A legutóbbi vizsgálódásokat itt egy bizonyos szempontból arra az életre irányítottuk, amely a mögött történik, ami az ember számára a hétköznapiságban vagy a szokásos tudományban adódik, a földi vagy fizikai eszközökkel közvetített fizikai tudatában. Hiszen alapjában véve minden vizsgálódásunkat arra az életre irányítjuk, amely a mindennapi tudat küszöbe mögött folyik. Mégis megpróbáljuk, hogy a szellemtudományban hogyan juthatunk közelebb a legkülönfélébb szempontokból ehhez az élethez.

Míg a külső fizikai-érzéki valóság vonatkozásában egyszerűen a rátekintéssel adódik a bizonyosság - azt mondja az ember: tudom, hogy van valami, ha láttam -, a szellemi világokról szóló bizonyosság azok számára is, akik nem képesek sajátos gyakorlatokkal felemelkedni hozzá, azáltal teremthető meg, hogy a legkülönbözőbb oldalakról megvilágítva kapja meg. E különböző oldalakról történő megvilágításokkal, amelyek majd összehangolódnak, egyfajta bizonyosságot nyerhetünk.

Különösen arra hívtam fel a figyelmet, hogy az ember nemcsak azáltal áll a világban, amit így szokásos tudatával áttekint, hanem a szokásos tudat küszöbe alatt is zajlik egyfajta élete, amelyet nem fog át a tudat, de amely különben megismerhető, ha az ember, mint mondják, átlépi a beavatás kapuját. Ez azonban a mindennapi élet számára öntudatlan marad. Sok minden történik a világon az egész emberrel - hogy így fejezzem ki magam -, s annak, ami történik vele, csak egy részét tudja, míg fizikai testben folytatja életét. Minden törekvés, hogy kapcsolatba kerüljünk a szellemi világgal, abban áll, hogy mintegy betekintsünk ebbe az életbe, amely a szokásos tudat küszöbe alatt folyik, vagyis a tudat tágításával átlépjük ezt a küszöböt, és betekintsünk abba, amiben bizonyosak vagyunk, hogy nem a mindennapi tudattal tekintjük át. S úgy mondtam, hogy egy bizonyos eltolható küszöb van a mindennapi tudat és a között, ami - s e szónak van valami meghatározott érvénye számunkra - „öntudatlan-tudatosan” zajlik az emberek számára.

A legutóbbi alkalommal egy igen közelálló példát említettem. Az ember kora reggel elhatároz valamit, amit este el akar végezni. Mintegy abban a gondolatban él, hogy este ezt elvégzi. Napközben történik valami, ami megakadályozza, hogy este végrehajtsa ezt a dolgot. A hétköznapi tudat számára itt talán olyan eseményről van szó, amit véletlennek nevezünk. Ha azonban mélyebben látunk bele az emberi életbe, akkor ebben az úgynevezett véletlenben bölcsességet fedezünk fel, de olyan bölcsességet, amely a tudat küszöbe alatt rejlik. Ezt a bölcsességet valójában a szokásos tudattal nem tudjuk áttekinteni, de az ilyen esetekben igen gyakran felfedezzük, hogy ha napközben az akadály nem jött volna létre, akkor az ember igazán rossz helyzetbe került volna azáltal, hogy az illető dologba belekezdett volna. Legutóbb azt mondtam, talán este eltörött volna egy csontja, vagy hasonló. S ahogy akkor felismerjük az összefüggést, felfedezzük, hogy az egész folyamatban bölcsesség rejlik, hogy a lélek maga kereste az akadályt, ő vezette elő, de olyan szándékokkal, amelyek a tudatküszöb alatt rejlenek. Nos, ez olyasmi, ami még erősen a mindennapi tudatban található, de lefelé irányul egy olyan területre, amelyhez lényének rejtett részeivel tartozik az ember, amelyek átlépnek a halál kapuján, miután az ember levetette fizikai testét. Minden működő tudathoz hozzátartozik ez, amiről a nyilvános előadáson beszéltünk, mint akarati cselekvéseink szemlélőjéről. Ez a szemlélő valóban mindig ott van. Ez irányít és vezet bennünket, de a szokásos tudat semmit sem tud róla. Sok minden történik, ami a mindennapi tudat által áttekintett események között jön létre. S ott készül elő, ahogy az élőlény készül elő a tojásban, nevezetesen mindenben, ami az élet eseményei között megtörténik, abban, ami tudatunk küszöbe alatt zajlik, az, amivé leszünk, ha átlépjük a halál küszöbét.

Nos, hagynunk kell, hogy összehangolódjunk valamivel, amit az utóbbi vizsgálódásokban lelkünk elé idéztünk, olyasmivel, ami még a korábbi vizsgálódásokból jól ismert lehet számunkra. Gyakran utaltam arra, hogy milyen fontos és lényeges az embernek, amíg itt a fizikai tudatban él, az emlékezet, amelyet nem szabad szétrombolni. Fizikai földi életünk egy bizonyos pontjáig vissza kell emlékeznünk, legalábbis tudnunk kell visszaemlékezni életünk összefüggéseire. Ha ez az összefüggés megszakad, akkor nem tudunk bizonyos eseményekre emlékezni, így a legkevésbé sem vagyunk tudatában annak, hogy jelen voltunk abban az időben, amikor ez az esemény megtörtént. Ilyenkor egy komoly lelki betegség lép fel, amelyre itt a legutóbbi fejtegetéseink során utaltam. Ez az emlékezés itt a fizikai tudathoz tartozik. De ez az emlékezés ugyanakkor bizonyos értelemben egyfajta fátyol, amely elfedi előlünk azokat az eseményeket, amelyekre valójában gondolok, és a mindennapi tudat mögött találhatók, éppen a mögött a fátyol mögött, amelyből a folyamatos emlékezés szövődik. Gondolják csak el egyszer: először gyermekek vagyunk; majd áthaladunk bizonyos tudati időszakokon, amelyekre nem emlékezünk vissza. Ekkor jön az az időpont, ameddig a későbbi életben mindig vissza tudunk emlékezni. Van itt egy zárt emlékezetsor, ott énünket egy bizonyos időpontig meg tudjuk ragadni visszafelé, s ez két-, három-, négyéves korunkig jelenik meg a mindennapi életben, néhány embernél később is. Ha ily módon visszapillantunk, beletekintünk önmagunkba, akkor lelki pillantásunk elsősorban evvel az emlékezéssel találkozik, és ameddig itt fizikai emberek vagyunk, bensőleg valójában ezekben az emlékezésekben élünk. Egyáltalán nem tudnánk énünkről beszélni, ha nem élnénk ezekben az emlékezésekben. Aki vizsgálja önmagát, felismeri ezt. Amikor önmagába tekint, valójában emlékezetének terjedelmébe tekint be. Tehát mintegy emlékeinek tablójára tekint rá. Ha nem is minden bukkan fel ezekben az emlékekben, amelyeket átéltünk, így mégis tudjuk, hogy a jellemzett időpontig felbukkanhatnának emlékek, sőt feltételeznünk kell, hogy énünkkel valóban tudatosan ott voltunk mindezeknél az emlékeknél, és meg tudtuk őrizni ezeket az emlékeket. Ha ez nem lenne, akkor énünk összefüggése szét lenne rombolva, és egyfajta lelki betegség lépne fel. De a mögött, amit az emlékezésben észreveszünk, éppen az rejlik, amit lelki szemünkkel látunk, lelki fülünkkel hallunk. Ilyen módon igaz az, amit már a nyilvános előadáson említettem: azt az erőt, amire különben az emlékezéshez szükségünk van, azt használjuk fel, ha bepillantunk a szellemi világba, éppen a szellemi világba történő betekintéshez. Ez nem teszi szükségessé, hogy az ember elveszítse emlékezetét, ha kiküzdi magának a szellemi látást, de feltételezi azt, amit a nyilvános előadáson jellemeztem, hogy ugyanis az ember nem ugyanolyan módon él emlékezetszerűen, nem azt jelenti, hogy amit szellemileg szemlél, valóban mindig át tudja tekinteni, hanem hogy az embernek mindig újra és újra szemlélnie kell, és mindig újonnan kell szemlélnie.

Gyakran mondtam: ha valaki valóban a szellemi világból kiindulva tart egy előadást, akkor azt nem tudja emlékezetből tartani, ahogy az ember valami másról olvas, hanem ezt mindig újonnan kell megteremtenie a szellemi világból, ami a gondolkodásban él, azt mindig újra létre kell hoznia. A szellemnek, a léleknek tevékenynek kell lennie, mindig újra kell teremtenie ebben az esetben. Ha a szellemileg látó valóban betekint a szellemi világba, akkor számára az, ami különben az emlékezet fátyla, átlátszó fátyollá válik, olyasmivé, amin keresztüllát. Mintegy azzal az erővel lát keresztül, amelyet különben az emlékezés alakít ki, és ott belelát a szellemi világba. Ha az ember erőteljesen és energikusan végzi gyakorlatait, akkor észreveszi, hogy ha a mindennapi életben szüksége van gondolkodására, mialatt a dolgokat, a világ eseményeit hatni engedi magára, akkor a test fizikai eszközként támogatja, hogy valóban el tudja képzelni a dolgokat; s akkor a képzet, a fizikai test támogatásával emlékként marad meg bennünk. Ha az ember bejut a szellemi világba, mindig tevékenynek kell lennie, hogy a képzetet mindig újra előhívja. Egyfajta megszakítatlan tevékenység kezdődik, ha eljutunk arra a pontra, amelyet a nyilvános előadáson jellemeztem, ha az embernek csak arra kell várnia, amíg a szellemi világ titkai megnyílnak. De ebben részt kell vennünk! Mint ahogy ha az ember rajzol valamit, mindig részt kell vennie abban, hogy kifejezzen valamit a rajzzal, úgy kell az imaginációt mindig tevékenyen újra létrehoznia, amikor a szellemi világ feltárul. Ez az objektív valóságból kiindulva tárul fel, de a képzeteknek ennél a feltárulásánál ott kell lennünk. Majd ilyen módon mindenképpen először olyasmibe jut be az ember, ami folytonosan lejátszódik vele, a kétszeres emberrel, akit már említettem is, aki el van rejtve bennünk, aki fizikai burkunkon belül, és szokásos fizikai tudatunk alatt él. Ehhez az emberhez vagyunk hozzáfűzve. Ekkor észrevesszük: itt a fizikai világban az ember úgy össze van kapcsolódva a világgal, hogy szilárd talajon áll, látja a külvilág más dolgait, mozog ezek között az egyéb dolgok között, bizonyos kapcsolatba kerül az emberekkel, akikkel ezt vagy azt teszi, akik ezt vagy amazt teszik számára. Annak folyamatos felfogásában, amit így kialakítunk, rejlik ez az élet, amelyet mindennapi tudatunkkal fogunk át. De ennek mélyén egy másik élet is rejlik, egy olyan törvényszerűség, amelyet ezzel a mindennapi tudatunkkal nem tekintünk át, de benne vagyunk, ha az elalvástól a felébredésig énünkben és asztráltestünkben tartózkodunk. Mégis tudatunk ott annyira letompult, hogy szokásos érzékeinkkel nem tudjuk áttekinteni, hogy a szellem világában vagyunk, amely lejátszódik, állandóan körülöttünk él, de állandóan beleszövődik láthatatlanul-érzékelhetetlenül az érzékelhető-láthatóba. Ezt a világot teljesen szelleminek kell felfognunk, nem úgy kell gondolnunk rá, mint egyfajta duplikátumra, mint valami csupán finomabbra a fizikai-érzéki világgal szemben, hanem úgy kell gondolnunk rá, mint szellemire.

Nos, gyakran felhívtam már arra a figyelmet, mi az alapja annak, hogy éppen a mi korunkban minden emberi megismerés forrásából ki kell emelni azt, ami - ahogy mi folytatjuk - a szellemi világra vonatkozik. Valóban, nemcsak abból a tényből, hogy fellépnek szellemi kutatók, akiknek mesélnivalójuk van a szellemi világról, hanem kultúréletünk egész menetéből is belátható, hogy az emberben van bizonyos vágyakozás arra, hogy az emberi életnek ezt a rejtett oldalát valóban közeledni engedje lelkéhez, valamit megtudjon az életnek ebből a rejtett oldaláról. Hiszen már a tudományos életben és máshol is említettem olyan jelenségeket, amelyek azt mutatják, hogy él ilyen vágy a jelenben.

Szeretnék ma vizsgálódásainkba egy egészen sajátos példát beiktatni, amelyből beláthatjuk, hogy már vannak emberek korunkban, akiket bizonyos mértékig megérintenek a létezés e titkai, akik valamit sejtenek és tudnak a lét e titkairól, de olyan okokból, amelyeket később jellemezni is akarok, nem akarnak belemenni a lét e titkaiba, amelyeket szellemtudományunkon keresztül kutatunk. Ha az ember úgy beszéli meg ezeket a dolgokat, hogy bizonyos mértékig lebegteti őket, az ajtókat is nyitva hagyja az embereknek: nos, hiszen nem kell elhinnetek ezeket a dolgokat, nem kell gondolkoznotok arról, hogy ez egy valóságos világ! - akkor ezekkel a dolgokkal könnyebben közelíti meg az embereket. S ennek sok példája van korunkban. Említettem ezeket. Ma egy sajátos példát szeretnék még megemlíteni, egyenesen e fejezetre vonatkozóan. Néhány megjegyzést szeretnék beiktatni ebbe a fejtegetésbe a közelmúlt német irodalmának egy valóban jelentős novellájáról, mondhatnám, a német novellairodalom egy gyöngyszeméről. Ebben a novellában, amely a „Hofrat Eysenhardt” címet viseli, s valóban az egyik legjobb novella az újabb német irodalomban, rendkívül csodálatos módon egy, csak egyetlen személyt jellemeznek, mégpedig magát Hofrat Eysenhardtot. Ez a Hofrat Eysenhardt, aki Bécsben él - pontosan közlik, mikor született: „Dr.Franz Ritter von Eysenhardt néhány évvel az 1848-as forradalom kitörése előtt született Bécsben” - jogász lesz, a tartományi törvényszék elnöke; vidékének egyik legjelentősebb jogásza. Rettegik azok azt emberek, akiknek valami dolguk van a bírósággal. Feljebbvalói szeretik, mert egészen kiváló kriminalista. Van egy bizonyos dialektikája, amellyel képes rá, hogy mindenkit megítéljen, aki, mondhatnánk, a polipkarjai közé kerül. Mindenkit kereszttűz alá vesz a kihallgatásokon, és bizonyos részvétlenséget tud tanúsítani az emberi élettel szemben - ebben az esetben mondhatnánk a „tárgyával” szemben - , hogy gyötörje, úgy, hogy az minden lehetséges esetbe belebonyolódik, amelyet éppen eléje tárnak. Így külsőleg az életben Hofrat Eysenhardt igen figyelemreméltó ember. Nincs sok tehetsége ahhoz, hogy emberi-lelki tulajdonságaival más emberekhez kapcsolódjék. Az emberi élet számára ő egyfajta remete. Igen sokat ad arra, hogy egy bizonyos módon korrektül és pedánsan álljon hozzá a külső élethez. Minden alárendeltjével szemben rövid pórázt használ. Minden elöljárójával szemben nemcsak barátságos, hanem mélységesen udvarias. Még sok tulajdonságát említhetném; ő az udvari tanácsos mintaképe. Most nem kívánunk ezekbe az egyéb tulajdonságaiba belemenni - ezeket például csodálatosan ábrázolják egy alárendeltje elmondásának tükrében, a novellában -, de szeretnénk utalni arra, hogy egyszer kiszemelték arra, hogy egy jelentős pert vezessen egy figyelemreméltó ember, Markus Freund ellen. Ennek a Markus Freundnak volt egy kisebbfajta hasonló vétsége, mint az, amivel most vádolták, s ez maga egy előző büntetést jelentett. Ezáltal az előzetes vizsgálatot vezető vizsgálóbírónak egyáltalán nem volt lehetősége arra, hogy ítéletet hozzon. De Hofrat Eysenhardt ítéletet hozott a tárgyaláson. S egy olyan írásműben, amelyet Hofrat maga fogalmazott, azzal a céllal, amit majd rögtön megnevezek, maga írja le, milyen módon viselkedett ez a Markus Freund az ítélet alatt vagy utána. Tehát csak azt a részt olvasom el, ahogy Markus Freund viselkedett az ítéletnél:

„Különben ez az ember, aki különösen fajtájára oly jellemző családszeretettel rendelkezett, sajátos gyengédséggel viseltetett egy nemrégen született unokahúga iránt, akiről fáradhatatlanul mesélt cellatársainak. Alig várta szabadon engedését, bár a legsúlyosabb gyanú árnyéka hárult rá, a látszat szerint biztosan számított rá, hogy viszontlátja a gyermeket. Markus Freund konokul tagadott, és a kihallgatáson a vizsgálóbíró előtt minden, őt terhelő körülményt valóban elképesztő éleselméjűséggel úgy tudta tisztázni, hogy a vizsgálóbíró, egy különben ügyes, ha mértéken felül lágyszívű ember is volt, teljesen meggyőződött Markus Freund bűntelenségéről, amikor a zárótárgyalás elkezdődött, amelyen az a személy elnökölt, akire ez az információ vonatkozik”. - Hofrat Eysenhardt maga írja ezt, ő harmadik személyben ír magáról. - „Bár Markus Freund a legrosszabbat éles elmével elhárította, és védője igen szép és megindító beszédet tartott, amely az újságok érdeme szerint dicsértek, mégis a tárgyalás kimenetele a vizsgálóbíró és talán maga a vádlott várakozásának megfelelően pontosan az ellenkezőjébe fordult. Markus Freund urat az esküdtek egyhangúlag bűnösnek találták, és mivel több előző büntetés és más súlyosbító körülmény forgott fenn, legmagasabb büntetési tételként húsz év súlyos börtönre ítélték. A nevezett személy” - tehát a nevezett személy maga Hofrat Eysenhardt -, „a tárgyalásnak ezt a kimenetelét szerénytelenség nélkül negyven éves kriminalisztikai gyakorlata egyik legnagyobb győzelmének nevezhette. Mivel valóban az esküdteket nem nyerte volna meg Markus Freund igazán ragyogó szofizmusa a vádlott javára, bár az akkori néphangulat az ő fajtájával szemben nem volt éppen kedvező, ha az elnök nem értett volna hozzá, hogy a vádlott számára és az esküdtek felfogóképességének megfelelő dialektikával semmivé oldja ezt a szofizmust. Az ítélet kihirdetésének hatása olyan volt” - ezt ismét maga Hofrat meséli el -, „hogy acélos és az ilyen fellépésekhez szokott idegek dolga volt, hogy ne rémüljenek meg, és a meghozott ítélet igazságáról és jogosságáról ne engedjék félrevezetni magukat. Markus Freund először néhány érthetetlen, valószínűleg héber szót dadogott. Majd a látszólag alig középmagas, hajlott ember felnyitotta szemhéját, amely csaknem csukva volt, felegyenesedett, és látni engedte vérerekkel beszőtt, forgó szemgolyója fehérjét. S az eltorzult szájból nagy gyorsasággal sziszegett és tajtékzott egy sorozat, az elnök ellen irányuló átok és fenyegetés, amelyeket abban az undorító zsargonban itt ismételni, amiben hallatták őket, nemigen állna összhangban a bíróság méltóságával. Csak az első mondatot: „elnök úr, ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ártatlan vagyok…”, és az utolsót: „ezért még megfizetek maguknak. Szemet szemért lesz ez megfizetve, várjanak csak!” Ami ezek között volt, szerfelett fantasztikus tartalommal rendelkezett. Úgy tűnt, amennyiben egyáltalán volt valami értelme, arra lyukadt ki, hogy ő, Markus Freund, a tisztelt elnök urat a veséjéig szemrevételezte, és úgy találta, hogy a tisztelt elnök úr, ha még most sem sejtené, egyfajta módon olyan, mint ő, a megtaposott, de ezúttal ártatlan Markus Freund. A törvényszolgák hamarosan tették a dolgukat, megkötözték a dühöngőt, akinek a hivatalban lévő elnök kihágása miatt megítélte a megérdemelt fegyelmi büntetést. Mialatt a szolgák elvezették az elítéltet, mindegyikük megragadva hadonászó karjait, dühöngése sírásba és zokogásba csapott. Még a folyósón is hallhattuk éles jajongását: „szegénykém, szegény kicsikém, sose fogod már látni a nagypapát!” Az esküdt urak ezen eljárás alatt egészen megdöbbentek, és főnökükön keresztül megkérdezték az elnököt, hogy nem lenne-e lehetséges az eljárás azonnali újrafelvétele. Hiányzó jogi ismeret miatt nem volt elegendő tapasztalatuk, hogy tudják, ilyenfajta kitörések gyakoribbak a megrögzött, bűnös elkövetőknél, mint az ártatlan elítélteknél, akik mégis sokkal ritkábbak, mint ahogy azt a közönség regényes fantáziája elképzeli. Kevésbé megbocsátható lehetett az, hogy a fent említett lágyszívű vizsgálóbíró, aki a zárótárgyaláson annak kellemetlen utójátékával együtt jelen volt, kimenetelkor az elnöknek enyhe fejcsóválással ezeket a szavakat engedte meg magának: „tanácsos úr, nem irigylem önt tehetségéért”.

Nos, tehát Markus Freundot lecsukták, és az udvari tanácsos egyelőre élt tovább. De ahogy tovább élt, és ami akkor történt, azt is elmeséli magyarázatában. Tehát hosszú idő, elképzelhetjük, eléggé hosszú idő telt el, és a rab le volt tartóztatva. Nos, a következő történt:

„Éppen úgy, mint ahogy a szóbanforgó személy” - tehát maga Hofrat meséli ezt tovább -„abban a pillanatban látta őt, amikor az átkozódva és fenyegetődzve, dühtől eltorzult arccal kitört ellene, éppen úgy állt ott, amikor ez a személy március l8-ról 19-re virradó éjjel két órakor hirtelen indokolatlanul felébredt, éppen úgy jelent meg gondolataiban a régen elfelejtett Markus Freund”.

Tehát a tanácsos március 18-ról 19-re virradó éjjel hirtelen felébred, és az a benyomása, hogy gondolatban Markus Freund áll lelke előtt.

„S mialatt a mondott személy mozdulatlanul, merevgörcsben feküdt, fantáziája villámgyorsan összefoglalta a fentebb részletesen említetteket. Itt nem volt teljesen tudatában annak, vajon az eltelt években soha, vagy mindig gondolt-e ezekre az eseményekre. Mindkettő igaznak tűnt számára ebben a pillanatban, mivel az iszonyat megbénította gondolkodása erejét”.

Tehát Hofrat Eysenhardt alvása kellős közepén felébred, muszáj Markus Freundra gondolnia, muszáj összefoglalnia magának azt, ami lejátszódott, nem tudja, vajon gyakran vagy egyáltalán nem gondolt-e a dologra.

„Mialatt az említett személy kalapáló pulzussal feküdt, és nemsokára felmerülő szándékát, hogy az éjjeliszekrényen meggyújtsa a világítást, nem volt képes végrehajtani” - tehát nem tudta megmozdítani a kezét -, „olyan volt számára, mintha valami egészen halkan zörögne a szobaajtón, vagy inkább egy tétova kaparászás volt ez, mintha egy kiskutya bebocsátást kért volna. Az említett személy akaratlanul is ezt a kérdést hallatta: ki van ott? Sem válasz nem következett, sem az ajtó nem nyílt, de az említett személynek mégis az a határozott érzése volt, mintha valami besurranna, és egy gyenge sistergés futott át a parketten, átlósan a szobán keresztül az ajtótól az ágyig, mintha ez a láthatatlan valami közelebb jönne, és végül megállna az említett személynél. A legkevésbé sem volt ez a nem pontosan leírható érzés idegen, és mégpedig nem mintegy általános, nem határozottan individualizált jelenlét, hanem olyan volt számára, mintha a valami, amely ágy mellett állt, éppen Markus Freund lenne, akinek hirtelen felbukkanó emlékképe az imént mély álmából tört fel. Sőt olyan érzése volt, mintha a láthatatlan valami arca fölött mozogna. Nos, az említett személy időközben - anélkül, hogy tudatában lett volna - kezdett ismét elaludni és már álmodott, amikor tudvalevőleg nem ritka, hogy azok az emberek, akikről álmodunk, egymásba olvadnak, sőt magába az álmodóba is. Hacsak nem Schopenhauer bizonyos túlfeszített ideái minden individuum titkos identitásáról, az utóbbi napok esti olvasmányának hatásaként mozgott benne, mindenesetre az említett személy fején végigfutott az értelmetlen gondolat, hogy ő maga és az a Markus Freund alapjában mégis ugyanaz az ember. S ennek az értelmetlen, minden logikának ellentmondó feltevés megerősítésére megismételte - vajon csak tisztán bensőleg, vagy hallhatóan és beszédszervei megmozgatásával, nem tudja - Markus Freund fent idézett fenyegetéseit és átkait, amennyire még emlékezett rájuk. Mégpedig az iszonyat által keltett érzéssel, hogy minden átok éppen most kezdett volna teljesülni. Ha az említett személynek - ami nem lehetetlen - elaludnia, és álmodnia kellene, ismét felébredt e szörnyű benyomás alatt és meggyújtotta a világítást. A zsebóra az éjjeliszekrényen két óra tíz percet mutatott. A szobában minden olyan volt, mint különben, bár az említett személy bútorai, falai és képei idegennek tűntek, és némi időre és néhány korty vízre volt szüksége, hogy bizonyos mértékig ismét az őt körülvevő térbe és önmagába visszataláljon”.

Tehát ezt meséli el. Elmeséli: először gondolataiban volt előtte Markus Freund. Majd volt ez a - mondjuk - víziója. De ahogy tovább meséli, visszamaradt néhány benyomása, s az egyik arra ösztönözte őt, Hofrat Eysenhardtot, hogy mintegy reszketve a tartományi törvényszékre menjen, és elhatározza, hogy a Markus Freundra vonatkozó aktákat, még egyszer kiadatja magának. Sohasem jutott valóban hozzájuk. De történt valami más. Hofrat Eysenhardt valójában mindig egészen szabad szellemben gondolkodó ember volt. Ő most elmeséli, hogy ez történt vele. Hamarosan meglátjuk, miért meséli ezt el. Igen, sőt mintegy nevetségesnek és méltatlannak találja, hogy valamit adott erre:

„Nem hiába tartotta az említett személy viselkedését méltatlannak és nevetségesnek. Egykori acélos akaratereje e tekintetben mintegy bénult volt és maradt. Alig felelt meg annak, hogy a belső gyötrelmeket, amelyeket magában hordozott, a kollégák, és alárendeltek előtt legalább valamiképp palástolja. Egy délután az említett személy úgy vélte, hogy bírói tisztségviselők egy csoportjából, akik egy sötét folyósón élénk beszélgetésbe merülve álltak együtt, elmenőben Markus Freund nevét hallotta”.

Tehát egy nap elment a tartományi törvényszékre - valójában sohasem bízott benne, hogy ezeket az aktákat ismét előveszi -, és hallja, hogy a folyósón néhány ember beszél, és elmenőben hallja Markus Freund nevét.

„Mivel ez az ember és a neve hovatovább kényszerképzetté vált számára, ami soha és sehol nem hagyta nyugton, nem tartotta kizártnak, hogy ez önámítás” - tehát méghozzá azt hiszi, hogy önámítás miatt hallja Markus Freund nevét. Megállt és azt kérdezte: „kiről beszélnek az urak?” ”Markus Freundról, az ön Markus Freundjáról, tanácsos úr, már nem emlékszik?” - válaszolta az egyik úr, aki véletlenül a lágyszívű vizsgálóbíró volt, aki akkor azt az elsietett megjegyzést tette. „Markus Freundról? Mi van vele?” - Az említett személy lélegzetvisszafojtva állt. Nos, meghalt; hála Istennek, most már megszabadult, a szegény ördög” - felelte a lágyszívű. „Meghalt? Mikor?” Körülbelül három vagy négy hete” - mondta a kérdezett. „Hiszen itt, N. tartományi törvényszéki tanácsosnak tudnia kell”. „Március 18-ról 19-re virradó éjjel, két órakor” - mondta a tartományi törvényszéki tanácsos”.

Tehát elmesélik nekünk: Hofrat Eysenhardt elítélte Markus Freundot, akit hosszú időre lecsuktak. Március l8-ról 19-re virradó éjjel felébred, gondolatban előtte van, majd víziója van róla, hogy belép hozzá, kétségbeesett aggodalom fogja el, az aktákat ki akarja adatni magának, de eközben hetek múlnak el. Végül kihallgat egy beszélgetést, amikor megtudja, hogy Markus Freund ugyanabban a pillanatban halt meg, amikor megjelenik neki, először mintegy belopódzva hozzá, mint egy pudlikutya, a halott Markus Freund. Nos, hogy az egészet megértsük, a már elmondottakhoz hozzá kell venni a novella befejezését. Mert a novella vége megmutatja, hogy Hofratot a körülmények késztetik, és mégpedig olyan körülmények, amelyekről egyáltalán nem kellene feltételeznünk, hogy arra késztethetik, hogy személyekkel kerüljön kapcsolatba egy különlegesen fontos kémper elnökeként, amelyben - egyfajta sötét ösztöntől vezérelve - pontosan az a tettes vétkezik, aki miatt Markus Freundot elítélte. Alkalma volt tehát, amikor szenvedélyessége folytán később ebbe a bűncselekménybe ütközött, ez a bűncselekmény már mögötte volt, hogy sajátos módon emlékezzen arra, amit Markus Freund mondott elítélése után: „ezért még megfizetek maguknak, szemet szemért, várjanak csak. Szemet szemért lesz ez megfizetve maguknak!”

Hofrat tehát tudatának küszöbe alatt átélt valamit, ami eléggé hangsúlyos módon függ össze az ezt megelőző időben végrehajtott cselekedeteivel, de figyelemreméltóan titkos módon függ össze annak valóra válásával, amivel az elhunyt fenyegette őt. Igen, ez még mélyebben is összefügg. Az, aki a novellát írta, egyes szám első személyben írja, úgy, mintha többféleképpen meséltek volna neki erről a Hofrat Eysenhardtról, és elmeséli, hogy egy beszélgetést folytatott egy alárendeltjével - ezt már korábban említették ebben a novellában. Ez az alárendelt rendkívül éles elméjű, filozófiailag képzett ember, aki azt mondja: ez a Hofrat éppen azért olyan tehetséges abban, hogy a dolgok mélyére hatoljon, mivel mindezekhez a dolgokhoz nagy hajlandósága van; és oda hat a legmélyebben, amihez megvan a maga sajátos hajlama. Ezt mesélik el a novellában. Nos, érdekes, hogy Hofratban ez a gondolat merül fel azon a március 18-áról 19-ére virradó éjjel: te úgy vagy, mintha valami egységben lennél ezzel a Markus Freunddal. Ez az egység, a tudatoknak ez az összefűződése jelenik meg lelkében, áttekint egyfajta összefüggést, amely a mindennapi élet küszöbe alatt rejlik. Ez tárul fel előtte. Természetesen nem úgy tárul fel számára, ahogy mindenkinek feltárul, de megnyilatkozik neki.

Érdekes, hogy ennek a novellának az írója minden építőkövet összehordott, hogy a cselekményt érthetővé tegye. S itt még lelkünk elé kell idéznünk azt, amit az író említ, mint Hofrat éjszakai vizióját megelőző dolgot. Hofrat valójában robosztus ember volt. Mint mondtuk, sok olyan tulajdonságát sorolták fel, amelyek olyan embernek mutatják őt, mint aki lelkileg ugyan beletalálja magát az életbe, de bizonyos brutalitással megy az útján, és ennek bizonyos belső egészség is az alapja. Csak ahogy egy külső szimptóma által téved meg az az ember, aki sohasem tévedt meg, aki mindig meg volt győződve a maga igazáról. Felfedezte ugyanis, hogy egy fogaskerék meglazult, és ő ezt egyszerűen, az ujjával ki tudta venni. Ekkor átvillant a fején egy gondolat: most nehezedni kezd az élet; most kezd leépülni valami. S azt gondolta: így veszíted el tehát fokról-fokra az organizmusodat. De ez még nem volt a legrosszabb, hanem az, hogy ettől a pillanattól - ezt még így nem vette észre - töprengett saját leépülésén, ahogy ismét saját levelében írja, ahol úgy ír magáról, mint harmadik személyről. A legrosszabb az volt, hogy emlékezete hanyatlott. S mivel emlékezete olyan segítség volt számára minden hivatalbeli munkájánál, amelyet gyakorolnia kellett, és gyakorolt, így bizonyos aggodalma támadt az élettől. S valóban észrevette, hogy bizonyos dolgokra már nem tudott emlékezni, amelyekre korábban oly könnyen emlékezett, ahogy korábban mindenben olyan összeszedett volt.

Gondolják meg, milyen érdekes ez, hogy a novellista összehozza ezeket a lehetőségeket, egy egészen részleges tisztánlátást az emlékezet csökkenésével! Majd az emlékezett ismét megjavul. S ő eljut oda, hogy ezt leírja. S emlékezik: te ilyen voltál. Mint szabadgondolkodó, nem tud másra gondolni, minthogy ezek egészen beteges jelenségek. Nos, ekkor azt gondolja: hiszen valójában, fennáll a veszélye annak, hogy megbolondulok. Ez természetesen a szabadgondolkodó természetében rejlik. S szégyelli, hogy tanácsot kérjen valakitől. Ezért helyzetét arra használja, hogy harmadik személyben írjon, és akkor ez egy olyan dokumentum, amelynél nem tudjuk, ki az, aki valamiféle elmeorvosnak kérdéseket tesz fel, aki ítélkezik számára ezen említett személy fölött. Ilyen módon megfejti azt, amit az elmeorvos gondol. S így jelenik meg; ezt a dokumentumot használja a novellista, hogy ennek az embernek a lelkiéletéről közöljön valamit.

Látják, itt egy igen szép művészi termékkel van dolgunk, amely alapjában valóban olyan elemekre utal, amelyekről beszélnünk kell a szellemtudományban, éppen olyan elemekre, amelyek az emlékezet, az emlékezőképesség összefüggéséről szóba kerül, és arról, hogyan lehet ezzel a szellemi világba betekinteni. Igen szép az a novellistától, hogy az emlékezés csökkenéséről beszél abban a pillanatban, amikor ezeknek a titokzatos összefüggéseknek, mondhatnánk, néhány darabkája előjön az érintett számára. S figyelemreméltó, igen figyelemreméltó az egész elbeszélés, amely darabról-darabra úgy van összefoglalva, hogy az ember látja, ahogy a szerző azt mondja magának: vannak ilyen összefüggések az életben. De ezt novellisztikus formába öltözteti. A novella igen finom érzékkel íródott, ahogyan csak egy filozofikus szellem tud írni. A hamburgi színház régi igazgatója, Alfred Freiherr von Berger írta, aki akkor a bécsi Burgtheater igazgatója volt. A novella ténylegesen nem az egyik legjobb, amelyet Berger írt, hanem valójában a német novellairodalom gyöngyszeme. Ezt természetesen nem olyan alapon mondom, mivel ez a novella olyan témát tartalmaz, amely közel áll hozzánk, hanem olyan alapon, hogy valóban csak egy finom érzékű ember tud egy ilyen finom megfigyelést tenni ilyen, látszólag abnormális ügyben. Tisztán művészi szempontból vélem ezt, amit a novella értékéről mondok. Ez a novella valóban úgy van megírva, hogy mindenki, aki olvassa, azt gondolja: ez az ember ír egy novellát, de inkább Hofrat Eysenhardt életrajzát szeretné megírni, mivel valóban úgy ír, hogy nincs is más érzése az embernek, amikor ezt a csodálatos realista ábrázolást olvassa, hogy a jó Berger ismert egy embert, akinek valóban így alakult az élete. Nos, azt kell mondanunk: milyen közel áll az egy ilyen emberhez, mint ez az Alfred Freherr von Berger, hogy odalépjen a szellemi világhoz, hogy a szellemtudomány által valóban megismerje ezeket az összefüggéseket! Milyen végtelenül jelentősnek kellene lennie ennek a Bergernek a számára, hogy úgy megismerje a szellemtudományt, hogy például azt mondhatná magának: ennek a Hofratnak, azáltal, ahogy Markus Freundot átvilágítja és ebben az esetben bűntelennek ítélte, hogyan kell majd élnie abban az időben, amely közvetlenül azután jön, hogy átlépte a halál kapuját, abban az időben, amelyet mi mindig kamalókának neveztünk? Én azt mondtam: akkor az embernek tettei hatásában kell élnie, abban, amilyen jelentősége van a tetteknek a másik emberre, akivel kapcsolatban ezeket végrehajtották. Amit Hofrat a bírósági tárgyaláson tett, az bizonyára óriási megelégedettségére szolgált, éppenséggel nagyszabású dialektikája miatt. Igen elégedett volt, amit úgy fejezett ki, hogy ezt mondta: érdeméül tudható be az, hogy a vádlott szofizmusa ellen felemelte szavát, és ugyanakkor beszédet tartott, amelyet az esküdtek ítéletre bocsátottak, ennek ellenére egyenesen a bírósági tárgyalás után ismét folytatták volna az ügyet, amikor látták a bírósági ítélet hatását a vádlottra. Ez az egyik, Hofrat oldaláról nézve. Markus Freund részéről tekintve a dolog úgy áll, hogy azt kell mondanunk: látjuk az ítélet reá gyakorolt hatását. Hiszen ebben kell élnie Hofratnak a kamalókában, abban a hatásban, amit ez Markus Freundra gyakorolt. S egy tükörkép, egy kép tárul fel erről abban a pillanatban, amikor Markus Freund átlép a halál kapuján. Úgy tárul fel előtte ez a kép, hogy most látja: ő azonos, egy ezzel a Markus Freunddal; belelátja magát ebbe a Markus Freundba, érzi magát benne. Látjuk: Hofrat ízelítőt kapott a kamalókából. Ez olyan erősen érinti őt, hogy nemcsak az előzményeket éli most át, hanem továbbra is mintegy beleszövődik az, ami összefügg az egész üggyel, tudatának küszöbe alatt. Minden egyes vonás jelentős itt. Azt mondtam önöknek, hogy egy ideje elvesztette emlékezetét, a szellemi világnak egy darabja tárult itt fel számára. De most jön egy időszak, amikor ismét nagy, természetes emlékezőerővel van felruházva; ismét helyreáll az emlékezete, mialatt ezt a kémpert vezeti. De éppen ennek a kémpernek a folyamán ugyanazzal a bűncselekménnyel foglalkozik majd, ami miatt Markus Freundot dialektikája révén elítélte. Az erő, amelyet korábban emlékezetéből előhozott, az ösztönök erejévé alakul át, s most ezt gyakorolja. Most nem látja az összefüggést, amely ismét tudata küszöbe alatt játszódik le aközött, amit most tesz, és aközött, amit Markus Freundnak tulajdonított. Ez odavezet, hogy Hofrat Eysenhardt, amikor látja, hogy mi történik vele, éppen a per zárótárgyalását megelőző este - amely perben legnagyobb győzelmét kellett ünnepelnie -, bemegy az irodájába:

„Irodájába érkezve, amelynek kulcsát magánál hordta, Eysenhardt meggyújtott két gyertyát az íróasztalon, előzetesen megmosta kezét, arcát és haját, majd civil öltönyét hivatali egyenruhájára cserélte, és hosszú ideig fel-alá járkált. Ezután kinyitotta íróasztala legfelső oldalfiókját, és elővett egy csomag tölténnyel együtt egy új revolvert, amelyet valószínűleg idegösszeomlása legsúlyosabb idején vett. Gondosan megtöltötte minden rekeszét, majd a papírszekrényből előhúzott egy ív hivatali papírt és ezt írta:

Őfelsége a császár nevében!

Nagy bűnt követtem el, és méltatlannak érzem magam, hogy ezentúl hivatalomat gyakoroljam, és egyáltalán tovább éljek. A legsúlyosabb büntetést róttam ki magamra, és a következő pillanatban saját kezemmel hajtom végre.

Eysenhardt
Wien, 1901. június 10.

Az írás és az aláírás nem árulta el a legkisebb remegés nyomát sem”.

Másnap reggel holtan találták.

Egy egészen figyelemreméltó összefüggést ábrázol a novella, és meg kell mondanunk, hogy a szerző egészen alkalmas volt arra, hogy belássa, milyen összefüggés áll fenn aközött, ami itt a szokásos tudatban játszódik le, és aközött, ami a tudat küszöbe alatt történik, vagyis arra, hogy lássa azokat a szellemi eseményeket, amelyekbe bele van bonyolódva az ember. Nemde, kívülről éppen csak azt látjuk, ami a fizikai világban történik: hogy Hofrat elítélte Markus Freundot és így tovább. Ha ez nem abban a korban történne, amelyben tehát Hofrat törékennyé válhatott, és elvesztette emlékezetét, akkor nem látta volna meg a szellemi világnak ezt a darabját. Ez nem tárult volna fel előtte. Mindez tudat alatt maradt volna. Egy ilyen novellát éppen úgyszólván ebből a szempontból küldenek a világba: igen, van valami az életen túl, és ez sajátos esetekben igen világosan megmutatkozik. De ha az embereknek konkrét módon akarunk erről beszélni, akkor ez kényelmetlen számukra. Tehát novellaként meséljük el nekik, akkor nem kell hinniük benne, szórakozhatnak rajta; s így elmegy.

Kedves barátaim, ami az embereket visszatartja a szellemi világtól, az is olyasmi, amit nem ismernek. Úgyszólván két irányban megy az út a szellemi világba. Az egyik irányban mondhatnám, áttörjük a természet fátylát és megkeressük azt, ami a külső természet jelenségei mögött rejlik. A másik irányban, pedig áttörjük saját lelkiéletünk fátylát, és keressük, hogy mi rejlik saját lelkiéletünk mögött. A szokásos filozófiák, amelyek bizonyára a létezés alapjai mögé is akarnak jutni, keresik a világ rejtélyének megoldását. De hogyan teszik ezt? Nos, megfigyelik a természetet akár közvetlenül, akár kísérletek útján, és utánagondolnak. De amíg az ember ezeket a fogalmakat, amelyeket a természetből merített tudással szerzett, össze-vissza kavarja, és mindig újra és újra összekavarja, és hol így, hol úgy illeszti össze, eljut ugyan egy filozófiához, de semmi olyasmihez, ami az igazi külső valósággal függ össze. Annak a meggondolásával, ami így kínálkozik az embernek, sohasem jut a létezés fátyla mögé. Bemutattam a nyilvános előadáson: a mi örök erőink tevékenyek, miközben számunkra csak az eszköz áll rendelkezésre, s az eszközzel odajutunk, amit pusztán a tudat nyújt számunkra. Igen, de amikor így alakítjuk a szokásos tudatot, az eszközt kell használnunk. Ha akkor eljutunk a szokásos tudat tapasztalásához, ott már minden készen van, amit az örök erők cselekszenek bennünk. Nem elmélkedéssel jutunk a természet titkaihoz, hanem egészen más módon. Ha meditáció révén eljutunk oda, ahogy a nyilvános előadáson leírtam, hogy gondolkodásunkban megerősödünk, és akkor mintegy kegyelem útján megnyilatkozik előttünk a szellemi világ, akkor egészen másként tekintünk a természetre. Ó, egészen másként! És az emberi természetre is egészen másként tekintünk. Majd odalépünk a természethez is, és felfogunk valamely folyamatot, egy dolgot, vagy eseményt, amellyel találkozunk. De ugyanakkor tudatában vagyunk annak: mielőtt te valójában megnézted a rózsát, már történt valami. Hiszen először a képzetet, az észlelést látod, de az észlelés alakult ki először. Ebben rejlik a szellemi, az észlelésben; ebben rejlik az emlékezés, az emlékezés egy előzőleg elgondoltra. Ebben rejlik a titok, amire az ember a szellemi kutatás révén jut el.

A filozófus ugyebár, ránéz a rózsára; majd elmélkedés útján filozofál. Annak, aki a rózsa titkához akar eljutni, nem szabad elmélkednie; akkor semmi sem történik. Hanem rátekint a rózsára, és tudatában van annak: mielőtt ez egyáltalán az érzékelő tudatba kerül, már lejátszódik egy folyamat. Ez számára úgy tűnik, mint egy - igen, mint egyfajta emlékezés, amely megelőzte a felismerést. Ami számunkra emlékezésként adódik, arról tudjuk: ezt tetted, mielőtt érzékelve szemléltél -, ami a külső természet vonatkozásában előre meggondolás, az öntudatlan marad, és emlékezésként hozzuk fel: erről van szó. Semmiféle utánagondolással, elmélkedéssel sem jut az ember a természet titkaihoz, hanem csak előre meggondolással. Másként éppen olyan kevéssé jut el azokhoz a titkokhoz, amelyek a lélek tartalmát alkotják, minthogy valóban eljut ahhoz a szemlélőhöz, akiről beszéltem. Látják, ezek azok az utak, amelyeken át ma bejuthatunk a szellemi világba.

Ha emlékeznek rá, hogy a novellában Hofrat Eysenhardt számára éppen a szellemi világ egy darabkája válik szemlélhetővé, miután érzékelte magán a leépülést, akkor ebben egy sajátos illusztrációját látják annak, amit előadtam. Ha az ember a gondolkodás gyakorlásával odajut, hogy a gondolkodás annyira megerősödik, hogy az ember láthatja a szellemi világot, akkor az ember elsősorban is belekerül abba a leépülésbe, ami összefügg a halállal. Minden idők misztikusai ezt úgy fejezték ki, hogy azt mondták: „közeledni a halál kapujához”, vagyis mindahhoz, ami az emberi életben leépülőként mutatkozik meg. S így eljutunk tehát oda, ha a meditációt valóban addig a pontig folytattuk, hogy elértük a beavatás eseményét: a halál kapuja előtt állsz; tudod, hogy van benned valami, ami születésed vagy fogantatásod óta működik benned, ami majd összegződik és a halál megjelenéséhez, a fizikai test elvételéhez vezet. Akkor azt mondja magának az ember: de mindaz, ami a halálhoz vezet, a szellemi világból indul ki. Ami a szellemi világból indul ki, egyesült azzal, ami az öröklődési anyaggal jött létre. Látjuk az embert itt a fizikai világban, és azt mondjuk: ami az arcában előttünk áll, ami szavain keresztül beszél hozzánk, minden, amit fizikai emberként tesz, annak kifejeződése, ami legutóbbi halála és legutóbbi születése által előkészült a szellemi világban. Ott él az ő lelkisége. De a magyarázat egész értelméből kivehetjük: az, ami az emberi lélekből él a halál és az új születés között, vonzza az erőket a szellemi világból, hogy ebben az inkarnációban a születés és a halál között alakítsanak az emberen, mintegy kialakítsák azt, ami éppenséggel az ember. S akkor ez valóban úgy van - ha emlékeznek arra, amit a nyilvános előadáson bemutattam: mialatt a meditációban történő gondolkodásban az akarat megerősödik, átélhető, ahogy kifejlődik az a csíra, amely ismét átmegy a halál kapuján, és előkészül a szellemi világban egy további inkarnációra, s így az emberben ez az örök alakulási folyamat van: a szellemi világból jön a lelki-szellemi, és itt alakítja ki ezt az embert. Ebben az emberben jön létre, kezdetben egy pontként az, ami itt az életben csíraként keletkezik, amely ismét átmegy a halál kapuján, hogy mintegy folytassa a fejlődést. Ily módon, ha előttünk áll az ember, akkor ő a szellemi világból eredően van embernek teremtve. Azzal, amit a szülők adni tudnak, egyesült az, ami a szellemi világból jött. Amíg a szellemi világban volt az ember, szellemi hatalmak közepette élt, ahogy itt természeti erők között van fizikai testben. Szellemi erők között volt, amelyekkel együtt előkészült erre az inkarnációra. Valóban úgy van, ha magunk előtt látjuk az embert egy inkarnációban, ahogy ezt második misztériumdrámámban, „A lélek próbájá”-ban (Der Prüfung der Seele) ábrázoltam: egész isteni világok működnek, hogy az embert létrehozzák; a halál és az új születés között szellemi erők működnek, hogy az embert léthez juttassák. Az ember a célja itt bizonyos szellemi erőknek, amelyek a halál és az új születés között hatnak.

Látják, ennek van egy bizonyos iránya, de szellemtudományos iránya, amely mindig tudatosan jut kifejezésre. Például egy jelentékeny ember mindig újra és újra kifejezte azt, amit éppen bemutattam, amikor ezt mondta: „A testiség Isten útjainak a vége”. Azt akarta mondani: mialatt a szellemi világban vagyunk, össze vagyunk szövődve az isteni világgal a halál és az új születés között, előkészülünk testiségünkre. Ez a vége Isten útjainak. Csak nem tudta hozzáfűzni a másik mondatot: a testiségben készül elő egy új kezdet, amely ismét átmegy a halálon, és egy új inkarnációhoz vezet. Ez a mondás: „a testiség Isten útjainak a vége”, bizonyos mértékig még a vezérmotívuma is minden műnek, amelyeket egy igen jelentékeny ember, Christoph Oetinger írt, majdnem száz évvel ezelőtt, aki mindig felhívta rá a figyelmet, hogy az emberi tudásnak, az emberi megismerésnek arra kell irányulnia, hogy felismerje ezeket a szellemi összefüggéseket. Oetinger is ábrázolni akarta a teozófiát a maga módján. Richard Rothe szép szavakat írt egy Oetinger-ről szóló könyv előszavának végén. Ki akarta fejezni, hogy a régi korokban az emberek szellemi utakat kerestek, de a saját módjukon, és hogy el fog jönni az idő, és már nincsen messze, amelyben teljes tudományossággal fogják fel azt, amit az ember valójában mindig is keresett. Rothe azt mondja: „Amit a teozófia valójában akar, azt a régi teozófusoknál gyakran nehéz felismerni. S ami a fődolog, ha csak egyszer valódi tudománnyá válik, és világosan meghatározható eredményeket fogalmaz meg, akkor ezek fokozatosan általános meggyőződéssé válna. Ez még a jövő zenéje, amelynek nem akarunk elébe vágni”. Így beszélt Richard Rothe, a heidelbergi professzor Christoph Oetinger teozófusról, 1847 novemberében.

Az, amit a szellemtudomány keres, mindig adott volt, csak más módon. Ma az az ember kötelessége, hogy olyan módon kutassa ezt, ahogy éppen korunkban kell kutatni. S gyakran kifejtettem, hogy a természettudományos gondolkodás ma egy olyan ponthoz érkezett, ahol a természettudományos felfogásból, éppen egy olyan tudományos formát kell keresni ahhoz, ami tudományként minden idők teozófiájában élt. S ha Rothe, mint Oetinger kiadója azt mondja, hogy amire ő gondol, annak így kell hangzania: „mégis ez a jövő zenéje” - akkor az, ami 1847-ben jövő volt, ma már feltétlenül jelenné érett. Ma olyan idő előtt állunk, ahol igazolhatjuk - mivel ez csak egy példa volt, amit ma Alfred von Berger Hofrat Eysenhardt c. novellájával említettem -, hogy az emberi lelkek valóban érettek arra, hogy közeledjenek a szellemi igazságokhoz, és csak nincs bátorságuk hozzá, hogy valóban megragadják ezeket a szellemi igazságokat.

Két oldallal később - mint mondtam - az út a szellemi világba vezet, azáltal, hogy a természet fátyla mögé tekintünk. Miért lépnek az emberek oly nehezen be ide, azok is, akik hozzászoktak a természettudományos gondolkodáshoz, s a természettudományos gondolkodásnak csak belső fogódzónak kellene lennie a vázolt módon? Miért? Azt mondják, az embernek megismerési határai vannak: ignorabimus! (nem tudjuk). S miért nem akarnak a szellemi világba jutni? Igen, ez már éppen a tudat küszöbe mögött rejlik.

Tudatán belül az ember úgynevezett logikus okokat hoz fel ahhoz, hogy nem tudna bejutni a szellemi világba, olyan logikai okokat, amelyek eléggé ismertek. E logikus okok mögött rejlik először is igazi belső ok: a félelem a szellemi világtól. Ez nem jön fel a tudatba, de a félelem a szellemi világtól tartja vissza az embert, a nem tudatos, tudatalatti félelem. Ha az ember legalább ennek a nem tudatos félelemnek a létezésével megismerkedne, s ahogy mindaz, amit bebeszél magának, csak egy maszk ahhoz, ami a valóságban félelem, akkor igen sokat felismerne. Ez az egyik dolog. A másik az: mihelyt az ember bejut a szellemi világba, felfogják a magasabb hierarchiák lényei, mint ahogy ő maga felfogja a gondolatokat. Az ember mintegy gondolattá válik a szellemi világban. Ezzel bensőleg ellenkezik a lelkiség. Fél attól, hogy magába fogadja a szellemi világ. Ismét egyfajta félelem, egyfajta ájulásszerű félelem attól, hogy engedje magát a szellemi világ hatalmába keríteni, mint ahogy az ember a születéssel bejut a fizikai világba, hatalmukba kerítik a fizikai erők. Félelem kifelé és félelem egy bizonyos ájulástól, amikor hatalmába keríti a szellemi világ - ez az, ami visszatartja az embert a szellemi világtól. Ez az, amiért ők, mint ez a Berger is novellájában, lubickolni akarnak a szellemi világ hullámaiban, de azt akarják, hogy ez - mondhatnám - kötelezettség nélküli legyen, és nincs bátorságuk, hogy valóban közeledjenek a szellemi világok megragadásához, ami valóban az önöknek gyakran vázolt belső kísérletek útján történhet, ahogy a természet titkainak megértése a külső kísérletek által történhet.

Ha ahhoz, amit elmondtam, hozzáveszik azt, amit az egyik nyilvános előadáson kifejtettem arról az összefüggésről, amely az életben fellépő zseniális erők, és a korai halálozások között van, amelyeket az okoz, hogy az embernek megölik a testét - azt mondtam, egy golyóval vagy más módon, például a harcmezőn. Ha emlékeznek arra, amit kifejtettem, hogy ha szellemi, zseniális erők lépnek fel az emberben, ezek azoknak a folyamatoknak a hatásai, amelyek akkor történnek, ha az ember leveti fizikai testét, akkor ott önöknek olyasmit is mondtam, ami a tudat küszöbe alatt marad. De ez a bátorságban rejlik, annak egész módjában, ahogy az ember feláldozza magát egy nagy korjelenségnek, ösztönösen kifejezve azt, ami a tudat küszöbe alatt rejlik, és így teljes jellegében nem tud tudatossá válni. Korunkban mégis megvan az az impulzus az emberiség fejlődésében, hogy azt, ami a tudat alatt van, bizonyos fokig felhozzák a tudatba, hogy erről tudhasson az ember. S ebben az értelemben mindig úgy vélem, ha arra utalok, hogy éppen korunk nagy eseményeiben is, mindabban, ami a tudat fölött játszódik le, jelentős tudatalatti folyamatok rejlenek, és ezeket sohasem merítheti ki az, amit a külső történelem kutatója ezekből a jelen eseményekből megragadhat, amit ezek az események az emberiség fejlődésének nagy összefüggésébe állítanak. A tudatalatti inkább részese annak, mint valaha, ami jelenünkben történik. S ezért szabad éppen a szellemi kutatónak arra utalni, hogy egy jövőbeni korban ahhoz, hogy a világösszefüggések helyes fényében szemléljük a jelen fontos történelmi eseményeit, utalni kell a szellemi háttérre. Ebből a szempontból is áll mindig újra és újra lelkünk elé az, amit e fejtegetések végén ismételten elmondtunk:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse -
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

 U t a l á s o k

196.old. „Hofrat Eysenhart”: Alfred Freiherr von Berger: Hofrat Eysenhardt, Wien, évszám nélkül.

203.old. A lélek próbája (Prüfung der Seele): 5.kép (Balde Capesiushoz)

„A testiség Isten útjainak a vége”: Oetingernél a „Bibliai szótár”-ban a „test” (Leib) alatt: „A testiség Isten műveinek a vége” . Már Oetinger életében a mondatot a következőképpen idézzték: „A testiség Isten útjainak a vége”. Így Rothe is Carl August Auberlen Rudolf Steiner által idézett művében, a „Christoph Oetinger teozófiájának alapelemei”-ben, Tübingen, 1847

régi teozófusoknál: többek között Jakob Bohme (1575-1624), Joh.Albrecht Bengel (1687-1752), Friedrich Christoph Oetinger (1702-1782)

204.old. az egyik nyilvános előadáson: Az emberi lélek örök ereje (Die ewigen Kräfte der Menschenseele (1915.dec.3), kinyomtatva: Rudolf Steiner: A német idealizmus világképe (Das Weltbild des deutschen Idealismus), Dornach, 1960.