(Capesius barna alaptónusú Könyvtár- és dolgozószobája. Esti hangulat. Capesius, majd szellemalakok, akik lelki erőket jelenítenek meg; később Benedictus. Ez és a következő képek olyan eseményeket ábrázolnak, amelyek több évvel „A beavatás kapujá” - nak eseményei után történnek.)
Capesius (egy könyvből olvassa):
„Lényegtelenbe néző lelki szemmel,
Árnykép szerű gondolatokkal,
Az önmaga által felállított szabályok
Szerint álmodva: gyakran így kutatja
Az emberek tévelygő lénye
Az élet értelmét és célját.
Lelke mélyén akar választ keresni
Világméretű kérdésekre.
De tévhitben él az ilyen tűnődés
Már a legelső lépéseknél,
És látja végül,
Hogy szellemi tekintete
Tehetetlen, csak önmagát emészti.”
(A következőket mondja):
Benedictus, a nemes látó szellem
Így önti komolysággal telt szavakba
Sok ember lelki útját.
Minden szava megsemmisítőn hat rám. --
Saját életutamnak képét
Festik elém irtózatos hűséggel.
S ha most itt ebben az órában
Haragjának vad viharában
Egy Isten törne rám,
Lényének ijesztő hatalma
Nem kínozhatna rémesebben,
Mint e sorsdöntő szavak ereje.
Egy hosszú életen keresztül
Árnyképeket szőtten csupán,
Miközben lelkem álmodott
És álmában csalókán tükröződött
A természet, - s a szellem tettei.
S e kísérteti álomszövedékből
Akartam én
Világrejtélyeket megoldani.
Kereső lelkemet sok cél felé
Fordítottam fáradhatatlanul - ,
De fel kell ismernem világosan:
Nem éltem benn lelkemben én magam
Mikor a világtávlatok felé
Akartak megfeszülni
A káprázattól megzavart
Gondolkodásom szálai.
---
Így hát üres ábrándozás maradt csak,
Mit tetszelgőn festettem képeimben.
Ekkor lépett be életembe
Thomasius, az ifjú festő - ;
Valódi lelki erők birtokában
Oly szellemi magaslatokra ért fel,
Hol átalakul már az ember lénye,
S a lélek rejtett rétegeiből
Olyan erők törnek felszínre,
Mik létforrásokat teremtenek.
Mi lelke mélyéből így kivirágzott,
Minden emberben benne rejlik,
S mert nékem benne megnyilatkozott,
Most már tudom: a legnagyobb bűn volna
E szellemi kincset elveszni hagyni.
---
Így hát keresnem kell --
Kétségeim, közt nem maradhatok.
Hiú, üres gondolkodásom útja
Ahhoz a téves véleményhez
Vezethetett Tolna korábban,
Hogy hiábavaló
Az ember kutatási vágya,
S ezért úgy illik, hogy lemondjunk
Minden olyan elmélkedésről,
Amely az élet ősforrásait kutatja.
---
Ha végül is minden bölcsesség
Kétségtelenül azt mutatná:
Az ember-sors hatalmak azt kívánják,
Hogy mint önálló lény
Az üres semmibe süllyedjek:
Akkor is bátran nekivágnék. - - -
Gazság volna úgy gondolkodni,
Mikor már megtudtam világosan,
Hogy nyugtot addig nem szabad találnom,
Amíg lelkem szellemi kincse
A nap fényét meg nem találta.
---
Szellemi lények munkájuk gyümölcsét
Elültették az emberek lelkébe;
Az Istenek művét pusztítja el,
Ki a szellemcsirát
Nem gondozza, és így pusztulni hagyja. -
Így ismerhetem fel az élet Legmagasabb rendű feladatát - ;
De ha csak egy lépést merészkedem
Azon világba,
Melyet többé kerülnöm nem szabad,
Érzem, erőim cserbe hagynak,
Amelyekkel öntelt gondolkodásom
Az életcélt akarta megtalálni
Idők áramlatában,
Világok távlatában.
Azt hittem egykor, hogy agyamból könnyen
Kipréselem a gondolatokat,
Melyek a valóságot megragadják.
De most, hogy az élet forrásait
A valóság fényéhez
Akarnám megragadni,
A gondolkodás eszköze
Tompának bizonyul. -
S hiába kínozom magam,
Hogy Benedictus komoly szavait,
Melyek a szellem útját megmutatják,
Világos gondolatképekbe öntsem.
(A továbbiakat ismét olvassa):
„Hatolj nyugodtan lelkednek mélyére,
Lelki erőd legyen vezéred.
Gondolkodásod megszokott formáit
Felejtsed el, ha önmagadba mélyedsz,
Hogy elvezesd magadat önmagádhoz.
Ha kioltod a saját fényedet,
A Szellem fénye ragyog fel előtted,”
(A következőket ismét mondja):
Eláll lélegzetem, ha megkísérlem
Az ily szavak értelmét megragadni.
Mielőtt sejteném, hogy mit gondoljak,
A félelem, s a rémület
Lesz úrrá lelkemen.
Úgy érzem, mintha mindaz,
Mi életemben azelőtt körülvett,
Összeomolna, s romjai alatt
Megsemmisülnék.
Elolvastam már százszor is
A következő szavakat ---:
És minden egyes alkalommal
Csak még sötétebb
Sötétség vett körül.
(ismét olvas):
„Gondolkodásodban
Kozmikus gondolatok élnek.
Érzéseidben
A kozmosz erői működnek.
Akaratodban
Kozmikus lények hatnak.
A kozmikus gondolatokban
Veszítsd el önmagad;
A kozmikus erők segítségével
Éld át magad;
Az akarat-lényekből
Teremtsd meg önmagad.
A világtávlatokban meg ne állj
Gondolkodásod álomjátékával --- ;
Kezdd a szellemi messzeségben
És végezd saját lelked mélyén: -
Isteni célokat találsz,
Ha megismered önmagád magadban.”
(Víziót lát, ájultan önmagába roskad. - Mikor magához tér, a következőket mondja):
Mi volt ez?
(Három alak - a három lelki erő - lengi körül)
Luna:
Nemes szellemi szárnyaláshoz
Erőd, az nem hiányzik.
Alapja: emberi akaratod.
Megedzette reményed biztonsága,
Megacélozta pillantásod
A távoli jövőbe.
A bátorságod, az hiányzik.
Hogy beleöntsd akaratodba
Az életbe vetett bizalmad ---.
Fel! Bátorítsd magad!
Merészelj nekivágni
Az ismeretlen messzeségnek!
---
Astrid:
Világok távlatából
A fénylő napsugártól - ,
A nagy csillagvilágból
Égi varázserőkből - ,
A kék ég éteréből
Szellemi szárnyalásból - ,
Meríts lelki erőket.
Szívedbe küldd le őket,
Megismerés fakad belőlük,
Mely melegíti lelkedet,
A másik Philia:
Gonosz testvéreim
Becsapnak téged;
Szemfényvesztéssel
Körülhálóznak;
Csalóka adományuk szertefoszlik,
Ha emberi erővel
Szeretnéd majd megtartani.
Az Istenek világába vezetnek
És pusztulásba visznek,
Ha emberlényedet
Az ő világukban
Ki akarod erőszakolni.
Capesius:
Egész tisztán hallottam ---
Lények beszéltek
Pedig biztos, hogy rajtam kívül itt
Egyetlen ember sincsen.
---
Így hát magam beszéltem csak magamhoz --- ?
De ez se lehetséges,
Hisz sose tudtam volna kieszelni
Mindazt, amit hallani véltem.
---
Egyáltalában az vagyok-e még
Aki ezelőtt voltam?
(Mozdulatain látszik, hogy képtelen „igen”-nel felelni)
Ó nem - nem az vagyok.
---
(Szellemi hang, a szellemi lelkiismeret):
Leszállnak gondolataid
Az emberlény mélységibe.
Mi lélekként körülvesz.
Mi szellemként száműzetett beléd,
Elszáll a világ ősokaihoz,
Melynek teljességéből
Merítenek az emberek,
Ha gondolkodásukban élnek;
Melynek teljességéből élnek
Az emberek, midőn a látszat
Világában tevékenykednek.
Capesius:
Jaj ez már sok --
Ez már túl sok nekem --
Hol van Capesius?
Ismeretlen hatalmak,
Hozzátok esdve kérdem:
Hol van ... Capesius?
Hol vagyok én magam?
(Töprengve ismét önmagába roskad.)
Benedictus (Belép. Capesius először nem veszi észre. Benedictus megérinti a vállát.):
Hallottam, hogy beszélni óhajt vélem;
Ezért kerestem fel most otthonában.
Capesius:
Olyan jóságos ön,
Hogy kívánságomat így teljesíti.
Azonban ennél rosszabb állapotban
Már nem is találhatott volna engem.
---
És hogy egy ilyen lelki kín után,
Amelyben éppen részesültem,
Most nem fekszem bénultan
A lábai előtt a földön.
Csak szelíd pillantásának köszönhetem,
Mellyel tekintetem találkozott,
Midőn oly lágyan érintett kezével,
S felébresztett lidércálmomból.
Benedictus:
Nem volt titok előttem az, hogy önt
Életbevágó harc közben találom.
Bégen tudom, hogy egyszer
Majd így találkozunk.
De meg kell szoknia, hogy jó néhány szó
Értelmét meg kell változtatnia,
Ha egymást meg akarjuk érteni.
Ezért hát nem kell meglepődnie,
Ha fájdalmát az én nyelvem szerint
Egész más névvel illetem.
---
Én boldog állapotban leltem önt.
Capesius:
Ezzel csak megnövelte kínomat,
Amely engem a sötétségbe vet.
Az imént épp úgy éreztem magam,
Minthogy ha elszállt volna énem
A messze távlatokba,
S minthogyha énem tagjain keresztül
Idegen lények szóltak volna hozzám
Itt e szobában. -
Hogy ezt a szellemi káprázatot
Káprázatnak tarthattam,
És fájt lelkem csalása,
Egyedül ez volt támaszom.
Ó ne vegye el tőlem ezt az érzést,
Ne vegye el a támaszom!
Lázálmomat ne hívja boldogságnak,
Ha nem akarja teljes vesztemet.
Benedictus:
Az ember el csak azt veszítheti,
Mi őt a világléttől elszakítja.
S ha úgy tűnik neki, hogy elveszíti
Amit álomszerű gondolkodása
Lényegtelen dolgok szolgálatába
Állított - és így visszaélt vele,
Keresse meg, mit elveszített.
Meg fogja majd találni,
S csak akkor állítja majd helyesen
Az ember művének szolgálatába. -
Ha én önt most vigasztalni akarnám,
Nem volna más, mint játék a szavakkal.
Capesius:
Nem - oly tanok, melyek csupán
Az értelmet elégítik ki,
Önnél valóban nem találhatók.
Ezt súlyosan átéltem én magam.
Mint tettek, melyek a magasba visznek,
Vagy mélységbe taszítanak,
Tűzforró élet s halálos hidegség
Árad szét erőteljesen az ön szavából
Az emberek lelkébe.
Úgy hatnak, mint a sors intései,
Vagy mint az élet szeretet-viharai.
Gondolkoztam, kutattam addig is,
Míg nem volt önnel még találkozásom; --
A szellem teremtő erőit
És pusztítását
Azóta ismerem csak,
Mióta az ön nyomába szegődtem.
---
Amit szava lelkemben felidézett,
Azt látta rajtam,
Midőn szobámba lépett.
Oly elkínzottnak éreztem magam
Már máskor is, nem egyszer
Életkönyvének olvasása közben;
De ma betelt a kínok pohara.
Az ön könyvében lévő sors-szavak
Elárasztották lelkem kínjait.
Nem adatott meg nékem,
Hogy szavait megértsem,
De életnedvként ömlöttek szívembe
És létrehoztak egy varázsvilágot,
Mitől értelmem tisztasága elszállt.
Kísérteties lényeket
Láttam magam körül lebegni,
Jelentékeny, homályos szavakat
Hallottam felcsendülni
Betegesen zavart lelkesből.
Tudom, nem bízta rá könyvére mindazt,
Mit emberi lelkek számára őriz.
A rejtélyek megoldását nem egyszer
Kinek-kinek szükséglete szerint
Közli az emberekkel,
Így kérem, adja nékem is meg,
Amire nékem van szükségem,
Mert tudnom kell, mi az, ami
Értelmem elrabolta
És varázslattal vett körül.
Benedictus:
Szavaim nemcsak azt akarják mondani,
Amit fogalmi burkokként mutatnak;
A lélek léterőit
A szellemi valósághoz vezérlik.
Szándékukat csak akkor érik el,
Ha látóvá teszik a lelkeket,
Kik átadták maguk
A szavakban lévő erőknek.
Nem saját kutatásomból fakadnak,
Oly szellemek bízták őket reám,
Kik ismerik a jeleket, melyekben
A világkarma megnyilatkozik.
E szavaknak az a sajátossága,
Hogy a megismerés forrásához vezetnek.
Igaz mivoltukban ki hallja őket,
Annak magának kell azonban
A forrásból a szellemi italt meríteni.
Szavaim szándékának
Az sincsen ellenére,
Ha önt olyan világokba ragadják,
Amelyeket kísértetiesnek talál.
Az a világ, amelybe most belépett,
Az ön számára káprázat marad,
Ha benne elveszíti önmagát.
De lelkének majd biztosan kinyitja
Minden bölcsesség első kapuját,
Ha benne önmagát megőrzi.
Capesius:
Hogyan őrizhetem meg önmagam?
Benedictus:
E rejtvény megfejtését megtalálja,
Ha éber lelki szemmel
Figyel minden csodálatos dologra,
Amelyekkel most majd találkozik.
Úgy látom, hogy a sors erői
S a szellemi hatalmak
Most megpróbáltatás elé állítják.
(Elmegy.)
Capesius:
Bár szavai értelmét nem fogom fel,
Hatásukat lényemben mégis érzem. -
Egy célt jelölt számomra ki -- ;
És én a megjelölt utat
Követem engedelmesen.
Nem kíván megfeszült gondolkodást,
De azt kívánja tőlem, hogy kutatva
A szellemi valóságok felé
Irányítsam most lépteim.
---
Azt nem tudom, hogy mi a küldetése;
De tettei bizalmat keltenek.
Ismét magamhoz térített,
S bár egyelőre nem tudom,
Milyen varázslény rémített meg engem,
Megpróbálom bátran fogadni mindazt,
Amit prófétaként jósolt nekem.
(A függöny legördül, mialatt Capesius még ott áll.)
