(Erdei tisztás. A háttérben magas sziklák, melyeken vár áll. Nyáresti hangulat. Parasztok, Simon zsidó, Thomas bányamester, egy szerzetes.)

(Parasztok haladnak át a tisztáson, megállnak és beszélgetnek)

1. Paraszt:

Nézzétek a gonosz zsidót;
Tudom, hogy nem merészkedik majd
Ugyanezen az úton jönni,
Melyen mi járunk.
Olyasmiket hallhatna,
Melyek fülét már régen sértik.

2. Paraszt:

Meg kell hogy éreztessük végre
Világosan az arcátlannal,
Hogy itt, becsületes hazánkban,
Hová ő csak úgy belopózott,
Nem tűrjük meg tovább.

1. Parasztasszony:

Az uraságok védelmében áll,
Kik fent a kastélyban lakoznak,
Hová közülünk senki sem mehet be.
De a zsidót, azt szívesen fogadják,
S ő azt teszi, amit a lovagok kívánnak.

3. Paraszt:

Nehéz okosnak lenni abban,
Ki szolgálja az Istent, ki a poklot.
Hálásak lehetünk a lovagoknak,
Kenyeret és munkát adnak nekünk.
Ugyan mivé is lennénk nélkülük?

2. Parasztasszony:

Ezt a zsidót én csak dicsérhetem.
Kigyógyított orvosságával
Nehéz betegségemből, s közben oly jó,
Oly kedves is volt hozzám. -
És ezt megtette már sokakkal.

3. Parasztasszony:

De elárulta egy barát nekem,
Hogy ördögi szerekkel gyógyít ő,
Hogy mérgeitől óvakodni kell,
Mert állítólag átváltoznak bennünk
És minden bűnnek bebocsátást adnak.

4. Paraszt;

Akik a lovagok
Szolgálatában állnak,
Ősi szokásaink ellen harcolnak.
Ők azt mondják, tud a zsidó sok mindent,
Mi üdvöt és áldást hozó,
S amit csak a jövőben
Fognak majd megbecsülni.

5. Paraszt:

Új, jobb kor közeleg,
Előre látom máris szellememmel,
Midőn a lelki képek megmutatják,
MÍ testi szemmel még nem látható.
És fenn a lovagok
Számunkra ezt akarják létrehozni.

4. Parasztasszony:

Egyházunknak hűséggel tartozunk.
Ő az, aki megmenti lelkünk
Az ördög képeitől, a haláltól
És a poklok kínjától.
A lovagoktól óvnak a barátok
És a varázslótól is, a zsidótól.

5. Paraszt asszony:

Kis ideig kell már csupán
Türelmesen viselnünk az igát,
Melyet a lovagok raktak reánk.
A vár romokban fog heverni nemsokára.
Ez álomlátásban
Mutatkozott nekem.

6. Parasztasszony:

Midőn oly gyakran hallom hangoztatni,
Hogy a lovagok elpusztítanak,
Aggódom, súlyos bűnt veszünk magunkra.
Azt látom: tőlük mindig jót kapunk;
El kell fogadnom őket is keresztényeknek.

6. Paraszt:

Hogy a jövőben mit akarnak
Gondolkodni az emberek,
Azt bízzuk rá azokra,
Kik majd utánunk élnek.
A lovagoknak nem vagyunk mi mások,
Mint ördögi mesterkedésük eszköze,
Amellyel minden ellen küzdenek,
Mi igazán keresztény.
Hogyha elűzik őket,
Nem lesznek vezetőink,
S úgy élhetünk hazánkban,
Ahogy minékünk tetszik.
S most hív az esti ájtatosság;
Ott megtaláljuk azt,
Amit lelkünk kíván,
S mi őseink szokásaihoz illő.
Nem kellenek nekünk az új tanok.

(A parasztok távoznak, Simon zsidó kijön az erdőből.)

Simon:

Mindég a régi gúny és gyűlölet,
Amit mindenfelől
Örökké hallanom kell.
És mégis minden egyes alkalommal
Újból eltölt a fájdalom,
Ha nékik teljesen
Kiszolgáltatva kell látnom magam.
Úgy látszik, mintha semmi ok se volna rá,
Hogy mindenütt így bánjanak velem,
Mégis gyakran kísért egy gondolat,
Amely az igazságot tárja fel:
Hogy mindennek értelme van,
Mit életünk elénk hoz.
Így biztosan oka van annak is,
Hogy a nemzetségemhez tartozóknak
Szenvedniük kell.
S ha feltekintek itt e várurakra,
Látom, hasonló sorsuk az enyémhez,
Csak ők maguk választják céltudattal,
Amit reám a természet hatalma kényszerít.
Ők elkülönülnek az emberektől,
Hogy a magányban oly erőket
Fejlesszenek magukban,
Melyekkel céljukat elérhetik.
Érzem, hálával tartozom a sorsnak,
Hogy a magány áldását hozta rám.
Saját lelkemre lévén így utalva,
A tudomány felé fordultam.
Megtudhattam abból, amit tanítnak,
Hogy új célok felé fordul korunk.
Olyan természeti törvények fognak
Megnyilvánulni majd az embereknek,
Melyek előttük eddig rejtve voltak.
Meghódítja az ember
Az érzékek világát,
S erőket bontakoztat ki belőle,
Amelyeket szolgálatába állít.
Megtettem, ami tőlem telhető volt,
Hogy én a gyógyítást képezzem így tovább.
Törekvésem méltóvá tett szövetségükre.
A rend megbízott azzal, hogy kutassam
Milyen erőket rejtenek magukban
A földjükön az ásványok, növények,
Melyek újfajta gyógyításra
Volnának felhasználhatók.
Az ő elgondolásuk értelmében
És céljaikért dolgozom.
Bevallhatom, hogy munkámnak gyümölcsét
Örömmel láttam többször is beérni.

(Tovább megy az erdőbe.)

(Thomas bányamester jön az erdőből, találkozik a szerzetessel.)

Thomas:

Leülök itt egy kis időre.
A lelkem nyugalomra vágyik.
Hogy újra megtalálja önmagát
A viharok után, amelyek érték.

(A szerzetes jön.)

Szerzetes:

Derék fiú, szívemből üdvözöllek.
Látom, hogy a magányt kerested;
Békét akarsz a sok munkád után,
Hogy lelkedet a szellemi világok
Felé irányítsd.
Szeretett tanítványomat
Szívesen látom így.
De a tekinteted fájdalmat árul el,
Úgy látszik gondok nyomják lelkedet.

Thomas:

A fájdalom, s a legnagyobb boldogság
Gyakran együtt jelenhet meg szívünkben.
Ez megmutatkozott az életemben
Ezekben a napokban.

Szerzetes:

Örömben s bánatban tehát
Egyszerre részesültél?

Thomas:

Beszéltem önnek már korábban arról,
Hogy a bányafelügyelő leányát
Szeretem és hogy ő is szívlel engem.
Azt tervezzük, feleségül veszem,
Megosztja életét velem.

Szerzetes:

Hű társad lesz a bajban és örömben;
Az egyház jámbor, hűséges leánya.

Thomas:

Csakis ily asszony mellett élhetek,
Hiszen öntől, szeretett vezetőmtől
Valódi istenfélelmet tanultam.

Szerzetes:

S biztos vagy-é saját lelkedben,
Hogy továbbra is azt az utat járja,
Melyet mint helyest néki megmutattam?

Thomas:

Amily igaz, hogy szívem itt dobog.
Oly igaz az, hogy hű marad fia
A magasztos tanokhoz mindörökre,
Amelyeket Öntől tanulhatott.

Szerzetes:

Most hogy boldogságodról már beszéltél,
A fájdalmadról is beszélj nekem.

Thomas:

Sokszor beszéltem önnek életemről. -
Alig nőttem ki gyermek éveimből,
Elindultam bejárni a világot.
Gyakran váltottam munkahelyemet.
Egy vágy élt állandóan csak szívemben:
találkozni apámmal, kit szerettem,
Habár sosem hallottam jót felőle.
Elhagyta jó anyámat,
Hogy asszonytól, gyerektől nem zavarva
Új életet kezdhessen.
Kalandvágy élt szívében.
Még gyermek voltam, mikor elhagyott,
Kis húgom éppen akkor született.
Rövid idővel ezután
Anyám is meghalt bánatában.
Kis húgomat jó emberek nevelték,
Kik később elhagyták szülőhelyünket.
Sosem hallottam róla többé.
Rokonaim segítségével
Bányászatot tanultam,
És ebben oly eredményt értem el,
Hogy mindenütt találtam munkát,
Ahol kerestem.
Sosem vesztettem el reményemet,
Hogy apám egyszer megtalálom.
S most, hogy reményem teljesült,
Örökre elvesztettem.
Tegnap történt, hogy szolgálati ügyben
Elöljárómnál meg kellett jelennem.
Ön tudja, mily kevéssé szeretem
A lovagot, főmunkavezetőmet,
Mióta megtudtam, hogy ön ellenfele.
El is határoztam e perctől kezdve:
Megválók a kastély szolgálatától.
Előttem máig ismeretlen okból
A lovag úgy irányította
Beszélgetésünk fonalát.
Hogy végül Önmagát - apámként
Fedhette fel. . .
Mi ezt követte, .. ó ... szeretném elhallgatni.
El tudtam volna mind feledni,
Amit anyámmal és velem tett,
Mikor apámmal szemben álltam,
Ki görnyedten a fájdalomtól
Beszélt régmúlt időkről.
De az ön ellenfele állt előttem.
Csak egy dolgot tudtam világosan:
Mély szakadék áll köztünk mindörökre.
Pedig úgy szeretném szeretni őt,
Kit oly soká kerestem vágyakozva. -
Most elvesztettem őt másodszor is,
Így érzem azt, amit át kellett élnem.

Szerzetes:

Sosem fog szándékomban állni,
Hogy elszakítsam azt a köteléket,
Melyet a vérség kényszerít reád.
De azt, amit lelkednek adhatok,
Szeretettel fogom továbbra is
Tenéked nyújtani.

(A függöny legördül, miközben elmennek.)