Mivel hosszabb távollét után nagy megelégedésemre ismét az önök körében lehetek, szeretném e hét három előadását elsősorban arra fordítani, hogy pillantásunkat a szellemi világ megismerésére irányítsuk, amely közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban áll azzal, aminek a jelentős, igen döntő kor-eseményekből annyira foglalkoztatnia és érintenie kell bennünket. Mindenekelőtt nem csupán ezekre a kor-eseményekre kell tekintenünk, hanem arra, ami bizonyára minden lélekben, minden érzésben rejtélyes kérdésként, aggódó kérdésként összefügg az ember és a világ sorsával. Az emberi léleknek arra a további sorsára kell pillantást vetnünk, amely a világlétnek azt a területét érinti, amelyre a szellemtudomány is rátekint, s amely nem a földi, materiális léttel merül ki. Kedves barátaim, ilyen közel áll hozzánk ebben az időben az, hogy bezörgessünk azon a kapun, amelyen átmegy az ember, ha ezt a földi testet valamely formában elhagyja. Arra kényszerít ez bennünket, amelyre az ember feltekinthet, ha nagy reménységre, mély erőforrásra van szüksége, mint amilyen az a remény lehet, amely csak a materiális életből jön, mint az olyan erőforrások lehetnek, amelyek csak a materiális életben rejlenek. Hány ezerszer kopogtat a szellemi világ hangja korunkban a szívünkön, hiszen olyan emberekén is, akik szívük szerint gyakran nem kívánnak eljutni a szellemi világba, bár ezek a szívek az ilyen emberek számára is ablakot jelentenek a szellemi világ felé. Milyen világosan kopogtat ezerszer is ez a szellemi világ ezeken az ablakokon, és kézenfekvő számunkra, hogy ismét egy sajátos szempontból összefoglaljunk néhány dolgot, amit tudhatunk e szellemi világról.

A szellemi világot hamarosan annak is el kell ismernie, aki a materializmus legszigorúbb előítéletein túlhaladt. A materializmusról alkotott korlátolt előítéleteknek tartom mindazt, amiből kiindulva a szellemi világ létét mindenképpen tagadják. Némileg messzebb terjed azoknak az embereknek a pillantása, akik nem tagadják a szellemi világot, hanem csak azt feltételezik, hogy emberi eszközökkel semmit sem lehet tudni róla. Mint mondtam, ha az ember nem az elsőként megnevezett korlátolt materialista állásponton áll, és az emberi élet annyira éretté tette - s hamarosan érett is lehet -, akkor egyfajta szellemi világot - ha már megismerhetőségét tagadni akarta - legalábbis elismer. Így arra kell gondolnunk, hogy a tudás, amit el tudunk sajátítani, és az élet eredményei, amelyekre törekedhetünk a mindennapi materiális életben, csekélyek azzal szemben, ami széles birodalomként tárul ki a szellemi világban, amely a fizikai-érzéki világ mögött rejlik.

Bizonyára vannak korunkban olyan kicsinyes materialista lelkek, akik az egész emberi lényt oly szűk korlátok közé akarják szorítani, hogy az embert csak egy kissé fejlettebbnek tekintsék, mint az állatot, de teljesen az állati fejlődésnek megfelelően. Bizonyára vannak ilyen emberek. De feltehetően mindig kevesebben lesznek, mivel ahogy gyakran láttuk, már a mindennapi tudomány sem engedi felszínre kerülni ezeket az előítéleteket. S ha az ember csak egyszer elismeri, hogy az emberi lényben még egyéb is van, mint ami a külső természetén túlmutat, akkor hamarosan olyan felismeréshez juthat, hogy milyen csekély, milyen korlátozott az, amit a fizikai, érzéki világ fog át, szemben azzal a naggyal, óriásival, amit az egész világ ölel fel. S ha akkor rátekintünk magára az emberre, ha tudatában vagyunk annak, ami az emberben él és élhet, akkor csak azt mondhatjuk: az ember önmagában egyfajta mikrokozmosz, odáig terjed a szellemi világ is, olyan nagy az ő birodalma is. Bár így még ismeretlen számunkra, de lényébe belenyúlik a szellemi világ egész birodalma. Mint mondtam, az érzéki szemlélet számára még annyira rejtve lehet a léleknek ez a mélysége, ahová a szellemi világ mélyebb részei belenyúlnak, de ezek beleérnek az ember lénybe. Az ember nem csak az, ami fizikai teste, külső fizikai erők és anyagok együttműködése, az ember az egész világ eredménye, egy igazi mikrokozmosz. Sok minden, amire törekszünk, amit kerestünk, arra volt szánva, hogy egyenként világossá tegye számunkra, hogy mennyire a szellemi világ eredménye az ember, mennyire keresni kell benne nemcsak e Föld erőit, hanem, mondhatnánk, az egész eget is.

Ha azonban csak egyszer is megragadják az embert ezek a gondolatok, akkor az is világossá válik számára, hogy hiszen a szokásos tudással alapjában véve a legkevesebbet tudja az emberről. Ezzel a szokásos tudással tudunk egyet-mást a természet törvényeiről, ezt a tudást a születés és a halál között szerezzük. De aki csak egy kissé is elmélyed a szellemtudományban - nem akkor, amikor csak követője, hanem akkor, ha életrejtélyeket vet fel - akkor már felismeri, hogy ha meg akarja ismerni az embert, valami egészen máshoz kell fordulnia, mint egy kevés külső ismerethez, amit a születés és a halál között a test külső eszközeivel, a külső érzékekkel és értelemmel megszerezhet, ami az agyhoz van kötve.

Nos, kedves barátaim, kössük össze ezeket a gondolatokat egy másikkal, azzal, amely vörös fonalként húzódik végig minden vizsgálódásunkon: az ismételt földi életek gondolatával. Azoknak, akik egy kissé foglalkoztak nézeteinkkel, ezekben az ismételt földi életekről szóló gondolatokban elsősorban annak kell a leginkább feltűnnie, hogy az az idő, amelyet itt töltünk el a születés és a halál között, viszonylag rövid azzal szemben, amit a halál és az új születés között töltünk el a szellemi világban. A legkülönbözőbb szempontokból beszéltük már meg, hogy általában az az idő, amelyet az embernek át kell élnie a halál és egy új születés között, sokkal, de sokkal hosszabb, mint az a viszonylag rövid idő, amit a születés és a halál között eltölt itt a fizikai életben.

Mindkét gondolat között, amelyeket most említettem, összhang áll fenn: az a kevés, amit itt a születés és a halál között megszerzünk tudásban és az élet eredményeiben, azoknak a világoknak a szellemi birodalmához tartozik, amelyekkel összefügg az ember, körülbelül olyan arányban, ahogy a születés és a halál közötti rövid idő aránylik a halál és egy új születés közötti hosszú időhöz. Némely vizsgálódásunkból az tűnhet ki az önök számára, hogy az emberi lélek feladata a halál és egy új születés között az, hogy egészen más ismerteket és erőket sajátítson el, mint azok az ismeretek és erők, amelyeket itt a fizikai életben elsajátít. Valóban, elmondhatjuk, kedves barátaim: ha ily módon belépünk a földi életbe, amikor a szellemi világból jövünk és megjelenünk egy testben, amelyet az öröklődési vonal nyújt nekünk őseinktől idáig, akkor az a feladatunk, hogy birtokoljuk mindazokat az erőket és ezeknek finom elágazásait, amelyekre szükségünk van, hogy ezt a testet átalakítsuk.

Látják, ez a test, ahogy mi megkapjuk, a szüleink által születik meg. De ezzel a testtel összekapcsolódik szellemi-lelki lényünk, amely előzőleg egy hosszú időt élt végig a szellemi világban a halál és az új születés között. Ha láthatnánk - ha egyáltalán jogosult lenne, hogy ezt a feltételezést csak egy pillanatra is mérlegeljük -, hogy mi lehetne ez a külső emberlény csupán az öröklődés erői révén, azon erők révén, amelyek az anyag sajátjai, amelyeket a szülők adtak át számunkra, akkor látnánk, hogy ezekkel az erőkkel az ember nem lehet az, ami. Ezekbe az erőkbe, amelyek külső fizikai létünket fejezik ki, ezekbe az anyagokba és szervi tagozódásokba, abba a formába, amelyet szüleinktől kapunk, bele kell öntenünk azt, amit mi, mint lelkek magunkkal hozunk, s ez az absztraktból ezt az egyedi személyiséget hozza létre, amely mi vagyunk. Mint mondtam, ez egy ostoba feltételezés, de fel kell állítanunk, hogy tisztázzunk valamit: gondolják csak el egyszer, mi lenne akkor, ha önök mindnyájan csak a szüleiktől születhettek volna? Itt eltekintünk a karmától, eltekintünk attól, hogy természetesen meghatározott családba születünk, csak a fizikai öröklésre tekintünk. Akkor önök emberként mindnyájan hasonlók lennének, csak általános fizikai emberi karakterük lenne! Hogy önök meghatározott, individuális emberek, hogy ennyi és ennyi individuális ember ül itt előttünk, az onnan ered, hogy az általános emberiség-sablonokat a legfinomabb szerveződésig kicsiszolja a szellemi individualitás, amely a szellemi világból jön és belemerül abba, amit az apa és az anya adnak. Éppen úgy, mint ahogy az embernek ujjak kellenek ahhoz, hogy a fizikai világ egy tárgyát megfogja, és ahogy éppen látnia kell a tárgyat, hogy megragadhassa, ahogy ehhez szervek kellenek és meg is kell tanulnia, hogy valamit megfogjon - hiszen a gyermek nem tud megfogni egy tárgyat, ezt előbb meg kell tanulnia -, úgy meg kellett tanulnunk, hogy kapcsolódjunk minden egyes szervhez, amelyek szervezetünket fizikailag alkotják.

Nemde, mindnyájunknak van „általában” füle, de egyéni módon hallunk. „Általában” van szemünk, de egyéni módon látunk. A külső szervekre vonatkozóan ez még a legkevésbé érzékelhető, az ember belső magatartását tekintve azonban már feltűnőbb. Ezért kell lelki-szellemi lényünket belecsúsztatni mindezekbe az egészen általános szervekbe, egészen egyénivé kell alakítanunk őket, ismernünk kell azokat az erőket, a belső szellemi-lelki fogódzókat, hogy a fület, orrot, szemet, agyat, mindazt, amit öröklött szervként kaptunk, egyénivé alakítsuk. Ez azt jelenti, hogy ha a születéssel belépünk a fizikai világba, ismeretünknek kell lennie, és nemcsak ismeretünknek, hanem gyakorlati lehetőségeinknek arról, hogyan használjuk fel az embernek ezt az egész csodálatos épületét, amelyről valójában a külső tudományból oly keveset tudunk. Például az agy egészen finom felépítését belsőleg ismernünk kell, mivel azt belülről kell átszerveznünk. S mindazokat a szellemi-lelki fogódzókat, mindazt, ami lehetővé teszi számunkra, hogy egyáltalán a születés és a halál között egy emberi testben létezzünk, mindazt meg kell szereznünk. Pontosan úgy, ahogy az életben jártasságot kell szereznünk, úgy kell megszereznünk azt a képességet, hogy a fizikai életben emberré tudjunk válni, a halál és egy új születés között.

Ezt szemügyre kell vennünk, kedves barátaim, ennek egészen világosnak kell lennie számunkra. S majd arról is fogalmat alkothatunk, amit az emberről szóló pusztán fizikai tudással nem ismerünk, és meg kell ismernünk azzal a másik tudással, amelyet gyakorlatilag a halál és egy új születés között sajátítottunk el. De tudjuk: az, amit a halál és egy új születés között elsajátítottunk, mindabból épül fel, amit a korábbi földi életben tettünk magunkévá. S ahogy bizonyos módon szabályozott fizikai életünk itt a születés és a halál között, ugyanúgy bizonyos módon szabályozott a halál és az új születés közötti életünk is. Nemde, belépünk a fizikai életbe, mondhatnánk, félig alva, álmodva, mint a kisgyermek. Először nem tudunk emlékezetet kialakítani, először meg kell tanulnunk, hogy kialakítsuk. Ha pontosabban megnézzük, azt találjuk, hogy abban az időben, ameddig az emlékezetet kifejlesztjük, bizonyos alkalmazkodást sajátítunk el a külső világhoz. A gyermek először kaparászik, s csak ezután tanul meg megfogni valamit. Itt bizonyos dolgokat elsajátít, rendszeresen elsajátít. De sokat meg is tanul ebben az időben, sokkal többet, mint ahogy általában megfigyeljünk. Majd minden egyes életkor úgy végződik, hogy a későbbi a korábbira épül rá. Az emberi élet tehát itt is a születés és a halál közötti lefolyásában épül fel, nemcsak testi felépítésében. Éppen így szabályozott az élet a halál és az új születés között. S csak néhány dolgot kell lelkünk elé idéznünk, amit már régóta tudunk, így meggyőződhetünk róla, mennyire szabályozott ez az élet.

Látják, ezt már gyakran hangsúlyoztam, itt a földi létben lelkiéletünkhöz szükségünk van énünknek egy képzetére, amely nem szakad meg, miután egyszer összekapcsolódtunk vele életünk második, harmadik, negyedik évében, abban az időpontban, ameddig visszaemlékszünk. Olyan embereknél, akiknél ez az én-fonál bizonyos mértékig megszakad, a lelki egyensúly zavarra lép fel. Vannak ilyen emberek, már gyakran említettem, de ezek mindig súlyos lelki betegségben szenvednek. Előfordul, hogy egy ember hirtelen kiszakad énjével való összhangjából. Nem emlékszik korábbi életére, amelyben élt. Pályaudvarra megy, jegyet vált valamely helyre. Értelme egész rendesen működik. Minden határállomásnál egész értelmesen megtesz minden szükségeset. De nem emlékszik arra, ami korábban volt. Belső élete csak addig a pontig terjed, amikor elhatározta, hogy jegyet vált és utazni fog. Körbeutazza a világot, értelme teljesen rendben van. Majd jön egy pillanat, amikor tudja, hogy: ő „ő”. Korábban lelkiélete emlékezet szempontjából megszűnt. Értelme lehet rendben, emlékezete kioltódott. Ekkor az énje éppenséggel szétrombolódott, és az embernek súlyos lelki betegsége van.

Nekem magamnak is volt egy ismerősöm, aki viszonylag magas állásban hirtelen ilyen betegséget kapott. Miután mindent elfelejtett, ami ő maga volt, hirtelen vágyat érzett, hogy körutazást tegyen. Ahogy mondanánk, vaktában utazott a világban egyik helyről a másikra, s végül ismét itt találta magát Berlinben, a hajléktalanok egy menedékhelyén. Ott jött rá újra: te vagy az, ez te vagy! A közbeeső idő egész érthető volt ugyan, de nem függött össze az élet többi részével. Majd másodszor is átesett ezen a betegségen; ekkor önkéntesen kereste a halált, olyan tudatban, amelyben az emlékezet az énnel együtt még nem kapcsolódott ki.

Nos, látják, ilyen módon ebben az életben a születés és a halál között az énnek egy folyamatos fonálnak kell lennie, és a napi élet folyamán egyetlen pillanatra sem szabad megszakadnia annak a lehetőségnek, hogy mindenre emlékezzék, ami a gyermekkornak addig az időpontjáig történt, ameddig visszaemlékszik az ember, s így kell ennek lennie a halál és az új születés közötti életben is. Ott is mindig meg kell lennie a lehetőségnek számunkra, hogy megőrizzük énünket. Nos, ezt a lehetőséget megkapjuk, éspedig azáltal, hogy az első idők a halál után éppen úgy folynak le, ahogy azt már gyakran leírtuk. A legelső idő a halál után úgy történik, hogy az ember mintegy nagy tablón látja lepergett életét maga előtt. Ez napokon át, tart, de mindig úgy, hogy az egész ott van, bizonyos fokig egyszerre az egész addigi élet. Olyan ez, mint egy nagy panoráma az ember előtt. Ha különben pontosabban megnézzük, akkor előáll az, hogy ezeket a napokat az eltelt életre történő visszapillantással már úgyszólván a megfigyelés bizonyos árnyalata színezi. Az ember ezekben a napokban az én szempontjából látja az életet, sajátos módon mindazt látja, amiben énje részt vett. Azt akarom mondani, hogy látja a kapcsolatokat, amelyek egy emberhez fűzték, de olyan összefüggésben látja őket, hogy felismeri, hogy neki, magának milyen gyümölcsöket hozott ez a kapcsolat ezzel az emberrel. Nem egészen objektíven látja tehát a dolgot, hanem látja mindazokat az eredményeket, amelyeket számára ez a kapcsolat hozott ezzel az emberrel. Mindenütt a középpontban látja magát az ember. S ez végtelenül fontos, mivel, amikor ily módon mindent lát, ami számára gyümölcsözővé vált, ezekből a napokból jön az a belső erő, amelyre szüksége van a halál és az új születés közötti egész életében, hogy ott az én gondolatát meg tudja őrizni. Mert az ember azt az erőt, amellyel az ént meg tudja őrizni a halál és egy új születés között, a legutóbbi élet e szemlélésének köszönheti; valójában ebből származik ez az erő. S kedves barátaim - még egyszer hangsúlyoznom kell ezt, még ha el is mondtam már itt -, különösen a halál pillanata rendkívüli jelentőségű.

A halál olyasmi, aminek a leggyakrabban két, egymástól teljesen különböző oldala van. A halálnak innen, a fizikai világból nézve, bizonyára sok vigasztalan, fájdalmas oldala van. De valóban úgy van, hogy innen a halált csak az egyik oldalról látjuk; ha azonban meghalunk, látjuk a másik oldalról is. Ott ez a legmegnyugtatóbb, legtökéletesebb esemény, amit egyáltalán átél az ember, mivel ez ott eleven tény. Míg itt bizonyíték arra, érzéseink számára is, hogy milyen ingatag, milyen múlékony az ember fizikai élete, a halál, a szellemi világból tekintve, éppenséggel bizonyíték arra, hogy örökké a szellem diadalmaskodik minden nem szellemi fölött, hogy örökké a szellem az élet, a maradandó, kiapadhatatlan élet. Bizonyíték arra, hogy a valóságban nem létezik halál, hogy a halál egyfajta maja, látszat. Ebben rejlik a nagy különbség a haláltól az új születésig terjedő élet, és a születéstől a halálig terjedő itteni élet között.

Láthatják, hogy egyetlen ember sem képes a szokásos fizikai megismerési eszközökkel emlékezni saját születésére. Saját születését senki sem tudja tapasztalatból igazolni, mivel nem látta. A születés olyasmi, ami az emberi szem előtt, itt a fizikai életben nem állhat meg. A születés az előtt az idő előtt történik, amelyre visszaemlékszik az ember. És a születés soha sincs jelen emlékeinkben. A halál azonban - s ezáltal különbözik jelentőségében a halál utáni születéstől - mindig a legjelentősebb, legelevenebb, legtökéletesebb eseményként áll a szellemi szem előtt a halál és az új születés közötti időben. Mivel a halál éppen az, amiből a halál utáni én-tudatunkat kapjuk. S éppen úgy, ahogy itt, fizikai létünkben lehetetlen születésünkre emlékeznünk, éppen olyan szükséges és magától értetődő ez abban az egész időszakban, amelyet a szellemi világban töltünk el a halál és az új születés között, hogy az a pillanat, amikor a szellem kiszabadítja magát a testből, mindig szellemi-lelki pillantásunk előtt áll. Mivel a halálból árad ki - éppen összhangban azzal, amit itt átéltünk - az az erő, amire szükségünk van, hogy énnek érezzük magunkat. Azt mondhatnánk: ha nem tudnánk meghalni, akkor egyáltalán nem tudnánk a szellemi ént átélni. Mert azt, hogy átélünk egy szellemi ént, annak a körülménynek köszönhetjük, hogy fizikailag meg tudunk halni. Így tehát a dolog énünk számára fontos. Ez az én azáltal erősödik meg, hogy átéljük az első napokat a halál után, amikor még étertestben vagyunk. Majd levetjük ezt az étertestet, és visszafelé menően azt az életet, amelyet az emberi lélek átmenetének nevezhetünk a lélekvilágon át, azt az életet, amely már hosszabb ideig tart, mint a rövid, csak napokig tartó élet, amely közvetlenül a fizikai halál után következik.

Nos, igen elterjedt az a vélemény, hogy aki be tud pillantani a szellemi világba, az mintegy az egészet áttekinti. Ezt már gyakran korrigáltam. Semmi sem tesz olyan szerénnyé, mint a valódi bepillantás a szellemi világba. Akkor már hosszan bepillanthat az ember oda, de a szellemi világ egyes tényeinek kutatása éppen a szellemi világban annak erőivel valóban hosszú, hosszú munka. Előítélet, ha az ember azt gondolja, hogy az, aki betekint a szellemi világba, rögtön mindenről felvilágosítást tud adni. S éppen úgy, ahogy itt a fizikai világban fokozatosan kell kikutatni a dolgokat, korszakról-korszakra, így van ez a szellemi világban is, hogy fokozatosan kell kutatni. De éppen - s itt szeretnék egy olyan pontot érinteni, amely az itt ülő egyik-másik léleknek mégiscsak fontosnak kell lennie -, éppen az egyes szellemi tények abszolút összhangja, ha fokozatosan kutatjuk ezeket, ahogy újra és újra, újból kiderülnek, akkor ezek annak is, aki még nem lát be a szellemi világba, bizonyíték arra, hogy jogos az, amit a valódi kutatás vív ki a szellemi világban. „A szellemtudomány körvonalai” (Geheimwissenschaft) c. művemben már korábban közöltem, különböző szempontokból, hogy milyen hosszú ideig tartanak az egyes szakaszok a halál és az új születés közötti életben. Nos, van egy másik szempont is, amelyet most szeretnék megemlíteni, s ezt még ott nem említettem, abból az egyszerű okból, amelyet nem szeretnék eltitkolni. Ebből önök megérthetik, hogy itt valódi, helyes módon műveljük a szellemtudományt: abból az egyszerű okból, mivel ezt akkoriban még nem tudtam, hanem csak azután tudtam kikutatni. Adódik ugyanis egy bizonyos összhang a között az élet között, amely itt, a fizikai síkon bontakozhat ki, és a halál és az új születés közötti szellemi élet között.

Hiszen tudják, hogy életünket itt fizikai életként ébrenlét és alvás között töltjük el, hogy egyrészt az ébrenlét alatt teljes tudatunk van, majd a normál ember egy öntudatlan állapotban van az elalvás és a felébredés között. Abból is tudják, amit „A magasabb világ megismerésének útja” (Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten?) c. művemben kifejtettem, hogy ezt az alvó állapotot átsugározhatja az a tudat, hogy az ember be tud pillantani abba, ami az elalvás és az ébrenlét között történik. Ha az ember eljut odáig, hogy egyre jobban megismerje azt az életet, amelyet a születés és a halál között alvással töltünk el, akkor valóban az élet óriási gazdagságát ismeri meg. Az emberélet óriási gazdagsága telik el éppen a normális emberi lét számára ebben az öntudatlan állapotban az elalvás és az ébrenlét között. Rendkívül sok minden történik ott. S igen hamar feltűnik ebben az alvó életben, hogy ez sokkal aktívabb élet, mint a felébredéstől az elalvásig tartó élet.

Az alvás alatt ugyanis énünkben és asztráltestünkben vagyunk, és fizikai és étertestünk úgyszólván rajtunk kívül található. Nos, bizonyára ez a külső élet is aktív élet, sőt némely embernél igen aktív élet is. Azért tűnik olyan aktívnak, mivel mindazt a passzivitást, amely ebben a külső életben van, valójában egyáltalán nem mérlegeljük annyira. Valóban, ha kezdeményezésünkből mindannak elő kellene jönnie, amit a külső élet hordoz, akkor igen csodálkoznánk, milyen másként történne ez. Gondolják el egyszer: minden reggel felkelnek. Aligha jutnak arra azt elhatározásra, mit jelent az, hogy felkelnek, hanem szokásból teszik. S valóban nem jutnak annak pontosabb megismeréséhez, hogy az embernek bizonyos időkben ilyen vagy amolyan állapotban el kell töltenie az életét, hogy ennek az életnek megfelelő módon ingáznia kell - igen, ahol lenne ilyen meggondolás, az egészen szokásos módon történne. S most próbálják meg meggondolni, milyen sok minden történik úgy, hogy mi bizonyos mértékig automatákként éljük az életet. Akkor rájönnek, hogy felismerjék, milyen rendkívül sok passzív dolog van az életben a felébredés és az elalvás között, de milyen sok az aktív dolog az elalvás és a felébredés közötti életben. Ott teljes az aktivitás, óriási aktivitás. Érdekes, hogy azok az emberek, akik viszonylag lassúak a külső életben a felébredés és az elalvás között, a legbuzgóbbak az elalvás és a felébredés között. Ott az ember óriási mértékben tevékeny, csak a normál életben nem tud róla. S ha pontosabban bepillant abba, amit a lélek - tehát az én és az asztráltest - ott művel, akkor ez a tevékenység valóban bensőleg összefügg az ember egész létével.

Ha így átéljük az életet, akkor tudatosan rendkívül keveset viszünk magunkkal ebből az életből. Feldolgozzuk az életet úgy, ahogy az kívülről közeledik hozzánk, egyáltalán nem hiánytalanul. Szeretnék egy közeli példát felhozni. Most hallhatják ezt az előadást, amely, mondjuk, egy óráig tart. Igen, valóban anélkül, hogy valakivel bizalmaskodni akarnék kedves barátaink közül, akik itt ülnek, szabadjon azt mondanom: lehetséges volna óriási mértékben többet hallani ennek az előadásnak a szavaiból, mint amit az egyes tisztelt barátaink hallanak, akik itt ülnek. Mert lehetséges volna sokkal többet hallani, mint amit én magam tudok arról, amit mondhatok. De önök - ezt csak azért kell mondanom, hogy a többit kihangsúlyozzam - hazamennek, lefekszenek az ágyba, alszanak, és reggel korán felébrednek. S az elalvás és felébredés között - különben a normál tudat számára teljesen öntudatlanul - Önök sokat feldolgoznak abból, amit most egyáltalán nem hallhatnak meg. Rendkívül pontosan feldolgozzák ezt a legközelebbi alvásuk alatt, és talán még a többi éjszakán is. Látjuk, hogy a lélek egészen más módon dolgozza fel az elalvás és felébredés között azt, amit felvesz magába. S ha az fordulna elő, hogy valaki igen figyelmetlenül hallgatott volna, de mintegy odaadó lenne, akkor már az odaadáson keresztül mégis összekötné lelkével azt, ami az előadásban szellemi tényezőkként, szellemi impulzusokként rejlik. S ezt akkor feldolgozná az alvás folyamán, ahogy szükségünk van rá, nemcsak a következő életre a halálig, hanem a halálon túl is.

Így dolgozzuk fel az egész életet, ahogy az az ébrenlétben, a felébredéstől az elalvásig folyik le. Mindazt, amit nappal átélünk, éjszaka feldolgozzuk, s így úgyszólván tanulságokat vonunk le abból, amire szükségünk van egész további életünkben a halálon túl, a következő inkarnációba menően. Saját prófétikus feldolgozói vagyunk életünknek, ha alvásba merülünk. Ez az alvás alatti élet mélyen rejtélyes, mert bensőleg összefügg azzal, amit átélünk, ahogy ez összefügghet a külső tudattal. De mindezt feldolgozzuk abból a szempontból, hogy termékeny-e következő életünk számára. Amit önmagunkból tehetünk azáltal, hogy ezt megtudtuk, azon múlik a mi munkánk az elalvás és a felébredés között. Ha lelkünkben energikusabbak, hatásosabbak leszünk, vagy ha szemrehányásokat kell tennünk magunknak: mi feldolgozzuk azt, amit ilyen módon átélünk, úgy, hogy az élet számára gyümölcsöző legyen. Látják ebből, kedves barátaim, hogy ez az élet az elalvás és a felébredés között valóban rendkívül jelentős, hogy mélyen döntő az ember egész rejtélyében.

Nos, a szellemi kutatónak egy nap az a szándéka támad - igen, joggal mondhatjuk, a szellemi kutatónak egy napon az a terve -, hogy csak egyszer ezt az alvással töltött életet összehasonlítsa egy másfajta élettel, egy érzékeken kívüli élettel. S ekkor eszébe jut, hogy összehasonlítsa ezt azokkal a napokkal, amelyek az élettablót követik a kamalókában. S látják, kedves barátaim - de ez éppen csak a kutató pillantása számára adódik -, míg az ember itt az életben emlékként mindenre emlékszik, amit itt, a mindennapi életben átélt: a halál után, miután elmúlt az a pillanat, ameddig az élettabló tartott, akkor az ember emlékezni képes minden éjszakájára. S ez egy fontos titok, ami itt kibomlik az ember számára. Emlékszik minden éjszakájára. Ez a visszaemlékezés úgy mutatkozik meg, hogy az ember valójában az utolsó éjszakától, amelyet itt az életben eltöltött, visszafelé él az előzőig és így mindig tovább. Ismét átéli az egész életét visszafelé, de úgy, ahogy ezt az éjszaka oldaláról szemlélte. Tehát mindazt, amit az ember az életben öntudatlanul gondolt és keresett, újra átéli a visszafelé menő emlékezetben. Valóban átmegy az egész életén, de nem a nappali oldalról kiindulva. Körülbelül meddig tarthat ez? Nos, gondolják el, hogy az ember életének mintegy egyharmadát átalussza. Vannak emberek, akik természetesen még sokkal többet alszanak, de átlagban mégis az élet egyharmadát alussza át az ember. Ezért a visszafelé vezető út is körülbelül az eltöltött földi élet egyharmadáig tart, ami alatt az ember átéli az éjszakákat. Gondolják el, milyen csodálatosan összecseng ez a többi adódó szemponttal. Mindig azt mondtuk, hogy a kamalóka-élet körülbelül az élettartam egyharmadáig tart. Ha azonban figyelembe vesszük az előbb mondottakat, akkor belátjuk, hogy ennek ismét egyharmadnak kell lennie. Így hangolódnak össze a dolgok! Minden egyes dolog mindig újra összhangban van. Ez a csodálatos a szellemi kutatásban: az ember megismer egy tényt, s ez meg van határozva, így megismeri egy másik oldalról. Úgy van ez, mintha egy hegyre mászna fel: ott van kilátás az egyik, majd a másik oldalról is. A változatosság ellenére a lényeges dolgok mindig összecsengenek. Így elmondhatjuk itt: a földi életben a születés és a halál között úgy éli át az ember az életet, hogy azt mindig megszakítja az éjszakai élet, és az ember a nappali életre emlékszik, azokra a dolgokra, amelyeket nappal élt át. De az éjszakai életben az ember másként foglalkozik ezekkel a dolgokkal, ezeket, mint mondtuk, csak feldolgozza. Arra, amire itt a fizikai életben nem tud emlékezni, a kamalóka-életben azonban emlékezni tud. Ez egy fontos összefüggés, s ebből megérthetnek némely dolgot, amelyek különben nem érthetőek minden további nélkül.

Különösen a mostani időkben igen sok, viszonylag fiatalember megy át a halál kapuján. Már több szempontból említettem azt, milyen jelentősége van ennek az ember egész életére vonatkozóan. De nézzünk elsősorban csak erre a két szakaszra, amelyet most jellemeztem - a másikhoz még eljutunk ezekben a napokban -, arra az életre, amely csak napokig tart az étertestben, ahol az élettabló jelenik meg az ember előtt, majd a lélek életére a lélekvilágban. Mialatt az ember éjjelenként az előző földi életen megy át, könnyen beláthatja, miért kell azt mondania a szellemi kutatónak: már az életnek ez a két szakasza a halál és az új születés között más egy olyan ember számára, aki viszonylag korán ment át a halál kapuján, mint annak, aki csak későn ment át rajta. Ez közeli számunkra, mivel most oly sok ember megy át viszonylag fiatal korban a halál kapuján.

Látják, úgy van ez, hogy az egyes szakaszok, amelyeket a fizikai élet számára adtam meg, nagy jelentőségűek ennek az életnek a szempontjából. A következő életszakaszokat adtam meg: az elsőt a hetedik évig, a fogváltásig, majd tizennégy éves korig, a nemi érésig, majd huszonegy éves korig és így tovább, hét évenként. S ha ezt komolyan veszik, ami az elfolyó életnek ezekben a különbségeiben rejlik, akkor a 35 éves kor egy fontos életszakasz. Eddig úgyszólván egyfajta előkészületben vagyunk, míg később az előkészület befejeződött, és az élet inkább annak alapján épül fel, ami 35 éves korig előkészült. Ennek a 35 éves kornak nagy jelentősége van. Eddig tart ugyanis nemcsak a testi, hanem a lelki növekedése is annak az embernek, aki valóban növekszik lelkileg. Ekkor döntő hangsúlyozni azt, hogy az élet érettségéből némely dolgot csak 35 éves kor után lehet elérni. Nos, ha ezt a 35 éves kort más szempontból szemléljük, akkor még jelentősebbnek tűnik számunkra. Látják, ha ezeket a hétéves életszakaszokat lelkünk elé idézzük, akkor először 7 éves korig a fizikai test kialakítását, 14 éves korig az étertest kialakítását látjuk. Tizennégytől 2l éves korig tagozódik ki, alakul ki az, amit asztráltestnek nevezünk, majd az érzőlélek 28 éves korig, az értelmi, vagy kedélylélek 35 éves korig, majd később a tudati lélek, 42 éves korig. S ezután jutunk a szellem-énhez, ami egyfajta visszafejlődés az asztráltesten, és így tovább. A többi életszakasz nem hétéves periódusokban történik, hanem rendszertelenül. Csak a jövőben válik ez majd rendszeressé. Eltekintve attól, amit itt a nevelés, mint bűnt elkövet, 35 éves korig ez azonban viszonylagos rendszerességgel történik.

 Nos, feltűnhet valakinek ennek az egész élet-kialakításnak a mélyebb jelentősége, nevezetesen akkor, ha olyan embereket szemlél, akik ezekben a különböző életkorokban halnak meg. Tegyük fel - ezt elsősorban példaként említem -, hogy követjük egy 11, 12, vagy 13 éves kislány vagy fiú lelkét, egy olyan lelket, aki tehát 11, 12, vagy 13 évesen ment át a halál kapuján. Ezután, mint ahogy már kifejtettem, ilyen esetben az történik, hogy az étertest - hiszen ez elméletben még az összes következő évekről gondoskodhatott volna - fel nem használt erőkkel rendelkezik. De különben is az történik, hogy az ember valójában egész élete folyamán a születés és halál között a halálra készül elő. Valóban a halálra készül elő, mivel lényegében egész életünk abban áll, hogy előkészülünk a halálra, amennyiben folytonosan a test szétrombolásán dolgozunk. Ha nem tudnánk szétrombolni, akkor egyáltalán nem tudnánk semmiféle tökéletességhez eljuttatni, mivel ezt a tökéletességet úgyszólván a külső fizikai test szétrombolásával vásároljuk meg. Ha most egy 13 éves ember megy át a halál kapuján, akkor nem végez olyan hosszú rombolási munkát, mint amelyet valójában végezhetett volna. Nem viszi végbe azt, amit végigvihetett volna. Ez figyelemreméltó módon fejeződik ki.

Ha követünk egy ilyen lelket, akkor a szellemi világban egy meghatározott időben a halál és az új születés között viszonylag hamar egy - mondhatnám - igen figyelemreméltó társaságban találjuk. Olyan lelkek között találjuk meg, akik úgy készülnek egy következő életre, hogy már hamarosan le kell jönniük a Földre, tehát olyan lelkek között, akik nemsokára megtestesülnek. Ezek között élnek olyan lelkek, akik 11, 12, 13, 14 éves korukban mentek át a halál kapuján, ezeket a lelkeket helyezték oda. S ha pontosabban körülnézünk ezekben az összefüggésekben, akkor sajátos módon kitűnik az, hogy ezeknek a lelkeknek, akik hamarosan alászállnak földi életükbe, arra van szükségük, amit számukra ez a többi lélek fel tud vinni a Földről, hogy ismét erősödjenek abból az energiából, amelyre szükségük van, hogy megtestesüljenek. Tehát a fiatal lelkek erőteljes segítséget jelentenek azoknak a lelkeknek, akiknek hamarosan le kell jönniük a Földre.

Az ilyen segítséget, normál körülmények között olyan gyermekek, akik teljesen normálisak voltak, vagyis nem volt semmiféle kiemelkedő szellemi életük, hanem csak érdeklődő gyermekek voltak - az ilyen segítséget, amelyet ők nyújtanak, az ember többé már nem tudja nyújtani, ha későbbi korban hal meg. Akkor is megvan a maga feladata. Mindenkinek a karmájához kell alkalmazkodnia, és nem kell azt gondolnia: én ebben vagy abban az életkorban szeretnék meghalni; hanem az ember abban a korban hal meg, amelyben a karma meghalni engedi. Az olyan segítséget, amelyet az ember lélekként olyan lelkeknek nyújthat, akik inkarnációjukra várnak, már nem tudja nyújtani, ha későbbi életkorban hal meg. Ez azzal függ össze, hogy az élet első felében az ember még bizonyos módon közelebb áll a szellemi világhoz, mint a második felében. Más módon megint nem így áll a dolog; de bizonyos módon az élet első felében az ember közelebb áll a szellemi világhoz. Az egész élet ugyanis úgy folyik le, hogy minél hosszabb ideig él az ember fizikai testben, annál inkább távolodik a szellemi világtól. Egy egyéves gyermek még igen közel áll a szellemi világhoz. Még 14 éves korig is így van; akkor úgy van benne az ember a fizikai testben, hogy könnyen eljuthat olyan lelkek világába, akik nemsokára ismét keresik inkarnációjukat. Ez feltételezi, hogy igen fiatal korban bekövetkezett halállal van összekötve, már a tablónál is, amit ott átél az ember, mást él át, mint az, aki későbbi életkorban hal meg. S itt a 35 éves kor fontos határt jelent.

Ha az ember a 35. éve előtt hal meg, akkor elsősorban átéli az élettablót, majd visszafelé megy az életen, az éjszakákon keresztül. De erre az elmúlt életre való visszatekintés alatt mintegy a „tükör mögött” látja az ember a szellemi világot, mintha keresztülnézne az élettablón, a szellemi világot, amelyet elhagyott, amikor megszületett. Ha átlépte a 35. évet, akkor ez egészen más. Az ember nem lát úgy befelé, mintha ő maga belül lenne, mielőtt megszületett. Most egyenesen úgy tűnik számára, hogy ez valami abból, ahol oly sok ember fiatalon hal meg. Mivel annak, hogy „még hátulról látja a szellemi világot”, 35 éves korig nagy jelentősége van. Tizennégytől 16 éves korig különben semmiféle ilyenfajta közvetlen látás már nincsen, de ettől számítva 35 éves korig, ha akkor hal meg az ember, úgy van, mintha az élettablóban, a visszapillantásban még mindenütt belülről tükröződne a szellemi élet. Ha tehát az ember egészen gyermekként hal meg, akkor valójában nem sokat lát az átélt életéből; ott csaknem rögtön egyenesen a szellemi világba lát be. Ha az ember 13 évesen hal meg, akkor már van visszapillantása, de e mögött rejlik a szellemi világ. Még világosan birtokolja a szellemi világot. Ha később hal meg, akkor ugyan közvetlenül már nem birtokolja, de a szellemi világ azt tartalmazza, amit saját életeként lát az ember. Tehát még összefügg azzal, amiből leszállt, egészen 35 éves koráig. Így az, aki a 35. éve előtt hal meg, valóban már ezekben az első életszakaszokban, amelyeket ott azokban a napokban él át, amikor az élettablót látja, majd ismét a visszafordulásban a szellemvilágon át, valójában ezen átélés alatt közvetlenül egyfajta hazába tér meg ismét, amelyet születésekor elhagyott. Közvetlenül az az élménye van: belépsz egy olyan világba, amelyből kiléptél. Ez óriási jelentőségű, mivel az, aki így hal meg, az közvetlenül, mint látják, bizonyos szempontból könnyebben léphet a szellemi világba, mint az, aki később hal meg. Tehát a halál utáni visszapillantásból rendkívül sok spirituális, szellemi tartalmat visz be következő életébe a születés és a halál között. S azok sokan, akik mostani időnkben korán halnak meg, ebből a szempontból is a szellemi igazságok és felismerések fontos hordozói lesznek, ha egy következő inkarnációjukban ismét lejönnek a Földre.

Így látjuk, ahogy az óriási fájdalom, amely most kiárad a világra, mégis szükséges a létezés egész alakulásához. Mert a most kifolyó vér a spirituális élet bizonyos fokú felfrissülésének a szimbóluma lesz a jövőben, ami szükséges az emberiségfejlődés egésze szempontjából. Mivel mások lesznek azok a lelkek, akik most oly korán mennek át a halál kapuján, és alászállnak, a legtöbben másként jönnek le, mintha az élet legszélső határáig jutottak volna a materiális létben, és ezután haltak volna meg. Az is a kozmikus bölcsességhez tartozik, hogy most számos lelket hívnak el, hogy már a visszapillantásban és a visszafelé élésben mély szellemi titkokat szemlélhessenek a földivel rokon módon. Az is a kozmikus bölcsesség, hogy ezeket a lelkeket majd eltöltheti az, amit jobban látnak, ha még egyszer megszemlélik, és megerősödnek a rövidebb földi élet által, amelyet végigéltek.

Ez az igazi kozmikus bölcsesség. S így elmondhatjuk, hogy sok minden, ami joggal fájdalmas számunkra, ha pillantásunkat csupán a földi lét szempontjából irányíthatjuk rá, az engesztelő tekintetünknek mutatkozik meg, ha a szellemi szemlélet szempontjából vizsgáljuk. Nos, így van ez az egész élettel. Bizonyos, kedves barátaim, hogy a földi fájdalom az ilyen szemlélet révén nem csökken. Ezt is át kell élnünk. Mert ez éppen annak a feltétele, hogy újra ki lehessen egyenlíteni. Ha nem éltük volna át a fizikai világban, akkor nem lehetne kiegyenlíteni. Ha azonban sok minden miatt szenvednünk is kell a fizikai világban, mégis vannak olyan pillanatok, amikor a szellem álláspontjára helyezkedhetünk. Akkor olyan dolgokat, amelyek alacsonyabb szempontból fájdalmasnak tűnnek számunkra, mintegy áldozatnak fogjuk tekinteni, amelyet meg kell hoznunk a magasabb szellemi világok lényei számára, hogy ne egyoldalú, hanem sokoldalú módon jusson előre az egész világ és az emberi lét fejlődése.

Az engesztelődést bizonyos fájdalmakra először ki kell küzdeni, s ehhez a fájdalmat előbb végig kell élni. A szellemtudomány bizonyára nem tudja megtakarítani számunkra a fájdalmat, de megtaníthat bennünket arra, hogy odavigyük a létezés oltárára, és keressük a kiegyenlítést, és ismerjük fel a kozmikus bölcsességet minden fájdalom ellenére, amelyet magasabb célok érdekében kell okoznia. Ez az, amit fontos útravalóként adhat számunkra, az egész emberi lét számára a szellemtudomány. S ebből a szempontból is, mondhatnám, egyenesen abból az érzésből, amit a szellemtudomány adhat számunkra, rátekintve korunk fájdalmas eseményeire is, mondjuk el azt, amit már gyakran elmondtunk itt:

A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A népek áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse -
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.