"A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, erről a Waldorf-iskola lemond."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Embersorsok és népsorsok (9)

8. Az imaginatív megismerési út három döntése

Berlin, 1915. március 2.

Nyolc nappal ezelőtt itt részletesen megnéztünk hozzánk közel álló lelkeket, akiket ha most fel kellene keresnünk, a szellemi világban kell felkutatnunk őket. S úgy tekintettünk ezekre a hozzánk közelálló lelkekre, hogy engedtük, hogy egyenesen ők mondjanak nekünk ezt vagy azt, ami fényt vethet a lényeknek a szellemi világban való tartózkodására. Ma szeretném inkább arra az útra terelni ezt a szemlélődést, amit akkor tehet meg az emberi lélek, ha itt testben időzik, és a szellemi világba törekszik, hogy éppen azokat a szellemi mezőket találja meg, amelyekről a múlt alkalommal úgy beszéltünk, mint az úgynevezett elhalt lelkek tartózkodási helyéről. Hiszen mindig újra és újra hangsúlyoznunk kell, hogy az a szellemi világokba vezető út, amely az emberiség egész fejlődése után megfelel a jelenkor emberének, olyan út, amely sokszoros előkészületeken megy át, részben éppenséggel nehéz, de le kell küzdeni. S ma egy olyan szempontból szeretnék néhány dologra rámutatni a megismerési úton, amelyet az imaginatív megismerés szempontjának lehet nevezni.

Kedves barátaim, hiszen az önök számára egészen közismert, hogy az emberi lélek a szellemi világban valóban tapasztalatokat, megfigyeléseket tehet, még ha nem is veszi igénybe a test eszközét. Mindaz, amit a test eszközén keresztül nyerhetünk, csak olyan tapasztalatokat, olyan élményeket nyújthat nekünk, amelyek a fizikai világban vannak. Ha a szellemi világ élményeire vágyunk, akkor lehetőséget kell találnunk arra, hogy ezt lelkünkkel, fizikai testünkön kívül tegyük. Nos, valóban a jelenkor embere számára nyitva van a lehetőség, még ha nehéz is, hogy testén kívül megfigyeléseket tegyen a szellemi világról. Különben mindig lehetséges az, hogy a szellemi világ ilyen megfigyeléseit, ha már megtették, ha egyszer már itt vannak, mások, akik ezt nem tudják megtenni, valóban egészséges értelemmel megítélhessék, nemcsak olyan értelemmel, amelyet egészségesnek neveznek, hanem a valóban egészséges értelemmel. De ma csak magáról az útról fogunk beszélni, oly módon, ahogy az emberi lélek - mondhatnánk az egyik oldalon - kilép a fizikai testből, és a másik oldalon bejut a szellemi világba. S ott, ahogy mondtuk - ma nyolc napja ezt már más szempontból megszemléltük -, ezt az utat ma imaginatív megismerési álláspontból is megvizsgáljuk, hogy így némely dolgot képszerűen tárgyaljunk meg, amelyeket az önök meditációjára bízunk, hogy a továbbiakban figyelemmel kísérjék. Ha ezt teszik, akkor látni fogják, hogy ez a megismerési út egészen sajátos jelentőségű.

Az ember úgyszólván három kapun léphet be a szellemi világba. Az elsőt a halál kapujának, a másodikat az elemek kapujának, és a harmadikat a Nap kapujának nevezhetjük. Annak, aki a teljes megismerési úton akar haladni, át kell mennie a megismerési út mindhárom kapuján.

A halál kapuja ősrégi idők óta mindig újra ott van, ahol misztérium-igazságokról beszélnek, ahol valóban megbeszélik ezeket. Ezt a halál kapuját nem érhetjük el, ha nem próbáljuk elérni azzal, ami eléggé ismert számunkra meditáció néven, vagyis, ha nem adjuk át magunkat kimondottan a mi individualitásunknak megfelelő gondolatoknak vagy érzéseknek, amelyeket tudatunk középpontjába állítunk, hogy teljesen azonosuljunk velük. Természetesen éppen ezen az úton igen könnyen kimerül az emberi erőfeszítés, mivel valóban kényelmetlenséget, és a belső akadályok legyőzését jelenti, és ennek létre is kell jönnie, ha az embernek mindig újra meg kell tennie azt a csendes belső erőfeszítést, hogy az adott gondolati anyagnak, az adott érzéseknek úgy adja át magát, hogy elfelejtkezik az egész világról, és csak ezekben a gondolatokban, érzésekben él. De éppen akkor, amikor ezt mindig újra létrehozza, olyan helyzetbe kerül, hogy gondolataiban, amelyeket a tudat középpontjába helyez, fokozatosan észlel valamit, mint e gondolatok egyfajta önálló életét. Az ember azt kezdi érezni: korábban csak mindig elgondoltad ezt a gondolatot; most a tudatod középpontjába állítottad; most azonban ez kezd egyfajta saját életet, saját belső mozgékonyságot kialakítani. Olyan ez, mintha az ember abba a helyzetbe kerülne, hogy valóban egy lényt hozzon létre magában. A gondolat kezd belső képpé válni. Ez a fontos pillanat, amikor az ember észreveszi, hogy ennek a gondolatnak, érzésnek saját élete van, s így az ember mintegy e gondolat, érzés burkának érzi magát. Ily módon azt mondhatja az ember: erőfeszítéseid elvittek oda, hogy színteret adj annak, amelyen valami kifejlődik, ami most általad saját életre kel.

A meditatív gondolatnak ez a saját ébredése, feléledése jelentőségteljes pillanat a meditáló életében. Ekkor észreveszi, hogy megragadja őt a szellemiség objektivitása, hogy bizonyos mértékig a szellemi világ törődik vele, hogy odalépett hozzá. Természetesen ez nem olyan egyszerű, amíg ehhez az átéléshez jutunk, mert az embernek, mielőtt ezt átélné, sokféle érzésen kell keresztülmennie, amelyeket bizonyos természetes érzületből kiindulva nem szívesen visz végbe. Például az elszigeteltség, az egyedüllét, az elhagyatottság bizonyos érzésén kell keresztülmennie. Az ember nem érheti el a szellemi világot anélkül, hogy előzőleg bizonyos fokig ne érezné úgy, hogy elhagyja a fizikai világot, hogy ne érezné azt, hogy ez a fizikai világ szétzúz, összetör bennünket. De az elszigeteltség érzésén át oda kell jutnunk, hogy először el tudjuk viselni azt a belső elevenséget, amelyben a gondolat felébred, mondhatnám, megszületik. Sok, sok minden szegül ellen az embernek; magában az emberben sok minden ellenkezik vele, ami helyes érzéshez vezethet a gondolatnak ebből a belső feléledéséből. Elsősorban ez egy érzés, amelyhez eljutunk, egy belső élmény, amelyet valójában nem akarunk. De nem valljuk be, hogy ezt nem akarjuk, hanem azt mondjuk: ó, te ezt mégsem tudod elérni! Ennél elalszol. Ennél elhagy a gondolkodásod, a belső rugalmasság nem akar együtt haladni vele. Röviden: az ember önkéntelenül mindenféle kifogást keres, mivel amit át kell élnie, hogy a gondolat, mialatt így beleéli magát, tulajdonképp valóban lényszerűvé válik. Lényszerű lesz, egyfajta lényből jön létre. S az ember akkor úgy látja, nem csupán érzi, hogy a gondolat elsősorban olyan, mint - mondhatnám - egy kis mag, kerek, majd egy határozottan megformált lénnyé növekszik, amely kívülről a fejünkben folytatódik, s így a gondolat ezt a feladatot állítja elénk: vele azonosítottad magad, most benne vagy a gondolatban, és a gondolattal együtt belenövekszel saját fejedbe; de lényegében még kívül vagy. A gondolat olyan formát ölt, mint egy szárnyas emberi fej, amely kifut a bizonytalanságba, majd belenyúlik saját testébe a fejen keresztül. A gondolat tehát egy szárnyas angyalfejjé növi ki magát. Ténylegesen ezt kell elérnünk. Nehéz eljutni ehhez az élményhez, mivel az ember ténylegesen azt akarja hinni, hogy abban a pillanatban, amikor a gondolat így kiterjed, a gondolkodás minden lehetőségét elveszti. Az ember úgy érzi, hogy ebben a pillanatban önmagát veszti el. Ezt viszont úgy érzi, mintha egy elhagyott automata lenne, amit korábban saját testének ismert, s amelybe a gondolat belenyúlik. Különben az objektív szellemi világban mindenféle akadály van, hogy ezt láthatóvá tegye számunkra. Ez a szárnyas angyalfej valóban bensőleg látható, de van ott mindenféle akadály, hogy ezt láthatóvá tegye nekünk. S mindenekelőtt ott az a pont, amelyet elért az ember, a szellemi világ valóságos küszöbe. S ha sikerült valakinek, hogy megismerkedjen ezzel, ahogy leírtam, akkor az ember a szellemi világ küszöbén van, valóban a szellemi világ küszöbén. De ott áll, eleinte teljesen láthatatlanul az ember számára, az a hatalom, akit mindig Ahrimánnak neveztünk. Az ember nem látja őt. S hogy nem látja azt, amit most a kicsírázott gondolati lényről kifejtettem, azt akadályozza Ahrimán. Ő nem akarja, hogy az ember lássa ezt. Meg akarja ezt akadályozni. S mivel kiváltképpen ez a meditáció útja, amelyen az ember eddig a pontig jut, így mindig könnyű lesz Ahrimánnak, hogy ahová az embernek el kell jutnia, bizonyos fokig megszüntesse, ha az ember a fizikai világ előítéleteitől függ. S valóban, el kell mondanunk: az ember egyáltalán nem hiszi, hogy valójában mennyire függ a fizikai világ előítéletétől; mennyire nem tudja elképzelni, hogy létezik egy világ, amelynek más törvényei vannak, mint a fizikai világnak. Nem tudok ma megtárgyalni minden előítéletet, amelyet az ember magával visz a szellemi világ küszöbéhez, de az egyik legfontosabbat mégis meg akarom beszélni, egy valamiféle intim előítéletet.

Látják, az emberek, ha a fizikai világról beszélnek, monisztikus világszemléletről beszélnek, egységről, és igen gyakran mondják: én csak akkor tudom felfogni a világot, ha számomra az egész világ egységnek tűnik. Nekünk éppen az ilyen dolgokra vonatkozóan olykor egészen sajátos tapasztalatokon kellett keresztülmennünk. Amikor itt Berlinben elkezdtük szellemtudományos mozgalmunkat kevés taggal, mostantól számítva elég sok évvel ezelőtt, akkor eljött néhány olyan ember, akik egész lényükkel mégsem tudták idetartozónak érezni magukat. Így például volt egy hölgy, aki néhány hónap után jött hozzánk, és azt mondta: ez az egész számára valójában nem alkalmas, amit a szellemtudomány felhozhat, mivel ott túl sokat kell gondolkodnia az embernek, és a gondolkodás kiolt benne mindent, ami számára éppenséggel értékes; mindig egyfajta elalvás jön rá a gondolkodásnál. És különben úgy véli, hogy csak egy értékes dolog létezik - ez az egység! Nos, ez azt bizonyította, hogy a világ egysége, amelyet a monista is sokféle területen kutat -, nála egyfajta fixa ideává vált: egység, egység, egység! Mindenképpen az egységet akarta keresni.

Nos, van nekünk egy német filozófusunk, Leibniz, a német szellemi fejlődésben, egy döntő jelentőségű monadista filozófus, aki nem az egységet kereste, hanem a sok monádot, amelyek számára lelki lények voltak -, aki tehát világosan tudta, hogy mihelyt az ember a szellemi világba jut, ott nem lehet egységről szó, hanem csak sokféleségről. Ily módon vannak monisták és pluralisták. Ezeket világnézeteknek tekintjük. A monisták harcolnak a pluralistákkal, akik sokféleségről beszélnek; ők viszont csak egységről. Igen, látják, hogy a dolog viszont úgy áll, hogy az egység és a sokféleség mindenekelőtt fogalmak, amelyek csak a fizikai világra érvényesek. S az ember úgy gondolja, hogy ezek a fogalmak a szellemi világban is érvényesek. Ott azonban nem érvényesek. Ott az embernek arra kell számítania, hogy egyfajta egységre pillant rá, de ezt az egységet a következő pillanatban le kell győzni, és ez sokféleségként mutatkozik meg. Ez egyúttal egység és sokféleség is. Az ember nem is tudja a szellemi világba belevinni a szokásos számolást, a fizikai matematikát. Ez a legerősebb, de a legintimebb ahrimáni előítéletekhez tartozik, hogy azokat a fogalmakat, amelyeket alkalmasnak tart a fizikai világban, úgy, ahogy vannak, át akarja vinni a szellemi világba. De az embernek valóban minden nélkül kell megérkeznie a szellemi világ küszöbéhez, anélkül, hogy meg lenne terhelve azzal, amit a fizikai világban tanult, ezt hátra kell hagynia a küszöbnél. Minden fogalmat, éppen azokat a fogalmakat is, amelyekkel a legtöbbet fáradozott, hátra kell hagynia, és arra számítania, hogy ott, a szellemi világban új fogalmak is adódnak az ember számára, ott egészen új dolgok lesznek. Ez a ragaszkodás ahhoz, amit a fizikai világ nyújt, rettentő erős az embernél. Azt, amit a fizikai világban meghódított, be akarja vinni a szellemi világba. De lehetősége van arra, hogy egy teljes „tabula rasa” előtt álljon, teljes üresség előtt, és csak a megelevenedni kezdő gondolatoktól engedje vezetni magát. A szellemi világnak ezt a bejáratát a halál kapujának nevezte az ember annak alapján, mivel ez valóban erősebb halál még a fizikai halálnál is. A fizikai halálban az emberek meg vannak győződve arról, hogy levetik fizikai testüket; de a szellemi világba való belépéskor el kell határoznunk magunkat, hogy valóban fogalmainkat, képzeteinket és ideáinkat is levetjük, és engedjük, hogy lényünk újonnan épüljön fel.

Nos, lépjünk oda ez elé a szárnyas gondolatlény elé, amelyről beszéltem. Már odalépünk akkor, ha valóban mindent megteszünk, hogy éljünk egy gondolatban. S éppen akkor kell tudnunk ezt, ha a pillanat, amely bekövetkezik, más követelményeket állít elénk, mint amiket elképzeltünk, hogy valóban ellenálljunk nekik, hogy úgyszólván ne vonuljunk vissza. Ez a visszavonulás többnyire öntudatlanul történik. Az ember megbénul, de ez a megbénulás csak éppen annak kifejeződése, hogy az ember nem akarja mindenét levetni, mivel bizonyos fokig az egész léleknek el kell halnia azzal, amit megfelelőnek talált magának a fizikai síkon, hogy beléphessen a szellemi világba. Ezért kell egész szakszerűen a halál kapujának nevezni ezt a kaput. S majd éppen ezen a szárnyas gondolatlényen keresztül szemlélődik az ember, mint egy új, szellemi szemen át, amelyet megfelelőnek talált; vagy egy szellemi fülön keresztül is, mivel az ember hall is, érez is, mindazon keresztül észlel, ami a szellemi világban létezik.

Lehetséges, kedves barátaim, hogy beszéljünk azokról a sajátos tapasztalatokról, amelyekre szert tehetünk, ahogy belépünk a szellemi világba. Hogy szert tehessük ezekre a tapasztalatokra, ahhoz valóban semmi más nem szükséges, mint kitartani az előírt meditálásban. Mégpedig azért szükséges ezt megvilágítani, hogy bizonyos érzéseket, amelyeket az ember odavisz a szellemi világ küszöbéhez, valójában már előbb le kell vetni. Olyan érzéseket, amelyek valóban abból adódnak, hogy az ember ezt a szellemi világot általában másnak szeretné látni, mint ami eléje lép.

Ez tehát az első kapu, a halál kapuja.

Nos, a második kapu az elemek kapuja. Ez az elemek kapuja az, amely valóban sokszor adódik a meditációban, amin másodikként kell végigmenni. De az ember bizonyos fokig szervezete védelme alatt lehet, és főleg a második kapuhoz léphet anélkül, hogy az elsőn átment volna. Ez nem jó a valóságos megismeréshez, de lehetséges, hogy odajut anélkül, hogy az elsőn átment volna. A valóban tárgyszerű megismerés csak akkor jön létre, ha az ember átment az első kapun, és ezután tudatosan lép a másodikhoz. Ez a második kapu a következő módon adódik. Látják, ha az ember átment a halál kapuján, akkor elsősorban bizonyos állapotokban érzi magát, amelyekről láthatja: ezek valóban látszólagosak, ahogy hatnak az emberre, oly módon, ahogy az ember átéli őket, hasonlóan az álomhoz, bensőleg azonban egészen különbözőek. Külsőleg az ember olyan, mintha aludna az ilyen állapotok alatt. Éppen akkor, amikor a gondolat elkezdett élni, elkezd mozogni, megnagyobbodni, akkor az ember külsőleg valóban olyan, mint az alvásban. Nem szükséges feküdnie, ülhet, de olyan, mintha aludna. S ahogy ezt az állapotot külsőleg kevéssé lehet megkülönböztetni az alvástól, bensőleg nagyon is meg lehet különböztetni. Mert ha az ember ebből az állapotból átjut a szokásos élet állapotába, akkor veszi észre először: te nem aludtál, hanem a gondolati életben voltál, éppen úgy, ahogy most is benne vagy, ahol szokásos módon felébredtél a fizikai világban, és szemeden át kitekintesz arra, ami fénylik. De az ember azt is tudja: most, ahol vagy, azt gondolod, te hozod létre a gondolatokat, te rakod össze őket; de röviddel ezelőtt, amikor abban az állapotban voltál, a gondolatok maguktól jöttek létre. Az egyik jött a másikra; egymást világították meg; az egyik eltér a másiktól, és az, amit az ember különben a gondolkodásban tesz, az itt magától jött léte. De tudja: míg az ember egy én, aki az egyik gondolatot a másikhoz illeszti, úgy úszik mintegy ebben az állapotban az egyik gondolatban, aztán odaúszik a másikhoz, egyesül ezzel; majd tovább időzik egy harmadikban és ismét ideúszik; az az érzése: a tér valójában már nem létezik.

A fizikai térben nemde ez úgy lenne, ha az ember odamenne egy ponthoz és visszatekintene, majd eltávolodna ettől, s ha újból közeledni akarna hozzá, akkor először ismét meg kellene tennie az utat; oda-vissza meg kellene tennie az utat. A másik állapotban ez nem így van. Ott a tér nem ilyen; ott mintegy átugorja az ember a teret. Az egyik pillanatban egy ponton van, a másikban ismét elmegy. Nem megy át a téren. A tér törvényei megszűnnek. Az ember maga a gondolatokban él és működik. Tudja, hogy az én nem hal el, benne működik a gondolatfűzésben, de ha a gondolatokban él, nem tud mintegy ura lenni a gondolatoknak; ezek önmagukat hozzák létre. Húzzák az embert. Nem maga úszik a gondolatfolyamatban, hanem a gondolatok mintegy a hátukra veszik és hordozzák. Ennek az állapotnak meg kell szűnnie. S meg is szűnik, ha az ember átmegy az elemek kapuján. Akkor a saját akaratába jut, szándékosan egy határozott gondolati utat tud tenni. Ekkor akaratlagosan él benne az egész gondolati életben. Ez ismét egy óriási jelentőségű pillanat. S ezért főleg exoterikusan, nyilvános előadásokon utaltam arra: a második kaput úgy éri el az ember, hogy sorsával azonosítja magát. Ezáltal éri el azt az erőt, hogy a gondolatszövedékben akaratlagosan jelen legyen.

Először, amikor az ember átment a halál kapuján, azt éri el, hogy a szellemi világban ezt vagy azt tesznek vele. Hogy maga tanuljon meg tenni a szellemi világban, azt éppen azzal éri el, hogy a sorsával azonosítja magát. Az ember ezt csak fokozatosan éri el. Ekkor a gondolatok lényekké válnak, amelyek saját lényünkkel azonosak. Lényünk tettei belekerülnek a szellemi világba. De ahhoz, hogy ezt helyes módon tegyük, át kell mennünk a második kapun. Azáltal, hogy az ember azzal az erővel, amely a sorsával való azonosulásból adódik, úgy akar működni a gondolatban, hogy nem csupán együtt halad a gondolattal, mint egy álomképpel, hanem minden körülmények között ezt vagy azt a gondolatot ki tudja oltani, és egy másikat fel tud hozni, tehát szándékosan bánni tud ezekkel. Amikor ez elkezdődik, az embernek valóban át kell élnie ezt a tapasztalatot, amit annak nevezhetünk, hogy átmegy a második kapun. S itt megmutatkozik az, hogy amire akaraterőként szüksége van az embernek, valójában egy rettenetes szörnyetegnek látszik. A misztikában ezt évezredek óta mindig az „oroszlánnal” való találkozásnak nevezték. Ezt a találkozást az oroszlánnal véghez kell vinni. Ez abból áll, hogy arra az érzésre vonatkozóan, hogy az ember a gondolati világban való tevékenységtől, attól, hogy élénk összeköttetésben van a gondolati világgal, valójában - így kell neveznünk - iszonyú félelmet érez, amit éppen úgy le kell győznie, mint a magányt a halál kapujánál. Ez a félelem az ember számára sokféle módon ilyen vagy amolyan érzésnek tetszhet, ami egyáltalán nem félelem. De ez mégis lényegében félelem attól, ahová bejut az ember. S arról van szó, hogy az ember valóban megtalálja a lehetőséget, hogy ezt az állatot, ezt az oroszlánt, amellyel találkozik, megfékezze. Mert az imaginációban ez valóban úgy tűnik, mintha feltátaná óriási állkapcsát és felfalná az embert. Az akaraterő, amelyet fel akar használni a szellemi világban, azzal fenyegeti, hogy valójában felemészti. Folytonosan olyan érzés uralja az embert: akarnod kell, kell valamit tenned, meg kell ragadnod valamit. De az akaratnak mindezen eleméből, amelyekbe belemegy az ember, olyan érzése támad: ha megragadod, akkor ez felfal téged, kitöröl a világból. Ezt jelenti, hogy felfalja az oroszlán. Tehát valóban - képszerűen ezt így lehet nevezni - ahelyett, hogy átadná magát a félelemnek, hogy a szellemi világban az embert megragadnák az akarati elemek és felemésztenék és megfojtanák, az oroszlán hátára kell lendülnie és hatalmába kerítenie ezeket az akarati elemeket, magából kiindulva cselekvésre kell használnia őket. Erről van szó.

Nos, hiszen látják, mi a lényeges itt. Ha az ember először átment a halál kapuján, akkor kívül van a testén, s akkor csak kívül tudja használni az akaraterőket. Az embernek bele kell illeszkednie a világharmóniába. Az olyan erőket azonban, amelyeket kívül kell használnia, önmagában is birtokolja az ember, csak ezek öntudatlanul tevékenykednek. A vérünket mozgató, a szívverésünket előidéző erők szellemi lényektől származnak, amelyekbe alámerül az ember, ha belemerül az akarati elembe. Ezek az erők bennünk vannak. Ha tehát valakit anélkül, hogy az elrendelt ezoterikus utat végigjárná, megragad az akarati elem - anélkül, hogy átment volna a halál kapuján -, akkor azok az erők ragadják meg, amelyek különben a vérében keringenek, a szívében vernek. Akkor nem a testén kívüli, hanem a benne lévő erőket használja fel. Ez lenne a szürke mágia. Ez arra ösztönözné az embert, hogy magából kiindulva avatkozzon be a szellemi világba azokkal az erőkkel, amelyekkel nem szabad beavatkoznunk a szellemi világba. S hogy az ember látja az oroszlánt, hogy ez a szörnyeteg valóban előtte van, hogy az ember tudja - úgy tűnik - így akarják megragadni őt az akarati erők, és rajtuk kívül, a testen kívül kell uralkodnia magán - erről van szó. Ha az ember nem lép a második kapuhoz, ha nem is látja az oroszlánt, úgy is mindig veszélyben van, hogy az emberi egoizmusból eredően uralni akarja a világot. Ezért a helyes megismerési út ez: először a fizikai testből és a fizikai emberlétből kiindulva, majd csak ezután kívülről közeledni ahhoz a kapcsolathoz, amelybe a kívülálló lényekkel került az ember.

Nos, ezzel szemben a legtöbb ember inkább arra hajlik, hogy a megfelelő meditációnál könnyebb úton jusson a szellemi világba. Így például el lehet kerülni a halál kapuját, és ha a belső adottságok kedvezőek, a második kapuhoz lehet lépni. Ezt azáltal éri el az ember, hogy sajátos képzeteknek, különösen bensőséges képzeteknek adja át magát, amelyeknek így az egész kozmoszba történő egyetemes feljutást kell szemléltetniük. Olyan képzeteknek, amelyeket ez vagy az a tudálékos misztikus jóhiszeműen tanácsol. Ezáltal elkábítja magát az ember a gondolati törekvéssel szemben, és közvetlenül az érzés irányítja. Hajszolja az érzést, lelkesíti az érzést. Így különben egyelőre eljut a második kapuhoz, és az akarati erőknek is ki lesz szolgáltatva, de az oroszlánt nem uralja, hanem az felfalja őt, azt tesz vele, amit akar. Ez azt jelenti, hogy alapjában véve okkult, de lényegében egoista dolgok történnek. Ezért valóban mindig fontos, de - mondhatnánk - némiképp kockázatos is, ha a jelenkori valódi ezotéria szempontjából nem utalunk mindarra, ami csak az érzések által felkorbácsolt misztika. Amit az ember bensőleg felkorbácsol, amit fizikai testéből hajszol elő, de ami mégis összhangban van a vér és a szív erőivel, a fizikai vér- és szíverőkkel, a szellemi világ bizonyos fajta észlelését idézi elő, amit nem lehet letagadni, és sok jót tartalmazhat, de az embert a szellemi világban bizonytalanul tapogatódzó lénnyé teszi, és így nem képes arra, hogy az egoizmust és az altruizmust megkülönböztesse egymástól.

Ha ezt hangsúlyoznunk kell, akkor egy nehezebb pontnál, tehát a tényleges meditációnál és mindannál, ami erre vonatkozik, a jelen kor kedélyvilága még sokszorosan alszik. Szeretik, ha a gondolkodást mégsem feszítik meg annyira, amennyire szükséges, hogy a gondolkodással azonosuljanak. Nagyon szeretik, ha azt mondják nekik: mélyedj el abban, hogy végtelen szeretettel átadod magad a világszellemnek, vagy hasonlónak, s ez által a gondolkodás megkerülésével a kedélyállapot felhevül. Akkor az emberek valóban szellemi észlelésekhez jutnak, de nincsenek teljes tudatukkal bennük, és nem tudják megkülönböztetni, hogy a dolgok, amelyekben élnek, amelyeket átélnek, egoizmusból erednek-e, vagy nem. Biztos, hogy az ego nélküli meditációval párhuzamosan kell történnie minden érzés átlelkesítésének, de ugyanúgy a gondolkodással párhuzamosan is. A gondolkodást nem kell kikapcsolni. De egyes misztikusok éppen mintegy azt keresik, hogy a gondolkodást teljesen elnyomják, és a felkorbácsolt, felhevült érzésnek adják át magukat.

Az ember ezért itt egy nehéz ponthoz érkezik, mert hiszen ez hasznos, hiszen azok sokkal gyorsabban jutnak előre, akik így felkorbácsolják érzéseiket. Bejutnak a szellemi világba, ott mindenfélét átélnek, és tualjdonképpen ezt akarja a legtöbb ember. A legtöbb embernél nem arról van szó, hogy a helyes módon jusson a szellemi világba, hanem az, hogy egyáltalán odajusson. A bizonytalanság, ami itt létrejön, abban áll, hogy mi nem először a halál kapuján megyünk át, hanem mintegy közvetlenül az elemek kapuján, ahol Lucifer még meg tudja akadályozni, hogy valóban észleljük az oroszlánt; hogy mielőtt észlelnénk, felfaljon bennünket. Az a nehézség, hogy már nem tudjuk megkülönböztetni, mi vonatkozik ránk, és mi van kívül a világon. Megismerkedünk szellemi lényekkel, elemi szellemekkel. Egy egészen kiterjedt szellemi világot ismerhet fel az ember anélkül, hogy átmenne a halál kapuján, de ezek főleg olyan szellemi lények, amelyeknek az a feladatuk, hogy az ember vérkeringését, szívműködését fenntartsák. Az ilyen lények mindig körülöttünk vannak a szellemi, elementáris világban. Olyan szellemek ezek, amelyek életelemüket a levegőből, a körülöttünk áramló melegből és a fényből is kapják, és a fizikailag már nem észlelhető szférák hangjaiból is; olyan lények, amelyek minden élőt átszőnek és behálóznak. Természetesen ekkor ebbe a világba jutunk. S a dolog megtévesztő, mert hiszen a legcsodálatosabb szellemi felfedezéseket lehet tenni ebben a világban. Ha most azt, aki nem ment át a halál kapuján, hanem közvetlenül az „oroszlánkapuhoz” furakodott és nem látta az oroszlánt - azt észleli egy elemi szellem, amelynek az a feladata, hogy fenntartsa a szívműködést, és akkor ez az elemi szellem, amely ugyanakkor más emberek szívműködését is fenntartja, esetleg hírt hozhat másokról, sőt múltbeli emberektől, vagy prófétikus híradásokat hozhat a jövőből. Tehát a dolog igen sikeres lehet, de ez mégsem a helyes út, mert mozgásunkban nem tesz szabaddá bennünket a szellemi világban.

A harmadik kapu, amelyen át kell haladni, a Nap kapuja. Ha ehhez a kapuhoz érünk, ismét egy tapasztalathoz jutunk. Míg a halál kapujánál egy szárnyas angyalfejet, az elemek kapujánál egy oroszlánt észleltünk, a Nap kapujánál egy sárkányt, egy vad sárkányt kell érzékelnünk. S ezt a vad sárkányt jól meg kell szemlélnünk. De Lucifer és Ahrimán együttesen azon fáradoznak, hogy láthatatlanná tegyék, hogy ne hozzák szellemi szemünk elé. Ha észleljük, vegyük észre, hogy ennek a vad sárkánynak van alapjában véve a legtöbb köze hozzánk, mivel olyan vágyainkból és érzéseinkből van összeszőve, amelyeket a mindennapi életben jogosan a legalacsonyabb természetünknek nevezünk.

Ha a sárkányt nem szemléljük meg a Nap kapujánál - ezt a Nap kapujának nevezik, mivel éppen a Nap-erőkben élnek azok az erők, amelyekből a sárkány össze van szőve; ezek okozzák, hogy emésztünk és más organikus teendőinket végrehajtjuk, ez valóban a Nappal való együttéléssel jön létre -, ha tehát a sárkányt nem látjuk meg a Nap kapujánál, akkor felfal minket, akkor a szellemi világban eggyé válunk vele. Akkor már nem különbözünk a sárkánytól, akkor már valójában már mi vagyunk a sárkány, aki a szellemi világban tapasztal. S jelentős dolgokat élhet át, bizonyos fokig nagyszabású tapasztalatokat tehet. Olyan tapasztalatokat, amelyek - mondhatnám - jobban megolvasztják az embert, mint azok, amelyeket a halál kapujánál vagy a halál kapuja mögött tesz. Azok a tapasztalatok, amelyeket a halál kapujánál nyerünk, főleg színtelenek, árnyszerűek, intimek, oly könnyűek és bensőségesek, hogy könnyen eltűnnek, hogy alig vagyunk alkalmasak arra, hogy figyelmet keltsenek bennünk, hogy megőrizzük őket. S mindig újra meg kell feszítenünk erőinket, hogy azt, ami könnyen megelevenedik a gondolkodásban, növekedni engedjük. Ez végül egy világgá növekszik. De amíg ez színnel, hanggal, élettel áthatott valóságként lép fel, ez hosszú, energikus munkát és törekvést követel. Majd az embernek ezeket a szín- és hangnélküli alakokat bizonyos fokig hagynia kell, hogy megelevenedjenek mindenütt a végtelenségből. Ha az ember például a legegyszerűbb levegő- vagy vízszellemet akarja felfedezni a fej-tisztánlátással - nevezzük most így, amin azt a tisztánlátást értjük, amely a gondolatok megelevenítésével keletkezik -, akkor elsősorban ez a levegő- vagy vízszellem suhan oda a szellemi világ horizontjára, oly könnyedén és árnyszerűen, hogy ez egyáltalán nem kelti fel az ember érdeklődését. S ha ennek a szellemnek színesnek vagy hangzónak kell lennie, akkor a színességnek a kozmosz egész környezetéből kell közelednie hozzá. Ez azonban először hosszú belső munkában történik. Ez először várakozással jár, amíg kegyelemben nem részesül az ember. Akkor gondolják el, ha önöknek tehát - képszerűen mondva - egy ilyen kis levegő-szellemük van, ha ennek most színekben kell közelednie, ha színesen kell megjelennie, akkor a színnek a kozmosz egy óriási részéből bele kell sugároznia. Az ember ereje kell hozzá, hogy belesugároztassa a színt. Ezt az erőt azonban csak odaadással érheti el, csak így szerezheti meg az ember. A sugárzó erőknek kívülről az odaadás segítségével kell jönniük. Ha az ember a sárkányával azonos, ha egy vele, ha egy levegő-, vagy vízszellemet lát, akkor alkalmas arra, hogy kisugározza azokat az erőket, amelyek benne vannak, és éppen a mindennapi életben alacsonyabb rendűnek nevezett szervekben találhatók Ez sokkal könnyebb. Bőrünk önmagában egy tökéletes szerv, de az asztráltestben és a fej étertestében nincs sok színesség, mivel a színek felhasználása például az agy körül történik, mégpedig a koponyaboltozat kialakítására. Így ha önök a fejből kiindulva, a fej tisztánlátásával az asztráltestet és az étertestet a fizikai testből felemelik a szellemi világ küszöbéig, akkor ebben nem sok szín található. A színeket a tökéletes szerv, az agy kialakítására használják. Ha azonban önök - nevezhetjük így - a has tisztánlátásában a gyomor, a máj, az epe, stb. szerveiből emelik fel az asztrál- és étertestet, ott még a színek nincsenek annyira felhasználva, hogy tökéletes szervet alkossanak. Ezek a szervek csak úton vannak a tökéletesedés felé. A has asztrál- és éterteste csodálatosan színes, minden lehetséges nap-színben csillog és fénylik. S emeljék ki belőle az éter- és asztráltestet, így olyan alakzatokat kölcsönöznek nekik, amelyeket a legcsodálatosabb színekben és tónusokban látnak.

Így előfordulhat az, hogy valaki csodálatos dolgot lát, és egészen nagyszabású, színes festményt vázol fel. Bizonyára érdekes ez, mivel az anatómusok számára is érdekes, hogy a lépet, a májat és a beleket vizsgálják, s ez a tudomány szempontjából is szükséges. De ha ezt egy szakértő vizsgálja, akkor az, ami oly szép színes képekben tűnik fel, ugyanaz, ami evés után két órával az emésztési folyamat alapjául szolgál. Bizonyára nincs semmi kifogás az ellen, hogy ezt vizsgálja az ember. S ahogy az anatómusnak vizsgálnia kell a dolgokat, úgy a tudomány is egyszer sokat nyer majd abból, hogy ezeket a dolgokat vizsgálja, hogy megtudja, mit tesz az étertest, amikor a gyomor emészt. De azzal teljesen tisztában kell lennünk: ha nem tudatosan lépünk a Nap kapujához, nem úgy, hogy ezt a sárkányunkkal egyesítjük, akkor mindazt, ami hasunk éter- és asztráltestében van, ebbe a sárkányba helyezzük. Kiválasztjuk ezt, majd kisugározzuk a tisztánlátó alakzatokba, s akkor egy csodálatos világba jutunk. A legszebb és a legkönnyebben elérendő elsősorban nem a magasabb erőktől, a fej tisztánlátásából, hanem a has-tisztánlátásból ered. S ezt igen fontos tudnunk. Mivel a kozmosz számára nincs abszolút értelemben alacsonyabb rendű, csak relatív alacsonyabb rendű dolog. A kozmosznak óriási jelentőségű erőkkel kell dolgoznia, hogy létrehozza azt, ami az emberi emésztőszervhez szükséges. De arról van szó, hogy ne adjuk oda magunkat semmiféle tévedésnek, illúziónak, hanem tudjuk, hogy a dolgok milyenek. Ha tudjuk, hogy valami, ami olyan csodálatos megjelenésű, nem más, mint az emésztési folyamat, az rendkívül fontos. Ha azonban azt hisszük, hogy egy ilyen kép által talán egy sajátos angyali világ nyilatkozik meg, akkor éppenséggel tévedünk. Tehát nem az ellen fordulhat az értelmes ember, hogy ebből a tudásból egyfajta tudományt művelnek, hanem az ellen, hogy az ilyen dolgokat mintegy hamis fényben tüntetik fel. Ez az, erről van szó. Így például előfordulhat, hogy valaki éppen az emésztési folyamat lefolyása révén az emésztés egy bizonyos fázisában mindig az étertest egy bizonyos részét emeli ki; akkor ő egyfajta természetes tisztánlátó lehet. Az embernek csak tudnia kell, miről van szó.

Az embernek tehát nehéz odajutnia, hogy a fej-tisztánlátás által, ahol ehhez az éter- és asztráltest minden színességét felhasználják, hogy az agy csodálatos felépítését létrehozzák, a szín- és tónusnélküliséget teljesen színessé, tónusossá tegye. De viszonylag könnyű odajutni, hogy a has-tisztánlátással a világ legcsodálatosabb dolgait lássuk. Természetesen ebben a has-tisztánlátásban olyan erők is rejlenek, amelyeknek a felhasználását meg kell tanulnia az embernek. Azok az erők, amelyeket emésztési folyamatunknál használunk, csak átalakult erők, és ezeket akkor éljük át helyesen, ha egyre jobban és jobban megtanuljuk, hogy kialakítsuk azonosulásunkat sorsunkkal. Ezen a téren az is tanít bennünket, ami szárnyas angyalfejként jelent meg, a másik részét követnünk kell. Itt arról van szó, hogy nemcsak azokat az erőket követjük, amelyek az emésztést szolgálják, hanem a magasabb rendűeket is, ezek azok az erők, amelyek sorsunkban, karmánkban rejlenek. Ha ezzel azonosulunk, akkor sikerül kiűznünk azokat a szellemi lényeket, amelyeket magunk körül látunk, és az a törekvésük, hogy a színek és hangok beáramoljanak a világmindenségből. Akkor természetesen a szellemi világ teljes tartalmúvá, konkrétté válik, valóban éppen olyan konkrétté, hogy úgy vagyunk benne, mint ahogy a fizikai világban.

A halál kapujánál az egyik sajátos nehézség az, hogy valóban az az érzésünk - és ezt le kell győznünk -, hogy ott lényegében elveszted magad! De ha az ember ténylegesen megerősíti magát, és azonosul a gondolatisággal, azonnal az a tudata lehet: elveszted, de újra megtalálod magad. Ez egyfajta tapasztalat, amire szert tesz az ember. Az ember elbizonytalanodik, ha belép a szellemi világba, de tudja, hogy újra megtalálja magát. Meg kell tennie az átmenetet: a szakadékhoz érni, a szakadékban elveszni, de bízva abban, hogy kívül újra megtalálja önmagát. Ez olyan tapasztalat, amit végig kell vinnie az embernek. Mindaz, amit itt vázoltam, éppen ilyen belső élmény, amin végig kell menni. S fontos az, hogy az ember megtudja, mi történik a lélekben. Éppen olyan ez, mint amikor valamit látnia kell az embernek; ha egy barátja hívja fel rá a figyelmet, ez jobb, mintha ő maga gondolná ki. De mindezt, amit felvázoltam, csak úgy tudja elérni az ember, ha valóban odaadással, mindig újra a belső munkának és belső önmegtagadásnak szenteli magát a meditáció révén, ahogy ezt „A magasabb világok megismerésének útja” és a „A szellemtudomány körvonalai” c. könyvem második részében leírtam.

Igen nagy jelentőségű az, hogy az ember megtanulja, hogyan tegyen szert ezekre a másfajta tapasztalatokra a szellemi világ küszöbén túl. Ha az embernek, ahogy ez természetes, csak a vágya van meg, hogy a szellemi világban a fizikai világ egyfajta folytatását, megkettőződését találja, ha úgy véli, hogy a szellemi világnak éppen olyannak kell lennie, mint itt a fizikai világnak, akkor nem tud bejutni oda. Az embernek valóban azt kell véghezvinnie, amit úgy érez, hogy mindannak a megfordítása, amit itt a fizikai világban tapasztalt. Itt a fizikai világban például ahhoz van szokva az ember, hogy felnyitja a szemét, és fényt lát, hogy a fény benyomást tesz rá. Ha a szellemi világban azt várja, hogy szellemi szemeit éppen úgy fel tudja nyitni, hogy a fény bizonyos hatással legyen rá, akkor nem juthat ide, valami hamis dolgot vár. Ez olyan, mint a köd, ami a szellemi értelem elé húzódik, ami elfedi a szellemi világot, mint ahogy a ködtenger elfedi a hegyet. A szellemi világban például nem láthat az ember fénnyel megvilágított tárgyakat, hanem tisztában kell lennie azzal, hogy a fénnyel ő maga világít a szellemi világban. Ha a fizikai világban a fénysugár ráesik egy tárgyra, akkor látjuk; a szellemi világban azonban az ember maga van benne a fénysugárban, és ez által érinti meg a tárgyat. Így az ember maga a fénysugárral úszva ismer meg a szellemi világban; tudja, hogy benne van a sugárzó fényben. Ez olyasmi, ami útbaigazítást adhat, ahogy fogalmakat elsajátíthat, amelyek alkalmasak arra, hogy előrevigyék a szellemi világban. Rendkívül fontos például, hogy egyszer elképzeljük: hogy lenne az, ha most a Napban lennél? Azáltal, hogy nem vagy a Napban, látod a tárgyakat a visszavert sugarak által, ha a napsugarak megvilágítják. El kell képzelnünk, hogy benne vagyunk a napsugarakban, és ezekkel érintjük meg a tárgyakat. Ez az érintés egyfajta élmény a szellemi világban; éppen abban áll itt az átélés, hogy az ember elevennek érzi magát benne. Az ember elevennek érzi magát a gondolatok szövedékében. Éppen amikor ez az állapot elkezdődik, hogy az ember tudatosnak érzi magát a gondolatok szövedékében, akkor ez közvetlenül áttér arra, hogy tud önmagáról a sugárzó fényben. Akkor a gondolat van a fényből. De ezt az ember csak akkor tapasztalja meg, ha mintegy alámerül a fénybe, ha benne van ebben a gondolatszövedékben. Az emberiség most olyan fokon van, ahol el kell sajátítania az ilyen képzeteket, ezekkel nem megy át a halál kapuján, hiszen ott bent van a szellemi világban, s ott egészen szokatlan világba kerül. A tőke, amit az emberek a Föld őskezdetén az istenektől kaptak, fokozatosan felemésztődött. Az emberek most már nem viszik át a halál kapuján azt, ami a régi örökség maradványa volt. Most itt a fizikai világban fokozatosan olyan fogalmakat kell elsajátítaniuk, amelyek akkor is, ha átlépnek a halál kapuján, arra szolgálnak, hogy az átlépés után számukra kísértő és félrevezető, veszélyesen fellépő lényeket láthatóvá tegyék. Ezekkel a nagy kozmikus összefüggésekkel össze van kötve az, hogy éppen most kell a szellemtudományt közölni az emberiséggel, hogy a szellemtudománynak fel kell lépnie az emberek között. S megfigyelhetjük, hogy éppen napjainkban, a mi sorsfordító napjainkban valóban jönnek létre átkelések a halál kapuján. Fiatal éveikben mennek át most emberek a halál kapuján, amit a kor sorseseményei követelnek, olyanok, akik bizonyos fokig teljes tudatossággal, fiatalon engedték közel magukhoz a halált. Most nem arra a pillanatra gondolok, mielőtt a halál például a harcmezőn lép fel. Hiszen ott sok minden lehet lelkesedésben és hasonlókban, ami a halál élményét senki számára sem teszik olyan kiemelkedővé, olyan figyelemmel áthatottá, mint ahogy különben gondolnánk. De amikor a halál bekövetkezik, akkor ez egy olyan halál, amely még el nem használt étertestet, korunkban el nem használt étertestet hagy hátra, amelyre a halott rá tud tekinteni; s így a halott ezt a jelenséget, a halálnak ezt a tényét sokkal nagyobb világossággal látja, mintha akkor látná, ha a halál betegség, vagy aggkori gyengeség miatt következne be.

Ez a halál a harcmezőn intenzívebb, erősebben ható esemény napjainkban, mint az olyan halál, amely más módon áll be. Ezáltal hat a halál kapuján átment lelkekre, mégpedig tanulságosan. A halál szörnyű, vagy legalábbis szörnyű lehet az embernek, ameddig testben él. Ha azonban az ember átment a halál kapuján, és visszatekint a halálra, így a halál a legszebb élmény, ami egyáltalán lehetséges az emberi kozmoszban. Akkor ez a visszapillantás arra, hogy a halál által bejutott a szellemi világba, a halál és az újabb születés között a legcsodálatosabb, legszebb, legnagyszerűbb, legragyogóbb esemény, amire a halott egyáltalán vissza tud tekinteni. Mivel éppen születésünkről valóban oly keveset élünk át fizikai átélésünkkel - hiszen egyetlen ember sem emlékezik a szokásos, nem kifejlesztett képességekkel fizikai születésére - éppen olyan biztos mindig a halál azoknak a lelkeknek számára tudatuk megjelenésétől kezdődően, akik átmentek a halál kapuján. Ez mindig ott van, de mint a legszebb dolog, mint ami ráébreszt a szellemi világra. S ez a legcsodálatosabb tanító, olyan tanító, aki a befogadó lélek számára valóban bizonyítani tudja, hogy van egy szellemi világ, mivel a fizikait saját lénye által megsemmisíti, és ebből a megsemmisítésből előhívja azt, ami szellemi. S a szelleminek ez a feltámadása a fizikai teljes levetésével olyan esemény, amely mindig ott van a halál és az újabb születés között. Ez megtartó, csodálatosan nagy esemény, és megértésébe fokozatosan növekszik bele a lélek; belenövekszik egészen egyedülálló módon akkor, ha ez az esemény bizonyos mértékben - mondhatnánk - önmaga által választott esemény. Ha az ember ezt a halált természetesen nem kereste, de például azáltal, hogy bizonyos mértékig önkéntesen besorozta magát, mégis önként találta meg. Ezáltal ez a pillanat újra megvilágosodott. S egy olyan ember, aki különben nem sokat gondolkodott a halálról, keveset vagy csak részben törődött a szellemi világgal, az éppen korunkban, a halál révén, saját halála után egy csodálatos tanítót kaphat. S ez a fizikai és a szellemi világ közötti összefüggés tekintetében olyasmi, ami éppen ebben a háborúban óriási jelentőségű. Már néhány előadásban hangsúlyoztam ebben a nehéz időben: nem elegendő az, amit a puszta tanítással, a szóval tehetünk; de óriási tanítás lesz a jövő emberei számára az, hogy oly sok halál következik be. Ez hat a halottakra, és a halottak ismét belenyúlnak az emberiség jövőbeni kultúrájának folyamatába.

Így éppen egy ilyen halottól szeretnék szavakat közölni, aki fiatalon, napjainkban ment át a halál kapuján, olyan szavakat, amelyek - mondhatnám - átvergődtek ezen a kapun; és éppen emiatt bizonyos mértékig meglepőek. Ezek azt bizonyítják, ahogy a halott, aki sajátos világossággal érezte a halált, ahogy a harcmezőn éli át, most ebben a másfajta élményben találja magát a halál után; hogyan dolgozza ki magát a földi képzetekből és dolgozza bele magát a szellemi képzetekbe. Ezeket a szavakat is szeretném itt közölni önökkel. Ezek, ha szabad így jellemeznem őket, azt tartalmazzák, amikor egy harcmezőn elhunyt mintegy oda akarja nyújtani őket azoknak, akiket a halott hátrahagyott.

A fénylőben
Ott érzem én
Az életerőt.
A halál engem
Az alvásból felébreszt,
A szellemi alvásból.
Azzá válok,
És azt cselekszem magamból
Amit a fény-erő
Bennem sugároz.

Ez bizonyos mértékig abból ered, amit a halott az elszenvedett halál után erre rápillantva elsajátít, az elsajátításban átél, így mintha ez a lény eltöltené magát azzal, amit a halál után, arra rátekintve tanulnia kell, s erről ismeretet is kapna, amely meg akar nyilatkozni.

A fénylőben, ott érzem én az életerőt.

Tehát érzi, hogy magasabb fokon eleven a szellemi világ felfogásában, mint itt volt a halál előtt. Úgy érzi, hogy a halál egyfajta ébresztő és tanító:

Azzá válok, és azt cselekszem magamból…

De érzi, hogy ezt a cselekvést a fény-erő cselekszi benne, úgy érzi, hogy önmagában éli át a fényt:

Azzá válok,
És azt cselekszem magamból,
Amit a fény-erő
Bennem sugároz.

Mindenütt láthatjuk, valóban láthatjuk, hogy az, amit megtapasztalhatunk a szellemi világban, újra és újra a legtisztább bizonyítékát adja annak, amit másfelől az úgynevezett imaginatív megismerés segítségével meg lehet ismertetni ebből a szellemi világból. S az ember azt szeretné, hogy ez megelevenedjék, valóban megelevenedjék szellemtudományos mozgalmunk által, hogy ne csupán egy ismerettel legyen dolgunk a szellemi világról, hanem ez az ismeret valóban olyan elevenné váljon bennünk, hogy elsajátítsuk azt, hogy másként érezzük a világot, miközben a szellemtudomány fogalmai megelevenednek bennünk. A szellemtudomány gondolatainak ez a belső átélése az, amit már gyakran mondtam, ismételten elmondtam. Alapjában véve ezt követelik tőlünk, úgy, hogy ezzel kell hozzájárulnunk a világ további fejlődéséhez, hogy ezáltal összefolyjanak a szellemtudományból született spirituális gondolatok, amelyek fénylő erőkként emelkednek fel a szellemi világba, és visszatérnek a ragyogó világmindenségbe, hogy ez egyesüljön azzal, amit a halál kapuján átmentek sorsfordító napjainkban az emberiség szellemi, kulturális mozgalmába belevittek. Akkor jön létre az, amit ezek a szavak tartalmaznak, amelyekkel ma zárni szeretnénk fejtegetésünket:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse -
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe. 

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként