|
"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< Vissza
 Embersorsok és népsorsok (8)7. A személyes-érzékfeletti Berlin, 1915. február 22. Ma este szeretnék néhány dolgot elmondani fizikai világunknak a szellemi világgal való összefüggéséről, miközben hozzákapcsolok néhány bensőbb tapasztalást a mi saját mozgalmunkon belül. Ebben az intim, zárt körben ez lehetséges. S mindenekelőtt tudom, hogy a közlésekért felelősséget vállalhatok azok előtt, akik tagjainkká váltak, akik további életük folyamán azok maradnak, s akikre néhány olyan tény vonatkozik, amelyekről ma beszélni kívánok. Éppen az utóbbi hetekben történt, hogy mivel éppen azon a helyen időzhettem, ahol kedves barátaink elhamvasztása történt, s ahol a karma úgy rendelte, hogy beszélhettem ennél az elhamvasztásnál. S mindez teljesen összefügg egy másik ténnyel: nagyon közel áll hozzám, hogy e személyiségekhez kapcsolódva, bizonyos említésre méltó benyomásokat kaphassak létükről a szellemi világban, miután röviddel ezelőtt átmentek a halál kapuján. Hiszen már gyakran említettem, hogy ha az ember a szellemi világ egyik-másik tényéről benyomásokat kap, az különféle körülményektől függ. Mindenekelőtt attól, mennyire lehetséges, hogy valóban belső összefüggést, erős belső összefüggést alakítson ki az érintett lélekkel. Ez úgy jöhet létre, hogy az ember néha abban a hitben él, hogy némely lélekkel egészen sajátos kapcsolatának kell lennie - és mégis ez ritkábban fordul elő. Egyes lelkeket az ember először azáltal ismer meg, amit később megtud, hogy éppen egy ilyen kapcsolat könnyebben jöjjön létre. Nos, ez történt éppen abban a három esetben, amelyekről először szeretnék beszélni, kedves barátaim. Közvetlenül a halál után létrejött az az intenzív szükséglet, hogy olyan benyomásokat szerezzek, amelyek e lelkek egész lényével összefüggésben állnak. Azt mondhatom: ez éppen ezekben az esetekben magától adódott. Hiszen az ember tudja, nemde, hogy ha egy temetési ünnepségen beszélnie kell, természetesen a sokasághoz beszél, de ebben a három esetben mintegy belső szükségletként jelent meg számomra, hogy valóban intenzíven kapcsolódjam az érintett lények lelkéhez, az elhamvasztási ünnepségen az érintett lelkek lényét mintegy szavakba öltöztessem. Ez azonban nem úgy volt, mintha elhatároztam volna, hogy éppen ezeken a halotti ünnepélyeken ezeknek az érintett lelkeknek a lényét jellemezzem, hanem úgy adódott, mint egy megvilágító szükségszerűség, hogy ezt kell tennem. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy más esetekben is így kell lennie. Ez a megvilágító szükségesség tehát az egyik léleknél adódott, mivel - ezt nem törvényként, hanem tapasztalatként, élményként mondom -, éppen a halál után a szellemi világból olyan impulzusok jöttek, hogy ezt a lelket jellemezzem. Nem kellett kigondolnom a szavakat, a szavak adódtak, jöttek. S néhány utalásból, amelyeket már megtehetek az érintett lélek további életéről a halál után, meglátjuk, miért volt ez éppen így. Elsősorban - hogy az egészet megértsük - néhány megjegyzést kell tennem az ilyen élmények sajátos jellegéről. Ha itt a fizikai világban az ember benyomásokat akar kapni, akkor megszemléli a dolgokat. Az ember gondolatokat hoz létre, aszerint, ahogy a dolgokat látja, hallja vagy tapasztalja, tudja, hogy ő maga az, aki „csinálja” ezeket a gondolatokat. - Ha az embernek olyan lélekkel van dolga, aki átment a halál kapuján, azonnal észreveszi, hogy minden, amit maga tesz a gondolatokkal, szavakkal, tulajdonképpen eltávolítja az érintett lélektől, hogy szükséges az, hogy teljesen átadja magát annak, amit egyvégtében tesz. S ha az ember a benyomásokat szavakba akarja önteni, akkor éppen ebben a tényben magában meg kell találnia a lehetőséget arra, hogy ezeket a szavakat egyfolytában alakítsa, hogy az ember semmit se tudjon hozzátenni ahhoz, ahogy ezek a szavak kialakulnak. Az embernek belülről kell képesnek lennie, hogy odahallgasson ezekre a szavakra. S ha az ember belülről odahallgat, ugyanakkor bizonyos benne, hogy ezeket a szavakat nem maga mondja ki, hanem az a lény, aki átment a halál kapuján. Így volt ez, amikor az utóbbi hetekben egy idős tagunk eltávozott a fizikai síkról. Egy olyan idősebb tagunk, aki hosszú évek óta valóban mélyen, szívből beleélte magát mozgalmunkba - átélte érzései, hangulati élményei számára mindazt, amit ideákban, elgondolásokban szellemtudományunk adhat. Óriási odaadással azonosította magát mindazzal, ami keresztülhullámzik és örvénylik a szellemtudományon. Nos, az a kérdés, hogy bizonyos mértékig átengedje-e magát az ember ezeknek a benyomásoknak, amelyekből ez a lélek kiindult. S figyelemreméltó módon az történt (ezt meg lehetett állapítani), hogy már néhány órával a fizikai halál beállta után bizonyos szó-benyomások, már szavakba formálódott benyomások - tehát nem csupán hallható, valóságos szavakban megformálódó benyomások adódtak, mint az érintett lélek jellemzői. Ezekhez a szavakhoz semmi mást nem lehetett hozzátenni, minthogy lehetőség szerint arra törekedni, hogy tisztán felfogjam azt, amit az érintett lélek saját benső világán keresztül mondott, mivel az embernek ezt teljesen ilyenfajta beszédnek kell neveznie. S ezek éppen azok a szavak voltak, amelyek - mint mondtam - nem az én szavaim, hanem azok, amelyek - s kérem, pontosan mérlegeljék ezeket a szavakat, amiket most használok - az érintett, a halálon átment lélektől jöttek. L. Grossheintz emlékére (1915. január 5.)
S akkor, amikor e szavakat még egyszer elmondtam a halotti beszéd végén anélkül, hogy előre tudtam volna, a végén meg kellett változtatnom, és ezt kellett mondanom:
Most világossá vált, hogy mi volt ez. Ez az érintett személyiség törekvése volt, hogy amit a szellemtudományos gondolatokból, ideákból, érzésekből és tapasztalatokból éveken keresztül felvett a saját lényébe, amely most átment a kapun, úgy vésse ezeket bele, hogy az ideák, tapasztalatok erőkké váljanak, amelyek ennek a személyiségnek a lényét a halál után alakítják és belevésődnek. - Tehát ez a személyiség felhasználta a szellemtudomány ideáit, képzeteit, hogy belerajzolja, belevésse saját lényébe, ahogy ez a lény valóban lelkileg továbbmegy a szellemi világban. Röviddel ezután elvesztettünk a fizikai síkon egy másik barátnőt mozgalmunkból, egy másik tagunkat. S nála ismét intenzív szükségszerűség mutatkozott arra, hogy lényét jellemezzem. De ez nem tudott úgy megtörténni, mint az említett esetben. Az említett esetben valóban a szavakban, ahogy bevésődtek, egészen úgy volt, hogy az ember azt mondhatta: egy lélek, aki átment a halál kapuján, maga szólalt meg így, ahogy érezte magát, és amivé válni akart, önmagából beszélt. Ebben a másik esetben úgy volt, hogy az ember saját lelkével mintegy szembe kellett állítsa magát, és az érintett lény lelkét szellemileg meg kellett figyelnie. Akkor ez a lélek szintén magából beszélt, de olyan szavakkal szólalt meg, amelyek mégis épen az őt szemlélő lélekből vették az anyagot önmaga jellemzéséhez. Így az, amit a lélek tett, aki átment a halál kapuján, csak ösztönzés volt arra, amit az embernek éreznie kellett, hogy kimondja lényével szemben, miután az átment a halál kapuján. S így keletkeztek akkor a következő szavak, amelyeket az elhamvasztási ünnepségen utána kellett küldeni: S. Colazza emlékére (1915. január 2.)
Amikor ezeket a szavakat az emlékbeszéd kezdetén és végén elmondták, kezdődött az elhamvasztás. S megfigyelhettük, kedves barátaim, hogy ebben a pillanatban - tehát jól jegyezzék meg, nem abban a pillanatban, mialatt elmondták, hanem abban, amikor a kemence hője belekapott a testbe -, ez volt az a momentum, amikor - később erről majd pontosabban beszélek - az első tudatos pillanat lépett fel a halál után. Azt mondom: „tudatos pillanat”, és így értem: hiszen éppen a halál után az elhunyt visszatekint arra, ami az étertestben élettablóként tűnik fel. Ez azonban néhány nap múlva megszűnik. Nos, éppen akkor az a szükségszerűség adódott, hogy elég hosszú idő telt el a halál és az elhamvasztás között. Szerda este hat órakor állt be a halál, következő hétfőn, 11 órakor történt az elhamvasztás. Tehát már bekövetkezett a képeknek, az élettablónak az eltűnése. Tehát az élettabló utáni némi tudatosság első pillanata akkor lépett fel, amikor az elhamvasztó kemence hője belekapott a testbe. S ott akkor tisztán megmutatkozott, hogy a rátekintés módja, az egész világszemlélet módja egy ilyen szellemmé vált lény számára más, mint az emberi lélek számára, ameddig a fizikai testben időzik. A fizikai testben mi úgy látjuk a tér dolgait, hogy azok állva maradnak, ha mi eltávolodunk tőlük. Ha itt áll egy szék, és én nézem, majd egy kissé távolabb megyek, a szék még ott van, ott marad. Amíg fizikai testben élünk, azok a tapasztalatok, amelyek időben játszódnak le, nem így történnek. Azok a tapasztalatok, amelyek időben vonulnak át rajtunk, nem maradnak ott, ahol vannak. Egy tapasztalás, ami átvonult rajtunk, elmúlt, és ha visszapillantunk, csak az emlékezéssel tehetjük. Csak a múltunk köt össze minket az eseménnyel. Ez a szellemlény számára nincs így. Ő látja az eseményt, amint ott van, ahogy mi a dolgokat a térben egy helyben állva látjuk. S így az első benyomás, ami a lelket érte, akiről beszélek, a halotti ünnepség volt, mindazzal, amit ott beszéltek és tettek. Ez az ünnepély már öt vagy tíz perce elmúlt, de a halott számára még ott volt, ott állt, mint a fizikai ember számára a térben ott állnak a dolgok. S az első benyomása a visszapillantás volt mindarra, amiket ott elmondtak - tehát mindenekelőtt azokra a szavakra, amelyek ott elhangzottak, s amelyeket éppen felolvastam. Ez valóban így van, mint ahogy Wagner mély intuícióból mondta: „az idő térré válik”: Az, ami elmúlt, nem múlt el a szellemi megélés számára, hanem ott áll, mint a fizikai embernek a tér dolgai. Ez volt az első benyomás a halál után, ez a halotti ünnepély, és amit ott elmondtak. Ebben az esetben volt ez csak úgy, hogy ezt a visszapillantást és mintegy szemlélését annak, ami a halotti ünnepélyen történt, nem lehet a tudat végleges felvillanásának nevezni, mert ezután ismét jött a bizonytalan, halvány sejtés állapota, amiről még beszélni fogok, s csak bizonyos idő múlva lépett fel ismét a tudat felvillanása. Lassan és fokozatosan lép fel ismét a tudati megvilágosodás, hónapokig tart, amíg teljesen ott van az, amiről elmondhatjuk, hogy a halott teljes mértékben maga körül tudja a szellemi világot. - De később - éppen a tudat egy későbbi felvillanása folyamán - éppen ennél a személyiségnél intenzív szükséglet mutatkozott arra, hogy mindig újra visszatekintsen erre a pillanatra, és világosan szemügyre vegye. Ez teljes összhangban áll azzal, amit éppen egymás mellé akarok állítani, amit az embernek a halál utáni magatartásáról tudhatunk. Egy harmadik eset, amely különösen kedves berlini tagjainkat is intenzíven érinteni fogja: ez a mi nemrégen elhunyt barátunk és tagunk, Fritz Mitscher esete. Ő röviddel harmincadik éve előtt ment át a halál kapuján, harmincadik évének betöltése előtt. Február 26-án lenne 3o éves. Fritz Mitschernél, halála után mindenekelőtt saját lelke ösztönzésére történt, hogy a gondolatok lényére irányultak, szemlélődő lelkére, ami abból indult ki, hogy szellemi mozgalmunknak igen intenzíven adta oda magát. E vonatkozásban egyenesen példaszerű személyiség volt, mégpedig oly módon, hogy tudományos képzésre hajlamos természet lévén, valóban belső, mély szükségességből, annak belső igényéből, hogy hajlamait egyre jobban kibontakoztassa, egész tudását a szellemtudományos mozgalom szolgálatába szerette volna állítani. Ezáltal éppen egyike volt azon személyiségeknek, akik oly szükségesek szellemtudományos világszemléletünk folyamatában. Ezt igényelte a jelen, hogy a külső tudományt, a külső tudományos törekvéseket a lelken keresztül úgy használják fel, hogy ez a külső tudományos törekvés mintegy beleáramoljon a szellemi világból nyert ismeretekbe, amelyeket magunkévá akarunk tenni. S ez hevítette Fritz Mitscher fiatalos lelkét. Mint ahogy az az érzés is nyilvánvaló volt, már mialatt itt az életben szemlélte őt az ember, hogy ő igen helyes úton jár mozgalmunkat illetően. Most emlékeztetem barátainkat arra, amit évekkel ezelőtt egy másik haláleset alkalmával mondtam: éppen olyan személyiségeknél, akik bizonyos mértékig azt, amit a jelenben a fizikai világ tudománya adni tud, felvették magukba, előállt az - ha korán átmentek a halál kapuján -, hogy a haláluk előtt jelentős munkatársai lettek szellemi mozgalmunknak, hiszen az nem csupán azokra a lelkekre van utalva, akik itt testben tartózkodnak. Ha nem lenne meg nekünk azoknak a lelkeknek az ereje, akik földi tudással átmentek a halál kapuján és ott összeköttetésben maradnak azzal az akarattal, amelynek keresztül kell áramolnia mozgalmunkon, akkor bizonyára jelenlegi materialista korunkban nem táplálhatnánk azt a reményt, amennyire az éppenséggel jogos, hogy előrejutunk. Így távozott el Fritz Mitscher lelkéből valami, amit szavakba foglalva, nem másként, csak éppen így tudtam kifejezni, ahogy most felolvasom Önöknek, s ahogy az elhamvasztáskor elmondták: Fritz Mitscher emlékére (1915. január 2o.)
Az első szakaszt illetően az ilyen szavak is olyannyira megformáltak, hogy úgy kell tekintenünk őket, mint amelyek a halálon átment lélekkel azonosulva keletkeztek. Úgy adódnak, mint egy szükségszerűség, ha nem is maga a lélek mondja ki őket, ha magából a lélekből csak a javaslat indul ki -, úgy adódnak, mint szükségesség azon erőkön keresztül, amelyek a lélekből indulnak ki, hogy éppen így, részletekbe menően éppen így hangozzanak el, ahogy kimondták őket. Nekem ezeknél a szavaknál valóban semmi más törekvésem nem volt, mint ezek a szavak, ahogy éppen felolvastam Önöknek. Ezért igen megrázó volt számomra, mikor a temetést követő éjjel Fritz Mitscher barátunk lelke, még nem a tudatából, de bizonyára a lényéből kiindulva bizonyos mértékig válaszolt arra, ami a temetésen elhangzott. Válaszolt, mialatt tőle, tehát a halálon átment lélekből a következő szavak jöttek:
Arra, hogy az ember e két versszakot úgy is mondhatja, hogy minden „neked”-et „nekem”-re, és a „tiéd”-et „enyém”-re lehessen változtatni, a legkevésbé sem gondoltam, mikor ezeket a szavakat leírtam. Mindez csak élő volt számomra:
S most e szavak éppen így változtak át, s úgy tudtak átváltozni, hogy nyelvtani változtatás nélkül, csak „Éned” helyett „Énem”, és „bensődben hatalmasan sugározzon” helyett „bensőmben hatalmasan sugározzon”-ra tudtak változni, és így tovább. Van itt egy figyelemreméltó összefüggés aközött, amit itt mondtam, a lélekkel, amely átment a halál kapuján: egy olyan összefüggés, amely abból adódik, hogy éppen az, amit itt elmondtam, a lélekből nem csupán visszhangként tért vissza, hanem értelmesen átalakítva. Csak azt szeretném megjegyezni, hogy mikor ezek a szavak megjelentek, valóban lelkemen egy bizonyos érzés vonult át, ami az alapvető árnyalatot adta ehhez. Az az érzés volt ez, mintha szükséges volna számomra, hogy éppen ennek a léleknek az áthaladásához a halál kapuján egy bizonyos biztatást adjak. Hiszen tudjuk, hogy a mai materialista időkben mi minden szegül ellene szellemi mozgalmunknak, milyen kevéssé alkalmas már a világ erre a szellemi mozgalomra. S ha áttekintjük azt, amit a földi életben teljesíteni lehet, akkor valóban azt mondhatjuk: ezt szükséges támogatni! S ez az érzés volt az, amelyen keresztül kifejeződtek e szavak:
Mintegy felszólítani ezt a lelket arra, hogy a magokat, amelyekre alkalmas volt, hogy szellemtudományos mozgalmunk támogatására továbbra is felhasználja, éppen ennél a léleknél szükségszerű érzésnek tűnt számomra. Nos, majd meglátják, hogy ebben a három, számomra oly közelálló esetben minden különbözőség ellenére valami hasonló áll fenn. Ez az, hogy a szemlélődő lélek előtt, akit a karma folytán különösen ösztönöztek erre, mivel a halotti ünnepélyen beszélnie kellett, gondolatok jelentek meg e lényről, és az, hogy hasonlóképpen megmutatkozott az a szükségesség, hogy a lény megnyilatkozzék. Az első személyiségnél, akiről beszéltem, valóban úgy volt - hiszen tudják, miért mondok ilyen dolgokat: csak a megismerés szolgálatában, nem egyfajta szájhősködés kedvéért -, hogy éppen csak megismerkedtem vele a fizikai síkon, miután belépett a Társaságba. Az ember ugyanis megél a többiekkel egynémely dolgot, ami itt társaságunkban a személyiségek között lejátszódik, de barátaink tudják, hogy az nem az én stílusom, hogy valamiképp életkörülményekről, vagy hasonlókról tudakozódjam, vagy kérdezősködjem erről-arról, amit az érintett személyiség a fizikai életben megélt, és így tovább. Nem személyes, hanem a megismerést kielégítő dolog volt számomra, mikor az egyik személyiséget egy kis halotti megemlékezésben is úgy jellemeztem, ahogy lelke szerint az életet végigélte itt a földön. Semmi más nem volt előttem, mint a lélek a halál után. Nemcsak hogy kimondta ezeket a szavakat, amelyeket először felolvastam, hanem a lélek olyannak mutatkozott, amilyen éppen a halál után volt, amilyen sajátosságai voltak a halál után. Ehhez semmi más nem volt előttem. Valójában alig tudtam valamit arról, mi történt vele, mielőtt belépett a társaságunkba, és arról az életről sem sokat, amely nem a gyűléseken folyt, vagy azokon az alkalmakon, amikor néha tagjainkkal találkozom. Semmi továbbit nem tudtam. Mégis ebben az esetben, mintegy belső szükségletnek engedelmeskedve, a temetéskor ösztönzést éreztem arra, hogy bizonyos életkörülményekről beszéljek, olyanokról, amelyek az egész életre vonatkoznak: az elhalt személy viszonyáról - aki magas kort ért meg - gyermekeihez és munkájához. S mint mondottam, nem személyes, hanem a megismerést kielégítő dolog volt számomra, amikor a rokonok azt mondták: olyan jól felismertük az érintett személyt abból, amit mondott, mert minden szó egész intenzíven jellemezte. Ez tehát az egyéni élet képe is volt, mialatt a fizikai élet folyamatát érintette, amelyhez csak a lehetőség volt adva - miután ez az élet összesűrűsödött a lélekben -, hogy így a lélekben összesűrűsödött eredményeket lássuk. Ami viszont bennünket a megismerés szempontjából különösen intenzíven érdekel, az éppen ennél a léleknél az, hogy észleljük azt az erős szükségletet, hogy szellemi pillantását ráirányítsa saját életére. Ezért valóban nem az én érdemem volt, hogy az érintett személy egyéni életét jellemezni tudtam, hanem a folyamat az volt, hogy bár a személyiség azelőtt nem volt tudatában annak, mégis lelki lénye odairányította - előkészülve ezáltal egy későbbi, tudatos, halál utáni életre - odairányította azokat az erőket, amelyeknek később tudatossá kellett válniuk -, saját életére, saját átélésére. S az, amit mondanom kellett, látható volt ezeken a gondolati képeken, amelyek abból álltak, hogy a saját lélek saját élményei felé fordult. Tehát azt ábrázoltam, amit a személyiség öntudatlanul gondolt magáról a halál után. Ami ennél fontos számunkra, ami kiemelkedő, hogy a személyiség a halál után intenzív szükségletét érezte annak, hogy pillantását öntudatlanul ráirányítsa saját lelkére. A másik személyiségnél, aki mintegy „felébredt”, amikor a hő megragadta a testét, mivel ez később megmutatkozott egy ilyenfajta szórványosan fellépő újra-felébredéskor -, hogy milyen módon viselkedett azzal kapcsolatban, ami éppen lényére volt jellemző, hogy az a szükséglete támadt, hogy ehhez a lényhez - mint már mondtam - ezekhez a szavakhoz, amelyek a lényét jellemezték, mintegy visszanyúljon, megragadja őket. S éppen a beszédben - ha beszédnek nevezhetjük azt, ami a lelkek kapcsolatában fejeződik ki, legyenek akár testben, vagy akár nem testben és már szellemi lények, már halottak - abban, ahogy az ember abból az érintkezésből beszélni tud, a következőt kell mondanunk. Mikor egy későbbi „felébredést” érzékelni tudtam ennél a személyiségnél, bizonyos mértékig lelkesítő érzést kellett tapasztalnom azért, hogy ezek a szavak adódtak nekem, amelyeket ott ki tudtam mondani. Ez megmutatta, hogy valóban jó együttműködésben voltam a halottakkal. Az ember ki tudta venni, hogy e halottak lelke - önök tudják, hogy ezt összehasonlításként mondom - mintegy így fejezte ki magát: „Ez jó, hogy ez ott van. Jó, hogy ez itt van ezen a helyen.” Ilyenfajta érzés mutatkozott ennél a második felébredésnél, mintha a halott jelezte volna, hogy valami mintegy erősítésként jött a szellemi világon át, hogy ez itt a fizikai Földön emberi szavakkal is kimondatott, s hogy ez számára valami olyan, amire szüksége van, és aminél jó, hogy fizikai, földi szavakkal rögzül, mintha ő maga tudta volna rögzíteni. Fellépett tehát nála az igény, hogy ezeket rögzítse. S számára megkönnyebbülés, hogy ilyen módon megerősítést nyert a rögzítés révén. Kedves barátunk, Fritz Mitscher esetében világosan láthatják, hogy az elhamvasztást követő éjjel közvetlenül kapcsolódott ahhoz és felhasználta, amit itt elmondtak, hogy önmaga előtt megvilágítsa saját lényét, hogy tisztába jöjjön saját lényével. Mindhárom esetben tehát a saját lényre való rátekintéssel van dolgunk. Természetesen ezek a dolgok elsősorban olyanok, amelyek lelkünkbe, szívünkbe vésődnek tiszta emberi értékük, emberi kapcsolatuk révén. De szellemi megismerést mindenekelőtt csak a közvetlen világból nyer az ember, ha a kegyelem által oda akarja adni magát neki. Azt nem lehet erőltetni, meg kell várni. S éppen ezeknél a dolgoknál láthatjuk, milyen figyelemreméltóan működnek a karmikus összefüggések. Amikor egy nappal a két említett személyiség halála után Zürichben voltam én is, elmentünk egy könyvkereskedés mellett, s ott láttam egy könyvet, amit már évekkel ezelőtt olvastam. Az életmódomból kifolyólag, mivel sok helyen laktam, pillanatnyi „könyvtáramban” nem tudnám ezt a könyvet megtalálni, mert a könyvtár igen sajátságos állapotban van. Évekkel ezelőtt tehát olvastam egy könyvet dr. Ernst Mach bécsi filozófustól, s ez éppen ott a könyvkereskedésben antikvárként kapható is volt. Ismét el akartam olvasni, legalábbis átnézni. S mikor a harmadik oldalhoz értem, a szemembe tűnt valami, nevezetesen Ernst Mach egy igen érdekes megjegyzése az ember önmegismeréséről. Csaknem szó szerint idézem, amit a harmadik oldalon az „Érzések elemzésé”-ben Ernst Mach professzor megjegyzett[1]: „Fiatalemberként egyszer, amikor az utcán mentem, találkoztam egy emberrel, és az az érzésem volt vele szemben: micsoda kellemetlen, visszataszító arca van ennek az alaknak, akivel találkoztam. S nem kevéssé rémültem meg, amikor felfedeztem, hogy a saját arcom volt az, amivel találkoztam, s egy tükörből láttam szemközt”. - Ment tehát az utcán, s egy szemben lévő tükörből saját tükörképe vetődött felé. S azt mondta, amikor magát látta: micsoda kellemetlen, visszataszító alakkal találkozom. - S ehhez hasonlóan egy másik megjegyzést is tett a hiányzó önismeretről. Azt mondja: „Egy nap fáradtan jöttem haza egy utazásból, s felszálltam egy omnibuszra. Szemben egy másik embert láttam felszállni, s azt gondoltam: micsoda egy alávaló iskolamester száll itt fel! S láttam, hogy ez én magam vagyok. Az omnibuszban lévő tükör saját képemet mutatta”. - S Mach professzor még hozzáfűzi: „A hivatásbeli habitusomat tehát jobban ismertem, mint a sajátomat”. Ez olyasmi, mint egy útmutatás arra, milyen nehéz már az emberi önismeret a tisztán külső megjelenéssel kapcsolatban. Az ember általában tudja, hogy fizikailag hogy néz ki, még akkor is, ha egyetemi professzor. Látják ezt ebből az igen őszinte példából. Érdekes, hogy éppen ezt a példát lehet felhozni ezekkel az esetekkel kapcsolatban, mivel - nemde - itt a fizikai testben maga a példa mutatja önöknek, hogy az ember számára az önmegismerés nem éppen abban rejlik, hogy amit itt a Földön elért, annak mindenképpen akadálynak kell lennie. Az ember lehet híres professzor, és olyan kevés önismerettel rendelkezhet, ahogy ezt ez az ember kifejezte. De én azon az alapon említem ezt a példát, mivel figyelemreméltó, hogy ez a fizikai életből lép elém, mikor a lélek arra irányult, hogy újra felidézze, ahogy a halottak érzik annak szükségességét, hogy saját lényüket megértsék, ránézhessenek. Itt a fizikai világban ugyanis valóban - azt kell mondanom - ki lehet jönnie önismeret nélkül minden olyasminek, ami életünk tiszta anyagiságában oldódik fel. A szellemi világok ismeretét azonban nem tudja az ember önismeret nélkül elérni - erről mához egy hétre még beszélni fogunk. De a tisztán materiális viszonyokra vonatkozóan önismeret nélkül is lehet boldogulni. Mihelyt azonban a lélek átment a halál kapuján, az önismeret a legelső, amire szüksége van, s ezt mutatják különösen azok a példák, amelyeket említettem. Az önismeret az, amiből ki kell indulnunk. Láthatják, a materialista gondolkodó szokás szerint megragad ennél a kérdésnél: megmarad a tudat a halálon túl is? - Nos, ez a szellemkutatás tapasztalata, hogy a lélek, ha átment a halál kapuján, valóban nem szenved a tudat hiányától, hanem éppenséggel túl sok tudattal rendelkezik. Az, hogy később egyfajta felébredés lép fel, nem abból származik, hogy az embernek a halál után egy új tudatra kell ébrednie, hanem abból, hogy a tudata megmarad, túl sok tudattal bír, s ennek csak fokozatosan kell letompulnia. Túl sok tudata, lenyűgöző tudata van az embernek a halál után, és először tájékozódnia kell a lenyűgöző tudat e világában. S mialatt egyre távolabbra kerül, bizonyos fokig tudatosabb lesz, mint azelőtt. Először le kell tompítania a tudatot, mint ahogy a túl erős napsütést is le kell tompítani. Erről közelebbit bécsi ciklusomban találhatnak, ami szintén megjelent nyomtatásban. (Az ember belső lénye és élet a halál és az újabb születés között. - Inneres Wesen des Menschen und Leben zwischen Tod und neuer Geburt, 1914.) Tehát a tudat fokozatos letompítása az, amit tennie kell. Nem beszélhetünk tehát „felébredésről”, mint a fizikai világban, hanem a tudat túltengésének kipihenéséről olyan fokig, amit az ember el tud viselni - annak megfelelően, amit itt a fizikai világban átélt. Ehhez szükséges valami: ahhoz, hogy ebben a túláradó fény-tudatban a halál után tájékozódni tudjon, kiindulópontként hozzátartozik saját lényének ismerete: ehhez tartozik, hogy vissza tudjunk pillantani saját lényünkre, mintegy megtaláljuk az irányvonalakat, hogy a szellemi világban tájékozódhassunk. Az önismeret hiánya éppenséggel akadálya a halál utáni tudatnak. Meg kell találnunk magunkat a túláradó fényben. S most már láthatják, miért jön az a szükségesség, hogy a halottakat jellemezzük, hogy segítsük őket önmaguk megtalálásában. Ez olyasvalami, ami egyfajta általános ismeretként adódik ilyenfajta intim és közelálló tapasztalatokból. A halál után fellép egy bizonyos fejlődés, ami abból áll, hogy saját életünkkel, amit a szellemvilágból egyre eltompultabban érzékelünk, hogy saját életünkkel itt a Földön megismerkedünk. Ekkor ez az egyetlen törekvésünk a halál után, miután a tablóélmény eltűnik. Az, ami a szellemi világban van, körülöttünk van. Amivel azonban kiváltképp meg kell ismerkednünk, az saját lényünk. S ehhez járulnak számunkra, jelentős mértékben a mi javunkra azok a képzetek, amelyeket csak a szellemtudományból ismerünk, mivel ezek tájékozódási eszközként szolgálnak a szellemi megismeréshez. Ezért láthatják ezt az első esetben: ami önkritikaként jelenik meg, csak a szellemtudományban felvettekkel volt lehetséges: így a visszatekintés saját lényére, hogy ilyen szavakat tudott kimondani: „A világgondolatban szövöm majd saját gondolataimat, hogy megtisztuljanak az örök létesülés fényében”. Ez abból a sok mindenből sűrűsödik össze, ami a szellemtudományban terjedt el és itt felhasználják a saját lény jellemezésére. Vagy: „A lélekmezőkbe akarom meríteni odaadó értelmemet, hogy megerősítsem az emberi működés igaz céljaihoz”. Az ember valójában a következőt akarja ezekkel a dolgokkal: szellemtudományos mozgalmunkat kiemelni a pusztán elméletiből, és a lélekből fokozatosan, élőn megragadhatóvá tenni, egy áramlathoz hasonlóan, amelyben valóban benne élnünk, működünk és vagyunk, úgy, hogy ismerjük, ami a szellemi világban körülöttünk történik, ahogy a fizikai világban tudjuk, hogy körülöttünk levegő van, amit belélegzünk. Ezt szintén le lehet tagadni és le is tagadják. - Ez az ember jövőbeni rendeltetése, hogy megtudjon valamit arról, ami éppen úgy, mint a levegő a testtel, hasonlóképp együttműködik, s a lélek építi, a lélek tevékenykedik benne, a lélek járja át. Most az is lehetséges számunkra, hogy egyénenként bizonyos mértékig oda forduljunk a lélek sorsához a halál után. S éppen ezen az alapon magyarázhatók ezek a dolgok, éppen a mi időnkben, ezt bizalmasabban szeretném kifejezni, mivel nagy és fájdalmas mai tapasztalataink bizonyos mértékig a halál leheletét terjesztik szét a világban, és korunk számtalan halálos áldozatot követel. Sajátos felhívás ez arra, hogy korunk haláleseményeivel foglalkozzunk. Nos, tudják, kedves barátaim, hogy az ember, amikor átmegy a halál kapuján, átmegy rajta, hogy fizikai testét átadta a földnek, a Föld elemeinek. Akkor lép ki a fizikai testből az asztráltest és az én. Hiszen láthattuk a második esetből, hogy az elégetéskor az asztráltestet már letette, már napok múlva eltávozott az asztráltest. De éppen a mi korunkban végtelenül közeli számunkra, hogy felvessünk egy kérdést. Oly sok ember megy át a legvirágzóbb korban éppen napjainkban a halál kapuján - mialatt egy tisztán fizikai képzetet viszünk a szellemibe, ahol az még érvényesebb, mint a fizikai életben -, felvethetjük a kérdést: igen, a halál kapuján átment étertest napok múlva feloszlik, mi is van ezzel? Az érintett ember, aki 2o, 3o, 35 évesen, vagy még korábban átmegy a halál kapuján, leveti étertestét, de olyan étertestet, amely még évtizedekig tudta volna szolgálni fizikai testét, még dolgozhatott volna itt a fizikai életben, még évtizedekig lett volna ereje. A karma szerint nem tudta erőit felhasználni, de az erők mégis benne vannak: itt a fizikai életben még évtizedekig működhettek volna. A fizikus joggal gondolhatja, hogy semmiféle erő nem vész el, csak átalakul. A szellemiben ez még inkább érvényes. Egy harcmezőn elesett fiatal erői, amelyeknek még évtizedekig kellett volna gondoskodniuk a fizikai életéről, nem tűnnek a semmibe, hanem ott vannak. S már most mondhatjuk, éppen korunk eseményei ösztönöznek erre: ezek az erők az érintett nép népszellemének lényébe mennek át. Ez felveszi ezeket az erőket, s a teljes népszellemben hatnak az étertestnek ezek az erői. Valóságos szellemi erők ezek, amelyek még ott vannak az emberen kívül, azon kívül, amit énjével és asztráltestével, individualitásával az időben hordoz a halál és az újabb születés között. Csak arról van szó, hogy lehetőleg a jövőben megértsük, hogy a népszellemben ezek az erők is benne vannak általános hatásukban, hogy ezek a népszellemek erőként, nem lényekként tevékenykednek. Ezek lesznek a leggyümölcsözőbb, mondhatnám, a legnapsugarasabb erők. Szeretnék ehhez ismét egy hozzánk közelálló példát felhozni, amelynek természetesen egyelőre semmi köze sincs korunk élményeihez, de ahogy megtörtént és ami vált belőle, mintegy rápillantást adhat számunkra minden olyan esetnél, ahol levetették a fel nem használt étertestet a halál után, amely egy fiatal életet zárt le. Ősszel éltük át egy tagunk gyermekének a halálát, aki hét éves volt. Ennek a gyermeknek a halála sajátos módon következett be. Kedves gyermek volt, és amennyire egy hét éves gyermeknél lehetséges, szellemileg is rendkívül élénk. Nos, úgy halt meg, hogy éppen abban a pillanatban volt azon a helyen, ahol egy bútorszállító kocsi felborult, amely estében összenyomta a gyereket, úgy, hogy az megfulladt. Egy olyan helyen történt ez, ahol azelőtt egyáltalán nem hajtott be kocsi, utána sokáig ismét nem, csak éppen ebben a pillanatban. Különben az ember külsődlegesen megállapíthatja, hogy ez a gyermek olyan körülmények között, amelyeket a külső materialista világszemlélet szerint balesetnek neveznek, éppen abban az időben, amikor a kocsi felborult, a helyszínen volt. Valami élelmiszert vitt az anyjának, és éppen azon az estén egy kissé később ment el, mert feltartották. Ha öt perccel korábban ment volna el, akkor már régen túl lett volna azon a helyen, ahol a kocsi felborult. Különben egy másik ajtón ment ki, mint szokott, csak egy alkalommal egy másik ajtón! A másik ajtón a kocsitól jobbra kellett volna kimennie. A kocsi a másik oldalra esett. Ha az ember az egész esetet valóban szellemtudományosan, karmikusan követi, ez egy olyan eset, ahol az ember joggal igazolva látja, hogy a külső logika, amelyet a külső fizikai életben joggal használunk, átlátszó, nem használható. Ehhez már gyakran említettem egy példát. Annak az embernek a példáját, aki elment egy folyó mellett, és beleesett a vízbe éppen azon a helyen, ahol egy kő volt. A külső szemlélet természetesen azt feltételezi, hogy az ember megbotlott a kőben, beleesett a vízbe, és így halt meg, de az a véleménye is lehet, hogy részeg volt. De ha felboncolták volna, akkor kiderült volna az, hogy az ütés úgy érte, hogy ezáltal holtan esett a vízbe. Tehát beleesett a vízbe, mivel meghalt, és nem azért halt meg, mert a vízbe esett. Az ok és a következmény felcserélődik. Ilyenfajta ítéleteket lépten-nyomon találnak a tudományban, ahol az okot és a következményt felcserélik. Ami teljes joggal logikusnak tűnik a külső életben, teljesen hamis lehet. Nos, természetesen a külső szemlélet szerint a kis Theodor Faiss esetét úgy is leírhatjuk, hogy azt mondjuk: igen, ez egy szerencsétlen baleset! A valóságban azonban a gyermek karmája olyan volt, hogy az én kifejezetten megrendelte a kocsit, hogy a kocsi azért borult fel, hogy betöltse a gyermek karmáját. Itt egy egészen sajátos fiatal étertesttel van dolgunk. A gyermekből felnőtt is válhatott volna, lehetett volna 7o éves is. Az étertestben voltak az erők, amelyek 7o évre is elegendők lettek volna, s hét év után átmentek a halál kapuján. Hiszen az egész Dornachban játszódott le. Az apa, aki akkoriban bevonult a német hadseregbe, egyáltalán nem volt jelen, mikor ez történt, röviddel azután meg is halt, miután megsebesült a háborúban. Az egész eset közvetlenül az épület közelében játszódott le, s azóta ennek a gyermeknek az étertesti erői a dornachi épület aurájában vannak. Így tehát, eltekintve attól, ami énként és asztráltestként átment a szellemi világba, hogy a halál és az új születés közötti életben működjék, a hátramaradt étertest most egyesült a dornachi épület egész szellemi aurájával. Ezek a dolgok olyan felismerések, amelyek mintegy összeköttetésben vannak mély, jelentőségteljes érzésekkel. Ezért ezek nem olyan felismerések, amelyeket az ember szárazon fogadhat, mint számos más ismeretet, hanem bensőséges, hálás lélekkel fogadja őket. Ezért természetesen erre a felismerésre emlékezve, sohasem fogom egy pillanatra sem figyelmen kívül hagyni tudatomban - ha én magam csak valamit is tettem a dornachi épületért -, hogy ezek az erők az épület érdekében velem együttműködő, engem segítő erők. Így egyesül éppen az elméleti felismerés a közvetlen élettel. Erre a felismerésre emlékezve, kedves barátaim, meggyőző az, hogy most, amikor itt a Földön számtalan, még be nem fejezett étertest megy át a halál kapuján, megsejthetjük, mi fog történni, ha a béke napja megint itt lesz a jelenlegi háború alkonya után. Ott lesznek valóban azok az erők is, azoknak az étererői, és egyesülni kívánnak a Föld gyógyulása és előrehaladása érdekében itt a Földön működő erőkkel - azoknak az étererői, akik átlépték a halál, a szenvedés kapuját. De ehhez az szükséges, hogy a Földön legyenek olyan emberek, akik megértik ezeket a dolgokat, akik tudatában lehetnek a ténynek, hogy ott fenn a szellemi világban vannak a visszamaradt étertestekben azok, akik időben meghozták az áldozatot. Ezek itt hatni akarnak a földi működésre. Csak akkor hathatnak gyümölcsözően, ha vannak itt olyan fogékony lelkek, akik gondolatban össze akarják kötni magukat azzal, ami számukra a szellemi világból jön. Arra utasít ez tehát bennünket, hogy e súlyos eseményekben, amelyek a szenvedés és a halál, s egyben a nagyság jegyében is állnak, fogadjuk el azt az intést, hogy el kell jönnie számunkra egy olyan időnek, amely hajlamosabb a szellemre, mint az elmúlt idők voltak. Hogy ne következzék be az, hogy az önmagukat feláldozóknak le kell pillantaniuk a földi világra, amelyért önmagukat adták, hogy előrehaladásáért és gyógyulásáért működhessenek, s ahol nem találnak lehetőséget arra, hogy beavatkozzanak, mivel nincsenek ott azok a lelkek, akik számukra befogadó gondolatokat küldenek. Így a szellemtudományt is már valami eleven dolognak kell felfognunk, valami elevennek, ami szükséges ahhoz a korhoz, amelynek jönnie kell, tekintettel éppen napjaink eseményeire. Ezt összegeztem mindig újra és újra szemlélődéseink szellemében a következő szavakkal:
[1] E..Mach, Analyse der Empfindungen und das Verhältnis des Physichen zum Psychisen, (Az érzések elemzése és a fizikai kapcsolata a lelkivel) Jena, 1900, 3.old.
|