Az utóbbi órák során kifejtettük, hogy Jézus Krisztus fokozatosan olyan erőkkel ruházta fel az ember énjét, amelyekhez a régi misztériumokban csak az én letompításával juthatott hozzá. Ha pedig világosan lelkünk elé akarjuk még egyszer idézni, hogy miről van szó, azt mondhatjuk, hogy ugyan minden régi beavatásnál volt rá lehetőség, hogy visszavezessen a szellemi világba, - más szóval a mennyek országába - de az emberiség régi, a kereszténységet megelőző fejlődésének jellegzetességei, sajátosságai nem tették lehetővé, hogy a mennyek országába emelkedő ember tulajdonképpeni énje ugyanolyan állapotban maradjon, mint amilyen állapotban a fizikailag érzékelhető világgal szemben van. Különböztessük meg tehát az ember lelkének ezt a két állapotát. Az egyiket a mai átlagember felébredése és elalvása között éli meg, amikor énjével észleli a fizikailag érzékelhető világ tárgyait, a másik lelkiállapotban énje viszont le van tompítva, nem tud róla világos formában, és a régi misztériumokban az embert ilyen állapotban emelték fel a mennyek országába. Azt kellett ide lehozni, - előbb Keresztelő János, majd maga Jézus Krisztus prédikációjának értelmében - hogy az emberiség ösztönzést kaphasson a fejlődés előrehaladásához, melynek során a magasabb világokat énje mindennapi erejének fenntartása mellett élheti át. Természetes volt tehát, hogy akik beszámoltak a Jézus Krisztussal kapcsolatos eseményekről, az összes különböző folyamatokat is felsorolták, amelyeknek alávetették a beavatandókat, de ugyanakkor rámutattak, hogy mindennek új színezete van és az eltérés az, hogy eközben most nem az előbb másodikként leírt lelkiállapotról van szó, hanem arról, amikor az én jelen van.
Tegnap pedig a kilenc boldogságot, az úgynevezett „hegyi beszéd” kezdetét írtuk le ebből a nézőpontból. Folytathatnánk még tovább is a Máté-evangélium mai formájának ismertetését úgy, ahogyan azt arameus nyelvről görögre átültették - kissé homályosan, de még a szöveg kissé homályos görög változatát véve is átérezhetjük, - még a „hegyi beszéd” folytatásában is - hogy mindenütt világosan arra utal, amit az ember korábban énje letompításával élhetett meg. Míg tehát az ember korábban azt mondhatta, hogy ha letompítja énjét és letompított énnel jut a szellemi világba, egyet s mást meg fog érteni az alapvető dolgokból, akkor a jövőben énje jelenlétében tanulja meg majd megérteni őket. Persze az efféle dolgokat csak akkor értjük meg majd valóban, ha bővebben foglalkozunk azzal, amire már rámutattam, vagyis a régi nevek, a régi elnevezések használatával. Régen ugyanis mindig a dolog lényegének tudatában választották az elnevezéseket, nem úgy, ahogyan ma választanak ki neveket, megjelöléseket. Épp a „hegyi beszéd” megjelölésein ragyog keresztül világosan, hogy Jézus Krisztus úgy érezte, ő hozza el a korábbinál magasabb fokú, a mennyek országát önmagában átélni képes én-tudatot. Ezért állítja tanítványai lelke elé azt az ellentétet, hogy régente a mennyek országából érkeztek hozzájuk a kinyilatkoztatások, de mostantól azt élik majd meg, amit az énjük közöl velük, ha szóhoz engedik jutni. Azért tér vissza mindig újból ismétlésként, hogy „Én mondom azt néktek...” (Károknál: „Bizony mondom néktek...”, - a ford.), mert amikor Jézus Krisztus azt mondta, hogy „Én mondom azt, teljes én-tudatommal jelen vagyok”, akkor úgy érezte, hogy minden egyes ember lelkét ő képviseli. Nem szabad közönséges értelemben vennünk a „hegyi beszéd” folytatása során megjelenő „Én mondom azt néktek...” kifejezést. Ennek ismétlésével Jézus Krisztus az emberiség fejlődésébe helyezett új impulzusra mutat rá. Ha így olvassák tovább a „hegyi beszéd” folytatását, kiérzik majd belőle, hogy Jézus Krisztus azt akarta mondani: „Mindezidáig nem tudtatok énetekre hivatkozni, de most azáltal, amit én nyújtottam néktek, már fokozatosan el tudjátok sajátítani majd belső világotok erejével, énetek saját erejével a mennyeknek országát”. - A „hegyi beszéd” egész szellemét az ember énjének új impulzusa lengi át, és ugyanígy a folytatását is, amely az úgynevezett „gyógyításokra” tér át.
Ismeretes, hogy a gyógyítások hallatlanul messzire nyúló viták tárgyát képezik, és ezek a viták - mint mindnyájan tudják - a csodák kérdése körül dúlnak, s a leggyakrabban azt hangsúlyozzák, hogy itt állítólagos csodákról mesélnek. De ismerkedjük meg közelebbről a csodák kérdésével. Valamire már felhívtam tegnap a figyelmüket. Rámutattam, hogy ma az emberek teljesen alábecsülik a fejlődés folyamán az emberen végbement változásokat, átalakulásokat. Ha összehasonlítanának - nem durván, hanem finomabb értelemben véve - egy Jézus Krisztus idejében vagy akár egy még azelőtt élt fizikai testet egy ma élő fizikai testtel, akkor igen tekintélyes különbség derülne ki közöttük, ami természetesen csak okkult kutatással lenne kimutatható, anatómiai eszközökkel nem lehetne megállapítani, - a fizikai test mára megsűrűsödött, összébb húzódott, Jézus Krisztus idején még lágyabb volt. Nevezetesen az ember szemléletmódja volt olyan, hogy bizonyos mértékben még ismerte a testet megformáló bizonyos erőhatásokat a testben, amelyeket ma már egyáltalán meg sem lát és így világosan és sokkal erőteljesebben rajzolódtak ki az izmok, - persze csak a finomabb meglátás számára - és ez a szemléletmód lassan és fokozatosan veszendőbe ment. Gyermeteg dolog, hogy például különösen kiemelt izomrajzolatokra mutatnak rá régi rajzokon a művészettörténeti könyvekben, túlzásnak és a régi rajzolók ügyetlenségének tartva őket, mert nem tudják, hogy az ilyesmi a tényleges és az akkoriban helyes megfigyelésre nyúlik vissza, de ma már hibás lenne. Ezt azonban kevésbé figyelembe véve, ma inkább csak az ezekkel a teljesen másfajta embertestekkel összefüggő dolgokat kívánjuk kiemelni.
A lélek, a szellem ereje akkor még sokkal nagyobb, úgyszólván azonnali hatással volt az emberi testre, mint később, amikor a test megsűrűsödött és emiatt a lélek már vesztett a testre gyakorolt hatalmából. Ezért lehetett akkoriban még sokkal nagyobb mértékben a lélek erejével gyógyítani. A léleknek még sokkal nagyobb volt a hatalma. Ha rendellenesség keletkezett a testben, akkor a lélek úgy át tudta hatni a szellemi világból lehozott gyógyhatású erőkkel, hogy ismét mintegy önmagától összhangba, rendbe hozta azt. A lélek test fölötti hatalma fokozatosan csökkent, ez a fejlődés menete. De a régi időkben ezért voltak a gyógyító eljárások sokkal nagyobb mértékben szellemi úton gyógyító folyamatok, mint később. Akkoriban nem a mai értelemben vett fizikai orvosokat tartották orvosnak, hanem javarészt a testre a lélek kerülő útján ható gyógyítókat, akik a lelket tisztították meg és olyan szellemi-lelki hatásokat fejthettek ki, amelyekkel a lelket helyes érzésekkel, impulzusokkal és akarati erőkkel itatták át, akár a fizikai érzékelés megszokott állapotában, akár az úgynevezett templomi alvás során, ami az akkori időkben azt jelentette, hogy egyfajta szellemi látó állapotba hozták az embert.
A korabeli kulturális viszonyokat tekintetbe véve mindenképpen rá kell mutatnunk, hogy akik lélekben erősek voltak és hivatkozhattak arra, amit saját maguk fogadtak magukba, erősen tudtak hatni akkoriban a lelkekre és vele együtt a testekre is. Ezért is nevezték „gyógyítóknak” a valamiképpen szellemmel átitatott embereket, akikről tudták, hogy környezetükbe gyógyító erőket árasztanak. Alapjában véve pedig nemcsak a terapeutákat kellene gyógyítóknak neveznünk, hanem bizonyos módon az esszénusokat is, sőt tovább is kellene lépnünk, mert az egyik kisázsiai nyelvjárás, - amelyet különösen azok beszéltek, akikből a kereszténység kisarjadt - amit mi „szellemi gyógyítónak” neveznénk, azt Jézusnak fordította. „Jézus” alapjában véve „szellemi orvost” jelent. Eléggé helyes fordítás, különösen, ha érzésbeli értékéről van szó. Egyúttal fényt deríthetnének vele mindarra, amit egy ilyen nevet hallva egy olyan korban érezhették, amikor még éreztek valamit a nevek hallatán. Ezúttal azonban mintegy képzeljük bele magunkat teljesen az akkori idők kulturális viszonyaiba.
Az akkori idők szellemében azt mondhatták volna, hogy vannak a misztériumokba bejáratos emberek, akik én-tudatuk bizonyos mértékű feláldozásával tudnak ott kapcsolatra lépni bizonyos szellemi-lelki erőkkel, amelyek azután kisugároznak a környezetre, és így lesz belőlük környezetük gyógyítója. Tegyük fel, hogy Jézus Krisztus tanítványa lett volna közülük valaki. Azt mondta volna, hogy most egy nagyon furcsa dolgot tapasztal. Míg azelőtt csak olyan emberekből lehetett lelki gyógyító, aki a misztériumokban én-tudata letompítása mellett vette fel magába a szellemi erőket, most azt tapasztalja, hogy a misztériumokban szokásos eljárások nélkül, énjét megtartva gyógyít. - Nem az volt feltűnő, hogy egyáltalán vannak szellemi gyógyítások, a korabeli ember nem csodálkozott volna rajta, hogy a Máté-evangélium fejezetei egy szellemi gyógyítóról szólnak. Azt mondta volna, hogy mi csodálni való van azon, hogy ilyen emberek szellemi úton gyógyítanak, hiszen ez magától értetődik! - Akkoriban nem ment volna csodaszámba, ha ilyen gyógyításokat sorolnak fel. Az a fontos, amit a Máté-evangélium írója mond, vagyis hogy itt van valaki, aki mivoltának egy új erejét vitte bele az emberiségbe, énje impulzusa alapján gyógyított, ahonnan kiindulva azelőtt nem lehetett gyógyítani, azt az erőt vette igénybe, amelynek segítségével azelőtt nem lehetett gyógyítani. - Az evangéliumok tehát egészen mást mondanak, mint amire általában gondolnak. Számos bizonyítékkal szolgálhatnánk arra, - történetekkel is - hogy okkult források alapján a szellemtudomány a helyeset állapítja meg. Csak egyet említsünk meg bizonyságképpen.
Ha igaz, amit most mondtunk, akkor az ókorban ténylegesen meg kellett volna mutatkoznia, hogy bizonyos feltételek mellett szellemi behatásra meg lehetett gyógyítani a vakokat. Nos, helyesen mutattak rá ilyesféléket ábrázoló régi képekre. Már az előző előadásban említett John M. Robertson is rámutat, hogy van Rómában egy Aszklépioszt ábrázoló kép (Aszklépiosz Apolló fia, a gyógyítás istene, Hügiéniának, az egészség istennőjének apja. - a ford.), aki két vak ember előtt áll, és a szerző természetesen ebből arra következtet, hogy a kép egy gyógyítást ábrázol, ezt vették azután át és vették bele az evangéliumok leírásaiba az evangéliumok írói. Itt azonban nem az a lényeges, hogy a szellemi gyógyítások valamiféle csodálnivaló dolgok, hanem hogy aki a képet festette, azt akarja mondani vele, hogy Aszklépiosz egyike azoknak a beavatottaknak, akik én-tudatuk letompításával szellemi gyógyító erőkhöz jutottak a misztériumokban. A Máté-evangélium írója viszont azt akarta mondani, hogy Krisztusnál nem ilyen módon gyógyultak meg az emberek, hanem ahhoz az impulzushoz, ami Krisztusban még csak mint egyszeri impulzus élt, úgy kell fokozatosan eljutnia az egész emberiségnek, ahogyan az én a maga erejéből fokozatosan érheti el. - Ezt ma még nem érhetik el az emberek, mert később fog csak hozzászokni az emberiség. De megszokottá válik majd, ami Krisztussal történt időszámításunk kezdetén és az emberek lassanként majd képesek lesznek rá, hogy azt ki is fejezzék. Apránként történik majd meg. Ezt akarta bemutatni a Máté-evangélium írója a csodatevő gyógyításokkal.
Az okkult tudat alapján kijelenthetem tehát, hogy a Máté- evangélium írója egyáltalán nem „csodákat”, hanem teljesen természetes, magától értetődő dolgokat akart leírni. Csupán azt akarta ismertetni, hogy azok teljesen új módon zajlottak le. Így festenek a dolgok, ha valóban tudományos lelkiismeretességgel ismertetik. Éppen az evangéliumokat illetően harapódzott el tehát a legmélységesebb tévedés.
Hogyan kell tehát a tárgyhoz illő módon folytatódnia az elbeszélésnek? Láttuk, hogy Jézus Krisztus élete folyamán belemerült minden olyan folyamatba az úgynevezett kísértések során, amelyeket az ember fizikai és étertestébe merülésekor él át. Láttuk, hogy a fizikai és az étertestből kiáramló erő képessé vált arra, hogy úgy hasson, ahogyan a „hegyi beszédben” és az azt követő gyógyításokban fejeződött ki. Ezt követően Jézus Krisztus erejének még egy olyan hatása volt is, amilyen egy beavatott erejének egyébként is van a misztériumokban, - tanítványokat nevelt fel. Jézus Krisztusnak pedig ismét a maga sajátos módján kellett felnevelnie a tanítványait.
Ha ebből a szempontból akarjuk megérteni a Máté-evangéliumot ott, ahol a „hegyi beszédhez” és a gyógyításokhoz a további történések kapcsolódnak, előkészítésül kell majd hozzá egy s más abból, amit az évek folyamán megszereztünk magunknak az okkult tények ismeretéből. Az kell hozzá, hogy az ember egyfajta imaginatív, imaginációkban élő szemlélethez jusson el, hogy a beavatás következtében valóban felvezethető legyen az úton a magasabb világokba. A Jézus Krisztus körül lévőknek nemcsak azt a képességet kellett elsajátítaniuk, hogy meghallgassák, mi van egy olyan fenséges kinyilatkoztatásban, megnyilatkozásban, mint a „hegyi beszéd”, nemcsak részt kellett venniük a gyógyításokban, amelyeket Jézus Krisztus maga vitt véghez, hanem a Jézus Krisztusban működő hatalmas erőnek lassanként át kellett áradnia legközelebbi barátaira és tanítványaira is. Ezt is leírja az evangélium. Előbb azt írja le, hogyan lett képes a kísértéseket követően Jézus Krisztus új színben megmutatni a régi tanításokat, a régi gyógyításokat pedig egy új impulzussal végrehajtani. Utána azonban azt mutatja meg, hogyan hat új módon a tanítványaira, a benne legnagyobb mértékben testet öltött erő milyen hatással van tanítványokból álló környezetére. Hogyan mutatja ezt meg? Úgy, hogy amit előad, annak az érzéketlen emberek számára szavakban is kifejezhetőnek kell tűnnie, a fogékonyakra azonban, akiket ő maga választott ki és vezetett, más hatással volt, imaginációkat adott meg nekik, felgyújtva bennük a megismerés legközelebbi magasabb fokozatát. Ami tehát Jézus Krisztustól indult ki, az kétféleképpen hatott. A kívülállókra úgy, hogy hallották szavait és egyfajta elmélethez jutottak el vele, a többiekre pedig, akik szintén megélték erejét és akiket azért választott ki magának, mert sajátos karmájuk következtében erejét át tudta ruházni rájuk, úgy hatott, hogy imaginációkat, a magasabb világokban bizonyos módon egy fokkal magasabbra mutató ismereteket váltott ki lelkükből. Ezt így fejezi ki az evangélium: „A kívülállók csak példázatokat hallanak” - vagyis a szellemi világ történéseinek képszerű kifejezéseit - „de ti megértitek, mit jelentenek a példázatok, ti megértitek a beszédet, amely titeket a magasabb világokba vezet.” (Máté 13,10-11. Károli szerint: „Miért szólasz nékik példázatokban?... Mert néktek megadatott, hogy érthessétek a mennyek országának titkait, ezeknek pedig nem adatott meg.” - a ford.) Ezt sem a hétköznapi értelmében kell vennünk, hanem úgy, hogy a tanítványokat a magasabb világokba vezetik.
Most pedig mélyedjünk bele ezúttal igazán, hogyan vezethették fel a tanítványokat a magasabb világokba. Természetesen, hogy érthető legyen, amit most mondok, ahhoz nem elég csak idefigyelniük, hanem szellemtudományos tanulmányaik során megszerzett ismeretekkel áthatott jóakarat is kell hozzá. Szeretném ugyanis Önöket lehetőleg világosan rávezetni arra, hogy tulajdonképpen mit akar mondani a Máté-evangélium az itt következő leírásokkal.
Most még egyszer emlékezzünk rá, hogy a beavatásnak két oldala van. Az egyik, amikor fizikai és étertestébe merül alá az ember, tehát a saját belső világát ismeri meg, amikor magában az emberben működő alkotóerőkbe vezetik be, a másik oldala pedig az, amikor kifelé vezetik, a szellemi világba, amikor szétárad a makrokozmoszban. Tudjuk, hogy ez a folyamat a valóságot - nem a tudatot - illetően mindig végbemegy amikor elalszunk, asztráltestünket és énünket kivonjuk fizikai és étertestünkből és kiárasztjuk a csillagok világába, így szívunk fel erőket az egész csillagvilágból - ezért is „asztráltest” a neve. A beavatásnak ezzel a módjával, amikor asztráltestünkkel és énünkkel kivonulunk fizikai és étertestünkből, nem csak azt érhetjük el, hogy tudatosan tekintjük át, mi van a Földünkön, hanem kiáradunk a kozmoszba, megismerjük a csillagvilágot és befogadjuk az onnan felénk áradó erőket. Ez azonban, amit olyasvalaminek kell tekintenünk, amit az ember a kozmoszba kiáradva fokozatosan szerez meg magának, Jézus Krisztusnak a János-keresztelőt követő rendkívüli állapota következtében jelen volt és nem csak egy alváshoz hasonló állapotban volt jelen, hanem jelen volt akkor is, ha nem aludt, mivoltát akkor is egyesíteni tudta a csillagvilág erőivel és akkor is le tudta hozni annak erőit a fizikai világba, amikor benne volt fizikai és étertestében.
Ezért írhatjuk le Krisztus működését úgy is, ha azt mondjuk, hogy a számára különleges módon előkészített fizikai és étertestének, egész mivoltának vonzerejével odavonta a Nap, a Hold, a csillagok, az általában a Földünkhöz tartozó kozmosz erejét. És amikor ő tevékenykedett, most az hatott az ő közvetítésével, ami egyébként a kozmoszból mint gyógyító, erővel átitató élet áramlik át az emberen, ha alszik és fizikai és étertestén kívül tartózkodik. Jézus Krisztus olyan erőkkel hatott, amelyek testisége vonzása következtében áramlottak alá a kozmoszból és testén keresztül kifelé áramolva tanítványaira áradtak. Fogékonyságuk folytán ekkor kezdték megérezni, valóban érezni a tanítványok, hogy az előttük álló Jézus Krisztus egy olyan lény, akin keresztül a kozmosz erői szellemi táplálékként jutnak el hozzájuk, aki őket elárasztja velük.
A tanítványok azonban kettős tudatállapotban éltek, mert még nem voltak legmagasabban fejlett emberek, hanem éppen most Krisztus révén kapaszkodtak fel a fejlődés magasabb fokára. Állandóan az ébrenléttel és az alvással összehasonlítható, kettős tudatállapotban éltek. Ezért tehát azt mondhatjuk róluk, hogy az alvás és az ébrenlét között váltakozva lehetőségük nyílt rá, hogy mindkét állapotban engedjék magukra hatni Krisztus mágikus erejét. Nappal akkor hathatott rájuk, ha elébük lépett, ereje azonban akkor is hatott, amikor aludtak, amikor fizikai és étertestükön kívül voltak. Míg máskülönben az ember tudattalanul árad ki a csillagvilágba és semmit sem tud róla, náluk akkor is mellettük volt Krisztus ereje, megpillantották azt. Tudták, hogy Krisztus ereje nyújtja nekik a táplálékot a csillagok világából.
De a tanítványok kettős tudatállapotának még egy másik vonatkozása is volt. Mindenkinél - tehát Jézus tanítványainál is - figyelembe kell vennünk, hogy az illető eleinte micsoda, és azt is, hogy milyen adottságokat hordoz magában további jövője számára a következő inkarnációjában. Már most benne van mindannyiunkban, ami a következő kultúrkorszakban majd egy új inkarnációban megjelenve egészen másképpen látja környezetét. Ha pedig az, ami Önökben már most megtalálható, szellemi látássá válna, akkor a szellemi látás egyfajta kezdeti benyomásaként elsősorban a legközelebbi jövőt látná meg. A szellemi látás első élményei közé tartozna, - amennyiben tiszták, igaziak és valóságosak - hogy meglátnák, mi történik a közeljövőben. - Kiváltképpen a tanítványoknál volt ez így Rendes nappali tudatállapotuk során Krisztus ereje úgy áradt beléjük, hogy azt mondhatták, úgy áramlik beléjük Krisztus ereje, ahogyan akkor kell beléjük áramolnia, amikor ébren vannak. Hogyan volt ez, amikor aludtak? Attól, hogy Jézus tanítványai voltak és Krisztus ereje hatott rájuk, alvás közben egy bizonyos időre mindig szellemi látókká lettek, de ilyenkor nem azt látták, ami akkor történt, hanem azt, amiben az emberek a jövőben részesülnek. Mintegy belemerültek az asztrális látás tengerébe és előre látták, mi történik a jövőben.
A tanítványoknak tehát két állapota volt. Az egyikre azt mondhatták, hogy az a nappali állapotuk. Ebben az állapotban hozza le nekik Krisztus a kozmikus messzeségekből és osztja meg velük a kozmikus erőket szellemi táplálékként. Ő hozza le nekik, mert ő a Nap ereje, mindaz, amit Zarathusztrának a kereszténység szellemében felvett tanításaként írtunk le. Ő közvetíti azokat az erőket, amelyeket a Nap küldhet le hozzájuk a hét nappali csillagképből, ahonnan nappali táplálékukat kapják. - Éjszaka viszont azt mondhatták, hogy azt észlelik, ahogyan Krisztus ereje mintegy mennyei eledelül küldi lelkükbe az éjjeli, az éjszaka folyamán a másik öt csillagképen áthaladó, láthatatlan Napot.
A tanítványok tehát imaginatív szellemi látásuk során érezhették, hogy egyesülnek a krisztusi erővel, a Nap erejével. Krisztus azt küldi le hozzájuk, ami jelenkorukban, vagyis a negyedik kultúrkorszakban élő emberek számára „a helyes”. A másik tudatállapotban pedig a krisztusi erő azt küldi le nekik, amit az éjszakai Nap, az öt éjszakai csillagkép erejeként küldhet, ez viszont a következő, vagyis az ötödik kultúrkorszakra érvényes. - Ezt tapasztalták a tanítványok. Hogyan lehet ezt kifejezni? A következő órán foglalkozunk majd még néhány szóval a kifejezésmódokkal, most csak a következőket említsük meg.
A régi kifejezésmód egy embersokaságot „ezreknek” nevezett és ha közelebbről meg akarta határozni őket, akkor még valamilyen fontos jellemzőjüket is hozzáfűzte. A negyedik kultúrkör- szakban élő embereket például „a négyezreknek”, a már az ötödik kultúrkorszaknak megfelelő módon élő embereket pedig „az ötezreknek” nevezték. Ezek egyszerű szakkifejezések. Ezért a tanítványok elmondhatták, hogy nappali állapotukban azt észlelik, amit a krisztusi erő a hét nappali csillagkép felől küld el nekik a Nap erőiből, így azután a negyedik kultúrkorszakban élő embereknek, „a négyezreknek” szóló táplálékot veszik magukhoz. Éjszaka pedig az imaginatív szellemi látás állapotában az öt éjszakai csillagképpel azt érzékelik, ami a közeljövőnek, „az ötezreknek” való. A negyedik korszakban élő embereket tehát - „a négyezreket” - a hét mennyei kenyér, a hét nappali csillagkép táplálja az egekből, az ötödik korszakhoz tartozó embereket - „az ötezreket” - pedig az öt mennyei kenyér, az öt éjszakai csillagkép. Azonkívül az evangélium mindig rámutat a nappali és az éjszakai csillagképek érintkezésének helyére, a Halakra is.
Egy titkot érint ezzel, a misztériumok egyik fontos folyamatára, Krisztus tanítványaival való mágikus érintkezésére mutat rá. Krisztus világosan megérteti velük, hogy nem a farizeusok elavult kovászáról beszél, hanem mennyei eledelt közvetít számukra a kozmoszból, a Nap erőiből, amelyeket annak ellenére hoz le nekik, hogy semmi más nem áll rendelkezésére, mint egyfelől a hét nappali kenyér, a hét nappali csillagkép, másfelől az öt éjszakai kenyér, az öt éjszakai csillagkép, közöttük mindig az elválasztást képező Halakkal, sőt az egyik esetben, hogy ez különösen világos legyen, két halról beszél. (Máté 14,13-21 és 15,32-38).
De ha így pillant bele valaki a Máté-evangélium mélységeibe, hogyan kételkedhetne abban, hogy itt valóban Zarathusztrára visszanyúló kijelentésről van szó, akire vissza is kell nyúlnia, hiszen először ő mutatott rá a Nap szellemére, és az elsők között volt, akiket a Nap Földre sugárzó mágikus erejének az arra fogékonyakkal való megértetésével bíztak meg.
A felületes bibliamagyarázók viszont mit tesznek? A Máté- evangélium egyik helyén az ötezreket öt kenyérrel, egy másik helyén a négyezreket hét kenyérrel vendégelik meg, és ez utóbbit pusztán csak ismétlésnek tartva, azt mondják, hogy gondatlanul írta le valaki az eredetiről, a leíráskor előfordul, hogy hanyagul másolnak, így az evangélium egyszer a négyezrek hét kenyérrel, másszor az ötezrek öt kenyérrel való megvendégeléséről ír, előfordul az ilyesmi, ha hanyagul másolnak! - Nem vitatom, hogy előfordulhat ilyesmi az újabb korban írott könyveknél. Az evangéliumok azonban semmiképpen sem így jöttek létre. Ha egy elbeszélés bennük kétszer szerepel, annak mély oka van, amire most is rámutattam. Ezekből a mélységekből ismertet a Máté-evangélium azok szerint a közlések szerint, amelyeket a nagy esszénus tanítómester, Jeshu ben Pandira egy évszázaddal a Krisztus-Nap megjelenése előtt készített elő, hogy segítségükkel később meg lehessen majd érteni a Krisztus- Napot, és ha meg akarjuk érteni a Máté-evangéliumot, akkor éppen emiatt kell kikutatnunk benne ezeket a mélységeket is. - De menjünk tovább.
Krisztus először az imaginatív, az asztrális látás erejét, vagyis azt sugározta ki magából tanítványaira, amit az asztrális látásból oda bevihetett. Az evangélium még erre is egészen világosan utal. Mondhatnám: „Akinek szeme van az olvasásra, olvassa!”, ahogyan korábban mondták, amikor még nem írtak le mindent: „Akinek füle van a hallásra, hallja!” - Akinek szeme van az olvasásra, olvassa el az evangéliumokat! Jelezve van valahol, hogy a Krisztus-Nap ereje nappal másképpen jelent meg a tanítványok előtt, mint éjjel? Igen, világos az utalás. Olvassák el azt a fontos helyet a Máté-evangéliumban, ahol ezt elmondja!
Az éjszaka negyedik negyedében - vagyis hajnali 3 és 6 óra között - az alvó tanítványok megpillantottak a vízen járva valakit, vagyis az éjszakai Nap Krisztusról visszasugárzó erejét, akit először kísértetnek tartottak. (Máté 14, 25-26). Itt még az időpont is meg van adva, mert a tanítványoknak csak egy bizonyos időben lehetett rámutatni arra, hogy ez az erő csak egy olyan lény közvetítésével tud a kozmoszból hozzájuk áramlani, mint Krisztus. Az evangélium úgy mutatja meg, hogy amikor Jézus Krisztus Palesztinában jár, ő az egyetlen személyiség és individualitás, aki ennek során a Nap erejét közvetíti, hogy az a Földbe hathasson, hogy mindenütt utal rá, hogy hol áll a Nap és milyen kapcsolatban van a csillagképekkel, a mennyei kenyerekkel. Az evangélium mindenütt a kozmosz ilyen irányú természetét, a kozmikus erők Krisztuson keresztül történő behatását mutatja be. De menjünk tovább.
Jézus Krisztusnak még külön is be kellett avatnia tanítványait - vagyis azokat, akik erre különösen alkalmasak voltak - hogy ne csupán imaginatív szinten, vagyis mintegy asztrális képekben láthassák a szellemi világot, hanem hogy maguk is láthassák, sőt jól is hallhassák, ami ott végbe megy - gyakran volt már szó róla, hogy ez azt jelenti, hogy a devachánba emelkedjenek. Így tehát a fizikai síkon Jézus Krisztusként látott személyiséget szellemileg felemelkedve tudták felkeresni oda-fent, a szellemi világban. Még az asztrális szintnél magasabb területeken is szellemi látókká kellett válniuk. Erre azonban nem mindegyik tanítvány volt képes, csak azok hárman, akik a Máté-evangélium szerint a Krisztusból kisugárzó erő iránt a legfogékonyabbak voltak: Péter, Jakab és János. Ezért mondja el az evangélium (Máté 17,11-13), hogy Krisztus ezt a három legfogékonyabb tanítványát választja ki, hogy az asztrális sík fölé, a devachán területére vezesse őket, ahol megláthatták a szellemi ősképeket. - Jézus Krisztus saját ősképét is, hogy láthassák, kikkel áll kapcsolatban - és a vele kapcsolatban állók ősképeit is, Illését, a régi igehirdetőét, aki Keresztelő János képében újra testet öltve Jézus Krisztus előhírnöke volt, - a jelenet János fejevételét követően játszódik le, amikor Jánost már a szellemi világokba ragadták - de már láthatták szellemi előfutáráét, Mózesét is. Ez azonban csak akkor történhetett meg, ha nem csupán az asztrális, hanem már a szellemi látás fokára vezette három kiválasztott tanítványát. A Máté-evangélium pedig úgy adja tudtunkra, hogy valóban a devachánba emelkedtek, hogy nemcsak Krisztust és az ő Nap-erejét látták meg, - külön ki van emelve, hogy „.. .és az ő orcája ragyog vala, mint a nap”... (Máté 17,2 - a ford.) - hanem arról is szó van, hogy arra lesznek figyelmesek, hogy azok hárman hogyan beszélgetnek. Arról van szó tehát, hogy a devachánba emelkedtek, hiszen hallották - nem látták - a beszélgetést. Az evangélium tehát mindent a tényeknek megfelelően mond el, úgy, ahogyan a szellemtudományos kutatás írja le a szellemi világ jellegzetességeit. Sehol sincs ellentmondás a között, amit mi tanítunk és amit Krisztus vonatkozásában a tényeknek megfelelően az evangélium közöl, vagyis hogy a tanítványokat ő maga vezeti fel előbb az asztrális, majd a devacháni, a szellemi világba.
A Máté-evangélium tehát világosan akként ábrázolja Jézus Krisztust, mint akiről egykor Zarathusztra azt hirdette, hogy megtartja és hordozza a Nap erejét, és híven mondja el, hogy a Nap ereje, szelleme - Ahura Mazda, vagyis Ormuzd, akiről Zarathusztra csak annyit mondhatott, hogy a Napon él - a názáreti Jézus közvetítésével a Földön élt és úgy egyesült vele, hogy egyetlen egyszer élve fizikai, éter- és asztráltestben, a földfejlődés ösztönzője lett és egyre jobban benne él majd a Föld fejlődésében. Másképpen úgy mondhatjuk, hogy az én mivolta egyszer úgy élt itt a Földön egy személyiségben, hogy az emberek következő inkarnációik során fokozatosan sajátítják el majd az én mivoltának erejét azáltal, hogy Krisztusban részesülnek, illetve Pál szellemében fogadják magukba Krisztus mivoltát. Miközben pedig az emberek inkarnációról inkarnációra haladva élik át a Földkorszak hátralévő részét, akik át akarják hatni lelküket az egykor itt járt személyiség erejével, azok egyre magasabbra emelkednek majd. Annak idején fizikai szemükkel láthatták a kiválasztottak Krisztust a názáreti Jézus testében. Egyszer meg kellett történnie az egész emberiség számára a földfejlődés folyamán, hogy Krisztus, aki korábban csak mint a Nap szelleme volt látható, aláereszkedjék, így egyesülhessen a Föld erőivel.
Az ember pedig az a lény, akiben a Nap áradó ereje teljességének kellett élnie, akinek egyetlen egyszer kellett alászáll- nia és egy fizikai testben laknia. Ezzel azonban megkezdődött a Nap-erő kiáramlásának ideje. Fokozatosan majd egyre inkább bele fog áradni az emberekbe, akik egymást követő inkarnációkban élnek és lassanként áthatják majd magukat krisztusi erővel, amennyire ezt a földi test megengedi. Természetesen nem minden fizikai test, hiszen csak az a különleges test volt ilyen, amelyet tagoltságát illetően a két Jézus-gyermek készített elő a leírt bonyolult módon, majd Zarathusztra emelt arra a bizonyos legmagasabb foltra, amelyen Krisztus egyszer valóban teljességében élhetett. Egyetlen egyszer!
Az emberek, akik rászánják magukat, előbb belsőleg, majd egyre inkább külsőleg is át fogják hatni magukat a krisztusi erővel. Így Krisztus mivoltát nemcsak meg fogják érteni, hanem majd át is hatják vele magukat. Önök közül sokaknak leírtam már, hogy földi fejlődése folyamán az emberiség a továbbiakban hogyan részesül Krisztusban. Sőt, a „rózsakeresztes misztériumjátékban” megpróbáltam Theodora látnoknő alakjában ábrázolni, - akit egy olyan személynek képzeltem el, aki kifejlesztette magában az erőt, hogy belelásson a közeljövőbe - hogy egy olyan időszak áll előttünk, amikor a nem túl távoli jövőben, eleinte csak néhányan, majd egyre többen és nem csak szellemi iskolázás folytán, hanem az emberiség által elért földi fejlődés bizonyos fokozata következtében valóban képesek lesznek majd meglátni Krisztus alakját, - most azonban az éteri és nem a fizikai világban, majd egy még távolabbi jövőben ismét más alakban. Egyszer fizikai alakban volt látható, mert a fizikai síkon élő embereknek egyszer így kellett megélniük. De a Krisztus-impulzus nem tette volna meg a hatását, ha nem úgy működne tovább, hogy továbbfejlődhetne.
Egy olyan korszak felé haladunk, amikor az ember magasabb erői majd láthatják Krisztust. Néhány emberből valóságos „Theodora” lesz még a XX. század vége előtt, vagyis ténylegesen felnyílt szellemi szemükkel ugyanolyan élményük lesz, mint Pálnak Damaszkusz előtt, mert „koraszülött” volt. (lKor, 15,8 Károli szerint: „...idétlen...”/!/ - a ford.). Néhányan még a XX. század vége előtt majd újra átélik Pál Damaszkusz előtti Krisztus-élményét (ApCsel 9,1-22) és ugyanúgy nem lesz szükségük evangéliumokra és kútfőkre, hogy Krisztusról tudjanak, ahogyan Pálnak sem volt. Belső élmény alapján fogják tudni, mi van Krisztussal, aki ekkor majd megjelenik az éteriség felhőiből.
Ez Krisztus egyfajta újra-eljövetele lesz éteri képében, amelyben olyannak látszik majd, amilyennek Pálnak mutatkozott meg előre. Feladatunk különösen hangsúlyozni, hogy a Krisztus-esemény természetéhez hozzátartozik, hogy aki Jézus Krisztusként egyszer élt fizikai testben időszámításunk kezdetén, éteri képében jelenik majd meg újra - mint Pálnak Damaszkusznál - még korszakunk letelte előtt. Ha pedig az emberek egyre magasabb képességekhez emelkednek, akkor Krisztus természetének teljes gazdagságát megismerik majd. De nem volna haladás, ha Krisztusnak másodszor is fizikai testben kellene megjelennie, hiszen akkor először hiába jelent volna meg, első megjelenésének nem lett volna meg az a hatása, hogy az emberben kifejlődjenek a magasabb erők. A Krisztus-esemény eredménye, hogy az emberben új, magasabb erők fejlődnek ki, amelyekkel ott lehet őt meglátni, ahol a szellemi világokból hat. Nekünk pedig, ha megértjük a jelenkor történelmi harcát, az a feladatunk, hogy korunkban úgy mutassunk rá erre az eseményre, ahogyan előzőleg Jeshu ben Pandira, az esszénus tanítómester mutatott rá, előre meghirdetve Krisztust, akinek mint Oroszlánnak kell majd Dávid nemzetségéből származnia, ezzel ismét a Nap erejére, az Oroszlán csillagképre utalva. Ha pedig az emberiségnek ma olyan szerencséje lenne, - ezt csak célzásképpen mondom - hogy Jeshu ben Pandira, - akit annak idején az a nagy bodhiszattva inspirált, aki egykor majd a Maitreya- buddha lesz - újból testet öltene korunkban, legfontosabb feladatának azt tekintené, hogy rámutasson az éteriség fellegeiben megjelenő éteri Krisztusra, és hogy hangsúlyozza, hogy a Krisztus-esemény csak egyszer játszódott le fizikai testben.
Feltéve, hogy az a Jézus, akit Pandira fiaként körülbelül 105 évvel a Krisztus-esemény előtt köveztek meg Palesztinában, az egyik inkarnációjában a mi korunkban is rámutatna a Krisztuseseményre, akkor arra a Krisztusra mutatna rá, aki nem jelenhet meg fizikai alakban, hanem akinek éteri képében kell megjelennie, ugyanúgy, ahogyan Damaszkusz előtt Pálnak megjelent. Az esetleg újraszületett Jeshu ben Pandirát éppen erről ismerhetnénk fel. Másfelől viszont az a lényeges, hogy az új esszénus irányzat hogy úgy mondjam meg is értené, hogy nekünk a majdani Maitreya-buddhától kell megtanulnunk, hogyan jelenik majd meg Krisztus a mi korszakunk számára, és nagyon fontos óvakodnunk a korunkban mintegy újrakeletkező esszénus irányzatot illető téves megítéléstől.
Az esetleg újraszülető Jeshu ben Pandirát korunkban biztosan megkülönböztető ismertetőjelnek azt kell tekintenünk, hogy nem állítja majd magáról, hogy ő Krisztus. Mindazokat, akik ma fellépnének és valamiképp arról beszélnének, hogy ugyanaz az erő él bennük, mint ami a názáreti Jézusban élt, fel kellene ismernünk erről az állításukról, hogy Krisztus száz évvel ő előtte élt előfutárának hamis egyéni megnyilvánulásai. Ez az állítás a biztos jele annak, hogy nem azok, és ha valamilyen kapcsolatba hozzák magukat Krisztussal, akkor személyükben hamis jövendőmondó jelenik meg. E téren azonban hallatlanul nagy veszély fenyeget, mert korunkban két szélsőség között ingadozik az emberiség. Egyfelől erőteljesen hangsúlyozzák, hogy ma nem hajlandók elismerni az emberek között működő szellemi erőket. Még az újságok is minduntalan hangoztatják az út- széli igazságot, hogy a mi nemzedékünk nem tudná elismerni egy valahol megmutatkozó eredeti szellemi erő adományát és erejét. Ez a mi korszakunk egyik hajtása. Váló igaz, hogy ha a legnagyobb újratestesülés játszódhatna is le korunkban, akkor is csak érzéketlenül néznénk és hagynánk, hogy elmúljon anélkül, hogy törődnénk vele. De nem kevésbé van ma jelen - korunk előbbi hajtásával együtt, hogy a szellemi egyéniségeket annyira lebecsülik, hogy el sem ismerik őket - a másik rossz szokás sem, hogy másfelől viszont a leghevesebben igénylik, hogy istenítsenek, valamiképpen a fellegekbe emeljenek valakit. Nézzenek körül ma mindenütt a közösségekben, mindegyiknek megvan a maga Messiása, mindenütt igénylik, hogy valakit istenítsenek. Ez a jelenség persze már az évszázadok során is számtalanszor megmutatkozott.
Már Maimonidész is beszél egy Franciaországban 1087 körül megjelent hamis Krisztusról, akinek annak idején számtalan követője volt, de később halálra ítélte a világi hatóság. [- Moses ben Maimon (1135-1204), a híres középkori zsidó filozófus 1172-ben egy Iggeret Témán néven ismertté vált írott üzenetet küldött levelezőtársának, Jákob ibn Alfajuminak Jemenbe, amelyben egy hamis Messiás megjelenéséről ír. J. Münz „Moses ben Maimon. Élete és művei.” (Moses ben Maimon. Sein Leben und Werke) címmel 1912-ben Frankfurt am Mainban megjelent könyvében a következőképpen közli a hamis Messiásról szóló rész tartalmát (1.: 76.Ő.):
„így lépett fel az iszlám időszak kezdetén az Eufráteszen túl (Perzsiában) egy magát Messiásnak mondó fanatikus (Obadja Abu Isa), aki magas küldetését azzal akarta tanúsítani, hogy hirtelen gyógyított meg leprásokat. Számos követője volt, 10.000 ember sereglett körülötte, de nem sikerült a terve, a vidék zsidósága pedig bajba került miatta (755).* Megjelent még továbbá Fezben is (1127 körül) egy 45 éves férfi, aki Messiásnak hirdette magát, valamint körülbelül egy évtizeddel korábban (1117 körül) Cordovában egy másik is, működésük helyén azonban sok bajt hoztak Izraelre mind a ketten. Nagyjából 30 évvel ennek előtte (1087 körül) Franciaországban lépett fel egy ál-Messiás, ő és követői közül sokan a frankoknak estek áldozatul.”
*Ennek a Messiásnak vagy szektaalapítónak a követői még egészen a X. századig is fennmaradtak és Isfahan város neve után „isavitáknak” hívták őket. Vö.: Gratz: „A zsidók története” (Geschichte dér Juden), V kötet, 176.o. és 15. jegyzet.
Az írásmű első négy fejezete - az idézett hely a 3. fejezethez tartozik - már 1902-ben megjelent mint I. rész, Rudolf Steiner tehát éppenséggel erre a leírásra hivatkozhatott.] - Ugyancsak Maimonidész írja le továbbá (1172-ben), hogy 55 évvel azelőtt Spanyolországban, Cordobában megjelent valaki, aki Krisztusnak adta ki magát (1117-ben), valamint hogy nagyjából 45 évvel korábban, tehát 1127 körül a Marokkóbeli Fez városában lépett fel egy hamis Messiás, aki még nagyobb feltűnést keltett. Végül 955-ből azt jelenti, hogy megjelent valaki Perzsiában, aki ugyan nem állította magáról, hogy ő a Krisztus, de utalt Krisztusra. A legkirívóbb esetet, Sabbataj Cévi fellépését 1666-ban Szmirnában, említettük már. - Sabbatai Cévi (1626-1675), 1.: J. Kastein: „Sabbataj Cévi, Izmir Messiása.” (Sabbatai Cévi. Der Messiás von Ismir.), Berlin 1930.)
Egy hamis Messiás természetét és környezetére gyakorolt hatását éppen az ő alakján lehet a legalaposabban tanulmányozni, hiszen azt állította magáról, hogy Krisztus egyik újratestesülése. Annak idején elterjedt a hír Szmirnából, hogy egy új Krisztus jelent meg Sabbataj Cévi személyében. Ne higgyék, hogy akkoriban kevésbé nagy felfordulást okozott. Európa minden részéből, Franciaországból, Spanyolországból és Itáliából, Lengyelországból, Magyarországról, Dél-Oroszországból, Eszak- Afrikából és Belső-Azsiából vándoroltak Szmirnába az emberek, hogy megismerjék az új Krisztust, Sabbataj Cévit. Az egész világot megmozgatta. Ha valaki azt mondta volna azoknak az embereknek, akik akkoriban egy új Krisztust láttak Sabbatai Céviben, hogy ő nem az igazi Krisztus, - mielőtt még el nem árulta magát, a mesterkedésein még nem láttak át - az rosszul járt volna, rengeteg ember dogmájába ütközött volna. - Ez a másik, ha talán nem is éppen a keresztény területeken, de máshol naponta megmutatkozó hajtás. Igény van rá, hogy Messiásokat jelentessenek meg földi inkarnációkban. A keresztény országokban általában kisebb körökben játszódnak le a dolgok, de Krisztusok már ott is akadnak.
Arról van szó ugyanis, hogy az ember akkor nem esik bele egyik hibába sem, ha szellemtudományos ismeretekkel, a szellemtudománnyal tisztázza és az okkultizmussal tekinti át pontosan a tények anyagát. Ha pedig megérti az ebben a szellemben kapott tanításokat, akkor mindkét hibától távol tartja magát. Azután majd kissé jelenkorunk legmélyebb történeti tényébe hatolunk, - mélyebbre hatolva a szellemi életbe, részesei lehetünk az esszénus irányzat egyfajta újjáéledésének. Annak idején kerülő úton, Jeshu ben Pandira szájából hangzott el először a Krisztus-eseményre mint fizikai történésre vonatkozó jövendőmondás. Ha pedig a mi korunkban akarjuk megújítani az esszénusok tanait, ha nem a régi bodhiszattva hagyományainak szellemében, hanem az új bodhiszattva eleven szellemének megfelelően akarunk élni, úgy annak a bodhiszattvának kell minket inspirálnia, aki egykor majd a Maitreya-buddha lesz. Ő pedig úgy inspirál minket, hogy felhívja rá a figyelmünket: közeleg az idő, amikor Krisztus új alakban, éteri testben lesz majd malaszt azoknak, akik az új esszénus-bölcsességgel fejlesztenek ki új erőket abban az időszakban, amikor Krisztus éteri alakban történő újra-eljövetele az emberekhez felelevenítő hatással indul majd meg. Teljesen annak a bodhiszattvának a szellemében kívánunk szólni, akiből majd Maitreya-buddha lesz. Tudjuk ekkor, hogy nem valamelyik vallásfelekezet szellemében szólunk Krisztusról és arról, hogyan lesz ismét érzékelhető a fizikai sík számára, és nem félünk kijelenteni, hogy közömbös lenne számunkra, ha mást kellene mondanunk, mert akkor azt ismernénk igazságnak. Nem viseltetünk előszeretettel valamelyik keleti vallás tanítása iránt sem, mert csak az igazságnak élünk. A bodhiszattva inspirációjából megismert szóképekkel fejezzük ki, hogy milyen lesz majd Krisztus elkövetkezendő megjelenése.