugyanígy beszél: az ember alacsonyrendű lényekből fejlődött stb., ezek az alacsonyrendű lények fejlődtek fel emberfőkig. Igaz, olvassanak csak utána „A szellemtudomány körvonalai”-ban, és látni fogják, hogy egyrészt mi is ezt kell, hogy mondjuk. De a dolog úgy áll, hogy ha az ember fejét nézzük, ez a fej, ahogyan ma a vállunkon hordjuk, már megint leszálló fejlődési szakaszban van. Ha egész organizmusunknak - és kérem, ne értsenek félre - ugyanaz lenne az organizáltsága, mint a fejünknek, akkor folytonosan haldokolnunk kellene. Csak a fejen kívüli organizmus vitális erőiből élünk, amit az mindig felküld a fejünkbe. A fejünkben az az erő működik amely által végül meghalunk. Ilyen a fejünk, olyan lény, amely folytonosan halálán van - visszafejlődésben van. Ezért fejlődhet benne lelki-szellemi részünk. Mert ha vázlatosan képzeljük a fejet (rajzol), úgy benne már visszafejlődésbe ment át a felfelé törő fejlődés, üresség van benne. És ebbe az ürességbe, a folyton pusztulóba megy bele a lélek és a szellem. Ez betű szerint így igaz. Azért hordozunk fejünkben lelket és szellemet, mert az elhaló fejlődési szakaszban van. Ez azt jelenti, hogy fejünkben folytonosan meghalunk. Az akaratnak a gondolathoz tartozó alsó szólama a fejünkben van, de itt ennek a hangja, ösztönzése a halált ösztökéli, impulzálja a matéria legyőzésére.

Amikor aztán valóban meghalunk, ez az akarat megjelenik. És amikor testünket átadjuk a földnek, akkor az egész test által, de már fizikailag, folytatódik a Föld testében az, ami a születéstől kezdve halálunkig zajlott a fejünkben. Önök vállukon hordozzák a fejüket. Ezáltal már önmagától zajlik ez a folyamat, de megakadályozza lezajlását az, ami folytonosan felfrissíti, ami a szervezet többi részéből felfelé hat. Mindig újra megakadályozza, hogy lejátszódjon, ami a tűzben vagy a talajban a rothadás által történik, amikor valaki meghal. A földben az folytatódik, ami a születés és a halál között a bőrön belül történik. Folytatódik a Földben, tehát a Föld ugyanazon elv alapján gondolkodik, ahogyan önök emberi fejükkel gondolkodnak; azáltal gondolkodik, hogy a testek benne feloldódnak, azáltal, hogy holttesteket süllyesztenek bele. Amikor átmegyünk a halál kapuján, akkor feloldódó tetemünkkel belevisszük a Földbe az agyfolyamatot, amit a születéstől a halálig terjedő időben magunknak eltulajdonítottunk. Ez egy természettudományos igazság. Az ilyen igazságokat az embereknek a jövőben ismerniük kell. A mai természettudomány az ilyen dolgokat illetően gyerekes, el sem jut odáig, hogy ilyen dolgokat kutasson, ilyesmiről gondolkodjon.

És megfordítva: amit fejünk romboló fejlődésként hordoz, az abban folytatódik, ami a születés illetve a fogamzás előtt már jelen volt. A pusztítás a születéssel kezdődik, akkor kapjuk meg fejünket - azelőtt a fej nem volt pusztító. Itt a világiét egy rendkívül fontos titkának a szélét érintettük. A fejünkben él valami, amivel a többi emberhez kapcsolódunk, a természethez is, és ez annak a folytatása, ami a szellemi világokban még fizikai testbe lépésünk előtt lejátszódott. Ha ezt alaposan átlátjuk, eljutunk annak a belátásához, hogy a szellemi világ erői hogyan játszanak bele ebbe a mi fizikai világunkba. Mindez akkor látszik legjobban, ha nem absztrakt, hanem konkrét módon nézzük.

Vegyünk egy példát (felírja): 1832-ben halt meg Goethe. A halálát követő korszak generációja 1865-ig nem volt olyan helyzetben, hogy Goethe szelleméből sokat vehetett volna fel. Ez csak egy példa, magától értetődik, hogy a korszakra más emberek szelleme is hatott, de ez most egy reprezentatív példa. Tehát aki Goethe lelke felé fordította volna akkor a figyelmét, Goethe erőinek a hatását kevéssé tapasztalta volna. Aztán a második 33 évben már az ő szellemi világból jövő hatása elkezd belejátszani a mi földi világunkba, s 1898-ig ez a hatás egyre erősebb lesz. Ha tovább követjük ezen az időszakon túl is, azt lehet mondani, hogy Goethe érzékfeletti erői belejátszanak a mi földi kultúránkba. 1865-től 1898-ig tart a hatás első szakasza. Mint mondtam, 1865-ig nem volt jelentős, aztán kezdett jobban hatni. 1931-ig, megint 33 év alatt futott le a következő periódus, ez lenne a második, és 1964-ig tartana a harmadik időszak.

 

Kimondhatjuk: már ez a példa is megtaníthat arra, hogy, szinte mindjárt, amikor egy ember átlépi a halál kapuját, az ezután kifejlesztett erői hatni kezdenek arra, ami a Földön történik. Csak tudni kell, hogyan is játszanak bele a földi történésekbe ezek az erők. Aki szellemileg, azaz valóban spirituálisán dolgozik, az tudja, hogy azokkal az erőkkel, amelyekkel dolgozik, a szellemi világ erői is hatnak. És ha tegnapelőtt azt mondtam, hogy ennek a századnak a közepe fontos időszak, a kijelentést ehhez a példához hasonló megfigyelések alapján tettem, amelyekből látható, hogyan is fognak a szellemi világok belejátszani a fizikai világba.

A század közepe ugyanakkor egybeesik annak az időnek a lefutásával is, amelyben a XV század előttről atavisztikusan visszamaradt erők a legvadabb dekadenciába jutnak. Az emberiségnek még e század közepe előtt el kell határoznia, hogy a spiritualitás felé fordul. Sok olyan emberrel lehet még ma is találkozni, aki azt kérdezi: miért jön ez a szerencsétlenség? Mért nem segítenek az istenek? Mi az emberiség fejlődésének abban a korszakában élünk, melyben az istenek mindjárt segítenek, ha az emberek elébük mennek! De az isteneket az ő törvényeik szabad emberekkel, s nem bábukkal való munkára késztetik.

Most ahhoz a ponthoz érkeztem, amire tegnap utaltam. Ha, mondjuk, még a görög időkben, de még a XV század közepéig is, egy megismerő ember az ember szültésének és halálának a jelenségére figyelmeztetett, akkor ő még az istenek világára utalhatott, arra, ahogyan az ember sorsát születésen és halálon át az isteni világokból szövik. Ma másképpen kell szólnunk, mégpedig így: az ember sorsát az előző földi élete, annak milyensége szabja meg. És arról kell szólnunk, hogy az ember ma maga teremti meg az erőket, amelyek révén az isteni világok közeledhetnek hozzá. Meg kell tanulnunk, hogy az ember viszonyát az isteni világokhoz ma fordítva gondoljuk: az emberben kell keresni az erőket fejlesztő forrást, melynek útján az egyik vagy a másik isteni lény eljöhet az emberhez. Elérkeztünk a földfejlődésnek ehhez a fontos időpontjához. Ami külsőleg történik, azt ma belső történések külső kifejeződéseként érthetjük meg, ám ez éppen a szellemtudományos belátás eredménye. Ma mintegy minden embernek megvan a lehetősége annak megfigyelésére, amibe az események torkollnak, a „torkolat” megfigyelésére. Éppen elég embert öltek meg az elmúlt négy-öt évben. A civilizált világban legalább 10-12 millió a számuk, de valószínű még több, és háromszor ennyi embert tettek nyomorékká a különböző országokban - valóban, civilizációnk nagyon sokra vitte. De ezt lassanként úgy kell felfognunk, mint következményt, mint torkolatot, a forrást pedig ott kell keresnünk az emberi lelkekben, ahol folyik az ellene feszülés, az ellenállás a betömi akaró, az emberlényt a jövőben hordozni akaró szellemi világgal szemben. Ma minden dolgot ebből a szempontból kell nézni, azaz elmélyítve, valóban elmélyítve.

Mondhatnánk ma, hogy bizonyos megtörtént dolgokat a szempontok megváltoztatásával helyesebben tudnánk kimondani. Most durván szólva olyasmit mondok, ami egészen aktuálisan zárja le ezt az előadást; mivel már a megváltoztatásával helyesebben lehetne elmondani. Durván fogok most szólni, három előadásnak angol barátaink jóleső jelenléte adta meg a hangulatát, most hát beszélhetünk győztesekről és legyőzöttekről. Feltűnő ez a szempont, feltűnő, de talán nem a legfontosabb. Talán van egy másik, egy sokkal fontosabb, s ez a következőből meríthető:

Ugyanezen a helyen egyszer Fechner von Steinwandnak egy értekezését olvastam fel, annak a német-osztrák költőnek a fejtegetését, amelyben véleményét fejezte ki a XIX. század ötvenes éveiben a német nép jövőjére vonatkozóan. Előadása már csak azért is figyelemre méltó, mert Szászország akkori királya és annak minisztere előtt tartotta. Ezekben az ötvenes években - hallották, akik önök közül ott jelen voltak -, Fechner von Steinwand arról beszélt, hogy az ő német népe predesztinálva van arra, hogy a jövőben olyasmit hozzon létre, amit annak idején a cigányok... Mélyen bepillantott Fechner von Steinwald az emberiség fejlődésébe. Teljes objektivitással nézhetünk szembe ezekkel a dolgokkal. Ha ezt tesszük, talán más szempontokat találunk, mint amiket ma gyakran használnak. Azt fogjuk kérdezni: hogyan állunk a változással? Hogyan változnak meg a győzők és a legyőzőitek?

Nos, a tulajdonképpeni győztes az angol-amerikai lényszerűség. S ez az angol-amerikai lény van a jövőben a külső világuralomra hivatva. Megkérdezhetjük: mivel a német nép nem szólhat majd bele a dolgokba, mivel ki lett kapcsolva abból, ami a jövőben a külső világban uralkodni fog, hát mi is zajlik itt tulajdonképpen? Elveszti felelősségét - természetesen nem az egyes individuum; a nép felelőssége tűnik el, az emberiség viszonyaiért való felelősség. A letaposott népek esetében nem az egyén, hanem a nép veszti el felelősségét, éppen mert le lett taposva. És nem is tudnak újra felemelkedni. Rövidlátásból fakad, amit ebben a vonatkozásban mondanak, rövidlátásból, igen, mert a felelősség elveszett. De annál nagyobb lesz a másik oldal felelőssége. Ott lesz a tulajdonképpeni felelősség. A külső uralmat könnyű lesz kiküzdeni. Azt olyan erők küzdik ki, amelyeket nem maguk a győzők szolgáltak meg. Mint utolsó természeti szükségszerűség, úgy zajlik le a külső uralomnak ez az áthelyezése. Ám a lelkek számára a felelősségnek mélységes jelentősége lesz. Mert az emberiség sorskönyvében már meg van írva a kérdés: a népek megkapják a külső uralmat; mint természeti szükségszerűséget, de vajon lesz-e köztük elég nagy számban olyan ember, aki érzi a felelősséget, beleállítva ebbe a pusztán külsődleges materializmusba - mert ne érezzék magukat becsapva: ez egy teljesen külsődleges materialista uralom lesz -, hogy tehát ennek a tisztán külsődleges materializmusnak a kulminációjába bele tudják-e helyezni a spirituális élet indítékait? Ez nem szabad, hogy túl lassan történjen! Ennek a századnak a közepe nagyon jelentős időpont. A felelősség egész súlyát kell éreznie annak, akit bizonyos értelemben a külső természet adta sors választ ki arra, hogy a materializmus uralmába - mert a materializmus uralma lesz ez - beleálljon a külső, földi világban. Mert a materializmusnak ez az uralma egyben a pusztítás csíráját is magában hordja. A pusztítás elkezdődött, és nem fog megállni. Beleállni a külső uralom világába azt jelenti, hogy a pusztítás erőit az ember átveszi, az emberek betegségének az erőit veszi át, s abban él. Ebbe viszi bele a szellem új csíráját, s abból fakad az, ami az emberiséget átviszi a jövőbe. Ezt kell ápolni, gondozni. Ezért a felelősség éppen azt az oldalt terheli, amelyik világuralomra jut.

Ezekre a dolgokra ma sem szabad komolyság nélkül gondolni. Ezeket a dolgokat alaposan át kell gondolni, nem szabad látszólag spirituálisán, de valójában materialista módon gondolkodni. Kétféle beszédet lehet ma igen gyakran hallani. Egyik az, hogy az emberek így beszélnek: ó, minek beszéltek itt szociális gondolatokról, gondolatokból sosem lesz kenyér! Ezt az olcsó ellenvetést ma sokszor hallani. A másik így szól: ha a népek megint dolgozni fognak, akkor megint minden jó lesz, a szociális kérdésnek is más képe lesz. Mindkét mondat rejtett materializmus, mert mindkét mondás eredménye a szellemi élet tagadása.

Először is: miben különbözünk mi az állatoktól? Az állat elmegy, megszerzi táplálékát, ha megtalálja a beleépített ösztön szerint. Ha nincsen elegendő táplálék, akkor éhen kell pusztulnia. Mi az ember előnye? Dolgozik, hogy táplálék keletkezzen. És abban a pillanatban, amikor dolgozni kezd, a gondolat is megjelenik, elkezdődik. És attól a pillanattól kezdve, hogy itt a gondolat, megjelenik a szociális kérdés is. Ha az embernek dolgoznia kell, a munkához indítékra, ösztönzésre van szüksége. Ám az eddig működő indítékok a jövőben nem lesznek meg. Új indítékokra van szüksége az embernek a munkához. Nem is kérdés, hogy minden megint jó lesz-e, ha az emberek újra dolgozni kezdenek - nem, mert ha az emberek a felelősségből merítik lélekhordozó gondolataikat, akkor a gondolatból származó erők átmennek a kézbe, az akaratba, és megjelenik a munka. De minden a gondolattól függ. A gondolkodás maga pedig attól, hogy megnyitjuk-e szívünket a szellemi világ impulzusai számára.

Sokat kell ma beszélni a felelősségről és a gondolat fontosságáról. Ezért akartam éppen ezeket az árnyalatokat érvényre juttatni ebben az előadásban.

Mivel ma ilyen a sorsunk, ha utazni akar valaki, el sem tud indulni, ezért hát holnap is itt leszünk. Holnap nyolc órakor speciálisan az antropozófiai, a szellemtudományos alapokról akarok beszélni a szociális kérdés kapcsán. így elutazásom előtt (angol) barátainknak még a szociális kérdésről is szólhatok, ám azt a szellemtudomány segítségével a maga mélyebb alapjaiban fogom tárgyalni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként