A megkísértések történetét egy bizonyos fajta beavatás ösztönző erejének mutathattuk be. Ezt követően Jézus Krisztus teljesen új formában terjeszthette a régi tanításokat, - elsősorban tanítványainak - majd nem csupán a támlásokat, hanem - ha szabad így mondanom - az erőt, a gyógyító erőt is továbbadhatta az embereknek. Erről szólnak a gyógyítások. Tegnap azután áttértünk arra, ami az évek folyamán magunkba fogadott szellemtudományos ismeretek feldolgozásából adódó - mint mondottam - kis jóakaratot feltételezi. Rátértünk az élő oktatásnak a Jézus Krisztusból kiinduló erők átadásával történő és úgyszólván a tanítványok lelkébe sugárzó sajátos módjára. Megpróbáltunk emberi szavakkal kifejezni - amennyire ez megy - egy hatalmas misztériumot. Megpróbáltuk felhívni a figyelmet arra, amit Jézus Krisztusnak kellett nyújtania tanítványainak. Egyfajta gyújtópontja - gyűjtőlénye - volt a makrokozmoszból a földi viszonyok közé áramlott erőknek, amelyeknek a tanítványok lelkéhez kellett áramolnia és amelyeket csak a Jézus Krisztus lényében egyesült erőkkel lehetett összegyűjteni. Az egyébként az emberekhez csak tudattalanul, az alvás állapota alatt áramló erők Jézus Krisztus lényén keresztül a kozmosz oktató és éltető erőiként áramlottak a tanítványokhoz a kozmikus távlatokból. Ezeket a kozmikus életről felvilágosítást nyújtó erőket természetesen csak akkor írhatjuk le részletesen, ha belemélyedünk a kozmosz különféle konstellációiba. Ma még rá kell mutatnunk erre a misztériumra, amennyiben a Máté-evangélium is beszél róla. Előbb azonban azt kell tisztáznunk, hogyan kellett gyarapodnia bölcsességben a tanítványoknak a földi viszonyokhoz képest attól, hogy rájuk sugároztak Jézus Krisztus erői. Úgyszólván saját magukban, életükben, eleven bölcsességükben kellett növekedniük, a legkülönbözőbb módon gyarapodniuk.
Nos, az evangélium éppen egy ilyen sajátos módot ír le az egyik tanítvány vagy apostol gyarapodása során. De hogy egy apostol életében mi az egyedülálló, a különösen fontos, csak úgy értjük majd meg, ha kiemeljük egy nagy összefüggésből. Most tisztában kell lennünk vele, hogy az emberiség fejlődése során az ember előbbre jut. Nemhiába haladunk inkarnációról inkarnációra. Így az Atlantisz utáni korban sem hiába haladtunk keresztül inkarnációkon az Atlantiszt követő első, ó-indiai kultúrkorszakban, majd az óperzsa kultúrkorszakban, az egyiptomi-káld, a görög-latin kultúrkorszakokban és tovább is, hanem ezekben az inkarnációkban mintegy az élet nagy iskolájába jártunk, hogy minden egyes inkarnációnk során magunkba fogadjunk valamit az abban a kultúrkorszakban meglévő körülményekből. Lassanként, fokozatosan gyarapodtunk tőle. De miből áll az ember gyarapodása az emberiség fejlődésének egyes korszakain keresztül?
Az ember különböző alkotóelemekből áll, ezt már az antropozófia elemi ismereteiből tudjuk. Ha ilyen értelemben fel akarjuk sorolni őket, fizikai, éter- és asztráltestünk van, az érző- lélek, az értelmi- vagy kedély-lélek és a tudati-lélek asztráltestünkhöz kapcsolódik. Emberi természetünknek vannak azután még magasabb alkotórészei is, amelyekhez iparkodunk felfejlődni, a szellem-én, az élet-szellem és a szellem-ember. Nos, az Atlantiszt követő minden egyes kultúrkorszak valóban nyújtott valamit az emberi természet valamelyik alkotórészének. Így az első korszakban, az ó-indiai kultúrában azokból az erőkből iktattak be valamit az emberbe, amitől étertestében lett több, mint azelőtt volt. Aminek ebben a vonatkozásban a fizikai testbe kellett bevésődnie, már az atlantiszi korszak utolsó időszakában beleillesztették. Azok az adományok viszont, amelyek az Atlantiszt követő korszakban illették meg az embereket, az étertesttel kezdődnek. Így kaptuk meg az ó-indiai időszakban azokat az erőket, amelyeket étertestünkbe kellett ültetni, majd az óperzsa időszakban azokat, amelyeket asztráltestünkbe, érző-testünkbe, az egyiptomi-káld időszak folyamán pedig érző-lelkünkbe ültettek. A negyedik, a görög-latin kultúrkorszak folyamán az értelmi- vagy kedély-lelkünkbe süllyesztették az erőket, most pedig abban a korban élünk, amikor az ide tartozó megfelelő erőket fokozatosan a tudati-lélekbe kell iktatnunk, e téren azonban még nem jutottunk túl messzire. Utána majd az Atlantiszt követő hatodik időszak következik, amikor a szellem-én, a hetedik kultúrkorszakban pedig az élet-szellem erői vésődnek bele az emberi természetbe, majd egy távoli jövő elé tekintünk, amikor az atma, vagyis a szellem-ember vésődik majd bele a rendes úton fejlődött emberekbe.
Nézzük meg most az ember fejlődését az egyes embereket illetően. Akik a szent misztériumokból tudtak meg valamit ezeknek a dolgoknak az igazi összefüggéseiről, azok mindig úgy szemlélték az embert, ahogyan most kell áttekintenünk. A tanítványoknak is lassanként kellett megtanulnia, hogy a Jézus Krisztusból áradó és rájuk átáramló, serkentő és oktató erővel így tekintsék át az embert. Azt mondhatjuk tehát, hogy akár most, akár Jézus Krisztus idejében vizsgáljuk az embert, olyan adottságok rejlenek benne, mint amilyenek például egy növényben már akkor is benne vannak, amikor még csak zöld levelei vannak, virágai és termése pedig még nincsen. Ránézünk egy növényre, amelynek még csalt zöld levelei vannak, de tudjuk, hogy úgy igaz, mint ahogyan a növény ott van, hogy már a virág és a termés adottsága is benne van, - ha rendben megy minden, kialakítja majd azokat. Ahogyan igaz, hogy a növény virágokat hoz és gyümölcsöket terem még akkor is, ha most még csak zöld levelei vannak, ugyanúgy biztos, hogy az emberből, akinek Jézus Krisztus idején még csak érző-lelke és értelmi- vagy kedélylelke volt, kibontakozik majd a tudati-lélek, feltárul a szellem-én előtt és így mint valami új dolog, isteni-szellemi adomány, a legfelső hármasság az emberhez áramolhat majd. Mondhatjuk tehát, hogy az ember lelkének tartalmából, lelkének tulajdonságaiból bontakozik ki. A növény, amelynek csak zöld levelei vannak, úgy bontakozik ki, hogy virágba borul és gyümölcsöt terem, az ember pedig úgy, hogy az érző-lélekből, az értelmi-lélekből és a tudati-lélekből mivoltának virágaként elébe tár valamit annak az isteni dolognak, ami fentről jut el hozzá, hogy a szellem-én befogadásával egy további utat tehessen meg az emberiség fejlődésének magasabb körzeteibe.
Azokról az emberekről tehát, akik Jézus Krisztus idejében teljesen normális módon csak a nyilvánvaló dolgokat tudták kialakítani, azt lehetett mondani, hogy rendes körülmények között most csak az értelmi- vagy kedély-lelkük alakult ki. Ami még nem tudja magába befogadni a szellem-ént, de ugyanez az ember, aki most legmagasabb alkotórészeként az értelmi- vagy kedély-lelkét fejlesztette ki, gyermekéül, eredményeképpen kialakítja majd a tudati-lelket, ami azután már fel tud tárulni a szellem-énnek.
Minek nevezték a misztériumokban, amit egész mivolta szerint mintegy virágként kellett kibontania az embernek, ami kinövekedett belőle, ami természetéből adódott? Minek kellett tehát nevezni ezt Jézus Krisztus környezetében is, ha a tanítványok valóban előbbre akartak jutni? Mai nyelvünkre lefordítva „az ember fiának” mondták, de a görög υιοσ του ανθρωπον (hűjosz toh anthropon) kifejezésnek mégsem annyira korlátozott a jelentése, mint a mi „fiú, az apa fia” kifejezésünknek, hanem egy élőlény utódját jelenti, aki úgy növekedik ki belőle, mint a virág az eddig csak leveleket hozó növényből. Amikor az átlagemberek még nem fejlesztették ki mivoltuk virágát, a tudati-lelket, még nem volt bennünk semmi abból (a hűjosz toh anthropon-ból), az ember fiából, ezért mondhatták, hogy amíg az átlagemberek még semmit sem fejlesztettek ki magukban az ember fiából, mindig kell lennie korukat megelőző embereknek, akik egy későbbi korszak tudását és életét már egy korábbi időszakban magukban hordják. Az emberiség vezetői között kell lenni olyanoknak, akik a negyedik korszakban, amikor rendes körülmények között csak az értelmi- vagy kedélylélek alakult ki, belsőleg mégis kifejlesztették már a tudati lélek lehetőségét, amelybe beleragyog a szellem-én, annak ellenére, hogy külsőleg úgy néznek ki, mint a többi ember. - És voltak is ilyen „ember fiai”. Jézus Krisztus tanítványainak tehát ezért kellett odáig felnövekedniük, hogy megértsék, milyen az emberiség vezetőinek természete és mivolta.
Ekkor Jézus Krisztus, hogy meggyőződjön róla, miképpen gondolkodnak erről bizalmas tanítványai, megkérdezte őket: „Mondjatok nekem valamit arról, hogy ebből a nemzedékből kikről, milyen emberekről mondható el, hogy ők az ember fiai?” - Valahogyan így kellene feltenni a kérdést, ha az eredetileg arameus nyelven írt Máté-evangélium szellemében akarnánk feltenni, hiszen már felhívtam arra a figyelmet, hogy ha jól értjük a görög változatot, bár az még mindig jobb, mint ahogyan ma értelmezik, de ennek ellenére néhány dolog szükségképpen mégis homályossá vált, amikor az eredeti arameus nyelvről görögre ültették át. Úgy kell elképzelnünk tehát, hogy Jézus Krisztus tanítványai előtt áll és azt kérdi tőlük, hogy általában milyen vélemény alakult ki arról, hogy kik voltak az ember fiai az előző nemzetségnek már a görög-latin korszakba tartozó emberei közül? Ekkor felsorolják neki Illést, Keresztelő Jánost, Jeremiást és más prófétákat is. A tanítványok a Krisztusból rájuk áramló tanítás erejének következtében tudták, hogy ezek a vezetők olyan erőkhöz jutottak, amelyekkel odáig emelkedtek fel, hogy magukban hordozták az ember fiát. Az egyik tanítvány, akit általában Péternek neveznek, ugyanezen alkalommal még más választ is adott (Máté 16, 13-16).
Péter válaszának megértéséhez erősen lelkünkbe kell vésnünk, amit éppen az elmúlt napok során a Máté-evangélium értelmében Jézus Krisztus küldetéseként mutattunk be, vagyis hogy az emberiség számára a Krisztus-impulzus adott lehetőséget arra, hogy teljesen kialakítsa az én-tudatát, teljesen felvirágoztassa az „én vagyok”-ban rejlő lehetőségeket. Ezt mondhatjuk másképpen is. Az embereknek ezentúl a beavatás során is úgy kell belenövekedniük a magasabb világokba, hogy a mai átlagember csak a fizikai világ számára megszerzett én-tudata teljes mértékben megmaradjon a magasabb világokba vezető összes úton is. Ezt Jézus Krisztus fizikai világban való jelenléte tette lehetővé. Elmondhatjuk tehát, hogy Jézus Krisztus azt az erőt képviseli, amely az „én vagyok” teljes tudatát adta az emberiségnek.
Sokszor rámutattam már, hogy a szabadgondolkodók vagy akár az evangélium-ellenes irányzatok bibliamagyarázatai általában éppen azt nem hangsúlyozzák, ami fontos. Mindig arra céloznak, hogy az evangéliumok egyes szóösszetételei már korábban is előfordultak valahol. Így például kimutathatnák, hogy még az úgynevezett „boldogságok” tartalma is létezett már azelőtt. Ami azonban nem volt meg, amit korábban nem lehetett elérni az ember én-tudatának fenntartása mellett, - erre mindig újból rá kell mutatnunk - az a Krisztus-impulzussal elérhető lesz majd az ember számára! Ez rendkívül fontos! A „hegyi beszéd” egyes részeit elemezve megmutattam, hogy az első mondatnak így kell hangoznia: „Boldogok a szellemet koldulok”, mert az emberiség fejlődésének megfelelően az emberek, ha a régi szellemi látás értelmében már nem láthatnak bele a szellemi világba, akkor szellemben szegények. Krisztus azonban vigasszal és felvilágosítással szolgál nekik, mert ha a szellemi látás régi szerveivel már nem is láthatnak be oda, most a maguk erejével, saját énjükkel tekinthetnek be a szellemi világba, mert „saját magukban találják majd meg a mennyek országát!” (Máté 5,3). Így van ez a második mondattal is: „Boldogok a szenvedők.” (Máté 5,4). Nem kell már a régi szellemi látás képességével belenövekedniük a szellemi világ körzeteibe, énjüket fogják majd annyira kifejleszteni, hogy bele tudjanak növekedni a szellemi világba, ehhez azonban egyre jobban magába kell fogadnia énjüknek a Krisztusban mint a maga nemében egyedülálló lényben egykor a Földre lekötött erőt.
A ma élő emberek igazán gondolkodóba eshetnének kissé éppen az afféle dolgokon, hogy a hegyi beszéd boldogságainak minden egyes mondatában nem hiába áll egy nagyon fontos görög szó: οτι αυτων εστι η βαιλεια τον ουρανων (óti auton esztin hé baszileja ton ouranon). Ha tehát az első mondatot vesszük, „boldogok a szellemet koldulok”, így hangozna tovább: „magukban” vagy „maguktól találják majd meg a mennyek országát”. A második, a harmadik és a többi mondat is mindig a „magukban”-ra vagy „maguktól”-ra mutat rá. - Bocsássanak meg, ha most úgy mutatok rá egy korunkra vonatkozó fontos dologra, hogy közönségesnek hangzik. Korunknak rá kell szánnia magát, hogy az αυτων (auton) szót - ami az automobil szóban is benne van - ne pusztán csak gépekre alkalmazza, ne mindig csak külső értelemben használja, hanem, hogy értse meg szellemi téren is az οτι αυτων (óti auton-ra), a „mint saját magadra” jellemző tulajdonságot. Korunk valóban intelemnek is felfoghatná, hogy a gépeket saját maga szereti üzembe helyezni, de azzal kapcsolatban, ami korábban az én-tudaton kívülre esett és amit minden régi misztériumban, egészen a Krisztus-eseményig, az én-tudaton kívül éltek meg, az emberiségnek meg is kell tanulnia saját magának „üzembe helyeznie”, úgy, hogy lassanként az ember majd saját teremtő erejével idézhesse elő mindezt. Ezt pedig éppen a ma élő emberek értik majd meg, ha átitatják magukat a Krisztusimpulzussal.
Ezt szem előtt tartva azt mondjuk majd, hogy még valami egészen rendkívüli dolgot is jelentett a kérdés, amit másodjára tett fel Jézus Krisztus tanítványainak. Először azt kérdezte, hogy ennek a nemzetségnek a vezetői közül kiket nevezhetnének az ember fiának? A tanítványok pedig egyes vezetőkre céloztak. Majd még valamit megkérdezett. Hovatovább oda akart eljutni, hogy megértsék saját természetét, megértsék, hogy mit képvisel ő az én-állapotot illetően. Ezt rejti a másik kérdés: „Mit gondoltok, ki vagyok én?” (Máté 16,15 - Károli szerint: „Ti pedig kinek mondotok engem?” - a ford.) Az „én vagyok”-ot pedig éppen a Máté-evangéliumban minden egyes esetben különösen ki kell hangsúlyoznunk. Péter ekkor úgy válaszolt, hogy most nem csupán az ember fiának nevezte Krisztust, hanem „az élő Isten Fiának”, - amit mindig a szokásos módon fordíthatunk le (Máté 16,16). Mi az ellentét „az élő Isten Fia” és „az ember fia” között? Ki kell egészítenünk az imént elmondott tényeket, hogy ezt a fogalmat is meg tudjuk érteni.
Azt mondtuk, hogy az ember úgy fejlődik magasabbra, hogy kibontakoztatja magában a tudati-lelket, amelyben megjelenhet a szellem-én. De ha a tudati-lelket kifejlesztette, akkor mintegy meg kell indulnia feléje a szellem-énnek, az élet-szellemnek és a szellem-embernek, hogy kitáruló virága be tudja fogadni magába a magasabb hármasságot. Az ember magasabbra fejlődését le is rajzolhatjuk egyfajta magasba törő növény fejlődéséhez hasonló módon:
Az ember tudati lelkével kitárul és szembejön vele a szellemén vagy a manasz, az élet-szellem vagy a buddhi és a szellemember vagy az atma. Ez tehát olyasvalami, ami felülről jön az ember felé, hogy megtermékenyítse szellemét. Míg az ember tehát többi alkotórészével alulról növekszik felfelé és az ember fiának virágává bomlik ki, ha továbbhalad és magába akarja fogadni teljes én-tudatát, szembe kell jönnie vele fölülről annak, ami lehozza hozzá a szellem-ént, az élet-szellemet és a szellemembert. De ki képviseli azt, amit levisznek neki és ami az ember legtávolabbi jövőjére utal? A szellem-én az első adomány amit megkapunk. Kit képvisel, aki lehozza majd az alászálló szellem-én adományát? Az élő Isten, az élet-szellem Fiát, „az élő Isten Fiát”!
Jézus Krisztus tehát pillanatnyilag azt kérdi, minek kell eljönnie az emberekhez az ő impulzusa következtében? A szellem fentről érkező, serkentő princípiumának! Így áll szemben egymással az alulról felfelé növekvő „ember fia” és az Isten Fia, „az élő Isten Fia”, aki felülről lefelé növekedik. Meg kell különböztetnünk őket egymástól. De meg kell értenünk, hogy a tanítványok számára nehéz kérdés volt ez. Különösen akkor tárul majd lelkük elé, hogy ez a tanítványok számára mennyire nehéz kérdés volt, ha meggondolják, hogy Jézus Krisztus óta ma már a legegyszerűbb emberek lelkébe is elültették mindazt az evangéliumok, amit nekik, a tanítványoknak, akkor kellett befogadniuk, Jézus Krisztus élő tanításának erejével kellett magukba felvenniük. Az akkoriban már kifejlesztett értelmi képesség erőivel nem lehetett válaszolni arra a kérdésre, hogy „kit képviselek én?” Erre mutat rá, hogy az egyik tanítvány, akit Péternek hívtak, azt válaszolja: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” (Máté 16,16). Ebben a pillanatban ez a válasz - ha szabad így mondanunk - Péternek nem a rendes szellemi erőiből adott felelete volt. Jézus Krisztusnak pedig Péterre tekintve - próbáljuk meg a dolgot bizonyos értelemben a látható állapotra hivatkozva feleleveníteni - azt kellett mondania, hogy a Péter szájából érkező feleletben sok minden már egy egészen távoli jövőre mutat. - Amikor pedig arra vetett egy pillantást, hogy mi volt Péter tudatában, mi volt már meg benne úgy, hogy intellektusával vagy a beavatással megszerzett erőkkel ilyen választ adhatott, akkor Krisztusnak azt kellett mondania, hogy nem onnan van a válasz, amit Péter tudatosan tud, hanem azok az emberben lévő mélyebb erők szólalnak meg most, amelyeket majd csak fokozatosan tudatosít az ember.
Egy fizikai, egy éter-, egy asztráltestet és egy ént hordunk magunkban. Az asztráltest, az étertest és a fizikai test átalakításával jutunk fel a szellem-énhez, az élet-szellemhez és a szellem-emberhez. Ezt sokszor leírtuk már az elemi fokú szellem- tudományban. Az egykor majd az asztráltestükben szellem-énként kifejlődő erők azonban már benne vannak asztráltestünkben, csupán isteni-szellemi hatalmak által vannak benne, nem mi fejlesztettük ki azokat, és ugyanígy van már benne étertestünkben is egy isteni-szellemi élet-szellem. Ezért mondja Krisztus Péterre tekintve, hogy ami jelenleg a tudatában van, nem tőle szólal meg, hanem az olyasvalami, amit csak a jövőben fejleszt ki majd, benne van ugyan, de még nem tud róla. A hús-vér Péter nem tud még úgy beszélni, hogy nyilvánvaló legyen előtte a mondat: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”, hanem ekkor mélyen a tudat küszöbe alatt lévő, sőt, az emberben legmélyebben benne rejlő isteni-szellemi erők szólalnak meg. - Péterből az szólalt meg ebben a pillanatban, ami a magasabb rendűből már rejtve benne élt, akit Krisztus mennyei Atyának nevez és az olyan erők, amelyekből ugyan Péter született, de még nincsenek a tudatában. Ezért hangzik így a mondat: „Nem hús és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám.” (Máté 16,17).
De Krisztusnak emellett még valami mást is kellett mondania, azt, hogy Péter képében egy olyan természet, egy olyan tanítvány áll előtte, akinek már egész emberi alkata olyan, hogy a tudatában kifejlesztett erőkkel, szellemi tevékenységének módjával már nem zavarja meg a benne lévő Atya-erőket, a tudat alatt lévő emberi ereje már annyira erős, hogy építhet rá, rábízhatja magát. Ez a fontos benne, mondhatta Krisztus. Ami azonban benne megvan, az megvan minden emberben is, csak nem eléggé tudatos még, a jövőben alakul majd csak ki. „Azt, amit nekem kell adnom az emberiségnek és aminek én vagyok az impulzusa” - így szólhatott Krisztus - „arra kell alapozni, amit Péter képében az imént mondtak ki: «Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!», hogy tovább fejlődjön és felfogják az emberek. Erre, az Atya erejeként megszólalt, az emberben meglévő és a már kialakult tudat háborgó hullámaitól még le nem rombolt sziklára akarom építeni, aminek majd egyre jobban ki kell csíráznia az én impulzusomból.” - Ha pedig az emberek kimunkálják ezt az alapot, akkor majd kiderül, milyen lesz a Krisztus-impulzus emberisége. - Ezt rejti a mondat: „Te Péter vagy, és erre a sziklára akarom építeni azt, aminek az eredménye a Krisztus-impulzus mellett hitet tévő emberek összessége, közössége lehet!” (Máté 16,18 - Károli szerint: „...te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat...” - a ford.)
A Máté-evangéliumnak ezeket a szavait valóban ne vegyük annyira könnyen, mint ahogyan ma vitatkoznak róla, - hiszen szinte az egész világon különösen ezeken a szavakon vitatkoznak. Ezek csak annak a bölcsességnek a mélyéről merítve érthetők, ami egyúttal misztériumbölcsesség is.
Most világosan és érthetően rá kell mutatnunk még valami másra is, vagyis arra, hogy Jézus Krisztus valóban a Péterben mélyebben lévő, tudat alatti erőre épít, hiszen a következő pillanatban a legközelebbi, a golgotai misztérium történéseiként lejátszódó eseményekről kezd beszélni. Most már elmúlt a pillanat, amikor a Péterben mélyebben rejlő erő szólalt meg, most Péterből már az szólal meg, ami benne tudatos. Nem tudja megérteni, nem tudja elhinni, mit ért Krisztus az alatt, hogy el kell jönnie szenvedésének és halálának. Amikor pedig a tudatos, a saját tudatos erőit magában már kifejlesztett Péter szólal meg, akkor Krisztusnak rendre kell utasítania őt, hogy nem valamilyen isten szól belőle, hanem az, amit már mint ember fejlesztett ki, ami méltatlan arra, hogy felnövekedjen: az ámítás, Ahrimán, a Sátán tanításától való! - Ezt rejtik e szavak: „Távozz tőlem Sátán! Bántásomra vagy nékem, mert nem Isten dolgaira gondolsz, hanem az emberi dolgokra.” (Máté 16,23) Krisztus rögtön Sátánnak nevezi, egyenesen a Sátán szót alkalmazza Ahrimánra, míg a Bibliában minden luciferi vonatkozásban a „diabolus” (ördög) szó áll. Péternek még át kell engednie magát az ámításnak, amire Krisztus itt valóban a megfelelő szót használja.
Válóban így állnak a dolgok. Nos, mit csinált ebből a mai, népszerű bibliakritika? Teljesen lehetetlennek találta, hogy Jézus Krisztus Péter előtt állva egyszer azt mondja, hogy egyedül ő értette meg, hogy egy isten áll előtte, utána pedig azonnal Sátánnak nevezze Pétert. A bibliakritika szerint ebből arra kell következtetnünk, hogy a Sátán szót, amit Krisztus mondott volna Péterről, később csúsztatta be oda valaki, vagyis hamisítás. - Ebből csak annyi igaz, hogy az ilyen szavak mélyebb értelmét illetően ma semmit sem ér a nyelvészeti kutatás anélkül, hogy előzőleg ne értenék meg érdemben a bibliai iratokat. Csak a Biblia érdemi megértése alapján lehet bármit is mondani arról történetileg, hogyan jöttek létre a szóban forgó iratok.
De a két idézett mondat között van még egy másik is, amelyet csak akkor érthetünk meg, ha szemügyre vesszük a misztériumoknak ősrégi és mégis mindig új tanítását, hogy az ember - de nem csak maga az ember, hanem minden emberi közösség is - egyfajta képmása annak, ami a nagy mindenségben, a makrokozmoszban végbemegy: Különösen a názáreti Jézus leszármazásának tárgyalása kapcsán írhattuk le ezt. Láttuk, hogy az Ábrahámhoz intézett szavak voltaképpen azt jelentik, hogy „utódaid sora az égi csillagok rendjének képmása legyen.” (lMóz 22,17 - Károli szerint: „... megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait...”). A 12 törzs és amit a héber nép a 3x14 nemzedéken keresztül él meg, az azt ismételje meg, ami előttük áll az égen: a 12 állatövi csillagképet és a bolygók járását. A 12 törzsben a vérségi kötelék következtében sajátos átörökléssel egymást követő nemzedékek tehát a makrokozmosz viszonyainak képmásai legyenek. Ezt mondták Ábrahámnak.
Abban a pillanatban, amikor Jézus Krisztus ott állt Péterrel szemben, aki már fel tudja fogni, mi adatott meg tulajdonképpen a Krisztus-impulzussal, - az élő Isten Fián keresztül lefelé áradó szellemi erő - akkor Krisztus tudja, hogy a körülötte állóknak rámutathat arra, hogy most valamiféle új kezdődik a Földön, egy új képmás jöhet létre. Míg Ábrahámnak a vérrokonság jelentette a kozmikus viszonyok képmását, most az etikai, morális és a szellemi viszonylatok terén annak a képmását kell megformálni, amivé az én által lehet az ember. Ha az emberek a Péterben lévő jobbik természet szellemében értik majd meg, hogy mi a Krisztus, nemcsak vérközösségeken alapuló közösségeket, elrendeződéseket vezetnek majd be, hanem olyanokat, amelyek a lelkek között tudatosan fonnak szeretetből álló köteléket. Vagyis ahogyan a zsidó vérben a nemzetségeken végighaladó szálakkal illesztették össze azt, amit a makrokozmosz mintaképe szerint kellett összeilleszteni az emberi nemben, és ahogyan szintén az ég rendje szerint választották széjjel azt, ami az emberi nemben szét volt választva, úgy az, ami most választja el, vagy szeretetben egyesíti az embereket, etikai, morális és szellemi viszonylatokban a tudatos én erejéből jöjjön létre. A tudatos én formálja meg és hozza majd összhangba az emberek elrendeződését. Ezt rejti az a mondat, amit Krisztus a Péternek adott válasz folytatásaképpen mondott: „Amit megkötsz a Földön, - amit a benned lévő mélyebb természet köt meg - ugyanaz, mint amit a mennyekben kötöttek meg, amit pedig ez a természet idelent felold, olyasvalami, amit a mennyekben is feloldanak.” (Máté 16,19 - Károli szerint: „...a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”).
Régente az emberek közötti kapcsolatokban a vérrokonság jelentett mindent. Az embernek azonban egyre jobban bele kell növekednie az etikai, morális és szellemi viszonylatokba. Ezt szem előtt tartva azt kell mondanunk, hogy az embernek kell legyen valamije, amit közösségként alapoz meg. Antropozófus megfogalmazásban ezt úgy mondhatjuk, hogy az ember egyéni karmájának közösségek karmájához kell kapcsolódnia. Ezt már az elmúlt évek során mondottakból is tudhatják. Ahogyan a karma eszméjének nem mond ellent, ha odaajándékozok valamit egy szegény embernek, ugyanúgy az sem ellentétes vele, ha egy közösség átveszi valakinek az egyéni karmáját. A közösség osztozhat az egyén sorsában. A karma lehet olyan kapcsolat, amelyben a közösség osztozik az egyén karmájával. Másképpen mondva, a morális kapcsolatokban előfordulhat, hogy a közösség egyik tagja hibát követ el, és az biztosan be is lesz írva az illető karmájába, rendeznie kell azt a világ nagy összefüggései között, viszont mondhatja valaki, hogy segít neki rendbe hozni azt! - Bár a karmának teljesülnie kell, de segíthet benne valaki. Annak, aki hibát vétett, egész közösségek segíthetnek. Az egyén annyira összefonhatja karmáját a közösséggel, hogy mivel egyik tagjának tekinti őt a közösség, tudatosan átvállal valamit, ami ezt a tagját illeti, együtt érez vele és együtt akar vele javítani rajta, a közösség azt mondhatja, hogy az egyén hibát vétett, de kiáll érte, magára vállalja azt, ami a karma helyrehozatalához vezet. - Ha a közösséget egyháznak kívánjuk nevezni, úgy az egyháznak kell magára vállalnia azt a kötelezettséget, hogy az egyének bűneit magára vegye és részt vállaljon karmájukból. De most nem arról van szó, amit ma bűnbocsánatnak neveznek, hanem az elkövetett vétkek igazi átvállalásának kötelezettségéről és arról, hogy ezt a kötelezettséget a közösség tudatosan vállalja magára.
Ha ezt értjük „oldás és kötés” alatt, akkor minden helyesen értelmezett bűnbocsánatnál a belőle a közösségre háruló elkötelezettségre kellene gondolnunk. Így egy háló szövődik annak következtében, hogy az egyéni sors szálai beleszövődnek az egész társaság karmájába. A hálót pedig a mennyei rend jellemzi annak következtében, amit Krisztus lehozott a szellemi magasságokból, vagyis az egyén sorsa a szellemi világ rendje szerint és nem tetszőlegesen, hanem úgy van kapcsolatban a közös karmával, hogy a közösség szervezete a mennyei rend képmása legyen. Péter úgynevezett hitvallásának jelenete lassanként végtelenül mély értelmet kap, ha így kezdi érteni valaki. Úgyszólván ez a jövő én-természetre épülő emberiségének alapvetése. A Krisztus és a legközelebbi tanítványai között lejátszódó meghitt beszélgetésben Krisztus a makrokozmoszból lehozott erőt átruházza arra, amit a tanítványok alapítanak meg. Ettől kezdve pedig a Máté-evangélium lépésről lépésre vezeti fel a tanítványokat oda, ahol az, amit Krisztus azért gyűjt össze, hogy átruházza rájuk, beléjük áramolhat a Nap és a kozmosz erőiből. Tudjuk, hogy a beavatás egyfelől kilépés a makrokozmoszba, amikor pedig Krisztus tanítványait vezeti, azért vezeti lei őket a mindenségbe, mert az ilyenfajta beavatásnak ő az impulzusa. Ahogyan pedig egy beavatandó a beavatás során a makrokozmoszba tudatosan belenövekedve apránként ismeri meg azt, Krisztus is mintegy így lépked el a makrokozmosz előtt, az ott működő és onnan befelé áramló erőket mindenütt megmutatva és tanítványaira átruházva.
Tegnap egy helyen már rámutattam, hogyan történik ez. Képzeljük el, hogy valaki elalszik. Ekkor a fizikai és éterteste az ágyban van, míg asztrálteste és énje kiáradt a kozmoszba, melynek erői viszont behatolnak ezekbe a részeibe. Ha most Krisztus odalépne hozzá, ő lenne az a lény, aki odavonja és megvilágítja neki ezeket az erőket. De éppen erről szól az a jelenet, amikor az éjszaka negyedik részében a tanítványok a tengerre kimenve látják, hogy Krisztus, akit az előbb még kísértetnek véltek, a makrokozmosz erejét árasztja beléjük (Máté 14,25-26). Kézzelfogható módon írja le az evangélium, hogyan vezeti oda Krisztus tanítványaihoz a makrokozmosz erőit.
A Máté-evangélium következő jelenetei semmi mást nem ábrázolnak, mint azt, hogyan vezeti ki Krisztus tanítványait lépésről lépésre arra az útra, amelyen a beavatandók haladnak. Olyan ez, mintha Krisztus maga járná végig és lépésről lépésre, kézen fogva vezetné tanítványait azokra a helyekre, ahová a beavatandókat vezetik. Elmondok valamit, amiből igazán láthatják, hogyan vezeti ki fokozatosan Krisztus a makrokozmoszba tanítványait.
Aki élénken szemléli a szellemi világot és növekvőben van a szellemi látása, az felismer egyet s mást, amiről előzőleg nem is tudhatott. Így például felismeri, hogy milyen kapcsolatban vannak voltaképpen egymással az egyre csak növekvő növény növekedésének egyes körülményei. A materialista felfogás szerint itt van a virág, - most gyümölcsöt termő virágot vegyünk - magok fejlődnek majd ki belőle, kivehetjük őket onnan, a földbe helyezhetjük, ahol elrothadnak és újabb, ismét magokat termő növények jelennek meg. Így megy tovább sarjról sarjra. A materialista felfogás emellett úgy hiszi, hogy az elrothadó magszemből átmegy valami az új növénybe. El sem tud képzelni mást, csak azt, hogy bármilyen kicsi, akármilyen apró, de mégiscsak valamilyen anyagi dolognak kell az új növénybe átmennie. Pedig nem így van! Az anyagát illetően ténylegesen elpusztul az egész régi növény, „ugrik” egyet ebben a vonatkozásban, az új növénynek teljesen új az anyaga. Valóban új anyag képződik.
Ha megértjük és az egész makrokozmoszra alkalmazzuk azt a sajátos törvényt, hogy az anyagi körülményeket illetően tényleges ugrások történnek, akkor a legfontosabb viszonyokat ismerjük meg a világban. Különös módon fejezték ki ezt a misztériumokban. Azt mondták, hogy amikor a beavatandó kilép a kozmoszba, az egyik fokozaton meg kell ismerkednie az ugrásokat előidéző erőkkel. Nos, a kozmoszban úgy ismerünk meg valamit, ha egy olyan irányba megyünk, amit a csillagképeket segítségül híva fejezünk ki, ők azután a betűk. Ha egy bizonyos irányban így növekszünk tovább, akkor ugrást tapasztalunk az elődökről az utódokra, mind a növények, az állatok és az emberek világának területén, mind a bolygók életében, hiszen a Szaturnusz-állapotból a régi Nap állapotába történő átmenetkor is kárba veszett minden, ami anyagi volt. A szellemiség megmaradt, ami anyagi volt, az szerteoszlott. Az ugrást a szellemiség idézte elő. Ugyanígy volt ez a régi Nap és a régi Hold, a régi Hold és a Föld közötti átmenet esetében is. - Nos, az ugrásszerű dolog ábrázolására két jelzés is van: egy régi, amellyel képszerűbben, inkább imaginatív írással ábrázolták, és egy újabb, amelyet megtalálhatnak a naptárakban. A fejlődés előrehaladtával a régi hurkot vet, mint egy spirál, az új fejlődés pedig egy második spirálként indul ki a régiből és belülről kifelé halad tovább. Az új fejlődés azonban nem csatlakozik közvetlenül a régihez, hanem csak úgy halad tovább, hogy a régi vége és az új eleje között egy kis ugrás van.
Így kapjuk meg ezt az ábrát, a két egymásba fonódó vonalat, közepén egy kis ugrással, a makrokozmoszba növekedésünket jelképező és valamely fejlődés során valamiféle új sarj létrejöttét ábrázoló Rák jelét.
Nos, ennek a körülménynek a leírására még egy másik jelzés is volt. Bármilyen furcsának is tűnik, egy szamárral és csikójával, az előddel és az utóddal ábrázolták. Így írták le az állapotok közötti átmenet tényleges körülményeit. Régi képeken még gyakran a Rák csillagképét is ténylegesen egy szamárral és csikójával ábrázolták - nem mellékes ezt tudnunk. Egy fontos dologra tanítja meg az embereket: megérthetik belőle, hogy a makrokozmoszba emelkedve is van ilyen fontos átmenet, amikor azonban a szellemi világba emelkednek, akkor teljesen új megvilágításokhoz kell kapcsolódniuk. Nagyon helyesen ezt úgy írják le a csillagok nyelvén, hogy amikor a beavatandó előbb a szellemi világba emelkedik, hogy megismerje annak erőit, majd amikor megismerte, akkor ismét lehozza ide, hogy az emberiség szolgálatába állítsa őket. Olyan ez, mint amikor a fizikai Nap áthalad a Rák csillagképén, miután pedig elérte a legmagasabb pontot, ismét aláereszkedik.
A Máté-evangélium elmondja, mint a többi evangélium is, hogy Jézus Krisztus hogyan mutatja ezt be tanítványainak. (Máté 21,1-11). Mégpedig nem pusztán csak szavakkal mutatja meg, hanem annak az imaginációját, élő képét is megmutatja, amit ő maga hajt végre, amikor elindul a felé a magasság felé, ahová fejlődése következtében az emberiségnek idővel fel kell emelkednie. Ekkor a szamár és csikója képét használja, vagyis rávezeti a tanítványokat, hogy értsék meg, mi felel meg a Rák csillagképének a szellemi életben. Ez fejezi ki tehát azt, ami a szellemileg élő, spirituális kapcsolat során történt Krisztus és tanítványai között, és ami annyira fenséges és hatalmas, hogy emberi szavakkal ki sem fejezhető, bármilyen nyelvet választunk is hozzá, hanem csak úgy, ahogyan Krisztus vezeti be tanítványait a szellemi világ viszonylataiba és a fizikai világ körülményei között teremti meg számukra a makrokozmikus világ képmásait. Ekkor egészen addig a helyig vezeti őket, ahol a beavatottak erői ismét hasznossá válnak az emberiség számára. Ott áll abban a magasságban, amelyre csak úgy mutathat rá, ha azt mondja, hogy a Rák jegyében áll a Nap magaslatán! Nem csoda tehát, ha ezen a helyen a Máté-evangélium arra figyelmeztet, hogy Krisztus földi élete elérte csúcspontját, és hatalmas erővel, ezekkel a szavakkal mutat rá: „Hozsanna a magasságban!” (Máté 21,9). Minden hang úgy van megválasztva, hogy a történtek következtében a tanítványok növekedjenek, at- tói viszont, ami bennük zajlik le, az emberiségben az tud majd növekedni, ami Jézus Krisztus következtében kerülhet bele az emberiség fejlődésébe.
A zsidó húsvét most következő története voltaképpen annak a beáramlásáról szól, aminek előbb tanításként kellett a tanítványokba áradnia, majd a golgotai misztériumból kiinduló erő következtében mágikus hatással kell az emberiségbe áramlania. Így kell felfognunk a Máté-evangélium folytatását. Akkor majd azt is megértjük, hogy a Máté-evangélium írója mindig mintegy szándékosan hívta fel a figyelmet az ellentétre a kozmikus magasságokból meghallott és a tanítványoknak szóló élő tanítások és a között, ami a Jézus Krisztus erői iránt nem fogékony kívülállók elé kerülhetett. Ezért találkozunk az írástudókkal és a farizeusokkal való beszélgetésekben a holnap megvizsgálandó fejtegetésekkel. De ma még arra akarjuk felhívni a figyelmet, hogy miután Jézus Krisztus olyan messzire elvezette tanítványait, amennyire csak lehetett, és ott lehettek azokon a helyeken, ahová a beavatandókat vezetik, még azt is kilátásba helyezte nekik, hogy ezt az utat járva saját maguk tapasztalják majd, hogyan növekednek bele a makrokozmosz szellemi világába. Megmondja nekik, hogy megvan a képességük a beavatáshoz, hogy beavatás vár rájuk, hogy odakint élnek majd a makrokozmikus világban, ahol egyre jobban megismerhetik Krisztus igazi természetét, az összes szellemi tereket betöltő szellemi lényét, akinek a názáreti Jézus volt a földi képmása. Krisztusnak meg kellett mondania tanítványainak, hogy megérnek a beavatásra, hogy az emberiség beavatottjai lesznek. Még arra is felhívhatta figyelmüket, hogy önálló beavatáshoz csak akkor nőhetnek fel, ha belső világukat türelemmel és kitartással érlelik.
Minek kell tehát növekednie az ember belső világában, ha az egyre hatalmasabb lesz és kifejleszt egy magasabb erőt, a szellemi látás erejét? Adottságainak kell úgy növekednie, hogy a szellem-én, az élet-szellem és a szellem-ember erőit fel tudja venni. De hogy az emberben felragyog-e a fentről érkező erő, amely őt beavatottá, a mennyek országának részesévé teszi, az attól a pillanattól függ, hogy mikor érhet meg rá - vagyis a karmájától függ. Kik tudják ezt? Csak a legnagyobb beavatottak. Akik a beavatás alacsonyabb fokán állnak, még nem tudják. Ha egy individualitás megérett arra, hogy a szellemi világba emelkedjen, el is jön az ideje, amikor addig fel tud növekedni. Hogyne, eljön az ideje, de úgy hogy nem is számít rá, „...ha tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik órájában jő el a tolvaj...” (Máté 24, 43). De hogyan növekszik bele az ember a szellemi világba?
A régi misztériumokban három fokozata volt a beavatásnak és bizonyos vonatkozásban az újabb misztériumokban is három fokozata van. Az első fokozatig emelkedve az illető mindazt észlelte, amit szellem-énnel észlelni lehetett. Ekkor nem csak egy új értelemben vett emberré növekedett, hanem hierarchikus értelemben angyal-természetűvé is - ez az ember fölött álló legközelebbi hierarchia. Ha valaki úgy nőtt bele a makrokozmoszba, hogy szellem-én tevékenykedett benne, akkor vagy „a perzsának” nevezték a perzsa misztériumokban, mert már nem volt egyedül, hanem a perzsa nép angyalához tartozott, vagy pedig egyenesen „angyalnak” vagy „isten-természetűnek” tartották. A második fokozaton azután ennek megfelelően az életszellem ébred fel. Ezen a fokon az embert a perzsa misztériumok szellemében vagy „a Nap hősének” nevezték - mivel ekkor felvette magába a Nap erejét, alulról fejlődött fel a Nap erőihez, ahol a Nap szellemi ereje elébe megy a Földnek - , vagy „az Atya Fiának” hívták. Akibe pedig az atma vagy a szellem-ember húzódott be, annak a régi misztériumokban „Atya” volt a neve.
Csak a legnagyobb beavatottak ítélhetik meg, mikor ébredhet fel az emberben a beavatás. Ezért mondta Krisztus, hogy a beavatás akkor jön el, ha a tanítványok továbbhaladnak az úton, amelyen akkor vezette őket. Felemelkednek majd a mennyek országába, de annak óráját még a szellem-énnel beavatott angyalok, még a Fiúval, az élet-szellemmel beavatottak sem ismerik, hanem csak legnagyobbak, az „Atyával” beavatottak. - Amit tehát a Máté-evangélium mond, az ismét teljesen megegyezik a misztériumok hagyományaival. Látni fogjuk még, hogy a mennyország meghirdetésével nem történik más, mint hogy Jézus Krisztus megjósolja a tanítványoknak, hogy beavatásban részesülnek majd. Jézus Krisztus még külön ki is nyilvánítja (a Máté-evangélium 24. fejezetében), hogy erre gondol. Ha helyesen olvassuk, hogy ez a hely miről szól, a napnál is világosabb, hogy Krisztus a mennyországba jutásra vonatkozó bizonyos és akkoriban közismert tanításokra akar rámutatni. Materiálisán értelmezték, hogy hogyan kerülünk a mennyországba és azt hitték, hogy az egész Föld feljut oda, - pedig tudniuk kellett volna, hogy a beavatás folytán csak egyes beavatandók növekednek fel oda - vagyis egyesekben az a vélemény alakult ki, hogy nemsokára anyagi értelemben alakul majd át a Föld a mennyek országává. Krisztus pedig erre még külön is felhívja a figyelmet: azt mondja, hogy lesznek majd, akik ezt állítják és hamis prófétáknak, álmessiásoknak nevezi őket (Máté 24,24). Ennélfogva nagyon furcsa, hogy néhány evangélium-magyarázó még ma is arról locsog, hogy az Isten anyagi értelemben elközelgő országáról alkotott véleményt maga Jézus Krisztus tanította volna. Aki azonban a Máté- evangéliumot valóban tudja olvasni, tudja, hogy Jézus Krisztus arra a szellemi folyamatra gondol, amelyhez a beavatandó növekszik fel és földi fejlődése során a Krisztushoz igazodó egész emberiség is, de közben maga a Föld is szellemivé válik.
Erről az oldaláról is mélyebbre kell pillantanunk a Máté- evangélium felépítésének egészébe, és ekkor ez iránt az evangélium iránt is őszintén nagy tiszteletet kell érezünk, annak következtében, hogy a többi evangélium közül egyik sem vezet el minket ennyire könnyen mintegy odáig, hogy valósággal kihallgassuk, hogyan tanítja Jézus Krisztus első ízben az én nézőpontjából tanítványait. Látjuk körülötte álló tanítványait és látjuk, hogyan hatják át az emberi testet a kozmosz erői. Látjuk, hogyan vezeti kézen fogva tanítványait, hogy megismerhessék, amit a beavatandó megtanulhat. Meglessük, hogyan alakulhatnak Jézus Krisztus körül az emberi kapcsolatok. Ettől annyira emberhez közel álló alkotás a Máté-evangélium, csak rajta keresztül ismerjük meg igazán emberként a názáreti Jézust, Krisztus hordozóját. Mindent megismerünk, amit emberi természetbe alászállva tesz. Sőt, a Máté-evangélium tényei még a mennyei eseményeket is igazi emberi kapcsolatok formájába öntik.
A következő, utolsó előadásban arról lesz szó, hogy ez nemcsak a beavatás körülményeire érvényes, hanem minden másra is.