Mielőtt másra térnénk át, beszélnem kell még bizonyos átfogóbb gondolatokról, amelyek az ember újkori szellemi fejlődésének szemléléséből adódnak. Megkíséreltük ezt az újkori történelmi fejlődést a szimptomatológia szempontjából szemügyre venni. Ez annyit jelent, hogy megkíséreltük, hogy ne a történelmi valóság lényegének tekintsük azt, amit általában történelmi ténynek neveznek, hanem ezeket a történelmi tényeket igyekeztünk úgy szemlélni, hogy képszerűen azt nyilatkoztassák meg, ami tulajdonképpen igaz valóságként mögöttük van. Ezt az igaz valóságot ezzel - legalábbis az emberiség történelmi létének terén - kiemeltük abból, ami pusztán külsődlegesen az érzéki világban érzékelhető. Mert külsődlegesen az érzéki világban éppen az úgynevezett történelmi tényeket lehet észlelni. És ha az úgynevezett történelmi tényeket nem igaz valóságként ismerjük el, hanem bennük, mint az igaz valóság tüneteiben valami olyasminek a megnyilatkozásait keressük, ami mögöttük van, akkor természetszerűen egy érzékfeletti elemhez jutunk el.

Egészében véve éppen a történelem vizsgálatánál talán nem is olyan könnyű az érzékfelettiről a maga igazi mivoltában beszélni. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy ha a történelemben bizonyos gondolatokat vagy eszméket találnak, vagy egyszerűen ha történelmi tényeket vesznek tudomásul, akkor már valami érzékfelettivel van dolguk. Teljesen tisztában kell lennünk azzal, hogy egyáltalán nem nevezhetjük érzékfelettinek azt, amivel akár érzékeinkkel, akár értelmünkkel, akár érző-képességünkkel az érzéki világban találkozunk. Ezért számunkra mindaz, amit tulajdonképpen a szokott értelemben történelemként elmesélnek, az érzékelhető világhoz tartozik. Természetesen, ha így történelmi szimptomatológiával foglalkozunk, nem szabad a tüneteket mindig egyenértékűnek tekintetünk, hanem magából a vizsgálatból felismerhetjük, hogy az egyik tünet különösen fontos ahhoz, hogy az események mögötti valósághoz eljussunk, míg más tünetek talán teljesen jelentéktelenek, ha az igazi érzékfeletti valósághoz vezető utat akarjuk követni.

Miután abból a korszakból, amely az emberiségnek a tudati lélek kultúrájába való belépése óta eltelt, többé-kevésbé fontos tünetek sorát említettem, szeretném most megkísérelni, hogy a mögöttes érzékfeletti valóságot lassan kibontakoztatva jellemezzem. Néhány dolgot már jellemeztünk. Mert természetesen az érzékfelettiben lüktető egyik lényeges alapvonás az, hogy az emberiség eljutott a tudati lélek kultúrájába, azaz a tudati lélek fejlődéséhez szükséges szervek elsajátításához. Ez a lényeges. De már korábban felismertük, hogy bizonyos értelemben a másik pólus, a tudati lélek megszerzésének, kiegészítésének a pólusa, és ennek az a feladata, hogy odaadással forduljon a szellemi-érzékfeletti világ megnyilvánulásai felé. Az embereket annak a szemléletnek kell áthatnia, hogy nem fognak tudni előrejutni, ha nem mennek elébe az érzékfeletti világ újfajta megnyilatkozásának.

Látnunk kell az emberiség fejlődésének ezt a két pólusát. Az 1413 óta eltelt évszázadokban, amióta az emberiség belépett a tudati lélek korszakába, bizonyos fokig már felszínre törtek. Két hatalmas impulzus formájában kell tovább fejlődniük és a negyedik évezredig terjedő különböző korokban a legváltozatosabb formákat fogják ölteni, a legsokrétűbb sorsokat fogják az emberek számára hozni. Mindez apránként fel fog tárulni az egyes emberi lelkek előtt. De éppen ezt a két impulzust figyelembe véve kapunk felvilágosítást arról, hogy a XV század óta milyen lényeges dolgok történtek. És azt mondhatjuk: már ma képesek vagyunk felhívni a figyelmet arra, hogy melyek ezek a lényeges dolgok. Látják, a XVIII. században például, és még a XIX. század elején is, nem lett volna lehetséges szigorúan a külső jelenségekből a két említett impulzus hatékonyságára utalni: még nem voltak elég hosszú ideig hatékonyak ahhoz, hogy elég intenzíven megjelenjenek. Most már elég intenzíven hatottak ahhoz, hogy a külső jelenségekben is megmutatkozzanak.

Fordítsuk most figyelmünket egy ma már határozottan előtérbe kerülő lényeges tényre. Azt mondhatjuk: ha a korábbi jelenségek csak a többé-kevésbé beavatottak számára tették láthatóvá azt, amire most gondolok - ez az orosz forradalom, annak utolsó fázisában, nevezetesen 1917 októberétől az úgynevezett Breszt-Litovszk-i béketárgyalásokig - ez a mozgalom mérhetetlenül érdekes és nagyjelentőségű annak számára, aki valójában komolyan akar a történelmi tünetekből tanulni, mert természetesen ez is csak egy történelmi tünet. Ez a fejlődés áttekinthető, mert néhány hónap alatt végbemegy. Mindaz, ami ott történt, végül is azokból az impulzusokból folyt össze, amelyekről, mint az újkori fejlődés mélyebb impulzusairól beszéltünk.

Azt mondhatjuk: éppen ennél a forradalomnál új gondolatokról van szó. Mert új gondolatokról csak ott lehet szó, ahol az emberiség valódi fejlődéséről beszélnek. Minden egyéb - ahogy később még hallani fogjuk - szimptómáknak van alávetve, bizonyos értelemben a halálszimptómáknak. Ezeknek az új eszméknek bele kell áradniuk, bele kell áramlaniuk a kelet-európai parasztság széles néptömegeibe. Természetesen itt egy lelkileg passzív elemmel van dolgunk, de olyan elemmel, amely éppen a legmodernebb iránt felvevőképes, abból az egyszerű okból, hogy - amit tudjuk - ebben a népi elemben van a szellemén fejlődésének csírája. Míg a Föld többi népessége lényegében a tudati lélek fejlődésének impulzusát hordozza, az orosz népesség széles tömege - és még néhány függeléke - a szellemén csíráját hordja magában, amely az Atlantisz utáni hatodik korszakban fog kifejlődni. Ez természetesen egészen különös viszonyokat feltételez. De arra vonatkozóan, amit most vizsgálni akarunk, ez csupán egy jellegzetesség.

Az az eszme, amely többé-kevésbé helytelenül vagy egészen helytelenül, de modern eszmeként még soha meg nem jelent eszmeként kellett, hogy beleáradjon a népesség széles tömegeibe, csak azoktól származhatott, akiknek az életben alkalmuk van eszmék átvételére a vezető osztályoktól.

Miután a cárizmust megdöntötték, először olyan elem került felszínre, amely egy lényegében teljesen terméketlen osztállyal, a nagypolgársággal függ össze. Nyugatabbra ezt nehéziparnak nevezik. Ez csak epizód lehetett. Hiszen természetes volt, hogy csak epizód lehetett, erről tulajdonképpen alapjában véve nem kell igazán beszélni, mert annak, ami ebből az osztályból származik, annak - hogy úgy mondjam - nincsenek eszméi, nem is lehetnek, - mint osztálynak természetesen. Ha ezekről a dolgokról szólok, soha nem beszélek az egyes emberi személyiségekről vagy individuumokról.

A baloldalon azok az elemek állnak, amelyek a polgárságból kerültek felszínre és keveredtek a dolgozó elemekkel: ez az úgynevezett szociálforradalmárok vezető népessége volt, akikhez azután lassanként a mensevikek is hozzácsapódtak. Ezek voltak azok az emberek, akik lényegében - számuk szerint tekintve teljesen külsőségesen - nagyon könnyen vezető szerepet játszhattak volna az orosz forradalom további fejlődésében. Tudjuk, hogy nem így alakult. A radikális baloldali elemek szerezték meg a vezetést. És amikor megszerezték a vezető hatalmat, akkor a szociálforradalmárok, a mensevikek és nyugati elvtársaik természetesen meg voltak győződve arról, hogy az egész csoda nyolc napig fog tartani, aztán minden tönkremegy. Most már tovább tart nyolc napnál és egészen biztosan meg lehetünk győződve arról, hogy akik prófétáltak, rossz próféták, és akik ma bizonyos középosztályok régi világnézeteiből kiindulóan történelmi folyamatokat prófétáinak, egészen biztosan a legrosszabb próféták. Mi ennek az alapja tulajdonképpen? A fizika nyelvén azt mondhatnám: az októberi orosz forradalom problémája az első hónapokban és a mai napig nem nyomásprobléma, hanem szívásprobléma. És ez a fontos, hogy a történelmi problémákból valóban kivehető legyen, hogy nem nyomásproblémáról, hanem szívásproblémáról van szó. Mit értünk szívásproblémán? Ha ez itt egy légszivattyú tartálya (rajzol), és ebben a levegőt kiszívva légüres teret hozunk létre, akkor a dugó nyitásakor a levegő süvítve beáramlik. Nem azért áramlik be, mert a levegő magától oda akar bemenni, hanem azért, mert légüres tér jött létre. Ebbe a légüres térbe áramlik be a levegő. Besüvít oda, ahol légüres tér van.

Így volt ez azoknál az elemeknél is, amelyek bizonyos értelemben középen álltak a parasztság, a szociálforradalmárok, a mensevikek és a balra helyet foglaló radikális elemek a bolsevikok között. Mi történt itt tulajdonképpen? Nos, az történt, hogy a szociálforradalmárok, a mensevikek teljesen eszme nélküliek voltak. Túlnyomó többséget alkottak, de eszmék nélkül, semmi mondanivalójuk nem volt arra vonatkozóan, mi történjék az emberiséggel a jövőben.

Igaz, hogy volt a fejükben mindenféle etikai és egyéb szentimentális dolog, de etikai szentimentalitásokkal nem lehet megtalálni az emberiséget tovább sarkalló valódi impulzusokat. Így légüres, vagyis eszmétől mentes tér jött létre, és ebbe természetesen belesüvített az, ami radikálisan balra foglalt helyet. Nem szabad azt hinni, hogy bizonyos értelemben saját mivoltuk folytán voltak a legradikálisabb szocialista elemek Oroszországban (akiknek kevés közük volt magához Oroszországhoz) arra hivatottak, hogy itt különösképpen gyökeret verjenek. Soha nem lettek volna erre képesek, ha a szociálforradalmárok és a többi szövetségesük - hiszen a legkülönbözőbb csoportokról van itt szó - valamilyen eszmével rendelkeztek volna ahhoz, hogy vezetővé váljanak. Mindenesetre feltehetjük a kérdést: milyen eszmékkel kellett volna rendelkezniük? És erre csak az találhat ma termékeny feleletet, aki már nem ijed meg és nem lesz gyáva, ha azt mondják neki: e rétegek számára nincsenek más termékeny eszmék, csak azok, amelyek a szellemtudományos eredményekből származnak. Nincs más segítség.

Kétségtelen, hogy az emberek többé-kevésbé radikálisakká váltak és meg fogják tagadni, hogy a régi polgárságból származtak, legalábbis sokan közülük, de ez mégis így van. A lényeg azonban az, hogy a népességnek azt a rétegét, amelyből a teret légüressé, vagyis eszméktől mentessé tevők származtak, a tudati lélek fejlődésének korában eddig egyáltalán nem lehetett rábírni arra, hogy eszméi legyenek. Természetesen nem csak Oroszországban van így, hanem annak számára, aki a dolgot tanulmányozni akarja, az orosz forradalom utolsó, egyelőre utolsó fázisa egészen világosan mutatja: napról-napra látható, hogyan szorítják vissza a teret légüressé tevő embereket, és hogyan süvítenek be mások, vagyis hogyan ülnek a helyükre. De ez a jelenség ma az egész világon elterjedt, máris elterjedt az egész világon. Mert az a lényeg, hogy a ma bizonyos értelemben jobb és bal között álló népréteg hosszú idő óta elutasítóan viselkedett, ha arról volt szó, hogy valamiképpen termékeny világnézetre törekedjék. A tudati lélek fejlődésének korszakában csak az a világnézet lehet termékeny, amely az emberek együttéléséhez is ad impulzusokat.

A kezdet kezdetétől ez hatotta át szellemtudományos munkánkat; nem szántuk valamiféle szektás mozgalomnak, hanem arra törekedtünk, hogy valóban számoljon korunk impulzusával, mindazzal, ami az emberiség számára korunkban minden irányban fontos és lényeges. Egyre inkább erre törekedtünk. Az is igaz, hogy ezt lehet ma az emberekkel a legnehezebben megértetni. Egyszerűen azért, mert újra meg újra átüt az az érzület - természetesen nem mindenkinél, de sokaknál -, hogy abban is, amit antropozófiának neveznek, végül is nem akarnak mást, mint egy picit jobb vasárnap délutáni prédikációt az emberek személyes épülésére, ami azonban távolt tart minden komoly ügytől, amit a parlamentben, a szövetségi tanácsban, ebben vagy abban a területben vagy csak a söröző asztal mellett intézünk. Pedig azt kellene belátnunk, hogy valóban az egész életet át kell hatnunk azokkal az eszmékkel, amelyek csak a szellemtudományból származhatnak.

A népesség e rétegeinek érdektelenségével szemben állt és még ma is szemben áll a proletariátus élénk érdeklődése. A proletariátusnak természetesen nincs lehetősége arra - egyszerűen az újkor történelmi fejlődése folytán -, hogy a pusztán érzékin túllépjen. Így tehát csak érzékletes impulzusokat ismer és csak érzékelhető impulzusokat akar az emberiség fejlődésébe bevinni. De míg az, amit a polgári népesség - ha szabad így mondanunk - gyakran világnézetnek nevez, sokszor nem más, mint szavak, frázisok, mert tulajdonképpen nem a jelenkor közvetlen életéből fakadnak, hanem régebbi korokból vették át hagyományként. Míg a polgári népesség a frázisban él, a proletariátus - minthogy valóban új gazdasági impulzus hatása alatt áll - realitásokban él, de csak anyagi jellegű realitásokban.

Nos, itt van egy jelentős támpontunk. Az emberiség élete néhány évszázad óta lényegesen megváltozott, néhány évszázad óta - a tudati lélek korszakán belül - beléptünk a gépkorszakba. A polgári népességet és a fölötte állókat életkörülményeiben ez kevéssé érintette. Mert amit a polgári népesség különösen nagy, új impulzusokként az utóbbi időben felvett, az még a tulajdonképpeni gépkorszak előttről való - a kávé meghonosítása a kávé melletti pletykához és így tovább - és amit a polgári népesség új bank-tranzakciókként és hasonlókként hozott, mindez oly kevéssé tartozik az új impulzusokhoz, amennyire csak egyáltalán lehetséges. Tulajdonképpen semmi egyéb, mint a kereskedelmi életben meglévő legeslegrégibb tranzakciók komplikálása.

Ezzel szemben azoknak a kasztja vagy osztálya, akiket az újkori impulzus valóban külsőleg az érzéki életben közvetlenül megragadott, és akiket bizonyos értelemben maguk az újkori impulzusok teremtettek: ez az újkori proletariátus. A fonógép és a mechanikus szövőszék XVIII. századi feltalálása óta az emberiség egész nemzetgazdasága átalakul és lényegében a modern proletariátus csak a mechanikus szövőszék és fonógép impulzusainak hatására jött létre. Az újkor teremtménye tehát, és ez a lényeg. A polgár nem az újkor teremtménye, de a proletár az. Mert ami korábban megvolt és összehasonlítható az újkor proletariátusával, az nem a proletariátus volt, hanem a régi patriarchális rend valamely tagja. És ez alapvetően különbözik attól a rendtől, amely a gépkorszakban uralkodik. Ezzel azonban a proletár belekényszerült abba, ami teljesen kiszakadt az eleven természetből: a tisztán mechanikusba. Az volt a feladata, hogy fizikailag tevékenykedjék, de világnézetre szomjazott és megkísérelte az egész világot olyanná alakítani, ahogyan az volt megszerkesztve, amiben testével és lelkével benne állt. Mert végül is az emberek a világépítményben azt látják először, amiben maguk is benne állnak. A teológus és a katona összetartoznak, ahogy erre a múltkoriban már utaltam. A teológus és a katona sok vonatkozásban a világépítményben a harcot látja, a jó és a rossz hatalmak harcát, anélkül, hogy jobban elmélyednének a dologban. A jogász és a hivatalnok - ezek megint összetartoznak - és a metafizikus a világépítményben absztrakt eszmék realizálódását látja. Nem csoda tehát, hogy a modern proletár a világépítményben egy nagy gépet lát, amelyben ő maga is benne áll, és így a szociális rendet is egy nagy gépként akarja kialakítani.

De mégis hatalmas különbség volt és van még ma is például a modern proletár és a modern polgár, azaz a modern polgár élete között. Az elsüllyedő rendről nem kell beszélnünk. Lényeges különbség, hogy a modern polgárnak semmiféle érdeklődése nincs a mélyreható világnézeti kérdések iránt, míg a proletár hallatlan érdeklődéssel fordul a világnézeti kérdések felé. Így a modern polgár mindenesetre számos gyűlésen szónokol, főleg szavakkal vitázik. A proletár arról vitatkozik, amiben elevenen benne áll, arról vitatkozik, amit a gépkultúra napról-napra létrehoz. Ha ma egy polgári gyűlésről elmegyünk egy proletár gyűlésre, az az érzésünk, hogy a polgári gyűlésen arról beszélnek, milyen szép lenne, ha az emberek békében élnének, ha mind pacifisták lennének például, vagy milyen szép lenne valami más. De általában mindez a szavak dialektikája némi szentimentalizmussal megtűzdelve, de nem attól az impulzustól vezettetve, hogy valóban beletekintsenek a világépítménybe, és amit akarnak, azt a világépítmény titkaiból kiindulva valósítsák meg.

Ha azután a proletár-gyűlésre megyünk, akkor észrevesszük, hogy az emberek a valóságos dolgokról beszélnek, még ha ezek a fizikai sík valóságai is. Ezek az emberek ismerik a történelmet, helyesebben a maguk történelmét. Pontosan ismerik a történelmet, mindent számon tartanak a mechanikus szövőszék és fonógép feltalálása óta. Mindenkibe belesulykolják, mi kezdődött és fejlődött azóta, hogyan lett a proletariátus azzá, ami ma. Hogy ez hogyan történt, azt minden résztvevő, aki csak egy kicsit is értelmes, betéve tudja, és csak kevesen vannak minden értelem híján a népességnek éppen ebben az osztályában.

Sok jellemző momentumot lehetne felsorolni a mai középréteghez tartozó népesség világnézeti kérdésekkel szembeni tompaságának jellemzésére. Gondoljunk csak arra, hogy ha egyszer egy költő - aki nem költő, annak egyáltalán nem szabad ezt megtennie, mert akkor fantasztának vagy hasonlónak nevezik - ha egy költő az érzékfeletti világ alakjait színpadra állítja vagy máshová, akkor az emberek ezt félig-meddig elfogadják, mert nem kell hinniük benne, mert nem éri őket a valóság lehelete, mert az mondhatják: ez csupán költészet! Ez a tudati lélek korszakának fejlődése folyamán alakult ki így. Térben tekintve a történelem úgy alakult, hogy létrejött egy társadalmi osztály, amelyet ha nem ébred magára, az a veszély fenyeget, hogy egyre jobban és jobban belefullad a frázisokba. De ugyanez a dolog időben is vizsgálható, hiszen ismételten utaltam a legkülönbözőbb szempontokból fontos időpontokra.

A nagyjából 1413-ban kezdődő tudati lélek korszakából a XIX. század negyvenes éveiben -1840 vagy 1845 körül - az első ötöd telt el. Ezek a negyvenes évek fontos időpontot jelentettek! Mert erre az időpontra a világfejlődést mozgató hatalmak egyfajta jelentős krízist terveztek. Kint a külső életben ez a krízis lényegében úgy jelent meg, hogy az újkor úgynevezett liberális eszméi éppen ezekben az években érték el csúcspontjukat. A negyvenes években úgy tűnt, mintha a civilizált emberiség külső politikai életét is megrohamozhatná a tudati kor impulzusa, politikai nézetek formájában.

Két dolog esett egybe ezekben a negyvenes években. A proletariátus nem szakadt el még teljesen történelmi alapjától, még nem volt teljesen öntudatánál. A proletariátus csak a XIX. század hatvanas éveiben volt érett arra, hogy tudatosan belépjen a történelmi fejlődésbe; ami korábban volt, az a szó modern értelmében véve nem proletár-öntudat. A szociális kérdés természetesen korábban is megvolt. De a középréteghez tartozó emberek még azt sem vették észre, hogy a szociális kérdés létezik. Egy nagy hírnévre szert tett osztrák miniszter még a hatvanas évek végén tette meg híres kijelentését: ”A szociális kérdés Bodenbachnál megszűnik.” Bodenbach - ahogy talán tudják - Szászország és Csehország határán van. Ez egy polgári miniszter híres kijelentése.

A proletár öntudat tehát a negyvenes években még nem létezett. Az akkori kor politikai civilizációjának hordozója lényegében a polgárság volt, lényegében az a középréteg, amelyről az előbb beszéltem. Azoknak az eszméknek, amelyek akkoriban a negyvenes években politikaiakká válhattak volna, az volt a sajátosságuk, hogy egészen intenzíven elvont eszmék voltak. Hiszen ismerjük, legalábbis egy bizonyos mértékig, mi minden áramlott be - forradalminak nevezik, de valójában csak liberális volt - mi minden áramlott be a negyvenes évek liberális eszméivel az emberiségbe, ami 1848-ban robbant ki. Önök tudják ezt és bizonyára azt is tudják, hogy ezeknek az eszméknek a hordozója az éppen jellemzett polgárság volt. De mindezek az eszmék, amelyek akkoriban éltek és be akartak hatolni az emberiség történelmi fejlődésébe, mindezek maradéktalanul és erőteljesen absztrakt eszmék voltak. A legabsztraktabb eszmék voltak, olykor puszta szóhüvelyek! De ez semmit sem ártott, mert a tudati lélek korszakában át kell menni az absztraktságon. Az emberiség vezető eszméit meg kellett egyszer fogalmazni ebben az absztraktságban.

Az ember nem egy nap alatt tanul meg írni, nem egy nap alatt tanul meg olvasni - ezt tudjuk magunkról és másokról is. Az emberiségnek is egy bizonyos időre van szüksége a fejlődéshez. Az emberiségnek - ezekkel a dolgokkal még részletesen fogunk foglalkozni - időt engedtek a hetvenes évek végéig. Ha 1845-öt vesszük és 33 évet hozzászámítunk, akkor az 1878-as évet kapjuk meg, azt az évet, ameddig az emberiségnek időt engedtek ahhoz, hogy rátaláljon a negyvenes évek eszméinek realitására.

Az újkori emberiség történelmi fejlődésében rendkívül fontos, hogy szemügyre tudjuk venni a negyvenes évek és a hetvenes évek közötti évtizedeket. Tisztában kell hogy legyünk azzal, hogy ezekben az évtizedekben az emberi fejlődésre elkezdett absztrakt formában befolyást gyakorolni mindaz, amit a negyvenes évek liberális eszméinek lehet nevezni, és hogy az emberiségnek a hetvenes évek végéig időt engedtek ahhoz, hogy ezeket az eszméket felfogja és a valósággal összekapcsolja.

Ezeknek az eszméknek a hordozója a polgárság volt. De a polgárság elmulasztotta a csatlakozást. Valami mérhetetlenül tragikus van ebben a XIX. századi fejlődésben. Aki a negyvenes években hallotta kitűnő emberek beszédeit, - az egész civilizált világon voltak ilyenek - akik a polgári rendhez tartoztak és elmondták, mire van szüksége az emberiségnek minden területen, az olyasmit hallhatott ki szavaikból, mint az eljövendő népek tavasza. De azok miatt a tulajdonságok miatt, amelyeket a középréteggel kapcsolatban jellemeztem, elmulasztották a csatlakozást. Amikor a hetvenes évek vége elérkezett, a polgári rend nem fogta fel a liberális eszméket. Ez az osztály a negyvenes évektől a hetvenes évekig terjedő korszakot átaludta. És ennek olyan következménye lett, amire már oda kell figyelni. Mert hiszen a dolgoknak hullámszerűen kell mozogniuk, és az emberiség termékeny fejlődése a jövőre nézve csak akkor következhet be, ha elfogulatlanul tekintünk arra, ami a legközelebbi múltban lejátszódott. Csak akkor lehet felébredni a tudati lélek korszakában, ha tudjuk, hogy előzőleg aludtunk. Ha nem tudjuk, hogy mikor és milyen sokáig aludtunk, és hogy egyáltalán aludtunk, akkor persze nem fogunk felébredni, hanem tovább alszunk.

Amikor a polgárság Mihály arkangyalnak, mint korszellemnek a megjelenésekor a hetvenes évek végén nem fogta fel a liberális eszmék impulzusát politikai területen, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy azok a hatalmak, amelyeket szintén jellemeztem és amelyek ebben a korszakban avatkoztak bele az emberiség fejlődésébe, sötétséget árasztottak eszekre az eszmékre. És ez megint nagyon világosan tanulmányozható, ha valóban akarjuk. Mennyire másként képzelték el az emberek a politikai élet kialakulását a negyvenes években, mint amilyen ez a XIX. század végén az egész civilizált világban történt. Nincs nagyobb ellentét, mint a minden bizonnyal elvont, de elvontságukban tényszerű 1840-48-as eszmék, és az, amit a XIX. században a Föld lekülönbözőbb területein "magasztos emberiség-eszmék”-nek neveztek és neveznek még napjainkig is, míg minden le nem csúszott ezekről a magas ideálokról a katasztrófába.

Ez tehát az, amit időbeli kiegészítésként a térbelihez hozzá kell fűznünk, hogy a negyvenes évektől a hetvenes évek végéig a legproduktívabb és legtermékenyebb időszakban egyfajta álom-állapot kerítette hatalmába a polgárságot. Azután bizonyos értelemben túl késő volt már. Mert akkor már semmit sem lehetett elérni azon az úton, amelyen az említett időszakban elérhető lett volna. Később már csak a szellemtudományos átélésben való teljes felébredéssel lehet valamit elérni. Így függenek össze a dolgok az újabb kori történelemben.

Ebben a korszakban, a negyvenes évektől a hetvenes évekig az eszmék, ha elvontan is, de egészen meghatározott módon olyan jellegűek voltak, hogy az egyik embernek a másik melletti aktív érvényesülése irányában hatottak. És ha feltételezzük, hogy megvalósult volna az, ami ezekben az eszmékben rejlett, akkor látnánk, hogy ez a kezdete - mert ez is csak kezdet lenne - az egyik ember másik melletti olyan toleráns, aktívan toleráns érvényesülésének, ami a mai korból, különösen az eszmék és érzések vonatkozásában teljesen és tökéletesen hiányzik! És így éppen a szociális életben, a szellemiből kiindulóan egy sokkal mélyebbre ható, sokkal intenzívebb eszmét kell az embereknek elsajátítaniuk. Először - mondhatnám - tisztán külsőleg, történelmileg a jövőbe irányulóan szeretném ezt az eszmét felvázolni, hogy aztán mélyebben megalapozzam.

Ami az emberiségnek egyedül és kizárólag üdvöt hozhat a jövőben - az emberiségnek, tehát a szociális együttélésnek - az az egyik embernek a másik iránti élénk érdeklődése. A tudati lélek korszakának különös sajátossága, hogy az egyik ember elkülönül a másiktól. Hiszen az individualitás, a személyiség feltételezi, hogy az egyik ember a másiktól belsőleg is elkülönül. De ennek az elkülönülésnek ellenpólusa kell, hogy legyen, és az ellenpólusnak abból kell állnia, hogy az egyik ember kifejleszti magában a másik iránti érdeklődését.

Amit itt az egyik ember másik iránti élénk érdeklődésén értek, azt egyre tudatosabban kézbe kell venni a tudati lélek korszakában. Az embertől emberhez irányuló minden önös érdeklődést egyre jobban és jobban tudatosítani kell. Azok között a - mondhatnám - legelemibb impulzusok között, amelyeket ”A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben adtam meg, megtaláljuk azt az impulzust, amely a szociális életben gyakorlativá válva éppen az emberek iránti érdeklődés fokozására irányul. Mindenütt találkozunk az úgynevezett pozitivitással, a pozitivitás érzületének kifejlesztésével. A jelenkor legtöbb emberének lelkével teljes fordulatot kell tennie, ha ezt a pozitivitást ki akarja fejleszteni, mert a jelenkor legtöbb emberének ma még fogalma sincs erről a pozitivitásról. Ember az emberhez úgy viszonyul, hogy ha a másikon észrevesz valamit, ami nem felel meg neki - egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy mélyebben megfigyeli a másikat, hanem olyasvalamit vesz észre, ami számára felülről, felszínes észrevétel alapján nem tetszik - akkor elkezd lekezelően ítélkezni, de anélkül, hogy érdeklődést alakítana ki iránta: kifogásol, elítél. Az emberi- ség jövőbeni fejlődése szempontjából a legnagyobb mértékben antiszociális - talán paradoxul hangzik, de mégis igaz - ha valakinek olyan tulajdonságai vannak, hogy közvetlen szimpátiával vagy antipátiával közelít a másik emberhez. Ezzel szemben a jövendő fejlődés szempontjából a legszebb, legjelentősebb szociális tulajdonság lesz, ha objektív, egyenesen természettudományos érdeklődést tanúsítunk más emberek hibái iránt, ha valakit a másik ember hibái sokkal inkább érdekelnek, semmint hogy megkísérelje bírálni azokat. Mert lassanként abban a három utolsó korszakban, amely még következik, az ötödik, hatodik és hetedik kultúrkorszakban az embernek különösképpen egyre jobban és jobban kell majd a másik ember hibáival szeretetteljesen foglalkoznia. A görög korszakban a híres Apollón-templom felett az a felirat állt, hogy "Ismert meg magad”. Abban a korszakban az önismerethez még alapvetően el lehetett jutni a saját lélekben elmerült töprengéssel; ez most egyre lehetetlenebbé válik. Manapság alig tudjuk már valamennyire is megismerni önmagunkat a befelé forduló töprengésekkel. Az emberek alapjában véve azért ismerik magukat olyan kevéssé, mert csak önmagukon töprengenek és kevéssé tekintenek más emberekre, nevezetesen arra, amit más emberek hibáinak neveznek.

Egy tisztán természettudományos tény felvilágosíthat bennünket, mondhatnám bizonyító erővel, arról, hogy ez így van. A természetkutató ma kétféleképpen jár el - talán már említettem ezt, de rendkívül fontos - ha az emberi, állati vagy növényi természet rejtélyeire rá akar jönni. Elsősorban kísérletezik; ahogy a szervetlen, az élettelen természetben kísérletezik, úgy kísérletezik a szerves természetben is. Nos, a kísérletezéssel eltávolodunk az eleven természettől, és aki igaz megismerő érzékkel követni tudja azt, amit a kísérlet ad a világnak, az tudja, hogy csak a halált adja. A kísérlet csak a halálhoz vezet, és amit a mai tudomány az embernek a kísérletező tevékenység révén nyújthat - még ha az olyan finom kísérletező módszer is, mint amilyet Oscar Hertwig alakított ki - ez a dolognak csak a halála. Nem lehet kísérletezéssel megmagyarázni egy élőlény fogamzását és születését, hanem csak a halált, és így a kísérletező tevékenység révén az ember sohasem fog bármit is megtudni az élet titkairól. Ez a dolog egyik oldala.

De van ma valami, ami mindenesetre egyáltalán nem kielégítő eszközökkel dolgozik, ami még egészen a kezdetén van, de alkalmas arra, hogy megfelelő felvilágosítással szolgáljon az emberi természetről: ez a patologikus ember megfigyelése. A valamilyen irányban - ahogy filiszter módon mondják - nem teljesen normális ember megfigyelése azt az érzést kelti bennünk, hogy ezzel az emberrel eggyé válhatsz; ebben az emberben megismerően elmélyedhetsz, tovább jutsz, ha elmélyedsz benne. Tehát a kísérletezés elűzi az embert a valóságtól, annak megfigyelése viszont, amit ma patológiának mondanak, amit Goethe olyan szépen ”torzképződmény”-nek nevezett, egyenesen beleviszi az embert a valóságba. De ki kell fejlesztenünk egy érzéket az ilyen megfigyeléshez. Nem szabad, hogy az ilyen megfigyelés taszítsa az embert. Valóban azt kell, hogy mondjuk: éppen a tragikus eset lehet olykor - persze semmiképpen sem szabad erre vágyódnunk - rendkívül felvilágosító az élet legmélyebb titkaira vonatkozóan. Csak azáltal fogjuk megtapasztalni, hogy mit jelent az agy a lelki élet számára, hogy egyre jobban megismerjük a beteg agyvelőket. Ez a másik ember iránti érdeklődés iskolája. Azt mondhatnánk: a világ a beteg lét durva eszközeivel jön felénk, hogy felkeltse érdeklődésünket. De a másik ember iránti érdeklődés az, ami az embert egyáltalán szociálisan előbbre tudja vinni az elkövetkező időkben, míg a pozitivitás ellentéte - tehát az a magatartás, amikor felületesen lelkesít vagy taszít a másik ember - szociálisan visszaveti az emberiséget. Mindezek a dolgok a tudati lélek korszakának titkával függenek össze.

Az emberiségben minden ilyen korszakban történelmileg valami egészen meghatározott dolog fejlődik ki, és ami így kifejlődik, az később nagy szerepet játszik az igazi történelmi fejlődésben. Emlékezzenek arra, amit utolsó együttlétünk alkalmával mondtam. Azt mondtam: az embereknek el kell határozniuk, hogy egyre inkább képesek legyenek a külső történelmi valóságban is a születést az új szellemi kinyilatkoztatás megtermékenyítése által szemlélni, és a halált azáltal, amit teremt az ember. Mert a tudati lélek korszakában az a lényeg, hogy a fizikai síkon nem lehet másképpen teremteni, csak azzal a tudattal, hogy amit az ember teremt, az tönkremegy. A halál benne van abban, amit az ember teremt. Az újabb kornak éppen a fizikai síkra irányuló legfontosabb dolgai halált hozó intézmények. És a hiba nem abban van, hogy a halált hozót teremtjük, hanem abban, hogy nem akarunk tudni arról, hogy ez halált hozó.

Ma még, a tudati lélek korszakának első ötödé után azt mondjuk: az ember születik és meghal. És mivel értelmetlennek találjuk, nem tesszük fel ezt a kérdést: minek születik az ember, ha végül is meghal. Teljesen értelmetlen dolog, hogy megszületik! Nem kell megszülni, hiszen tudjuk, hogy meghal! - Nos, ezt az emberek nem mondják, mert a külső természetnek ezen a területén a tanító természet kényszere alatt érvényesülni hagyják a születést és a halált. A történelmi élet területén azonban még nem tartanak ott, hogy a születést és a halált érvényesülni hagyják, ott mindennek, ami megszületik, abszolút jónak kell lennie és az örökkévalóságig fenn kell maradnia. A tudati lélek korszakában ki kell alakítanunk egy érzéket, amellyel a külső történelmi eseményekben észrevesszük a születést és a halált, és azt, hogy ha valaki létrehoz valamit, legyen az gyermekjáték vagy világbirodalom, akkor ezt azzal a tudattal hozza létre, hogy egyszer holttá is kell válnia. És ha nem ezzel a tudattal hozza létre, akkor értelmetlenséget művel; ugyanazt teszi, mint amit akkor tenne, ha azt hinné, hogy lehetne olyan kis ivadékot szülni, akinek földi örökkévalóságra lenne igénye.

Ennek azonban a tudati lélek korszakában az emberi lélek tartalmává kell válnia. A görög-latin korban még nem kellett a lélekben lennie, mert akkor a történelmi lét magától születésben és halálban folyt le. A dolgok maguktól keletkeztek és elmúltak. A tudati lélek korszakában az embernek kell a születést és a halált beleszőnie szociális életébe. Ez az, amit a szociális életbe bele kell szőni: a születés és halál. És a tudati lélek korszakában kialakulhat az érzékünk ahhoz, hogy a születést és a halált a szociális életbe beleszőjük - azért, mert a görög-latin korszakban meghatározott körülmények között ezt az ember lényébe beültették.

Egy ember személyi fejlődésének legfontosabb időpontja a görög-latin korszak közepén nagyjából a harmincas éveinek elején volt. Ez volt az az időpont, amikor bizonyos értelemben ez a minden emberben hatékony két erő találkozott. Az ember születik és meghal. De azok az erők, amelyek a születés szimptómáiban hatnak, a születéstől a halálig terjedő egész időszakban hatnak az emberben. A születésben csak sajátos jellegzetességgel lépnek fel. A születés csak egy jelentős szimptóma; ugyanezek az erők az egész fizikai léten át hatnak, csak kevésbé jelentősek. Éppen így a halál erői is már azonnal a születéskor elkezdenek hatni, és amikor az ember meghal, csak szemléletesen lépnek előtérbe. Mindig az erők e két pólusa van jelen, mondhatjuk, egyfajta egyensúlyban: születéserők és halálerők.

Ezek a görög-latin korszakban az ember harmincas éveinek elején voltak a leginkább egyensúlyban, úgy hogy az ember harmincas éveinek elejéig a kedélyt fejlesztette ki és azután az értelmet. Korábban ugyanis az értelmet csak azáltal tudta megkapni, hogy oktatás, nevelés útján felébresztették benne. Ezért beszélünk a görög-latin korszakban kedély- és értelmi lélekről, mert ez így találkozott az ember harmincas éveiben: kedély és utána értelem. De most a tudati lélek korszakában ez nincs így. Most a fejlődésnek vége szakad az emberi élet közepe előtt. A legtöbb ember, akivel ma találkozunk, nevezetesen az emberiség középrétegében, nem lesz idősebb, mint alig 27 éves, aztán tovább baktat azzal, amit tanult. Van egy külső elem, amelyen nagyon jól láthatjuk azt, amire most gondolok. Gondoljuk csak el, milyen kevés ember van, aki ma 27 éves kora után valamilyen területen még lényegesen megváltozik, hacsak nem úgy, hogy fizikailag öregebb lesz, megőszül, reszketőssé válik. Ezt nem szabad mondani, de ugyanakkor az ember 27 éves koráig lényegében lezárttá akar válni. Gondoljunk csak bele: ha ma valaki a huszonhetedik évéig valamit rendesen megtanult - vegyünk most egy olyan embert, aki a népesség úgynevezett intelligens vagy intellektuális rétegéhez tartozik - ha 27 éves koráig valamit megtanult, akkor azt akarja, hogy legyen is belőle valaki, mert amit megtanult, azt további életében alkalmazni akarja. Gondolják el, ha ma egy intelligens átlagemberről azt feltételeznénk, hogy valami Faust-félévé akarna válni, azaz nemcsak egy diplomát akarna szerezni, hanem egymás után négyet, az ötvenedik évéig tanulhatna - persze nem szükségszerű, hogy egyetemet végezzen, talán vannak jobb módszerek is. Ma nagyon ritkán találkozunk olyan emberrel, aki folyamatosan tovább akar tanulni, képezni akarja magát, hogy átalakulásra alkalmas maradhasson. A görögöknél ez még sokkal gyakoribb volt - legalábbis a népességnek abban a rétegében, amelyet intelligenciának neveznek - azért, mert akkor a fonal nem szakadt el a harmincas évek elején, a születéstől származó erők nagyon elevenek voltak. Ekkor kezdtek a halálra irányuló erők hozzájuk keveredni, és így a középen egyensúly jött létre. Most megszakad a fonál: 27 évesen a legtöbben „kész emberek" akarnak lenni, ahogy mondani szokták. A harmincas évek végén kapcsolódni lehetne a fiatalsághoz és tovább tanulni, ha az ember akarna. Szeretném tudni azonban, hány ember akarja ma ezt, hány ember akarja a legszükségesebbet megragadni abból, ami az emberiség-fejlődés jövője előtt áll: a folytonos tanulást, a folytonos mozgásban maradást. És ezt nem lehet elérni anélkül, hogy az egyik ember érdeklődne a másik iránt. Az emberekre való szeretetteljes rátekintés képességének, az ember sajátos jellege iránti érdeklődésnek kell az emberiséget áthatnia. És éppen azért, mert ennek át kell hatnia az emberiséget, azért van ez visszahatásként oly kevéssé meg a jelenkorban. Amit most mondtam, az a belső lelki fejlődés egy fontos tényét világítja meg. A születést és a halált összekötő fonal a 26-27. év és a 37. vagy 38. éve között bizonyos értelemben megszakad. Ez olyan évtized az emberi fejlődésben, amikor a születés és a halál erői nem akarnak igazán összetalálkozni. Azt a beállítottságot, amelyre az embernek szüksége van és amellyel a görög-latin korszakban azáltal rendelkezett, hogy ezek az erők összetalálkoztak, a tudati lélek korszakában azáltal kell kifejlesztenie, hogy képes a születést és a halált a külső történelmi életben is meglátni. Röviden: a külső életre irányuló szemléletünknek olyanná kell válnia, hogy bátran, gyávaság nélkül tudjunk környezetünkre tekinteni, úgy hogy ezt mondjuk: a növekedés és a hervadás az, amit minden életben tudatosan létre kell hozni. Ami szociális, azt nem lehet abszolút módón az örökkévalóság számára felépíteni. Aki a szociális téren épít, annak bátorsága kell, hogy legyen ahhoz, hogy mindig újat építsen, ne torpanjon meg, mert amit épít, az elöregszik, elhervad, annak el kell halnia, hogy új épüljön a helyébe.

Azt mondhatjuk: jellegzetes módon volt jelen az emberben a születés és a halál az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a kedély-, és értelmi lélek korszakában - még nem kellett külsőleg látnia. Most a tudati lélek korszakában külsőleg kell látnia, a belsejében viszont valami mást kell kifejlesztenie. Ez nagyon fontos, hogy most valami mást fejleszt ki.

Ha az embert sematikusan szemléljük: negyedik, görög-latin korszak, ötödik korszak, akkor azt mondhatjuk: a születést és a halált az ember tudatosan pillantotta meg a negyedik korszakban, ha emberi mivoltának belsejébe tekintett. Most a születést és a halált a történelmi életben kell megpillantania és innen kiindulva kell a belsejében is keresnie. Ezért olyan végtelenül fontos, hogy a tudati lélek korszakában az ember a születésről és a halálról igaz értelemben, azaz az ismétlődő földi életek értelmében felvilágosítást kapjon, különben soha nem jut el oda, hogy a történelmi létben a születést és a halált megértse.

De ahogy a születés és a halál belülről kifelé haladt az emberi szemlélet szempontjából, úgy az embernek ismét ki kell fejlesztenie valamit belsejében az Atlantisz utáni ötödik korszakban, ami aztán a hatodik korszakban - tehát a harmadik évezredtől kezdve - ismét kifelé fog haladni. És ez a gonosz. A gonosz az ember belsejében fejlődik ki az Atlantisz utáni ötödik korszakban és kifelé kell sugároznia, a külsőben kell átélni a hatodik korszakban - ahogy a születést és a halált az ötödikben. A gonosznak belsőleg kell az emberben kifejlődnie.

Gondolják csak el, milyen kényelmetlen igazság ez. Talán azt fogja valaki mondani: azt még el lehet fogadni, ami az Atlantisz utáni negyedik korszakban fontos, hogy az ember belsőleg teljesen megismeri a születést és a halált, aztán kozmikusán megragadja a golgotái misztériumban - úgy, ahogy ezt ábrázoltam a szeplőtelen fogantatásban és a feltámadásban. Azért áll az Atlantisz utáni negyedik korszak emberisége előtt Krisztus-Jézus születése és halála, mert a születés és halál különösen fontos volt ebben a korszakban.

Most, amikor Krisztus ismét meg fog jelenni az éteriben, amikor ismét egyfajta golgotái misztériumot kell átélnie, most a gonosznak hasonló jelentősége lesz, mint a születésnek és halálnak az Atlantisz utáni negyedik korszakban volt. A negyedik korszakban Krisztus-Jézus impulzusát a földi emberiség számára a halálból kiindulóan fejlesztette ki. És azt mondhatjuk: a halálból következett az, ami az emberiségbe belefolyt. Így vezetik el különös, paradox módon az Atlantisz utáni ötödik korszak emberét a gonoszból kiindulva a golgotái misztérium megújulásához. A gonosz átélése fogja lehetővé tenni, hogy Krisztus újból megjelenhessen, ahogy az Atlantisz utáni negyedik korszakban a halálban megjelent.

Ahhoz, hogy ezt belássuk - hiszen itt-ott már néhány dolgot felvillantottunk erről - szólnunk kell a gonosz misztériumáról a golgotái misztériummal összefüggésben. A következő szemlélődésünk során a gonosz misztériumának és a golgotái misztériumnak az összefüggéséről fogunk beszélni.