Tegnap megkíséreltem képet adni arról a beavatásról, bizonyos okkult képességeknek arról a megszerzéséről, amelyet a jezsuitizmus képvisel, és amely beavatást a tévedésektől megtisztított okkult szemlélettel szembeállítva, el kell ítélnünk. Az emberi természetről szerzett ismereteinket figyelembe véve, a beavatásnak nem szabad ilyennek lennie. Ma viszont az lesz a feladatunk, hogy a rózsakeresztes útról beszéljünk, mint olyan útról, amely az emberi természetről szerzett ismereteinket teljes egészében magáévá teszi. Ehhez azonban mindenekelőtt arra lesz szükség, hogy néhány fogalmat tisztázzunk.

Fejtegetéseinkből, amelyeket eddig a legkülönbözőbb módokon folytattunk, tudjuk, hogy a rózsakeresztes beavatás lényegében a keresztény beavatás folytatása volt, és ezért, mint keresztény-rózsakeresztes beavatásról beszélhetünk róla. Korábbi előadássorozatainkban szembeállítottuk egymással a tisztán keresztény beavatást, a maga hét fokozatával, és a rózsakeresztes beavatást a maga ugyancsak hét fokozatával. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az emberi lélek a beavatás, az iniciáció vonatkozásában is fejlődésen megy keresztül. Tudjuk, hogy a rózsakeresztes beavatás kezdetei a tizenharmadik század idejére nyúlnak vissza, és hogy abban az időben azok, akiknek feladata a mélyebb emberi fejlődés irányítása volt, a rózsakeresztes beavatást az előrehaladó emberi lélek számára helyes beavatásnak ismerték el. Már ebből magából is kitűnik, hogy a rózsakeresztes beavatás számol az emberi lélek folytonos fejlődésével, és hogy ennélfogva különösképpen számolnia kell azzal, hogy az emberi lélek a tizenharmadik század óta is jelentős fejlődésen ment keresztül, és hogy ennek következtében azokat, akik ma törekszenek a beavatásra, már nem lehet a tizenharmadik század számára helyes beavatási úton vezetni. Erre azért szeretnék kü-

Ionosképpen rámutatni, mert a mi korunk nagyon is hajlik arra, hogy mindent jelszavak alapján ítéljen meg. Ebből a rossz szokásból - nem pedig azért, mintha valami alapja lenne - született meg éppen a mi antropozófiai mozgalmunknak a kívülállóktól származó olyan megjelölése, amely aztán bizonyos zavaros helyzetet teremtett. Mert amilyen igaz, hogy mozgalmunkban a rózsakeresztes princípium a maga teljességében megtalálható, és hogy az antropozófián belül a rózsakeresztes tanításokat mind megismerhetjük, amilyen igaz, hogy azok, akik a mai antropo- zófiai megismerési út segítségével megismerik a rózsakeresztesség alapjait, magukat rózsakereszteseknek nevezhetik, annyira hangsúlyozni kell azt is, hogy a kívülállóknak nincs joguk ahhoz, hogy az antropozófiai mozgalmat, amelyet mi képviselünk, rózsakeresztes mozgalomnak nevezzék. Éspedig egyszerűen azért nem, mert ezzel mozgalmunkat - akár tudatosan, akár nem - teljesen hamis megjelöléssel illetik. Mi ugyanis már nem állunk ott, ahol a rózsakeresztesek álltak a tizenharmadik és az azt követő századokban, mert számolunk az emberi lélek fejlődésével. Ezért nem szabad azt az utat, amelyet „A magasabb világok megismerésének útja" című könyvemben a szellemi világba való eljutás legalkalmasabb útjaként leírtam, minden további nélkül rózsakeresztes útnak mondani. A mi mozgalmunk révén meg lehet tehát ismerni a rózsakeresztességet, nem szabad azonban ezt a mi szellemi mozgalmunkat, amely sokkal szélesebb területet ölel fel, mint a rózsakeresztesség, mert az egész szellemtudományt felöleli, egyszerűen rózsakeresztes mozgalomnak nevezni. A mi mozgalmunkat „mai szellemtudománynak", a huszadik század szellemtudományának kell nevezni. És különösen a kívülállók esnének tévedésbe - többé-kevésbé tudatosan -, ha a mi szellemi irányzatunkat egyszerűen „rózsakeresztes" irányzatnak tekintenék. Azt azonban mi is valljuk - ami a modern okkult szellemi élet kezdeteitől, a tizenharmadik századtól kezdve elsőrendű rózsakeresztes követelmény volt -, hogy minden mai beavatásnak is a szó legmélyebb értelmében el kell ismernie, és tiszteletben kell tartania az ember bensejében élő azt az önálló valamit, amit az ember legszentebb akarati központjának hívunk, ahogyan arról tegnap beszéltünk. És mert azokkal az okkult módszerekkel, amelyeket tegnap leírtunk, az ember akaratát mintegy legyőzik, leigázzák, és meghatározott irányba terelik, ezért egy helyes okkultizmusnak ezt az irányzatot határozottan el kell utasítania.

Mielőtt tehát a rózsakeresztesség, illetve a mai beavatás jellegzetességeiről egyáltalán beszélnénk, előbb arról a döntő fontosságú dologról beszélünk, hogy magának a rózsakeresztes beavatásnak a XHI., XIV, XV, sőt még a XVI., XVTI. századtól kezdve is a mi korunkig mennyire át kellett alakulnia. A korábbi századok rózsakeresztességében ugyanis még nem játszhatott szerepet az a szellemi tényező, amely azóta az emberi fejlődésre hat, és amely nélkül ma már nem tudunk az okkult talajon álló szellemi áramlatoknak még a legelemibb területein sem boldogulni, így az antropozófiai szellemtudomány területén sem. Olyan okok miatt, amelyeket előadásaink során majd még részletesen megtárgyalunk, a kereszténység külső, exoterikus tanításához hosszú évszázadokon keresztül nem tartozhatott az a tan, amelynek ma, szellemtudományos tanulmányainknak már a kezdetén ott kell állnia, és ez a reinkarnáció és karma tana, az ismétlődő földi életek tana. Ezért a reinkarnáció és karma tana, nem is kapott helyet a XIII. században a rózsakeresztes beavatásnak mindjárt az első fokain. Nagyon magasra juthatott valaki, eljuthatott a rózsakeresztes beavatás negyedik, ötödik fokára, átélhette, amit a rózsakeresztes beavatás különböző fokozatain a rózsakeresztes stúdiumnak, az imagináció átélésének, az okkult írás olvasásának, valamint a bölcsek köve megtalálásának neveztek, átélhetett valamit abból, hogy mi volt a misztikus halál, egészen eddig a fokig juthatott el, tehát rendkívül magas okkult megismerésre tehetett szert, anélkül, hogy a maga teljes világosságában állt volna előtte a reinkarnáció és karma olyan sok mindenre fényt derítő tana.

Ma azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberi gondolkodás fejlődése következtében a gondolkodásban olyan gondolati formák jelentek meg, amelyek révén - ha csak azt gondoljuk végig, amit külsőségesen, exoterikusan is könnyen végig lehet gondolni - feltétlenül eljuthatunk az ismétlődő földi életek, és ezzel együtt a karma gondolatának is az elfogadásához. Amit a második rózsakeresztes drámában, „A lélek próbájáéban Strader mond, hogy annak, aki ma következetesen gondolkodik, ha nem akar mindazzal szakítani, amit az utolsó évszázadok gondolati formái hoztak, a reinkarnáció és a karma elfogadásához kell jutnia, azt fejezi ki, ami a mai szellemi élet mélyén nyugszik. És mert ez lassan készül elő, és mert ott van szellemi életünk mélyén, ezért jelenik meg lassanként mintegy egész önállóan a nyugati szellemi életben. Figyelemre méltó, hogy mennyire önállóan jelenik meg annak a szükségessége - mindenesetre csak egyes kiváló gondolkodóknál -, hogy elfogadják az ismétlődő földi életeket. Figyeljük csak meg - amiről a mai irodalomtörténet akár szándékosan, akár nem, de egyáltalán nem beszél -, hogy ez például Lessingnél milyen csodálatos módon nyilatkozott meg „Az emberi nem nevelése" című munkájában. Figyeljük csak meg, hogy Lessing a XVIII. századnak ez a nagy gondolkodója, amikor élete csúcsára érkezve gondolatait összegezi, és megírja művét „Az emberi nem nevelésé"-ről mintegy megvilágosodva az ismétlődő földi életek gondolatához jut el. így jelenik meg, mint belső szükségesség, az ismétlődő földi életek eszméje a modern életben. Ezzel az eszmével számolnunk kell, mindenesetre másként, mint ahogy azt a mai természetrajz vagy neveléstudomány teszi. Mert ezek azt az ismert receptet alkalmazzák, hogy idős embereknek, ha már sok okos dolgot cselekedtek, bizonyos dolgaikat meg kell bocsátani. És ha Lessinget korábbi művei alapján el is ismerik, de azért úgy beszélnek róla, mintha későbbi éveiben, amikor az ismétlődő földi életek eszméjére rájött, kissé már gyengeelméjű lett volna.

De Lessingen kívül máshol is találkozunk az újabb időkben, ha csak szórványosan is, a reinkarnáció gondolatával. Drossbachnál, ennél a XIX. századi pszichológusnál is szerepel a reinkarnáció gondolata, már ahogyan a XIX. században egyáltalán szerepelhetett. Minden okkultizmus nélkül, tisztán a természet szemléletéből kiindulva próbálta Drossbach, mint pszichológus a maga módján megtalálni az ismétlődő földi életek gondolatát. De menjünk tovább. A XLX. század közepén, az ötvenes évek táján egy kis társaság pályadíjat tűzött ki a lélek halhatatlanságáról szóló legjobb tanulmányra. Ez már maga egészen különös valami volt a német szellemi életben, hogy egy kis társaság pályadíjat tűzzön ki a lélek halhatatlanságáról szóló műre. Nem is igen vettek róla tudomást. És mi történt? Widenmann pályadíjat nyert műve úgy dolgozta ki a témát, hogy a lélek halhatatlanságát az ismétlődő földi életekben kereste - bár még tökéletlenül, ahogyan a múlt század ötvenes éveiben ezt lehetett, amikor a gondolkodási formák még nem alakultak ki olyan határozottan.

így sok mindenre lehetne még hivatkozni, hogyan jelentkezett, mint posztulátum, mint követelmény a XLX. században az ismétlődő földi életek gondolata. Ezért is lehetett aztán a természettudomány gondolati módszerével felépíteni az ismétlődő földi életek és a karma gondolatát „Reinkarnáció és karma" című kis írásomban, és „Á világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei" című munkámban is, szembeállítva ebben a gondolati módszerben az emberi individualitást az állati fajjal.

Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy alapvető különbség van, nem magának az ismédődő földi életeknek az eszméje, hanem a között a mód között, ahogyan nyugaton tisztán gondolati úton a reinkarnáció eszméjéhez eljutottak, és a között az út között, ahogyan például a buddhizmus ezt az eszmét képviseli. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekes szemügyre vennünk, hogyan jutott el Lessing „Az emberi nem nevelésé"-ben az ismétlődő földi életek eszméjéhez. Az eredményt természetesen nemcsak összehasonlíthatjuk azzal, amit a buddhizmusban a reinkarnáció jelent, hanem egyúttal meg is magyarázhatjuk vele a kettő közötti különbséget. Mert Lessing útja egészen más, mint a buddhizmusé. És Lessing útját, amelyen eljutott a maga eredményéhez, a buddhizmus még csak nem is ismerte. Nézzük meg most, hogyan jutott el Lessing az ismétlődő földi életek eszméjéhez!1

Pontosan követhetjük útját, ha végigolvassuk „Az ember nem nevelése" című könyvét. Abból indul ki, hogy az emberiség fejlődésében a legszigorúbb értelemben vett haladást figyelhetjük meg. Ezt úgy fejezi ki, hogy „ez a haladás az isteni hatalmak nevelésének az eredménye". Majd tovább folytatja, és azt mondja, hogy „az Istenség az embernek egy könyvet adott a kezébe, egy alapvető könyvet, az Ószövetséget, és ezzel az emberi fejlődés első fokát alapította meg. Majd amikor az emberi nem tovább fejlődött, megkapta a második ilyen könyvet, az Újszövetséget". És Lessing a mi időnkben megint lát valamit, ami most már az Újszövetségen is túl mutat: az emberi lélek képességét arra, hogy önállóan érzékelje az igazat, a szépet és a jót. Ez szerinte a harmadik fok, amelyre az isteni világ nevelése az emberi nemet elvezeti. Az emberiség nevelésének ezt a gondolatát grandiózus módon hajtják végre az isteni hatalmak. És itt Lessing felveti a gondolatot: mi lehet ennek a haladásnak az egyeden lehetséges magyarázata?

A válasz szerinte nem lehet más, mint hogy minden léleknek részt kell vennie az emberiség minden egyes kultúrkorszakában, ha egyáltalán valami értelme van annak, hogy az emberiség fejlődésében haladás van. Mert semmi értelme sem lenne, ha az egyik lélek csak az Ótestamentum kultúrkorszakában élt volna, a másik csak az Újtestamentuméban. Csak annak van értelme, hogy az emberi lelkek áthaladjanak az összes kultúrkorszakokon, és jelen legyenek az emberiség nevelésének minden fokozatán. Más szavakkal: csak akkor van az emberi nem fejlődését előrevivő nevelésnek valami értelme, ha a lélek ismétlődő földi életeken megy keresztül.

Ezzel megszületett Lessing fejében az ismétlődő földi életek eszméje, mint olyasvalami, amiről az embernek tudnia kell. Mert nézzük, mi a mélyebb értelme annak, amit Lessing mond. Ha egy emberi lélek az Ótestamentum korában testesült meg, akkor felvette magába mindazt, amit abban a korban felvehetett. Ha azután egy későbbi korban megint megjelenik, akkor korábbi életének eredményeit átviszi ebbe az újabb életébe, ennek eredményeit megint a következőbe, és így tovább. így hatnak az egymásra következő kultúrfokok a fejlődésre. Es amit egy emberi lélek elér, az nemcsak ezé a léleké, hanem az egész emberiségé is. Az emberiség maga is egy nagy organizmus, és Lessing szerint szükség van a reinkarnációra, hogy az egész emberi nem fejlődhessék. Ezzel a történelmi fejlődés, amelyből Lessing kiindult, és amelyből kiindulva a reinkarnáció eszméjéhez eljutott, az egész emberiség ügyévé vált.

Másképpen áll szemben ezzel az eszmével a buddhizmus. A buddhizmusban csak maga az ember jön tekintetbe, az ember saját lelke. Az egyes emberi lélek itt azt mondja magának, hogy bele van állítva a maja világába, a vágy belevitte ebbe a világba, de az egymásra következő inkarnációk során megszabadítja magát a földi inkarnációktól. Itt tehát ez az egyes individuum személyes ügye, a tekintet itt erre az egyedi individualitásra irányul.

A nagy különbség tehát az, hogy belülről szemléljük-e a dolgot, mint a buddhizmus, vagy kívülről, mint Lessing, aki az egész emberiség fejlődését nézi. Az eredmény mind a két úton ugyanaz, de maga az út nyugaton alapvetően más. A buddhista megelégszik azzal, hogy a reinkarnáció az egyes lélek, az egyes individuum ügye, a nyugati ember ezzel szemben az egész emberiség ügyeként fogja fel a dolgot. A nyugati ember egy organizmus részeként összekötve érzi magát az összes többi emberrel.

Már most mi eredményezte a nyugati embernél annak a szükségét, hogy ne csak az egyes emberre gondoljon, hanem legfontosabb dolgaiban mindig szeme előtt tartsa, hogy az egész emberiség ügyéről van szó? Az, hogy érzésvilágába, lelkivilágába felvette Krisztus Jézus szavait az emberi testvériségről, a minden nemzetiségen, minden faji jellegen túlemelkedő, az egész emberiséget egy nagy organizmusnak tekintő testvériségről. Ezért érdekes megfigyelnünk, hogy annál a másik gondolkodónál, akiről beszéltünk, Drossbachnál is a gondolat - mindenesetre még tökéletlenül, mert a XLX. század első felének természettudományos eszméi még nem szülték meg a megfelelő gondolatformákat - nem a buddhista, hanem az egyetemes kozmikus utat követi. Drossbach természettudományos gondolatokból indul ki, és az emberi lelket kozmikus vonatkozásában szemléli. És nem tudja másképpen elképzelni, minthogy a lélek örökkévaló része a külső formán keresztül vándorol, ezért is jelenik meg mindig más külső formában, tehát reinkarnálódva. Fantasztikusan jelenik meg ez a gondolat Drossbachnál, aki azt hiszi, hogy a világnak magának kell átalakulnia. Lessing viszont rövid, és kétségtelenül helyes időtartamokat képzelt el. Widenmann is helyesen gondolkodik díjnyertes művében az emberi lélek halhatatlanságáról és a reinkarnációról.

Így jelentkezik a reinkarnáció eszméje elszórtan a különböző szellemeknél. És jó, hogy ezek az eszmék, hiányos gondolatmenetük ellenére is, de megjelennek, és nemcsak ezeknél a gondolkodóknál, akikről szó volt, hanem még másoknál is. Mert az jelenti az emberiség lelkiéletében a XVIII. századtól a XX. századig a nagy fordulatot, hogy aki ma a világ dolgaival foglalkozik, annak mindenekelőtt azokat a gondolkodási formákat kell elsajátítania, amelyek ma mintegy magától értetődően a reinkarnáció és a karma elfogadásához, hihetővé tételéhez vezetnek. A XIII. és XVIII. század között az emberi gondolkodás még nem jutott annyira, hogy saját magától eljusson a reinkarnáció eszméjéhez. De mindig onnan kell kiindulnunk, ahová az emberi gondolkodás a maga legmagasabbra fejlődött formájában eljutott. Ezért kell ma abból a gondolkodásból kiindulnunk, amely a logikára támaszkodva - vagyis helyes feltételezéssel - az ismétlődő földi életek eszméjét a természettudományból igyekszik levezetni, így haladnak előre a korszakok.

Anélkül, hogy a rózsakeresztes utat már most jellemezni akarnánk, rámutatunk mind a rózsakeresztes, mind a modern beavatási út tulajdonképpeni lényegére. Ha ezt absztrakt módon akarjuk megfogalmazni, azt kell mondanunk, jellegzetességük abban áll, hogy aló tanácsot vagy útmutatást ad a beavatás felé vezető úton, annak a legszigorúbban tiszteletben kell tartania a másik ember akarati világát, akarati világának önállóságát, érinthetetlenségét. Ezért az a lényeges, hogy valamilyen egészen különleges morális fejlődés, különleges szellemi fejlődés következtében fizikai testünk, étertestünk, asztráltestünk és énünk kapcsolata teljesen más legyen, mint ahogy az a természettől fogva adott. Mindazok az útmutatások, amelyek a morális gyakorlatokra, a meditációhoz vezető gondolati koncentrációra vonatkoznak, végső fokon azt célozzák, hogy azt a kapcsolatot, amelyben az ember éterteste és fizikai teste van, meglazítsák. Úgy, hogy étertestünk ne maradjon olyan szoros kapcsolatban fizikai testünkkel, amilyenben eredetileg van. Az összes gyakorlat étertestünknek ezt a kilazítását, kiemelését célozza. Ezzel azonban megváltozik asztráltestünk és étertestünk kapcsolata is. Azáltal, hogy mindennapi életünkben fizikai és étertestünk olyan szoros kapcsolatban van egymással, asztráltestünk sok mindent nem tud mindennapi életünkben megérezni, átélni, ami étertestünkben lejátszódik. Étertestünk mélyen benne ül fizikai testünkben, és mert ennyire benne ül, asztráltestünk és énünk csak fizikai testünkön keresztül észleli mindazt, amit fizikai testünk a világról közöl velünk, és agyunkkal, mint eszközzel a világról gondol. Étertestünk túlságosan benne ül fizikai testünkben ahhoz, hogy az ember különálló részeként, különálló megismerési, vagy akár érző vagy akarati eszközként tudná érzékelni. A gondolati koncentráció erőfeszítései, amelyeket a mai beavatási út előír, és amelyeket a rózsakeresztesek is előírtak, a meditációk erőfeszítései, a morális érzések megtisztítása, mindez végső fokon azt eredményezi - ahogyan az „A magasabb világok megismerésének útja" című könyvemben olvasható -, hogy étertestünk olyan önálló lesz, amilyennek azt éppen ebben a könyvben leírtam. Úgyhogy végül eljutunk oda, hogy amint szemünket a látásra, kezünket a dolgok megfogására tudjuk használni, úgy tudjuk majd használni étertestünk szerveit is, de nem a fizikai, hanem a szellemi világ érzékelésére. Az a mód, ahogy belső életünket összefogjuk, önmagában koncentráljuk, étertestünk önállóvá válását szolgálja.

Ehhez azonban az is szükséges, hogy előzőleg - ha csak próbaképpen is - áthasson bennünket, gyakorlatban is, a karma eszméje. Akkor hat át bennünket gyakorlatban a karma eszméje, ha a moralitásnak, az érzésbeli lelkierőnek bizonyos egyensúlyát alakítjuk ki. Az az ember, aki nem tudja beleélni magát, legalább bizonyos mértékig, abba a gondolatba, hogy ami vele történik, annak végső fokon mégis csak ő maga az oka, az nem fog tudni előre jutni. Bizonyos elfogadása és megértése a karmának, még ha tisztán hipotetikus is ez a megértés, kiindulópontként ott kell, hogy legyen az emberben. Aki egyáltalán nem tud megszabadulni saját magától, aki annyira ragaszkodik a maga szűk körre korlátozódó érzésvilágához, hogy sohasem saját magát okolja ha valami történik vele, hanem mindig másokat, akit mindig az az érzés tart fogva, hogy a világ, vagy legalábbis környezete, ellenségesen áll vele szemben, aki tehát bizonyos mértékig, triviálisan kifejezve, az egész világot ellenségének tartja, aki nem jut túl azon, amin túljut az ember, ha mindennapi gondolkodásával tisztázza az exoterikus teozófia tanítását, az csak rendkívül nehezen jut előre. Ezért jó, ha a lelki egyensúly és higgadtság kifejlesztése érdekében megtanuljuk, hogy ha valami nem sikerül, különösen az okkult megismerés területén, akkor ne másokat okoljunk, hanem csakis saját magunkat. Ez segít leginkább előrejutásunkban.

A legkevésbé viszont az segít ebben, ha mindig környezetünkben keressük a hibát, ha a külső dolgokat akarjuk megváltoztatni. Ez sokkal fontosabb, mint ahogy talán hinnénk. Tulajdonképpen minden pillanatban figyelnünk kell magunkat, milyen kevéssé jutottunk még előre abban, hogy magunkban keressük a hibát, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan kellene. Az ugyanis már maga komoly haladás, ha el tudjuk határozni magunkat arra, hogy mindig csak magunkban keressük a hibát. Akkor majd meglátjuk, hogy nemcsak a távoli, a nagy dolgokban jutunk előre, hanem a mindennapi élet apró dolgaiban is. Akik tudnak valamit ezekről a dolgokról, mind megerősítik, hogy az a gondolat, amellyel a sikertelenség okát magunkban keressük, segít könnyebbé, elviselhetőbbé tenni mindennapi életünket. Sokkal könnyebben tudjuk elviselni a körülöttünk lévő világot, ha az ebben a gondolatban rejlő igazságot fel tudjuk fogni. Akkor nem zsörtölődünk, nem panaszkodunk, nem lamentálunk és nem képzelődünk, hanem nyugodtan megyünk előre utunkon. Mert nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy minden helyes mai beavatási úton, ha tanácsot ad valaki, a legszigorúbban kell vigyáznia arra, hogy a másik lelkének legbensőbb szentélyéhez ne nyúljon. Úgyhogy ami lelkünk legbensőbb életét illeti, annak az irányítását nekünk magunknak kell végezni, és nem panaszkodhatunk amiatt, hogy talán nem kapjuk meg a helyes tanácsokat. Mert a tanácsok esetleg helyesek, és lehet, hogy a dolog ennek ellenére nem sikerül, ha nem határozzuk el magunkat arra, amiről az előbb beszéltünk.

Ez a lelki egyensúly, ez a higgadtság, ha egyszer már ezt az utat választottuk - és választásunkat mindig komoly elhatározásnak kell megelőznie -, jó alap, amelyre meditálásunkat az érzéseknek és gondolatoknak való odaadásunkban építhetjük. Nagyon fontos az is, hogy a rózsakeresztes úton a meditációnál, koncentrációnál és egyéb gyakorlatoknál soha sem valamilyen dogmaszerűség, hanem az általános emberi érvényesüljön.

Az a helytelen beavatási út, amiről tegnap beszéltünk, abból indul ki, ami az ember legszemélyesebb tartalma. De hogyan indulhat ki ebből, amikor ez a tartalom egyáltalán csak az okkult megismerés segítségével bizonyítható? Amikor erről előre nem is tudunk semmit? A rózsakeresztes útnak erre az alapra kell helyezkednie. Abból kell kiindulnunk, hogy semmit sem tudhatunk meg az olyan eseményekkel kapcsolatban, mint például a golgotai misztérium, ha csak a külső materiális dokumentumokra támaszkodunk. Az ilyen eseményeket ugyanis előbb okkult úton kell megismernünk, nem szabad létezésüket már előre feltételeznünk. Ezért is kell valami általános emberiből kiindulni, abból, amit mindenki könnyen beláthat. így például, ha kitekintünk a kozmoszba, és megcsodáljuk az áradó, sugárzó napfényt, azt, ami ebben a fényben megnyilatkozik, ha érezzük, hogy az, amit a fényből látunk, ennek csak mintegy a külső ruhája, külső megnyilatkozása, vagy ahogy a keresztény ezoterika nevezi, a fény dicsősége - és ha azután átadjuk magunkat annak a gondolatnak, hogy a külső fény, a fizikai fény mögött rejtetten valami egészen másnak is lennie kell, akkor ez általános emberi. Ha úgy képzeljük el a fényt, hogy az betölti az egész végtelen teret, azután, hogy ezt a végtelen teret betöltő fényt szellemiség hatja át, amely a fénynek ezt a szövedékét élteti - ha erre a gondolatra koncentrálunk, ha ebben a gondolatban élünk, akkor valami általános emberi áll előttünk, amit nem valamilyen dogma, hanem egy általános emberi érzés váltott ki. - Vagy, ha átérezzük a természetben lévő hőt, érezzük, hogy ebben a világot átható hőben szellemiség él, aztán a saját organizmusunkban élő szeretet-érzéssel való rokonságra gondolva, arra koncentrálunk, hogy a hő szellemi hő is, amely a világon keresztüláramolva azt élteti - akkor elmélyedünk abban, amit a modern szellemtudomány által kapott intuícióból tanulhatunk, és tanácsot kérünk azoktól, akik ebben a vonatkozásban tájékozottak, hogy hogyan koncentrálhatunk helyesen a világot átfogó, nagy, kozmikus gondolatokra. - Vagy, ha megtisztítva, megnemesítve morális érzéseinket, eljutunk annak a felismeréséhez, hogy amit a morálban érzünk, az realitás, és ezzel megszabadulunk attól az előítélettől, hogy morális érzéseink csak múló dolgok, úgyhogy világossá válik előttünk, hogy amit most érzünk, mint morális impulzus, az mint maga a moralitás él tovább - akkor megtanuljuk érezni annak a felelősségnek a súlyát, hogy mit jelentenek morális érzéseink a világban. Az egész ezoterikus élet alapjában véve ilyen nagy, általános emberi dolgokra irányul.

Ma azonban inkább arról lesz szó, hová jutunk, ha olyan gyakorlatokat végzünk, amelyeknél saját emberi természetünkből indulunk ki, ha önmagunkat vizsgálva saját emberi természetünknek adjuk át magunkat. Ha így saját magunkból indulunk el, odáig fejlődhetünk, hogy a fizikai és étertestünk közötti kapcsolatot meg tudjuk lazítani, és ezzel másfajta megismerésre teszünk szert, mint egyébként. Ezzel egyfajta második ember születik meg bennünk. Már nem vagyunk olyan szorosan fizikai testünkhöz kapcsolva. Az élet legszebb pillanataiban éter- és asztráltestünk már nincs mintegy annyira benne fizikai testünkben, és ezáltal szabadnak is tudjuk magunkat fizikai testünktől. Ezt el tudjuk érni. És ezzel eljutunk oda, hogy meglátjuk fizikai testünket a maga igazi mivoltában, amilyennek kívülről látjuk magunkon, hogy megismerjük, hogyan hat ránk, ha benne élünk. Hogy fizikai testünk hogyan hat ránk, azt tulajdonképpen csak akkor figyelhetjük meg, ha bizonyos vonatkozásban kívülről szemléljük. Ahogy a kígyó is, amíg benne van a bőrében, egynek érzi magát vele, azután, ha leveti, kívülről kezdi nézni, úgy mi is csak most, a beavatásnak ezen az első fokán jutunk el oda, hogy szabadnak érezzük magunkat fizikai testünktől, és így ismerjük meg. Ekkor azonban nagyon különös érzések vesznek erőt rajtunk, amelyeket a következőképpen írhatunk le.

A megismerési úton, persze, olyan sokféle élménye lehet az embernek, hogy valamennyit nem is lehet leírni. „A magasabb világok megismerésének útja" című könyvemben sok mindent találhatunk erről, sok minden viszont nincs benne. Amit először átélhetünk, és amit majdnem mindenki átél, aki elindul a megismerési úton, az az, hogy tudjuk, érezzük, hogy fizikai testünket, ahogy itt van előttünk, nem mi magunk hoztuk létre. Nem mi magunk építettük fel fizikai testünket, amelynek révén bele vagyunk állítva a világba. Ha nem volna fizikai testünk, akkor énünk, ez a mi magasztos ideálunk, nem volna most hozzánk kötve. Csak azért vagyunk azok, amik vagyunk, mert fizikai testünket úgy kaptuk magunkkal együtt. Mindebből azután először harag és keserűség születik a kozmikus hatalmakkal szemben, hogy ilyenné lettünk. Könnyű azt mondani: nem akarjuk, hogy ez a harag támadjon bennünk. De ha annak egész tragikus nagyszerűségét látjuk, amivé a fizikai testünkkel való összekapcsolódásunk révén lettünk, ez olyan lenyűgöző erővel hat ránk, hogy kénytelenek vagyunk haragot, keserűséget, gyűlöletet érezni a kozmikus hatalmakkal szemben, amiért ilyenné lettünk. Ekkor kell okkult fejlődésünknek olyan magas fokon állnia, hogy ezt a keserűséget le tudjuk győzni, és erre a fokra jutva belássuk, hogy a magunk egész mivoltával, a magunk inkarnációkon keresztül haladó individualitásával mégis csak felelősek vagyunk azért, amivé fizikai testünk lett. Ha sikerül ezt a keserűséget legyőznünk, akkor kezdjük érezni, kezdjük tudni - ahogy ezt már többször leírnak -, hogy „én magam vagyok az, aki fizikai létem elváltozott alakjában itt megjelenik. Én magam vagyok az. Csak nem tudtam semmit erről a fizikai mivoltomról, mert ez a tudás összenyomott volna".

Ez a küszöb őrével való megrendítő találkozásunk. Ha ide eljutunk, ha gyakorlatainkat szigorúan végezve sikerül átélnünk azt, amiről beszéltünk, akkor kiemelkedünk mindennapi emberi természetünkből, és megismerjük saját magunkat abban az alakunkban, amilyenné ez az alakunk korábbi inkarnációink ered- menyeképpen lett. De egyúttal átéljük a legmélységesebb fájdalomérzést is, és ugyanakkor fel is kell tudnunk emelkedni a fölé a fájdalomérzés fölé, hogy legyőzzük mostani létünket. Ekkor mindenki előtt, aki eléggé előrehaladt, aki az érzéseket a maguk teljes intenzitásában átélte, aki átélte ezt a találkozást a küszöb őrével, szükségszerűen egy imaginatív kép jelenik meg, egy kép, amelyet azonban nem önkényesen képzel el, mint a jezsuiták a Biblia alapján, hanem amelyet annak eredményeképpen él át, amit mint általános emberit átérzett, ami ő saját maga. Ebben a képben az Istenember jelenik meg előtte, aki hozzánk hasonlóan egy fizikai testben él, és aki ebben a fizikai testben hozzánk hasonlóan át is érzi mindazt, amit egy fizikai testben átérezni lehet.

A megkísértés és az a kép, amelyet ezzel kapcsolatban a három szinoptikus evangélium leír, Krisztus Jézus felvitele a hegyre, az összes külső realitások megíg érése, az ezekben, vagyis az anyagi világban való megmaradás kísértése, röviden: az a kísértés, hogy álljunk meg a küszöb őrénél és ne jussunk túl rajta - ez jelenik meg előttünk, mint nagy eszménykép: Krisztus Jézus a hegyen, és mellette a kísértő. Ekkor megtudjuk, hogy akik a megkísértés jelenetét leírták, saját tapasztalataikat írták le, hogy a szellemi világban saját maguk látták Krisztus Jézust és a kísér- tőt. Ekkor megtudjuk, hogy igaz, szellemileg igaz, hogy akik az evangéliumokat írták, azt írták le bennük, amit mi magunk is átélhetünk, mégpedig akkor is, ha semmit sem tudunk az evangéliumokról.

Így jutunk el az evangéliumokban lévő képhez. így lesz a mienk, ami az evangéliumokban áll. Itt nem kell legyőznünk semmit, ami itt lejátszódik, azt saját természetünk mélységeiből hozzuk fel. Az általános emberiből indulunk ki, és okkult fejlődésünk révén újból megteremtjük az evangéliumokat, és egynek érezzük magunkat az evangéliumok íróival.

Ezután más érzés lesz úrrá rajtunk, mintegy az okkult út következő lépéseként. Erezzük, hogy a kísértő, aki az előbb megjelent előttünk, hatalmas lénnyé növekszik, és ott áll a világ minden jelensége mögött. Megismerjük a kísértőt, de ugyanakkor mindinkább kezdjük bizonyos vonatkozásba becsülni is. Belátjuk, hogy a körülöttünk lévő világnak - akár maja ez a világ, akár valami más - megvan a maga jogosultsága, éppen, mert valamit megnyilatkoztat nekünk. Ez azután megint egy konkrét érzést vált ki mindazoknál, akik a rózsakeresztes úton haladnak. Éspedig azt az érzést, hogy ahhoz a szellemiséghez tartozunk, amely mindenben benne él, amelyről tudjuk, hogy mindenütt jelen van. De nem ismerhetjük meg ezt a szellemiséget, ha nem adjuk át magunkat neki. Ekkor félelem-érzés fog el. Átéljük azt a félelmet, amelyet mindenkinek, aki helyesen jár a megismerési úton, át kell élnie: a világba kiáradt kozmikus szellemiség nagysága előtt érzett félelmet. Előttünk áll a kozmikus szellemiség, és egyszerre érezzük saját tehetetlenségünket, érezzük, mivé lettünk volna a földfejlődés, a világfejlődés folyamán, érezzük saját létünk tehetetlenségét, amely annyira eltávolodott az isteni léttől. Félelemérzés fog el nagy ideálunk láttán, akihez hasonlóvá kell válnunk, és annak a mérhetetlen erőfeszítésnek a láttán, amellyel ezt elérhetjük. Ahogy az ezoterikus út segítségével az erőfeszítés egész nagyságát átérezzük, úgy kell ezt a félelmet is átéreznünk, mint küzdelmet, amelyhez hozzálátunk, mint küzdelmet a kozmosz szellemével. És ha átérezzük egész kicsinységünket, ha átérezzük annak szükségességét, hogy küzdenünk kell azért, hogy eszményképünket elérjük, hogy eggyé váljunk azzal, aki a világot élteti és irányítja, ha félve a küzdelemtől mindezt átérezzük, akkor tudjuk csak le is győzni a félelmet, akkor tudunk csak elindulni azon az úton, amely végül eszményképünkhöz elvezet. Amikor azonban ezt átérezzük, egy újabb imagináció jelenik meg előttünk. Ha sohasem olvastuk volna az evangéliumokat, ha a világban soha nem is lett volna egy ilyen írott könyv, mint az evangélium, akkor is, mint szellemi-világbeli kép jelenne most meg szellemi látásunk előtt az egyedüllét, a magárahagyottság képe. Ott áll előttünk ebben a képben az Istenember, aki egy emberi testben átéli mindazokat a félelmeket a maguk mérhetetlenül felfokozott nagyságában, amelyeket mi magunk is megízlelünk ebben a pillanatban: megjelenik előttünk Krisztus a getsemáni kertben, amint mérhetetlenül felfokozott nagyságban átéli azt a félelmet, amelyet a megismerési úton kicsiben nekünk is át kell élnünk, azt a félelmet, amelynek következtében azután megjelenik homlokán a véres veríték. A beavatási út egy pontján ez a kép, függetlenül minden külső képtől, megjelenik előttünk. Mint két hatalmas oszlop áll előttünk a beavatási úton a megkísértés jelenete, és az Olajfák hegyének jelenete, amint szellemileg átéljük őket. És akkor egyszerre megértjük a szavakat: Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek, és soha meg ne álljatok fejlődésetekben, hanem mindig csak előre menjetek.

Az evangélium átélése tehát azt jelenti, hogy le is tudnánk írni mindazt, amit átéltünk, ahogy az evangéliumok írói is leírták. Mert ezt a két képet nem kell az evangéliumokból vennünk. Saját bensőnkből vesszük, lelkünk legbensőbb szentélyéből hozzuk fel. Nincs szükségünk arra, hogy valaki jöjjön és mondja, hogy állítsuk magunk elé imaginatív képben a megkísértés jelenetét, az Olajfák hegyének jelenetét, csak azt kell magunk elé állítanunk, amit meditációként, az általános emberi érzések megtisztításaként tudatunkban ki tudnánk alakítani. Akkor anélkül, hogy valaki ezt ránk kényszerítené, megjelennek előttünk imaginációban az evangéliumok képei.

A jezsuiták megismerési útján, amelyről tegnap beszéltünk, előbb az evangéliumot állítják maguk elé a tanítványok, aztán élik át azok tartalmát. Azon az úton, amelyről ma volt szó a szellemi megismerési úton, először okkult módon azt éljük át, ami saját életünkkel összefügg, és ennek révén éljük át saját magunkon keresztül az evangéliumok képeit, az evangéliumok imaginációit.