"Azok az emberek tudnak leginkább emelt fővel járni, akik mély tiszteletet tanultak ott, ahol annak helye."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Sorsalakítás és élet a halál után (5)

4. A szellemi és fizikai világ összefüggése, és ennek átélése a halál utáni élet szempontjából

Berlin, 1915. december 7.

A szellemtudománynak minden területen összhangot kell felmutatnia számunkra a szellemi világok és azok között a világok között, amelyeket - amíg földi testünkben vagyunk - érzékszerveinkkel érzékelünk, és elménk gondolataival próbálunk megérteni. Nos, néhány fejtegetésben különösen azokkal az összefüggésekkel foglalkoztunk, amelyek a között az élet között állnak fenn, amelyet az ember lélekként él át a halál és egy új születés között, és azon élet között, amelyet itt fizikai testben megtestesülve folytat. Mindig ragaszkodtunk ahhoz a gondolathoz, hogy az ember, amíg itt fizikai testben él, gondolatait a felé a szféra felé irányítja, amelyet át kell élnie a halál és egy új születés között. Ragaszkodunk ehhez a gondolathoz, amely e szféra felé irányul, nem csupán a kíváncsiság kielégítése végett, hanem mivel szellemtudományos szemlélődéseink révén meggyőződhettünk arról, hogy a másik világ gondolatainak ebbe a világba való behatolása is hozzájárul ahhoz, hogy ez a világ itt emelkedettebb, erővel áthatottabb gondolatokat tud kivívni magának a cselekvés, a gondolkodás és az érzés érdekében. Ragaszkodnunk kell ahhoz a gondolathoz, hogy az élet sok titka csak úgy oldható meg, ha az embernek van bátorsága ahhoz, hogy közeledjen a halál rejtélyéhez, ahogy ezt nevezhetjük. Ma, hogy egy sajátos szempontból ismét itt szellemi szemünk elé tárjuk a szellemi világ összefüggését az érzéki világgal, egy triviális vizsgálódásból indulunk ki, amely különben sok mélyreható érzést foglal magába.

Abból a tényből indulunk ki, amelyet már sokszor megbeszéltünk, hogy hogyan lépi át az ember a halál kapuját. Azt mondom, valami mindennaposból indulunk ki, amely azonban mélyreható és az embert lelke legmélyén megragadó élményekkel függ össze. Ha itt a fizikai világban szemben állunk egy emberrel, gondolatokat formálunk magunknak, amelyek összeköthetnek bennünket vele, érzéseket, szimpátiát és antipátiát alakítunk ki iránta, többé-kevésbé barátságosan, vagy többé-kevésbé elutasítóan állunk vele szemben. Röviden, itt a fizikai világban egy bizonyos viszonyt alakítunk ki egy másik emberhez. Ezt a viszonyt lehet vérségi kapcsolatból, és lehet csak az életben nyilvánvalóvá vált rokonlelkűségből érvényre juttatni. Mindezt fel lehet fogni az alatt, amit e pillanatban „ember és ember közötti kapcsolatnak” gondolunk.

Ha az az ember, akivel valamely társaság tartott össze bennünket, eltávozik a fizikai világból, és átlép a halál kapuján, akkor ebből az emberből elsősorban az emlékezés marad meg számunkra, vagyis az érzések, gondolatok egyfajta összessége, amelyek a hozzá fűződő kapcsolatból elevenséget keltettek bennünk, életre keltek bennünk. S mivel ez az ember eltávozott tőlünk a halál kapuján át, egészen más módon élnek mostantól azok az érzések, képzetek, gondolatok, amelyek összekötnek vele bennünket, mint ahogy korábban éltek, amikor még a fizikai síkon tartózkodott. Amikor a fizikai síkon élt velünk, tudtuk, hogy a külső fizikai realitás mindenkor oda tud lépni ahhoz, amit a vele való kapcsolatban, lelkünkben kialakítottunk, hogy belső élményeinkkel a külső fizikai realitás elé léphetünk. Mindig számítanunk kell arra is, hogy az ember az érzéseket, amelyeket mostanáig éreztünk iránta, egyfajta újszerű módon más irányba alakítja, hogy bennük élhessen. Gyakran nem gondolunk arra a radikális különbségre, amely akkor lép fel, ha hirtelen, vagy nem hirtelen eljön az a pillanat, amikor az érintett embernek csak az emlékét hordozhatjuk lelkünkben, amikor tudhatjuk, hogy szemünk előtt már nem fog megjelenni, kezünket már nem ragadhatja meg. A kép, amelyet kialakítottunk róla, lényegében ugyanaz marad, amit már megformáltunk. Valami egészen radikális ez, ami két ember kapcsolatában fellép. Mint mondtunk, ez olyasmi, ami a gondolkodás számára triviálisan hangzik, de mélyen belenyúlik benső életünkbe, abban az egyedülálló esetben, amikor fellép: az a tény, hogy az emlékezés válik számunkra egy emberi lélekké, amely eddig fizikai megtestesülésével kívülről gyakorolt benyomást ránk.

De hasonlítsuk össze most ezt az emlékezést más emlékekkel, amelyeket különben élményeinkből alakítunk ki. Hiszen fizikai életünk nagy részét emlékekben éljük ki. Tudjuk belőlük, mit éltünk át. Mondjuk például, tudunk olyan eseményekről, amelyek elvonultak előttünk, amelyekről gondolatokat tartottunk emlékezetünkben, tudjuk, hogy e gondolatok által az elmúlt időkhöz fordulhatunk, amelyekben az érintett események lejátszódtak. Pillantsunk azonban most arra, ami így emlékeink legnagyobb részében van - mondom, emlékeink legnagyobb részében -, így gondolatokban valami olyasmit hordozunk magunkban, ami már nincs itt: elmúlt események, amelyeknek valóságával már nem találkozhatunk a külső világban, amelyek a múlthoz tartoznak.

Egészen más van lelki szemünk előtt, ha a szellemtudomány szellemiségét fogadjuk be, azt, amit emlékezésnek kell neveznünk egy elhunytra, emlékezést egy lélekre, aki átment a halál kapuján. Egészen más ez. Ott gondolatokat hordozunk magunkban, de e gondolatoknak van valami valósága, különben nem a megközelíthető, külső, fizikai világban, de a szellemi világban. Az, akire ezek a gondolatok vonatkoznak, ott van, bár nem léphet be láthatóságunk szférájába. Ez egészen más emlékképzet, mint az, amely arra vonatkozik, ami itt a fizikai világban elmúlt. Ha az itt lévő tényt egyszer az egész világgal való kapcsolatában akarjuk szemlélni, akkor azt mondhatjuk: gondolatokat hordozunk lelkünkben egy lényről, aki a szellemi világban van. Tudjuk - és különösen világossá kell, hogy váljon ez azokból a szemlélődésekből, amelyeket az utóbbi három estén tartottunk, amikor együtt lehettünk -, hogy nemcsak az itt megtestesült lelkek vágyai mennek fel a szellemi világba, hanem azoknak a lelkeknek a tudata is, akik átmentek a halál kapuján, és most a halál és az új születés közötti világban élnek, kiterjed arra, ami itt a fizikai világban történik. Elmondhatjuk: azok a lelkek, akik testetlenül élnek a szellemi világban, innen a fizikai világból megkapják tudatukba azt, ami képessé teszi szellemi szemléletüket és az itteni világra vonatkozó szellemi tekintetüket, hogy érzékelni tudjanak. Egy legutóbbi vizsgálódás folyamán hangsúlyoztam, hogy azokat a lelkeket, akik még itt fizikai testben megtestesülve élnek, érzékelik azok az ún. halott lelkek, ellentétben azzal az érzékeléssel, amely azoktól a lelkektől jön, akik, mint ők, a halál és az új születés közötti időben élnek. Említettem, hogy azoknak a lelkeknek, akik a szellemi világban élnek, mindig tevékenyeknek kell lenniük, hogy például tudják: most egy másik lélek van a közeledben -, de hogy szemlélhessék őt, bensőleg tevékenyeknek kell lenniük. Mintegy képet kell alkotniuk, de ez a kép nem adódik magától, úgy, ahogy itt a fizikai világban létrejön. Az ember számára a szellemi világban először az „ottlét” gondolata van meg, majd mintegy bensőleg együtt kell élnie ezzel az „ottléttel”, amellyel a kép létrejön. Ez a fordított út.

Nos, mégis van egy jelentős különbség azoknak a lelkeknek a képalkotásában, akik már a szellemi világban vannak, és azoké között, akik még itt a Földön, fizikai testben vannak megtestesülve. Míg az embernek a halál és az új születés közötti életben egy lélek képét, aki már szintén a szellemi világban van, teljesen magából kiindulva kell létrehoznia, míg ott egészen tevékenynek kell lennie, egy olyan léleknél, aki még itt a Földön él, inkább passzívnak érzi magát - a kép inkább szembejön vele. Tehát a tevékenység csekélyebb egy olyan léleknél, aki még itt a Földön él, mint egy olyannál, aki már szintén testetlen, ott a belső erőfeszítés a kisebb. Éppen ezáltal fejeződik ki a különbség azok számára, akik a halál és az új születés között élnek. Ha befogadják ezt, akkor azt mondják majd maguknak: ha a lélek, miután átment a halál kapuján, s így benne él a szellemi világban, nemcsak a magasabb hierarchiák vagy emberlelkek lényeire tekint, akik vele együtt a szellemi világban élnek, hanem felmerül előtte ott azoknak a lelkeknek a világa is, akikkel itt kapcsolatban volt, mielőtt átlépett a halál kapuján.

Hogy ezt a jelentős különbséget még fenntartsuk, hogy amíg az ember itt a Földön alapjában véve azt, ami a földi létet jelenti, mindig maga körül tudja, és csak a szellemben képes megragadni a „másik” világot - a „csak” természetesen csupán összehasonlításul szolgál -, ha a lélek a szellemi világban van, akkor az éppen a fordítottja ennek. Amit ott a lélek magától lát, a mi világunk, az a világ, amely onnan a túloldali, mialatt meg kell erőltetnie magát, hogy a saját világát, amelyben ott van, mindig érzékelje, mindig megalkossa. Tehát ott az evilág az, amiért az embernek szakadatlanul meg kell dolgoznia, és a túlvilág az, ami valójában mindig magától adódik. Nos, e túlvilágon belül azonban - ami számunkra evilág, a másik oldalról nézve viszont túlvilág - felmerülnek az emberlelkek, azzal, ami bennük él, különösen olyan emberlelkek, akikkel a földi idő alatt összeköttetésben voltunk. Ezek az emberlelkek jelennek meg. De ezen belül, mondhatnám, a szellemi érzékelés e tengerén belül, amely a másik világból áramlik ide, és az emberi lelkekben jön létre, az emlékezetben időközben megjelennek azok, akik átmentek a halál kapuján. Képzeljék el ezt élénken. Gondoljuk el egyszer hipotetikusan, hogy olyan időpontban éltünk, amelyben semmiféle lélek sem emlékezne valamely halottra. Akkor természetesen a halottak szintén látnák az emberi lelkeket, de ezekben az emberi lelkekben semmiféle emlékezet sem élne a halottakra vonatkozóan. Ebbe a tengerbe, amely a testetlenné vált lelkeknek kínálkozik, belekerülnek az emlékek, az emlékezés a halottakra. Olyasmi ez, ami az ember szabad akaratából és szeretetéből hozzájárul ahhoz, amit a halott mindig láthat a másik oldalról. Ez tehát olyasmi, ami hozzájárul ehhez.

Látják, itt ismét van egy olyan pont, ahol a szellemi kutatónak fontos kérdések adódnak, ahol a szellemi kutatónak fel kell vetnie a kérdést: mi történik azzal, aki átment a halál kapuján, azáltal, hogy benne látja az áramló lelkekben az emlékeket itt a mi világunkban, azokat az emlékeket, amelyeket ezek a lelkek a halottakról őriznek, mi történik azáltal, hogy érzékeli ezeket az emlékeket? A szellemi kutatásnál úgy van, hogy ha valaki számára egy ilyen rejtélyes kérdés felvetődik, azt előbb alaposan át kell élnie. Bele kell élnie magát. Ha az ember elkezd okoskodni, hogy mi lehet a megoldás egy ilyen kérdésre, mi lehet a válasz, akkor biztosan hamis eredményre jut. Mivel a szokásos, az agyhoz kötött értelem általában nem ad semmiféle megoldást. Az ember belső erőfeszítéssel csak előkészítheti a megoldást. A szellemi világra vonatkozó rejtélyes kérdések megoldásai valóban úgy adódnak, hogy mintegy kegyelemként jönnek a szellemi világból. Az embernek várnia kell. Valójában nem tehet mást, minthogy a kérdést annyira átéli, újra és újra végig meditálja és annak minden érzés-minőségével engedi, hogy feléledjen a lélekben és nyugodtan várjon, amíg - valóban helyesen használva a kifejezést - érdemes lesz arra, hogy a szellemi világból választ kapjon. S ez általában egészen más oldalról jön, mint valójában gondolja. Majd megjön a szellemi világból a válasz a megfelelő pillanatban, vagyis abban a pillanatban, amikor az ember saját lelkét eléggé előkészítette ahhoz, hogy fogadhassa a választ. Hogy ez a helyes válasz, igen, ezt nem elmélet útján lehet megállapítani, annál kevésbé, mivel elmélettel csak a fizikai valóságról lehet megállapítani valamit. Ezt csak magával az átéléssel lehet tisztázni. Azoknak, akik minden egyes szellemi igazságot mindig csak tagadnak, és azt mondják: ezt nem tudják bebizonyítani - azoknak csak azt a kérdést szeretném feltenni, hogy tudta volna-e valaki a fizikai világban egy cethal létét bebizonyítani, ha ilyet nem találtak volna. Semmit sem tud bebizonyítani az ember, amit valamely módon nem kell felmutatni a valóságban. Így kell az embernek a szellemi világban is átélnie azt, ami a valóság.

Nos, bizonyára az, ami megoldásként belép a tudatba, miután az ember lelkében előkészítette magát, a legkülönbözőbb módon mutatkozik meg. Sokoldalú módon mutatkozhat meg az igazság, de mégis igazságként kell átélni. Ha az ember ezt a rejtélyes kérdést, amelyet éppen most említettem, ilyen módon valóban élni engedi a lélekben, akkor - látszólag egy egészen más oldalról - megjelenik ott egy belső kép, amely, mondhatnám, belső igényt támaszt arra, hogy az embernek mintegy adjon valamit az érintett kérdés megoldásáról. Megjelenhet ott egy ember képe, aki mintegy engedi lefényképezni magát, portréját kialakítani. Általában valamely fizikai dolog képe jelenik meg, ennek a fizikai dolognak az utánzata. S végül megjelenik mindaz, amit az ember a művészet és a művészi ábrázolás területén feltételezhet. Ha önök elképzelik, hogyan folyik le a fizikai élet, akkor azt mondhatják maguknak, hogy ez a fizikai élet úgy folyik le, hogy az ember szemben áll a külső természeti lényekkel és eseményekkel: ezek lefolynak. Éppen így folynak le az emberi ügyek is, amelyekről az ember gondoskodik, és szükségleteiért tevékenykedik, mindaz, ami számára lepereg a történelemben. De ezen túl keres valamit az ember, aminek alapjában véve semmi köze a közvetlen szükségletekhez. Az emberlélek észre fogja venni, hogy ha csak a természet létezne, és a történelem az emberi szükségletek kielégítésére, akkor az élet puszta és sivár lenne. Az ember a természet folyásán és a szükségletek érvényesítésén túl teremt valamit itt a fizikai létben. Megjelenik benne az igény, hogy mondjuk, ne csupán szemléljen egy tájat, hanem ezt a tájat leutánozza. Ezt úgy teszi lehetővé az életben, hogy valaki, aki kapcsolatban áll vele, kap tőle egy képet, és még más egyebeket. Innen kiindulva, gondolhatunk a művészet egész birodalmára, amelyet az ember magasabb valóságként a valóságból és e fölé teremt a szokásos természeti és történelmi valóság mellé. Gondolják el, mi minden nem lenne a világon, ha semmiféle művészet sem lenne, ha a művészet nem hozná oda ahhoz, ami - mondhatjuk - magától van ott, azt, amit saját forrásából adni képes. A művészet teremt valamit, aminek szükségszerűségből nem kell ott lennie. Ha ez nem lenne, akkor mégis minden természeti szükséglet megtörténhetne: elgondolhatnánk, hogy minden utánzás vagy művészi ábrázolás nélkül folyna az élet a Föld kezdetétől a végéig. Mi minden hiányzana akkor az embereknek, azt el tudjuk képzelni. De elméletileg lehetséges lenne az, hogy Földünket azzal büntetnék, hogy semmiféle művészet sem tudna kifejlődni rajta. A művészetben olyasvalamivel van dolgunk, ami az életen túlhalad. Gondolják el mindazt, amit a művészetben teremtenek az emberek, akik benne élnek a világban, és azok, akik ily módon átmennek a világon, akkor bizonyos fokig két párhuzamosan futó folyamattal lesz dolguk: a természeti és történelmi szükségszerűségekkel, és azzal, ami művészi áramlatként található.

Látják, ahogy a művészet bizonyos mértékig egyfajta szellemi világot varázsol be a fizikai valóságba, úgy varázsol az emlékezet, amely itt a lélekben nyer teret, egy másik világot azok világába, akik átmentek a halál kapuján. A halottak számára a világ befejeződhetne, anélkül, hogy itt a lelkekben emlékek élnének, amelyek szeretetből, minden emberi kapcsolatból születtek. De a halottak számára ekkor ez a világ, amely az övék, úgy folyna le, mint ahogy számunkra folyna le egy olyan világ, amelyben semmit sem találhatnánk, ami meghaladja a szokásos valóságot. Ez rendkívül jelentős összefüggés, hogy azoknak a szerető, emlékező gondolataival, mindazzal, ami így lelkünkben feltör azokkal kapcsolatban, akik már nincsenek a fizikai világban, ott valami hasonlót teremtenek azzal, ami itt a művészi teremtés. S ahogy az embernek a művészi alkotást magából kiindulva a fizikai világban véghez kell vinnie, a sajátjából valamit hozzá kell tennie, úgy kell másrészt azok számára, akik a szellemi világban vannak, bekövetkeznie annak, ami velük szemben áll. Ezt a másik világból azok a lelkek hozzák el számukra, akik itt maradtak, még megtestesült állapotban vannak itt, nem azok, akiket inkább passzívan látnak, mint olyan lelkeket, akik már a szellemi világban vannak velük. Ami számunkra a természet és a történelem folyása lenne, amely csak magától megy végbe, művészet nélkül, mindaz nélkül, amit az ember alakít ki a közvetlen valóságon túl, ez a halottak számára egy olyan világ lenne, amelyben a fizikai világon belül megmaradt lelkek nem emlékeznének.

Az ilyen dolgok, látják, nem ismertek az ember fizikai életében. Úgy mondjuk, nem ismertek. Nem ismeri ezeket a szokásos tudat, de az, amit a mélyebb, tudatalatti tudatnak nevezünk, ismeri ezeket a dolgokat, és az életet mindig is eszerint intézte. Miért tulajdonítottak jelentőséget az emberi közösségek annak, hogy a halottak napját és hasonlókat megünnepeljék? S annak, aki nem tud részt venni a közös halottak napján, annak megvannak a saját halottak napjai. Miért van ez? Mert az emberek tudatalatti tudatában éppenséggel az él, amit egyfajta tompa tudatnak nevezhetünk arról, ami úgy kerül a világba, hogy életre kel az emlékezés a halottakra, különösen életre kel. Ha a szellemi szemlélő nyitott lélekkel mindenszentek, vagy halottak napján, ill. hasonló ünnepen odamegy, ahol sok ember jelenik meg a halottakra emlékezve, akkor érzékeli, hogy ott részt vesznek a halottak. Olyan ez számukra, csak természetesen megfelelő eltéréssel elgondolva, mintha itt a fizikai földkerekségen az emberek meglátogatnának egy dómot, és megszemlélnének minden formát, amelyeket nem tudnának megszemlélni, ha a művészi fantáziából nem teremtettek volna valamit a fizikai létbe, vagy ha egy szimfóniát, vagy effélét hallanak. Bizonyos mértékig a létezés szokásos mértéke felett jön létre az, ami ezekben az emlékekben kínálkozik. S ahogy a művészet benne van a fizikai-történelmi emberi folyamatban, úgy az emlékezés a halottakra abba a képbe helyeződik be, amelyet a lelkek a halál és az új születés között kapnak az ő világukból. Ezekben a szokásokban, amelyek az emberi közösségekben kialakulnak, éppen az a titkos tudás is kifejeződik, amellyel a lelkek alapjaikban rendelkeznek, s néhány tiszteletreméltó szokás éppen e tudatalatti tudással függ össze.

 Még sokkal nagyobb csodálattal állunk az élet összefüggései előtt, ha ezeket át tudjuk hatni azzal, amit a szellemtudomány ad a kezünkbe, mintha ez nem hatná át ezeket az összefüggéseket. Ha egy halott egy ember lelkében, aki itt kapcsolatban állt vele, egy magáról szóló emléket talál, akkor az mindig olyan, mintha valami elébe jönne, ami megszépíti, felemeli számára az életet. Számunkra itt a szépség a művészetből tevődik össze, a halottak számára pedig abból, ami a halottaikra emlékező emberek szívéből, lelkéből árad ki.

Ez is egyfajta összefüggés az itteni világ és az ottani, szellemi világ között. S ez egy olyan gondolat, amely szorosan összefügg azzal a másik gondolattal, amely igen sok mindenből származik, amit a szellemtudományban lehet gyakorolni, a földi élet értékeiről, fontosságáról szóló gondolattal. A szellemtudomány nem odavezet bennünket, hogy megvessük a Földet, és mindazt, amit képes előteremteni, hanem odavezet, hogy a fizikai földi életet a teljes kozmikus élet egy tagjának tekintsük, mégpedig fontos tagjának; amelynek az a célja, ami a szellemi világban működik, és e nélkül a szellemi világ teljes tökéletességében nem jelenne meg. S ha most pillantásunkat úgyszólván arra fordítjuk, hogy fizikai világunkból ki kell sarjasztanunk a szépséget a halottak számára, akkor feltárul előttünk az a gondolat, hogy ez a szépség hiányozna a szellemi világnak, ha a fizikai világ nem adhatna számára olyan emberi lelkeket, akik testben élve, gondolatokat is, érzésekkel, érzelmekkel eltöltött gondolatokat alakíthatnának ki azok számára, akik nincsenek a fizikai világban. Sokat jelentett, kedves barátaim, ha a régi időkben például egész néptörzsek mindig újra és újra odaadóan gondoltak ünnepeiken a nagy ősökre, ha egyesítették érzéseiket egy nagy ősre vonatkozóan. Sokat jelentett, ha ilyen emléknapokat rendeztek, mivel ez mindig a szépség felragyogása volt a szellemi világok részére, vagyis azoknak a lelkeknek, akik a halál és egy új születés között álltak. S olyan kevéssé, mondjuk, hogy finoman fejezzük ki magunkat, olyan kevéssé „okos” lenne az, ha valakinek különösen tetszene itt a Földön saját képmása, saját portréja - ez természetesen valami ostobaság, nemde? - nos, olyan jelentős az a kép, amelyet a halott a hátramaradottaknál talál saját magáról. Mivel, kedves barátaim, meg kell állapítanunk: a mi földi emberünk egészen más lesz számunkra, ha őt halottként, a szellemiség szempontjából szemléljük; ezt már gyakran hangsúlyoztuk. Itt bőrünkbe vagyunk zárva, itt számunkra az érték az, amit „mi”-nek, vagy „én”-nek nevezünk, éppen az, ami a bőrünkbe van zárva. Még az önzetlen emberekre is érvényes ez! Az „igazán önzetlen emberekre” még talán egy fokkal inkább, mint azokra, akik kevésbé önzetlennek vélik magukat! Mindenekelőtt az érték az számunkra, ami e bőrön belül van; ezután jön a világ többi része. Erre a maradék világra úgy tekintünk, mint külvilágra. De éppenséggel jelentős az, hogy ha testünkön kívül vagyunk, egyesülünk a külvilággal; ebben a külvilágban élünk. Ezt a felemelkedést, ezt az önmagunk kitágulását a külvilág fölé már gyakran leírtam. S az, ami ekkor úgy viselkedik velünk, mint most a külvilág, ez az, amit éppen itt a születés és a halál között éltünk ki. Mondhatjuk, a külvilág lesz bizonyos fokig a belvilágunk; s az, ami most a belvilágunk, akkor a külvilágunk lesz. Innen van ez a jelentős tapasztalás, ahogy ezt „Teozófia” c. művemben érintettem, a szellemi földre lépéskor: „ez vagy te”.

Tehát a mi belső világunk, amely átfogja énünket, amire ekkor rápillantunk, az a külvilág. S ott ez úgy van, hogy minden lélek, aki oly módon nem tud egoista lenni, ahogy itt egoista, visszapillant azokra a gondolatokra, amelyek elébe jönnek, mint a róla szóló gondolatok. Olyan ez, mintha egyfajta külvilág jönne elébe, amelyet valóban magáévá szabad tennie annak mértéke szerint, amit akkor a szépségnek nevezünk, annak, ami felemel, felemelhet bennünket. Hozzájárul ehhez a külvilág - vagyis az emlékezés arra, amit véghezvittünk a születés és halál között -, mintegy ahhoz, ami nem ebben az életünkben él, hanem más lelkekben, de ránk vonatkozik. Ezzel valóban fölénk helyezünk valamit, vagyis külvilágunkon túlmutatót, mint ahogy a művészi alkotás idehelyezése is olyasmi, ami túlmegy a szokásos, magától meglévő valóságon. Amennyire kevéssé „szép” az itt egy embertől, aki nemcsak önmagába, hanem saját képébe is szerelmes, annyira magától értetődő az ott, hogy az ember ahhoz, ami az itt maradt lelkekben van, mint képhez lép hozzá, és az előtte lévő másik jelenséghez úgy jön oda, úgy áll eléje, ahogy itt egy tájkép előtt állna, egy tájhoz vagy hasonlóhoz viszonyítva. Tehát úgy van ez, hogyha egy ilyen rejtélyes kérdés lelkünk elé lép, megkapjuk a képet az emberről és a hátramaradottak lelkében lévő képet, s ebből kiindulva utat találunk egy ilyen rejtélyes kérdés megválaszolásához. Az okoskodás általában sehová sem vezet, hanem csak a várakozás képessége, a türelmes kivárás. Amivel az embernek fáradoznia kell, valójában a szellemi világokra vonatkozó kérdések; a válaszoknak a kegyelem, az önmagát megnyilatkoztató kegyelem által kell adódnia az emberi lélek számára.

 E fejtegetés folyamán éppen arra hívtam fel a figyelmet, ahogy az emberek általában előkészületeket tesznek, hogy emléknapokat, emlékünnepeket tartsanak, amelyek egy mély, de a szokásos tudattal nem átfogott tudással függenek össze. Ez összefügg azzal, hogy az embernek általában lelke mélyén egyfajta tompa, átfogó tudása van - erre itt már ismételten felhívtam a figyelmet -, és valójában azt az ismeretet, amelyet tudata átfog, ebből a széles körű tudásból hozza fel. Felhívtam rá a figyelmet, hogy valójában milyen okosak lennénk, ha mindazt, amit magasabb tudatunkkal át tudnánk fogni, amit asztráltestünk felölel. De ez az asztráltest is sokkal magasabb értelemben, tudatosan megy át az életen, mint ahogy általában gondoljuk. Nem értékeljük asztráltestünknek ezt a tudását, mivel semmit sem tudunk róla; de legalább képzetet alkothatunk az asztráltestnek erről az átfogóbb tudásáról, ha a következőt lelkünk elé állítjuk.

Látják, mondhatjuk azt, hogy mi bizonyos mértékig felelőtlenül élünk. Alig ítéljük meg az eseményeket összefüggéseik szerint. Ha összefüggésükben szemlélnénk őket, akkor némelyik egészen másnak tűnne. Mégis, gondolják el egyszer, ez ugyebár megtörténhet, hogy valamit elhatározunk: reggel elhatározzuk, amit este végre akarunk hajtani. Napközben történik velünk valami, ami akadályoz abban, hogy a dolgot este elvégezzük. Időközben nagyon mérgesek vagyunk, hogy este a dolgot nem tudjuk megtenni. Az a véleményünk, hogy sokkal szebb, sokkal helyesebb lett volna, ha elvégezhettük volna ezt a dolgot. Az asztráltest a maga átfogóbb, de a mi tudatunkba nem jutó tudásával éppenséggel másként tudja ezt. Az asztráltest egy ilyen esetben gyakran azt látja: ha te ezt az ügyet elintézed, amit estére elhatároztál, olyan helyzetbe kerülsz, ahol talán elesel, és eltöröd egy csontod. Hiszen teljesen a lehetőségek területén van az, hogy egyáltalán nem tudjuk ezt elkerülni; ha este megtesszük azt, amit elhatároztunk, akkor ezt megelőzőleg éppen van egy olyan helyzet, hogy csontunkat törjük. Ezt magasabb tudatunkkal nem tudjuk, de az asztráltest átlátja ezt, s olyan helyzetbe vezet, amellyel mi magunk akadályozzuk meg, hogy bekövetkezzen az, amit este el akartunk végezni. Hogy ez bekövetkezett, ami miatt olyan dühösek voltunk, az néha életünk általános összefüggésében rendkívül bölcs dolog. De ez nem a véletlen szüleménye, hanem teljesen asztráltestünk bölcsessége tette, amely magasabb tudatunkból nézve öntudatlan marad. Ha beláthatnánk, hogy miért teszünk némely dolgot, és egyeseket miért nem, talán mivel nem tudnánk valami mást tenni, vagy csak valami máshoz fordulni, ha mindezt át tudnánk látni, akkor mindig összefüggést találnánk életünkben, s ez egy bölcsebb dologból indul ki bennünk, mint amilyenek mi magasabb tudatunkkal vagyunk.

Ez már összefügg életünkkel, de ezt az összefüggést egész szférájában nem tekintjük át. S mihelyt helyesen állítjuk lelkünk elé azokat a gondolatokat, amelyek összefüggenek a szellemi világgal, akkor a dolog már világossá válik számunkra. Felettünk van egy lény, amely szűkebb értelemben hozzánk tartozik, az angyalok hierarchiájának egy lénye, a mi védőszellemünk. Sőt most, szemlélődéseink kezdetén mindig azok védőszellemeihez fordulunk, akiknek kint, a kor nagy kihívásainak közvetlenül meg kell felelniük. Nos, ez a védőszellem belelát az összefüggésekbe. Az emberi tudatban egy érzésből kiindulva régóta eleven dolog volt az, hogy bizonyos összefüggéseket, amelyeket mi nem tekintünk át, ez a védőszellem áttekint. Hiszen valóban vannak itt emberek, akik azért élik bizonyos belső elégedettséggel az életet, mert azt, ami történik, hagyják, hogy megtörténjék, mivel hisznek a bölcsesség működésében, mert meg vannak győződve arról, hogy azt is, amitől az ember oly könnyen dühös lesz, a bölcsesség működése hatja át. Hiszen néha nehéz a működő bölcsességben hinni, ha valami történik, ami egyenesen szándékaink ellen hat. De egyenesen ebben rejlik egyike azoknak az impulzusoknak, amelyek valóban a szellemi világ hatásaival hoznak összefüggésbe bennünket, hogy úgy tudjuk, beilleszkedünk a bölcsesség működésébe, anélkül, hogy ezáltal kényelmesekké vagy lustákká válnánk, hogy azt hinnénk, ez a működő bölcsesség egyedül értünk cselekszik. A határ tehát elmozdítható, és a cselekvésre, a szándékok kialakítására vonatkozóan is elmozdítható. A szokásos tudatba kétségtelenül belépnek itt olyan impulzusok, amelyek mintegy intimek, finomak. Milyen gyakran van az, nemde, hogy valamit elhalasztunk egy későbbi időszakra. Nos, jön valami, amiről az az érzésünk, hogy ezt kell tennünk, ami valójában megakadályozza a későbbit. Azt érezzük, hogy a kínálkozó szükségszerűségből kell cselekednünk, és a dolgot nem szabad gyengédség nélkül kezelnünk, mivel tudjuk: ha ezt tesszük, akkor elaprózódik előttünk, majd szétszóródik. Amellett, amire szabadságunkat irányítjuk, van bennünk többé-kevésbé egy olyan ember, aki végig akar tapogatódzni az életen, és úgy véli, azzal, amit megtapogathat, sokkal többet elérhet, mint azáltal, amit fogalmaival egész pontosan kimérhet magának. A határ elmozdítható.

De a határ némelykor még inkább elmozdítható, s itt egy olyan pont jön tekintetbe, amelyet valóban helyesen kell szemügyre venni a gyakorlati élettel szemben. Vannak emberek - s bizonyos vonatkozásban mindnyájunkat megragad az, ami az ilyen emberekben működik - akik bizonyos módon vágyakoznak, sóvárognak arra, hogy életüket elképzeljék, s így menjenek keresztül az élet céljain. Vegyünk egy feltűnő esetet. Önök ismernek egy embert, aki barátságot köt egy másikkal. Elsősorban azt mondják: valóban nem tudom megérteni, miért köt ez barátságot a másikkal, nem világos számomra, nincs igazi kapcsolat e két ember között, de ez megtesz mindent, hogy ahhoz az emberhez közeledjék. Nem tudjuk megérteni, és néha csak nagyon sokára veszi észre az ember, miért történik ez. Az érintettnek talán csak sokkal később van szüksége erre az emberre valamihez. Barátságot kötött ezzel az emberrel, nem mintha valamit átélt volna vele, aminek örült, nem a maga kedvéért, hanem hogy ennek útján elérjen valamit, aminek csak később kellene bekövetkeznie. „Helyreigazította” az életet: azáltal, hogy barátságot kötött vele, ez az ember hozzájutott valamihez, amivel őt (a barátot) egy bizonyos helyzetben segíteni tudja. S ennek az a következménye, hogy valóban létrejön ennek az úgynevezett barátnak a segítségével az, ami különben nem jönne létre.

 Terjesszék ki ezt a gondolatot az életre, akkor látni fogják, milyen óriási módon elterjedt az életben az, hogy az emberek előzőleg elképzelnek valamit, amit nem közvetlenül akarnak, nemcsak elképzelik, hanem attól várják, hogy így legyen, mivel valójában ezt csak hatásaiban akarják felhasználni. Tehát azt kell mondanunk: vannak emberek, akik az életnek ebben az elképzelésében egyfajta - nem mondhatjuk bölcsességnek, mivel belsőleg ellenkezünk azzal, hogy ezt bölcsességnek nevezzük -, óriási ravaszsággal rendelkeznek. Óriási ravaszság ez, hogy életük korábbi stádiumaiban valamit tegyenek, aminek nem ebben a stádiumban, hanem csak életük egy későbbi szakaszában kell javukra válnia. S ekkor az az érzésünk: nem tartottam volna egyáltalán olyan ravasznak ezt az embert, mert ha összejövök vele, ha gondolatokat cserélek vele, ha együtt élek vele, akkor valójában sokkal ostobább, mint lennie kellene, ha így „helyreigazítja” az életet.

Látják, ez abból adódik, hogy ténylegesen az, amit az ember asztráltestében hordoz, okosabb tud lenni, mint az, ami szokásos tudatában van. Ha az ember egoizmusát erősen leszorítja a tudatalattiba, ha nem bizonyos eredetiséggel él, hanem egoizmusát erősen - mondhatnám - engedi átterelődni, akkor ez az egoizmus megragadja tudatalatti tudatát is, és benne él az az ember, aki mindnyájunkban él. Ez különben úgy irányít bennünket, hogy az életet elementáris, közvetlen módon fogjuk fel: arra vezet, hogy az életet úgy rendezzük, úgy üssük nyélbe, hogy előbb a feltételeket teremtsük meg egy későbbi dologhoz. Itt látjuk, hogyan működik az asztráltest a maga okosságával. De most azt is látjuk, hogy át van itatva, nem attól, amitől különben működik az életben, hanem az egoizmus a szokásos tudatból hátrahúzódik az asztrális tudatba, és látjuk, hogy az ember valójában sokkal több, látszólagos „megfontolással” él, mint ahogy ez tudata szerint megilleti. Az emberi lélek fejlődésének sok veszélyes oldala rejlik itt, és igen fontos, hogy az ember tudatában legyen ennek, hogy abban a pillanatban, amikor nekifog valaminek, ami különben ismeretlen, megpróbálja, hogy egoizmusával ne túl erősen hozakodjon elő. Ezért kell hangsúlyoznunk újra és újra, hogy az egoizmustól el kell tekintenünk ahhoz, hogy a szellemi világhoz felfejlődjünk.

Ott, szokásos tudatunk mellett valóban működik valami, amelyben érvényesülhet védőszellemünk tudata az angyalok hierarchiájából, és akkor éppen az jön létre, ami számunkra néha az ember szokásos tudata előtt oktalanságnak tűnhet, de bizonyos szabálynak van alávetve. Ezt az egyik misztériumdrámámban igen egyszerűen kívántam kifejezni azáltal, hogy azt mondtam, vagy az egyik szereplővel mondattam: Gyakran a szíveknek kell megfejteniük a karmát. - Ha az ember azonban túlmegy ezen, amit a szív fejt meg a karmában, ha az értelmet engedi hatni, akkor ebbe az értelembe némelykor az egoizmus egy igen erős dózisa kerül be. Vagy pedig ez az egoizmus úgy működhet benne, hogy az illetőt ravaszabbnak találjuk, mint ahogy közvetlen tudatunkból kiindulva tűnik. Később az egoizmust leszorította asztráltestébe. Ott jön valami a lélek működésébe, most nem az angyalok hierarchiájának szabályos lényeitől, hanem valami luciferi, ami az embert szélesebb szférában veszi körül, mint ahogy tudatosan zárná körbe a maga megfelelő tudati foka. Látjuk, hogy az, amit olyan fontos hangsúlyozni, éppen amikor az ember a szellemtudományos fejlődéshez közeledik, valóban valami finom és intim dolog. Mivel természetesen tágítanunk kell tudatunkat, de tudatunkat tágítva mindig azon kell fáradoznunk, hogy eltakarítsuk az egoizmusnak azt az akadályát, amely az alászállás vagy „felvitel” által - hiszen ez egészen egyforma, az egyik vagy a másik - mélyebb, vagy magasabb tudati szférában jön létre.

Megkérdezhetik: hogyan tudjuk akkor ezt? Elég az hozzá, hogy az egoizmust nem a szokásos tudatából kell előhoznia az embernek. Hogyan kerülheti el az ember, hogy mindennapi tudatából hozza elő az egoizmust? - Igen, látják, kedves barátaim, ezt nem szabályok révén, hanem csak azáltal tudja az ember, hogy érdeklődését bővíti. Ha az ember bővíti érdeklődését, akkor már mindig valamilyen módon egoizmusa ellen küzd. Mivel minden új érdeklődéssel egy kicsivel kilépünk magunkból. Azért foglalkozunk úgy a szellemtudománnyal, ahogy foglalkozunk, hogy ne mindig csak visszapillantsunk arra, amit az emberek éppen egoizmusukból eredően hallani akarnak, hanem azért, hogy az érdeklődést valóban bővítsük. Milyen gyakran teszik fel újra és újra a kérdést: miért vannak a könyvek olyan érthetetlenül írva? Nem tudnánk ezeket népszerűbben megírni? S egyik vagy másik javaslatokat tesz, hogyan írhatná meg az ember valóban népszerű módon a könyveket. Az embernek valójában védekeznie kell az ellen, hogy ezt a népszerűséget elérje, mert ez csak az egoizmust növeli. Ha könnyű egyáltalán behatolni a szellemtudományba, akkor éppenséggel mindenki megteheti ezt, egoizmusának legyőzése nélkül. De a munkában, amelyet szellemileg el kell végeznie, ha mintegy megerőlteti magát, már el kell távolítania egy darabkát az egoizmusából, s így áldottabban kerül be abba, amit el akar érni a szellemtudomány által, ha meg kell erőltetnie magát, mintha ezt egészen népszerűen ábrázolják. Például át kellett élnünk, hogy fellépett valaki, aki azt mondta: sok olyan ember van, akiknek egész nap dolgozniuk kell. Ha ezek az emberek esténként leülnek, és nehéz könyveket kell olvasniuk, akkor nem boldogulnak velük. Nekik mégis egészen könnyen olvasható könyveket kellene szállítani. - Erre ezt kellett mondanunk neki: miért kell megakadályoznunk ezeket az embereket abban, hogy azt a kevés időt, amivel rendelkeznek, arra fordítsák, hogy azokat a könyveket olvassák, amelyeket szándékosan a szellemi viszonyokból kiindulva írtak? Miért kell ezt az időt arra fordítaniuk, hogy olyan írásokat olvassanak, amelyeket kényelmes ugyan olvasni, de - mivel trivializálják a dolgokat - még ha talán szó szerint ugyanazt is adják, azáltal, hogy a lelkeket nem ugyanolyan helyzetbe hozzák, mégis a közönséges életbe rángatják le azt, aminek a közönséges életből ki kell vezetnie annak módja szerint is, ahogy az ember átéli ezt egy másik szférában?

Különösen fontos az, hogy a szellemtudománynál nem csupán a „mi”-t, hanem a „hogyan”-t is szemügyre vegyük, hogy fokozatosan hajlandóak legyünk beleélni magunkat egy olyan világról szóló képzetekbe, amely egészen más, mint a szokásos fizikai világ, és ezért ahhoz is fokozatosan hozzászokjunk, hogy más képzeteket alakítsunk ki, mint azokat, amelyeket már oly kényelmes módon kialakítottunk a fizikai világból kiindulva. S szeretnék itt ma egy elképzelést fontolóra venni, amelyet a következő, jövő heti fejtegetésünknél ismét alkalmazni fogunk. De már ma meg akarom fontolni ezt, hogy önök láthassák, talán jót tesz az, ha új szavakat sajátítunk el ahhoz, ami a szellemi világban történik.

Arra, ahogy az ember a születés és a halál között él, van egy szavunk, amely kifejez valamit az életben, kifejezi abból kiindulva, amit látunk: ez a szó az „öregedni”. Látjuk a gyermeket frissen, gömbölyűen, ahogy a belső élet keresztüláramlik a külső formákon, látjuk a gyermeket egy bizonyos korig élettől duzzadva, amely beleömlik a külső formákba. Majd eljön az idő, amikor a belső élet már nem árad többé, ráncok jelennek meg, minden másként lesz velünk. Röviden, követjük ezt a külső életet a születéstől a halálig oly módon, ahogy a fizikai test mutatja ebben az életfolyamatban. Ezt nevezzük öregedésnek abból az egész triviális okból, mivel fizikai testünk fiatal, amikor megszületünk, és öreg, amikor meghalunk.

Az étertesttel ez egészen másként van. Étertestünk, ha egyáltalán ezt a szót akarjuk használni, az őt kialakító erők révén öreg, amikor a születéshez vagy a fogantatáshoz elvezetik. Öreg, amikor fizikai életünket éppen csak elkezdjük, kidomborodik, és ki van csiszolódva, sok, sok belső formája van - ezek mozgások, de belső formák. Ezek az élet folyamán birtokba veszik az étertestet, de ehhez növekszik az életerő, és gyermekké válik, amikor öregen meghalunk. Az étertest éppen fordított fejlődésen megy keresztül, mint a fizikai test. Ha a fizikai testről azt mondjuk, „öregszünk”, az étertestről azt kellene mondanunk: „fiatalodunk”, és jó, ha ezt a kifejezést használjuk étertestünkre vonatkozóan. Valóban „fiatalodunk” étertestünket illetően, úgy, hogy ezt az étertestet, ha megszületünk, erejében mindarra irányítjuk, ami az emberi bőrbe van zárva, mialatt ez az étertest, amikor egy bizonyos korban átmegyünk a halál kapuján, egyfajta rokonságban van az egész kozmosszal. Ismét visszakapja az erőket, amelyeket elvettek tőle. Amikor gyermekek voltunk, abban a pillanatban megszakadt az összhangja a kozmosszal, akkor minden erejét egyetlen térbe kellett küldenie, amely az emberi bőrbe van zárva, mintegy összehúzódott a világ egy pontjára. Majd újra friss lesz, újra, egyre inkább belekerül a kozmoszba olyan mértékben, ahogy a fizikai test öregszik. Azt mondhatjuk - a kifejezés természetesen igen túlzó -: mialatt mi fakók és ráncosak leszünk, az étertest kerek lesz, és ismét leképezi a külső erőt, a külső teremtő, duzzadó erőt, ahogy a fizikai test is kifejezi a külső duzzadó, teremtő erőt a gyermekkor kezdetén. „Fiatalodunk” az étertest tekintetében. S fokozatosan szükséges lesz az is, hogy éppenséggel szavakat is formáljunk, hogy a szellemi világ egészen másfajta viszonyait valóban ki tudjuk fejezni. Fontos, hogy megismerkedjünk ezzel a radikális különbséggel, ami a szellemi világ egész szemléletében van a fizikai világgal szemben. Ezen a ponton szeretnénk majd a következő alkalommal folytatni fejtegetéseinket.

 

U t a l á s o k

190.old. Gyakran a szíveknek kell megfejteniük a karmát: Theodora Strader szavai „A beavatás kapuja” (Der Hüter der Schwelle) c. misztériumdrámában 

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként