(Rózsapiros alaptónusú szoba, barátságos hangulat. Johannes festő állvány előtt áll; később lép be Mária; azután szellemalakok, melyek lelki erőket jelenítenek meg.)

Johannes:

Mária hallgatott,
Mikor utolszor látta képemet.
Pedig korábban mindig
Megajándékozott néhány szavával
Bölcsességének gazdag kincstárából,
S ezzel segítségemre volt,
Hogy munkámban előbbre jussak.
Amily kevéssé bízom
Saját ítéletemben,
Hogy művészetem eleget tesz-é
Annak, mit szellemi áramlatunk
A művészettől megkíván -
Olyan nagyon megbízom az övében.
És állandóan visszacseng szava,
Mellyel erőt adott és boldogított,
Midőn e képet
El mertem kezdeni.
„Ezen a módon - így szélt -
Merészen megpróbálhatod
Az érzékek számára
Nyilvánvalóvá tenni,
Mit szellemileg lát csupán a lélek.
Előtted nem marad majd rejtve,
Hogy az anyag felett a forma
- Mely hasonló a gondolathoz -
Miként diadalmaskodik.
S a szín - mely az érzésekkel rokon -
Az életerőket hogy hatja át meleggel.
Tudásoddal így ábrázolhatod
A magasabb világokat is képeidben.”
Érzem e szavak erejét,
S bár egyelőre bátortalanul,
De mégis kezdek bízni abban.
Hogy haladok a cél felé,
Mit Benedictus mutatott nekem.
A kép előtt csüggedten gyakran ültem;
Sokszor úgy tűnt, hogy túlságos merészség,
Máskor meg úgy, hogy képtelenség
Színekben és formákban megmutatni,
Mit lelkemmel látnom szabad.
Hogy is lehetne ábrázolni
Érzéki eszközökkel
A szellem működő, eleven életét,
Mely rejtve van érzékeink elől,
Csak a látó szemnek mutatkozik meg?
Ezt kérdeztem gyakran magamtól.
De ha a szellemi tanok szerint
Saját mivoltomat kiiktatom
És boldog elragadtatásban
A teremtő világhatalmak
Közelében érezhetem magam,
Olyankor hinni kezdek
Az olyan művészetben,
Mely misztikus, s igaz,
Mint szellemkutatásunk.
A fénnyel élni megtanultam,
S a színben a fény tettét látni,
Ahogy az igaz misztika
Valódi tanítványai
A forma s szín nélküli élet világában
A szellem tetteit s a lelki létet látják.
E szellem-fény iránti bizalommal
Meg is szereztem azt a képességet,
Hogy együtt érezzek a fénynek
Hullámzó tengerével,
S hogy együtt éljek a színeknek
Kiáradó tűzével,
Megsejtve szellemi erők uralmát
A fény anyaggal nem vegyült létében,
A színek szellemmel telitett életében.

(Mária belép, de Johannes nem veszi észre.)

---

Mikor el akar hagyni bátorságom,
Rád gondolok, nemes barátnőm. -
Teremtő kedvem felhevül
És szellemednek fénye
Erőt ad csüggedő hitemnek.

(Meglátja Máriát)

Ó - hát te itt vagy ---
Oly türelmetlenül vártam reád
És jöttedet most mégse vettem észre!

Mária:

Örömmel tölt el, hogy barátomat
Munkájába így elmélyedve látom
Olyannyira, hogy megfeledkezik
Barátnőjéről is.

Johannes:

He mondd ezt - .
Tudod jól, hogy alkotni nem tudok
Semmit, mire áldásodat nem adtad.
Egyetlen művem sincsen,
Mely létét nem neked köszönheti.
Megtisztítottad lényemet
A szeretet tűzében,
Hogy művészetem ábrázolni tudja
Mi néked megnyilatkozik
A szépség ragyogó fényében,
Amely lelket melengetőn,
A létet megdicsőítőn sugárzik
S sugározva a szellemi világot
Nyilatkoztatja meg.
Éreznem kell, hogy alkotó erőm
A te lelked forrásiból
Áramlik az enyémbe;
S aztán érzem a szárnyakat,
Melyek a földről felemelnek
És a szellem magasságába visznek. -
Szeretem azt, ami lelkedben él,
S mert szeretem, azért tudom
Képekben ábrázolni.
Csak a szeretet adhat a művésznek
Olyan erőket, melyek majd művében
Gyümölcsözőn tovább élhetnek.
Ha művészként a szellemvilág képeit
A földi világokba kell lehoznom,
Akkor a világ szelleme
Kell hogy általam megjelenjen,
Saját lényem csak eszköze lehet.
Önzésem béklyóit szét kell feszítenem,
Hogy ne akarjam a szellemvilág helyett
Saját ábrándjaim szülötteit
Ábrázolni művészetemben.

---

Mária:

Ha az én lelki látásom helyett
Önmagadból merítenéd
Művészéted ősképeit,
Ugyanabból a leiekből merítve
A tárgy s a mű szépsége
Egységesebben hatna.

---

Johannes:

Gondolkodásom üres szövedékét
Hajszolhatnám csupán,
Ha azt kutatnám, hogy mi jobb nekem:
Mit szellemileg látsz, megtestesítni,
Vagy képeim forrását
Önmagamban keresni,-
Tudom, hogy így nem tudnám megtalálni.

---

Leszállhatok lelkem mélyére,
S a szellemi világban
Üdvözültnek érezhetem magam;
Leköthet bár az érzékek világa,
S követhetem szememmel
Színek csodáit.
Melyek teremtő tetteket matatnak,
De ha lelkemmel egyedül vagyok csak,
Önmagamban átélt élményeim
Nem indítanak alkotásra.
Csak amikor téged szabad követnem
A magasabb világba,
S meleg boldogságban átélhetem
Nyomodban én is
Mit a te szellemed ott láthatott,
Csak akkor érzem:
A szellemi látásban tűz lobog,
Amely tovább lángol szívemben
És lángolása oly erőket ébreszt,
Amelyek alkotásra kényszerítnek.

---

Ha szavakkal akarnám hírül adni
Az embereknek, hogy mit ismertem meg
A magasabb világban,
Saját lelkemmel emelkedhetnék fel
Olyan szférákba,
Ahol szellem a szellemmel beszél.
De művészként azt a tüzet kell megtalálnom,
Mely a műből sugárzik a szívekbe.
Lelkem csak akkor tudja
A képeimbe rejteni
Azt, ami a szellem tüzét
Mágikusan árasztja a szívekbe,
Ha ő maga előbb
A te szíved mélyéből nyerheti
A szellem megnyilatkozását.

---

Hogy őserők vágytól áthatva sűrűsödnek,
Izzón szikráznak alkotó hatalmak,
S az embert érezvén, létszomjasan,
Már az időknek kezdetén
Magukat Istenekként megteremtik.
Est tárta fel előttem többször is
Barátnőm lelke oly nemes szavakkal,
Hogy láthatatlan módon
Ez engem megragadjon.
A szellemi világ finom
Éter-piros színében
Próbáltam láthatatlant sűrűsíteni
Érezve, hogy maguk a színek vágynak
Átszellemiesülve
Az emberek lelkében tükröződni.
így hát a képeimből
Barátnőm lelki lénye
Éppúgy beszél az emberek szívéhez,
Mint sajátom.

Mária:

Be gondold meg, Johannes,
Hogy minden egyes léleknek külön,
Elválasztva a többiektől,
Világunk kezdetétől fogva
Önálló lényként kell fejlődnie.
A szeretet kapcsoljon össze lényeket,
Ámde sajátosságukat ne ölje meg.
Eljött számunkra az a pillanat,
Midőn lelkünkbe kell tekintenünk
És megvizsgálnunk, merre is vezessük
A szellemi ösvényen lépteinket,
Hogy mindkettőnk javára váljék.

Johannes:

Mit mond barátnőm?
Oly érthetetlenül hangzottak szavai!
Követnélek kell, Mária …

(Megjelenik a három lelki erő alakja.)

Luna:

Sosem találhatod meg önmagad
Más lelkének tükrében.
Saját lénye erőivel
Kell mély gyökeret vernie
A szellemi lét talajában
Annak, ki szellemi magaslatokból
A szépséget a földi mélységekbe
Művészien akarja átültetni.
Merészelj önmagaddá válni,
Hogy erős lelki formaként
Áldozhasd fel magad
A kozmikus hatalmak
Szolgálatára.

---

Astrid:

Világot járó vándorutadon
Ne akard önmagad elveszteni.
A Nap távolságáig nem jut el,
Ki önállóságától
Megfosztja önmagát.
Légy kész tehát reá,
Hogy földi szeretettel
Hatolj el szíved legmélyéig.
Ahol a kozmikus
Szeretet érlelődik.

A másik Philia:

Testvéreimre ó ne hallgass;
Ők távoli világokba vezetnek,
S megfosztanak a Föld közelségétől; --
Nem látják meg a földi szeretetben
Az égi szeretet vonásait.
Lényükből s tetteikből
Hidegség árad,
Erőik minden melegségtől menekülnek.
Az embert lelki mélységekből
Magas, hideg világokba
Akarják elragadni.

(A függöny legördül, mialatt Johannes, Philia, Astrid, Luna még ott áll.)