(Ugyanaz a szoba, mint az első képben. Capesius és Strader.)

Capesius (a belépő Stradernek):

Örömmel üdvözlöm barátomat,
Ki számos forró szócsatában
Derekasan megállta a helyét.
Oly rég nem láttam önt itt otthonomban,
Pedig korábban szívesen
Meglátogatta házamat.

Strader:

Nem volt időm.
Az életem nagyon megváltozott.
Most már többé nem kínozom agyam
Reménytelen gondolkodással.
Tudásomat, mit megszereztem,
Hasznos munkának szentelem,
Amely az életet segíti.

Capesius:

Így hát elhagyta kutató munkáját?

Strader:

Mondhatnám úgy is, ő hagyott el engem.

Capesius:

Milyen célnak szentelte hát magát?

Strader:

Az élet nem alkalmas arra,
Hogy olyan célokat mutasson,
Amelyeket az ember
Világosan át tud tekinteni.
Egy gépezet csupán, mely kényszerít,
Hogy működésében mi részt vegyünk,
És fáradtan sötétbe vet bennünket,
Midőn erőnk végére értünk.

Capesius:

Ismertem önt, mikor bátran, merészen
Az élet nagy rejtélyeit kutatta.
Megtudtam azt is, hogy tudása kincsét
Sötét mélységbe hullni látta,
S megrendült lélekkel
Kellett kiinnia
A szertefoszlott kutatói álmok
Keserű kelyhét.
De azt sosem gondoltam volna önről,
Hogy szívéből ki tudja tépni majd
A vágyat, mely azt teljesen betölté.

Strader:

Emlékszik még talán a napra,
Midőn egy látnoknő szavából
Világosan meg kellett tudnom azt,
Hogy téves utakon bolyongok.
Így nem tehettem mást, mint hogy belássam,
Gondolkodással nem lehet soha
Meglelni az élet forrásait.
Tévedni kell minden gondolkodásnak,
Ha a legmagasabb bölcsesség fénye
Feltárulhat olyan lelki erőnek,
Amellyel ez asszony rendelkezett.
Biztos tehát: hiába törekedne
A legszigorúbb tudomány is
Ilyen kinyilatkoztatásra.
S ha elvakult kutató kedvemet
Csak ez az egy vereség érte volna,
Hiszem, hogy képes lettem volna még
Mindent elölről kezdeni,
S saját útjaimat
A másfajta utakkal összekötni.
De mikor látnom kellett,
Hogy egy különös szellemi irányzat,
Melyet csak őrültségnek tarthatok.
Az ájultságot alkotó erővé
Változtatta, elszállt minden reményem.

---

Emlékszik még a fiatal festőre,
Ki kétes szellemi úton járt,
Mikor együtt találkoztunk vele? --
E sorscsapások annyira letörtek,
Hogy sok hetet töltöttem tompa aggyal,
Már szinte az őrültséghez közel.
S akkor, midőn a jó természet
Végül mégiscsak észhez térített,
Sziklaszilárdan állt előttem,
Hogy óvakodnom kell már a jövőben
Minden további kutatástól.
Hosszú időbe telt, amíg
Egészségem egészen visszanyertem.
Örömtelenül éltem közben.
Oly dolgokat gyakoroltam, amelyek
A praktikus élet felé vezettek,
Így most egy oly üzemnek élén állok,
Hol csavarokat esztergálnak.
E munkának köszönhetem,
Hogy számos órán át feledhetem,
Mint fájt hiábavaló küszködésem.

Capesius:

Be kell valljam: ki most előttem áll,
Alig tudom már abban megtalálni
A hajdani barátot. --
Az olyan órákon kívül,
Melyekről az imént beszélt,
Nem él át néha oly órákat is,
Melyekben újra feltámadnak
A régi viharok, s kiűzik
Ehből a tompa életéből?

Strader:

Ezektől sem kímél meg sorsom,
S ilyenkor ájulat
Az ájulattal küzd csupán lelkemben.
De sorsom azt sem engedi,
Hogy új reménysugár gyűljön szívemben
Az elveszített életem tekintetében.
Meg kell tanulnom hát lemondani.
Remélem, hogy az az erő,
Melyet ez tőlem megkíván,
Kifejleszt bennem majd egy képességet
Másfajta kutatás iránt.

---

Ha ez az életem megismétlődik ...

Capesius:

Jól hallottam? Arról beszélt,
Hogy élete megismétlődik.
Így hát mégiscsak elfogadta
E sorsterhes igazságot, amelyet
Az önnek még ma is kétesnek látszó
Szellemi út tanít?

Strader:

Ezzel most ön maga találta meg
A harmadik okot, mely arra késztet,
Hogy új életet kezdjek.
Betegágyamban megpróbáltam
Még egyszer áttekinteni
Megszerzett ismereteim körét.
Megtettem ezt,
Mielőtt új célok felé fordultam.
És százszor is feltettem ezt a kérdést:
Mit tanít a természettudomány,
Mit már ma át tudnánk tekinteni?
--- Itt nincs menekvés ---
Az ismétlődő földi életet
Nem tagadhatja egy gondolkodó sem,
Ha nem akar szakítani mindazzal,
Mit a szorgalmas kutatás
Hosszú idők alatt már felderített.

Capesius:

Ha ily élményben részesültem volna,
Ez megkímélt volna sok szenvedéstől.
Sok álmatlanul töltött éjszakán
Kívántam én ily gondolatokat,
Melyek elhoznák végre megváltásom.

Strader:

De ez a szellemi villámcsapás
Végső erőimet is elrabolta.
Lelkemnek leghőbb vágya mindig az volt,
Hogy az életben vizsgáljam felül,
Amit gondolkodásom
Igazságként elém tárt.
És most, azokban a súlyos napokban
A saját életemben
Egy véletlen láttatta meg velem,
Hogy mily kegyetlen ez igazság,
S mily súlyosak következményei.
Az élet örömét és bánatát
Saját lényünk gyümölcsének mutatja,
S ezt elviselni gyakran oly nehéz.

Capesius:

Számomra elképzelhetetlen élmény, -
Mi ragyoghatná túl az igazságot,
Melyet keresünk szüntelen,
S mely bizonyosságot hoz szellemünknek.

Strader:

Lehet, hogy önnél így van,
De én ezt másként érzem.
Ön ismeri különös életutam - ,
Úgy látszott, hogy egy véletlen körülmény
Keresztezte a szüleim szándékát. -
Azt akarták, hogy szerzetes legyek.
Gyakran mondták, hogy életükbe
A legnagyobb fájdalmat
Fiuk eretneksége hozta.
Én mindezt elviseltem, --
S még sok mindent ezen felül,
Ahogy az ember elfogadja életét,
Ha a földi zarándokútnak
Születéssel s halállal szab határt.
Későbbi életem
Meghiúsult reményivel
Szintén csak olyannak mutatkozott,
Hogy magyarázható volt önmagából.
Ó bár sosem jött volna az a nap,
Mely engemet más véleményre bírt.
Mert tudja meg, nem mondtam önnek el
Mindazt, amit sorsom reám mért.
Én nem vagyok azoknak gyermeke,
Kik azt akarták, szerzetes legyek.
Néhány napos koromban
Fogadtak gyermeküknek.
Valódi származásom ismeretlen.
Így hát idegen voltam
Már a szülői házban
És idegen maradtam
Minden későbbi környezetben.
Most arra kényszerit gondolkodásom,
Hogy visszapillantsak régmúlt időkbe,
Amikor a világtól
Saját magam fosztottam meg magam.
S a gondolatok így fűződnek össze:
Ha valaki már arra van rendelve
Mikor tudata még fel sem derengett,
Hogy idegenül éljen a világban,
Az akkor sorsát így akarta.
Mielőtt még tudatosan
Tudott volna akarni.
S minthogy továbbra is csak úgy maradtam,
Ahogy kezdetben voltam,
Így minden kétséget kizárón
Olyan erők hatalmában kell éljek,
Kik sorsom szálait szövik, de rejtve,
És megnyilatkozásukat hiába várom.
Mi bizonyíthatná kegyetlenebbül,
Mily sűrű fátyol az, mi eltakarja
Előlem létem titkait!
És most ítélje meg
Minden hamis tudásvágy nélkül,
Hogy új igazságom
Elhozta-é a fényt nekem?
Csak arról biztosított,
Hogy bizonytalanságban kell maradnom.
Úgy mutatta be nékem sorsomat,
Hogy félig fájdalomtól meggyötörve,
Félig már szinte gúnyolódva rajta,
Fizettem vissza azt, mit tőle kaptam.
Mindez oly félelmesen tört reám,
Hogy fájdalmas, keserű gúnnyal
Kellett az életemmel szemben állnom;
S a sors szemfényvesztésein kacagva,
A sötétségnek adtam meg magam.
Egy gondolat maradt bennem csupán:
Ragadjon hát magával teljesen
Az életgépezet;
Tudni sem akarom, hogy hogyan működik.

Capesius:

Az az ember, kit megismertem önben,
Ha akarná sem maradhat sokáig
Ilyen sivár szellemi állapotban.
Már látom közeledni a napot.
Mikor egész másképp találkozunk majd.

(A függöny legördül, mialatt ők még szemben állnak egymással.)