Ma először is arra szeretnék utalni, hogy korunkban nagyon könnyen félreismerhetjük a golgotai misztérium lényegét, mert nem egykönnyen figyeljük meg, hogy a ma keresett általános megismerés milyen nehezen talál hozzá szorosabb kapcsolatot. Például könnyen azt képzelhetnénk, hogy misztikus elmélyedéssel, misztikus lelki életünkben keresve Istent, megtaláljuk Krisztust. Ezen az úton korunkban már jó ideje nem lehet megtalálni Krisztust. Az így nyilatkozó emberek zöme, néhány ún. teozófus azt mondja, hogy az ember a saját bensejével rokon istenséget magában pillantja meg, és akkor Krisztust fogja fel. Ez nem így van. Ami az ember belsejében legfeljebb, mint belső fény megjelenhet, az helyesen értelmezve sohasem nevezhető Krisztusnak, csak általánosságban valamely isteni lénynek. Ma még teoretikusan sem szokták a dolgokat megkülönböztetni, ezért néhány misztikus úgy képzeli, hogy a magára hagyott ún. misztikával eljuthat Krisztushoz. Ez nem így van. Fontos, hogy ezt lelkünk elé vetítsük és arra is felfigyeljünk, hogy a XIX. század elmúlt időszakától egészen a mai időkig a filozófiák külön vallásfilozófiákat hoztak létre, gyakran abban a hitben, hogy Krisztusról szólhatnak. Valójában nem találhatnak egyebet - és ezekben a filozófiákban nem is található más mint amit általánosságban isteni lénynek nevezhetünk, de semmi esetre sem Krisztusnak. Még ha például Lotze-t vesszük is, aki filozófiájában bizonyos elmélyültséget keresett. Vallásfilozófiáját olvasva azt fogják találni, hogy általánosságban isteni lényről beszél, gondolkodik, de semmi esetre sem úgy, hogy ezt az isteni lényt Krisztus nevével illethetné. - A golgotai misztérium lényege még kevésbé található meg az ilyen misztika vagy filozófia útján. Közelebbről megértjük ezt, ha néhány jellegzetességét lelkünk elé vetítjük, először csak mint megállapításokat.

Mivel a golgotai misztérium nélkülözhetetlen az emberiség történelmi fejlődése számára, ezért lényegéhez tartozik, hogy a golgotai misztériumot átélő Krisztus-lény olyasmit alkotott általa, ami az egész világrenddel összefügg. E kifejezés helyett mondhatjuk, hogy az egész kozmikus renddel. Ha eltekintünk a golgotai misztériumot átélő lény kozmikus kapcsolatától, akkor általánosságban valamilyen isteni lényről beszélhetünk, de ez nem a Krisztus-lény.

Sok mindent kell megértenünk ma, néhányat említek. A golgotai misztérium helyes megközelítéséhez meg kell értenünk azt a képzetet, amit Jézus Krisztus maga hitnek, bizalomnak nevez. A hitről ma túlságosan teoretikus, absztrakt képzetünk van. Gondoljanak csak arra, hogy sokszor mit is képzelnek, amikor hit és tudás ellentétéről van szó. Azt gondolják, hogy a bizonyítható a tudás; amit pedig nem lehet bizonyítani, de mégis igaznak tartanak, az a hit. Az embernek az a fontos, hogy valamilyen módon megismerjen, belásson valamit. Ha ezt a megismerést, belátást hitnek nevezi, akkor gondol csak arra, hogy ez nem teljesen bizonyítható.

Hasonlítsák a hit képzetét egyszer egészen felszínesen ahhoz, amit Jézus Krisztus hív életre. Csak utalni kívánok az evangéliumra: Ha hiszitek, hogy a hegy, ami előttetek áll, a tengerbe omlik, és igaz hitetek van, úgy beleomlik a tengerbe! A mai emberiség hitképzete csak a tudás képzetének pótléka, alaposan különbözik attól a képzettől, amit Krisztus szava, talán paradox módon, de radikálisan fejez ki. Egy kis figyelemmel könnyen felismerhető a Krisztustól kapott hitképzet lényege. Mire való a hit? Hogy valamit tegyen, valamit létrehozzon. Ne csak képzetet, tudást ébresszen; ha hitünk van, akkor a hit révén történnie kell valaminek. Nézzék meg ilyen szempontból az evangéliumot. Akárhol ütik fel, ahol „bizalom" és „hit” kifejezés fordul elő, ott mindenütt azt találják, hogy erről a tevékeny képzetről van szó, amelynek a révén valamit véghezvisznek, tesznek, valami történik. Ez rendkívül fontos.

A sok fontos dolog közül még egy harmadikat szeretnék ma felhozni. Az evangéliumokban gyakran esik szó Isten, vagy a mennyek országának titkairól, Isten vagy a mennyek országának misztériumáról. Milyen értelemben beszélnek itt titkokról? Milyen értelemben beszélnek Isten - vagy a mennyek országáról? Ez olyan képzet, amelyhez kissé nehéz eljutni. Aki azonban éppen okkult szempontból foglalkozik sokat az evangéliumokkal, az egyre inkább azt a nézetet vallja, hogy az evangéliumokban minden mondat gránitként épül be, és a mondat díszítése nem közömbös, hanem rendkívül lényeges. A velük kapcsolatos minden érthető kritika megszűnik, ha éppen a szellemtudományos megismerés szempontjából hatolunk egyre mélyebben az evangéliumokba. Hogy a szóban forgó titokról, misztériumról beszélhessek, rögtön egy rendkívül jellemző dologra hívnám fel figyelmüket.

Már a korábbi evangélium-előadásokban utaltam arra a fontos részre, ahol Jairus 12 éves leánykájának gyógyításáról - életre keltésnek is nevezhetnénk - van szó. Felnőttek között vagyunk, így felhozhatom azt a, mondhatnám mélyebb okkult orvosi felismerést, ami ennek a feltámasztásnak szellemtudományos tanulmányozásából adódik. A leányka 12 éves. Már halottnak hiszik. Jézus Krisztus közelít hozzá, hogy meggyógyítsa - a közelebbi körülményeket megnézhetik az evangéliumokban. Különös, hogy az ilyen dolgok sohasem értékelhetők, ha nem nézzük meg az ilyen résznek az előzményét és azt is, ami utána következik. Éppen az evangéliumokból szokták az egyes részleteket túlságosan kiragadni, mindig ezt vagy azt olvassák, de ezek összefüggenek egymással. Emlékeznek, hogy közvetlenül előtte az a rész áll, ahol Krisztus éppen elindul, mert Jairus 12 éves leánykájához hívták és köpenyét az úgynevezett vérfolyásos asszony érinti meg, akinek 12 éve vérfolyása van. Megérinti ruháját. Mi történik? Meggyógyul. Krisztus érzi, hogy erő árad ki belőle. Elhangzik a szó, amely csak úgy érthető, ha helyesen értelmezzük az imént tárgyalt hitképzetet: Bizalmad, hited gyógyított meg. Az evangélium e helyén mély értelműen ez áll: az asszony 12 éve volt beteg és a leányka 12 éves, 12 évet élt itt a fizikai földön. Mi hiányzott Jairus leánykájának? Nem tud megérni, nem lesz éretté; nem jut ahhoz, ami az asszonynál 12 éve túlságosan megvan. Miközben Krisztus meggyógyítja az asszonyt, érzi, hogy erő árad ki belőle, ezt átviszi a 12 éves leánykára, amikor odamegy, lehetőséget adva neki, hogy megérjen, vagyis olyan erőt ad neki, ami nélkül elhervadna, tehát mintegy életre kelti. Mi történik itt? Nem kevesebb történik, minthogy Krisztus egész szubsztanciális lényével nem önmagában, hanem egész környezetében él és erőit át tudja vinni egyik személyről a másikra; erőivel önzetlenül kifelé él és egyik személyről a másikra változtatja át őket. Erről van szó. Kihúzódik önmagából, tevékenyen húzódik ki. Ez történik az erővel, amelynek keletkezését érzi, amikor az asszony nagy bizalommal, megérinti köpenyét.

Ezzel kapcsolatos, hogy sokszor mondja a tanítványoknak: Ti tanítványaim megtudhatjátok a mennyek országának, Isten országának titkait, de akik kívül állnak, azok nem tudhatják meg. Tegyék fel, hogy az imént megbeszélt titkot közölné a farizeusokkal és írástudókkal, - nemcsak teoretikus leírásra gondolok, hanem az átváltozás létrehozására. Mi történnék, ha ezek átváltoztathatnák az egyes emberekhez tartozó erőket? Nem mindig változtatnák át helyesen. Látjuk, az evangéliumot olvasva, hogy Krisztus ezt nem mindig tételezi fel a farizeusokról, még kevésbé a szadduceusokról és a többiekről. Nem mindig használnák az egyik embertől elvett erőket helyesen a másik számára, hanem csak bajt okoznának egyre-másra. Ez mentalitásukon múlik. Ezért maradjon gondolata a beavatottak titka. Egy különösen drasztikus példán kívántam elmagyarázni, hogy miről is van szó.

Látják, itt három fontos dolog van előttünk. Még sok egyebet is mondhatnék. Holnapután még elmondok egyet és mást, csak a legfontosabbat kívánom bevezetni. Három dolgot kell jellemeznünk a golgotai misztérium hatalmas kozmikus jelenségével kapcsolatban. Kénytelen leszek ma este aforisztikusabban beszélni, hogy témánkhoz legalább valamennyire hozzáfűzhessek néhány dolgot.

Éppen említettem, hogy képzetet kell alkotnunk a „mennyek országának misztériuma11 kifejezésről. Ez nagyon is konkrét, mint példánkon megmagyaráztuk. Keresztelő János a kereszteléskor azt mondja: a mennyek országa, vagy Isten országa közel van. Itt ez a képzet. És mit tesz Keresztelő János? Az egész összefüggésből kiderül, hogy nyilvánvalóan azért cselekszik, mivel a mennyek országa, az Isten országa közel van. Vízzel keresztel, amint maga meghatározza. Vízzel keresztel a bűnök bocsánatára, és előzőleg azt mondja, hogy jön majd valaki, aki Szent Szellemmel keresztel. Mi a különbség Keresztelő János keresztelése és a Szent Szellemmel való keresztelés között?

Nem érthetjük a vízzel való keresztelés értelmét, célzatát, ha nem szellemtudományosan igyekszünk hozzá közelíteni. Már többször elmondtam, hogy hogyan végezték ezt. Évekig dolgoztam azon, hogy ezekbe a dolgokba éppen a szellemtudomány eszközeivel kissé bepillantsak. Ekkor egyszerre megvilágosodik, hogy milyen nagyon jelentős a Keresztelő Jánosban megjelenő karakter. Végül is miféle vízzel keresztel János? Külsőleg természetesen a Jordán vízével. Tudjuk azonban, hogy a keresztelésre készülőket teljesen bemerítették, ezalatt étertestük bizonyos módon eloldódott a fizikai testtől és egy pillanatra szellemi látáshoz jutottak. Ez a valódi értelme a Jordán keresztelésnek és a hozzá hasonlóaknak is. János azonban nem csak erre gondol, mikor vízzel való keresztelésről beszél, hanem mindenekelőtt az Ótestamentum egyik helyére utal: Isten szelleme lebegett a vizek felett. Mert mi volt a célja a Jordán vízében történt keresztelésnek? Azt kívánták vele elérni, hogy az étertest meglazításával a keresztelésre kerülő tudata a vele történtek révén a bűnbeesés előtti korban érezze magát. Mintegy kitörlődjék a tudatából minden, ami a bűnbeesés óta történt; bűntelen ősállapotba kerüljön vissza, és lássa, hogy mi volt az ember a bűnbeesés előtt. Mintegy megvilágosodjék a keresztelésre kerülők számára, hogy az ember a bűnbeeséssel tévútra került, és ha ezen a tévúton halad tovább, nem lesz jó vége. Vissza kell térnie a kiindulóponthoz, mintegy ki kell gyomlálnia lelkéből mindazt, ami a tévút révén került bele.

Az akkori kor igen sok emberének vonása volt - a történelem ezt semmiképp sem írja le pontosan - hogy az ártatlanság korába kerüljön vissza, levetkőzve amit a tévutak hoztak, hogy kiindulásától kezdje újra a Föld életét, mielőtt még az eredendő bűnt elkövették volna; hogy ne éljék át azt, ami a bűnbeesés óta játszódott le és rögződött meg a szociális és népi rendben, egészen addig a római vagy zsidó birodalomig, amelyben Keresztelő János élt. Akik szemléletük alapján ki akartak szakadni abból, amit a bűnbeesés után hozott a világ, sivatagba és magányba húzódtak vissza, szerzetesi életet folytattak. Keresztelő Jánoson igen pontosan ábrázolják, hogy a sivatagban él és csak mézzel és a sivatagban található állatokkal táplálkozik, teveszőrbe öltözve. Igazi pusztai, magányos embernek írják le Keresztelő Jánost.

Hasonlítsák csak össze az akkor kor egy széles áramlatával, amely a legkülönbözőbb módon fejezte ki azt, amire a János evangélium utal. Azt mondták, vissza kell húzódni az anyagtól, szellemivé kell válni. A gnózisban még megvan ennek a, mondhatnám, igen szellemi utóhangja, ez a „világgal nem együtt élni akarás". Ez a szerzetességben jutott kifejezésre. De miért? Miért jelent meg éppen ez az erős jánosi vonás - aránylag nem volt régi - miért jelent meg ez a vonás a világon? A feleletet ez a mondat adja meg: A mennyek, vagy az Isten országa közel van.

Itt meg kell értenünk azt, amit legutóbb mondtunk a lélekről, ami egyre rosszabb lett a bűnbeesés óta, mind kevésbé volt alkalmas arra, hogy az emberi test számára azt jelentse, amit kellene, bizonyos módon egyre inkább korrumpálódott. Ez folytatódhatott a földfejlődés bizonyos szakaszán, de egyszer véget kellett érnie, amikor a mennyei fejlődés megragadja az egész földfejlődést, hatalmába keríti a földfejlődést. Ezt a Jánoshoz hasonló emberek prófetikusan látták: Most olyan kor következik, ahol a lelkeket már nem lehet megmenteni; most olyan kor következik, ahol a lelkek elpusztulnak, ha nem történik valami különleges esemény. A lelkeknek vissza kell húzódniuk a bűnbeesés óta eltelt egész élettől, amely a lelkek korrumpálódását hozta, - vagyis hiábavaló a földfejlődés - vagy pedig valami másnak kell történnie! Ezt fejezte ki Keresztelő János, mondván: Jön majd valaki, aki Szent Szellemmel keresztel. János csak úgy menthette meg az embereket a bűnbeesés következményeitől, ha kiszakította őket a világból. Jézus Krisztus más módon akarta őket megmenteni: benne akarta őket hagyni a világban, és mégis megmenteni. Nem akarta őket a bűnbeesés előtti időbe visszavinni, hanem hogy a földfejlődés további szakaszán áthaladva mégis részesüljenek a mennyek országában.

A következőt kell most megértenünk: mi rejlett voltaképpen Krisztus akartában? Átlüktet az evangéliumokon, ami az ő akaratában rejlik, de mélységes komolysággal igazán át kell éreznünk. Tudják, négy evangéliumunk van. A látszólagos ellentmondások ellenére mindegyikük tartalmazza a tények és igazságok bizonyos alapkörét, amelyeket Jézus Krisztus cselekedett, vagy hirdetett, de ezt mindegyik evangélium egy meghatározott hangulatba ágyazza be. Itt csakugyan tekintetbe jön, amit Richard Rothera utalva mondtam Önöknek. Az evangéliumokat másként kell olvasni, mint ma szokás: a rajtuk átfuvalló lehelettel, a bennük uralkodó különös hangulattal kell olvasni őket. Ma mindenesetre úgy olvassák az evangéliumokat, hogy beleálmodják azt, amit általános emberi ideálnak tekintenek. A felvilágosodás korában felvilágosult embert láttak Jézus Krisztusban, a protestáns egyleti áramlatokból igazi XIX. századi protestáns egyleti Jézus-kép jött létre; Ernst Háeckel képes volt Jézusból magafajta igazi monistát csinálni. Ezeken a dolgokon az emberiségnek túl kell jutnia. Arról van szó, hogy igazán érezzük a kor atmoszférájával azt, ami az evangéliumokban rejlik. Ezt azonban többé-kevésbé át kell élni.

Vegyük először a Máté evangéliumot. Feltehető a kérdés: milyen célból írták, mit akar a Máté evangélium? Könnyen megtévesztik az embert a legkülönfélébb dolgok, amiket szívesen feltételez az evangéliumokban, de hibásan értelmez. Bármennyire is benne van a mondat - sőt éppen mivel benne van -, hogy a törvényen egy jottát, vagy pontocskát se változtassanak, mégis igaz, hogy Máté evangéliumot szerzője a hagyományos zsidóság ellenfeleként írta. A hagyományos zsidóság ellen száll síkra és kijelenti, hogy Jézus Krisztus eltiltásukat kívánta.

És a Márk evangélium? A Márk evangélium az ellen íródott, ami a római birodalomban, a világi birodalomban jött létre. A római birodalom törvényrendszere, társadalmi rendje ellen íródott, a római birodalom elleni irat. Azok a zsidók nagyon jól tudták, hogy mit gondoltak, vagy jobban mondva éreztek, amikor azt mondták: Meg kell ölnünk, mert különben az egész nép az ő híve lesz, és akkor jönnek a rómaiak és elveszik országunkat és birodalmunkat. - A zsidóság, illetve a rómaiak ellen íródott a Máté és Márk evangélium. Igen komoly opponáló iratok természetesen nem a zsidóság vagy rómaiság lényege ellen, hanem az ellen, amivé külsőleg váltak a kor világi hatalmai a mennyek vagy Isten országa ellen. A mi korunkban sem veszik ezt és hasonlókat olyan komolyan, ahogyan kellene, még csak nem is tudják, hogy nem veszik olyan komolyan, ahogyan kellene. A most detronizált cár néhány évvel a háború előtt egyik rendeletére saját kezűleg a következő szavakat írta: A gondolat és a tett óriásai fognak jönni, szilárdan hiszek benne, hogy elhozzák Oroszország üdvét és jólétét! Gondolják el, mi lett volna, ha bekövetkezik, amiben a cár szilárdan hitt! A gondolat és tett óriásait természetesen a Péter- Pál erődbe vagy Szibériába küldte volna! Ez a komolyság él ma a szavakban. De ilyen komolysággal az evangéliumok mélységei nem érthetők meg.

És a harmadik, a Lukács evangélium? Felismerhetjük komolyságát, ha csak azt az egy részt nézzük meg, ahol Jézus a zsinagógában Ézsaiás könyvét kérte, majd az elolvasott részhez kapcsolódva így szólt:

„Az Úr lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem és elküldött, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek, a foglyoknak szabadulást, a vakoknak látást, a lesújtottakat szabadon bocsássam.”

Azután kifejtette, hogy mit gondolt voltaképpen, helyesebben az egész mélységet, amit a szavakkal jelzett. Míg megmagyarázta, szembeállította a körülötte élő dolgokat azzal, ami szavaiban élt. A mennyek országáról akart beszélni e világ birodalmával ellentétben és a zsidók zsinagógájában jellemezte ezt, a zsidók világi birodalmához szólva: „Bizonyosan reám alkalmazzátok e példabeszédet: Orvos, gyógyítsd meg önmagadat! Amiket hallottunk, hogy Kapernaumban történtek, cselekedd meg itt is a te szülőföldeden! - Bizony mondom néktek, hogy egy próféta sem kedves az ő hazájában! Sok özvegyasszony volt Illés idejében Izraelben, mikor negyedfél esztendőre bezárult az ég, úgy, hogy az egész földön nagy ínség támadt, s mégis közülük senki máshoz nem küldetett Illés, csak a Szidonbeli Sareptába, az özvegy- asszonyhoz. És sok bélpoklos volt Elizeus próféta idejében és közülük senki más nem tisztult meg, csak a szíriai Najmán.”

Illés és Elizeus nem zsidókat tisztított és gyógyított meg. Ezt mondta szavainak interpretálásaképpen, hogy jellemezze környezetét a mennyek országával ellentétben. És mi történt?

„S mikor ezeket hallották, akik a zsinagógában voltak, mindnyájan haragra lobbantak és felkelvén, kiűzték őt a városból és ama hegy szélére hurcolták, amelyen városuk épült, hogy onnan letaszítsák. Ő azonban közöttük átmenve, eltávozott.”

Látják, ez a teljes ellentét itt a Lukács evangéliumban, - nemcsak a zsidókkal szemben, mint a Máté evangéliumban, vagy a rómaiakkal szemben, mint a Márk evangéliumban - hanem általában az emberi szenvedélyekkel, emóciókkal szemben, ahogyan Jézus Krisztus körül éltek. Ezért kell a Krisztus szavaiban rejlő egész hatalmas, jelentős impulzust néznünk. Azt az impulzust, ami nem a világgal tartott, hanem a mennyek országából eredt.

A János evangélium impulzusa még tovább megy. Ez nemcsak a kis zsidó nép ellen szól, vagy a nagy római nép ellen, vagy az egész emberiség tulajdonságai ellen az eredendő bűntől fogva, hanem a János evangélium a fizikai világ mögött élő, a helyes útról letárt szellemek ellen is szól. És a János evangéliumot csak úgy érthetjük meg helyesen, ha tudjuk: ahogyan a Máté evangéliumban a zsidókról, a Márk evangéliumban a rómaiakról, a Lukács evangéliumban a bűnbeesett emberiségről van szó, úgy a János evangéliumban az emberek szellemeiről, az emberiséggel együtt elbukott, velük határos szellemekről. Jézus Krisztus magával a szellemvilággal is leszámol. - Materialista korunk könnyen úgy találhatja, hogy aki így beszél, az fanatikus. Ezt el kell viselni, mert mégis ez az igazság! Mennél inkább foglalkozik az ember ezekkel a dolgokkal, annál inkább kitűnik, hogy ez az igazság!

Ez a négyféleképpen kifejezésre jutó fontos impulzus mutatja, hogy Krisztus révén valóban olyasminek kell a világba jutnia, ami nincsen benne. Ezt a világ nem szereti. Egyik korban sem szerette. De meg kell kapnia különféle időkben. És éppen az evangéliumok mutatják meg igazán, hogy az evangéliumok szavát csak úgy értjük meg helyesen, ha az egész kozmoszba helyezzük, ha a kozmikus történés részének tekintjük. Leginkább megmutatkozik ez - vegyék kézbe a legrövidebb, pregnáns Márk evangéliumot - ha a Márk evangéliumból válaszolnak arra a kérdésre, hogy ki ismerte fel elsőként, hogy Jézus Krisztus révén hatalmas impulzus került a világba, ahogy imént jellemeztük. Ki ismeri fel? Azt mondhatnánk: Keresztelő János. Ő azonban inkább sejti; ezt különösen Jézus Krisztus és János találkozásának leírása mutatja a János evangéliumban. Ki ismeri fel hát legelsőként? A démonok a megszállott emberben, akit Jézus Krisztus meggyógyít. Ok mondják ki először: „Te vagy Isten küldötte", vagy „Te vagy Isten fia”, vagy ehhez hasonlókat. A démonok tehát! Krisztusnak először meg kell tiltania nekik, hogy elárulják. Elsőnek a szellemi lények. Látják, hogy először Krisztus szavának a szellemi világhoz fűződő kapcsolatára kapunk utalást. Mielőtt az emberek egy jottányit tudnának arról, ami Krisztus révén él a világban, a démonok érzékfeletti megismerése kimondja. Abból ismerik fel, hogy kiűzi őket, képes rá.

Folytassuk a mennyek országának titkainál. Az imént konkrét példán jellemeztem őket. Tehát Jézus Krisztus belőlük hozott ilyen impulzusokat. Ha a mai tudás módszerei alapján kérdezzük, hogy Jézus Krisztus tevékenysége milyen különleges varázserőn múlott akkor semmit sem érünk azokkal az eszközökkel, amelyeket a mai történettudomány szokott megismeréséhez elővenni. Semmit sem érünk velük, mert az idők sokkal jobban megváltoztak, mint ma feltételezik. Ma azt tételezik fel, hogy a kettő-négyezer évvel ezelőtti emberek körülbelül olyanok voltak, mint ma, bár rendkívül okosak lettek, de úgy általában azért olyan volt az emberi lélek, mint ma. Aztán visszaszámolnak, és év-billiókhoz jutnak el. Nemrég mondtam egy nyilvános előadáson, hogy továbbszámolják az évmilliókat és eljutnak a világ végéhez. Szépen kiszámították, hogy az egyes anyagok milyenek lesznek; a tej szilárd lesz és világítani fog, - szeretném tudni, hogy fejik majd ezt a tejet, de hagyjuk ezt - a fehérjével bevonják a falakat, mert úgy fog világítani, hogy újságot lehet mellette olvasni. A Royal Institutionban Dewar hozta fel ezeket, magyarázva a Föld végéről, a fizikusok számításai szerint. Akkor a következő hasonlattal éltem: Az ilyen fizikai számítások éppen olyanok, mintha valaki megfigyelné az emberi gyomor vagy szív változásait 2-3 éven át, aztán beszorozná és kiszámítaná, hogy 200 év múlva hogyan változik és milyen lesz az emberi test. Ez éppoly szellemes, csak az ember lesz régen halott 200 év múlva. Így van ez a Földdel is. A fizikusok szép számításai helyesek az évmilliók múltán történő dolgokról, csak a Föld emberisége fog fizikailag jóval előbb kihalni. A geológusok évmilliókat számolnak vissza, ezzel a módszerrel a hétéves gyermek gyomrát vizsgálva visszaszámolhatnánk, hogy 75 évvel ezelőtt milyen organizmusa volt. Az emberek nem veszik észre, amit gondolkodásukban művelnek; a geológusok olyan időkbe számolnak vissza, amikor fizikai emberiség még nem is létezett. Korunk sok nagytekintélyű tévedése ellen erős gyógyszer szükséges néha, meg kell ezeket kockáztatni azok számára, akiknek használhat. Ilyen erős gyógyszer, ha azt mondjuk: kiszámítod, hogy változásai alapján milyen is lesz 200 év múlva egy ember organizmusa, bár természetesen nem fog már emberi organizmusként élni! Tisztán okkult kutatásból merítem - a mai kutatás ostobaságnak tartja - pedig igaz -, hogy 6000 év múlva az emberiség nem lesz olyan, mint ma, mint ahogy a mai húszéves sem élhet 200 év múlva. Mert az okkult kutatással kideríthető, hogy a VI. évezred folyamán a mai női organizáció terméketlen lesz, nem szül gyermeket, egészen más rendszer jön létre! Ezt mutatja az okkult kutatás. Tudom, hogy a mai tudományos gondolkozás értelmében ez tökéletes ostobaságnak tűnik, de mégis így van. Azt kell mondanunk, hogy a földfejlődés történelmi lefolyásánál éppen a mai materialista korban alkotják a legkonfúzusabb fogalmakat. Ezért nem értik meg a történelmileg ránk maradt, aránylag nem is távoli múlt más jellegű lelki konstitúciójára vonatkozó célzásokat.

A II. század fordulóján, 2-3 évszázaddal a golgotai misztérium után van Tertullianus egyházi írónál egy nagyon szép rész. Azt mondja, hogy még látta az apostolok szószékét, ahol utódaik a különböző helyeken felolvastak az apostolok még sajátkezű írásával írt leveleiből. Felolvasás közben megelevenedett az apostolok hangja - mondta Tertullianus. A leveleket látva szellemük előtt megelevenedett az apostolok alakja. Aki okkult módon kutat, annak ez nem frázis. A hívők úgy ültek a szószék előtt, hogy az utódok hangszínéből kihallották az apostolok hangjának csengését, és kézírásukból elképzelték az apostolok alakját. Így még a III. század elején külsőleg megeleveníthették az apostolok alakját, és átvitt értelemben hallották hangjukat. I. Kelemen, a 92-től 101-ig uralkodó római pápa is ismert apostoltanítványokat és olyanokat, akik még látták Jézus Krisztust. Folyamatos tradíció volt ez ebben a korban! Ezen a helyen átcseng valami, ami megint csak okkult módon ellenőrizhető. Akik tanítványként hallgatták az apostolokat, szavaik csengéséből kihallották Jézus Krisztus beszédhangját. Ez rendkívül lényeges. Mert mindenekelőtt ezt a csengést kell figyelembe venni, Jézus Krisztus beszédének egész sajátságos jellegét, ha meg akarjuk érteni, hogy a hallgatók, e szavaiban rejlő, különös varázsról beszéltek. Mintegy elementáris erő ragadta meg hallgatóit, a szavaknak olyan elementáris ereje, ami senki másnál nem fordult elő. Miért? Voltaképpen miért?

Beszéltem Önöknek Saint-Martinról. Saint-Martin még egyike azoknak, akik felismerték és megértették az ember, valamennyi földi lény, egykori közös nyelvének, szavainak kifejezését, ez később a különböző nyelvekbe differenciálódott, ő közel állt a belső szóhoz, - a XIX. század szabadkőműves társaságai természetesen nem értették. Külsőleg Jézus Krisztusnak természetesen a hallgatóság nyelvén kellett kifejeznie magát, a lelkében élő belső szó azonban nem a szavak külső formálásának felelt meg, hanem a szó elveszett erejét, a nyelv differenciálatlan erejét hordozta. Ha nincs fogalmunk az egyes differenciált nyelvektől független erőről, amely akkor él az emberben, ha a szó teljesen átszellemíti, akkor nem emelkedhetünk fel a Krisztusban élő erőhöz, és annak jelentéséhez sem, amit Krisztus „Szó”-nak nevezett és teljesen azonosult vele; tevékenykedett, gyógyított és démonokat űzött ki általa. Ennek a szónak természetesen el kellett vesznie, ez az emberiségnek a golgotai misztérium óta lezajlott fejlődésén múlik. Ezt a szót ismét meg kell keresni. Mostani fejlődésünk még nem sok kilátást nyújt a visszatalálásra.

Csak egyre emlékeztetem Önöket. Az egész evangéliumon egy fontos dolog vonul végig, ezt erőteljesen kell hangsúlyoznunk. Az, hogy Jézus Krisztus sohasem írt le semmit. Nincs olyasmi, amit leírt volna. A tudósok még vitatkoznak is azon, hogy egyáltalán tudott-e írni, és akik azt állítják, hogy tudott, csak a házasságtörő nőről szóló részre hivatkozhatnak, ahol jeleket írt a földre. Egyébként nincs rá bizonyíték, hogy írni tudott volna. Ettől eltekintve, semmi esetre sem írta le tanait, mint más vallásalapítók. Ez nem véletlen, hanem szorosan összefügg a szó erejével, a szó hatalmával.

Ezt mindenesetre csak Jézus Krisztussal kapcsolatban kell jellemeznünk, mert különben megsértjük vele a mai kort. Ha Jézus Krisztus leírta volna szavait, átültette volna az akkori nyelv jeleire, akkor ahrimáni jelleg szivárgott volna bele, mert amit valamilyen formában rögzítenek, az ahrimáni. A leírt szavak másként hatnak, mint ha a tanítványok csoportja körülveszi és egyes- egyedül a szellem saját erejére van utalva. Nem szabad azt hinnünk, hogy a János evangélium írója ott ült, amint Jézus Krisztus beszélt és gyorsírással jegyezte szavait, mint itt az urak. Hogy ez nem történt meg, ez hatalmas erőt jelent, óriási jelenősége van. Ezt csak akkor látja be az ember, ha az Akasha krónikából érti meg, hogy mi is Jézus Krisztus ellenvetése az írástudókkal szemben, akik bölcsességüket az írásokból merítik. Az az ellenvetése velük szemben, hogy éppen az írásokból merítik a bölcsességet, hogy lelkük nem kapcsolódik közvetlenül ahhoz a forráshoz, ahonnan maga az eleven szó ömlik. Ebben látja az eleven szó meghamisítását, ebben kell látnia.

Nem értjük azonban a dolog egész jelentőségét, ha a golgotai misztérium ideje körül élt emberek emlékezetét olyannak képzeljük, mint a ma emlékezetnek nevezett lelki szűrőt. Akik Jézus Krisztus szavait hallgatták, híven megőrizték szívükben és szó szerint tudták. Mert az emlékezés ereje teljesen más volt abban, a korban, mint ma, de a lélek ereje is egészen más volt. Egyáltalában olyan kor volt, ahol rövid idő alatt nagy változások mentek végbe. Ezt ma nem veszik figyelembe. Ma egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy a Kelet történelmét úgy írták meg, hogy az emberek beleképzelték azt, ami ma is létezik, vagy amit legfeljebb a görög történelemből vettek át. A görög történelem lefolyása sokban hasonlított a zsidó történelemhez, de a keleti történelem egészen másként ment végbe, a lélek képességei egészen mások voltak. Semmilyen fogalmat sem alkotnak arról, hogy rövid idő alatt milyen hatalmas változások mentek végbe, a régi atavisztikus szellemi látás alkonyodásakor még meglévő hatalmas emlékező erő aránylag hamar elveszett, ezért lett aztán szükség Jézus szavainak feljegyzésére. Ezzel ezek a szavak ugyanarra a sorsra jutottak, mint amit Jézus Krisztus az írástudóknál talált és kifogásolt. Önökre bízom, hogy elképzeljék, mi történne, ha ma egy Jézus Krisztushoz csak némileg hasonló tanítvány fellépne, és ugyanolyan impulzussal beszélne, mint annak idején Jézus Krisztus. Vajon a magukat ma keresztényeknek nevezők másként viselkednének-e, mint az akkori főpapok, ennek elképzelését Önökre bízom.

Most arról van szó, hogy e feltételek alapján közelebbről megnézzük Krisztus Jézusban való megjelenésének titkát. Vissza kell emlékeznünk arra, hogy mint mondtuk, lényeges, hogy a 869-ben tartott 8, egyetemes zsinat óta megtett úton bizonyos értelemben visszamenjünk, ismét rátaláljunk az emberi lény részeire, a testre, lélekre és szellemre. Ennek figyelembevétele nélkül nem lehet a golgotai misztériumot megközelíteni.

Test: Megfigyeljük az emberi testet kívülről. Csak a külvilágban kerül elénk. Saját testünket is csak kívülről figyeljük meg. A testet a külső észlelés nyújtja nekünk. Az úgynevezett tudomány ezzel a testtel foglalkozik.

Lélek: Arisztotelészre utalva igyekeztem Önöket a lelkiséghez vezetni. Ha lelkiséggel van dolgunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy Arisztotelész képzetei nem egészen helytelenek. Mert az ún. lelkiség valóban többé-kevésbé minden egyes emberrel jön létre. Csakhogy Arisztotelész olyan korban élt, amikor már nem láthatta át teljesen a lélek összefüggését a kozmosszal. Ezért mondja, hogy az ember fogantatásakor a fizikai léttel együtt lelki lét is keletkezik. Az ún. kreatívizmust képviseli, de a lélek halál utáni életének formája bizonytalan nála. Erről Arisztotelész természetesen nem nyilatkozik bővebben, mert korának lélekismerete már homályos volt. Ahogyan a lélek a halál után él, az valóban az eredendő bűnnel kapcsolatos, ahogy többé-kevésbé szimbolikusan hívják, de nevezhetjük másként is, nem lényeges. A lélekre valóban hatott az ún. eredendő bűn. Ez okozta, hogy a golgotai misztérium létrejöttének ideje körül az emberi lelkek veszélyben forogtak, annyira korrumpálódtak, hogy nem találták az utat a mennyek országába; a földi léthez kötődtek, ill. ahhoz, ami a földi léttel történni fog. A lelkiség tehát külön úton halad. Még jellemezni fogjuk ezekben az előadásokban.

Szellem: A testiséget megtaláljuk az apa-fiú vonalat követve. A fiú ismét apa lesz, újra meg újra és a tulajdonságok generációról generációra öröklődnek. A lelkiséget az ember létrejöttével teremtik és megmarad a halál után is. Sorsa attól függ, hogy a lélek megtartja-e rokonságát a mennyek országával. A harmadik, a szellem. A szellem ismétlődő földi életekben él. Attól függ, hogy milyen testeket talál ismétlődő földi életei során. Hiszen egyfelől az öröklési vonal halad lent tovább. A szellem ugyan hat erre, de az öröklési vonalat átszövik a fizikailag átöröklött tulajdonságok. Hogy az újratestesüléskor inkarnálódó szellemek milyen tulajdonságokat találnak, az attól függ, hogy az emberiség felemelkedik-e vagy degenerálódik. Nem lehet szellemből kiindulva olyanná alakítani a testeket, amilyenné akarjuk, ki lehet választani az inkarnálódó szellemhez relatíve legjobban illőket, de nem lehet olyanná alakítani, amilyenné akarjuk.

Ezt akartam a „Theosophie”-ban elmondani a múltkor felolvasott rész írásakor a három útról: testről, lélekről és szellemről. Ez olyasmi, amit pontosan kell értenünk. Az általános isteneszméhez mindig úgy jutunk el, ha a testiséget szemlélve, végighaladunk a külső szemlélet útján. A testiséget szemlélve jutunk az általános isteneszméhez, a bevezetésben említett misztika és filozófia csak ezt az eszmét találja meg. Ha a lelket akarjuk szemlélni, akkor ahhoz a lényhez kell eljutnunk, akit Krisztusnak hívunk; a természetben nem találhatjuk meg őt, bár vannak vele kapcsolatai. A történelemben kell történelmi tényként megtalálnunk. Az Én szemlélete azután a szellemre vonatkozik és a szellem ismétlődő földi életeire.

A kozmosz és a természet szemlélése az isteni lényhez vezet általánosságban, ez születésünknek az alapja: Ex Deo nascimur.

Az igazi történelem szemlélése Jézus Krisztus megismeréséhez vezet, ha elég messzire jutunk. Erre a megismerésre van szükségünk, ha a lélek sorsáról akarunk tudni: In Christo morimur.

Belső szemlélet, szellemi átélés vezet a reinkarnálódó szellem lényének ismeretéhez, és ha összekapcsoljuk a spiritualitással, amelyben él, akkor elvezet a Szent Szellem szemléléséhez: Per Spiritum Sanctum reviviscimus.

A trichotomia nemcsak a test, lélek és szellem alapja, hanem az utaké is, amelyeken haladnunk kell, hogy helyesen tájékozódjunk a világban. Korunk zavarosan gondolkodik, nem is igazodik el könnyen a dolgok között és ezt sokszor meg sem kísérli. Tudják, hogy vannak istentagadók, ateisták, vannak Jézus-tagadók, szellem-tagadók, materialisták. Ateistává csak az lehet, akinek nincs hajlama a külső természet, a testiség folyamatainak világos megfigyeléséhez. Ez csak úgy lehetséges, ha a test erői eltompultak. Mert ha nem tompultak el, akkor nem válik az ember ateistává, hiszen állandóan átéli Istent. Az ateizmus igazi lelki betegség. - Jézus Krisztus tagadása nem betegség, mert őt az emberiség fejlődésének alakulásában kell megtalálni. Ha nem találjuk, akkor azt az erőt nem találjuk, amely a lelket kimenti a halálból. Ez szerencsétlenség a lélek számára. Az ateizmus a lélek betegsége, az emberi személyiség betegsége. Jézus tagadása, Krisztus tagadása szerencsétlenség az emberi lélek számára. Jegyezzék meg jól a különbséget. - A szellemet tagadni önámítás.

Fontos, hogy végig meditáljuk egyszer ezt a három fogalmat: Az ateizmus a lélek betegsége, Jézus tagadása szerencsétlenség, a szellem tagadása önámítás. Ez hát az emberi lélek három fontos eltévelyedése: a lélek betegsége, szerencsétlensége és tévedése - önámítása.

Alapjában véve mindez szükséges, hogy a golgotai misztérium megközelítésének építő elemeit összegyűjthessük, mert ismernünk kell Jézus Krisztus kapcsolatát az emberi lélekkel. Azután pedig meg kell szemlélnünk az emberi lélek sorsfordulatait a földfejlődés folyamán. Majd pedig vizsgálnunk kell annak az impulzusnak visszahatását az emberi szellemre, amelyet Krisztus bocsát az emberi lélekre.

Végezetül a leghelyesebb, ha úgy készítem elő a golgotai misztérium mélyebb szemlélését, hogy holnaputánig valamennyien gondolkozhassunk kissé rajta.

Látják, az ember ma neveltetése szerint nézi a természetet. Ez természeti törvények szerint halad. E természeti törvények alapján gondolkodnak a földfejlődés kezdetéről, közepéről és végéről. Mindent a természeti törvények alapján szemlélnek. Emellett létezik morális világrend is. Igaz, éppen a kantiánusok például a kategorikus imperativusnak vetik alá magukat - az ember kapcsolatot érez a morális világrenddel. De gondolják meg, hogy a mi korunkban mennyire elhalványult annak fogalma, hogy ez a morális világrend olyan objektíven reális, mint a természet. Ugye Haeckel, Arrhenius stb. mennyire materialisták, úgy gondolják: Igen, a Föld eljegesedik, vagy entrópia felé halad, vagy ahogy a folyamatot nevezzük: a kis atomoknak nevezett bálványok szétszakadnak majd, de legalább megmaradnak. Tehát anyagmegmaradás! Ez nagyjából rendben van a mostani világnézetnél. De az anyagról alkotott képzetek nem hagyják meggondolni: Ha a Föld egyszer eljegesedett, vagy eljut az entrópiához, mi lesz akkor a morális világrenddel? Nincs helye az egész így elképzelt földi létben! Ha a fizikai emberi nem eltűnik egyszer, hová lesz akkor az egész morális világrend? Ez azt jelenti: A morális képzetek, amelyekhez kötődünk, és amelyekre lelkiismeretünkkel törekszünk, szükségesnek tűnnek, de ha egészen őszinték vagyunk, semmi kapcsolatuk nincs a természet rendjével, a természetszemlélet reális szükségszerűségével. Ezek a képzetek meggyengültek. Van annyi erejük, hogy tetteinket hozzájuk igazítsuk, hogy lelkiismeretünkkel hozzájuk kötődjünk, de annyi erejük nincsen, hogy azt gondolhassuk: Amit ma valamilyen morális ideáról elgondolsz, az reálisan hat! Kell valami, hogy reálisan tudjon hatni az, ami morális eszméinkben él. Ez pedig Krisztus! Ez a Krisztus-lény egyik aspektusa!

Tegyük fel, hogy ami a kőben, növényben, állatban, emberi testben és a földi hő- és levegőelemben él, mind oda jut, ahova a természettudomány gondolja és a földfejlődés végén valamennyi emberi test halálát leli. A természettudomány szerint akkor mindaz legalábbis szétoszlik, ami életünk moralitását adta, de még ez is túl intenzív elképzelés. A keresztény elképzelés szerint a Krisztus-lényben rejlik az az erő, amely morális képzeteinkből új világot teremt: „Ég és Föld elmúlnak, de az én beszédeim nem múlnak el”. Ez az erő viszi át a földi világ moralitását a Jupiterre.

Most képzeljék el a Földet, mint fizikai természetet, úgy ahogyan a növényt képzelik el: csírája a morális rend és Krisztus ereje csíráztatja ki a leendő Földdé, Jupiterré. Ezzel újra felépítették a szellemtudományból az evangélium teljes elképzelését!

Hogy lehet ez? Hogyan lehet a naturalista elképzelés szerint csak gondolatban élő képzetet, amelyhez morálisan kötődünk, olyan realitássá formálni, mint amely a kőszénben ég, vagy a puskagolyóval a levegőbe repül? Hogyan válhat szilárd képzetté valami, ami olyan áttetsző, mint a morális képzetek? Ehhez impulzus kell. Egy impulzusnak keli ezt a morális képzetet megragadni. Hol ez az impulzus? Emlékezzenek vissza árrá, amit az imént mondtam. A hit ne tudáspótlék legyen, hanem cselekedjék: tegye morális képzeteinket reálissá. Alakítsa át őket és alkosson belőlük új világot. Arról van szó, hogy a hit képzete nem bizonyítatlan tudást jelent, amelyet elhiszünk, mert nem tudjuk; hanem arról, hogy amit hiszünk, abban olyan erő van, hogy a morál csíráját égitestté tudja realizálni. Ezt az erőt a golgotai misztériumnak kellett a földfejlődésbe hoznia. Ezt az erőt kellett a tanítványok lelkében ültetni, arról beszélve hozzájuk, ami nem volt meg azoknak, akiknek csak írásuk volt. A hit erejéről van szó. Ha nem értjük, hogy Krisztus mit hozott, amikor olyan gyakran használjuk a „bizalom", a „hit” kifejezést, akkor nem értjük, hogy mi jött el a földfejlődésbe a golgotai misztérium korában.

Látják, hogy kozmikus jelentőségű dologról van szó. Mert a külső természet rendje a természet útján halad. De ahogy a fejlődés bizonyos fokán a természetes növény csírát növeszt, úgy - új csíraként - a golgotai misztérium is ezt teszi, hogy az eljövendő Jupiter fejlődésévé alakuljon: ebben részt vesz majd az újratestesült ember.

A Krisztus-lény saját természetének szemlélete utal itt arra, hogy hogyan áll ez a Krisztus-lény az egész kozmoszban és hogyan hoz a földfejlődés bizonyos pontján fiatal erőt. Ez olyan grandiózus módon jelenik meg, mindenesetre csak annak, aki imaginatív megismeréssel ragadja meg. Ezt tette például a Márk evangélium írója. Júdás árulása nyomán Krisztust elfogják, a Márk evangélium írójának szellemében nézve ezt a jelenetet, azt látja, hogy a menekülők közt van egy csak ingbe öltözött ifjú. Ingét lerántják, de kiszakítja magát és elmenekül. Ez ugyanaz az ifjú, aki azután, éppen a Márk evangéliumban, talárban, fehér ruhában adja hírül a sírnál Krisztus feltámadását. Ez az imaginatív megismerésből eredő rész éppen Márk evangéliumában maradt fenn. Itt imaginatív megismerés látja át Jézus Krisztus régi testének találkozását egy új világrend új csírájával.

Erezzék át ezt azzal kapcsolatban, hogy - amint nemrég mondtam - az emberi test konstrukciója eredeti értelemben nem a halálnak, hanem a halhatatlanságnak felel meg. És gondolják ezt át azzal az igazsággal kapcsolatban, - ezzel zárjuk ma megbeszélésünket - hogy az állat organizációjánál fogva halandó, az ember azonban nem organizációja, hanem korrumpált lelke révén. Ezt a korrumpálódást Krisztus szüntette meg. Ha ezt elgondolják, akkor megértik, hogy éppen az emberi testtel kell valaminek történnie, annak a reális erőnek révén, amelyet a golgotai misztérium árasztott a földfejlődésbe. A földfejlődés végén visszakapjuk azt az erőt, amely elveszett az emberi testet megbontó bűnbeeséssel, visszakapjuk Krisztus ereje révén és az emberi testek igazán fizikai alakjukban jelennek majd meg. Ha ismerjük a test, lélek, szellem trichotomiáját, akkor a „test feltámadása" is megkapja értelmét. Különben nem látható be. A mai felvilágosult ember éppen ezt tartja az egyik legirreálisabb eszmének, de aki az igazság forrásából ismeri meg az ismétlődő földi életeket, az felismeri az emberi testek feltámadásának reális értelmét is a földi lét végén. Ha Pál joggal mondta: „Ha pedig Krisztus nem támadott fel, hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is”, akkor ez ennek igazságát tanúsítja, ahogy ezt szellemtudományos tanulmányainkból is tudjuk. Ha ez igaz, akkor másfelől igaz az is, hogy ha a földfejlődés nem vezetne annak az alaknak megőrzéséhez, amelyet az ember földi léte során testileg kialakíthat, ha tönkremenne ez az alak a földi lét során, ha az ember nem támadhatna fel a Krisztus-erő révén, akkor hiábavaló lenne a golgotai misztérium és hiábavaló a hit, amit hozott. - Ez Pál szavainak szükséges kiegészítése.