A következőkben azzal foglalkozunk, hogy milyen viszonyban van a vallásos tudat azzal a tudással, azzal a megismeréssel, amelyet az ember a magasabb világokról általában meg tud szerezni, és azzal a megismeréssel - ez témánkkal kapcsolatban különösen érdekel bennünket -, amelyet a magasabb szellemi látás erői révén szerezhetünk krisztus Jézusnak ezekhez a magasabb világokhoz való viszonyáról. Mert hiszen mindnyájunk előtt világos, hogy a kereszténység eddigi fejlődése során az emberek túlnyomó többsége nem tudta a saját szellemi látó erői révén megközelíteni a kereszténységben rejlő titkokat. Más szavakkal: kétségtelen, hogy a kereszténység megszámlálhatatlan ember lelkébe talált utat, hogy megszámlálhatatlanul sokan bizonyos mértékig meg is értették a kereszténység mivoltát, de anélkül, hogy képesek lettek volna feltekinteni a magasabb világokba, és a magasabb világokból hozott megismeréssel, a magasabb világokból hozott szellemi látással meg tudták volna állapítani, hogy a golgotai misztériummal és mindazzal, ami vele összefügg, tulajdonképpen mi is játszódott le az emberi fejlődésben. Ezért határozott különbséget kell tennünk egyrészt a vallások Krisztus-kapcsolata, illetve annak az embernek a Krisztussal való kapcsolata között, aki még semmit sem tud az érzékfeletti kutatásról és megismerésről, másrészt a között a megismerés között, amelyet közvetlenül az érzékfeletti megismerés révén szerezhetünk, vagy esetleg közvetve, az érzékfeletti megismeréssel rendelkező kutatóknak a kereszténység titkairól elmondott közléseiből tudunk meg.

Mindnyájan el fogják ismerni, hogy a golgotai misztérium óta eltelt századok során a legkülönbözőbb szellemi műveltségű emberek mély, bensőséges hitbeli kapcsolatot találtak a kereszténység titkaihoz, és az utóbbi időben elhangzott különböző előadásaink alapján láthatjuk, hogy ez alapjában véve egész természetes is. Mert csak a XX. században következik be a Krisztus-esemény megújulása - amint erre olyan sokszor rámutattunk - azzal, hogy az emberiség általános megismerési erői magasabb fejlődésnek indulnak, és ezáltal megszületik annak a lehetősége, hogy az elkövetkező három évezredben minden érzékfeletti előkészítés nélkül is mind többen és többen jussanak Krisztus Jézus közvetlen látásához. Mostanáig azonban nem ez volt a helyzet. Mostanáig úgyszólván csak két, vagy ahogy talán éppen ma ki fog derülni, három forrásból ismerhették meg a keresztény titkokat azok, akik nem küzdöttek fel magukat az érzékfeletti megismeréshez.

Az egyik ilyen megismerési forráslehetőség az evangéliumok voltak, és mindaz, ami az evangéliumok elbeszélésein és az ezekhez fűződő hagyományon alapult. A másik megismerési lehetőség az volt, hogy mindig voltak szellemi látással rendelkező emberek, akik észlelni tudtak a magasabb világokban, és a Krisztus-eseményről szerzett saját ismereteiket lehozták a szellemi világból. Ezekhez azután mások is csatlakoztak, ehhez a mintegy folyamatos evangéliumhoz, amely a szellemi látók révén így állandóan áradt le a világba. A keresztény emberiségnek eddigi fejlődése során mintegy ez a két megismerési lehetősége volt. És most a XX. századtól kezdve újabb lehetőség nyílik. Mostantól kezdve mind több és több embernél erősödnek, fokozódnak a nem meditáció, koncentráció, vagy más gyakorlatok révén megszerzett megismerési erők. Mindig több és több ember lesz képes saját maga átélni - ahogy erről már többször beszéltünk - Szent Pál damaszkuszi élményét. Ezzel megkezdődik az a korszak, amelyben az embernek most már közvetlen szemlélete lesz Krisztus Jézus lényéről és az ő jelentőségéről.

Most már természetszerűen felvetődik a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is a különbség Krisztus Jézusnak a között a látása között, amely az ezoterikus fejlődés eredményeképpen az érzékfeletti tudat számára mindig is lehetséges volt, ahogy ezt tegnap leírtuk, és a között, ahogy az emberek e nélkül az ezoterikus fejlődés nélkül az elkövetkező három évezredben őt látni fogják?

A kettő között nagy a különbség. Hamis képet alkotnánk, ha azt hinnénk, hogy amit ma a szellemi látó a magasabb világokban a Krisztus-eseménnyel kapcsolatban lát, és amit a szellemi látók a golgotai misztérium óta a Krisztus-eseménnyel kapcsolatban valamennyien láttak, pontosan ugyanaz, mint amit az emberek a jövőben mind nagyobb és nagyobb számban látni fognak. Ez két egymástól teljesen különböző valami. Arra a kérdésünkre, hogy mennyiben különböző ez a kettő, csak akkor kapunk választ, ha előbb az érzékfeletti megismerés segítségével azt kutatjuk, hogy tulaj dóriképpen miért is jelenik meg Krisztus Jézus a XX. századtól kezdve egyre inkább az emberek mindennapi tudatában. Ennek az oka a következő.

Tudjuk, hogy időszámításunk kezdetén a fizikai síkon, Palesztinában egy esemény játszódott le, amelyben Krisztus játszotta a legfőbb szerepet, egy olyan esemény, amely kihatott az egész emberiségre. És ehhez hasonlóan a XX. század folyamán, annak vége felé egy másik nagy jelentőségű esemény zajuk majd le, nem a fizikai síkon ugyan, hanem a magasabb világokban, abban a világban, amelyet étervilágnak nevezünk. Ennek az eseménynek éppen olyan alapvetően nagy jelentősége lesz az emberiség fejlődésében, mint a palesztinai eseménynek volt időszámításunk kezdetén. Azt kell tehát mondanunk, hogy a golgotai misztériumnak Krisztus számára az volt a jelentősége, hogy ennek a révén egy isteni lény átélte a halált, egy isteni lény legyőzte a halált - hogy hogyan kell ezt értenünk, arról lesz még szó -, de kétségtelen, hogy azelőtt ez soha nem történt meg, most viszont bekövetkezett tényként áll előttünk. De ugyanúgy azt is el kell mondanunk, hogy a jövőben is lejátszódik egy másik rendkívüli horderejű esemény, nem a fizikai világban ugyan, hanem az éteri síkon. Annak viszont, hogy ez az esemény lejátszódik, éspedig magával Krisztussal kapcsolatban játszódik le, az lesz a következménye, hogy az emberek megláthatják Krisztust, megtanulhatják látni Krisztust.

Mi lesz ez az esemény? Az, hogy a XX. század folyamán egy, az emberiség szempontjából fontos kozmikus tisztség száll Krisztusra, sokkal nagyobb mértékben, mint eddig. Az okkult kutatás, a szellemtudományos kutatás azt tanítja, hogy a mi korunkban következik be az a fontos esemény, hogy az emberiség számára Krisztus lesz a karma ura. Ez a kezdete annak, amire az evangélium is utal, amikor azt mondja, hogy Krisztus újból megjelenik, hogy szétválassza a jókat és rosszakat, vagy hogy ítéljen elevenek és holtak fölött. Csakhogy az okkult kutatás szerint ezt nem valamely egyszeri eseményként kell felfognunk, amely a fizikai síkon majd lejátszódik, hanem amely folytonosan történik az emberiség jövőbeni fejlődésében. Maga a kereszténység, és annak egész eddigi fejlődése is csak mintegy előkészítésként fogható fel, mostantól kezdve pedig - és ez rendkívül fontos - Krisztus a karma ura, az ő feladata karmikusan megítélni az emberek tetteit, megítélni, hogyan alakul az élet tartozik és követel oldalának mérlege.

Erről a nyugati okkultizmusban hosszú évszázadok óta tudnak, és ezt egyetlen okkultista sem vitatja, aki ismeri ezeket a dolgokat. De különösen az utóbbi időben a körültekintően végzett okkult kutatás ezt még meg is erősítette. írjuk hát le pontosabban miről is van szó.

Kérdezzünk meg bárkit azok közül, akik igazán ismerik ezt a kérdést, és mind megerősítik majd azt, amit antropozófiai fejlődésünknek tulajdonképpen csak ebben a mostani időszakában mondhatunk el, mert mindazt, ami lelkünket ennek az elfogadására alkalmassá teszi, előbb össze kellett hordanunk. Emellett az okkult irodalomban is találhatnak erre vonatkozó utalásokat. Magam azonban az irodalomra nem leszek figyelemmel, csak a tények közlésére szorítkozom.

Más alkalommal beszéltünk már arról a világról, amelyben az ember akkor él, amikor a halál kapuján átjutott. Az emberek nagy része, éspedig különösen azok, akik a nyugati kultúrkörben élnek - ezek a dolgok nem minden ember számára egyformák - abban a pillanatban, amikor a halál után étertestük elválik a fizikai testüktől, valamilyen egészen határozott élményen mennek át. Tudjuk, hogy amikor az ember átlépi a halál kapuját, leveti fizikai testét. Ezután még egy ideig össze van kötve étertestével. Majd asztrálteste és énje elhagyja étertestét is. Tudjuk azt is, hogy étertestéből magával visz egy extraktumot, de tudjuk azt is, hogy éterteste, amelynek lényegében külön útja van, általában feloszlik a kozmoszban, éspedig vagy teljesen feloszlik, ami csak egész tökéletlen esetekben következik be, vagy mint körülhatárolt formák hatnak az erői tovább. Étertestének a levetése után lép be az ember a kamalokába, a lélekvilágnak abba a részébe, ahol aztán megtisztul. De mielőtt még belépne a lélekvilágnak ebbe a részébe, egészen sajátságos élményben van része, amelyről eddig - mint említettük - nem lehetett beszélni, mert a helyzet nem érett még meg. Most azonban mindazok, akik helyesen meg tudják ítélni, amiről itt szó lesz, mindezt fel tudják már venni magukba. Az ember ebben az élményben átéli a találkozást azzal a lénnyel, aki eléje tárja karmája egyenlegét. Ez a lény, aki így ott áll az emberek előtt, mintegy a karmikus hatalmak könyvelőjeként, az emberek nagy része számára Mózes volt. Ezért is mondták a középkorban - a rózsakeresztesektől eredően - hogy Mózes a halál órájában - az időpont nem lényeges, nem ezen múlik a dolog - az ember elé tárja bűnei lajstromát, és ugyanakkor a szigorú törvényt is, hogy az ember felismerje, mennyire nem tartotta meg azt, amely szerint élnie kellett volna.

Ez a tisztség a mi időnkben - és ez a lényeges - átszáll Krisztusra, és így az ember egyre inkább Krisztussal áll szemben, mint bírájával, mint karmikus bírájával. Ez az az érzékfeletti esemény, amelyre utaltunk. Ugyanúgy, ahogy időszámításunk kezdetén a fizikai síkon a palesztinai esemény lejátszódott, úgy játszódik le a mi időnkben közvetlenül a Föld feletti magasabb világban a karmikus bírói tisztség átszállása Krisztusra. Ez az esemény úgy hat a fizikai világra, úgy hat a fizikai síkon, hogy az ember minden cselekedeténél érezni fogja, hogy számot kell adnia Krisztusnak. És ez az érzés, amely mostantól kezdve, mint egész természetszerű valami jelentkezik majd az emberiség fejlődésében, átalakul, és lassan, mint valami fény hatja át az ember lelkét, kisugárzik az emberből, és megvilágítja az étervilágban a Krisztus-alakot. Minél inkább kifejlődik majd ez az érzés, amelynek sokkal felfokozottabb jelentősége lesz, mint az absztrakt „lelkiismeret"-nek, annál inkább válik az elkövetkező századokban krisztus éteri alakja láthatóvá. Erről a következő előadásokban még bővebben fogunk beszélni, és akkor majd látjuk azt is, hogy itt valamilyen egészen új eseményről van szó, amely kihat az emberiség Krisztus-kapcsolatára.

Nézzük most azt, milyen volt a Krisztus-kapcsolat a fizikai síkon a nem szellemi látó tudat számára, és tegyük fel a kérdést: nincs-e vajon még egy harmadik út is az előbb beírt két út mellett?

Ilyen harmadik út tényleg mindig létezett a kereszténység fejlődése folyamán, és kellett is, hogy létezzen, mert az emberiség fejlődése nem az emberek véleményéhez igazodik, hanem az objektív tényekhez. Krisztus Jézusról sokféle vélemény alakult ki a századok folyamán, különben a zsinatok, az egyházatyák és a teológusok nem vitatkoztak volna annyit, de talán egyeden korszakban sem alakult ki annyiféle nézet, mint éppen a mienkben. A tények azonban nem az emberek nézeteihez igazodnak, hanem azokhoz az erőkhöz, amelyek az emberiség fejlődésében ténylegesen hatnak. Ezeket a tényeket sokkal többen felismerhetnék, éspedig maguknak az evangéliumoknak a puszta tanulmányozása, az azokon való elmélkedés révén, ha megvolna a türelmük és kitartásuk ahhoz, hogy elfogulatlanul szemléljék a dolgokat, ha a tények objektív szemlélésében nem ítélnének elhamarkodva és elfogultan. így azonban az emberek legnagyobb része nem a tényeknek megfelelő Krisztus-képet alakít ott ki, hanem a saját maga elképzelése, a saját eszménye szerint. És bizonyos vonatkozásban - ezt meg kell mondanunk - ezt teszik a különböző felfogású teozófusok is. Amikor például a teozófiai irodalomban népszerű lett magasabb fejlettségű emberekről beszélni, akik az emberi fejlődésben a többieket megelőzték, ezzel olyan igazság lett nyilvánvalóvá, amelyet minden helyesen gondolkodó ember el kellett, hogy fogadjon. A „mester" fogalmát, a magasabb fejlettségű ember, sőt az „adeptus" fogalmát is el kell tehát fogadnunk. Csak aki nem hisz a fejlődésben, az utasítja el ezeket a fogalmakat. Ha mármost azt nézzük, mit jelent mesternek, vagy adeptusnak lenni, azt kell mondanunk, hogy a mester, az adeptus olyan valaki, aki inkarnációk során élt itt a földön, és gyakorlatok révén Istennek tetsző élet révén mást ért el, mint a többi ember, fejlődésében megelőzte a többi embert, és olyan erőket szerzett magának, amilyeneket az emberiség többi része csak a jövőben fog megszerezni. Természetszerű azután, és helyénvaló is, hogy aki szellemtudományos ismerete alapján így gondolkodik, az a legmélyebb tiszteletet érzi az ilyen mesterekkel, az ilyen adeptusokkal szemben. És ha ezek után tekintetünket Buddha magasztos alakjára irányítjuk, és szellemtudományos ismereteink segítségével megállapítjuk róla, hogy a legmagasabb rendű adeptusok egyike, akkor Buddha individualitásával szemben értelmünk, érzéseink, lelkivilágunk valamiféle lelki kapcsolatot, lelki magatartást alakít majd ki.

Ha mármost valaki teozófusként, a teozófiai ismeretek és érzések talaján állva közeledik Krisztus Jézus alakjához, szinte magától értetődően feltámad benne az az igény - és el kell ismernünk, hogy bizonyos vonatkozásban nagyon is érthető, hogy ez az igény feltámad benne -, hogy Krisztus Jézust ugyanazzal az eszmény-fogalommal kapcsolja össze, amelyet egy mesterről, adeptusról, vagy talán Buddháról alkotott magának. És talán kényszerítve is érzi majd magát arra, hogy a Názáreti Jézust ugyanúgy egy nagy adeptusnak tekintse. Ez azonban előítélet, még ha érthető előítélet is, és a kereszténység igazi mivoltának a megismerését lehetetlenné teszi. Érthető előítélet, mert ugyan miért ne állíthatná valaki, aki a legmélyebb, legintimebb Krisztus-kapcsolatot alakította ki magában, a Krisztus-lény hordozóját ugyanabba a sorba, amelyben a nagy mesterek, a nagy adep- tusok és maga Buddha is áll? Miért ne állíthatná őt is ugyanabba a sorba? Ez egészen érthetőnek tűnik. Sőt talán még a Názáreti Jézus lebecsülésének is vehetné valaki, ha nem ezt tenné. Ezzel azonban eltávolodna a tényektől, amelyek a hagyomány révén ránk maradtak.

Egy valamit mindenesetre megállapíthatunk a hagyomány alapján, ha csak valamennyire is vizsgáljuk ezt, amiről - az ösz- szes zsinati határozatokkal, az összes egyházatyák és egyházi írók megállapításaival szemben - a hagyomány elfogulatlan szemlélete alapján meggyőződhetünk, és ami a hagyományok mintegy keresztül érződik, éspedig azt, hogy a Názáreti Jézust nem lehet adeptusnak tekintenünk. Mert tegyük fel a kérdést: hol találunk a hagyományban valamilyen utalást arra, hogy az adeptus fogalmát, antropozófiai tanulmányaink alapján ismert fogalmát, a Názáreti Jézusra alkalmazhatnánk? Hiszen a kereszténység első idejében éppen azt hangsúlyozták, hogy a Názáreti Jézus olyan ember volt, mint a többi, olyan gyenge ember volt, mint a többi. És azok közelítik meg leginkább annak az értelmét, ami vele érkezett el a világba, akik azt mondják, hogy „Jézus valójában ember volt". A hagyományban tehát, ha azt helyesen tanulmányozzuk, semmit sem találunk arra vonatkozóan, hogy a Názáreti Jézus adeptus lett volna.

Emlékezzünk csak vissza mindarra, amit korábbi előadásainkban a Názáreti Jézus fejlődéséről mondtunk. Arra, hogy az egyik Jézus gyermekben születésétől tizenkét éves koráig, a másik gyermekben pedig tizenkét éves korától harminc éves koráig Zarathusztra élt. És bár azt mondtuk, hogy itt valamilyen egészen különleges emberrel van dolgunk, akinek lénye felépítéséhez a kozmikus történés, a kozmikus fejlődés a legnagyobb dolgokat hajtotta végre, más csak azzal is, hogy két emberi testet alakított ki, amelyek közül az egyiket tizenkét éves koráig, a másikat tizenkét éves korától harmincéves koráig hatotta át a Zarathusztra-individualitás, és azáltal, hogy ez a két Jézus gyermek mindegyike olyan mérhetetlenül nagy individualitás volt, a Názáreti Jézusa maga is mérhetetlen magas fokon állt - akkor, bár ezt valóban elmondtuk, ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a Názáreti Jézus nem azon az úton jutott el erre a magasságra, mint egy adeptus-individualitás, aki folyamatosan, inkarnációról-inkarnációra haladva éri el ezt a magasságot. De ettől eltekintve is, harmincadik évében, amikor a Krisztus-individualitás a Názáreti Jézus testébe beleköltözik, a Názáreti Jézus maga hagyja el ezt a testet, és a János-keresztelőtől kezdve - ha a Krisztus-lénytől eltekintünk - csak egy olyan emberrel van dolgunk, akit a szó legszorosabb értelmében embernek mondhatunk, azzal kiegészítve, persze, hogy ez az ember Krisztus hordozója. De meg kell különböztetnünk benne a Krisztus-hordozót és magát Krisztust. Ebben a testben, ebben a Krisztushordozó testben, éppen, mert a Zarathusztra-individualitás elhagyta, nem lakott valamilyen különösen magas fejlettségű individualitás. A Názáreti Jézus magas fejlettsége, magas fejlettségi foka éppen onnan eredt, hogy a Zarathusztra-individualitás lakott benne.

Ezt az emberi organizmust azonban ez az individualitás - ahogy tudjuk - elhagyta. Ezért is történt, hogy ez az organizmus, alig hogy a Krisztus-individualitás beleköltözött, mindazt rögtön szembe szegezte vele, ami egyébként az emberi természetből előtör, vagyis a kísértőt. És ezért történt az is, hogy Krisztus mindazt a gyötrődést, mindazt a szenvedést át tudta élni, amelyet az Olajfák hegyén átélt. Aki figyelmen kívül hagyja, hogy a Krisztus-lény nem egy különleges adeptusi magasságokat elért emberben élt, hanem egy egyszerű emberben, aki csak abban különbözött a többi embertől, hogy olyan emberi burkok alkották, amelyekben korábban Zarathusztra élt, és amelyeket aztán hátrahagyott, aki ezt figyelmen kívül hagyja, az soha sem tudja igazán megérteni Krisztus lényét. A Krisztus-hordozó ember volt, igazi ember és nem adeptus. Csak ha ezt felismerjük, akkor jutunk el oda, hogy valamennyire is magyarázatot kapjunk a golgotai misztériumra, és általában a palesztinai eseményekre. Ha Jézus Krisztust egyszerűen csak valamilyen magas adeptusnak tartanánk, egy sorba állítanánk más adeptusokkal. Ezt azonban nem tesszük. Lehetnek, akik azt mondják, azért nem, mert valamilyen előítélet folytán Krisztus Jézust eleve minden más adeptus felett álló magasrendű adeptusnak tartjuk. Ezek nem tudják, hogy az okkult kutatás alapján mit kell ma mondanunk.

Nem arról van szó, hogy a többi adeptust a legcsekélyebb mértékben is kisebbíteni akarnánk. Annak a világszemléletnek az alapján állva, amelyhez korunk okkult eredményei alapján tartozunk, éppen olyan jól tudjuk, mint mások, hogy Krisztus Jézus kortársaként élt egy másik nagy individualitás is, akiről viszont azt állítjuk, hogy igazi adeptus volt. És ha nem vizsgálnánk szigorúan a legapróbb részleteket, rendkívül nehéz is volna ezt a valakit a maga belső lénye vonatkozásában megkülönböztetni Krisztus Jézustól, annyira hasonlított hozzá. így azt halljuk róla, például, hogy az ő születését is égi híradás jelentette, ahogy ezt Jézus születésével kapcsolatban az evangéliumok leírják. Azt is halljuk róla, hogy Krisztus Jézusnak ez a kortársa nemcsak embertől született, hanem az istenek fiaként is, és ez a Máté- és Lukács-evangélium elejére emlékeztet. Azután azt is halljuk, hogy születése meglepte és egészen lenyűgözte édesanyját, és ez a Názáreti Jézus születésére és a születésével kapcsolatos betlehemi eseményekre emlékeztet, ahogy azokat az evangélium elmondja. De halljuk azt is, hogy ez a gyermek növekedik, és a papok kérdéseire adott bölcs válaszával egész környezetét ámulatba ejti. Ez viszont a tizenkét éves Jézusnak a templomban való szereplését juttatja eszünkbe. Azután, amikor éppenséggel azt halljuk, hogy Rómába megy, ott találkozik egy fiatal leányt vivő menettel, azt megállítja, és a halottat feltámasztja, ez egyenesen a Lukács-evangéliumban leírt feltámasztási jelenetre utal. És még megszámlálhatatlan egyéb csodatételeiről is hallunk, ha éppenséggel csodákról akarunk beszélni, amelyeket Krisztus Jézusnak ez a kortársa véghez vitt. Egész élete annyira hasonló volt Krisztus Jézuséhoz, hogy - amint mesélik -, halála után megjelent az embereknek, ahogy Krisztus Jézus is megjelent tanítványainak. És ha a hivatalos kereszténység minden lehető okot megragad, hogy lekicsinylően nyilatkozzék Krisztus Jézusnak erről a kortársáról, vagy történelmi létét egyáltalán tagadja, akkor semmivel sem bölcsebb, mint amikor magának Krisztus Jézusnak a történelmi létét tagadják. Krisztus Jézusnak ez a kortársa Tianai Apollonius volt, akiről el kell ismernünk, hogy valóban magasrendű adeptus volt.

Ha mármost feltesszük a kérdést, miben különbözött Krisztus Jézus élete az Apolloniusétól, akkor előbb azt kell tudnunk, milyen is volt Apollonius élete.

Tianai Apolloniusban olyan individualitással van dolgunk, aki sok inkarnáción ment keresztül, aki nagyszerű képességekre tett szert, és aki igen magasra jutott el abban az inkarnációjában, amely időszámításunk kezdetére esett. Ezt a korábbi idők sok inkarnációján átment individualitást látjuk tehát, amint megjelenik Tianai Apollonius testiségében, amint megjelenik itt a fizikai síkon. Ezzel az individualitással van dolgunk. És mert tudjuk, hogy az emberi individualitás részt vesz saját testisége felépítésében, hogy nem két külön valami az individualitás és a testiség, hogy az individualitás dolgozik testisége alakjának a megformálásán, azért azt kell mondanunk, hogy ennek az individualitásnak a testisége is bizonyos vonatkozásban saját individualitása szerint épült fel. Krisztus Jézusról ezt nem mondhatjuk. Krisztus a Názáreti Jézus fizikai, éter-, és asztráltestébe annak harmincéves korában szállt bele, tehát nem gyermekségétől kezdve építette testiségét. Egészen más viszonyban van tehát a Krisztus-individualitás azzal a testiséggel, amelyben élt, mint Tianai Apollonius. Ha szellemileg vizsgáljuk Apolloniust, azt kell mondanunk, hogy az Apolloniusként való megjelenése ennek az individualitásnak a saját ügye volt, és ez, mint a saját egyéni élete játszódott le. És ha le akarjuk rajzolni, ha mintegy külső képet akarunk adni egy ilyen életről, akkor ez így nézne ki.

A rajzon az individualitás a horizontális vonal, az „a" az első inkarnáció, a „b" az erre következő halál és újabb születés közötti élet, a „c" a második inkarnáció, a „d" ismét a halál és az újabb születés közötti élet, az „e" a harmadik inkarnáció, és így tovább. Ami itt az összes inkarnáción keresztül vonul, az emberi individualitás, az mintegy az emberi életek fonalaként kívül van a burkokon, nincs benne a fizikai testi, étertesti és asztráltesti burokban, de a halál és az újabb születés között is kívül van azon, ami az étertestből visszamarad. így tulajdonképpen mindig el van zárva attól, ami a külső kozmosz.

Ha viszont a Krisztus-lény életét akarjuk ábrázolni, ezt egészen másképpen kell megtennünk. Azt kell mondanunk: a krisztusi élet, ha a Názáreti Jézus korábbi inkarnációit nézzük, bizonyos vonatkozásban ugyanígy fejlődik Ha azonban az individualitást nézzük, ezt az életeken keresztülhúzódó fonalat, azt kell mondanunk, hogy a Názáreti Jézus életének harmincadik évében a benne élő individualitás elhagyja a Názáreti Jézus testiségét, és ettől kezdve csak a fizikai, éter- és asztráltestből álló burok van előttünk. Azok a képességek azonban, amelyeket az individualitás kifejleszt, nem a külső burokban vannak, hanem az énben, az individualitásban, amely inkarnációról-inkarnációra halad. A Zarathusztra-individualitás képességei tehát, amelyek a Názáreti Jézus testiségének az előkészítésén dolgoztak, a Zarathusztra individualitással együtt elhagyták. Ezért az a burok, amely hátra maradt, egy normális emberi organizmus volt, és egyáltalán nem mondható - az individualitás vonatkozásában - adeptusi organizmusnak. Egy egyszerű ember, egy esendő ember organizmusa. És ekkor következik be az objektív esemény, amelynek következményeképpen az élet fonala, ahelyett, hogy szabályszerűen tovább haladna, mint az a-nál és b-nél, most a c- nél elkanyarodik.

Ugyanakkor azonban a János-keresztségben a Jordánnál a Krisztus-lény beleszáll ebbe a hármas testi organizmusba. Ez a Krisztus-lény aztán további három éven keresztül, tehát a Jordán-keresztelőtől a golgotai misztériumig, Mint Krisztus él ebben a hármas testiségben. Ki élte tehát Krisztus Jézus életét harmincéves korától? Nem az az individualitás, aki inkarnációról-inkarnációra haladva fejlődött, hanem az, aki a kozmoszból leszállva beleköltözött a Názáreti Jézus testébe, egy olyan individualitás, aki azelőtt sohasem volt összekötve a Földdel, és aki most a kozmoszból leszállva egy emberi testtel került kapcsolatba. Ha így nézzük, akkor azok az események, amelyek Krisztus Jézus életének harmincadik évétől harmincharmadik évéig, vagyis a János-keresztségtől a golgotai misztériumig lejátszódnak, Krisztusnak, az Istennek a dolgai, nem pedig egy emberéi. Ezért ami itt lejátszódik, nem is a Föld, hanem az érzékfeletti világok dolga. Nincs köze egyetlen emberhez sem. Annak jeléül, hogy nem volt köze egyetlen emberhez sem, hagyta el ezt a testet éppen az az ember, aki a harmincadik évéig benne lakott.

Ami itt történt, azokkal az eseményekkel függ össze, amelyek még azt megelőzően játszódtak le, hogy az ember inkarnálódása egyáltalán elkezdődött volna, azt megelőzően, hogy a fizikai organizmusba beleköltözött volna. Ennek a megértéséhez vissza kell mennünk egészen a régi lemuriai időkbe, azokba az időkbe, amikor az emberi individualitások az isteni magasságokból le- szállva, először inkarnálódtak földi testbe, vissza kell mennünk egészen eddig az eseményig, amelyet az Ótestamentum a paradicsomi jelenettel, a kígyó csábításával ír le. Ez rendkívül fontos esemény volt a fejlődésben. Ennek a következményét viselik azóta is az emberek inkarnálódásaik során. Mert ha ez az esemény nem következik be, az emberiség egész földi fejlődése másképpen alakul, és az emberek sokkal tökéletesebb állapotban inkarnálódnak. így azonban mélyebben süllyedtek az anyagba, mint egyébként. Ezt fejezi ki allegorikusán a bűnbeesés, amelynek következménye az lett, hogy az ember mai individualitása ilyenné alakult. Maga az ember, az inkarnációról-inkarnációra haladó emberi individualitás nem felelős a bűnbeesésért. Tudjuk, hogy a luciferi lények felelősek érte. Azt kell tehát mondanunk, hogy még mielőtt az ember földi értelemben emberré lett volna, akkor játszódott le az az érzékfeletti világba, az istenek világába tartozó esemény, amelynek eredményeképpen az ember mélyebben bonyolódott bele az anyagba, mint ahogy ez egyébként történt volna. Bár az ember ennek az eseménynek a révén jutott a szeretet és a szabadság képességéhez, de ugyanakkor valami más is osztályrésze lett, ami nem lett volna osztályrészévé, ha csak saját maga intézi sorsát. Az ember anyagba való belebonyolódása nem emberi tett volt, hanem az istenek tette, amely akkor játszódott le, mielőtt még az ember beleszólhatott volna saját sorsába. Ezt a tettet a fejlődést irányító magasabb hatalmak a luciferi hatalmakkal közösen hajtották végre. Mindezekre az eseményekre még részletesen ki fogunk térni, ma csak főbb vonásaikban említjük meg őket.

Ezt a történést ki kellett egyenlíteni. A bűnbeesést, ezt a még az ember igazi megszületése előtti emberben lejátszódó eseményt ki kellett egyenlíteni, éspedig úgy, hogy az megint csak ne az emberek ügye, hanem az istenek egymás közötti ügye legyen. És látni fogjuk, hogy ennek az eseménynek olyan mélyen kellett a matéria alatt lejátszódnia, amilyen magasan a másik esemény annak idején, mielőtt még az ember az anyagba lesüly- lyedt volna, a matéria fölött lejátszódott. Az Istennek olyan mélyen kellett leszállnia az anyagba, amilyen mélyre hagyta, hogy az emberek leszálljanak abba.

Ha fel tudjuk mérni ennek a történésnek az egész horderejét, akkor belátjuk, hogy Krisztusnak a Názáreti Jézusban való inkarnálódása egyedül Krisztus ügye volt. De miért volt akkor jelen az ember is ennél a történésnél? Hogy szemlélője legyen annak, amikor az Isten kiegyenlíti a bűnbeesést, amikor a kiegyenlítő tettet végrehajtja. Ezt a tettet egy adeptus nem hajthatta volna végre. Mert az adeptus az anyagba való bukásból a saját erőivel felküzdötte már magát. Ezt a tettet csak egy egyszerű ember hajthatta végre, aki, mint ember nem állt fölötte a többieknek. A Názáreti Jézus harmincéves kora előtt fölötte állt a többi embernek, azután azonban már nem. Ami ekkor lejátszódott, abban éppúgy egy isteni történés nyilatkozott meg az emberiség fejlődésében, mint ahogy annak idején Lemuriában, az emberiség fejlődésének kezdetén is, és az emberek résztvevői voltak egy történésnek, amely az istenek között, az istenek saját ügyeként játszódott le. Szemlélői voltak ennek a történésnek, mert az isteneknek szükségük volt a fizikai világra, hogy az ő ügyüket végrehajtsák. Ezért azt kell mondanunk, hogy Krisztus végrehajtotta az engesztelő áldozatot az istenek felé, ezt azonban csak egy fizikai emberi testben hajthatta végre. Az emberek pedig szemlélői lehettek az isteni tett végrehajtásának.

Ezzel az isteni tettel mélyreható változás következett be az emberi természetben, amit az emberek fejlődésük során magukban éreztek is. Ezzel megnyílt a korábban leírt két út mellett a harmadik út lehetősége is. Erre a három útra a maguk kereszténységében mélyen gyökerező emberek gyakran utaltak is. Ezek hosszú sorából csak kettőt emelek ki, akik egészen kivételes módon tettek bizonyságot arról, hogy Krisztus - akit a XX. századtól kezdve a magasabb emberi képességekkel látni lehet majd - azokkal az érzésekkel, amelyek a golgotai misztérium előtti időben, ilyen formában még nem éltek az emberben, ma megismerhető, megérezhető, átélhető.

Az egyik Blaise Pascal, a szellemi fejlődésnek ez a kimagasló alakja, aki a maga egész lelki fejlődésében a jezsuitizmus éles ellentéte volt, aki mindazt levetette, ami a régi egyházban káros hatású volt, de ugyanakkor nem vett fel magába semmit a modern racionalizmusból. Ahogy a nagy szellemek mindig, alapjában véve ő is egyedül maradt gondolataival. Nézzük mármost, mi volt ezeknek az újabb kor kezdetén jelentkező gondolatoknak az alapja. Hátrahagyott írásaiból, különösen a „Gondolatokéból, amelyek mindenki számára könnyen hozzáférhetők, láthatjuk, mit mondott arról, hogy milyenek lettek volna az emberek a Krisztus-esemény nélkül. Lelke mélyén felvetette a kérdést, mi lett volna az emberből, ha Krisztus nem hatott volna az emberiség fejlődésére? És azt feleli, hogy két veszélynek lett volna kitéve. Az egyik veszély abban nyilvánult volna meg, hogy Istent a saját emberi lényével azonosnak ismeri meg, vagyis megismeri Istent, ha megismeri saját magát. De hová vezet ez? Ha csak úgy jelentkezik, hogy Istent magát ismeri meg, akkor büszkeséghez, gőghöz, felfuvalkodottsághoz vezet. És az ember legjobb erői megsemmisülnek, mert belekeményednek a büszkeségbe és a gőgbe. Ez az Isten-megismerés mindig lehetséges lett volna, akkor is, ha Krisztus nem jön el, akkor is, ha a krisztus-esemény, mint impulzus, nem hat az emberek lelkére. Istent megismerhették volna az emberek, de gőgössé váltak volna belső világukban.

De lettek volna olyan emberek is, akik elzárkóznak az istenmegismerés elől, akik nem akarják megismerni Istent. Ezek csak az emberi tehetetlenséget, az emberi nyomorúságot látják, és ebből szükségszerűen következik az ember kétségbeesése. Ez lett volna a másik veszély, az azokat fenyegető veszély, akik nem akarják megismerni istent. Pascal szerint csak ez a két út lett volna lehetséges: az egyik a büszkeség és a gőg, a másik a kétségbeesés. És ekkor következett be az emberiség fejlődésében a Krisztus-esemény, és hozta azt, hogy minden emberbe beleáradt az az erő, amelynek segítségével az emberek megérezték nemcsak Istent általában, hanem azt az Istent, aki hasonló volt hozzájuk, aki itt élt közöttük. Ez az egyetlen gyógymódja a gőgnek, ha az ember a keresztet vivő Istenre, a kereszthalált elszenvedő Istenre tekint. És ez az egyetlen gyógymódja a kétségbeesésnek is. Mert ez az alázat nem gyengévé, hanem erőssé tesz, ez az alázat erőt ad az embernek, amellyel minden kétségbeesés fölé tud emelkedni. Pascal szerint gőg és kétségbeesés között, mint közvetítő jelenik meg az emberi lélek előtt az Üdvözítő, a Megváltó. És ezt minden ember érezheti, szellemi látás nélkül is, ez az előkészítése a XX. századtól kezdve minden ember számára látható Krisztusnak, aki a gőg és kétségbeesés gyógyítójaként minden ember lelkében feltámad, akit azonban korábban így nem lehetett még érezni.

A másik szellem, akit meg akarok említeni azok hosszú sorából, akik megérezték azt, amit minden keresztény ember meg- érezhet, a más vonatkozásban már említett Vladimír Szolovjov. Szolovjov az emberi természetben gyökerező két erőre utalt, amelyek között, mint közvetítő kell, hogy álljon a személyes Krisztus. Szerinte két dologra vágyódik az emberi lélek, a halhatatlanságra és a bölcsességre, vagy morális tökéletesedésre. Az emberi természetnek azonban eredetileg egyik sem sajátja. Mert az emberi természetben benne vannak a természeti világ törvényszerűségei, a természeti világ viszont nem a halhatatlansághoz, hanem a halálhoz vezet. Korunknak ez a nagy gondolkodója szépen fejti ki, hogy a külső tudomány szerint is a halál mindenen uralkodik. Nézzük csak a külső természet világát, mindenütt azt látjuk, hogy a halál igenis létezik. Bennünk viszont él a vágy a halhatatlanság után. Miért? Mert a tökéletesség utáni vágy él bennünk. Ahhoz, hogy meggyőződjünk erről a bennünk élő tökéletességi utáni vágyról, csak egy pillantást kell vetnünk az emberi lélekre. Szolovjov szerint ugyanúgy hozzátartozik az emberi lélekhez a tökéletesség utáni vágy, mint a piros rózsához a piros szín. Ugyanakkor azonban azt mondja, hogy a tökéletességre való törekvés a halhatatlanság vágya nélkül a lét hazugsága. Mert értelmeden lenne, ha a lélek ugyanúgy fejezné be életét, mint a természeti lények, vagyis a halállal. A természeti lények azonban állandóan azt kiáltják felénk, hogy halál igenis létezik. Szolovjov tehát azt mondja, hogy az emberi léleknek a természeti világok fölé kell emelkednie, és máshol kell keresnie a választ. Azt mondja, kérdezzük meg a természettudósokat, mit mondanak a természeti világ összefüggéseiről. Szerintük egy mechanikus világrend van, amelyben benne áll maga az ember is. És mit mondanak a filozófusok? A filozófusok szerint a természeti világokat egy üres, absztrakt gondolati világ hatja át, mint szellemiség, és ezt a szellemiséget a filozófia segítségével ismerhetjük meg. De ezek egyike sem válasz, ha az ember tudatossá válik, és tudatában felmerül a kérdés, hogy mi is a tökéletesség.

Ha az emberben tudatossá válik, hogy szüksége van a tökéletesedés utáni és az igaz élet utáni vágyra, és ha aztán felteszi a kérdést, hogy milyen erő az, amely ezt a vágyát kielégítheti, akkor egyszerre megnyílik előtte egy világ, amely egyelőre csak kérdésként áll ugyan előtte, de amelynek ott kell állnia az emberi lélek előtt, mint olyan kérdésnek, amelynek megválaszolása nélkül az ember csak hazugságnak érzi magát. Ez a világ pedig a kegyelem világa, a természeti világ felett álló kegyelem világa. A kegyelem világát semmiféle filozófia, semmiféle természettudomány nem tudja a léttel összhangba hozni, mert a természeti erők mechanikusan működnek, a gondolati erőknek pedig csak gondolati realitásuk van. Mi rendelkezik tehát azzal a realitással, hogy összekösse az emberi lelket a természeti világgal? Csak Krisztus, a világban ható személyes Krisztus. Csak az élő Krisztus, és nem csupán a gondolatunkban ható Krisztus adhatja meg a feleletet. A csak a lélekben ható Krisztus ugyanis a lelket egyedül hagyná, mert a lélek maga soha nem tudja létrehozni a kegyelem világát. Csak ami túlemelkedik a természet világán, de ugyanakkor realitásként is létezik, mint maga a természeti világ - a személyesen a földön élt történelmi Krisztus -, tudja nemcsak a gondolati, hanem a reális választ is megadni az embernek.

Így jut el Szolovjov a lehető legtalálóbb, a lehető legszellemibb válaszhoz, annak a korszaknak a végén, amely lezáródott, mielőtt még a XX. században megnyílt volna az ember előtt Krisztus látásának a lehetősége, amelyről olyan sokszor beszéltünk már.

Ezt az esemény érezve, nevezték az emberek hitnek azt a tudatot, amelyet Pascal és Szolovjov olyan klasszikusan jellemeztek, így nevezték akkor általában. A hit-fogalommal az emberi lélek vonatkozásában, két irányban lehet különösen összeütközésbe jutni. Nézzük a hit-fogalom fejlődését, és a vele szemben kialakult kritikát. Ma odáig jutottunk, hogy azt mondják, a hitet a tudásnak kell irányítania, és hogy el kell utasítani minden olyan hitet, amely nem támaszkodik a tudásra. Tehát tulajdonképpen detronizálják a hitet, és a tudást ültetik a helyébe. A középkorban viszont éppen a magasabb világok dolgait állították, mint a hit tárgyait, az emberek elé, és a hitet nagyon is jogosult dolognak tartották. A protestantizmus alaptétele is az, hogy a tudás mellett a hitnek is feltétlen jogosultsága van. A hit tehát valami olyasmi, ami az emberi lélekben születik meg, ami mellett ott a minden ember számára közös kincset jelentő tudás. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy a hit-fogalommal az a filozófus, akit sokan olyan nagyra tartanak, Kant, mennyire nem tudott megbirkózni. Kant ugyanis a hittel kapcsolatban azt mondja, hogy az ember mindazt, ami az Istenre, a halhatatlanságra, stb. vonatkozik, egészen más világokból kell, hogy kapja, de egyedül a hit és nem a tudás révén.

A hit-fogalom a maga legmagasabb kifejeződését éppen annál a filozófusnál érte el, akiről az előbb szó volt, Szolovjovnál. O látszik a legjelentékenyebb személyiségnek a régi korszak lezáródása előtt, és már mintegy előre mutat az újabb korba. Mert Szolovjov hite egészen más, mint az addigi hit-fogalmak. Hová vezette az addigi hit-fogalom az emberiséget? Ahhoz az ateista-materialista szemlélethez, amely a külső világot kizárólag a tudással akarja megismerni, mondhatnánk lutheri, kantiánus értelemben, vagy a XIX. század monizmusa értelmében. Azzal a tudással akarja megismerni, amely egyedül a tudásért lelkesedik, és a hitet olyasvalaminek tartja, amit az emberi lélek egy ideig a saját szükségszerű gyöngesége folytán termelt ki magából. Ez lett végül a hit-fogalomból, mert a hitet pusztán szubjektív valaminek tekintették. Míg a korábbi századoknak a hit még nélkülözhetetlen igénye volt, a XIX. század éppen azért támadta a hitet, mert szembekerült a tudással, amelyet az emberi lélekhez tartozó általános érvényű valaminek tekintették.

És ekkor jön egy filozófus, aki bizonyos vonatkozásban elismeri a hit-fogalmat, hogy ezzel Krisztushoz valamilyen, eddig nem lehetséges kapcsolatot találjon, aki azonban ugyanakkor a Krisztusra vonatkozó hitet, mint szükségességet, mint belső kötelességet fogja fel. Mert Szolovjov szerint nem is lehet feltenni a kérdést, hogy hinni, vagy nem hinni, a hit annyira önmagából adódó szükségesség. Szerinte kötelességünk hinni Krisztusban, mert különben egyszerűen megszűnünk létezni, létünk egyszerűen hazugsággá válik. Ahogy a kristály az ásvány megjelenési formája, úgy a hit az emberi léleké, mint ennek tulajdonképpeni természete. Ezért kell az emberi léleknek azt mondania, hogy ha el akarja ismerni saját magával kapcsolatban az igazságot - és nem a hazugságot -, akkor realizálnia kell a hitet. Kötelessége hinni, de ehhez nem juthat hozzá másképpen, csak a saját szabad tette révén. És Szolovjov éppen abban látja a krisztusi tett nagyszerűségét, hogy a hit ugyanakkor, amikor szükségszerűség, egyúttal morálisan szabad tett is. A lélek mintegy azt mondja magának, hogy, ha nem akarja egészen kioltani saját magát, nem tehet mást, minthogy megszerezze magának a hitet, de a saját szabad tette révén! És ahogy Pascal, úgy Szolovjov is azt, amit az emberi lélek átél, hogy ne kelljen magát hazugságnak éreznie, kapcsolatba hozza a történelmi Krisztussal, aki a palesztinai eseményekkel belépett az emberiség fejlődésébe. Ezért mondja Szolovjov: ha nem lépett volna be a történelmi Krisztus az emberi fejlődésbe, ha nem hozta volna annak a lehetőségét, hogy a lélek a hitet a maga belső szabad tettének, de ugyanakkor a törvényszerű szükségességnek is érezze, akkor a léleknek a Krisztus utáni időkben ki kellett volna oltania saját magát, tagadnia kellett volna saját létezését. Szolovjov szerint a Krisztus utáni idők így azt hozták volna, hogy az emberi lelket saját nemlétének belső tudata hatotta volna át! Mihelyt ugyanis a lélek létet tulajdonít saját magának, kénytelen ezt a létet azonnal visszavezetni a történelmi Krisztushoz.

Ezzel a külső exoterika számára is kaptunk valamit a hitre vonatkozó harmadik úttal kapcsolatban. Aki saját maga nem tud a szellemi világban kutatni, az az evangéliumokon keresztül juthat el Krisztus megismeréséhez. De ugyanúgy el lehet jutni Krisztus megismeréséhez a szellemi látás segítségével is. És ezek mellett ott van harmadik útként az önmegismerés útja. Ez - ahogy az idézett filozófusok tanítják, akik sok ezer emberrel kapcsolatban átélték ezt - elvezet annak a felismeréséhez, hogy az ember a Krisztus utáni időkben nem ismerheti meg saját magát, ha nem állítja oda az ember mellé Krisztust. Az emberi léleknek tehát vagy tagadnia kell saját magát, vagy - ha ezt nem akarja - saját magával együtt igent kell mondania Krisztus Jézusra is.

Hogy a Krisztus előtti időkben ez miért nem volt így, arról a következő előadásokban lesz szó.