(Táj, amely jellegével a lélekvilágot fejezi ki. Először Lucifer és Arimán jön be. Oldalt látható Johannes, meditációba mélyedve. A következőket meditációjában éli át.)
Lucifer:
Ó ember, ismerd meg magad,
Ó ember, erezz engem.
Leráztad vállaidról
A szellem vezetését,
S elmenekültél
A szabad földi világba.
Saját lényed kerested
A földi zűrzavarban;
És megtaláltad önmagad,
Ez lett a béred,
Ez lett a sorsod.
És megtaláltál engem.
Érzékeid elé a szellemek
Fátylat akartak vonni,
De én kettétéptem a fátylat.
Azt akarták a szellemek, hogy benned
Az ő akaratuk legyen, de én
Saját akaratot adtam neked.
Ó ember, ismerd meg magad,
Ó ember, érezz engem.
Arimán:
Ó ember, ismerjél meg engem,
Ó ember, érzékeld magad.
Elmenekültél
A szellemi sötétből
És megtaláltad
A földi fényt.
Szívd az igazság erejét
Szilárdságomból,
Talajodat
Én biztonságossá keményítem.
A szellemek
El akarták ragadni tőled
Az érzékek szépségét.
E szépséget én megteremtem
A sűrű fényben.
Én elvezetlek az igazi létbe.
Ó ember, ismerjél meg engem,
Ó ember, érzékeld magad.
Lucifer:
Nem volt olyan kor,
Hogy engem át ne éltél volna.
Követtelek életeid során,
Erős önösséggel tölthettelek be
És az önálló létnek boldogító
Érzését adhattam neked.
Arimán:
Nem volt olyan kor,
Hogy engem meg ne láttál volna.
Hisz engem láttál testi szemel
Az egész földi létben.
A büszke szépség,
S a boldogító megnyilatkozás
Fényében tündökölhettem neked.
Johannes (meditációjában önmagához):
Ez az a jel, mit Benedictus említett.
Itt áll a két erő
Ím a lélekvilág előtt.
Az egyik bensőnkben él mint kísértő,
A másik megzavarja pillantásunk.
Ha azt a külvilágra vetjük.
Egyik a nő alakját vette fel.
Ki így csalóka képnek bizonyult,
A másik benne van minden dologban.
(Belép az Elemek Szelleme Capesiussal és Straderrel, kiket a Föld mélyéről a Föld felszínére hozott fel. Úgy képzeljük el, hogy mint lelkek látják a Föld felszínét.)
Az Elemek Szelleme:
Itt vagytok hát azon a helyen,
Hová oly forrón vágytatok.
Hagy nehézséget okozott nekem,
Hogy teljesítsem kívánságotok.
Vad viharban dühöngtek
Az elemek, s a szellemek,
Mikor veletek kellett
Belépnem körzetükbe.
Értelmetek ellenszegült
Erőim uralmának.
Capesius (megfiatalodva):
Ki vagy, titokzatos teremtés,
Ki szellemi szférákon át
E szép országba hoztál?
Elemek Szelleme:
Engem csak akkor lát meg
Az ember lelke,
Ha néki tett szolgálatom
Már véghez vittem,
De erőimnek engedelmes
Minden időkben.
Capesius:
Oly nagyon nem is érdekel,
Mely szellem az,
Ki ide elhozott.
Érzem hevülni életem erőit
Ezen az új vidéken.
E fény tágítja keblemet.
A világ egész ereje
Érverésemben lüktet, érzem.
Szívemben már előre sejtem:
A legnagyobbra is képes vagyok.
Szavakba fogom önteni
Kinyilatkoztatásomat
E csodálatos országról,
Amely így felüdített,
S az emberi lelkekben
A legszebb lét virága nyílik,
Ha az életbe beleárad
A lelkesültség,
Amelyet e forrásokból nyerek.
(Dörgés, villámlás a mélységből és magasságból.)
Strader (megöregedve):
Miért remeg a mélység,
A magasság mért mennydörög.
Mikor ez ifjú lelkéből feltörnek
Reménye legszebb álmai?
(Dörgés, villámlás.)
Az Elemek Szelleme:
Tinektek álmodozó embereknek
Az ily reménység büszke szónak tűnik;
De a világ mélységiből
Mindég ilyen visszhang felel
Téves gondolkodástok tévhitére.
Olyankor halljátok csupán,
Ha közelemben vagytok.
Azt hiszitek,
Az igazság magasztos templomát
Építitek,
De munkátok következménye
Viharerőket szabadit fel
A világ ősi mélységeiben.
És szellemeknek
Világokat kell összetörniük.
Hogy az, amit az időben csináltok.
Ne hozzon pusztulást s halált
Az örökkévalóra.
Strader:
Az örökkévalóság szempontjából
Csak balga tévedés tehát,
Amit a legkiválóbb
Emberi kutatás
Valóságnak talál?
(Dörgés, villámlás.)
Az Elemek Szelleme:
Mindaddig balga tévedés,
Mig a szellemtől idegen világban
Csupán az érzékek kutatnak.
Strader:
Nevezheted ábrándozónak
Barátom vidám ifjú lelkét.
Amely nemes, tüzes erővel
Bátran tűzi ki céljait.
Öreg szívemben mégis
Elhalnak szavaid,
A vihar és mennydörgés ellenére,
Amelyek támogatják.
A rendház békéjéből
A nagyszerű kutató értelemhez
Küzdöttem fel magam
És sok éven keresztül
Az élet viharában álltam.
Mindazt, amit az emberekkel
A legmélyebb igazságérzet
Közölni késztetett,
Azt elhiszik nekem.
(Dörgés, villámlás.)
Az Elemek Szelleme:
Úgy illene, hogy azt elismerd,
Hogy senki sem tudhatja,
Hol ered a gondolkodás forrása
És hol vannak a lét alapjai.
Strader:
Igen, ezek az iszonyú, szavak
Ugyanazok, mint amelyek oly gyakran
Csendültek fel ifjú koromban
Reménységgel teli lelkemben,
Midőn az emberi gondolkodás
Szilárdnak vélt támaszai inogtak.
(Dörgés, villámlás.)
Az Elemek Szelleme:
Gondolkodásod tompa fegyverével
Ha le nem győzöl,
Nem vagy több, mint múló, csalóka kép,
Melyet saját káprázatod teremtett.
Strader:
Milyen borzasztó szavak már megint!
Ezek is felcsendültek egykor
Saját bensőmben.
Amikor egy látnoknő megkísérlé
Megzavarni biztos gondolkodásom,
S fenyegetőn belém akarta döfni
A kétkedés fullánkját.
De ez már régen elmúlt.
Dacolok hatalmaddal, te öreg.
Mi saját lényem mását
A természet urának álarcában
Oly megtévesztően jeleníted meg.
Az értelem majd térdre kényszerít,
De nem úgy, ahogy gondolod.
Ha majd előbb az emberekben
Büszke tetőpontját elérte,
A természetnek ura lesz
És nem szolgája.
(Dörgés, villámlás.)
Az Elemek Szelleme:
A világ rendje úgy kívánja,
Hogy a szolgáltatásért
Ellenszolgáltatás járjon cserébe.
Tőlem kaptátok énetek,
Ti a béremmel tartoztok nekem.
Capesius:
Lelkemből megteremtem
A dolgok szellemi képmását.
S a természet, ha eszménnyé tisztulva
Támad fel emberi művekben,
Eléggé meg lesz majd fizetve
Valódi tükröződésével.
S ha magadat a nagy Világanya
Rokonának tekinted,
S a mélységekből származol,
Hol őserők működnek,
Engedd, hogy tetted bére az legyen,
Mi magas célt kitűző akaratként
Fejemben és szívemben él,
Engem a tompa érzések köréből
Felemelt a büszke gondolkodáshoz.
(Dörgés, villámlás.)
Az Elemek Szelleme:
Magad láthattad, hogy merész beszéded
Birodalmamban mily keveset ér.
Elszabadítja a vihart,
S az elemeket arra hívja fel,
Hogy megbontsák a rendet.
Capesius:
Keresd akkor hát béredet,
Ahol találod.
Az emberi lélek hajtóerői
Hogyha elérkeztek valóban
A szellemi magaslatokra,
Maguk kell, hogy saját maguknak
Megszabják rendjüket s mértéküket.
Nem tud teremteni az ember,
Ha a műből, mit alkotott,
Mások akarnak hasznot húzni.
A kismadár dala,
Mely torkából fakad,
Jutalomként elég neki.
S az embernek is elég jutalom,
Ha alkotása közben
A boldogságot éli át.
(Dörgés, villámlás.)
---
Az Elemek Szelleme:
Ez mégse járja,
Hogy nem akarjátok kiadni bérem.
Ha nem tudjátok megfizetni,
Mondjátok meg a jó asszonynak.
Aki erőt ad lelketeknek.
Hogy helyettetek ő fizesse ki.
(Az Elemek Szelleme eltűnik.)
Capesius:
Elment.
Mi most hová forduljunk?
Az első gondunk az legyen,
Hogy valahogy tájékozódjunk
Ebben az új világban.
Strader:
Kövessük a legjobb utat.
Amelyre rátalálunk,
Bízván benne, de azért óvatosan.
Ez majd célunkat megmutatja.
Capesius:
Célunkról, azt hiszem,
Legjobb, ha hallgatunk.
Ha lényünk benső ösztönét
Bátran követjük,
Célunkat majd csak megtaláljuk.
És most ezt súgja ösztönöm:
Az Igazság legyen vezéred,
S bármit tegyél is,
Erőidet ne sajnáld,
S formáld őket nemessé,
Ez el kell hogy vezessen
A helyes célhoz.
Strader:
De már kezdettől fogva
Ismerni kell a helyes célt azoknak,
Kik emberek hasznára
És boldogságuk érdekében
Szeretnének tevékenykedni.
Ki csak saját hasznára
Gondol, mikor cselekszik,
Az követheti szíve vágyát.
De aki másokon akar segíteni,
Annak bizton kell tudnia,
Hogy életében mely irányba tartson.
(Megjelenik - szintén lelki formában - a másik Mária.)
De nézd Csak, mily különleges lény!
Olyan, mintha maga
A szikla szülte volna.
A világnak miféle talajából
Támadnak ilyen lények?
A másik Mária:
Sziklákon áttöröm magam,
S azok akaratát
öltöztetem az emberi szavakba.
Kifürkészem a Földnek lényét,
S annak gondolkodását
Gondolom emberi fejekbe.
Az élet tiszta ózonját beszívom,
S a levegő erőit
Emberi érzésekké alakítom.
Strader:
Mirajtunk akkor nem segíthetsz.
Mi a természetben, kell hogy maradjon,
Ember törekvésétől távol áll az.
Capesius:
Ó asszony, nékem tetszik a beszéded,
Oly szívesen fordítanám le
Saját beszédmódomra.
A másik Mária:
Oly különös módon érzem magam
Büszke beszédeitek hallatán.
Ahogy ti magatok beszéltek.
Érthetetlen az én fülemnek.
De hogyha szavaitokat
Az én saját lényemből
Másként szólaltatom meg,
Akkor mindenen szétterülnek,
Mi környezetemet betölti,
S rejtélyüket megoldják.
Capesius:
Ha igazat beszélsz.
Úgy fordítsd le a te nyelvedre
Valódi élet-értékekre
Vonatkozó kérdéseinket,
Hogy a természet választ adjon rájuk.
Mert nem vagyunk rá képesek magunk
Úgy kérdezni a nagy világanyát,
Hogy kérdésünk meg tudja hallani.
A másik Mária:
Kisebbik testvére vagyok csupán
A magasrendű szellemlénynek,
Ki azt a birodalmat lakja,
Ahonnan jöttök.
Ő ezt a tért jelölte meg nekem.
Hogy visszfényét it megmutassam
Az embereknek, érzékeik által.
Capesius:
Így hát abból a honból menekültünk,
Mely sóvárgásunk csillapítni tudná?
A másik Mária:
Hogyha az útra, amely visszavisz
Rá nem találtok,
Soha többé nem boldogultok.
Capesius:
De hát melyik a helyes út?
A másik Mária:
Két út is van.
Erőim ha tetőpontjukra hágnak,
Birodalmamnak összes lényei
A legpompásabb szépségben ragyognak.
A sziklákról, s a vízből
Szikrázó fény sugárzik.
Ezer színben pompázik
Minden, mi látható.
S a lények vidámsága
Derűs hangokkal tölti meg
A levegőeget.
Ha lelketek ekkor magát
Átadja létem tiszta gyönyörének,
A szellem szárnyain lebegtek
A világ ősi kezdetében.
Strader:
Ez az út nem nekünk való.
Ábrándozásnak hívják ezt minálunk.
A földön akarunk maradni,
Nem felhők magasságában repülni.
A másik Mária:
Hogyha a másik utat
Akarjátok választani,
Le kell hogy mondjatok
Szellemi gőgötökről.
El kell felednetek,
Amit az értelem parancsol.
Ki kell fejleszteni
Érzéketek a természet iránt,
S engednetek kell,
Hogy gondolatok árnyképétől nem zavartan
Férfikebelben gyermeklélek éljen,
S a természet szava szerint vezessen.
Így - habár mit sem tudva róla -
Eljuttok biztosan
A lét forrásihoz.
(A másik Mária eltűnik.)
Capesius:
Így hát megint csak önmagunkra
Vagyunk utalva.
És azt tanultuk meg csupán,
Hogy úgy illő, hogy munkálkodjunk,
S türelmesen kivárjuk,
Munkánk gyümölcse míg megérik.
Johannes (mintha meditációjához tartozna; itt és a továbbiakban is távolabb ül és nem tartozik bele a cselekménybe):
Látom, hogy ismerőseimre
Találok a lélekvilágban:
A férfire, aki Felicia
Történeteiről beszélt,
Csak most olyannak láttam őt,
Amilyen fiatal korában volt.
S a másikra, aki mint ifjú
Barátnak készült, csakhogy itt most
Mint öreg embert láttam őt viszont.
S velük volt az Elemek Szelleme.
