Az előadások során képet alkottunk magunknak a Szaturnusz-Nap- Hold-idők előkészítő stádiumainak Föld-fejlődésünkbe való beáramlásáról. Azt természetesen mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a leglényegesebb dolog, ami a Föld egész kialakulásából minket érdekel, az magának az embernek a fejlődése, kialakulása. Tudjuk, hogy az ember az egész planetáris fejlődésnek úgyszólván az elsőszülötte. Ha visszatekintünk a Szaturnusz-létre, azt látjuk, hogy akkor, a hő szövedékében még csak a fizikai ember első kezdeményeit találjuk meg és hogy mindabból, ami egyébként még ma is körülvesz bennünket, amivel az állat-növény- és ásványvilág formájában találkozunk, akkor még semmi sem volt meg. Ezek csak később kapcsolódtak az ember világához. Éppen ezért fel kell vetnünk a kérdést: hogyan is áll a dolog közelebbről, a Genezis közléseinek értelmében, az ember fejlődésével a Föld kialakulása közben?

Az előadások során majd látni fogjuk, hogy tökéletesen igazolódik mindaz, amit ma magukból a szellemtudományos kutatásokból tudunk meg. Ha csak felületesen nézzük a Genezist, úgy tűnhet, hogy az ember csak az úgynevezett hatodik teremtési napon lép színre, mintha puskából lőtték volna ki. Holott tudjuk, hogy az ember a legfontosabb, a többi birodalmak inkább csak az emberré válás salakja. Éppen ezért kell, hogy érdekeljen bennünket: hogyan is áll a dolog az emberrel azokon a teremtési napokon, melyek a hatodikat megelőzték? Hol keressük akkor az embert? Ha a Föld létesülése a Szaturnusz-Nap-Hold bizonyos értelmű ismétlése, akkor fel kell tételeznünk azt is, hogy elsősorban mindenütt az ember kialakulása ismétlődik; hogy az embert nem csak a hatodik teremtési napon kell keresnünk, hanem már előbb is. Mivel magyarázható az a látszólagos ellentmondás, hogy a Genezis nem szól már előbb az emberről?

Itt elsősorban egy dologra kell figyelemmel lennünk. A Genezis akkor beszél Adámról, amikor az emberré válásról kezd szólni és bizonyos értelemben az ősi papi szóhasználatban az „Adám” kifejezés héberül egyet jelent a mi „ember”, kifejezésünkkel. De ezt az „Ádám” kifejezést pontosabban meg kell értenünk. Ez a kifejezés az ó-héber bölcs lelkében azt a képzetet hívta életre, amit németül „der Erdige”, magyarul „a földből való” szavakkal lehet megközelítően visszaadni. Az ember, mint ember tehát a földi lény tulajdonképpen, minden földi lény megkoronázása, ami végül a Föld kialakulásának gyümölcseként jön létre. Márpedig ami a gyümölcsben végül összegeződik, az - ha az előbbi képnél maradunk - már előzőleg benne volt magában a növény egész lényében. Nem lehet az embert az előző teremtési napokban megtalálni, ha nem tisztázódik, hogy a valóságban nem a fizikai ember előzi meg a szellemi-lelki embert, hanem éppen ellenkezőleg: a szellemi-lelki ember előzi meg a fizikait. Amit ma fizikai földi emberként látunk, amit ma embernek nevezünk, azt valahogy úgy kell elképzelnünk, mint hogyha egy kis mennyiségű vizet a jég halmazállapotáig hűtenénk. Ehhez hasonlóan kell elképzelnünk, hogy a hatodik teremtési napon az Elohák műveként a lelki-szellemi ember úgy szilárdul meg, úgy sűrűsödik földi emberré, ahogy a víz dermed jéggé. Amikor tehát elkövetkezik a hatodik teremtési nap, a lelki-szellemi ember sűrű földi emberré szilárdul. Természetes, hogy az előző úgynevezett teremtési napokon nem kereshetjük az embert abban a környezetben, amely előbb érzékfölöttien alakul ki, mint fizikai salak, vagy mint a fizikai salak törvényszerűségei; az embert az előzményekben szellemi-lelki állapotban kell keresnünk. Ha tehát arról beszélünk a Genezis értelmében, hogy az első napon a „belsőleg mozgékony” és a „külsőleg megnyilatkozó” létezett, akkor az embert ezen az első napon nem a Föld-szerűbben, hanem a Föld környezetében kell keresnünk, mint szellemi-lelki lényt. Azt kell mondanunk: földi léte szellemi-lelki lényként készül elő.

Ma elsősorban a szellemtudományos eredményeket akarom a Genezissel összekötni. Mi az, ami az ember legelső kezdeteként előkészül, mikor a Genezis arról beszél, hogy a kozmikus gondolkodás következtében előáll a két komplexum: a „belsőleg mozgékony” és „külsőleg megnyilatkozó”, amikor az Elohák szelleme átszövi, melengeti ezt a két komplexumot; mi az, ami ekkor az emberből előkészül? Amit mai szellemtudományos fejtegetéseink értelmében érzőléleknek nevezünk; amit ma úgy kell tekintenünk, mint ami bensőnkben van, az készül elő a Genezis értelmében az úgynevezett első teremtési napon addig az időpontig, míg elhangzik:

„Legyen világosság, és lőn világosság”.

Mindez magában foglalja - úgyszólván a szellemi környezetben - az érzőlelket, mint az ember szellemi-lelki mivoltát. Hogy ennek magyarázatát adjuk, azt fogjuk tehát mondani: a Föld környezetében először az érzőlelket keressük és helyét az elsőnek nevezett teremtési napnál határozzuk meg. Az ember szellemi-lelki mivoltát - éspedig elsősorban az ember érzőlelkét - tehát abban a szellemi-lelki légkörben kell keresnünk, ahol a Föld környezetében az Elohák és a nekik szolgáló lények fejtik ki tevékenységüket; ahol a lelki-szellemi lények működnek, és valahogy úgy kell keresnünk, ahogy manapság talán a felhőket keressük a légkörben. Az ember fejlődése azután tovább halad, és ha nyomon követjük, akkor azt kell keresnünk, amit értelmi léleknek nevezünk. Az érzőlélek értelmi lélekké lép elő. Az érzőléleknek ezt az értelmi lélekké való lelki felritkulását ott találjuk az úgynevezett második teremtési napon. Amikor tehát a hang-éter beletagozódik a Föld létébe, amikor a felső anyagtömegek elválnak az alsótól, akkor a felső szférában található az az ember, akiben még csak az érző lélek és az értelmi lélek hajlama van meg. A harmadik időszakot azután úgy kell tekintenünk, mint ez embernek a tudati lélekig való előrejutását, úgyhogy a Genezisben ábrázolt egész folyamatot úgy kellene elképzelnünk, hogy ezen a harmadik teremtési napon lenn a Földön az életéter hatására kifejlődik a zöldellő, a növény-jellegű - ahogy ezt megtárgyaltuk - fajtánként. A növényi élet kezdete kihajt a Földből, természetesen úgy, hogy csak érzékfölöttien észlelhető, és fenn van az éterben az, amit az érző- és értelmi lélekkel összekötött tudati léleknek nevezhetünk.

Így él a Föld-létesülés környezetében a lelki-szellemi ember. Mintegy benne van a különböző szellemi lények szubsztanciájában. Addigi léte tulajdonképpen nem önálló, hanem inkább olyan, mintha az Elohák, az archék stb. létén belül azok szerveként létezne; mintha az ő testükben élne, mint hozzájuk tartozó testrész. Éppen ezért természetes, hogy ezekről a hierarchikus lényekről szól az elbeszélés, hiszen a Föld-fejlődésnek ebben az időszakában csak ők azok, akik tulajdonképpen individualitások, és amikor ezeknek a lényeknek a sorsáról van szó, az egyúttal az emberkezdemény sorsát is jelenti. De nem nehéz elképzelni, hogy a későbbiekben valamikor, majd ha az embernek kell a Földet benépesítenie, történnie kell valaminek, amit az ember fokozatos megsűrűsödésének nevezhetünk. Ez a lelki-szellemi ember az idők folyamán úgyszólván magára kell hogy öltse testiségét. Tehát annak a végén, amivel a Bibliában, mint a harmadik teremtési nappal találkozunk, a szellemi-lelki emberből annyi van meg, amit ma tudati léleknek, értelmi léleknek és érzőléleknek nevezünk. Ezeknek közös burokra van szüksége, valami külső ruházatot kell ölteniük. Az embernek itt, a szellemi-lelki szférákban először is az asztráltest öltözékét kell megkapnia.

Képzeljük csak el, mit is mondtunk tulajdonképpen ezzel, hogy az embernek most a harmadik teremtési nap után magára kell öltenie az asztráltestet. Mikor fordul elő a mai életben, hogy az ember asztrálteste annyira elkülönül, hogy törvényszerűségeit tanulmányozni tudjuk? Nos - egészen más formában ugyan, mint abban az időben, amelyről a Biblia beszél - az asztráltest akkor különül el az embertől, amikor az ember alszik. Olyankor az ágyban marad a fizikai és étertest, maga az ember pedig énjét magában rejtő asztráltestében él.

Emlékezzenek arra, amit az elmúlt években az alvó állapotban lévő asztráltest sajátos életéről elmondtam. Idézzék fel magukban azt is, amit „A szellem- tudomány körvonalai” mond erről. Úgy fogják találni, hogy amikor ez az asztráltest elhagyta a fizikai és étertestet, összeköttetés létesül az asztráltest és kozmikus környezete között, mintegy áramlások indulnak ki az asztráltestből. Mire reggel visszatérnek alvó állapotukból az éber állapotba, az alvás-állapot ideje alatt mintegy magukba szívták az egész kozmosz támogató erőit. Asztráltestük az éjszaka folyamán áramlatai révén bizonyos értelemben beletagozódott az egész környező kozmoszba. Kapcsolatban volt valamennyi Földünkhöz tartozó planetáris lénnyel. Kiküldte áramlatait a Merkúrhoz, Marshoz, Jupiterhez, stb. és ezekben a planetáris lényekben vannak azok a támogató erők, amelyek az asztráltestbe árasztanak mindent, ami ahhoz szükséges, hogy a fizikai és étertestbe való visszatérésünk után folytathassuk az éber állapotot. Asztráltestünk az éjszaka folyamán mintegy szétömlött és belenőtt a világlétbe. A tisztánlátó tudat látja, amint elalváskor az asztráltest bizonyos vonatkozásban elhagyja a fizikai és étertestet. A kifejezés persze nem pontos. Az asztráltest spirálisan kígyózik ki a fizikai testből, úgy lebeg, mint egy spirális felhő. De amit ekkor látni, az még csak a kezdete az asztráltestből kiinduló áramlatoknak. Mert ezek valóságosan szétterülnek az egész világűrben és erőket gyűjtenek, megtöltik magukat a bolygók erőivel. És ha valaki azt állítaná, hogy az asztráltest azonos azzal, ami fejletlen tisztánlátással a fizika testet körüllebegő felhőnek tűnik, az nem mond igazat, mert az asztráltest éjszaka az egész Naprendszerben szétárad. Az alvás állapota alatt - mondhatni - a planetáris lényekhez kötődik. Éppen ezért is beszélünk „asztrál” testről. Az „asztrális test” kifejezés valamennyi más, a középkorban keletkezett magyarázata helytelen. Azért beszélünk „asztrál” testről, mert az ember alvó állapotában egyfajta bensőséges kapcsolatban áll a csillagokkal, a csillagvilággal, mert abban a világban pihen, mert erőit felveszi magába.

Ha ezt a tisztánlátó kutatásból még ma is kivilágló tényt tudomásul veszik, azt mondhatják: de hiszen akkor az első áramlatoknak, amelyek ezt az asztráltestet kialakították, ugyancsak az asztrális világból, a csillagvilágból kellett az emberbe áradniuk. Tehát ennek a csillagvilágnak már meg kellett lennie a Föld alakulása során. Ha tehát azt mondjuk, hogy az úgynevezett negyedik teremtési napon magára öltötte az asztráltest törvényeit és erőit az, ami addig szellemi-lelki volt, akkor ezeknek a csillagoknak - astra - már működniük kellett a negyedik teremtési napon a Föld környezetében.

Ezt el is mondja a Genezis. Amikor az úgynevezett negyedik teremtési napon elmondja azt, amit úgy nevezhetünk: „kialakul az ember asztrálteste és ennek törvényei”, akkor a Genezis egészen helyes párhuzamot von a még mindig a Föld szellemi vagy asztrális környezetében lebegő, asztráltesttel felruházott ember és a Földünkhöz tartozó csillagvilág tevékenysége között. Tehát a Genezis elbeszélésének mély értelme itt is tökéletesen egybevág azzal, amit a mai emberről most mond nekünk a tisztánlátó kutatás. Persze a továbbiakból kiderül, hogy abban az időben, amiről a Genezis szól, még nem volt olyan ez az asztráltest, mint amilyen a mi asztráltestünk ma, az éjszaka folyamán. Törvényei azonban ugyanolyanok voltak. A benne kibontakozó tevékenység ugyanolyan volt.

Feltételezhetjük tehát, hogy az elkövetkező időben - a Genezis az ötödik teremtési napnak nevezi - bekövetkezik az ember további sűrűsödése. Az ember továbbra is érzékfölötti éteri lény marad, de újabb sűrűsödés áll be; az éteritáson belüli sűrűsödés. Még mindig nem érinti a Földet az ember; még mindig úgyszólván a Föld szellemi-éteri környezetéhez tartozik. És itt érintünk valamit, aminek a megértése rendkívül fontos az ember egész, a Földdel kapcsolatos fejlődésére nézve. Ha az emberhez legközelebb álló világra, az állatvilágra tekintünk, felvethetjük a már többször érintett kérdést: vajon miért váltak tulajdonképpen az állatok állatokká és miért vált az ember emberré? Azt, hogy az ember csak az állatvilágból fejlődött ki, - ahogy ez korunk fantáziáló materialista képzeletvilágában él - még a felületes absztrakt értelem sem fogadhatja el, ha valóban érti is, amit állít. De ha ezt a folyamatot időbeliségében nézzük, ha a Föld-fejlődést figyeljük, mégis azt kell mondanunk: mielőtt az ember, mint földi lény látható formában megjelent volna, az állatok már jelen voltak. Ahhoz, hogy az ember emberré tudjon válni a Földön, szükséges volt, hogy a megsűrűsödéséhez legalkalmasabb feltételeket készen találja. Tegyük fel, hogy az ember az ötödik teremtési napnak nevezett időpontban már olyan földi lény lett volna, amilyen ma, vagyis sűrűségénél fogva már emberi lénynek lehetne nevezni, mi történt volna akkor? Ha az ember már akkor leszállt volna a sűrű földi létbe, nem válhatott volna azzá az alakká és lénnyé, amivé vált; mert a földi adottságok akkor még nem voltak érettek arra, hogy ezt a formát adják meg az embernek. Az embernek a szellemiben kellett várakoznia, magára hagyva a Föld-fejlődést, mert az még nem tudta a földi lét feltételeit nyújtani. Éretté válnia egy szellemi-lelki, egy főleg éteri szférában kellett. Ha nem várt volna a Földre való leszállással, az történik, hogy állati alakot öltött volna. Azért váltak az állatok állatokká, mert ezeknek az állatformáknak szellemi-lelki lénye, a nekik megfelelő fajtalélek akkor szállt le, amikor a Föld még nem volt érett, amikor még nem tudott azokkal a feltételekkel szolgálni, amelyek az ember földi formájához szükségesek voltak. Az embernek tehát fenn, a szellemi szférában kellett várakoznia. Amiből állat lett, az az emberré válás időpontját megelőzve, túl korán szállt le. A Föld az ötödik teremtési napnak megfelelő időben levegővel és vízzel volt telítve. Nem volt szabad, hogy az ember leszálljon, és ebben alakítsa ki földi testi mivoltát. Azok az állat-lények, azok az állati fajtalelkek, amelyek akkor leszálltak, a levegő lényeivé, a vizek lényeivé lettek. Míg tehát egyes fajtalelkek olyan testet öltöttek, amely a légkör és a víz-szubsztancia feltételeiből adódott, az embernek a szellemi szférában kellett várakoznia, hogy később azután felvehesse emberi alakját.

A Genezis ezt az egész folyamatot roppant szellemi telítettséggel mondja el. Mert mi történt volna például, ha az ember már az ötödik teremtési napon leszállt volna a sűrű anyagba? Fizikai ember-mivolta nem kaphatta volna meg azt az erőt, amihez azáltal jutott, hogy az Elohák felemelkedtek egységükig. Szóltunk már az Eloháknak erről az eggyé válásáról és akkor azt mondtuk hogy a Genezis csodálatosan ábrázolja ezt, olyanképpen, hogy előbb az Elohákról beszél, majd Jahve-Elohimról. Az Elohák lényéről azt mondtuk, hogy a hő-elemben tevékenykedtek. Az ő elemük a hőszerűség volt, úgyszólván ez volt testi mivoltuk, ezen keresztül nyilvánultak meg. Amikor az Elohák a Genezisben elbeszélt fejlődés-sornak a végén úgy folytatták fejlődésüket, hogy velük kapcsolatban egy egységes tudatról - Jahve-Elohimról - beszélhetünk, akkor ezeknek az Eloháknak a lényében is valami változás történt.

És ennek a változásnak ugyanaz a vonala, mint a többi hierarchikus lény változásáé. Emlékezzenek rá, hogy beszéltünk a testükről, például a trónok testéről. Azt mondtuk, hogy planetáris fejlődésünk kezdetén odaáldozták testüket a Szaturnusz hő-elemének. Azt is mondtuk, hogy a trónok testiségét a régi Napon a légnemű elemben, a régi Holdon a vízben és Földünk idején a földi vagy szilárd elemben kell keresnünk. A trónok előrehaladása éppen abban állt, hogy amilyen mértékben sűrítették lényüket a hőszerűtől a földszerűig, olyan mértékben emelkedtek fel.

Tegyük fel akkor a kérdést: ha az Elohák tesznek hasonló előrelépést, ha működésük jutalmául ők léphetnek egy fokkal magasabbra, minek kell történnie velük ebben a vonatkozásban? Az Eloháknak a sűrűsödés következő fokára kell lépniük - ez már magából a törvényszerűségből adódik. Ha a trónok az ősidőkben a régi Szaturnusz és a régi Nap közötti átmenetkor a hő-elemből a levegő-elembe emelkedtek, ugyanennek a törvényszerűségnek alapján azt várhatjuk, hogy az Elohák is - amikor egységes tudatukat elérték - előlépjenek külső megjelenésüket, külső testben való megnyilvánulásukat illetően a hő-elemből a levegő-elembe. De ez még nem az ötödik teremtési napon történt, hanem csak annak a fejlődési vonalnak a végén, amelyről a Genezis beszél. Ha tehát az ember már az ötödik teremtési napon leszállhatott volna a levegő sűrűbb elemébe, az történt volna vele, ami azokkal a lényekkel történt, amelyek ebben a levegő-elemben keresték testi mivoltukat. A levegőben élő állatok lettek belőlük, mert nem kaphatták meg azt az erőt, ami szükséges ahhoz, hogy valami földi jellegűvé váljék: a Jahve-Elohim erejét, miután megtörtént az Elohák előlépése Jahve-Elohimmá. Az embernek tehát várakoznia kellett. Nem vehette fel a levegőt. Amikor ezek a fajtalények leszálltak, neki - az embernek - még meg kellett várnia, míg az Elohákból Jahve-Elohim lett. Csak akkor juthatott ennek az erőnek - a Jahve-Elohim erőnek - a birtokába. A Jahve-Elohim hatókörében, a levegőben kellett inkorporálódnia, de a levegő elementáris létét csak akkor vehette fel magába, amikor a Jahve-Elohimtól kaphatta azt meg. Csodálatraméltó szellemben mondja el ezt a Genezis: az ember egy inkább szellemi-éteri létben vált éretté, és csak akkor kereste a sűrű testi létet, amikor az Elohák Jahve-Elohimmá léptek elő, amikor Jahve-Elohim az ember földi lényét úgy tudja kialakítani, hogy levegőt lehel az emberbe. Maguknak a Jahve-Elohimmá vált Eloháknak a kiáradása áramlott az emberbe a levegővel.

Ez is egyike a Genezis olyan közléseinek, amelyek bámulatosan egybevágnak azzal, ami korunk szellemtudományos kutatásában is megmutatkozik; ez az a Genezis-adta fejlődéstan, amihez képest korunk büszke fejlődéselméletei nem egyebek fantáziálásnál, puszta dilettantizmusnál. A Genezis ugyanis a létesülés mélyébe vezet bennünket, megmutatja, mi mindennek kellett az érzékfölöttiben történnie, mielőtt az ember az érzékelhető létig fejlődhetett.

Tehát azt mondhatjuk: az embernek még az éteri létben kellett maradnia, mialatt más lények már fizikai sűrűségig jutottak a levegő és a víz körzetében. És azt mondhatjuk: az embernek az étertestig való sűrűsödése abban a korszakban történik, amelyet a Biblia ötödik teremtési napjának nevezünk. Ekkor tehát még nem találjuk meg az embert a fizikai földi lények között. A tulajdonképpeni földi lények között csak a hatodik teremtési nap időszakában kereshetjük az embert. Akkor úgyszólván felveszi magába őt a Föld-létesülés és azt mondhatjuk: amit ma az ember fizikai testének tekintünk, az abban az időben keletkezik, amit a Genezis a teremtés hatodik napjának nevez.

Előbb azonban tisztázzunk még valamit. Még ekkor is hiba lenne azt hinni, hogy az az ember, aki a hatodik teremtési napon jön létre, közönséges szemmel látható, vagy akár kézzel tapintható lenne, úgy hogy az érezhető is legyen. Ha egyáltalán lehetséges lett volna egy mai érzékszervekkel bíró ember, az sem észlelhette volna az akkor éppen csakhogy létrejött földi embert. Az ember nagyon is hajlik ma arra, hogy materialista módon gondolkodjék. Ezért gondolja rögtön a hatodik napnál, hogy az ember már akkor pontosan olyan volt, amilyen ma. Kétségtelen, hogy fizikailag megvolt, de hát fizikai példának okáért a hő működése is. Ha belépnének valahová, ahol a gáznál ritkább, különböző hő-áramlatokat találnának, már ezt is fizikai létnek kellene nevezniük; és fizikai lét már a Szaturnuszon is volt, ha csak hő-szubsztancia alakjában is. A hatodik teremtési napon tehát semmiképpen sem szabad hús-vérré sűrűsödött embert keresni. Földi lényként, a fizikaiságban kereshetjük, sőt most már ott is kell keresnünk az embert, de csak legfinomabb fizikai megjelenésében, hő-emberként. Amikor bekövetkezett az az esemény, amelyet ezek a szép szavak jeleznek: „És szóltak az Elohák: teremtsünk embert!” akkor egy a hő-állapotok észlelésére alkalmas lény bizonyos eltéréseket talált volna a hő-szubsztanciában. A Földet akkor még a növény-jelleg, az állat-jelleg fajtafélesége borította a levegő és a vízelemben. Ha az a bizonyos lény ekkor a Földön járt, ezt mondhatta volna: figyelemreméltó dolgokat lehet itt észlelni: helyenként hő-benyomások tapasztalhatók, még csak nem is gáz- formájúak, csak tiszta hő-benyomások. A Föld környezetében bizonyos módon differenciálódik a hő, ezek ide-oda suhanó hő-lények. Mert az ember, mint lény, még a gázszerűt sem érte el, pusztán csak hő-lény volt. Tekintsenek el mindentől, ami az emberen szilárd, semmisítsék meg gondolatban a szilárd elemet; vessenek el minden folyékonyt és gázneműt is, és tartsanak meg képzeletben a mai emberből annyit, amennyi a vérben lüktető hő, gondoljanak saját vérük melegére: és Önök előtt áll, ami akkor keletkezett, amikor az Elohák kimondták a teremtő szózatot: „Teremtsünk embert!” A következő sűrűsödési folyamat csak a teremtési napok után következik. A levegő, annak a beáradása, amit a Jahve-Elohim tudott adni, csak azután következik, hogy a hatodik teremtési nap lejárt. Az ember mindaddig nem fogja megérteni saját eredetét, míg nem jut el addig az elhatározásig, hogy úgy képzelje el saját származását, hogy a Föld létesülésében eredetileg a szellemi-lelki volt, azután az asztralitás, azután az éteri; hogy ezt követően a fizikai állapotok közül elsőnek a hő-állapot volt meg és csak utána a levegő-állapot. És mindaddig, míg nem fogadja el az ember, hogy még ami a hat teremtési nap elbeszélése után következik:

„És Jahve-Elohim élő lelket lehelt az emberbe”, - még abban az időpontban is fizikailag csak hő- és levegő-embernek kell elképzelnie magát; mindaddig, míg úgy hiszi, hogy akkor már megvolt a hús-vér ember, nem fogja megérteni saját eredetét. A finomabból keletkezik a durvább és nem a durvábból a finomabb. Ez a gondolat bizony nagyon idegenül hangzik a mai tudat számára, az igazság mégis ez.

Ha ezt tekintetbe vesszük, azt is érthetőnek fogjuk találni, miért beszél olyan sok teremtéstörténet arról, hogy az ember létesülését a Föld környezetéből való leszállásnak kell tekinteni. És amikor maga a Biblia beszél az úgynevezett Paradicsomról, miután elmondta a hat teremtési napot, ott is valami mélyebbet kell keresnünk mögötte; a valóságot csak akkor találjuk meg, ha szellemtudományosan magyarázzuk a dolgot. A dolgok ismeretében igazán különösen hat, amikor bibliamagyarázók a fölött vitáznak, hogy a Paradicsom, ahonnan az ember kiűzetett, a Földnek ezen vagy azon a pontján volt-e. Napnál világosabban kiderül némelyik teremtés-magyarázatból, de magából a Bibliából is, hogy a Paradicsom egyáltalán nem magán a Föld színén állt, hanem sokkal inkább a Föld fölé emelkedve, valahol a felhők magasságában, és hogy az ember, amikor a Paradicsomban élt, még hőszerű szellemi lény volt. Két lábon álló ember akkor még igazán nem járt a Föld hátán, ez materialista képzelgés. Úgy kell tehát elképzelnünk, hogy az ember még a teremtési napok - már ahogy nevezni szokás őket - bevégeztével is olyan lény, aki nem a Föld felszínéhez, hanem a Föld környezetéhez tartozik.

Hogyan is jutott hát le a Föld környezetéből a Föld felszínére, hogyan történt, hogy addig az állapotig sűrűsödött tovább, amelybe a Jahve-Elohim helyezte az embert? Itt érkezünk el ahhoz, amit a „A szellemtudomány körvonalai” megközelítő pontossággal leír; itt érkezünk el ahhoz, amit luciferi befolyásnak nevezünk. Ha közelebbről akarjuk jellemezni, hogy mit is jelent ez a luciferi befolyás, el kell képzelnünk, hogy bizonyos lények - tehát azok, akiket luciferi lényeknek nevezünk - úgyszólván beözönlöttek az emberi asztráltestbe. Úgyhogy az ember, akit a Földfejlődésben eddig említett összes erő épített fel, ezután felvette magába a luciferi befolyást. Ezt a befolyást akkor értjük meg, ha ezt mondjuk: az ember szenvedély- és vágyéletét, és egyáltalában mindent, ami az asztráltesthez kötődik, átjárja a luciferi elem. És ezáltal - ha szabad ezt a kifejezést használnom - vehemensebbé, szenvedélyesebbé, vágyakozásra hajlamosabbá vált, jobban bezárult önmagába. Röviden: amit ma önzésnek nevezünk, az a törekvés, hogy bezárkózzunk önmagunkba, az a szempont, hogy belül lehetőleg minél jobban érezzük magunkat, mindez a luciferi elemmel együtt költözött az emberbe. Minden jó és rossz, ami beletartozik ebbe a jóérzéssel-telítettségbe, a luciferi befolyással tört rá az emberre. Tehát idegen behatás volt. Az asztráltest már nem volt olyan, mint annak idején, amikor a beáradó áramlatok kialakították; az asztráltest akkor felvett formája most más asztráltestté lett, luciferi befolyással áthatott asztráltestté. Ennek következtében az ember levegő-hő teste összehúzódott, tovább sűrűsödött. Csak ekkor keletkezett az, amit hús-vér embernek nevezünk, az ember további sűrűsödése csak ekkor következett be. Úgyhogy azt lehet mondani: a Lucifer előtti ember abban van, ami az emberben hő- és levegő-elem; a luciferi befolyás abba lopózott be, ami az emberben folyékony és szilárd; oda tört be, abban él. Mindabban, ami szilárd, ami folyékony, él a luciferi hatás. És tulajdonképpen egyáltalán nem képletes beszéd, hanem elég világosan és helytállóan megközelíti a tényeket, ha azt mondom: az emberi testnek a luciferi hatás következtében beállt összepréselődése tette az embert súlyosabbá és emiatt szállt alá a Föld környezetéből magára a Földre. Ez a Paradicsomból való kivonulás képi megjelenítése. Ekkor jutott csak az ember ahhoz a súlyhoz, a gravitációs erőhöz, ami a Föld környezetéből a Föld talajára húzta le. Ez az embernek a fizikai földre való leszállása; ez az, ami az embert a Földig hozta le, holott előtte a Föld környezete volt a lakóhelye. Ezt a luciferi befolyást tehát az ember valóságos képzőerői közé kell sorolnunk.

Ezért is találunk a tisztán szellemtudományos kutatás és a Biblia leírásai között figyelemreméltó párhuzamokat. Figyeljék csak meg, mennyire távol tartja magát „A szellemtudomány körvonalai'' c. könyvem mindattól, ami könnyen megtörténhetett volna, ha magából a Genezisből belekeveredett volna valami is. Ettől gondosan őrizkedtem a „A szellemtudomány körvonalad leírásaiban. Csak a szellemtudományos kutatásokra támaszkodtam. Itt azután, egészen más oldalról ábrázolva, egy bizonyos helyen felbukkan a luciferi befolyás. De amikor aztán már rátalált az ember, akkor a szellemtudományos leírásban pontosan ugyanarra az időpontra bukkán. rá, amit a Biblia, mint az embernek a kígyó - Lucifer - által való, úgynevezett megkísértését ír le. Ezt a párhuzamot azután utólag megtaláljuk. Amilyen valóságos erő a Föld kialakulásában a ma durvább formában résztvevő nehézkedés, elektromosság és mágnesesség, ugyanolyan valóságos erő az, amit luciferi befolyásnak nevezünk; e nélkül az erő nélkül nem mehetett volna végbe a Földdé-válás. És a Földet építő erők közé kell számítanunk ezt a luciferi befolyást. A keleti teremtéstörténetek is - nem olyan finoman, mint a Biblia - de a Föld környezetébe és nem magára a Földre helyezik a Paradicsomot, és a Paradicsomból való kiűzetést a Föld környezetéből a Föld felszínére való leszállásnak fogják fel. - így mutatkozik meg tehát ezen a téren is a szellemtudományos kutatás és a Biblia közötti tökéletes egyezés, ha képesek vagyunk a szavak megértésére.

Vegyünk most szemügyre egy másik időpontot. Említettük már, hogy a szellemi kutatónak nem olyan könnyű a dolga, mint azé a tudományé, amely körülbelül arra az alapelvre épül, hogy sötétben minden tehén fekete, és a legkülönbözőbb folyamatokat ugyanarra az okra vezeti vissza, A lélek kutatójának egészen mást kell látnia ott, ahol felhő képződik, mint ott, ahol a Föld felszínén képződik víz. Beszéltünk már a kerubokról, mint a felhőképződést irányító hatalmakról, és a szeráfokról, mint a felhőkből előtörő villámlást kormányzó hatalmasságokról. Ha most elképzelik, hogy a Paradicsomból való kiűzetés valójában a Föld környezetéből a Földre való leszállásra utal, akkor csaknem szószerinti leírásban találják meg, hogy hogyan húzza le az embert saját súlya a Föld környezetéből, és hogyan kell elhagynia azokat az erőket és lényeket, akik a felhőket és a villámlást létrehozzák: a kerubokat, villámló kardjukkal. Az ember úgyszólván leesik a Föld környezetéből, abból a régióból, ahol a kerubok tüzes villámkardjukkal uralkodnak. Íme így adja vissza szószerinti pontossággal a szellemtudomány azt, amit a Paradicsomból való kiűzetés így mond el: „Isten odaállította a Paradicsom elé a kerubot a villogó pallos lángjával”. Ha ilyen szemmel nézzük, akkor szinte kézzelfogható, milyen tökéletes látó erővel tekintettek bele azok az ősi látók, akik a Genezist ránk hagyták, a titkokkal telt folyamatokba, az emberi éteri magasságokban folyó életébe és létébe, mielőtt lebukott azokból a régiókból, ahol a szeráfok és kerubok uralkodtak. A Biblia olyan realizmussal ábrázol, amely nem pusztán hasonlatokat akar elénk állítani, sem pedig nehézkes, érzékletes képeket, hanem közölni akarja velünk, ami a tisztánlátó tudatnak megnyilatkozik.

Csakhogy a ma embere rosszul ismeri a régi idők képzeteit. Ma úgy bírálgatják a Bibliát, mintha oly mértékben naiv lenne, hogy azt mesélje: az a régi Paradicsom nagy kert volt, amit csinosan beültettek fákkal és oroszlánok, meg tigrisek sétáltak az emberek között. Így persze könnyű kritizálni; egy komolytalan kritikus arra vetemedett, hogy feszegetni kezdte: ha ez valóban így lett volna, vajon mi történik azzal az emberrel, aki együgyűségében hozzányúlt volna egy ilyen oroszlánhoz? Könnyű kritizálni, ha valaki azzal kezdi, hogy felépít egy olyan fantasztikus képet, ami nem is szerepel a Genezisben. Az ilyesfajta szemléltetés csak az utóbbi századokban kezdődött. Az emberek nem sokat tudnak a korábbi évszázadok képzeteiről. Nagyot néznének a XII. század skolasztikusai, ha ma visszatérnének és meghallanák, amit nekik tulajdonítanak, mint a Bibliáról szóló állításaikat. Nincs skolasztikus, akinek olyan képzetei támadtak volna a bibliai elbeszélések felől, mint amilyenek ma ismeretesek. Tudhatná ezt a mai ember is, ha igazán tanulmányozná a skolasztikusok írásműveit, kiderülne, milyen világosan kifejezésre jut ott, hogy másvalamiről van szó. Ha bizonyos mértékig már tűnőben volt is annak a tudata, hogy a Biblia elbeszélései tisztánlátó kutatásból származnak, azért az még mindig valami egészen más volt, mint azok a durván érzéki alapon álló bibliamagyarázatok, amik a XVI-XVII. századtól kezdve terjedtek el Ilyesféle állításokra senki sem ragadtatta volna magát a középkor első századaiban. Könnyű ma a Bibliát bírálni. Már az is elég, ha valaki nem tudja hogy azok a képzetek, amelyek ellen ma harcolnak, csak pár évszázaddal ezelőtt keletkeztek. És akik ma legjobban támadják a Bibliát; azok emberi képzetek fantasztikus termékei ellen harcolnak és nem a Biblia ellen; ez a harc olyasvalami ellen irányul, ami nem is létezik, amit csak a fantázia hordoz össze. A szellemtudománynak ezzel szemben az a feladata, hogy a szellemtudományos eredmények ismeretében újra rámutasson a Biblia igazi értelmére, és hogy teret adjon azoknak a benyomásoknak, amelyek el kell, hogy töltsék lelkünket, amikor megértjük azt, ami ilyen monumentálisán szól hozzánk a régmúlt időkből.