"Rossz lesz a jóból, hogy ha rossz szándékkal pusztításra használják fel azt, és az, ami rossznak látszik jóra fordul, ha jók azok a lények, kik megszabják irányát. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A Márk-evangélium (2)

1. --

[A régi idők beteljesedése és az új kor kezdete. Hektor - Hamlet. Empedoklész - Faust ]

Basel, 1912. szeptember 15.

Ismert tény, hogy a Márk-evangélium az alábbi szavakkal kezdődik: „Ez Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete”.

Aki korunkban a Márk-evangélium megértésére törekszik, már ezeknél a legelső szavaknál is három rejtéllyel áll szemben. Az első e szavakban rejlik: „Ez a kezdete...” Miféle kezdet? Hogyan kell ezt értenünk? A második rejtély: „...az evangélium kezdete” . Mi az evangélium szó antropozófiai értelme? A harmadik pedig az, amiről már gyakran beszéltünk: magának Krisztus Jézusnak az alakja.

Aki komolyan törekszik saját énjének megismerésére és elmélyítésére, annak tisztában kell lennie azzal, hogy az emberiség fejlődik, előrehalad, és ezért ennek vagy annak a dolognak, ennek vagy annak a kinyilatkoztatásnak a megértése sem állandó, nemcsak egy bizonyos időszakra vonatkozik, hanem ez a megértés is előrehalad. Ezért aki a „fejlődés”, az „előrehaladás” szavakat komolyan veszi, attól az emberiség legmélyebb történései alapjában véve szükségképpen megkövetelik, hogy az idő előrehaladásával azokat mindig jobban, alaposabban, mélyebben tudja megérteni. Olyasvalaminek a megértésére, mint a Márk-evangélium, tulajdonképpen csak a mi időnkben jött el bizonyos fordulópont - és ezt az előbb említett három rejtély meg fogja erősíteni - lassan és fokozatosan készült elő az, ami most a Márk-evangélium igazi megértéséhez vezethet. Elvezethet annak megértéséhez, mit jelent az, hogy az evangélium elkezdődik. Miért van ez így?

Csak vissza kell tekintenünk arra, ami a szíveket még aránylag rövid idő előtt betöltötte, és akkor látjuk, hogy egy ilyen dolog megértési módja mennyire megváltozott, sőt mennyire meg kellett, hogy változzék. Visszamehetünk a 19. század előtti időkbe, és azt találjuk - a 18-17. századba visszajutva -, hogy mindinkább olyan időszakhoz közeledünk, amelyben azok az emberek, akiknek szellemi életében az evangéliumok egyáltalán szerepet játszottak, a megismerésnek egészen más alapjaiból indulhattak ki, mint a mai emberiség. Mit mondhatott a 18. század embere, ha bele akart helyezkedni az emberiség egyetemes fejlődési folyamatába, ha nem tartozott azok közé - és ilyenek az elmúlt századokban igen kevesen voltak -, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak egyik vagy másik beavatással, egyik vagy másik okkult kinyilatkoztatással, ha tehát benne állt az életben, és felvette magába azt, amit a külső exoterikus élet nyújtott? Még a koruk műveltségének tetőfokán álló, legképzettebb emberek sem tudtak az emberiség életéből többet áttekinteni, mint, mondjuk, három évezredet, egyet a keresztény időszámítás előtti időből - de ezt is úgy, hogy már bizonyos módon ködbe veszett és nagyjából kettőt a kereszténység megalapítása utáni időszakból. Három évezredet tudtak áttekinteni. Ha ebbe az első évezredbe tekintettek vissza, az emberiség misztikusan homályos előtörténeteként tűnt fel a régi perzsa kor. Ezt, és amit még tudtak, mondjuk a régi Egyiptomról, úgy tekintették, mint ami megelőzte a tulajdonképpeni történelmet, amely a görögökkel kezdődött.

Ez a görögség jelenítette meg bizonyos mértékig a kor műveltségének alapját, és mindazok, akik mélyebben bele akartak látni az emberi életbe, a görögségből indultak ki, és a görögségen belül jelent meg minden, ami népük őskorára, az emberiség érdekében kifejtett munkásságra vonatkozik, és amit Homérosz, a görög drámaírók és egyáltalán a görög írók foglaltak írásba. Aztán látták, hogy a görögség fokozatosan hanyatlásnak indult, hogy külsőleg a rómaiság rátelepedett. De csak külsőleg, mert alapjában véve a rómaiak csak politikailag győzték le a görögöket, a valóságban a római birodalom görög tudományt, görög kultúrát, görög szellemiséget öltött magára. Így azt mondhatjuk: politikailag a rómaiak legyőzték a görögöket, de szellemileg a görögök győztek a rómaiak fölött. És amíg ez a folyamat végbement, amikor a görögség szellemileg legyőzte a rómaiságot, amikor száz és ezer csatornán át ömlött a görög kultúra a rómaiságba, amely aztán a világ minden kultúráját elárasztotta, ez alatt a folyamat alatt áradt bele a kereszténység ebbe a görög-latin kultúrába. Egyre jobban átjárta, majd lényeges átalakuláson ment keresztül, amikor az északi germán népek kezdtek részt venni ennek a görög-római kultúrának a fejlődésében. A görögség, rómaiság és kereszténység egy- beáramlásával telt el az emberiség történelmének második évezrede, a 18. század emberének szemében az első keresztény évezred.

Látjuk aztán, hogy a 18. század embere számára hogyan kezdődik a második keresztény évezred - az emberi kultúra harmadik évezrede -, látjuk, hogy noha látszólag minden a régi módon folyik, mégis ebben a harmadik évezredben mennyire másként történik minden, ha a dolgokat mélyebben nézzük. Csak két személyiséget kell kiemelnünk, egy festőt és egy költőt, akik ámbár csak néhány századdal az ezredforduló után léptek fel, mégis határozottan jelzik, hogy a második keresztény évezreddel valami lényegesen új dolog kezdődött a nyugati kultúra számára, ami aztán tovább hatott. Ez a két személyiség Giotto és Dante, Giotto, mint festő, Dante, mint költő. Minden, ami következett, ettől a két személyiségtől indult ki, és amit ők nyújtottak, az lett a nyugati kultúra további műveltsége. Ez volt az a három évezred, amit akkoriban át tudtak tekinteni.

Eljött azonban a 19. század. Hogy mi minden történt ebben a században és mi mindennek kellett megváltoznia, azt csak az tudja áttekinteni, aki mélyebben bele akar nézni a korszak kultúrájának alakulásába. Az emberek kedélyvilágában, a lelkekben mindez benne van, a megértésig azonban csak igen kevesen jutnak el. A 18. század emberének perspektívája csak a görögségig nyúlt vissza. A görögök előtti idő valami határozatlan, bizonytalan időszak volt. Ami a 19. században történt, amit csak kevesen értettek meg, és ma még kevésbé érzékelnek, az az, hogy a Kelet igen intenzív módon belekerült a nyugati kultúrába. Ezt kell szem előtt tartanunk, ha meg akarjuk érteni azt az átalakulást, amelyen a 19. század műveltsége keresztülment. Keletnek ez a behatolása alapjában véve mindenre árnyékot és fényt vetett, lassanként belefolyt a műveltségbe, és egyre jobban bele fog folyni. Ez a dolgok új megértését fogja magával hozni, amelyeket az emberiség-eddig egészen másképpen értelmezett.

Ha azokat a személyeket és individualitásokat nézzük, akik a nyugat műveltségére befolyással voltak, és akikben nagyjából mindent meg lehet találni, amit a 19. század kezdetének embere a lelkében hordozott, ha törődött a szellemi élettel, akkor ezek: Dávid, Homérosz, Dante, Shakespeare, és a korszakban éppen megjelenő Goethe. Az eljövendő történetírás a 18. és 19. század fordulójáról világosan tudni fogja, hogy e kor embereinek szellemi tartalmát ez az öt személyiség határozza meg. Amit a zsoltárok igazságainak és érzéseinek nevezhetünk, az sokkal erősebben, mint gondolnánk - a lelkek legfinomabb rezdüléséig - benne élt abban, ami alapjában véve már Homérosznál megtalálható, ami Daniénál olyan grandiózus alakot öltött, és ami Shakespeare-nél már úgy jutott kifejezésre, ahogy az újabb kor emberében él - ha ez magában Shakespeare-ben nem is volt még meg ilyen formában. Ehhez járult aztán az emberi léleknek az igazságért való küzdelme, ami Faustban testesült meg, és ami minden lélekben úgy élt, hogy gyakran mondták: minden igazságért küzdő ember hordoz magában valamit Faust természetéből.

Mindehhez hozzájárult egy új perspektíva, amely túlhaladta az említett öt individualitás által átölelt három évezredet. Európa szellemi életéhez a külső történelem számára egyelőre meg nem állapítható utakon át hozzájárult egy bensőséges Kelet. Nemcsak úgy, hogy az említett költeményekhez társult az, amit a Védák és a Bhagavad Gita adott, nemcsak úgy, hogy ezeket a költeményeket megismerték, és ez a világgal szemben olyan érzelmi árnyalatokat ébresztett fel, amelyek alaposan különböznek a zsoltároktól, a Homérosznál vagy Daniénál található érzelmi árnyalatoktól, hanem megjelent valami, ami titkos utakon át hatolt be, és ami a 19. században egyre láthatóbbá vált. Csak egyetlen névre kell utalnunk, amely a 19. század közepén nagy feltűnést keltett, és azonnal kitűnik, hogy itt valami keletről titkos utakon betört Európába: Schopenhauer nevére. Mi az, ami Schopenhauernél elsősorban feltűnik, ha nem rendszerének elméleti részére, hanem arra tekintünk, ami mint érzés és érzelmi tartalom egész gondolkodását áthatja? Ennek a 19. századi embernek mély rokonsága a keleti árja gondolkodással és lelki beállítottsággal. Schopenhauernél ott él mindenütt a mondatokban, mondhatnánk az érzések hangsúlyozásában az, amit így nevezhetnénk: az orientális elem nyugaton. És ez átment Eduard von Hartmannra is a 19. század második felében.

Mint mondtam, mindez titkos utakon hatolt be. Ezeket a titkos utakat egyre jobban meg fogjuk érteni, ha látjuk, hogy valójában a 19. század fejlődése teljes átalakuláson megy keresztül, az egész emberi gondolkodás és érzés egyfajta metamorfózison megy át, éspedig nem egy helyen, hanem az egész Föld szellemi életében. Annak megértésére, ami nyugaton történt, elegendő, ha vesszük a fáradságot, hogy amit a vallásról, a filozófiáról, a szellemi élet bármely területéről a 19. században írtak, azt összehasonlítjuk azzal, ami a 18. század elejéről származik. Akkor látni fogjuk, hogy milyen alapvető átalakulás, metamorfózis ment végbe, a legnagyobb világrejtélyek minden kérdése mennyire lazává vált, az emberiség mennyire új kérdések felvetésére törekedett, egészen új utak felé haladt, és hogy a vallás mindazzal, ami hozzá tartozik, amit korábban az embereknek nyújtott, azt mennyire nem volt képes ugyanolyan módon megadni az emberi lelkeknek. Mindenütt kívántak valamit, ami szerintük még rejtettebben van jelen a vallás alapjaiban.

De nem csak Európában. És éppen az a jellemző, hogy a 19. század fordulóján mindenütt a Földön, ahol művelt emberek éltek, belső indíték hatására elkezdenek másképpen gondolkodni, mint ahogy korábban gondolkodtak. Ha pontosabb képet akarunk kapni afelől, ami így előttünk feltárul, akkor meg kell látnunk, hogy a népek, népalakulatok, népi vallások egyetemes közeledése megy végbe, mégpedig úgy, hogy a legkülönbözőbb vallásfelekezetek kezdik egymást csodálatos módon megérteni. Egy jellegzetes példával szeretnék rámutatni, hogy miről van szó.

A 19. század harmincas éveiben megjelent Angliában egy férfi, aki brahman volt, s még hozzá a brahmanizmuson belül az általa igaznak tartott helyes irányú védanta tant hirdette: Ram Mohán Roy. 1836-ban halt meg Londonban, és az ilyen kérdések iránt érdeklődő kortársai nagy részére erős befolyást gyakorolt, és mély benyomást tett. Az volt nála a figyelemreméltó, hogy egyrészt a hinduizmus meg nem értett reformátora volt, másrészt, hogy amit mondott, azt minden európai, aki korának mintegy a magaslatán állt, meg tudta érteni, hogy nem olyan eszméket hirdetett, amelyeket csak a keleti tanok iránt érdeklődők érthettek meg, hanem amelyekről elismerték, hogy az egyetemes emberi értelem alapján felfoghatók.

Hogyan lépett fel Ram Mohán Roy? Körülbelül így beszélt: én benne élek a hinduizmusban, ott sok istent imádnak, a legkülönbözőbb isten-alakokat. Ha megkérdezik az embereket, miért imádják ezeket vagy azokat az isteneket, akkor honfitársaim azt felelik: ez egy régi hagyomány, nem tehetünk másképpen, így volt ez apáinknál, nagyapáinknál, és így tovább. És mivel az emberek - mondta Ram Mohán Roy - csak ez alatt a hatás alatt álltak, azért ez az én hazámban a legkirívóbb bálványimádásokhoz vezetett, olyan bálványimádásokhoz, amelyeket el kell vetni, amelyek csak szégyent hoznak arra, ami hazám vallásos életének eredeti nagyságát jelenti. Volt ott egykor egy hitvallás, amely a részleges ellentmondásokkal a Védákban maradt fenn, de amelyet az emberi gondolkodás számára a legtisztább formában Viasa hozott a védanta-rendszerbe. Meg akarta ismertetni az emberekkel, ezért fordításokat készített a különféle érthetetlen szófordulatokból arra a nyelvre, amelyet Indiában meg tudtak érteni Kivonatokat is készített abból, amit ő a helyes tanításnak tartott, és ezeket terjesztette.

Mi vezette Ram Mohán Roy-t? Felismerni vélte, hogy abban, ami a sok istenen keresztül jutott kifejezésre, amit a sok bálványban tisztelnek, benne rejlik egy ősi egységes Istenről szóló tiszta tan, egy szellemi Istenről, aki benne él minden dologban, és akit bálványimádáson keresztül megismerni már nem lehet, de akinek újra be kell hatolnia az emberi szívekbe. És amikor aztán ez a hindu brahman kitért a részletekre, arra, amit a helyes védanta-tannak tartott, amit ő az igazi hindu vallásnak tekintett, akkor az embereknek ez nem úgy tűnt, mintha valami idegen dolgot hallanának, hanem akik jól megértették, úgy érezték, mintha egy észvallást hirdetett volna, amihez alapjában véve bárki eljuthat, ha értelmén keresztül az egységes Istenhez fordul.

Ram Mohán Roy-nak akadtak követői is, Debendranath Tagore és mások. Egyik hindu követője - ez különösen érdekes - 1870-ben előadást tartott „Krisztus és a kereszténység” címmel. Rendkívül érdekes egy' hindut hallani, amikor Krisztusról és a kereszténységről beszél. A kereszténység igazi misztériuma igencsak távol áll a hindu előadótól, azt egyáltalán nem is érinti. Az előadás egész menetéből látni, hogy az alapvető tényt nem tudja felfogni, azt ugyanis, hogy a kereszténység nem egy tanító működéséből indul ki, hanem a golgotái misztériumból, egy világtörténelmi tényből, a halálból és a feltámadásból. Amit azonban fel tud fogni, és ami világos előtte, az az, hogy Krisztus Jézusban végtelenül jelentőségteljes, minden emberi szív számára fontos lény áll előttünk, olyan lény, aki az egész világtörténelem számára eszménykép kell, hogy legyen. Rendkívül érdekes, amikor egy hindu Krisztusról beszél, és azt mondja: ha valaki elmélyed a kereszténységben, azt kell mondania: ennek a kereszténységnek nyugaton még fejlődnie kell, mert - így mondja - amit az európaiak, mint kereszténységet hoznak az én hazámba, azt nem tudom az igazi kereszténységnek tekinteni.

Ezekből a példákból láthatjuk, hogy az igazi szellemek már úgyszólván a vallási tételek mögé akartak látni, nemcsak Európában, hanem a távoli Indiában is - és ezt a Föld sok pontjáról elmondhatjuk -, az igazi szellemek kezdtek megmozdulni, és amihez évszázadokon, évezredeken keresztül ragaszkodtak, azt egészen új nézőpontból kezdték szemügyre venni. A lelkeknek ez a 19. századbeli átalakulása csak az idők folyamán válik majd érthetővé, és csak egy későbbi történetírás fogja majd felismerni, hogy olyan folyamatok jöttek létre, amelyek látszólag csak kevés embert érintettek, de ezer meg ezer csatornán át áramlottak a szívekbe és lelkekbe, és amelyek ma mindenkinek, aki valamilyen módon részt vesz a szellemi életben, benne élnek a lelkében. A teljes megújulás, minden kérdés teljes átalakulása a régi szemléletekkel szemben el kellett, hogy jöjjön. Így mindenütt a világban ma már valóban a kérdések nagyarányú elmélyülése látható.

A mi szellemi mozgalmunk ezekre a kérdésekre igyekszik feleletet adni. Ez a szellemi mozgalom meg van győződve arról, hogy ezekre a kérdésekre, úgy, ahogy felvetődnek, sem a régi hagyományok, sem a modern természet- tudomány megállapításaival dolgozó világszemlélet nem tud feleletet adni, hanem ahhoz a szellemtudomány, a szellemi világokban való kutatás szükséges. Más szavakkal: az emberiségnek ma, fejlődésének egész menetét figyelembe véve olyan kérdéseket kell feltennie, amelyekre csak az érzékfeletti világokban való kutatás tud válaszolni. A nyugati szellemi életből is lassan és fokozatosan merültek fel azok a dolgok, amelyek a Kelet legszebb hagyományaival egybehangzanak. Tudjuk, és mindig is hangsúlyoztam, hogy a reinkarnáció törvénye magából a nyugati szellemi életből következik, és épp oly kevéssé kell a buddhizmusból valami történelmit átvenni, mint ahogy ma nem szükséges a Püthagorasz-tételt sem a történelmi hagyományok alapján kikutatni. Azzal, hogy a modern lélekben felmerült a reinkarnáció eszméje, felépült a híd, ami átível a jellemzett három évezreden - minthogy ezek a reinkarnáció tanát nem tették gondolkodásuk középpontjába -, egészen Buddha alakjáig. A horizont kitágult, kibővült a perspektíva az emberiség fejlődésének irányába, túl a három évezreden, és ez új kérdéseket vetett fel mindenütt, olyan kérdéseket, amelyeket csak a szellemtudomány útján lehet megválaszolni.

Tegyük fel mindjárt a kérdést, amelyre ennek az evangéliumnak a kezdete ösztönöz: vajon ez a Márk-evangélium valóban a „Jézus Krisztusról szóló evangélium kezdetét” adja meg? Emlékezzünk arra, hogy közvetlenül a bevezető szavak után nemcsak a régi próféciák jellemzése következik, hanem az is, hogy Keresztelő János meghirdeti Krisztus eljövetelét. A Keresztelő ezt a meghirdetést a következő szavakba foglalja: az idő betelt, az Isten országa leszáll a földi lét fölé. Mit jelent mindez?

Kíséreljük meg, hogy a szellemi kutatás fényében felidézzük azokat az időket, amelyek magukban hordják a „beteljesedést”. Vizsgáljuk meg, mit jelent az, hogy-egy régi idő betelt, és egy új veszi kezdetét. Legkönnyebben úgy érthetjük ezt meg, ha olyasvalamire tekintünk, ami a régebbi időkben történt, és aztán egy olyanra, ami az újabb időkben zajlott le, úgy, hogy a két esemény között mintegy középen a golgotái misztérium helyezkedik el. Vegyünk tehát valamit, ami a golgotái misztérium előtt történt, és valamit, ami utána, aztán próbáljunk meg elmélyedni a korszakok különbségében, hogy felismerjük, mennyiben telt be egy régi idő, és mennyiben kezdődött el egy új. Igyekezzünk nem absztrakciókba bonyolódni, hanem azt tartsuk szemünk előtt, ami konkrét.

Irányítsuk most tekintetünket olyasvalamire, ami az emberiségfejlődés első évezredének szemléletmódjához tartozik. Ennek az évezrednek legrégebbi időszakából Homérosz, a görög költő és dalnok alakja emelkedik ki. Alig maradt fenn róla több mint a neve. Arról a személyiségről, akinek az emberiség legnagyobb teljesítményeihez tartozó két költeményt tulajdonítják, az Iliászt, és az Odüsszeiát, alig tudunk többet, mint a nevét, és még evvel kapcsolatban is súlyos kételyek merültek fel a 19. században. De erre most nem térünk ki. Homérosz úgy áll előttünk, mint olyan jelenség, amelyet annál jobban csodálunk, minél inkább megismerjük. És elmondhatjuk, hogy annak, aki egyáltalán foglalkozik ilyen dolgokkal, az Iliász és az Odüsszeia alakjai sokkal elevenebben állnak lelke előtt, mint a görögség kizárólag politikai alakjai. A legkülönbözőbb emberek, akik Homéroszban elmélyedtek, arra a véleményre jutottak, hogy az előadás pontossága, az a mód, ahogy leírja a dolgokat, arra enged következtetni, hogy orvos lehetett, mások véleménye szerint szobrász, ismét mások szerint valamilyen kézművesnek kellett lennie. Napóleon a taktikát, a stratégiát bámulta Homérosz leírásaiban, mások úgy vélik, koldus lehetett, aki az országban ide-oda vándorolt. Ha megítélőinek ennyire különböző felfogásából más nem is, annyi bizonyára kiderül, hogy Homérosznak egészen egyedülálló individualitásnak kellett lennie.

Alakjai közül most csak egyet ragadjunk ki: Hektort. Nézzük meg Hektor alakját az Iliászban, milyen plasztikusan jelenik meg, milyen kereken, lezártan áll előttünk. Nézzük szülővárosához, Trójához való viszonyát, viszonyát a sereghez, a hadvezetőséghez. Kíséreljük meg lelkünk elé idézni ezt a férfit, a férj minden gyöngédségével, aki az ókori felfogás szerint egészen városán csüng, és aki tévedhetett - gondoljunk Achillesszel való viszonyára - úgy, ahogy az csak egy nagy emberrel eshetett meg. Hektor úgy áll előttünk Homérosz leírásában, mint egy nagy személyiség a maga átfogó emberségében. Úgy emelkedik ki az ősi korokból - mert magától értetődik, hogy amit Homérosz elmond, az saját koránál előbb ment végbe, és így még inkább a múlt homályába vész mint Homérosz többi alakja is, kicsit misztikusan a modern ember számára. Most csak erre az alakra utalok. A szkeptikusok és a különböző filológusok kételkednek abban, hogy létezett-e egyáltalán Hektor, mint ahogy kételkednek abban is, létezett-e Homérosz. Aki azonban mindent mérlegel, amit pusztán emberileg mérlegelni lehet, arra a meggyőződésre jut, hogy Homérosz csak olyan tényeket mond el, amelyek megtörténtek, és hogy Hektor is élt Trójában, ahogy Achillesz és Homérosz többi alakja is. A földi lét valóságos alakjaiként állnak előttünk, és úgy tekintünk vissza rájuk, mint egészen másfajta emberekre, akik ma már csak nehezen érthetők meg, de akik a költő révén a legapróbb részletekig lelkünk elé állhatnak. Álljon lelkünk előtt Hektor úgy, mint valóságos ember, mint az egyik legfőbb trójai hadvezér, akit Achillesz legyőzött. Egy ilyen emberben igazán megmutatkozik az, ami a kereszténység előtti időkhöz tartozik, akiről felmérhetjük, hogy milyenek voltak annak a kornak az alakjai, amelyben Krisztus még nem élt.

Egy másik személyiségre is szeretném felhívni a figyelmüket, a Kr.e.5. század egyik alakjára, egy nagy filozófusra, aki életének nagy részét Szicíliában élte le, Empedoklészra. O volt az, aki először beszélt a négy elemről, a tűzről, vízről, levegőről és földről, és arról, hogy mindaz, ami az anyagi világban történik, ennek a négy elemnek az összekeveredéséből és szétválásából jön létre, a gyűlöletnek és szeretetnek ezekben az elemekben működő princípiuma szerint. Ugyanakkor Szicíliában fontos állami intézményeket hívott életre, bejárta az országot, és az embereket a szellemi élethez vezette. Egyrészt kalandos, másrészt mélyen szellemi életet élt. Ezt kétségbe lehet vonni, de a szellemtudomány tudja, hogy ugyanúgy, ahogy Empedoklész Szicíliában élt, mint államférfi, beavatott és mágus, Hektor is élt Trójában, ahogy Homérosz leírta. Empedoklész sajátos beállítottságát egy olyan tény jellemzi, amely nem kitalált dolog, hanem igazság: életét úgy fejezte be - hogy egyesüljön mindazzal, ami körülvette -, hogy belevetette magát az Etna tüzébe, és az elégette. Így áll előttünk a kereszténység előtti kor e másik nagy alakja.

Vegyük szemügyre a szellemtudomány eszközeivel ezeket az alakokat. Tudjuk jól, hogy az ilyen emberek ismét meg fognak jelenni, hogy a lelkek visszatérnek. Tekintsünk el a közbeeső inkarnációktól, és keressük meg őket valamilyen módon a Krisztus utáni időben, akkor megtalálunk valamit az idők változásából, valamit abból, ami érthetővé teszi, hogyan hatott a emberiségfejlődésre a golgotái misztérium. Ha azt állítjuk, hogy az olyan alakok, mint Hektor és Empedoklész újból megjelentek, megkérdezhetjük, hogyan éltek a keresztény időkben az emberek között? Ezzel éppen a golgotái misztérium hatását, beteljesedését, és az új idő kezdetét tesszük szemléletessé a lelkekben. Nekünk, akik komolyan foglalkozunk az antropozófiával, nem kell visszarettennünk az igazi szellemtudomány közléseitől, mert ezeket éppen a külső dolgok igazolhatják.

Még valami egyébre is szeretném tekintetüket ráirányítani, ami a kereszténység utáni időkben végbement. Itt ismét mondhatjuk, hogy egy költői alakkal van dolgunk, de ez a „költői alak” egy igazi személyiséghez vezet bennünket vissza, aki benne állt az életben. Arra az alakra irányítom tekintetüket, akit Shakespeare alkotott meg a Hamletben. Aki Shakespeare fejlődését ismeri - amennyire ez külsőleg lehetséges, de elsősorban a szellem- tudomány alapján -, az tudja, hogy Shakespeare a Hamletben egy valóságosan élő dán királyfit formált meg, kissé átalakítva. Most nem bocsátkozunk bele annak kimutatásába, hogy melyik történelmi személy szolgált mintául Shakespeare költői alakjának, hanem a szellemtudományos eredményre szeretnék rámutatni egy eklatáns példával, hogy lássuk: hogyan bukkant fel ismét az ókor egyik szelleme a kereszténység keletkezése utáni időkben. Az igazi alak, aki Shakespeare Hamletjének alapjául szolgál: Hektor. Hamletben ugyanaz a lélek élt, mint Hektorban. Éppen egy ilyen példából érthetjük meg, amelynél eklatáns módon nyilvánul meg az a különbség, ahogy a lélek kiéli magát, hogy mi történt a közbeeső időben. A kereszténység előtti időben olyan személyiség áll előttünk, mint Hektor. Bekövetkezik a golgotái misztérium, egy szikra belecsap Hektor lelkébe, és létrehozza benne Hamlet ősképét, akiről Goethe azt mondja: egy lélek, aki semmiféle helyzetnek nem felel meg, és- akinek egyik sem elegendő, akinek van egy feladata, ezt azonban nem tudja betölteni.

Megkérdezhetjük: miért így fejezte ki ezt Shakespeare? Ő ezt nem tudta. Aki azonban a szellemtudomány segítségével beletekint ezekbe az összefüggésekbe, az tudja, milyen erők állnak e mögött. A költő a tudattalanban alkot, mert először mintegy előtte áll az alak, amelyet megalkot, és aztán mint valami tabló - amiről azonban semmit sem tud - az egész individualitás, aki hozzá kapcsolódik. Miért emeli ki Shakespeare Hamletnek éppen bizonyos jellemvonásait, és hangsúlyozza azokat különösen élesen, amiket talán egyetlen kortárs szemlélő sem vett volna észre Hamlet alakjában? Mert ő az idő hátterében szemlél: érzi, mennyire más lesz egy lélek, amikor a régi életből átmegy az újba. A kételkedő, a szkeptikus Hamlet, aki az élet viszonyaiban nem ismeri ki magát, a késlekedő - ez lett egyelőre a céltudatos Hektorból.

Nézzünk most az újabb kor egy másik alakjára, aki szintén egy költeményben lépett az emberek elé, amelynek főszereplője, és az emberiségben bizonnyal sokáig fog élni, még akkor is, amikor a szerző úgy fog az utókor előtt állni, mint ahogy ma Homérosz és Shakespeare: az egyikről nem tudnak semmit, a másikról pedig igen keveset. Amit a jegyzetgyűjtők és életrajzírók Goethéről közölnek - ami iránt az emberek annyira érdeklődnek - azt rég a feledés fátyla fogja borítani a könyvnyomtatás és minden más modem eszköz ellenére, amikor még ott fog állni eleven nagyságában és jellegzetességében a Faust-alak, amelyet Goethe alkotott meg. Ahogy az emberek semmit sem tudnak Homéroszról, de Hektorról ás Achilleszről igen sokat, úgy egykor nem sokat fognak tudni Goethe személyéről - és ez jó lesz - de Faustról mindig fognak tudni.

Faust, akit Goethe az irodalomban befejezett formában állít elénk, szintén olyan alak, aki reális személyre vezethető vissza. Faust valóban élt a 16. században, természetesen nem úgy, ahogy Goethe ábrázolja. De miért ábrázolja Goethe így? Ezt Goethe maga sem tudta. De amikor arra a Faustra tekintett, amelyet a hagyomány megőrzött, amilyennek már gyermekkorától a bábjátékból ismerte, akkor a Faust mögött rejlő erők működtek benne, Faustnak egy előző inkarnációjából: Empedoklész, a görög filozófus. Ez mind bele- sugárzott Faust alakjába. És azt mondhatnánk: amikor Empedoklész az Etnába veti magát, hogy a Föld tűz-elemével egyesüljön ez egy csodálatos átszellemülés, csodálatos spiritualizálódása annak a - mondjuk így - kereszténység előtti természet-misztikának, ami Goethe Faustjának utolsó jelentében ténnyé válik, és a dráma befejező tablója lesz: Faust felemelkedik az egek tűz-elemébe. Lassan és fokozatosan hatol be egy új szellemi irányzat abba, amire az emberek mélyebben törekszenek. Az emberiség mélyebb szellemei számára már régóta kezdett érvényre jutni az a tény - anélkül, hogy a reinkarnációról és a karmáról valamit is tudtak volna -, hogy amikor egy lelket szemléltek, amely átfogó volt, és amelyet belső életük alapvető erőiből akartak leírni, azt írták le, ami a korábbi megtestesülésekből átragyogott. Ahogy Shakespeare úgy írta le Hamletet, amilyennek ismerjük, noha semmit sem tudott arról, hogy Hektorban és Hamletben ugyanaz a lélek élt, úgy írta le Goethe is Faustot, mintha mögötte Empedoklész lelke állna, minden különlegességével, mert hiszen Faustban Empedoklész lelke élt. Jellemző azonban, hogy az emberi nem előrehaladása és fejlődése ilyen.

Két jellegzetes alakot emeltem ki, akiken látjuk, hogy az antik nagyságok egy modern keresztény korszakban lelkük mélyén úgy meg vannak rendülve, hogy az életben csak nehezen tudnak eligazodni. Minden bennük van, ami korábban bennük volt. Ha például Hamletet engedjük magunkra hatni, érezzük, hogy Hektor egész ereje benne van, de érezzük azt is, hogy ez az erő a kereszténység megjelenése utáni időben nem tud előjönni, egyelőre ellenállásra talál, hogy a lélekre olyasvalami hatott, ami kezdet, míg korábban azoknál az alakoknál, akikkel a ókorban találkoztunk, egyfajta befejezéssel állunk szemben. Mind Hektor, mind pedig Empedoklész befejeződés. Plasztikus lezártságban állnak előttünk. Annak azonban, ami az emberiségben hat, új utakat kell találnia az új inkarnációban. Hektornál Hamletben, Empedoklésznél pedig Faustban. Faust a természet mélységei felé örvénylő minden törekvést, az egész empedoklészi elemet magában hordja, és csupán e mélyen benne élő lény folytán mondhatja, hogy a Bibliát egy időre a pad alá teszi, természetbúvár és orvos akar lenni, nem pedig teológus. Olyasvalaki akar lenni, aki szükségét érzi, hogy démonszerű lényekkel érintkezzen, akik a világban barangolni késztetik, bámulatba ejtik, de megértés nélkül hagyják. Itt az empedoklészi elem hat vissza, de ez az elem nem ismeri ki magát abban, amivé az embernek válnia kell, miután egy új korszak vette kezdetét.

Ezzel a fejtegetéssel azt akartam megmutatni, hogy jelentékeny lelkeknél, akik felől bárki tájékozódhat, hatalmas fordulat következik be, és ezt a fordulatot akkor találhatjuk meg, ha a mélységekbe hatolunk. És ha feltesszük a kérdést: mi történik egy ilyen individualitás régi és újabb inkarnációi között, akkor mindig azt a feleletet kapjuk, hogy a golgotái misztérium. Az, amit Keresztelő János hirdetett, amikor azt mondta, hogy a idő betelt, és a szellem országai - vagy a egek országai - átmennek az ember birodalmába. Igen az egek országai hatalmas erővel birtokba vették az ember országát. És akik ezt csak külsődlegesen tudják szemlélni, nem is tudják megérteni. Ez a birtokba vétel olyan hatalmas erővel történt meg, hogy a kiváló, szilárd ókori nagyságoknak elölről kellett kezdeniük a fejlődést, úgy, hogy a régi korszak lezárulásáig, a golgotái misztériumig éppen rajtuk lehet a legjobban észrevenni: itt valami elérte beteljesülését, valami lezárult, ami az embereket kialakult személyiséggé tette. Akkor olyasvalami történt, ami szükségessé tette, hogy a lelkek valami újat kezdjenek önmagukkal, hogy minden újjáalakuljon, újra kisarjadjon, és azok a lelkek, akik nagyok voltak, olyan lelkekként jelenjenek meg, amelyek kicsinyek, mert a lelket át kell alakítaniuk gyermekivé, mert valami új kezdődik. Ez az, amit lelkünkbe kell vésnünk, ha meg akarjuk érteni azt, amire a Márk-evangélium kezdő szavai utalnak: „kezdet”. Igen, kezdet, ami a lelkeket a legmélyebben megrázza, ami egészen új impulzust hoz az emberiség fejlődésébe: „az evangélium kezdetét1'.

Mi az evangélium? Az, ami lejön azokból a birodalmakból, amelyeket már gyakran leírtunk, mint a magasabb lények hierarchiájának birodalmait, ahol angyalok és arkangyalok vannak - ami leszáll azon a világon keresztül, amely az emberek világa fölött helyezkedik el. Itt megkapjuk a perspektívát az evangélium szó mélyebb értelmezésére. Az evangélium egy impulzus, ami alászáll az angyalok és az arkangyalok birodalmán keresztül, ami ezekből a birodalmakból ereszkedik alá, és eljut az emberiséghez. Az elvont fordítások csak kevéssé találják el a lényeget. A valóságban már magának az „evangélium” szónak rá kell mutatnia arra, hogy egy bizonyos időpontban valami elkezd leáramlani a Földre, ami korábban csak ott volt, ahol az angyalok és az arkangyalok vannak. Lejött a Földre, és megrázta a lelkeket, a legerősebbeket a legjobban. És ezt úgy jegyezték fel, hogy kezdet, tehát folytatása is van. Ez azt jelenti, hogy az evangélium folytatódik. Elkezdődött az akkori időkben, és látni fogjuk, hogy az egész emberiségfejlődés folytatása ennek a kezdetnek. Amit evangéliumnak nevezhetünk, az ennek az impulzusnak a leáramlása az angyalok birodalmából.

Nem lehet elég mélyen keresnünk és kutatnunk, hogy az egyes evangéliumokat jellemezhessük, és főleg a Márk-evangéliumot lehet csak úgy megérteni, ha az emberiség fejlődését a helyes értelemben fogjuk fel, összes impulzusával együtt, és mindazzal, ami eddigi lefolyása alatt történt. Nem külsődlegesen akartam ezt jellemezni, hanem a lelkek útján, és meg akartam mutatni, hogy tulajdonképpen csak a reinkarnáció tényének elismerése állítja elénk annak az impulzusnak a jelentőségét, amelyet a Krisztus-esemény hozott el. Aki a reinkarnáció tényét elismeri, az megérti az olyan lelkek fejlődését, mint Hektor és Empedoklész. Enélkül lehet sok szépet mondani, de az felszínes marad. Hogy azonban minden külső történés mögött mi volt valójában a Krisztus-impulzus, az tulajdonképpen csak azáltal mutatkozik meg, hogy szellemi kutatással bevilágítunk az életbe, hogy nemcsak azt ismerjük meg, hogyan folyik le az élet a maga egyes részleteiben, hanem azt is, hogyan folyik le az inkarnációk egymásutánjában. A reinkarnáció eszméjét komolyan kell venni. Úgy kell belehelyezni a történelembe, hogy annak éltető elemévé váljék, akkor majd kiviláglik a legnagyobb impulzusnak, a golgotái eseménynek a hatása, ami elsősorban a lelkekben fog megmutatkozni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként