Megismertünk az újabb történelmi fejlődésre ható néhány szimptomatikus erőt, természetesen csak néhányat, mert nagyon messzire vezetne, ha valamennyi erőt meg akarnánk beszélni: végtelenül sok ilyen erőt találunk, ha a részletekbe belemegyünk. De még ha csak a legfontosabbakat akarnánk is megbeszélni, az is túl messzire vezetne. Kérések merültek fel arra nézve, hogy vegyünk figyelembe még bizonyos speciális szimptomatikus jellegű impulzusokat is. Ez egy következő alkalommal történhet majd meg, úgy, hogy a következő hét egyik napján szívesen beszélnék külön olyan tünetekről, amelyek elsősorban Svájcra vonatkoznak. Megkíséreljük majd a svájci történelem egészét áttekinteni, hogy arról is képünk legyen.

Ma azonban meg akarjuk kísérelni, hogy egy kissé előrehaladjunk azoktól a pontoktól kiindulva, ahonnan vizsgálódásaink elindultak. Tegnap felvázoltam - ha hiányosan is - miképpen áll az újkor fejlődésében az újabb történelmi fejlődés egyik legjelentősebb szimptómája, a szocializmus. Sokak számára, akik arra törekszemnek, hogy a fejlődés valódi motívumait megismerjék, ez a szociális, jobban mondva, inkább szocialista mozgalom mindent felülmúl, és valójában nem jutottak el ahhoz, hogy valami mást is hagyjanak mellette érvényesülni. Így az újkor nem irányította elég intenzíven a figyelmét egy jelentékeny hatásra, ami elrejtőzik a tekintet elől. Még ott is, ahol valóban kerestek újabb motívumokat, nem fordították a figyelmet szellemi jellegű dolgokra. Azok a személyiségek, akik a tegnap megbeszéltek értelmében az újabb kori fejlődést jobbára átaludták - nevezetesen a XIX. század folyamán és ennek vége felé, majd a XX. században még inkább - azok a személyiségek, akik olyan körökhöz tartoztak, amelyek keveset törődtek a kor fejlődésében megnyilvánuló impulzusokkal, azok eleve kevéssé jönnek számításba, ha azt kérdezzük: mire figyeltek fel az emberek az újabb kori fejlődés tüneti impulzusaiból? A történészek, amennyiben a régi rendekhez tartoztak, arra szorítkoztak, hogy továbbra is az uralkodó házak öröklési vonalát, a háborúk történetét és legfeljebb még néhány olyan dolgot jegyezzenek fel, ami ezek köré csoportosul. Természetesen kultúrtörténetet írtak, de ezek a kultúrtörténetek, mondhatnám Buckle-től Ratzel-ig meglehetősen távol állnak a valódi hajtóerőktől. Mindamellett a proletariátusban sok új törekvés volt a tegnap jellemzett irányban, egy képzésre irányuló, egyre jobban kiterjedő törekvés, amely felvetette a tegnap említett három kérdést. De a proletariátuson belül nem volt meg az akarat arra, hogy a történelmi lét finomabb összefüggéseibe betekintsen. Így mindez ideig nem jelent meg elég erőteljesen a természettudományos gondolkodás- mód történelmi, históriai jelentősége, mint történelmi szimptóma.

Természetesen lehet a természettudományos gondolkodásmódról tartalma szerint, és lehet a modern gondolkodás átalakítása szempontjából is beszélni. De fontos, hogy még abból a szempontból is beszéljünk róla, mennyiben lett ez a természettudományos gondolkodásmód történelmi szimptómává, ugyanúgy, mint a többi, amelyet felsoroltam: a nemzeti eszme, a megoldatlan politikai problémák felgyülemlése, és így tovább. Mert valójában a tudati lélek korának kezdete óta a természettudományos gondolkodásmód a legtágabb körökben egyre inkább kialakult. Téves, azt gondolni, hogy csak azok gondolkodnak természettudományosán, akik valamit tudnak a természettudományról. Nagy tévedés! Az ellenkezője igaz. A természettudósok azért gondolkodnak így, mert a civilizált emberiség nagy tömege ma errefelé hajlik, mert a leghétköznapibb cselekvések közben is így gondolkodnak; így gondolkodik a földet megművelő paraszt, a munkás a gyárban, amikor munkáját végzi, a pénzügyi szakember, amikor vállalkozásait intézi. Mindebben benne van a természettudományos gondolkodás, és ezért vette át a természettudomány is lassanként ezt a gondolkodásmódot. Ezt tehát, ami az emberek gondolkodásmódjában így a feje tetején áll, ismét a talpára kell állítani. Nem a természettudósok vagy a monista fantaszták gondolkodás- módjára kell figyelni, hanem a nagyközönség gondolkodás- módját kell tekintetbe venni. Mert a természettudomány nem nyújt kielégítő impulzust a római katolikus egyetemes impulzussal szemben. A civilizált emberiség általános, a természeti rend felé irányított gondolkodása azonban ellenimpulzust képvisel. Ezt az impulzust tünetként kell szemlélni az újkori ember általános fejlődésével kapcsolatban.

Az iskolai történelem a maga szempontjából - amelyre leginkább a gondolattalanság a jellemző - az újkort Amerika felfedezésétől, a puskapor feltalálásától, a könyvnyomtatástól számítja. Aki azonban valóban belemélyed az újabb kori történelem menetének vizsgálatába, az ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban - Amerika felfedezése, könyvnyomtatás stb. - arra jön rá, hogy ezek kivezetik ugyan az embereket a nagyvilágba felfedező utakra, és az emberiség régi tudását rendkívül népszerűvé teszik és elterjesztik, de alapjában véve az európai civilizáció képét nem változtatják meg különösebben a fellépésüket követő századokban. Arra jövünk rá, hogy azok a régi politikai impulzusok, amelyek a különböző országokban regenerálódtak ugyan, de mégis régi politikai impulzusok maradtak, abban az értelemben, ahogy ezt tegnap és tegnapelőtt kifejtettem, egyáltalán nem voltak abban a helyzetben, hogy valami jelentőset tudjanak kezdeni a felfedező utazásokkal. Legfeljebb arra volt lehetőségük, hogy a felfedezett országokat meghódítsák, úgy ahogy korábban más területeket meghódítottak. Lehetőségük nyílt arra, hogy az aranyat elhozzák onnan és ezáltal némi gazdagodást érjenek el. Lehetőségük nyílt arra, hogy a könyvnyomtatás területén lassanként egyre jobban megerősítsék a cenzúrát. De olyasvalamit, amit átfogó impulzusnak lehet nevezni, a politikai erők nem tudtak kihozni abból, amivel általában az újabb történelem kezdetét jelzik. A természettudományos gondolkodásmód összekapcsolódása - amikor az már valamilyen eredményhez vezetett - azzal, ami találmányokként megjelent, anélkül, hogy az újabb természettudomány már benne lenne, ez hozta létre azt, ami ebben az irányban az újkor valóban jelentős, fontos impulzusa lett. Nem gondolhatjuk ugyanis, hogy a gyarmatosító törekvések, amennyiben az újabb kor legkülönbözőbb országaiból indultak ki, a modern természettudományos ismeretek nélkül bekövetkezhettek volna, és csak az vezetett a modern gyarmatosító törekvésekhez, amit a természettudomány technikává áttéve tudott létrehozni. Csak természettudományos eredmények tudták a földet úgy meghódítani, ahogy a modern gyarmatosítók törekvése során azt meg kellett hódítani. Ezért azt látjuk, hogy a gyarmatosító törekvések alapjában véve csak a XVIII. században indulnak meg igazán, amikor a természettudomány kezdett technikai eredményekben megnyilvánulni.

Ezzel azonban megkezdődik a gépkorszak is. A gépkorszak akkor kezdődik, amikor a természettudomány áttevődik technikai vívmányokká. Ezzel a gyarmatosítás új korszaka kezdődik el, amely erőit lassanként az egész földön érvényesíti; az újkori fejlődés egy rendkívül fontos impulzusa kezd hatni a tudati lélekben. Mert aki áttekinti az itt szám- bajövő viszonyokat, az tudja, hogy éppen a gyarmatosításban, az egész Földet behálózó gyarmatosításban rejlő impulzusok, mozgalmak és törekvések a tudati lélek korszakához tartoznak. A tudati lélek korszaka, amelyről tudjuk, hogy a harmadik évezredben ér véget és a szellemén korszaka fogja felváltani, ez a korszak az egész Földön az emberiség egy másfajta konfigurációját fogja létrehozni. Ez a konfiguráció a gyarmatosító törekvésekből fog kibontakozni. A tudati lélek korszaka úgynevezett civilizált, a legmagasabb fokon civilizált és teljesen vad embereket talált. Olyan vadakat, hogy Rousseau beleszeretett vadságukba és egész elméletet állított fel a vadember-eszményről. Az emberek differenciáltsága meg fog szűnni, ennek részleteibe természetesen nem mehetünk bele. De a tudati lélek impulzusaihoz tartozik, hogy ezt a régi időkből származó differenciálódást lényegében megszüntesse.

Csak a fentiek tudatában láthatunk bele az újkori törekvések és az olyan háborúk közti összefüggésbe, mint amilyen Amerikában Észak és Dél háborúja volt, ha figyelembe vesszük a tudati lélek korszaka számára fontos gyarmatosító törekvéseket. Így tekinthetünk be az egyes tünetek jelentőségébe, amelyek ezen a téren megnyilvánulnak. Ezeket a törekvéseket nem lehet megvalósítani anélkül, hogy az emberiség ne természettudományosán gondolkodna.

Természettudományosán gondolkodni: ez az, amit igazán szemügyre kell venni, ha az Atlantisz utáni ötödik korszak, a tudati lélek korszakának szempontjából akarunk behatolni az emberi fejlődés igazi valóságába. Ennek az újabb természettudományos gondolkodásnak az a sajátossága, - ezt már kellőképpen jellemeztem itt - hogy a valóságból csak a halottat, csak a kísértet-jellegűt tudja felfogni, hogy mindenütt a halottra irányul. Legyünk teljesen tisztában ezzel a fontos ténnyel. Az újabb természettudományos gondolkodásmód a megfigyeléstől a kísérlet felé törekszik. Fontos különbség van a természet-megfigyelés és a között, amit a kísérletek bizonyítanak. A természet-megfigyelés - ilyen vagy olyan árnyaltan - minden kornak a sajátja volt. De amikor az ember a természetet megfigyeli, kapcsolódik a természethez, beleéli magát a természetbe, együtt él a természet életével, és ekkor az a sajátos dolog történik, hogy a természettel való együttélés bizonyos módon elkábítja. Nem lehet egyidejűleg a természettel élni és ugyanakkor a tudati lélek útján új értelemben véve megismerésre törekedni. Nem lehet mindkettőt megtenni, éppoly kevéssé, mint ahogy nem lehet egyidejűleg ébren lenni és aludni. Ha együtt akarunk élni a természettel, akkor hagynunk kell, hogy a természettől bizonyos értelemben véve elkábuljunk. Ezért nem is tud a természet-megfigyelés behatolni a természet titkaiba, mert amikor az ember a természetet megfigyeli, ez egy kicsit elkábítja; ezért kiesik a tudatából a természet titka. Az érzékfeletti területen kell felébrednie, ha a természet titkaiba be akar hatolni.

Ha viszont el vagyunk kábulva, akkor nem juthatunk a tudati lélekhez. Ezért az újabb természettudomány ösztönösen arra törekszik, hogy a megfigyelésen lassanként túljusson, és mindent kísérleti úton szerezzen meg. Hiszen a biológia, az antropológia területén is kísérletezni próbálnak. De ha kísérletezünk, akkor az a legfontosabb, hogy a kísérletet összeállítsuk, meghatározzuk a rendet, amely szerint megfigyelünk. Ahogy maguk a dolgok - ha például kísérleti embriológiával foglalkozunk - el vannak rendezve, azt nem a természet határozza meg, hanem az emberi intellektus, az emberi értelem. Az határozza meg, amiről azt mondtam, hogy eltávolodik a természettől, éppen azért, hogy az emberben bensőséges legyen. Megöljük a természetet azért, hogy megtanuljunk megismerni a kísérletben. De csak azt tudjuk technikailag alkalmazni, amit a kísérlet útján nyerünk. A természet-megismerés csak akkor válik technikai alkalmazásra éretté, ha a kísérlet kerülő útján erre éretté teszi magát. Az még nem technika, ami korábban mint természet-megismerés belekerült a szociális életbe. Sőt, barbár dolog lenne technikáról beszélni akkor, amikor nem arról van szó, hogy egy kísérletet tisztán átviszünk a szociális rendbe, vagy azokba a dolgokba, amelyek a szociális rend szolgálatában állnak.

Ekkor azonban a modem emberiség a kísérletezés eredményeit beleviszi a szociális rendbe, mint technikát: az élettelent! És ez a lényeges: élettelent viszünk a gyarmatosító törekvésekbe: élettelent viszünk az iparba, amikor gépeinket építjük. De nem csak akkor, hanem akkor is, amikor munkásainkat bizonyos szociális rend keretében a gépek mellé állítjuk. Halott eszméket viszünk újabb kori történelmi rendünkbe, amikor pénzgazdaságunkat kisebb vagy nagyobb területen kialakítjuk, és amikor valamilyen szociális rendet a modern természettudomány mintájára akarunk felépíteni, ahogy ezt a modem emberiség ösztönösen tette. Halottat viszünk mindenütt az emberi együttélésbe, ha belevisszük a természettudományt. Halottat, önmagát megölőt. Ez egyike a legfontosabb szimptómáknak. Nagyon őszinte és becsületes nyilatkozatokat teszünk - most nem pusztán a szónoki nyilatkozatokra gondolok - becsületesen kigondolt nyilatkozatokat teszünk az újkor nagy eredményeiről, mindarról, amit a természettudomány alakított ki, amit a technikába, majd aztán a szociális életbe beépített. De csak féligazságot mondunk, ha ezekről az eredményekről beszélünk, mert mindezeknek az eredményeknek lényeges vonása, hogy valami feltétlenül halottat visznek a modern életbe, ami a maga erejéből nem fejlődőképes. A legnagyobb dolog, amit a XV század óta belevittek a modern civilizált emberiség fejlődésébe, olyasvalami, ami ha magára hagyják, önmaga halálához vezet. Ennek így kellett lennie. Feltehetjük a kérdést: ha a modern technika csupán a halál csírája - minthogy az és annak is kell lennie - akkor miért jelent meg ez a modern technika? Kétségkívül nem azért jelent meg, hogy az embereknek a gép és az ipar szórakoztató látványát nyújtsa, hanem egészen más okból: éppen a halálhoz vezető jellege miatt, mert az ember csak akkor tudja kifejleszteni a tudati lelket - mintegy az inga ellenkező oldalra lendülése következtében - ha előzőleg mechanikus kultúrában volt kénytelen élni. Amíg az ember együtt élhetett a természettel, anélkül, hogy a gépek megjelentek volna, addig hajlamos volt egy bizonyos szuggesztív hatás befogadására, mert bizonyos fokig el volt kábítva. Nem állhatott teljesen a saját lábára, amíg nem volt kiszolgáltatva a halált hozó erőknek. Az önerejére támaszkodó tudat és a halált hozó erők szoros kapcsolatban vannak egymással. Ezt már a legkülönbözőbb formákban megkíséreltem megvilágítani. És megkíséreltem arra is rámutatni, hogy ha képzetet alkotunk, ha gondolkodunk, akkor ez nem az ember növekvő, sarjadó erőihez kötődik, hanem éppen az organizmus leépüléséhez. Megkíséreltem világossá tenni, hogy az organizmus visszafejlődése, a leépülési és halál-folyamatok tesznek minket képessé arra, hogy öntudatos értelemmel gondolkodjunk. Ha nem tudnánk az agyi éhséget, azaz leépülési, rombolási folyamatokat kifejleszteni magunkban, akkor nem lehetnénk okosak, csak imbolygó, alvó, álmodó emberek. Okos emberek az agyunkban végbemenő leépülési folyamatok révén vagyunk. És a tudati lélek korszakának alkalmat kellett adnia az ember számára, hogy környezetében leépülés menjen végbe. Nem azáltal lett nagy a modern, öntudatos gondolkodás, hogy virágzó életfolyamatok alakultak ki, hanem éppen azáltal lett az ember belső világa, az öntudatos gondolkodás nagy, hogy a modern technikában, a modern iparban, a modern pénzügyi összefüggésekben rejlő halál-folyamatok belekerültek az életbe. Mert a tudati lélek ezt követelte.

Ez más területen is megmutatkozik. Nézzük azokat az impulzusokat, amelyeket szemügyre vettünk. Kezdjük Angliánál, ahol láttuk, hogyan alakul a parlamentarizmus az évszázadok folyamán, mint egyik árnyalat, hogyan akarja az önmagára állított személyiség megvalósítani magát. A személyiség függetlenedni akar, saját lábára akar állni, ez azonban annyit jelent: egyszerre akar szociális személyiség lenni és személyiségként érvényesülni. A parlamentarizmus csak az egyik útja annak, hogy személyiségként érvényre juttassa magát. De amikor a parlamentarizmusban résztvevő egyén érvényesül, abban a pillanatban megsemmisíti személyiségét, amikor az akaratból szavazat lesz. A személyiség megszűnik abban a pillanatban, amikor az akaratból szavazat lesz. És ha helyesen tanulmányozzuk a parlamentarizmus kibontakozását az angol történelemben a XV századi polgárháború óta eltelt századokban, ezt látjuk. Ennek a parlamentáris életnek, ennek a parlamentarizmus felé hajló életnek a kiinduló pontján rendeket látunk, különféle rendeket. Ezek a rendek nem pusztán rendekként akarnak érvényre jutni, hanem szavazatként, szóhoz akarnak jutni, rendként akarnak érvényesülni. Megadták nekik a szólás lehetőségét, de az emberek nem elégedtek meg a beszéddel és egymás megértésével, hanem szavazni akarnak. A szavazással, amikor a beszédből szavazat lesz, megölik azt, ami a lélekben élt, mialatt beszéltek. És így minden parlamentarizálás az emberiség nivellálásába torkollik. A személyiség érvényesítésével kezdődik és a személyiség kioltásával végződik. Teljes körforgás, mint az emberi élet maga. A születéssel kezdődik és a halállal végződik. Csakhogy az embernél ez két időpontra oszlik, míg történelmi életben az egyik közvetlenül benyúl a másikba, a születés és a halál összekeveredik egymással. Ez az, amit szemügyre kell vennünk.

Amit mondtam, azt ne vegyék a parlamentarizmus kritikájának. Mert ha a parlamentarizmus kritikájának fogják fel, akkor azzal gyanúsítanak, hogy azt mondtam: értelmetlenség, hogy az ember megszületik, mert úgyis meghal. Tehát minthogy meghal, nem is kellene megszületnie. Ne tételezzük fel a világról azt a balgaságot, hogy engedi az embert megszületni, holott meg kell halnia. Kérem, ne gyanúsítsanak azzal, hogy azt mondtam: a parlamentarizmus értelmetlenség, mert a személyiség szüli, annak az impulzusából indul ki, aztán ismét megsemmisíti. Én csak a retorikából a közvetlen életbe helyezem a parlamentarizmust. Belehelyeztem abba, ami minden élet sajátja: a születésbe és halálba. Tehát éppen azt mutattam meg, hogy a valósághoz tartozik. Ezzel azonban a tudati lélek korszak minden ilyen külső jelenségének a karakterét is jellemeztem, mert mindez a tudati lélek korszakában történik és a születés és halál jegyében áll, ahogy éppen most ismertettem.

Számtalanszor hangzott el az angolul beszélő világ okkult páholyainak kis köreiben, ha egymás között voltak: nehogy felvilágosítsuk a világot a születés és halál titkairól. Mert ha a születés és halál titkát felfedjük, akkor felvilágosítjuk őket a mostani korról. Átadunk egy tudást, amit nem akarunk kiengedni a kezünkből. Ezért első szabályként érvényesítették, hogy ne beszéljenek a külső életben a születés és halál titkáról, arról, hogy ez mindenben és mindenekelőtt a történelmi jelenségekben érvényesül. Mert ezáltal kerül a tragikus bélyeg a modern életre és kényszerül a modern élet valamire, amire egyáltalán nem hagyja magát könnyen kényszeríteni. Arra kényszerül ugyanis, hogy elfordítsa tekintetét a munka eredményeiről és magára a munkára tekintsen. Az embernek öröme kell, hogy legyen a munkában, miközben ezt mondja: amit ebben a korszakban külsőleg dolgozunk, azt a halálnak tesszük és nem a születésnek. És ha nem akarunk a halálnak dolgozni, akkor nem lehet modern értelemben dolgozni, mert a modern korban gépszerűen kell dolgozni. Aki ezt nem akarja, az egyszerűen vissza akar térni a korábbi korszakokba.

Tanulmányozhatjuk aztán a francia történelmet, hogyan kísérlik meg a személyiség függetlenedését befelé irányítani. Ez a személyiségnek azon a szörnyű módon történő felszámolásához vezet, amelyet a forradalom végső időszaka és Napóleon eljövetele jelez. Vagy nézzük a dolgot akár Olaszországban. Honnan merítette az újabb Olaszország azt az impulzív erőt, amellyel ott a nemzeti elem az úgynevezett ”sacro egoismo”-ig, a szent egoizmusig jutott, honnan merítette az új Olaszország ezt az erőt? A világ jelenségeiben megmutatkozó alapvető dolgok lényegét mélyebb régiókban kell keresnünk. Menjünk vissza a tudati lélek korszakának kezdete előtti fontos időpontig: az olasz nép minden oldalról abból merít erőt, amit a római pápaság beleplántált az olaszságba. A római pápaság jelentősége Olaszország szempontjából éppen abban mutatkozott meg, hogy lényegét beleplántálta az olasz lélekbe. És ebből fakadt az, - ahogy a varázsló inasával gyakran megtörténik - hogy az történt, amit nem akart: a modern Olaszország teljes intenzitású elfordulása a pápaságtól. Itt látjuk a legjobban, hogyan ütközik össze az, amire törekszenek és ami ugyanakkor megszünteti önmagát. Nem a gondolatok, hanem az érzés-erők és lelkesedési erők azok, amelyek Garibaldiban rejlettek - ezek a régi katolikus lelkesedés maradványai - de amennyiben átfordultak, a katolicizmus ellen irányultak.

Az emberek akkor fogják csak saját korukat megérteni, ha ezeket a dolgokat a helyes összefüggésben látják. Európában azok a különféle szimptomatikus események játszódtak le, amelyeket lelkük előtt felvázoltam: hogy a háttérben Keleten az oroszság összeötvöződött a bizánci vallásos struktúra maradványaival, a normann-szláv vérségi impulzussal és az Európa keleti területeire különféle módon beáramlott ázsiai jelleggel. De ez a hármasság improduktív, hiszen semmi olyan nincs benne, ami magából az orosz lélekből fakadna. Ez a hármasság ugyanakkor nem jellemző arra, ami az orosz lélekben él. Mi a személyiség függetlenedésének elképzelhető legnagyobb ellentéte? A bizánci elem. Az újabb kor egyik jelentős személyisége, akit nem becsülnek kellőképpen: Pobjedonoszev. Figyelemreméltó ember volt, olyasvalaki, aki teljesen a bizánci elemet hordozta magában. Olyan ember volt, aki csak az ellentétét tudta akarni annak, amit a tudati lélek korszaka akar, és természetszerű módon kihoz az emberből. El lehetne képzelni, hogy a bizánci elem még hatékonyabban tovább terjed az orosz ortodoxiában, hogy ez, ami minden individuális személyiség halála, még intenzívebben működik és mégse tör felszínre más, mint a legerősebb törekvés a személyiség függetlenedésére. Átolvashatjuk az orosz történelmet. Ha nem azt olvassuk ki belőle, ami úgy játszódott le, hogy megjelenése mindig meg volt tiltva, akkor nem az van előttünk, ami tulajdonképpen az orosz történelem, vagyis a valóban mozgató elem. Ha azonban azt olvassuk az orosz történelemben, ami az uralkodó hatalmak engedélyével megjelenthetett, akkor az áll előttünk, ami halált hozó elemként telepszik rá az orosz életre. Itt mutatkozik meg ez a legjellegzetesebben, mert az orosz életben van a legtöbb abból, aminek a jövőben kell megvalósulnia. Minthogy a szellemén fejlődésének csírái éppen az orosz életből fakadnak, ezért az, ami a tudati lélek korszakában mostanában külsőleg megjelent, csupa halált hozó, csupa rothadást lehelő valami, de olyasvalami, aminek meg kellett történnie, éppen azért, mert annak, ami szellemi életként akar kialakulni, annak a halál talajából kell kinőnie.

Ezt a tudati lélek korszakának fejlődése érdekében be kell látnunk, különben sohasem tudjuk a jelenkor valódi szükségleteit megérteni. Arról sem fogunk tudni képet alkotni, ami oly rombolóan zúdult az emberiségre, ha nem tudjuk, hogy az utóbbi négy évben csak mintegy összefoglalva jelent meg az, ami a tudati lélek kezdete óta halálként telepedett az emberi életre. Jellemző, hogy éppen a természettudományos gondolkodásmód halált hozó jellege hatott figyelemreméltó módon az újabb kor egyik legprófétaibb személyiségére. Az alábbi kis szimptomatikus esemény jelentős helyet foglal el az újabb történelmi fejlődésben: 1830- ban Weimarban Sorét Goethéhez megy. Goethe izgatottan fogadja; úgy értem izgatott módon, nem szenvedélyes izgalommal Azt mondja: most végre elindult valami mozgás, minden lángokban áll! És mondott még néhány mondatot úgy, hogy Sorét azt hitte, Goethe az 1830-ban kitört párizsi forradalomra gondol, és ebben az értelemben válaszolt. De Goethe egyáltalán nem erről a forradalomról beszélt. Azt mondta: egyáltalán nem erre gondolok, ez nem különösebben fontos számomra. Ezzel szemben fontos az, ami a párizsi Akadémián történt Cuvier és Geoffroy de Saint-Hilaire között. Cuvier a régi természetszemlélet képviselője volt, azé a természetszemléleté, amely csak egymás mellé állítja az élőlényeket, és azt kell mondanunk róla, hogy mindenekelőtt a technikába fut bele. Geoffroy de Saint-Hilaire viszont életet vitt bele az egész folyamatba. Benne Goethe annak az újkori természettudományos gondolkodásmódnak a kezdeményezőjét látta, amely már nem akar tisztán Kopernikusz, Kepler és Galilei értelmében természettudományos lenni. A régebbi korszak képviselőjével, Cuvier-vel szemben Geoffroy de Saint-Hilaire annak a természettudományos szemléletnek a képviselője, amely magának az életnek a mozgékonyságát viszi bele a természetbe. Ezért látta Goethe egy egészen új korszak kezdetét, amikor Geoffroy de Saint-Hilaire gondolataiba olyan természettudományos gondolkodást látott, amelynek - ha valóban kifejlődik - el kell vezetnie a természetre vonatkozó érzékfeletti felvilágosításhoz. Ez nem történhet másként, minthogy végül átmegy az érzékfeletti megismerésbe, a szellemileg látó megismerésbe. Ebben látta Goethe az 1830-as forradalmat, nem abban, ami politikailag Párizsban történt. Goethe ezáltal kora egyik legintenzívebb profetikus szellemének bizonyult. Bebizonyította, hogy megérezte és átélte, miről van szó az újabb korban.

Ebben az új korban bátorság kell ahhoz, hogy valóban betekintsünk a körülményekbe. Ilyen bátorságra a régebbi korokban nem volt szükség. Bátorság kell ahhoz, hogy a történelmi viszonyokba betekintsünk, mert fontos, hogy a tudati lélek ki tudjon fejlődni. A korábbi korszakokban a tudati lélek fejlődése még nem volt fontos. Azáltal, hogy ebben a korszakban éppen a tudati lélek válik jelentőségteljessé, mindannak éber állapotban kell megtörténnie, amit az ember a szociális élet számára kifejleszt. Nem lehet a régi ösztönöket a szociális életbe belevinni, és nem lehet csak azt belevinni, ami a természettudomány eredménye, mert az halott. Nem képes az életet elevenné tenni, csak holt termékeket tud belevinni és olyan romboló dolgokat, amilyeneket a legutóbbi négy esztendő hozott. Mert ebben a korszakban a következő válik fontossá.

Az embereknek, ugye, alvásra is szükségük van. Ha ébren vannak, akkor rendelkeznek a szokásos szabad akarattal; ezt még mindenféle ahrimáni-luciferi úton hozzájuk jutott dologra felhasználhatják, hogy irányító erőket fejlesszenek ki. De ha elalszanak, akkor ez a szabad akarat, az úgynevezett szabad akarat megszűnik. Akkor az emberek gondolkodnak, anélkül hogy tudnának róla. Ettől ez még nem kevésbé hatékony - mindenképpen gondolkodnak. Az ember nem szűnik meg gondolkodni, amikor elalszik; egészen addig gondolkodik, amíg fel nem ébred. Csak ezt elfelejtjük abban a pillanatban, amikor felébredünk. Ezért nem tudjuk, milyen hatalmuk van azoknak a gondolatoknak, amelyek elalvástól felébredésig hatnak az emberi lélekre. De gondoljuk meg, hogy a tudati lélek korszakára az istenek elhagyták az emberi lelket alvás közben. A korábbi korszakokban az istenek elalvástól felébredésig belecsepegtették a lélekbe azt, amit akartak. Az ember nem vált volna szabaddá, ha ezt továbbra is megteszik. Ezáltal azonban az ember elalvástól felébredésig hozzáférhetővé válik minden más befolyás számára. Igen, jobb híján ébren lehetünk és élhetünk, de nem alhatunk és nem halhatunk meg a természettudománnyal és azzal, ami a természettudományból következik. Mert természettudományosán gondolkozni csak felébredéstől elalvásig lehet. Abban a pillanatban, amikor elalszunk, amikor alvó állapotban vagyunk, a természettudományos gondolkodásnak körülbelül annyi értelme van, mintha egy országban, ahol egyetlen ember sem beszél franciául, mindenütt franciául beszélnénk. Ott csak annak a nyelvnek van jelentősége, amelyet az érzékfeletti megismeréssel sajátítunk el, amely az érzékfelettiből jön. Az érzékfeletti megismerésnek kell annak helyébe lépnie, amit korábban az istenek plántáltak az ösztönökbe. A tudati kornak az az értelme, hogy az ember felemelkedjen az érzékfeletti impulzusokhoz és felküzdje magát a megismeréshez. Ha azt hisszük, hogy mindaz, amit a korszak érzékfeletti impulzusok nélkül létrehozott és még létre fog hozni, valami eleven és nem halált hozó dolog, akkor ugyanannak az illúziónak adjuk át magunkat, mintha azt hinnénk, hogy van a modern kornak olyan asszonya, aki szülhetne fogamzás nélkül. A modern kor asszonya terméketlen marad és utód nélkül hal meg, ha nem fogant. A modern kultúra, ahogy a természettudomány korszakában, a XV század kezdete óta éppen a legnagyobb modern vívmányokban kifejlődött, steril és terméketlen marad, ha nem termékenyítik meg mostantól fogva az érzékfeletti világból érkező impulzusok. Halottnak kell lennie mindannak, ami nem termékenyül meg az érzékfeletti világból. A tudati lélek korszakában bevezethetnek demokráciát, parlamentarizmust, technikát, modern pénzügyeket, modern iparosítást, bevezethetik a nemzeti eszméket mindenütt és mindazokat a szempontokat, amelyek most annak alapjául szolgálnak, amit a világ újjárendezésének neveznek és amiről úgy beszélnek, mint az ittasak, akik nem tudják, miről beszélnek - mindezzel a halált segítik elő, ha nem termékenyítik meg az érzékfeletti impulzusokkal. Mert mindannak, amit teremteni kell - a halált hozónak minden területén - csak akkor van értelme, ha meg tudják termékenyíteni az érzékfelettiből szerzett ismeretekkel. Csak a halált hozza az emberiségre, ha nem tudjuk megtermékenyíteni az érzékfeletti impulzusokkal

Fogjuk fel ezt teljes komolysággal, emelkedjünk fel ahhoz a gondolathoz - éppen az újkor szimptomatológikus történelem-szemlélete alapján - hogy a XV századtól kezdve az emberi fejlődésbe belekerülnek azok a dolgok, amelyeket az emberiség legnagyobb vívmányainak tekintünk: a modern természettudomány, a modern szociológia, a modern technikai élet, a modern pénzügyi élet. Ezek belekerülnek a fejlődésbe és halált hozóak, ha nem termékenyíti meg őket az érzékfelettiség. Csak akkor képesek az emberiséget továbbvinni oda, ahová mennie kell, ha ilyen érzékfeletti impulzusok termékenyítik meg őket. Akkor jók. Nem önmagukban jók. Semmi sem jó önmagában abból, amit a modern emberiség önelégülten és gőgösen a legnagyobb vívmányának tart. Csak akkor válik jóvá, ha szellemmel hatják át.

Ez nem olyan tan, amelyet önkényesen hirdetünk, hanem amely ha a modern történelmi fejlődést szimptomatikusán vizsgáljuk, önként adódik belőle. Itt az idő, hogy a tudatot kifejlesszük. De azt is tudnunk kell, hogy mit tulajdoníthatunk ennek a tudatnak. Abban a pillanatban, amikor akár csak belsőleg is, tudattalanul dogmatikusok akarunk lenni, nem tudjuk a tudatot kifejleszteni. Ezért ismételten fel kell idéznem olyan dolgokat, mint a következő. Egyszer egy városban előadásokat tartottam a Bibliáról és a bölcsességről. Két katolikus pap is volt ott - legtöbben már ismerik ezt a történetet - és mert nem mondtam semmi olyasmit, ami egy katolikus pap számára támadható lenne, és mivel nem voltak éppenséggel jezsuiták, akik mindent gondosan tanulmányoznak és az a feladatuk, hogy az orrukat mindenbe beledugják, hanem átlagos katolikus papok voltak, odajöttek hozzám és azt mondták: nos, nekünk van purgatóriumunk, Ön is beszél egy ilyen megpróbáltatásról a halál után. Nekünk van Paradicsomunk, Ön a szellem átéléséről beszél, tulajdonképpen tartalmilag nem sok mindent lehet a dolog ellen mondani. - Találhattak volna elég sok számukra tá- madhatót, ha jobban elmélyednek, de egy előadásban ezt természetesen nem találták meg. Aztán még ezt mondták: tudja, a különbség a következő: ahogy Ön beszél, úgy csak a lakosság egy bizonyos rétegéhez lehet szólni, amely megteremtette magának az előfeltételeket ehhez és bizonyos képzettséget szerzett, mi pedig minden emberhez beszélünk és éppen ezért olyan szavakat használunk, amelyek minden emberhez szólnak. És ez a helyes: minden emberhez szólni! Erre azt mondtam nekik: Tisztelendő urak! - Természetesen katolikus papot "tisztelendő úrnak” szólítunk, én mindig a külső címek megtartása mellett vagyok - nem arról van szó, amit most mondtak. Nem akarok kételkedni abban, hogy Önök azt hiszik, beszédüket úgy tudják igazítani, mintha minden emberhez szólnának. De ez szubjektív vélemény. Ez az, amire az ember általában hivatkozik, hogy önmaga előtt igazolja azt, amit mond. Nem az a lényeg, hogy hiszünk-e ebben vagy sem, - már mint hogy minden emberhez szólunk - hanem a tényekről, a valóságról van szó. És most nem elméleti, logikai szempontból kérdezem: mivel indokolják, hogy én nem szólok minden emberhez, míg Önök mindenkihez szólnak? Persze sok minden szólna Önök mellett. De én tényeket kérdezek. Vajon minden ember még ma is bemegy Önökhöz a templomba, akikről azt hiszik, hogy beszélni tudnak hozzájuk? Akkor természetesen nem tudták azt mondani, hogy minden ember még ma is templomba jár. Látják - mondtam - én a tényekkel számolok és azokhoz szólok, akik kívül maradnak, akiknek azonban szintén joguk van ahhoz, hogy Krisztushoz vezessék őket. Én hozzájuk szólok. Látom, hogy vannak itt emberek, akik a dolgot így akarják hallani: ez tény. És tényekről van szó, nem szubjektív véleményekről.

Mindenekelőtt az az egészséges, hogy megtanuljuk a valóságból kialakítani nézetünket, nem a szubjektivitásunkból, mert semmi sem veszélyesebb, mint éppen a tudati lélek korszakában előszeretettel szubjektivitásoknak átadni magunkat. Ahhoz, hogy a tudati lelket kifejlesszük, nem szabad a tudattalanunkban dogmatikussá válnunk, hanem a tények világának kell diktálnia mindazt, amit cselekvésünk és gondolkodásunk hajtóerejévé teszünk. Erről van szó. Az újkor egyik lényeges harca a történelmi lét felszíne alatt a két ellentét között zajlik: amit helyesnek tartunk és amit a tények diktálnak. És a történelem-szemléletnél ez különösen fontossá válik. Mert sohasem fogjuk a történelmet helyesen szemlélni, ha egyidejűleg nem ismerjük meg, mint igazi, nagy tanítómestert. Akkor azonban nem szabad a tényeket akaratunk szerint belevinnünk a történelembe, hanem ténylegesen hagynunk kell, hogy a történelem beszéljen. Az utóbbi négy esztendőben világszerte éppen e tekintetben rendkívül sokat felejtettünk. A tények jóformán már alig hallatják szavukat, hanem az beszél, amit ténynek tartunk. Még sokáig nem fogjuk megtanulni, hogy hagyjuk a tényeket beszélni, és sokáig nem fogjuk megszerezni azt az erőt, amely az emberiséget valóban elvezeti a valóság elfogulatlan megértéséhez. A valóság elfogulatlan megértése és a valósághoz fűződő elfogulatlan viszony kiküzdése az, ami éppen a tudati lélek korszakában az élet valamennyi területén a legfontosabb.

Mire van szükség - ha ezt még hozzáfűztem - mire van szükség, ha így a történelem szimptómiáiból lassan előre akarunk hatolni a valósághoz? Arra van szükség, hogy éppen ebben a korban megláthassuk azt, ami az érzékfeletti világból kiindulóan az embernek ismét produktivitást ad, mert látjuk, hogy a legjellemzőbb vonásként a produktivitás elhalása jut érvényre minden jelenségben. Az embernek ki kell tárnia érzékeit az érzékfeletti világ felé, hogy énjébe befogadhassa azt, ami szellem-énjét előkészíti, különben teljesen elvágná magától a szellem-énhez vezető utakat. Ez annyit jelent, hogy az embernek meg kell ismerkednie a tiszta szellemivel, azzal, ami bizonyos értelemben csak lelkisége középpontjába kerülhet be. Ha egyszer hajlamos lesz arra, hogy lelkiségének e középpontjába értelmes, szimptomatikus történelemszemlélettel betekintsen, akkor arra is hajlandó lesz, hogy elfogulatlanabbul szemlélje azt, ami most nem középpont hanem periféria.

Az emberben megvan ez az ellentét: lelki központ és külső periféria. Amennyiben lelkileg-szellemileg egyre jobban behatol önmagába, a középponthoz érkezik. Ebbe a középpontba kell felvennie azokat az impulzusokat, amelyeket történelmi impulzusokként jellemeztem. Az ember az egyre szellemibb és szellemibb felé fog törekedni, ha a történelmi valóságot meg akarja ismerni. Ugyanakkor azonban kialakul az érzéke ahhoz is, hogy a periférián az ellentétes pólus felé törekedjék. Kifejlődik az érzéke a periféria felé törekvő testiség megértéséhez. Ha a történelemnek meg kell találnia azt az utat, amelyet a szimptomatológiában befelé haladó útként jelöltem meg, akkor az orvostudománynak, a higiéniának és az egészségügynek is meg kell találnia az útját a kifelé irányuló szimptomatológiához. Amilyen kevéssé jut el az újkori történelem a valósághoz, éppoly kevéssé jut el az újkori orvostudomány, az újkori egészségügy, az újkori higiénia kifelé a tünetekhez. Mindig hangsúlyoztam: az egyes ember nem tud segíteni az egyes embernek, ha mégoly alaposan át is tekinti a dolgokat, mert arról van szó, hogy éppen ezek a dolgok azoknak a kezében vannak, akik helytelen irányba tartanak. Valójában azokra kellene ezt rábízni, akik a helyes irányba tartanak. A külső tények kétségkívül ugyanúgy igazak, ahogy igaz az is, hogy I. Jakab végül is ilyen vagy olyan volt, ahogy ezt jellemeztem. Így igazak természetesen a külső tények is, hogy ennek vagy annak a bacilusfajtának valami köze van, mondjuk az influenzához, ami most annyira elterjedt. De ha igaz az, hogy például egy bizonyos járványos betegség elterjedésében a patkányok a betegség hordozói - most csak ezt a gondolatot akarom kidomborítani - mégsem mondhatom, hogy ez a betegség a patkányoktól származik, hanem mindig úgy képzelték, hogy a patkányok terjesztik ezt a betegséget. Maguknak a bacilusoknak valójában nincs közük a betegséghez. Itt arról van szó, hogy éppúgy, ahogy a történelem tünetei mögött szellemi-lelki eseményekkel van dolgunk, az ilyen jelenségeknél a külső testiség tünetei mögött kozmológiai események állnak. Másoknál természetesen megint más a helyzet. Ami ilyenkor különösen fontos, az a kozmikus események ritmikus menete, azt kell tanulmányozni. Fel kell vetni a kérdést: milyen kozmikus konstellációban éltünk, amikor a kilencvenes években a mai influenza enyhébb formában fellépett? Milyen jellegű kozmikus konstellációban élünk most? Hogyan folyik le a kozmikus ritmus, amikor az akkori influenza most kissé keményebb formában jelenik meg? Ahogy a történelmi tünetsor mögött ritmust kell keresnünk, ritmus van bizonyos járványos betegségek megjelenése mögött is.

Vannak vidékei a Földnek, ahol csak egy papírdarabkát kell meggyújtani és a földből mindenféle gőz tör fel: ezek a solfatari vidékek Olaszországban. Ez azt igazolja, hogy ha valamit végrehajtunk a föld felett, a föld a természeti hatások összefüggésében ezeket a dolgokat bocsátja ki magából. Vajon lehetetlennek tartjuk-e, hogy a Napon történik valami - minthogy a napsugarak mindennap a földre áramlanak - aminek jelentősége van arra nézve, ami a földből felszáll és ez összefügg az ember életével, és hogy ez megint különbözőképpen alakul a föld különböző vidékei szerint? Gondolhatjuk-e, hogy az emberek ezekről a dolgokról valóban meg fognak ismerni valamit, mielőtt hajlandók lennének a szellemi-lelki megismeréssel a helyes kozmológia felé fordulni? Kétségtelen, hogy bolondságnak tartották - ilyen formában bolondság is - hogy az emberek azt mondták: a napfolt-periódusokkal függ össze az emberek kedve a háborúzáshoz. De van egy pont, ahol már ez nem tiszta bolondság, ahol bizonyos patologikus impulzusok fellépése a temperamentum-életében összefügg olyan kozmológiai jelenségekkel, mint a ritmikusan fellépő napfolt-periódusok. És ha ez a pici társaság, ezek a parányi uraságok - bacilusok, patkányok - valóban elviszik az egyik embertől a másikig azt, aminek kozmológiai összefüggése van, akkor ez csak valami másodlagos jelenség, amit könnyen lehet bizonyítani és ez természetesen nagyon népszerű lesz, de nem ez a lényeg. És a lényeg mögé főleg akkor nem tudunk eljutni, ha nincs meg az akaratunk ahhoz, hogy valóban tanulmányozzuk a perifériális jelenségeket is. Ezért nem hiszem, hogy az emberek a történelmet illetően értelmesebb nézetekhez fognak eljutni, ha nem foglalkoznak az érzékfeletti megismerésen alapuló történelmi szimptomatológiával, amely rendkívül szükséges a modern emberiség számára, hanem azt kell mondanom: az emberek az egészségügy, a higiénia, az orvostudomány területén is csak akkor fognak valamire jutni, ha ezen a területen most már a kozmológiai szimptomatológiával foglalkoznak. Mert ami a Földön betegségként jelenik meg, azt az égből küldik le számunkra. Csak akkor természetesen nem szabad abban az előítéletben élnünk, amelyben a modern emberiség él. Ez a modern emberiség nagyon kényelmessé tette a dolgokat a maga számára: egy Isten él mindenütt. - Igen, csak akkor ez a modern emberiség, amennyiben elismeri az Istent a történelemben, nincs abban a helyzetben, hogy megmagyarázza az összes lehetséges hátráltató és kártékony történelmi folyamatot. És ha olyan évek következnek, mint ez a legutóbbi négy volt, akkor ez a dolog: Isten a történelemben, az egységes Isten a történelemben, pusztító erővé válik, mert akkor ennek a történelemben lévő Istennek különös kedve támad a szaporodásra, és mindenki a maga területén a saját Istenét védi és a másikat bosszantja vele. És aztán, ha a kozmológiára kell áttérnünk, de ugyanakkor a kényelmes egységes Istennél maradunk, akkor ez az Isten küldi a betegségeket! De ha fel tudunk emelkedni a trinitáshoz: Isten, Lucifer, Ahriman - ha ezt az érzékfeletti trinitást látjuk a történelmi vizsgálódások, szemlélődések, a történelmi tünetek mögött, ha tudjuk, hogy ez a hármasság a kozmikus világmindenségben jelen van, akkor nem kell a Jóistenre hivatkoznunk, amikor azt mondjuk, hogy a betegségeket az ég küldi nekünk, együttműködve a Földdel - ahogy a pusztán kénes talaj fölött lehet egy papírlappal kéngőzöket elővarázsolni. De csak akkor lehet az igazsággal segíteni, ha a tudati lélek korszakában az emberek elismerik az igazságot. Ezért minden ezen az egyen múlik: az igazságot keresni.