"A kőzetek az isteni bölcsességből eredő fájdalmak megtestesülései. A növények az isteni erkölcsiség és hűség teremtményei. Az állatok darabokra tört isteniség."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A Golgotai Misztérium megismerésének építőelemei (15)

11. --

[A fizikai és a morális]

Berlin, 1917. április 12.

Ha tovább foglalkozunk szellemtudományos értelemben a golgotai misztériummal az Önök által ismert szempont szerint, annak felismeréséhez jutunk, hogy az eljövendő koroknak egyre jobban a golgotai misztérium mélyére kell hatolniuk, mintegy az események természetes menetének mélyére. Sok tekintetben látni fogják, hogy amit eddig, sőt ma is felfoghattak róla, az csak bizonyos előkészítése annak, amit a golgotai misztériumról fel kell fogni és főként, amit a földi embernek általa kell átélnie. Kétségtelen, hogy amit ma a szellemtudományos mozgalomban komplikált, némelyek szerint talán „nehezen érthető” módon, sok mindennek előhozásával kell kifejtenünk, azt egykor majd egyszerűen, mondhatnánk „együgyűen” kevés szóval lehet az emberiséggel közölni. Feltehető, hogy ez így történik. A szellemi élet útja olyan, hogy a nagy, egyszerű, kevés szóval kifejezhető igazságokért először meg kell küzdeni, meg kell dolgozni; nem lehet a mélyebb igazságokat minden korban mindjárt a legegyszerűbb alakba önteni. Ezért korunk karmájának kell tekinteni, ha ma még össze kell gyűjtenünk egyet s mást, hogy a golgotai misztérium egész súlyát és jelentőségét lelkünk elé vetítsük.

Ma e megint aforisztikusan vezetett megbeszélés során abból indulunk ki, hogy a múltkor tárgyalt nézetet, elképzelést a „bizalom”, „hit” erőösszefüggéseiről nagyon lényegesnek kell tekintenünk.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ún. külső materialista világnézet arra törekszik, hogy kivesse világszemléletéből a dolgok morális szemléletét. Többször kifejtettem, hogy korunkban, nemcsak a tudományos, de a népszerű, egyszerű gondolkodás is arra törekszik, hogy a világfejlődés szemléletéből kivesse a moralitást. Mai elképzelés szerint csak azokat a fizikai, kémiai törvényszerűségeket veszik figyelembe, amelyek az ősködből a földfejlődés kezdetén kialakították a földi létet, és azt igyekeznek megtudni, hogy ezek a fizikai törvényszerűségek hogyan vezetnek majd egyszer a földfejlődés végéhez. Morális képzeteinket mintegy ezek mellett a fizikai képzetek mellett kapjuk. Már utaltam rá, hogy nem elég erősek ahhoz, hogy saját realitásuk legyen. Ma bizonyos mértékig erre vagyunk ítélve. Az ilyen képzetek közötti fejlődés még egyre folytatódik. Hiszen a természettudományos szemlélet talaján álló ember számára ma természetesen fantasztikus babonának tűnik, hogy a földi lét kezdeténél morálisan megítélendő tett, vagy esemény álljon, mint a bűnbeesés bibliai történetének esetében. A mai képzetalkotás nem ér el oda, hogy a földi lét végére morális fejlődést helyezzen, hogy a földi lét fizikai-kémiai történéseit moralitás révén emelje egy másik planetáris létbe, a Jupiter létbe. A fizikai és morális képzetek egymás mellett állnak, nem tudják egymást mintegy kölcsönösen hordozni. A természettudomány arra törekszik, hogy szemléletmódjából teljesen kiküszöbölje a moralitást, a morál pedig, mondhatnám, kezd beletörődni abba, hogy nem rendelkezik fizikailag hordozó erőkkel. Még egyes vallások dogmatikája is olyan képzeteket igyekszik kialakítani, amelyek kompromisszumot kötnek a természettudománnyal, míg a természettudomány arra figyelmeztet, hogy a moralitást annak rendje és módja szerint el kell választani a fizikai, kémiai, geológiai stb. történésektől.

Ma olyasmiből indulok ki, ami szemléletmódunktól látszólag független, de éppenséggel oda vezet el bennünket. Először felhívtam figyelmüket, hogy nem minden a világot szemlélő ember hajlik úgyszólván valamennyi morális ítélet kiküszöbölésére, ha a külső természethez és történéseihez fordul. Ez rendkívül érdekes. A mai botanikusnak eszébe sem jut, hogy morális fogalmakat használjon, amikor a növények növekedésének törvényeit tanulmányozza. Gyermetegnek találná, hogy morális mértéket alkalmazzon a növények vegetációjára, hogy mintegy a növény morálja iránt érdeklődjék. Gondolják csak el, hogyan nézhetnek arra, aki ilyesmit juttatna érvényre. Nem mindenki volt azonban ilyen. Mint jellegzetes példát felhoznék valakit, akit sokan nem tekintenek kereszténynek, pedig világszemléletében sok mindenkinél jobb keresztény volt. Ha katolikus Goethe-tanulmányokat ütnek fel, akkor különösképpen azt találják bennük, hogy Goethe a kereszténységet nem vette komolyan, - no persze néha elnézően kezelik, mert hiszen mégis nagy ember volt. Főként katolikus Goethe tanulmányok hangsúlyozzák ezt erősen. Goethének pedig egész beállítottsága mélységesen keresztény volt, sokkal mélyebben keresztény, mint sokaknak, akik egy ismert mondás szerint minden alkalommal az „Uram, Uram”-ot emlegetik. Ezt az „Uram, Uram”-ot Goethe bizony nem mindig emlegette, de világszemléletének jellege mélységesen keresztény volt. Felhívnám figyelmüket valamire, amit Goethénél nem igen szoktak hangsúlyozni.

Tudjuk, hogy Goethe a növények növekedésének képzeteit kereste metamorfózis elméletében. Tudják, már többször felhívtam figyelmüket, hogy egyszer Schillerrel beszélgetett a metamorfózis elméletről, mikor a jénai Batsch professzor előadását hallgatták meg. Schillernek nem nagyon tetszett, ahogyan Batsch a növényekről beszélt; azt mondta, hogy nem kell mindent így szétdarabolni, egészen más szemléletmód is elképzelhető. Erre Goethe néhány vonással felrajzolta neki a növények metamorfózisának elvét, hogy megmutassa az egyes növényi jelenségek mintegy szellemi kötelékének elképzelését.

Schiller azt mondta: Ez nem tapasztalat, ez idea. Nem külső tapasztalatszerű valóság, hanem idea. - Goethe nem igen értette ezt a kifogást, azt mondta: Igazán örülök, hogy tudomásom nélkül ideáim vannak, és még hozzá szemmel látom őket. Tehát nem értette, hogy idea lehet az, amit ugyanúgy a valóságból vesz fel, mint egy hangot vagy szint. Azt állította, hogy ideáit szemmel látja. Ez már elárulja, hogy Goethe a szellemit is látni igyekezett, például a növény növekedésekor.

Látják, Goethe mindig tisztában volt azzal, hogy mondanivalóját kortársaival csak bizonyos fokig közölheti; bizonyos dolgokhoz a kor még nem elég érett. Ekkor kiderült, hogy akik kifejezetten természettudósok voltak, azok is indítékot kaptak tőle. Például a botanikus Schelvert, és Henschelt megihlette Goethe metamorfózis elmélete. Schelver és Henschel különös dolgokat írt a növény növekedéséről, de Goethe ezeket a különös dolgokat nagy tetszéssel fogadta. A botanikus számára az egész Schelver és Henschel közt tárgyalt história tiszta őrültség. De ilyeneknél mindig Pál szavaira kell gondolnunk, hogy Isten előtt a legnagyobb bölcsesség lehet az, ami az emberek előtt ostobaság. Goethe aztán fel is jegyzett néhány aforisztikus dolgot a Schelver ábrázolásmódjáról kapott benyomásai alapján.

Néhány szóval idéznem kell, hogy mit is akart Schelver. Schelver ellenszenvesnek találta az emberek, a botanikusok szemléletmódját a növényekről. Körülbelül azt mondta: Az emberek elképzelik a növényeket, miszerint ezek úgy fejlődnek, hogy egyfelől a bibét alakítják ki a virágban, másfelől a porzókat. És véleményük szerint a porzók megtermékenyítik a bibét, így keletkezik az új növény. - Ezt Schelver nem tartotta helyesnek, azt mondta, hogy ez nem a növényvilág értelmében fogant gondolat, a valóság az, hogy a növény pusztán növényi volta révén képes magához hasonlót létrehozni. A megtermékenyítést Schelver mellékes jelenségnek tekinti, hamisnak, mintegy a természet tévedésének. Schelver azt tekinti helyesnek a természetben, ha a növény megtermékenyítés nélkül, önmagától hozza létre a másik növényt és a növények világa nem azáltal fejlődik tovább, hogy a szél a pollent a bibéhez sodorja.

Goethe figyelmét mindig olyan jelenségek felé fordította, ahol a növény átalakul, a levél virág lesz és egészen magától értetődőnek tekintette, hogy metamorfózisával az egész növény új növényt hozhat létre. Ezért tetszet neki Schelver ideája. Teljes komolysággal írta meg rendkívül érdekes aforizmáját, amit valóban komolyan gondolt, de a mai botanikus számára természetesen tiszta őrültség, Goethe például többek közt a következőket írta Schelverről szóló dolgozatában:

„Ez az új beporzási elmélet igen örvendetes és illendő mikor fiataloknak és nőknek adunk elő, a személyes tanítás eddig nagy zavarba hozott. Ha ártatlan lelkek egyéni tanulmányokat folytatva botanikus tankönyvekhez fordulnak, nem tagadható, hogy ezek erkölcsi érzéküket sértették. Az állandó násztól nem lehet szabadulni, míg az erkölcs, törvény és vallás alapja, a monogámia bizonytalan sóvársággá foszlik szét; ez ép érzékű ember számára egyszerűen elviselhetetlen."

Gondolják el tehát: Goethe végigtekint a növények világán és elviselhetetlennek tartja, hogy itt állandóan nászt ülnek, folyton megtermékenyítés történik, vagyis úgy találja, - amint finoman kifejezi - hogy illőbb, ha ehelyett azt mondhatnánk, hogy a növény saját erejéből hozza létre a hozzá hasonlókat. Aztán tovább kifejtve azt mondja:

„Nyelvészeket sokszor nem egészen ok nélkül vádolnak azzal, hogy kellemetlen, száraz tanulmányaikért némileg kárpótolva magukat, régi szerzők kényes, sikamlós helyeire szívesen fordítanak a kelleténél több fáradságot. Így néha a természettudósokat is rajtakapják, hogy a jó anya néhány gyengéjét észrevéve, mint öreg Baubon, kétértelmű mulatságot lelnek benne. Emlékszünk olyan arabeszkekre, ahol a virágkelyhekben igen szemléletesen ábrázolják antik módon a szexuális viszonyokat".

Goethe tehát igen kívánatosnak találta, hogy a növényvilágra vonatkozóan kiküszöböljék ezt a szexuális szemléletet. Ez már az ő idejében is őrült gondolat volt persze; a pszichoanalízis korában pedig, amikor lehetőleg mindent a szexualitásból igyekeztek megmagyarázni, még nagyobb őrültség azt állítani, hogy a természet szemlélete a szexuális elv erkölcstelen belekeverése nélkül volna szép. Goethe kifejezetten ezt mondja: „Ahogy most mindenütt ultrák vannak, liberálisok és királypártiak, így Schelver a metamorfózis elmélet ultrája, aki áttörte az utolsó gátat, ami a korábban megvont körben fogva tartotta őket." Nem mondja azonban, hogy az ilyen ultra állásfoglalás kellemetlen számára; ellenkezőleg fellépését nagy örömmel üdvözli.

Mármost mélyebben kell Goethe lelkébe pillantani, mondhatnám keresztény lelkébe, hogy felismerjük ennek rugóit. Gondolják el: aki a mai természettudomány mentalitásával szemléli a természetet, az természetesen nem tud mit kezdeni az ilyen képzetekkel, ezekhez bizonyos feltételek szükségesek. A feltétel az, hogy a mostani növények ellentétbe kerültek eredeti jellegükkel, és aki igazán elmerül a növények világában, kénytelen azt mondani: Igen, ha a növények növekedésének eredeti jellegét nézem, akkor ezzel nem egyezik a virágpor szálldogálásának és megtermékenyítésének a módja. Ennek másképpen kellene történnie! Nincs más hátra, mint rájönni arra, hogy a körülöttünk elterülő növényvilág eredetileg más alakból süllyedt mai formájába, és Goethe természetszemléletébe még beszivárgott a mai növények kapcsán a bűnbeesés előtti növényvilág megsejtése, hogy ezt a szimbolikus kifejezést használjuk. Valóban nem értjük Goethe metamorfózis elméletét, ha nem értjük ártatlanságát, gyermekiességét és azt, hogy Goethe azt óhajtotta vele mondani: „Látjátok, ami a növényvilágban történik, az nem az eredetileg tervezett folyamat, ide csak akkor jutott, amikor a földfejlődés bizonyos szférából süllyedt a mostaniba.

Ebből kiindulva, arról is képzetet alkothatnak, hogy az ásványvilágban sem ugyanolyan a helyzet, mint eredetileg. Ezt most nem tudom pontosabban kifejteni, de egyszer mindezeket részletezni fogom. Aki valóban tudományosan szemléli ezeket a dolgokat, az azt is be fogja látni, hogy az elmondottak az állatvilágra is érvényesek, ha az ún. hidegvérű, tehát nem melegvérű állatokkal van dolgunk. Az ásványvilág, növényvilág és a hidegvérű állatok világa, tehát amelyeknek nincs a külső hőmérsékletet állandóan meghaladó belső testhőmérséklete, ezek birodalma nem olyan, mint eredetileg tervezték. Egyik szférából a másikba szálltak le és olyanná váltak, hogy ma a szexuális princípiumnak kell bennük működni. Azt lehet mondani, hogy ezek a birodalmak nem jutnak el a bennük lévő hajlamok teljes kialakításáig, hanem segítségre szorulnak. A növény jellegének eredeti sajátsága szerint nemcsak levélből virággá metamorfozálódik, de egészen új növényt hoz létre. Ehhez azonban hiányoznak az erői, ehhez külső indíték kell, mert elhagyta a növényvilág régióját. Az ásványvilág és hidegvérű állatok világa is másmilyen volna. Ezeket a lényeket arra ítélték, hogy mintegy félúton elakadjanak.

És nézzük meg a természet másik felét: azt a növényvilágot, amely elfásodik, a fákat - mert amelyekről szóltam, a szabályosan metamorfozáló növények zöld leveleket és szárat hajtanak, nem fásodnak el - és nézzük a melegvérű állatokat és a fizikai emberi nemet. Már az utolsóelőtti előadásban felhívtam figyelmüket, hogy a fizikai ember mai formájában nem felel meg jellegének, testi halhatatlanságának. Ez a felismerés azonban tovább vezet. Nemcsak a halhatatlanságra teremtett fizikai ember nem hordozza jellegét, de a többi lény, az elfásodó növények és melegvérű állatok is a halált hordják magukban. Nem olyanok, mint eredetileg voltak, nem mintha már halhatatlanoknak teremtették volna őket: lesüllyedtek. Ezáltal azonban valami más történt velük. Mondtam, hogy az ásványvilág, a növényvilág és a hidegvérű állatok világa nem teljesíti ki sajátosságait, külső befolyásra szorul. A melegvérű állatok, az elfásodó, tehát kéregalkotó növények és az ember világának lényei olyanok, hogy mostani alakjukban nem nyilatkozik meg eredetük, kezdetük. Tehát az előző lények nem jutnak fejlődésük végére, más befolyásra szorulnak. A második csoportban említett lények, az elfásodó növények, melegvérű állatok és az emberek kezdetüket tagadják meg mostani állapotukban, nem azt nyilatkoztatják meg.

Ez körülbelül jelzi Önöknek a jövő természetszemléletének bizonyos haladási irányát. Mindenképpen különbséget kell majd tenni a lények hajlama és mostani jellege közt. Felmerül a kérdés, hogy mindez miért alakul így? Hiszen nagyjából az egész körülöttünk lévő természet, természettudományosán szemlélve sem olyan, mint lennie kellene. Miért alakult ez hát így? Mi rejlik e mögött? Ki az oka mindennek? Erre az a felelet, hogy mindennek az ember az oka! Az ember vétke, éppen a luciferi kísértéssel szembeni elbukása, ahogyan mindig vázoltam; ezt a bibliai leírás kezdetén eredendő bűnnek, eredendő véteknek nevezik. Ez a szellemtudomány számára valóságos, igaz tény, amely nemcsak az embernél játszódott le, hanem először ugyan benne, de az ember akkor még olyan erős és hatalmas volt, hogy az egész természetet belevonta. Az ember magával rántotta a növények fejlődését, így külső indítékra van szükségük. Az ember odáig vitte, hogy a hidegvérű állatok mellett még melegvérűek is léteznek, vagyis olyanok, amelyek hozzá hasonló fájdalmat szenvedhetnek el. Az ember tehát bevonta a melegvérű állatokat abba a szférába, ahova ő úgy került, hogy áldozatul esett a luciferi kísértésnek.

Ma azt képzelik, hogy az ember világhoz fűződő viszonya mindig olyan volt mint ma, amikor úgyszólván semmit sem tehet a természettel kapcsolatban; az állatok, növények látszólag az ő befolyása nélkül jönnek létre. Ez nem volt mindig így. Mielőtt a mostani természet rendje bekövetkezett, az ember hatalmas lény volt, aki nemcsak tevékenykedett a luciferi kísértésnek nevezett tettben, de a Földön lévő egész természetet belevonta ebbe, és tettei végül abban kulmináltak, hogy a morális rend teljesen elszakadt a természet rendjétől.

Ha ezt ma valaki úgy mondja ki, mint én most, akkor ez természetesen a természettudományosán gondolkodó számára legkevésbé sem érthető. És mégis érthetővé kell válnia. Majd érthetővé kell válnia! A mai természettudomány csak epizód. Minden érdeme, nagy vívmánya ellenére, csak epizód. Másik lép majd a helyébe, amely ismét felismeri, hogy a magasabb világszemléletben a természetes és a morális elem ugyanannak a lénynek két oldala. Panteista elmosódottsággal azonban nem jutunk ilyen szemlélethez. Konkrétan meg kell néznünk, hogy a külső lét hogyan mutatja meg, hogy másként tervezték, mint ahogy ma mutatkozik a természet szokásos rendjében. Csak legyen hozzá bátorságunk, hogy a morális mértéket a külső természeti létre is alkalmazzuk. A magát ma monistának nevező világszemlélet abban látja dicsőségét, hogy a morált mindenünnen kizárja, ezt a megismerés gyávaságából teszi, mert nem akar olyan mélységbe hatolni, ahol a morális mérték alkalmazása valóban éppúgy szükséges, mint a tisztán külső természettudományos mértékek alkalmazása a külső szemlélő számára. Goethénél ez az eset állt fenn olyan korlátozással, ahogyan vázoltam.

Az emberiség számára azonban elveszett volna annak lehetősége, hogy a világot ismét áthassa a moralitás, ha időszámításunk kezdetén nem történik meg a golgotai misztérium. Láttuk ugyanis, hogy alapjában véve minden pusztán természeti rend bizonyos értelemben korrumpálódott, mostani régiójába egy másikból szállt alá, olyan világnézet szintjén van, ahonnan ismét fel kell emelkednie. Világnézetünkkel az a helyzet, hogy egy bizonyos szinten áll, ahonnan ismét fel kell emelkednie. Valójában gondolkodásunk maga is a természeti jelleghez tartozik. Ha Du Bois-Reymonds és mások azt mondják, hogy gondolkodásunk nem tud a valóságba hatolni, ha leszögezik, az ignorábimust, hogy nem ismerhetünk meg, akkor ez bizonyos értelemben igaz, de miért? Mert gondolkodásunk eltávozott eredetileg tervezett régiójából és oda újra vissza kell találnia. Minden a gondolkodás lesüllyedésének hatása alatt áll. Így azt mondhatjuk: Ha azt állítjátok, hogy a gondolkodás nem tud a valóságba hatolni, akkor bizonyos fokig igazatok van; de ez a gondolkodás maga más lényekkel együtt korrumpálódott, ismét fel kell emelkednie. A gondolkodás felemelésének impulzusa a golgotai misztériumban rejlik, vagyis abban, ami a golgotai misztérium révén jutott az emberiségbe. Gondolkodásunk maga is alá van vetve bizonyos mértékig az eredendő bűnnek és meg kell váltani, hogy ismét behatolhasson a valóságba. Természettudományunk mai morál nélküli szükségszerűségével a korrumpált, lesüllyedt gondolkodás produktuma. Ha nincs bátorságunk ennek beismeréséhez, akkor egyáltalán nem vagyunk a valóságon belül, hanem rajta kívül.

A golgotai misztérium lényege, hogy ismét felemelje azt, ami a magasabb régióból alacsonyabbra süllyedt, ez különösképpen megvilágosodik, ha egy konkrét dolgot veszünk szemügyre, ha feltesszük a kérdést: Mi történik a földfejlődéssel, amelyet az emberek a természeti rendbe süllyesztettek le? Ezt nem valami aszkétikus mentalitásból mondom, hanem mint ugyanolyan szellemtudományos eredményt, mint a természettudomány tényeit. Mi történnék a földfejlődéssel, miután az emberek lesüllyesztették, ha a golgotai misztérium nem adott volna új impulzust? Ahogy a növény nem fejlődhet, ha bibeszálát letépik, úgy a Föld sem fejlődhetett volna, ha nem lett volna golgotai misztérium.

Ma még csak az Atlantisz utáni ötödik korszakban vagyunk. A negyedik első harmadában következett be a golgotai misztérium. A leszálló áramlat itt van, aki nem vak, igencsak megállapíthatja, hogy itt van. A dolgok lényegének mélységébe hatoló gondolkodás nagyon erősen hanyatlik! Nagyon is észrevehető a dolgok lényegének mélységeibe hatoló gondolkodás és érzés hanyatlása. A kopernikuszi világnézet és hasonlók kétségtelenül nagyszerű jelenségek a dolgok felületi megismerésére vonatkozóan, de nem hatolnak a mélybe, éppen azáltal jöttek létre, hogy egy ideig nem hatoltak a mélybe. Ez a mélybe nem hatolás mind tovább folytatódik. Már ma is közölhetnénk egyes konkrét dolgokat - bármennyire is fantasztának tekintenének érte -, amelyekhez el kellene jutni, ha ez a megkezdett irány simán folytatódnék. Ezt azáltal kell megszüntetni, hogy a golgotai misztérium impulzusát egyre hatalmasabbá tesszük.

Kérem pillantsanak be velem néhány pillanatra, mintegy ablakon át, a fejlődés lehetőségeibe, és felejtsék el a külvilág számára, amit mondok amíg az ablakon benéznek, nehogy kinevessék Önöket egy tény, de csakugyan tény leírása miatt. Mert ma természetesen még pokoli gúnykacaj támad, ha ilyet mond az ember. Ha folytatódnék az a mentalitás, ami ma például a tisztán egyetemi természettudomány területén uralkodik, ha elterjedne és különösen ha intenzívebbé válna - az Atlantisz utáni ötödik kor elején élünk, még lesz hatodik és hetedik is -, akkor bizonyos dolgok egész különös formát öltenének, ha a golgotai misztérium mélyebb átélése nem következnék be. Ma az Atlantisz utáni ötödik kor elején őrültnek tartanák, kinevetnék, kigúnyolnák azt az új tudományos nézetű embert, aki a bűnbeesésről úgy beszélne, ahogyan itt történt, ha előkészített körön kívül beszélne, olyan körön kívül, amely éveken át sajátította el azokat a fogalmakat, amelyek bizonyítják, hogy ezek a dolgok tudományosan bizonyíthatók. Ha csak észrevennék, hogy ilyen nézetei vannak, már nem viselkednének iránta bizalommal a kereszténységen kívül álló materialista világban. Az Atlantisz utáni hatodik korban azonban egészen másként lenne és másként is lesz az emberiség egy részénél; kemény küzdelmek folynak, hogy a Krisztus impulzus megvalósulhasson.

Ma a gúny, a kicsúfolás fegyverével, vagy mint gyakran nevezik, a kritika fegyverével lépnek fel az ellen, aki szellemtudományos felismerés alapján próbálja az igazságot kimondani. Az Atlantisz utáni hatodik korban elkezdik ezeket az embereket gyógyítani! Vagyis gyógyszereket fedeznek fel addigra, amelyeket rákényszerítenek azokra, akik arról beszélnek, hogy a jó és rossz törvényszerűen létezik, hogy a jó és rossz nemcsak emberi intézkedés. Eljön az idő, amikor azt mondják: Jóról és rosszról beszéltek? A jót és rosszat az állam csinálja. Amiről a törvények kimondják, hogy jó, az a jó; amiről az áll, hogy rossz és nem szabad tenni, az rossz. Ha arról beszéltek, hogy létezik morális jó és rossz, akkor betegek vagytok! - És gyógyszert adnak nekik, meggyógyítják őket. Ez a tendencia. Ez nem túlzás, ez az ablak, amin átpillanthatnak. Ebbe az irányba haladunk. Ami az Atlantisz utáni hetedik korban következik, - ezen az ablakon egyelőre ne pillantsanak be. De igaz. Eljön egy kor, hiszen nem lehet visszafordítani azt, ami az emberi természetben van, lassanként úgy jut majd kifejezésre, hogy a természettudományos világszemlélet fogalmai szerint betegnek tarthatják az embert és megkísérlik a szükséges gyógyítást. Ez nem fantázia. Éppen a valóság legjózanabb szemléletéből adódik az, amiről beszélek. Akinek szeme van a látásra és füle a hallásra, az mindenütt látja ennek a kezdetét.

Arról van szó, hogy teljes mélységében átlássuk és lassanként az életbe is átvigyük, hogy az emberi étertest nem olyan, mint ahogyan az embernek eredetileg elrendelték; erről van szó voltaképpen, minden ebből ered. Mert ez az emberi étertest eredetileg az összes éteriséget eredeti elevenségében tartalmazta, ma pedig ezek közül csak a hőt tartalmazza. Ezért van az embernek meleg vére; mint azoknak az állatoknak, amelyeket bukásába bevont. Így van lehetősége az embernek arra, hogy a hőétert különösképpen feldolgozza. A fényéternél már nem így van. A fényétert felveszi ugyan az ember, de csak úgy sugározza ki, hogy bizonyos alacsony fokú szellemi látás megláthatja az aurában az ember éteri színeit. Ezek léteznek. De ezenkívül emberi képesség lett volna, hogy saját hangja legyen, a szférák egész harmóniájában meglévő saját hangja és eredeti élete, így az étertest mindig halhatatlannak tartotta volna meg a fizikai testet, ha eredeti elevenségét megőrizte volna. Nem következtek volna be egyéb dolgok. Mert ha ez az étertest eredeti alakjában maradt volna, akkor az ember megmarad a felső régióban, ahonnan az alsóba leszállt. Nem esett volna a luciferi kísértés áldozatául. Ebben a felső régióban egészen más viszonyok uralkodtak volna. Ezek léteztek valamikor. És a Saint- Martinhoz hasonló szellemeknek még volt erről bizonyos tudásuk. Ezért beszélnek úgy róluk, mint egykori realitásokról.

Vetítsük lelkünk elé a körülmények egyikét. Az ember nem tudott volna úgy beszélni, ahogyan ma beszél, mert szavait sohasem formálta volna úgy, hogy a nyelv különböző nyelvekbe differenciálódjék. Mert a nyelvek elkülönülő differenciálódása csak onnan ered, hogy a nyelv maradandóvá vált. A nyelv sajátossága azonban akkoriban nem a maradandóság volt, hanem egészen más. Csak képzeljék el elevenen, hogy az embernek milyen hajlamai voltak. Ha egyszer az emberiségnek valóban lesz egy szikrányi goethei világ- szemlélete, - nem teoretikusan, de lelkileg értem - akkor be fogja látni a goethei világszemlélet alapján is, hogy az ilyen mondat mit jelent. Képzeljék csak el, hogy ha az embernek megvolnának az eredetileg neki szánt képességei, rátekintett volna a kívülről jövő benyomásokra. De nemcsak színek, hangok közeledtek volna feléje, nemcsak külső benyomások, hanem a dolgokból mindenütt a szellem áradt volna: a piros színnel együtt a piros szelleme, a zöld színnel együtt a zöld szelleme és így tovább. A szellem közelítene hozzá mindenfelől. Goethe csak sejtette ezt, mikor azt mondta: Ha ez a növény csak idea, akkor én látom az ideáimat, akkor kint vannak, mint a színek. Ez sejtő gondolat. Gondolják ezt el kérem, konkrét, teljesen szubsztanciális valóságban: a szellem valóban elevenen közeledik. Ha azonban a külső benyomások ilyen elevenen közeledtek volna, akkor a lélegzés folyamata találkoznék minden külső benyomással. Ami fejünk, érzékeink révén érkezik, az mindig találkozik avval, ami lélegzetünkben él. A vörös benyomása kívülről érkezik, belülről a lélegzés jön vele szemben, de ez akkor hang volna. Minden egyes benyomással hang fakadna az emberből. Maradandó nyelv nem létezne, minden tárgyra, minden benyomásra hangzó gesztus felelne bentről. A szóval teljesen betagozódnánk a külső lényegbe. A később kialakult nyelv ennek az elevenen folyó nyelvnek csak földi vetülete, amely lehullott, levált. Erre az eredeti, az egész világgal beszélt nyelvre emlékeztet a ma oly kevéssé értett kifejezés: az „elveszett szó". Van egy mondat, ami erre az eredeti szellemre emlékeztet, amikor az embernek nemcsak a látásra, de a szellem észlelésére is volt szeme és lélegzési folyamataiban hangzó gesztus válaszolt szemének észlelésére - erre az eleven szellemmel való együttélésre emlékeztet: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige". A János- evangélium kezdete erről az Istenben való élésről beszél.

Ez az egyik dolog. A másik az, hogy ki- és belégzéskor a lélegzés folyamata a fej felé folytatódva nemcsak a külvilággal lép kölcsönhatásba, hanem az egész organizmus lüktet. A lélegzés folyamata találkozik a fejben a kívülről kapott benyomásokkal. Az organizmus alsó részében viszont az anyag-csere- folyamatokkal találkozik. Ha még megvolna az ember étertestének eredeti elevensége, akkor a lélegzés folyamatával egészen más is kapcsolatban lenne, mint ma. Mert az anyagcsere folyamata nem egészen független a lélegzéstől, de ez a függőség a lét kulisszái mögött rejlik, - mondhatnám okkult. De egészen más síkon volna, ha az ember megtartotta volna eredetileg eleven étertestét, ha ennek élete nem tompult volna le bizonyos mértékben, ami halálunkat okozza belülről, nemcsak a fizikai test révén. Ha az ember megtartotta volna eredeti jellegét, akkor olyan anyagcseréje volna, hogy valami szubsztanciálisat hozna létre. Ez volna az egyik pólus. A másik pólus az ember által kilélegzett levegő volna, ez azonban formaerővel rendelkeznék. Ez a formaerő ragadná meg az ember révén létrejött szubsztancialitást. Ez hozná létre környezetében az állatvilág eredeti formáját. Mert az állatvilágot az ember választja ki, választaná ki, hogy az ember létének uralmát mintegy önmagán túlra terjessze. Az állatokat így kell felfogni. Ez kiderül valamennyi Önöknek tartott előadásomból.

Ma egyébként a természettudomány is kezd rájönni, hogy az állatoknak eredetileg sokkal több rokonságuk volt az emberrel, mint ahogyan már említettem. Tehát nem az ember emelkedett fel, ahogy a durván materialista darwinizmus elképzeli, hanem az állatok süllyedtek le. Ma az ember és az állatvilág kapcsolatában már nem látszik az eredeti szellemi. Ahogy a növényvilág nem jut el eredeti fejlődésének végére, úgy az állatvilág sem nyilatkoztatja meg eredetét. Az állatok itt vannak az ember mellett. A természettudósok gondolkodnak, hogy hogyan is fejlődhettek ki. Hogy miért vannak itt az ember mellett, ennek okai abban a régióban rejlenek, ahonnan az ember leereszkedett. Ezért nem találhatók meg ott, ahol Darwin és materialista magyarázói keresik. A nagy történelemelőtti eseményekben rejlenek.

Vegyük ehhez azt a tényt, amit nemrég mondtam, hogy szellemtudományosan látva a dolgokat, világossá válik, hogy az emberiség a VI-VII. évezredben a mai értelemben terméketlenné kezd válni. Azt mondtam, hogy az asszonyok terméketlenek lesznek. Az emberiség nem szaporodhat a mai módon. Ennek metamorfózálódnia kell, ismét kapcsolatot kell találnia a magasabb világgal. A Krisztus-impulzus azért jött, hogy ez megtörténhessék, hogy a világ ne kerüljön pusztán csak dekadenciába, ahol a jó és rosszról való vélekedést „gyógyítják", a jót és rosszat csak állami, emberi rendelkezésnek tekintik. Azért jött, hogy ez ne történjék meg abban az időben, amikor az emberi nemet a természet mostani rendje szükségképpen már nem tartja fenn; mert ahogy bizonyos korban szükségszerűen megszűnik az asszonyok termékenysége, úgy szűnik meg a földfejlődés bizonyos idejében az emberek eddigi formában történő szaporodásának a lehetősége is.

A Krisztus-impulzus tehát a földfejlődés egészébe tartozik. Ki is hihetné, hogy magasztosságából, fenségéből veszíthet, ha az egész világrendbe illeszkedik, más szavakkal, ha visszakapja igazán kozmikus rangját, hogy ha valóban elgondoljuk: a földfejlődés kezdetén és végén más rend uralkodik, mint a mai természet rendje, és a semmi fizikait sem tartalmazó morális rend. De hogy a földfejlődés végén olyasmi következzék, ami a kezdetéhez méltó, ahhoz a Krisztus impulzusnak kellett jönnie. Itt illeszkedik a Krisztus impulzus földünk fejlődésébe. De így is kell megértenünk. Aki az evangélium szavait nem külsőségesen értelmezi, hanem valóban elsajátította a Krisztus által megkívánt igaz hitet, az megtalálhatja az evangéliumokban a Krisztusimpulzus ilyen megértését mindinkább elősegítő indítékokat és lehetőségeket, és ez azután, megbirkózva a külső szemlélettel is, újra össze tudja kapcsolni a Krisztus impulzust az egész kozmikus világrenddel. Egyes dolgokat csak úgy értünk meg a Bibliában, ha a szellemtudományos kutatás alapján közeledünk hozzá.           -

Látják, itt az áll: A törvényen egyetlen jotta és vonás se változzék. - Ezt néhány magyarázó úgy értelmezi, mintha eszerint Krisztus mindent úgy akart volna hagyni, ahogyan a zsidóságban volt, csak hozzáadva valamit a maga részéről; e hely értelme tehát az volna, hogy nem kíván a zsidóság ellen szegülni, csak valamit hozzáfűzni. Ez a rész nem ezt jelenti, és az evangélium egyetlen helyét sem szabad összefüggéseiből kiragadni, hiszen éppen a legintenzívebb összefüggések találhatók benne. Ezt az összefüggést tanulmányozva a következőt találjuk - pillanatnyilag nem merülhetek el minden részletben, ami mondanivalóm elismerésére kényszerít. Krisztus a jottáról és vonásról beszélve azt akarja mondani: Az emberiség a törvény keletkezésének régi korában még a földi bölcsesség régi örökségeire volt hangolva, még nem szállt le annyira, mint most, amikor Isten országa közel van és meg kell történnie a visszafordulásnak, a nézetek változásának. A régi időkben még voltak prófétikus férfiak, prófétaegyéniségek, akik- a szellemből találták meg a törvényt. Ti azonban, akik itt éltek most a világ birodalmában, már nem vagytok képesek rá, hogy hozzátegyetek a törvényhez, vagy változtassatok rajta. Egy jottát vagy vonást sem szabad rajta változtatni, különben nem marad valódi. Mert nincs már itt az ideje annak, hogy a törvényen ilyen úton változtatni lehessen; úgy kell maradnia, ahogy van. Ellenkezőleg, az újonnan megszerzettel kell újra a régi értelem felismerésére törekedni. írástudók vagytok; de az írások megismerésére képtelenek. Mert el kellene jutnotok ahhoz a szellemhez, .amelynek értelmében írták őket eredetileg. Ti kint vagytok a világ birodalmában, itt nem keletkeznek*új törvények. Akik idebenn vannak, azok kapják az impulzust, - az eleven erő impulzusát, amiről legutóbb azt mondtam, hogy úgy kellett adni, hogy Krisztus nem írta le - ti viszont azt nézitek, amit nem írnak a törvénybe, aminek közvetlenül élnie kell; ti egészen mást néztek. Egészen másként kell megítélnetek a világot, mint ahogy az külső érzéki világként megjelenik. >

Ezzel adta meg először nagy impulzusát, hogy a világot másként ítéljék meg, mint ahogyan külső érzéki világként megjelenik. Ez csak lassanként, fokozatosan valósulhat meg. Néha valakinek, mondhatnám, rohama támad, hogy keresztény értelemben beszéljen; akkor kinevetik. Schellinget, Hegelt főként katolikus részről nem tekintették igazi keresztényeknek, bár néha elcsábultak, hogy valami igazán keresztény dolgot mondjanak. Azonban éppen ezt gáncsolták a legélesebben. Azt vetették ellenük: Igen, de ez a természetben nem úgy van, ahogy ti mondjátok! - Erre Schelling és Hegel egyszer arra ragadtatták magukat, hogy: Annál rosszabb a természetnek! Ez ugyan nem mai értelemben vett természettudományos mondás, de viszont keresztény, és ugyancsak keresztény mondás, amikor Jézus Krisztus maga azt mondja: Bármilyen sokat beszélnek is az írástudók a törvényről, az mégsem törvény. Nemcsak egy jottát, egy vonást, hanem sokat változtattak a törvényen, mert a külső világból szólnak, nem Isten országából. Aki Isten országából szól, az olyan világrendről beszél, amelynek a természet rendje csak egy kis, alárendelt része. - Erre azt kell felelni: Annál rosszabb a természetnek! Mert ha Goethének mindig azt vetették volna a szemére: azt mondod, hogy a szexualitás nem alapvető a növényvilágban, de nézd csak meg a növényt, a természettudomány megmutatja, hogy a szélnek kell a pollent a bibéhez sodorni, - akkor azt mondta volna legbelsőbb érzületéből: Annál rosszabb a növényvilágra nézve, hogy ide jutott a természet rendjében!

Másfelől azonban az ilyen szellemek mindig hangsúlyozzák, hogy az ember által kimondott szónak ismét olyan hatása lehet a külvilágra, mint ma a magnak. Ennek az ember felfogásából kell kiindulnia, beleilleszkedni az emberi érzületbe, hogy az emberek gondolhassák, érezhessék, átélhessék, ismét realitássá válhasson, - a VI-VII. évezredig realitássá kell válnia. A szónak ismét erőhöz kell jutnia. A szó ma absztrakt; alkotóerővel kell telítődnie; kezdetben Ige volt. Aki nem meri a szellemtudomány alapján kiegészíteni a János evangélium szavait, amennyiben nemcsak azt mondja: „Kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige”, hanem: „Az Ige egykor ismét lesz” - az nem beszél olyan értelemben, ahogy Jézus Krisztus gondolta. Mert Jézus Krisztus úgy fogalmazta szavait, hogy nagyon is ellentmondanak a külvilágnak. De természetesen, Ő hozta az impulzust. Azt mondanám, a lejtő közben még tovább ment lefelé és mind nagyobb és nagyobb erőt kell a Krisztus impulzusra fordítani, hogy a Föld felemelkedése elkezdődjék. Bizonyos tekintetben feljutottunk egy darabon a golgotai misztérium óta, de ez nagyobbára a gondolkodó tudat nélkül történt. Az embereknek azonban meg kell tanulniuk, hogy ne csak azt higgyék: ha gondolkodom, akkor valami történik az agyamban, hanem ismerjék fel: ha gondolkodom, akkor valami történik a kozmoszban! - Meg kell tanulniuk úgy gondolkodni, hogy a gondolatot a kozmoszra bízzák, hogy az ember lénye ismét ugyanolyan mértékben kapcsolódjék a kozmoszhoz.

Aminek a külső életben kell bekövetkeznie, azért, hogy a Krisztus impulzus a külső szociális életben is igazán élhessen, arról ma nem beszélnek azok, akik valamit tudnak róla. Csak meghatározott feltételek mellett lehet erről beszélni. Mondhatnám, csak jellemezni lehet. De vegyék azt az időpontot, amelyre bepillantást engedtem Önöknek, amikor is orvosilag kezelik majd azokat, akik az állami rendelkezéseken kívül is elismernek valamit. Vegyék ezt az időpontot! Eddig az időpontig ellenhatás is megy majd végbe az emberiség egy részénél, de az emberiség másik része beleviszi a Krisztus-impulzust a jövőbe, és ellenhatás megy végbe. Küzdelem jön létre a süllyedő és emelkedő birodalmak között. És a Krisztus-impulzus eleven marad. Ha századunkban eljön az éterikus Krisztus, akkor innen kiindulva olyan módon elevenedik meg a Krisztus impulzus, hogy olyan impulzusokat tud az ember lelkében kelteni, amely lassanként lehetetlenné teszi az olyan kormányzást, ahol az uralkodás gyökere becsvágy, hazugság, vagy éppenséggel előítélet és tévedés. Megvan a lehetősége annak, hogy a kormányzás számára olyan alaptételeket találjanak, amelyek kizárják a hiúságot, hírnévhajhászást, előítéletet, sőt a fejletlenséget és tévedést is. De ez csak a Krisztus-impulzus helyes, konkrét megragadásával jön létre. Ezt az impulzust nem parlamentek döntik el, ez más úton kerül a világba. De a folyamat afelé tart, mondhatnánk, annak a vágya, hogy Krisztus benne éljen az emberiség szociális fejlődésében, amellett, hogy a világ fejlődésében megértjük. Ehhez azonban sok tekintetben másképpen kell gondolkodnunk. És meg kell erősödni, míg igazán komolyan tudunk venni olyasmit, amit Krisztusról felidéztem. Amikor valóságos mondanivalókról beszélt, olyan düh fogta el a többieket, hogy le akarták vetni a hegyről. Igazán ne képzeljük a világ fejlődését túlságosan könnyűnek. Legyünk csak tisztában azzal, hogy akinek el kell mondania néhány dologról az igazat, az szembetalálhatja magát olyan hangulattal, mint ami Jézus Krisztus ellen szegült, amikor le akarták vetni a hegyről.

Ha az emberek úgy gondolkodnának, hogy: csak nehogy túllépjük ezt vagy azt! Csak nehogy ütközzünk! Csak nehogy az legyen a hírünk, hogy egyik vagy másik ellen lázadunk! - az ilyen korban előkészül valami és talán jogosan éppen az ilyen korszakban. A tudat alján készül elő, a felszínen kevésbé látható. A felszínen az opportunizmus keresztényietlen princípiuma uralkodik, amely sehol sem tud keresztény módra vádolni: Isten országa bizony nem a tietek, írástudók és farizeusok! - Csak előbb érteni kell, hogy mi áll ma azon a helyen, amit Krisztus magyarázott, amikor írástudókról és farizeusokról beszélt. Hiszen Jézus Krisztus mondásáira már sok mentegető szóval rendelkeznek. Egyik modern prédikátor, aki ugyan nem valamelyik pozitív gyülekezet tagja, sok szépet mondott Jézus Krisztusról, de nem állta meg, hogy azt ne mondja: nem volt igazán praktikus ember, mert hiszen például azt tanácsolta, hogy úgy éljünk, mint az ég madarai, akik nem vetnek, nem aratnak, csűrbe nem takarítanak be, - ezzel pedig a mai világban nem jutunk messzire. - Ez a prédikátor nem nagyon igyekezett az evangéliumban rejlő impulzus igazi megértésére. Hiszen néha nehézséget okoz, ha azt halljuk vagy olvassuk: aki téged arcul üt, tartsd oda neki a másik orcádat is. Aki elveszi tőled a felső ruhádat, az alsót se tagadd meg tőle. Mindenkinek adj, aki tőled kér, és aki elveszi, ami a tied, ne kérd vissza tőle.

Ha mindezt elolvassuk, amit ennek e kevéssé kedvelt résznek enyhítő felfogására felhoztak, akkor azt kell mondanunk, hogy a modern emberiség kissé túlzásba vitte annak megbocsátását, hogy Jézus Krisztus néha olyan különösen beszélt. Sok mindent megbocsátottak már, hogy az evangélium a maguk módján legyen az övék. Mindezeknél azonban a dolgok megértése a fontos. Ez viszont nehéz, mert ezek az összefüggések teljességébe illeszkednek be. Sejteni azonban legalábbis lehet az összefüggést, ha tovább olvasunk, mert ott az áll: Aki elveszi, ami a tied, ne kérd vissza tőle. És amint ti akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanúgy cselekedjetek azokkal. (A Lukács és Máté evangéliumban ez még világosabb.) - Ezt természetesen az előzőre kell vonatkoztatni. Krisztus a hit erejét kívánja, a dolgok iránt érzett bizalmat.

Ha Jézus Krisztus csak azokat a fogalmakat fejtené ki, amelyek közvetlenül a külső világ felszínén élnek, akkor természetesen sohasem mondhatta volna: Aki elveszi tőled felső ruhádat, az alsót se tagadd meg tőle. - De hiszen nem arról beszél, aminek kint kell uralkodnia, mert ez az írástudóknak és főpapoknak való; a mennyek országáról beszél és ezen a helyen különösképpen azt kívánja megértetni, hogy ott más törvények érvényesek, mint a külső világban. Hasonlítsák össze ezt a helyet a Máté evangéliumban található változatával, - helyes fordításra is szükség volna már - látni fogják, hogy amit Jézus Krisztus mondani akar, az olyan hívő gondolkodásmódot ébreszt az emberben, amely fölöslegessé tesz minden ruha- és kabátlopásra vonatkozó törvényes rendelkezést, emberi intézkedést. Mert - ezt akarja mondani - ha csak tanítják, hogy „ne lopj”, ezzel nem történt semmi. Azt mondja, hogy a törvényből egy jotta se vesszen el; de eredeti formájában ez ma már nem ad impulzust. Valóban ki kell fejleszteni az erőt, hogy bizonyos körülmények között, amíg egyáltalán napirenden lehet, hogy elvegyék a kabátot, a ruhát is odaadjuk. Mert az olyan érzület hatására, hogy ne tedd azt mással, amit magadnak nem kívánsz, ha ez az érzület általánossá válik, akkor senki sem veheti el a kabátunkat. De csak akkor nem veszik el, ha annak mentalitásában akitől elvennék, valóban ott az erő: ahogy elveszi a kabátot, odaadom neki a ruhát is.

Ennek szociális renddé kell válnia. Ha ez a szociális rend, akkor nem fognak lopni. Ezt akarja Krisztus mondani, mert ez Isten országa a világ birodalmával szemben. Olyan világban nem lopnak, ahol az az alapelv érvényesül, hogy aki a kabátomat elveszi, annak odaadom a ruhámat is. De ki kell fejleszteni a hit erejét, tehát a morál a hit belső erején alapuljon, vagyis csoda legyen. Minden morális tett legyen csoda, nem lehet csak természeti tény, csodának kell lennie. Mivel az eredeti világrend magasságából alacsony régióba kerülhetett, ezért a pusztán természeti renddel ismét természetfeletti morális rendet kell szembehelyezni, amely a természet rendjének követésénél többet tesz. Nem elegendő, ha csak a más feltételek közt megadott régi parancsolatokat tartjátok meg, az sem ha megváltoztatjátok őket, hanem ha beleélitek magatokat a másik rendbe, ami nem a természeté: hogyha valaki elveszi a kabátomat, gondolkodásmódom olyan, hogy ruhámat is odaadom, nem hurcolom törvény elé. A Máté evangélium kifejezi, hogy Jézus Krisztus ki akarja küszöbölni a törvényszékeket. De nem volna értelme a kabátról és ruháról szóló részhez közvetlenül az „Amint ti akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanúgy cselekedjetek azokkal" részt csatlakoztatni, ha nem másik birodalomra célozna, arra, ahol csodák történnek. Mert Jézus Krisztus nagy, földöntúli hitének erejével tette a jeleket és csodákat. Aki az embert csak természeti lénynek tekinti, és nincs ereje másvalaminek tekinteni, az nem teheti meg, amit Krisztus tett. Krisztus olyan szemléletet kíván hogy képzeteinkben legalább morális területen több éljen, mint a külső valóságban. A külső valóságban ez történik: Ha valaki elveszi a kabátodat, akkor vedd vissza! Ilyen alapelvvel azonban nem lehet a Krisztus impulzus értelmében szociális rendet alapítani. Ahhoz többnek kell képzeteinkben lennie, mint ami a külső világnak megfelel. Különben különös összefüggés jönne létre az egyes mondatok között. Mert gondolják csak el, ha így viszik véghez a dolgot: „Aki téged arcul üt, tartsd oda neki a másik orcádat is.” „Aki elveszi tőled a felső ruhádat, az alsót se tagadd meg tőle". „Mindenkinek adj, aki tőled kér, és aki elveszi, ami a tied, ne kérd vissza tőle." - És: „Amint ti akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanúgy cselekedjetek azokkal!” Ha valakit arcul ütsz, akkor mindjárt tételezd fel, hogy a másik arcát is odatartja, hogy ezen is kedved tölthesd; ha elveszed valakinek a kabátját, akkor ne maradj ennél, hanem vedd el a ruháját is. Ha valakitől kívánsz valamit, akkor gondoskodj róla, hogy odaadja és így tovább, - ez volna a mondat kifordítása az utómondat hatására: „Amint ti akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanúgy cselekedjetek azokkal!"

Látják, földi szavakkal az egésznek nincs értelme. A mondatok egymásutánja egyszerűen értelmetlen. Csak úgy kap értelmet, ha feltételezzük: Aki részt venne a világ megmentésében, hogy a Krisztus-impulzus indítékából ismét a magasabb régiókba juttassák, annak nem pusztán a külvilággal egyező alapelvekből kell a külvilágért kiindulnia; akkor történik az, ami fizikai erőt adhat a morális eszméknek és képzeteknek.

Az evangéliumnak a golgotai misztérium értelmében való megértéséhez mindenekelőtt a lélek bátorsága szükséges, ezt kell ma az embernek elsajátítania. Ehhez komolyan kell vennünk azt, amit Jézus Krisztus a leszálló áramlat során kialakult világi birodalommal szemben, mint a mennyek országát adott. Aki ilyen időkben éli át a húsvétot, mint a mi időnk, az vágyódhat rá, kedves barátaim, hogy a golgotai misztériumot ismét bátran értsék meg, bátran kapcsolódjanak a golgotai misztérium impulzusához. Mert az evangélium minden részében a bátorságról szól, minden részében felszólít arra, hogy egyedül azt az impulzust kövessük, amit Jézus Krisztus vés a földfejlődésbe.

Ilyen leírással akartam ma kissé közelebb hozni a golgotai misztériumot, hogy éppen azt az oldalát hangsúlyozzuk erősebben, amelyik megmutatja, hogy a golgotai misztériumot ismét az egész kozmikus rendbe kell beilleszteni és csak így érthető meg, ha az evangéliumban nem emberi szót, hanem egy magasabb nyelv beszédét halljuk. A XIX. század teológiai fejlődésében tudományos formában uralkodó teológia éppen emberi szavakba igyekezett lehozni az evangéliumot. A következő feladat éppen az, hogy ismét az isteni szó szempontjából olvassuk. A szellemtudomány ilyen vonatkozásban fogja az evangélium megítélését szolgálni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként