Elsőként rám hárul a súlyos, szomorú kötelesség, hogy közvetítsem önöknek azt a hírt, hogy kedves barátnőnk, a müncheni páholy vezetője, Stinde kisasszony azokhoz tartozik, akiket ma már a szférák embereihez kell számítanunk. Tegnap este elhagyta ezt a fizikai síkot. Nincs rá lehetőség, hogy az első pillanatokban erről a társaságunknak oly rendkívül nehéz, jelentőségteljes veszteségről beszéljek, csak néhány szót szeretnék erről a számunkra igen fájdalmas, fontos eseményről a mai szemlélődésünk előtt mondani.
Stinde kisasszony azokhoz tartozik, akit barátaink szélesebb körében - mondhatnám - magától értetődően ismertek. Azokhoz tartozik, akik ügyünket a legmélyebben szívükbe zárták, teljesen azonosultak ügyünkkel. Az ő és barátnője, Kalckreuth grófnő házában 1903-ban tarthattam az első intim hangulatú előadásokat Münchenben. S elmondhatjuk: ettől az első alkalomtól kezdve, amikor Stinde kisasszony közelebb került hozzánk, összekötötte nemcsak egész személyiségét, hanem egész értékes, kiváló, a mérleg serpenyőjében súlyosan latba eső munkaerejét a mi ügyünkkel. Hiszen elhagyta azt, ami korábban, mint művészeti hivatás drága volt számára, hogy egészen és kizárólag a mi ügyünk szolgálatába állítsa erejét. S azóta ritka objektivitással, egészen személytelen módon, intenzíven működött ezért az ügyért szűkebb és szélesebb körben egyaránt. München számára ő volt a lelke egész működésünknek. S olyan lélek volt, akiről az ember elmondhatta, hogy lényének belső kvalitásai a legjobb garanciát nyújtották arra, hogy ezen a helyen ügyünk a lehető legjobban alakulhat. Hiszen tudják, kedves barátaim, ott voltak a misztériumjátékok előadásai, és mindaz, ami ezzel kapcsolatban volt Münchenben, ami az ottani tevékeny személyiségekre egész sor, évekig tartó munkaterhet rótt. Ezt a munkaterhet Stinde kisasszony barátnőjével a legintenzívebb módon vállalta, s mindenekelőtt szabadjon elmondanom, hogy a leginkább magától értetődő módon, ami egészen ügyünk legbensőbb lényéből született, abból az akaratból, amely csak ügyünknek ebből a benső lényéből születhet meg. S talán szabad azt is hangsúlyoznom, hogy az intenzív munka, amelyet Stinde kisasszony végzett, az utóbbi években valóban erősen felemésztette életerejét. Így valóban bevallhatjuk magunknak: ezt az értékes, az utóbbi években talán túl gyorsan felemésztett munkaerőt a legszebb, legkielégítőbb módon a mi ügyünknek szentelte. S azok között, akik Stinde kisasszonyt közelebbről ismerték, nem tudtak attól a benyomástól szabadulni, hogy ez a személyiség legjobb munkatársaink közé tartozott. Bizonyos, kedves barátaim, hogy Stinde kisasszony tevékenységéből is némely dolgot itt-ott félreértettek, és remélnünk kell, hogy azok a barátaink és követőink is, akik Stinde kisasszony tevékenységét előítéleteik miatt félreismerték, utólag valóban elismerik azt a napszerű erőteljességet, amely ebből a személyiségből áradt. S azok, akik távolabbi köreinkből meg tudták figyelni, mit tett Stinde kisasszony a mi ügyünkért, mindazokkal, akik közel álltak hozzá, a legdrágább emlékeket őrzik róla. Hiszen egyenesen az ő részéről biztosak lehetünk abban, hogy különösen hangsúlyoznunk kell azokat a szavakat, amelyeket ezekben a napokban gyakran ki kellett mondanunk, kapcsolódva egyes barátaink távozásához a fizikai síkról - szabadjon éppen Stinde kisasszonyra tekintettel a sok megvívandó dolog és ellenségeskedés mellett, amelyek ügyünket érintik a világban - ezeket a szavakat hangsúlyozni. Mi, akik igazán és őszintén valljuk a szellemi világok létét, azokat, akik csak létük formáját változtatták meg, de lélekként őszintén velünk vannak annak ellenére, hogy átmentek a halál kapuján, a legfontosabb, legjelentősebb munkatársaink közé számítjuk. Az a fátyol, amely még sokszorosan körülveszi azokat, akik fizikai testben megtestesülnek, fokozatosan lehullik, és - amiben bizonyosak vagyunk - drága halottaink lelkei hatnak közöttünk. S éppen ilyen segítségre van szükségünk, kedves barátaim. Olyan segítségre, amelyért már nem a fizikai síkon kell megvívni, olyan segítségre, amelyet a fizikai sík akadályait illetően nem kell figyelembe venni. Amikor a legmélyebben, legkomolyabban hiszünk ügyünk előrejutásában, a világ kultúrájában, ez azért van, mivel tudatában vagyunk annak, hogy azok, akik egyszer hozzánk tartoztak, akkor is, ha szellemi eszközökkel a szellemi világból működnek közöttünk, a mi legjobb erőink. Néha meg kell erősödnie a bizalomnak, amelyre ügyünk érdekében szükségünk van, hogy tudjuk: halott barátainknak köszönjük meg, hogy közöttünk vannak, és mi az ő erőikkel együtt végezhetjük munkánkat a szellemi világkultúráért, amely a kötelességünk.
Ebben az értelemben kívántam ma néhány szóval már ma érinteni ezt a fájdalmas eseményt, és még közölni azt, hogy az elhamvasztásra jövő hétfőn, egy órakor, Ulmban kerül sor.
Most szeretném folytatni azokat a vizsgálódásokat, amelyeket tegnapelőtt kezdtünk el. Nemde, olyan időkben, mint a miénk, amelyekben a halál rejtélye oly sokrétűen lép az emberlélek elé - ezt már tegnapelőtt hangsúlyoztuk -, ezek az idők arra intenek, hogy rákérdezzünk, milyen felvilágosítást kaphat az ember a szellemi világokról. Ilyen időkben, amikor az emberiséget oly nehéz próbáknak vetik alá, mint a mostaniak is, ezeket egyenesen arra teremtették, hogy az emberi lélek irányt vehessen arra, ahol kérdések támadnak fel benne a szellemi világok lényeiről. Mert, kedves barátaim, ki ne akarná minden részletében annak, ami ma a kultúrvilág legnagyobb részében történik, egy nagy élet-rejtély feltámadását látni? S ki ne sejtené, hogy nagy összefüggések vannak elrejtve az ilyen események mögött, ahogy ezek ma tágabb környezetünkben megjelennek, és az emberi lelkeket, szíveket fájdalommal, szenvedéssel, de reménnyel és bizakodással is töltik el?
Bizonyos, hogy aki csak rövidlátó pillantással szemléli a világeseményeket, az az ilyen átfogó eseményeket a legközelebbi szerint ítéli meg, amely megelőzte, és követheti is a többit. Aki azonban csak kívülről, anélkül, hogy bármilyen ezoterikus dologba belemélyedne, rátekint a világesemények folyamatára, és a korábbi időket összeveti a jelenlegiekkel, annak tudatossá válhat az, milyen végtelenül sok függhet össze azzal, ami - mondjuk - egészen más módon, immár ennek hatásaiként lejátszódik a világon. Sok ember most azt mondja, hogy a jelenlegi háborús események csupán külső politikai ellentétek eredményei, egyes nemzetek, egyes népek ellenségeskedéseinek eredményei. Bizonyára igaz ez. S nem arról van szó, hogy szorosabb értelemben valami ellenvetést tegyünk az ilyen felfogás igazsága ellen. De ha önök például a középkori élet kezdetén zajló harcokat nézik, amelyek a Közép- és Dél-Európában élő, mindenekelőtt a római birodalomhoz tartozó népek között játszódtak le, akkor elmondhatjuk: ezek a harcok ott politikai harcok formájában történtek, politikai ellentétekből származtak, amelyek ott fennálltak, és okai ezekben a közvetlen, kézenfekvő ellentétekben rejlettek. De ezek a harcok lezajlottak. Előidézték az egész európai élet bizonyos átalakulását. Ha önök csak egy kicsit fellapozzák a történelmet, és megnézik, mi történt akkor a közép-európai népek harcában, mondjuk, a római birodalom népeivel, akkor azt fogják mondani: az európai világ egy korábbi megjelenéséből egy későbbi megjelenési forma jött létre. De ha az ember egészen értékelni akarja, amiről itt szó van, akkor az egész utána következő történelmet szemügyre kell vennie. Mivel ez a rákövetkező történelem, ahogy Európában lejátszódott, nem játszódhatott volna le úgy, ahogy történt, ha az akkori harcok nem úgy végződtek volna, ahogy végződtek.
S mi minden tartozik ehhez az európai történelemhez? Annak egész módja, ahogy a kereszténység elterjedt és megszokottá vált Európában, idetartozik! Ha a mélyebb összefüggéseket nézik, akkor azt mondhatják: mindazzal, ami a következő évszázadokban történik, úgy áll a dolog, hogy ez az évszázadokon keresztül történt esemény, okaival együtt összefügg az akkori harcokkal. Ez azt jelenti, hogy azokkal az eseményekkel, amelyekre utaltunk, összefügg az európai világ egész későbbi alakulása, a szellemi viszonyokig menően. Vizsgálják csak meg ezt egész súlyánál fogva, s így azt mondhatják: abból, ahogy a kereszténység elterjedt Európában, ahogy formát öltött azáltal, hogy a fiatal germán népek az elöregedett római népek ellen egyesítették fiatal erőiket azzal, amit legérettebb gyümölcsként, keresztény „angyali üdvözletként” áramlott be az emberiségbe, ezáltal megteremtődött egy bizonyos európai atmoszféra, amelybe belehelyezkedtek a következő lelkek.
Tehát ahogy a lelkek a következő évszázadokban éltek, amivé ezekben az évszázadokban váltak, az összefügg ezekkel az eseményekkel. Ha ebből kifolyólag akkoriban azt mondta volna valaki: na és aztán? Ez a dél- és közép-európai népek politikai ellentéte - akkor igaza lett volna. De az, aki azt mondta volna: idenézz, minden következő évszázad szellemi kultúrájának alakulása abból indul ki, ami itt történik, akkor neki is igaza lett volna, mégpedig tágabb értelemben. Azzal, hogy az ember valaminek a kézenfekvő okait megtalálja, hogy azt mondja, ami a legkézenfekvőbb ellentétele valaminek, azzal nem érinti az esemény egész jelentőségét. Ezen a világon a dolgok a legbensőbb módon összefüggenek. S ha belső erőre van szükségünk, hogy úgyszólván megtaláljuk a megfelelő erőt ügyünk képviseletéhez, akkor csak arra kell emlékeztetnünk, hogy egy még valóban kisebb körben, mint a miénk, együtt ültek azok, akik a keresztény kinyilatkoztatás kezdetén a kereszténység nagy, kozmikus igazságát képviselték. Már gyakran használtam ezt az összehasonlítást, de ma is még egyszer alkalmazni akarjuk.
Volt egy olyan kor, amelyet egyenesen így írhatunk le: látjuk a régi római birodalmat. Látjuk, ahogy teljes egészében a régi pogány világszemlélet atmoszférájában él. Látjuk ezt a birodalmat embereivel, akik bizonyos mértékig a felső rétegeket alkotják. Lent, valóban sokkal inkább lent, mint a mi mai „lent” fogalmunk, valóban a mindennapi értelemben „lent”, a katakombákban, a föld alatt látjuk az első, kevésszámú keresztényt, azzal, ami egészen idegen a fenti világkultúrának, de amit annyira szívükön viselnek, hogy az ezt hordozó erő valóban világ-átalakító erő. S kedves barátaim, ha elképzeljük ezeket a katakombákat: ott lenn a katakombákban látjuk az első keresztényeket, a Krisztus-impulzusra irányuló gondolataikkal, és fejük fölött a rómaiakat - hiszen tudják, hogyan bántak az első keresztényekkel, ezt nem kell önöknek elmesélnem. S ha néhány évszázaddal ezután képet festenek lelkük elé, milyen másként néz ez ki! Elsöpörték azt, ami felül volt, és alulról feltörekedett az, ami megvetve, rejtve volt lent. Bizonyos, hogy az idők és a formák, amelyekben ez történik, változnak, de a lényeg megmarad. Azokról is, akik ma a külső tudományos kultúrát, a külső szellemi kultúrát képviselik, ha nem is helyileg és szó szerint kell venni, de el lehet mondani, hogy „fent” érzik magukat, és amit a mi sorainkban folytatnak, néhány szektariánus, néhány nem normális fej világszemléletének nevezik. De az, aki valóban behatol a mi világszemléletünk lényegébe, és akit ez valóban átjár, az bizakodhat abban, hogy itt is egyszer a lent fentté válik. S akkor már összekapcsolhatjuk a gondolatokat, az átformált világ gondolatait, amelyek napjaink nehézségeiből adódnak, csatlakozva ahhoz, amit az emberiségnek a szellemben kell megértenie. Mivel alig van nagyobb hasonlóság a mi korunk és azon kor között, amelyben ez lejátszódott, mint a még fenti, régi római kultúra és a kevés, hű lélek által képviselt kereszténység között, amely még lent volt.
Szeretném felhívni a figyelmet, ha nem is teljesen pontos, pedáns utalással ezekre a dolgokra, hogy ha érzéseink, amelyek ezekben a napokban igen átfogóak, erősen össze akarnak szűkülni, akkor egyenesen jó, ha így a mi korunkat és Rómát a kereszténység első felemelkedésétől képekben, imaginációnk számára lelkünk elé állítjuk.
Nos, kedves barátaim, sokan, akik ma találkoznak azzal, amit szellemtudománynak nevezünk, kétségtelenül egészen mást kell érezniük abból, amit a szellemtudománynak képviselnie kell, azzal szemben, amit különben általában a ma „normálisnak” nevezett ember képvisel. De itt is csak arra kell tekintenünk, ha helyesen akarjuk ezt megérteni, hogy mégis milyen másfajta volt a kereszténység első megjelenése azzal szemben, ami az akkoriban különben normálisnak nevezetteknél, talán a rómaiaknál mindennapos volt. Egy ilyen gondolattal szemben bizakodónak kell lennünk, ha mindig újra és újra azt válaszolják nekünk, hogy hiszen az ember a jogosult megismerési eszközökkel az ilyen világokat nem érheti el, amelyekről itt szó van. De Zweig-jeinkben a bensőségesebb munkát úgy kell felfognunk, hogy azt mondjuk: ez az élet a mi Zweig-jeinkben nem haszontalan. Nem közömbös magával a mi ügyünkkel szemben az, hogy az ilyen Zweig-ekben összejövünk, és mindig ismét megújítjuk ismeretségünket nemcsak tanításunk elméleti eredményeivel - nem erről van szó -, hanem a szellemi világ konkrét dolgai és lényei iránti meleg érzéseinket is. Ezáltal beleszoktatjuk magunkat olyanfajta lelki érzésekbe és érzületekbe, amelyek mindenképpen lehetővé teszik számunkra, hogy a szellemi igazságokat másként vegyük fel, mint azok, akik erre nincsenek előkészülve. Már Zweig-estjeinken is muszáj néha a szellemi megismerés magasabb, későbbi részleteiről is mondani valamit, nem kezdhetjük mindig újra az elején. De a Zweig-életben való otthonosságnak is barátaink legnagyobb részének lelkében lehetőséget kell biztosítania arra, hogy felvegyék magukba az olyan dolgokat, amelyeket tegnapelőtt hangsúlyoztam, szellemi megismerésünk igazolásának sajátos módját.
Ezeket a dolgokat nem lehet ugyanolyan módon igazolni, ahogy a külső dolgokat igazolják: mint amikor nyitott szemmel nekiütközünk az embereknek. De az, akinek érzéke van olyasmi iránt, amit a legutóbbi alkalommal hangsúlyoztam, az, ha maga még nem is tekint be a szellemi világokba, de érezni fogja, hogy a szellemi igazságok önmagukat kölcsönösen támogató igazságai növelik az igazság értékét. Ezért még egyszer fel akarom hívni a figyelmet arra, milyen jelentős az, hogy egyrészt évekig tartó megfigyelés révén előkerül egy bizonyos szempont, hogy életünk egyharmadát a születés és a halál között ismét átéljük a halál után, s már találnunk egy egészen más szempontot is. Ez valójában abban áll, hogy az alvást egy sajátos formában éljük át ez alatt az idő alatt, amelyet kamalókának nevezünk, s ez az idő egyúttal az élet egyharmada a fizikai síkon. Ezt a két szempontot egymástól teljesen függetlenül, különböző kiindulópontokból találtuk meg. S így már más alkalmakkor is megmutattuk, hogyan jutunk három vagy négy szempontból kiindulva mindig ugyanahhoz. Így támogatják egymást kölcsönösen az igazságok. Ehhez, kedves barátaim, egy érzést is el kell sajátítanunk! S ez abból indulhat ki, amiről el szeretném mondani, hogy létezik mintegy elementáris igazság-érzés ezekhez a szellemi megismerésekhez. Hiszen erre gyakran kell hivatkoznom, különben nem tudnám a későbbi, magasabb igazságokat kimondani az egyes Zweig-esteken.
Tegnapelőtt felhívtam a figyelmet arra, hogy én-tudatunk helyes tartalmát mintegy felszítja az a panoráma-szerű áttekintés, amely a legutóbbi földi életről tűnik fel számunkra a halál után. Ott életünket egyfajta élettablóban tekintjük át. Lássák egész világosan, mi az valójában, amit ott látunk. Megszoktuk, hogy itt a fizikai síkon emberekként bizonyos mértékig világhorizontunk egyfajta középpontjában állunk, és a világot környezetünkben látjuk, amely érzékeinkre benyomást gyakorol. Áttekintjük a horizontot, amely benyomást tehet ránk. Nem önmagunkba tekintünk ebben a normális életben a fizikai síkon, hanem kitekintünk magunkból. Fontos az, hogy ha fogalmat akarunk alkotni a közvetlenül a halált követő életről, rögtön figyeljünk fel arra, hogy ez a pillantás az élettablóra azonnal más, mint az, amit észleléskor megszoktunk a fizikai síkon. A fizikai síkon kitekintünk magunkból, a világot környezetünkként látjuk. Ott vagyunk, kitekintünk, nem magunkba pillantunk. Csak közvetlenül a halál után egy néhány napig tart, hogy látókörünket megtölti az, amit átéltünk a születés és a halál között. Ott a környezetből a központra tekintünk rá. Rátekintünk saját életünkre, saját életünk időbeli lefolyására. Ezalatt különben elmondjuk: itt vagyunk mi, s mindaz, ami ott van, a többi. Közvetlenül a halál után ez a tudatunk: ez a különbség közöttünk és a világ között nem létezik, hanem a környezetből tekintünk rá az életünkre, s erre a néhány napra ez a világunk. Ahogy az ember a szokásos érzékelésben a fizikai síkon hegyeket, házakat, folyókat, fákat lát, úgy látja itt azt, amit átélt az életben egy bizonyos szempontból, mint közvetlen világát. S hogy ezt látja az ember, ez adja számára a kiindulópontot énje fenntartásához az egész élet folyamán a halál és az új születés között. Ez úgy megerősíti a lelket, hogy a halál és az új születés között mindig tudja: én én vagyok!
Itt a fizikai életben azáltal érezzük énünket - hiszen ezt már gyakran hangsúlyoztam -, hogy egy bizonyos kapcsolatban állunk testiségünkkel. Látják, ha pontosan figyelnek az álomra, akkor azt fogják mondani maguknak: az álomban nincs világos én-érzésük, hanem gyakran egyfajta elválasztottságot éreznek. Ez abból ered, hogy az ember itt a fizikai síkon valójában csak teste érintése által érzi énjét. Egyszerű módon ezt így képzelhetik el: felmutatnak ujjukkal a levegőbe - ott nincs semmi! Tovább mennek: ott még mindig nincs semmi. Mikor azonban nekiütköznek valaminek, akkor tudnak magukról. Észreveszik, mikor nekiütköznek. S így jön létre énünk észrevétele is. Nem magának az énnek - az én egy lény - de az én-tudatnak, az énről való tudomásnak. Az ellenlökés felkelti a figyelmünket önmagunkra. Tehát a fizikai életben azáltal vagyunk én-tudatosak, hogy fizikai testben élünk. Ezért kaptuk a fizikai testet. A halál és az új születés közötti életben azáltal van én-tudatunk, hogy megkaptuk azokat az erőket, amelyek a legutóbbi élet szemléléséből indulnak ki. Mintegy nekiütközünk annak, amit a térbeli világ nyújt számunkra, ezáltal nyerjük én-tudatunkat a születés és a halál közötti életre.
Most következik egy egészen más élet, amely a születés és a halál közötti idő egyharmadát teszi ki, amit gyakran kamalóka-életnek nevezünk. Ez úgy van, hogy szemléletünk kitágul. Míg az első napokban szemléletünk valójában csak önmagunkra, az elmúlt életre, nem pedig a személyiségre irányul, a következő időben ez már egészen más. Bizonyos, hogy énünkről való tudomásunk megmarad. De fellép az - amit itt most összefoglalok, és aminek önök is utánanézhetnek egyes könyvekben és ciklusokban -, ami egészen egyedülálló: az, amihez az embernek először még hozzá kell szoknia, mivel a világ egész szemléletmódja teljesen más, mint itt, a fizikai síkon. Nagyrészt abban áll, amit az embernek a halál után át kell élnie, hogy beleszokjon egy másfajta szemléletmódba. Itt a természetet pillantjuk meg magunk körül. Az, amit itt a fizikai világban természetként megpillantunk, egyáltalán nincs meg abban a világban, amely a halál és az új születés közötti világunk. Ahhoz, hogy itt a természetet lássuk, van fizikai szemünk, fülünk, és az egész fizikai érzékelő apparátusunk. S más érzékelő szervekkel ezt a természetet a maga színgazdagságában és egyéb tulajdonságaival nem lehet érzékelni. Ezért vagyunk felruházva fizikai testtel, hogy a természetet érzékelni tudjuk. A halál után annak a helyén, ami most itt a természet körülöttünk, a szellemi világ van, amelyet a hierarchiák világaként, csupán lények, csupán lelkek világaként írunk le. A színeknek nem anyaguk, vagy szubsztanciájuk, vagy tárgyuk van, hanem ezek csupán lények. Ez a lényeges, amiről itt szó van. Ezért természetesen azoknak a lelkeknek a legnagyobb meglepetése, akik itt a fizikai síkon tagadják a szellemet. Mivel azok, akik tagadják a szellemet, és semmit sem hisznek abból, olyan világba kerülnek, amely teljesen ismeretlen számukra. Kényszerűen egy olyan világban kell élniük, amellyel kapcsolatban azt akarták, hogy ne létezzen.
Tehát körülvesz bennünket a csupán lényekből, lelkekből álló szellemi környezet. S fokozatosan kidomborodik, kialakul ebből az általános lélekvilágból - mindenütt olyan lelkek vannak, akiket eleinte nem ismerünk; tudjuk: itt csupán lelkek vannak, de egyenként nem ismerjük őket -, de fokozatosan előlép a meghatározott, konkrét lélek, s előlépnek elsősorban ebben az időben olyan emberek lelkei, akikkel együtt éltünk itt a fizikai síkon. Megtanuljuk felismerni, mialatt a lelkek bőségével kerülünk szembe, akik között vagyunk: ez a lélek az, egy másik pedig más. Ismeretséget kötünk ezekkel a lelkekkel. Elsősorban azzal kell megismerkednünk, hogy annak egész módja, ahogy az ember a világon van a halál és az új születés között, mégis lényegesen más, még más vonatkozásban is, mint ahogy említettem, mint annak módja, ahogy itt a fizikai síkon van. Itt rajtunk kívülinek nevezzük a világot. A halál után valóban olyan tudatunk van, hogy a világ bennünk van. Paradox összehasonlításnak tűnik, de mégis így van: gondolják el egyszer, hogy itt a Földön egy pillanatra teljesen elpárolognának, párában oldódnának fel. Ez a párafelhő, amely önökből áll, egyre jobban elterjed, s csak égboltként áll meg - tekintsük az égboltot egy pillanatra lénynek -, égboltként, ott, „ahol a világ be van deszkázva”, ahogy mondani szokták. Akkor úgy érzik magukat, mint ez az égbolt, és mindent belülről néznek, oly módon, hogy tudatukkal kívül állnak és a világot a bensőjükben látják. Úgy érezzük, hogy minden, ami fellép, belsőleg lép fel. Ahogy itt egyfajta fájdalom jelentkezik bennünk, úgy lépnek fel a lények bennünk a halál után, mint belső élmények. Ez az élmények végtelen bensőségességét hozza létre a halál és az új születés között, összetartozik velük, azzal, hogy valójában ezek az élmények elsősorban az ember benső élményei. De van itt egy bizonyos különbség. Látják, egy olyan lélekről, akit az ember kezd megismerni, ahogy leírtam, erről elsősorban azt tudhatja: ő ott van; de nincs alakja, még nem érzékelhető. Hogy érzékelhetővé tegyük, az embernek egy belső tevékenységet kell végeznie, amely mintegy a következőképp játszódik le. Az ember képzelje el magának szellemire lefordítva: érzek valamit magam mögött, amit nem látok, így tehát képzetet alkotok róla, hogy ott van, de nekem egy tevékenységet kell végeznem, hogy eljussak ehhez a képzethez. Mondhatnám, ez összehasonlítható azzal, hogy egy tárgy letapogatása után rajzot készítek róla. Tehát benső tevékenység szükséges ahhoz, hogy az imagináció fellépjen. Tudom, hogy a lény ott van, de először imaginációt kell létrehoznom, mialatt bensőleg összekötöm magam a lénnyel. Ez az egyik módja annak, ahogy érzékelhetjük a lelkeket. A másik módja az, hogy az ember ezt a benső tevékenységet nem olyan rendkívül erősen végzi, hanem ez magától megy végbe. Fellép, anélkül, hogy az embernek túl sok dolga lenne vele. Úgy van ez, mintha itt szemlélne valamit, de természetesen szellemire lefordítva. S ez a különbség fennállhat két lélek között: az egyik lélekről azáltal nyerünk szemléletet, hogy nagymértékben részt veszünk ebben; a másikról azáltal, hogy a lélek az embernek imaginációt ad önmagáról: csak oda kell figyelnünk. Így kell közölnünk ezeket a különbségeket. Mert ha úgy ismerkednek meg egy lélekkel, hogy önöknek sokat kell tennie ezért, akkor az egy olyan lélek, aki meghalt. S egy olyan lélek, aki többet ad önmagából, olyan, aki itt a Földön fizikai testben megtestesült. Ezek a különbségek valóban itt is megvannak. Az ember - azok kivételével, akiket egyszer meg is említhetek - kapcsolatban áll a halál után mindazokkal a lelkekkel, akik meghaltak, mint ahogy azokkal, akik még itt vannak a Földön. S a különbség annak módjában rejlik, hogy neki magának tevékenynek vagy passzívnak kell-e lennie, és milyen módon jön létre a lélek imaginációja, amely az ember elé lép.
Nos, van egy olyan fogalom, egy tulajdonság, amelyről már különféleképpen beszéltünk, de még egyszer össze akarjuk foglalni erre az egész életre vonatkozóan, s ez az elmúlt földi élet egyharmadát veszi igénybe, és kamalóka-életnek szoktuk nevezni. Ha itt élnek a Földön, s ha valaki megüti önöket, akkor ezt tudják, érzékelik, azt mondják, ő megütött engem. S az élmény általában más, ha önöket üti meg valaki, mintha önök ütnek meg valakit. S ha valakitől hallanak valamit, akkor az élmény itt más, mintha önök mondanak valamit. Teljesen fordítva van ez a kamalóka-életben, amelyben az ember visszafelé éli ezt az időt a születés és a halál között. Nos, ez ott úgy van - engedjék meg, hogy ezt a durva példát említsem -: ha az ember valakinek adott egy pofont az életben, akkor most azt érzi, amit a másik a pofon hatására érzett. Ha az ember valakit megsértett egy szóval, akkor elszenvedi azt az érzést, amit az illető átélt. Az ember tehát a másik ember lelkéből kiindulva él át valamit. Más szavakkal: átéli azokat a hatásokat, amelyeket saját tettei által ért el, ennél a visszafordulásnál átéli mindazt, amit más emberek itt, a mi életünk folyamán a születés és a halál között általunk átéltek. Ha önök mintegy több száz emberrel éltek együtt a születés és a halál között, akkor ez a több száz ember átélt valamit önök révén. De itt a fizikai életben nem tudják érezni azt, amit mások éreznek és élnek át önök által, hanem csak azt élik át, amit mások által átélnek. A halál után ez fordítva van. S az a lényeges, hogy a visszafordulásnál mindazt átéljük, amit mások általunk átéltek. Tehát a legutóbbi földi lét hatásait szenvedjük el. S valóban ezeknek az éveknek a feladata, hogy végigmenjünk ezeken a hatásokon.
Nos, mialatt végigmegyünk ezeken a hatásokon, ezeknek az élménye erőkké válik számunkra. Ez a következő módon történik. Tegyük fel, hogy megsértettem egy embert. Ez emiatt keserűséget érzett. Ezt a keserűséget szenvedem én végig a kamalóka-idő alatt, amelyet saját élményemként élek át. Igen, mialatt ezt átélem, ez érvényre juttatja bennem azt az erőt, amelyet ellenerőként kell felfogni, vagyis mialatt ezt a keserűséget átélem, felveszem magamba az erőt ahhoz, hogy ezt a keserűséget eltávolítsam a világból. Ily módon tetteimnek minden hatását érzékelem, s ezáltal befogadom magamba az erőt, hogy ezeket a hatásokat eltávolítsam a világból. S ez alatt az idő alatt, amely az elmúlt földi élet egyharmadáig tart, felveszem magamba mindazt az erőt, amit úgy fejezhetünk ki, hogy a bennünk lévő intenzív sóvárgás azért, hogy a testét most levetett lélek eltávolítsa mindazt, ami a tökéletesedést zavarja, mivel ez visszaveti a lelket a fejlődésben.
Ha ezt átgondolják, akkor látni fogják, hogy az ember önmagának készíti a karmát, vagyis magának az embernek van az a kívánsága, hogy olyan legyen, hogy az megszüntethesse benne azt, amit megszüntetésre érdemesnek tart. Tehát a karma éppen ebben az időben készül elő. Lelkünk magáévá teszi azt az erőt, amelyet a halál és az új születés között kell felvennünk, hogy a következő inkarnációban előidézzük életünk alakulását, úgy, ahogy azt helyesnek tekinthetjük. Mondhatnám, ez a karma-teremtés technikája. Hogy ezeket a dolgokat helyesen értsük meg - nem elméletileg, hanem úgy, hogy mélyen belevisszük érzés- és akarati erőinkbe -, világossá kell válnia számunkra, hogy a halott érzéseinek iránya egészen más, mint az élőé. Az élő igen könnyen mondhatja: sajnálom ezt vagy azt a halottat, hogy ezeket végig kell szenvednie, amiről talán semmit sem tehet! Feltételezhetik, hogy bárki súlyosan megsért valaki mást, de egyáltalán nem tehet róla. Nos, talán sajnálják a halottat. Ez helytelen; mivel a halott semmit sem akar sóvárgóbban, minthogy kifejlődjék benne az az erő, amellyel ezt ki tudja egyenlíteni. Ez éppen az, amit a benne lévő jónak tekint. Azt kívánnák neki, hogy ne érje el azt, amit a leginkább akar elérni. Ehhez azonban mindezt végig kell szenvednie. Akkor a pozitív negatívumba megy át. Belátva azt, amit művelt, az ember kifejleszti az erőket, hogy azt kiegyenlítse.
Így elmondhatjuk, hogy ennek a kamalóka-szakasznak a végén, a legutóbbi élet újraélése után már meg van határozva, hogyan akar majd az ember fellépni a következő inkarnációban, ebben a létezésben, hogyan akar itt vagy amott ezzel vagy azzal az emberrel együtt lenni, hogy ezt vagy amazt ki tudja egyenlíteni. Lényegében ott meghatározza az ember, mi a karmikus az életben, amelybe lép.
A következő időre vonatkozóan úgy van, hogy a szellemi világból elsajátítjuk azokat az erőket, amelyekkel általában megformálhatjuk az embert, amelyekkel egyéniségünknek alkalmas testet alkothatunk magunknak. Először is megvan karmánk terve. Most ehhez kell előbb az embert alakítanunk. Ehhez még sokkal hosszabb időre van szükség, de ezután következik. Ebből azonban beláthatják, hogy a kamalóka-idő lényege éppen abban rejlik, hogy felajánlja nekünk a lehetőséget, hogy következő inkarnációnkat morális módon, helyesen készítsük elő. Világossá kell válnia számunkra, hogy minden következő inkarnáció a korábbitól függ. Hiszen látjuk, hogyan készül ez elő, a következő inkarnáció. S látjuk, hogy egy ember életének egész módja attól függ, hogyan élte végig korábbi életét. Hogy ez ellentmond a szabadságnak - erre még visszatérek -, ez egy kifogás, amelyet olyan emberek tesznek, akiket ez az ügy nem hatott át, de ez nem mond ellent a szabadságnak.
Ha ily módon egyes embereket megfigyelünk az életben, akkor úgy találjuk, hogy ezerszeresen különbözőek; egyáltalán ahány ember van a Földön, annyira különböznek egymástól. De kategóriákat meg lehet különböztetni. Vannak emberek, akik úgy tevékenykednek, hogy legkorábbi ifjúságuktól látjuk rajtuk: ez az ember erre vagy arra különösen alkalmas. Nos, vannak ilyen emberek. Már gyermekkorukban meg lehet mondani, hogy ezt vagy amazt fogják végezni. Mintegy beleütköznek ebbe a létformába, igen aktívak. Van egy bizonyos feladatuk, és erőt fejlesztenek ehhez. Más embereknél azt találjuk, hogy sokféle érdeklődésük van, de kifejezetten nem irányulnak valami felé. Sok mindent vesznek fel magukba. Sőt, később az életben eljutnak egy meghatározott feladathoz, amely nem egészen felel meg nekik; talán egy másikat hasonló módon meg tudtak volna valósítani.
Röviden: az emberek aszerint, ahogy az életben tevékenykednek, egészen különbözőek egymástól, hiszen ez teszi lehetségessé az életet. Például vannak emberek, akik fellépnek az életben, és nem fontos számukra, hogy külső tettekkel sokat tevékenykedjenek; de csak egy-két szót kell szólniuk, s ennek hatása van az emberekre. Inkább bensőjükkel hatnak. Más emberek inkább a külsejük által. Ez bensőségesen összefügg azzal, ahogy az ember az előző inkarnációban végigélte az életét. Vannak emberek, akik fiatalon halnak meg, mondjuk 35. évük előtt, hogy ezt a határt említsük. Az ilyen emberek ezzel a halállal egészen más helyzetben vannak, mint azok, akik 35 éves koruk után halnak meg. Ha az ember a 35. éve előtt hal meg, akkor még közel áll ahhoz a világhoz, amelyből születésekor kikerült. A 35. év fontos határ. Ott az ember mintegy átlép egy hidat. Akkor visszahúzódik az a világ, ahonnan kijött az ember, és inkább bensőjéből megszül egy új, szellemi világot. Fontos, hogy ezt megkülönböztessük. S most meghal egy ember 35 éves kora előtt. Ha ezután újra megtestesül, akkor bizonyos módon olyan erő jut osztályrészéül, amelyet nem használ fel életének abban az idejében, amely a 35. évet követné. Az ilyen emberek, akik egyik inkarnációjukban 35 éves koruk előtt halnak meg, ezáltal erre az inkarnációra megtakarítják azokat az erőket, amelyeket különben felhasználnának, ha 5o, 6o, 7o évesek lettek volna. Ezeknél összeadódnak ezek az erők, amelyeket itt megtakarítottak, azokkal az erőkkel, amelyeket a következő inkarnációra fogyasztanak el, s így ezek a lelkek olyan testekbe születnek bele, amelyekkel képesek - főleg ifjúságukban - erős benyomásokkal megküzdeni az életben. Más szóval, ha az ilyen lelkek, akik előző inkarnációjukban 35 éves koruk előtt halnak meg, és ismét inkarnálódnak, akkor minden erős benyomást tesz rájuk. Van ami erősen felháborítja őket, nagyon tudnak örülni, eleven érzéseik vannak, és igen hajtja őket az akarati impulzus. Olyan emberek ezek, akik majd erősen belehelyezkednek az életbe, akiknek küldetésük van. Az ember nem ok nélkül hal meg 35 éves kora előtt, hanem akkor majd egészen határozott módon fog belehelyezkedni az életbe. Ha azonban 35 éves kora után hal meg - a dolgok kereszteződnek egymással, a 35. év előtti halál még valami mást is hozhat, ezek csak példák, nem muszáj így lennie -, így ez ahhoz is vezethet, hogy az ember a következő életében a világkörnyezet dolgaiból nem kap olyan erős benyomásokat. Nem tud annyira lelkesedni, nem tud olyan gyorsan felháborodni. Lassabban, de bensőségesebben ismerkedik meg a dolgokkal, s így a következő inkarnációban olyan életbe nő bele, amelyben inkább a bensőségesség által hat, anélkül, hogy határozottan egy bizonyos életfeladathoz vezetnék. Úgy fog állni az életben, hogy egy más feladatot talán szívesebben végzett volna, de ehhez valami különleges dolgot kellene végrehajtania, talán akarata ellenére. Mivel az ember az előző földi inkarnációja alatt alkalmassá tette magát, hogy finomabban hasson, ezért erre nagyobb mértékben is alkalmas.
Például egy ember - ezt az esetet már korábban említettem - igen fiatalon megy át a halál kapuján, mondjuk 11, 12, 13 éves korában, s így rövid kamalóka-ideje van, de még igen közel áll ahhoz a világhoz, amelyet fizikai születésekor elhagyott. Itt minden másképpen történik. Ha az embernek éppen ez van a karmájában, akkor ez egy olyan élet után következik, amely már a 20. évvel bezárult, s a halál után már az első napokban fellép a visszapillantás is, de oly módon, hogy inkább kívülről közeledik az emberhez. Ha valaki azonban 50, 60, 70 éves korában hal meg, önmagának sokkal többet kell tennie azért, hogy a visszapillantást megkapja. Az ember saját aktivitása révén jut hozzá. S azáltal, hogy ezt az életet a halál után különböző módon kell átélnünk, azáltal különböző módokon készülnek majd elő az emberek egy következő életre. Lehet, hogy valaki egyik életében különösen aktív. Ha a különösen aktív természetű embert korán elragadják az életből, akkor az történik, hogy a következő életben karmája egy egészen meghatározott életfeladat elé állítja, amelyet feltétlenül végre is hajt. Az ember mintegy erre van predesztinálva. Ha azonban az egyik életében igen aktív, és késő öregségéig él, akkor ezek az erők bensőségessé válnak. Majd a következő életében egy bonyolult feladata lesz az embernek. A külső aktivitás ekkor visszahúzódik, és megjelenik a lélekben egyenesen annak szükséglete, hogy belső aktivitást fejlesszen ki.
Ilyen bonyolult az ember élete, ahogy inkarnációról-inkarnációra fejlődik. Ezeket a vizsgálódásokat holnapután folytatjuk. Most csak azzal szeretném zárni, hogy azt mondom önöknek: ha egy ilyen korral állnak szemben, mint a miénk, amelyben viszonylag rövid idő alatt kivételesen sok ember abnormális módon megy át a halálon, akkor ezáltal valami egészen rendkívüli dolog készül elő. S ennek egyszer elő kell készülnie. Minden évben látják, hogy a virágzás lökésszerűen tör a világra. Ha visszapillantanak a történelembe, azt mondhatják: a virágzás ott is lökésszerűen lépett fel. Nagy virágzási idő volt Lessing, Herder, Schiller, Fichte, Goethe ideje. Olyan ez, mintha minden zseniális ember egy kikötőben lenne együtt. Majd ez ismét véget ér, és így megy a világ lökésszerűen előre. Hiszen a zsenik ilyen lökésszerű fellépéséről beszélünk; majd ismét másként történik ez. Szellemi téren is lökésszerű a felvirágzás, egyfajta sajátos sarjadás. Nos, napjainkban fizikai téren lökésszerűen látjuk a halált. Itt ismét két dolog van, amelyeket képszerűen egymás mellé állíthatnak, és ezek rendkívül sokatmondóak. Nagymértékű fizikai halálozás a csírája a későbbi jelentős szellemi felvirágzásnak. A dolgoknak két oldala van. Ebből a szempontból mondjuk el éppen, mindig újra és újra, erőt és vigasztalást keresve, de reményeinkben bizakodást is kiküzdve magunknak, korunkkal összhangban és szellemtudományunk tudatából kiindulva:
A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse -
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.