Nagyon sok olyan pontja volt ezeknek az előadásoknak, amelyekből kiviláglik, hogy a Genezis helyesen értelmezett elbeszélése mennyire tükrözi a tisztánlátó kutatás eredményeit. Feladatunk, hogy erre a megegyezésre még további pontokon is rámutassunk. Mindenekelőtt arról lesz szó, hogy még jobban megközelítsük azt az időpontot, amelyről a Genezis szól - tekintetbe véve, amit a szellemtudományos kutatás a Föld létesüléséről mond. Bizonyos vonatkozásban már utaltam erre, amikor a Genezis tulajdonképpeni kezdetét abban az időpontban jelöltem meg, amikor a Nap és a Föld kezdett szétválni; de ezt a körülményt még közelebbről meg kell tárgyalnunk.

Akik Önök közül az elmúlt évek különböző előadásait hallgatták és azok is, akik foglalkoztak egy kicsit a Föld-fejlődés leírásával a „A szellemtudomány körvonalaidban, emlékezni fognak rá, milyen nagy jelentősége van ott a Föld-fejlődés két időpontjának. Az egyik a Nap elválása a Földről. Ez az időpont rendkívül fontos. A Nap Földtől való elválásának egyszer be kellett következnie, mert ha ez a két égitest megmaradt volna abban az egységben, amiben a Föld-létesülés kezdetén volt, akkor az emberiség fejlődésmenete nem adhatta volna meg az embernek tulajdonképpeni földi jelentőségét. Az, amit összességében Napnak nevezünk, - tehát természetesen nemcsak a Nap-test elementáris és fizikai része, hanem a hozzátartozó valamennyi szellemi lény is -, ki kellett, hogy lépjen a Földből, vagy - ha így jobban tetszik - a Földnek mindezt el kellett távolítania magából. Mert triviálisan szólva, azoknak a lényeknek az erői, akik áttették színhelyüket a Földről a Napra, túl erősen hatottak volna az ember fejlődésére, ha együtt maradnak a Földdel. Azáltal kellett ezeknek a lényeknek erőiket mondhatni: tompítaniuk, hogy elhagyták a Föld színterét és kívülről hatottak rá. Ez tehát az az időpont, amikor bizonyos számú lény - hatásának csökkentése érdekében - kihelyezi működése színterét és ettől kezdve mérsékeltebb erővel nyúl bele az emberi és az állati fejlődésbe is. A Föld tehát egy bizonyos időponttól kezdve magára marad, és erői veszítenek addigi finomságukból, mert a finomabb, szellemibb erők a Nappal együtt kiváltak a Földből. Az ember azonban, mint a Szaturnusz-, Nap- és Holdfejlődés következtében kialakult lény, egy ideig még a Nap leválása után is kapcsolatban maradt a Földdel, hiszen a Napra csak az egészen magasrendű lények tették át székhelyüket.

De amikor a Föld levált, még magában hordozta mindazt, ami a mai Hold-fejlődés szubsztancialitásához, erőihez tartozik. A Nap leválása után tehát a Föld úgyszólván testében hordozza még a Hold-fejlődést is. - Az ember tehát olyan körülmények közé került, amelyek sokkal mostohábbak voltak, mint amilyenekké a Föld későbbi állapotai váltak, mert a Hold szubsztanciája - mondhatni - durvább volt. Ennek az lett a következménye, hogy a Napnak a Földről való leválása után a Föld - erőit illetően - egyre Holdszerűbb, egyre sűrűbb lett. Ennek egy további velejárója az volt, hogy az ember egy másik veszélynek volt kitéve az elhalás, a mumifikálódás veszélyének: asztrálisan persze, de mumifikálódott volna. A Föld-Nap együttes körülményei túl finomak voltak, most viszont túlságosan durvákká váltak. Ebből az következett, hogy a Földfejlődés további menetében az emberi lény mind kevésbé volt képes léte fenntartására a Földdel való kapcsolat fenntartása mellett; mindezt a „A szellemtudomány körvonalad írja le pontosabban.

Tudjuk a tegnapi előadásból, hogy az ember abban az időben szellemi-lelki lény volt ugyan, de éppen ebben a szellemi-lelki állapotában nem tudta összekötni magát azzal, ami a Föld anyagaiból felsugárzott a Föld környezetében, mert ez túlságosan eldurvult, mialatt a Hold még a Földhöz kapcsolódott. És így történt, hogy az emberi lelkek túlnyomó többsége kénytelen volt feloldani Földhöz-kötöttségét. Ezzel arra a jelentőségteljes eseményre utalunk, ami a Nap és a Hold leválása közötti időben ment végbe. Az emberi lélek-szellemek egészen kevés kivétellel elhagyták a földi viszonyokat ebben az időközben és magasabb régiók felé törekedtek. Fejlődési fokuktól függően a Föld-Nap rendszerünkhöz tartozó bolygókon folytatták fejlődésüket. Egyesek - adottságaiknál fogva a Szaturnuszon, mások a Marson, ismét mások a Merkúron és így tovább. A Földdel csak az emberi lelki-szellemi lények legerősebbjei közül igen kevesen maradtak összeköttetésben. A többiek ebben a köztes időben Földünk bolygó-szomszédainak lakói lettek. Ez abban a2 időben történt, ami a szokásos szóhasználat értelmében lemuriai kornál nevezett időt megelőzte. Ekkor a Földünkkel szomszédos bolygókon fejlődőt tovább az, amit „emberi lelkiállapotunknak'' nevezhetünk.

Ezt követte az a másik jelentős esemény, amelyről tudjuk, hogy a lemuriai korszakban történt és amelynek következtében a Hold-szubsztancia valamennyi Hold-erővel együtt elhagyta a Földet: megtörtént a Hold kiválása a Földből. Ezzel azonban a Föld hatalmas átalakuláson ment keresztül. Csak most érte el a Föld azt az állapotot, amely alkalmas arra, hogy az ember itt fejlődhessen. Míg a Föld és a Nap együtt maradása esetén az erők - mondhatni - túlságosan szellemiek lettek volna, a Hold és Föld együttese mellet viszont túlságosan eldurvultak volna. Ezért tehát a Hold eltávozott és a Föld bizonyos egyensúlyi állapotba került, ez pedig úgy jött létre, hogy a Nap- és Hold-lények kívülről hatottak rá. Így készült elő a Föld arra, hogy az emberi lét hordozójává váljék. Mindez Lemuria idején történt.

A Föld-fejlődés halad tovább és apránként elkezdődik a szomszédos bolygókra menekült emberi lélek-szellemek vissza- és leszállása, visszaözönlése. Ez a folyamat, hogy a szomszéd bolygókról egyre térnek vissza a lelkek, mélyen belenyúlik az atlantiszi időkbe. Lemuria végén és Atlantisz alatt úgy történt a fejlődés, hogy ami emberré kristályosodott, az fokozatosan különböző jellegű lélek-szellemhez jutott, aszerint, hogy ez a lélek-szellem a Marsról, Merkúrról, Jupiterről, stb. jött-e le. Ennek következtében az ember földi fejlődése igen sokrétűvé vált. Akik hallgatták legutóbb Krisztiániában tartott előadásaimat a népszellemek missziójáról, tudják, hogy ez a „Mars-emberek”, „Szaturnusz-emberek” stb. szerinti tagozódás volt az alapja annak, ami később az ember faji differenciálódásához vezetett. Itt kell tehát keresnünk az emberi fajon belüli különbségeket, és akinek van szeme a látásra, az még ma is fel tudja ismerni valakin, hogy lelke Földünknek erről vagy arról a szomszédos bolygójáról jött-e le.

Azt is több ízben hangsúlyoztuk - és „A szellemtudomány körvonalai” pontosan kifejti - hogy a Földet egyáltalán nem hagyta el valamennyi lélek. Ha triviálisan szólunk, azt mondhatjuk: a legtevékenyebb lelkek továbbra is képesek voltak arra, hogy a földi matériát felhasználják, és összeköttetésben maradjanak vele. Sőt arra is rámutattam, hogy meglepő módon volt egy vezető emberpár, mely túlélte a Föld-állapotnak ezt a bizonyos eldurvulását. Ha mégoly hihetetlennek hangzik is először, a lélek-kutatás egyenesen kényszer erejével vezet arra a felismerésre, hogy volt egy ilyen fő-emberpár, akiket a Biblia Adámban és Évában ábrázol, és hogy az ő utódaikhoz tagozódnak hozzá azok az emberfajták, melyek úgy jöttek létre, hogy lélek-szellemük a világmindenségből szállt alá.

Ha mindezt tekintetbe vesszük, közeledünk ahhoz a magyarázathoz, mely elárulhatja, hogy tulajdonképpen melyik is szellemtudományos nyelvünkön az az időpont, amelyről a Biblia beszél. Emlékeztetem Önöket még arra, hogy a Bibliában az úgynevezett hat vagy hét teremtési nap leírását az a másik leírás követi, amelyet a mai bibliakutatás dilettantizmusa egy másik teremtés- történetnek tart, pedig ez a valóságban nagyon is a tárgyhoz tartozik. Szeretném Önöket bizonyos szellemtudományos felfedezésekre emlékeztetni, melyeket már több ízben említettem és „A szellemtudomány körvonalaidban részletesebben ki is fejtettem. Megmutattam, hogyan halad előre a Földfejlődés a lemuriai időktől az atlantiszi időkig, rámutattam, hogy ez alatt az előhaladás alatt úgyszólván a fizikai Föld egyfajta lehűlése megy végbe. A lemuriai idők folyamán a Földet tulajdonképpen tüzes lénynek kell elgondolnunk, olyan lénynek, melyben még mindenütt a tűz-elem szikrázik fel és csak az atlantiszi időkbe való átmenetkor következett be ez a lehűlés. Rámutattam arra, hogy Atlantisz idején még egészen más volt az, ami a Föld felszínét körülvette, mint később; hogy az atlantiszi időkben még nagyon sokáig nem vízmentes légkör vette körül a Földet. A Földet víz- és ködtömegekkel teljesen telített levegő fedte. Amit ma úgy ismerünk, mint az eső és az esőmentes levegő elkülönülését, az ezekben a régi időkben nem létezett. Mindent beleptek a mindenféle párákkal és más anyagokkal terhes víz- és ködtömegek, amelyek akkor még nem öltöttek végleges formát. Sok minden, ami ma szilárd, akkor még gőz formájában áramlott át azon, ami ma a légkör. És az atlantiszi időkben még jó sokáig mindent átjártak ezek a víz- és ködtömegek.

De ezek voltak egyúttal azok az idők is, amikor először alakult ki, ami addig sokkal szellemibb állapotban volt. Utaltam arra, hogy az úgynevezett harmadik teremtési napnál említett körülmények között nem szabad azt gondolnunk, hogy olyan egyedi növényformák sarjadtak a földből, amilyeneket ma látunk, hanem a „fajta szerinti” kifejezést kell irányadónak tekinteni, mert itt inkább fajtalelkekkel van dolgunk, amelyek éteri-asztrális állapotban léteztek a Föld-testen belül. Mindaz, amit a harmadik teremtési nap, mint a növények létrejöttét ír le, nem lett volna külső érzékekkel látható, ezt csak a tisztánlátó észlelőszervek észlelhették volna. Míg a lemuriai időktől az atlantiszi időkig a Föld környezetében kialakult a köd-állapot, és most mindinkább feltisztultak a ködök, az is, ami addig éteri volt, felvette azt az állapotot, amely megközelíti a mait. Az éteri mindinkább fizikaivá vált, és bármilyen csodálatosan hangzik is (mert még a szellemtudományt is át- meg átjárják materialista nézetek) a külső szemmel látható növényi lények nem abban az időben fejlődtek ki, ami az úgynevezett harmadik teremtési napnak nevezünk, hanem csak sokkal később. Csak az atlantiszi idők táján fejlődtek ki. A mai növényzethez szükséges geológiai feltételeket nem tehetjük kutatásunk egészen korai időszakára.

A Lemuriából Atlantiszba átvezető időszak folyamatát tehát így lehetne jellemezni: a Földet akkor köröskörül sűrű ködtömegek borították, amelyekben oldott állapotban még benne voltak a később a Föld-kéreggé alakuló különböző szubsztanciák füst-tömegei. És még nem jutottak el a fizikai sűrűsödésig azok a fajtajellegű lények, amelyek a tisztánlátó tudat számára láthatók voltak. Még nem következett be, amit úgy nevezhetünk, hogy a levegőben lebegő vizek termékennyé tették a Föld talaját. Ez csak később következett be. Hogyan beszélhetett hát erről előbb a Biblia? Úgy, hogy egy bizonyos meghatározott helyen ezt kellett mondania: mai fizikai növényeink még akkor sem bújtak elő a Földből, a földet még akkor is ködtömegek borították, amikor a hét teremtési nap már végére járt, amikor már az is befejeződött, ami csak a lemuriai korral esik egybe.

A Biblia a tényeket mondja el. Ha tovább olvasnak, a hét teremtési nap után utalást találnak rá - annak ellenére, hogy már korábban szó esett arról, hogy a növényformák fajtánként kialakultak - hogy még sem füvek, sem bokrok nem voltak a Földön. Először arról van szó, ami fajtalélek jellegű, másodszor arról, ami fizikai egyedként, mint növényzet sarjad ki a földből. És a tényeknek megfelelően Atlantisz ködét írja le, amikor ködről beszél a teremtési napok után. Hogy a levegő-víz esővé sűrűsödése csak ezután történik meg, az ezekben a szavakban jut kifejezésre:

Mert a Jahve-Elohák még nem bocsátották le az esőt.

Mélységes bölcsesség rejtőzik tehát ezekben a dolgokban, de biztosíthatom Önöket, hogy mindabból, ami ebben a forrásban le van fektetve, semmit sem vettem át „A szellemtudomány körvonalai”-nak leírásaiba. Szándékosan tartottam távol magamat a Bibliától és mondhatom, voltak idők, amikor becsülettel küzdöttem, hogy ezeket a dolgokat ne a Bibliából, hanem másképpen találjam meg. A Bibliáról alkotott mai materialista képzetek mellett szinte szükségszerűnek tűnik, hogy az embernek nehezére essék nem belemagyarázni valamit a Bibliába a szellemtudomány tényeiből. De a szellemtudomány kényszerít, hogy éppen a Bibliában találjunk rá arra, amit ezekben a napokban elmondhattunk, és még ha vonakodunk is tőle, végül rákényszerülünk, hogy amit előbb a tisztánlátó kutatás megtalál, arra a Bibliában újra rátaláljunk.

Ilyen előzmények után felvethetjük a kérdést: hova helyezzük a teremtéstörténetben a szellemi-lelkiség kivonulását, az emberi lélek-szellemeknek a szomszédos bolygó-testekre vagy bolygó-lényekre való távozását, aminek a földi állapotok durvábbá válása miatt kellett bekövetkeznie. Oda kell helyeznünk, ahol arról van szó, hogy a hang-éter létrejötte miatt (ezt pontosan elmondtam az úgynevezett második teremtési nap elbeszélésénél) a felső szubsztanciák elkülönültek az alsóktól. S ha mindazt, amiről ott szó van, a látó szemével követjük, azt mondja az ember: azzal, ami felfelé megy, ami a Földtől eltávolodik, amiről azt mondja a Genezis, hogy az Elohák égnek nevezték, azzal egyidejűleg távoztak el az emberi lélekszellemek is. Így a második teremtési nap egybeesik a Napnak és a Holdnak a Földtől való elválása közötti meghatározott időszakkal, az emberi lélekszellemeknek a Föld környezetébe való távozásával.

De tekintetbe kell vennünk, hogy ennek valami rendkívüli következménye van. Mert tulajdonképpen mi is az, ami akkor kiment a világmindenségbe? Más szavakkal: hol található ez meg ma az emberben? Az embernek milyen tagjában kell keresnünk azt, ami annakidején kilépett a világ térségébe? Ugyanabban a formában természetesen ma már nincs meg; de azért párhuzamba állíthatjuk a mai emberi szervezet bizonyos részeivel. Vessünk egy pillantást ilyen értelemben az emberre. Ma az ismert tagozódás szerint erre a négy részre osztjuk az embert: fizikai test, étertest, asztráltest, én-hordozó. Tudjuk, hogy ebből a négy részből az éjszakai alvás állapotában, az ágyban marad a fizikai és az étertest. Ha azokról a régi időkről beszélünk, amelyekre a második, sőt még a harmadik teremtési nap elbeszélése is vonatkozik, akkor nem beszélhetünk a fizikai és étertestről a mai értelemben. Ezek csak később váltak ki a Föld szubsztanciájából. Ami már akkor megvolt az emberből, az ma lényegében ahhoz tartozik, ami az éjszakai alvás állapotában az emberi természet sűrűbb tagjait elhagyja, amit az ember asztrális lényének nevezünk. Arról kell szólnunk, ami asztráltestünkben erők formájában működik, ha azt az emberi lélek-szellemet nézzük, amely annak idején búcsút mondott a Földnek, hogy a környező bolygókon jobban boldoguljon. Az tehát, amit a második teremtési nap után a Földdel szomszédos bolygókon kell keresnünk, azokhoz az erőinkhez tartozik, melyek akkor hatnak, mikor asztráltestükkel fizikai és étertestünkből kiléptünk.

Tudjuk azonban, hogy ha a mai ember éjszakai alvás-állapotában finomabb részeivel fizikai és étertestén kívül van, akkor úgyszólván beletagozódik Földünk asztrális környezetébe, bolygórendszerünk tagjainak erőibe és áramlataiba. Éjszakai alvás-állapotában az ember a bolygók lényeihez kötődik. Így azt is mondhatjuk: azokban a régi időkben nemcsak valamiféle alvás-állapotban került az ember kapcsolatba ezekkel a külső bolygókkal, hanem a Földről való elmenekülése után mindenképpen összekötődött velük. Az ember ezeken a bolygókon tartózkodott. Arra az időre nézve tehát, amelyről a harmadik teremtési nap elbeszélése szól, tudnunk kell, hogy azoknak a túlélő emberi lélek-szellemeknek kivételével, akikről szóltam, az emberi lélekszellemek egyáltalán nem a Földön, hanem a környező bolygókon voltak, ott ütötték fel lakóhelyüket, és velük együtt fejlődtek tovább. A Földön pedig közben azok fejlődtek, akik mint legerősebbek, legtevékenyebbek, itt maradtak. Fejlődésük pedig abban állt, hogy mindinkább magukra öltötték a Föld anyagát, úgyhogy itt lenn a földön az is kezdett kialakulni, ami a mai éter- és fizikai testünk. Éppen ezért maradtak meg a Földön egyes lélek-szellemek, hogy ez az éter- és fizikai test a Föld-fejlődés minden szituációjában részt vehessen; így lehetett átörökíteni az alatt az idő alatt is, míg a Hold-erők még a Földhöz voltak kötve azt, amiből az éter- és fizikai testnek kellett kialakulnia.

Ha ezt a Nap-leválás utáni állapotot pontosan lelkünk elé idézzük, azt kell mondanunk, hogy az emberi lélek-szellemek nagyobb része a Föld környezetében, a szomszédos bolygókon van. A Nap már levált a Földről; de ha akkor lehetséges lett volna, hogy egy ember a Földön megálljon, sűrű köd-, füst- és gőztömegeket látott volna a Föld felszíne fölött. A Napnak nyomát se látta volna. A Nap, erőivel együtt távozván, csak lassanként hatott úgy a Földre, hogy ezek a füst és ködtömegek feltisztultak és idővel olyan formát öltöttek a Föld körül, ami az emberiség fejlődéséhez szükséges volt. És ha az ember, aki - mondjuk - külső szemlélője lehetett volna a fejlődésnek, lassanként láthatta volna a ködöket felszállni, a füstgomolyt ritkulni, s hogy a Nap-erők már nemcsak hatást fejtenek ki a sötét füstleplen keresztül, hanem lassanként valóban észlelhetővé - mondhatnánk - láthatóvá válnak.

Közeleg a negyedik teremtési nap és vele együtt az az esemény, amelyet a Hold leválásának nevezünk. Tehát ha élt volna akkor ember a Földön, valóban megpillanthatta volna a füst- és gőztömegeken áttörő napsugarakat. És mikor ez az állapot elkövetkezett, fokozatosan elnyerte a Föld az emberré váláshoz szükséges feltételeket, amelyek között újra élhetett ember a Földön; amikor lehetővé vált, hogy a túlélők fizikai utódaiból testek alakuljanak azoknak a lélek-szellemeknek a számára, akik most visszatértek a Föld környezetéből.

Azt lehet mondani, hogy a további fejlődésnek két formája van. Az ember későbbi éter- és fizikai teste a túlélőktől származik. A lelki-szellemi elem a Föld környezetéből adódik. A planetáris szomszédok köréből való közeledés a Földhöz kezdetben szellemi behatás volt. Mihelyt a Nap úgyszólván áttörte a Földet körülvevő gőz- és füsttömegeket, és miután a Hold eltávozott, felébredt a szomszédos bolygók lélek-szellemeiben a vágy, hogy leszálljanak ebbe a földi birodalomba. Miközben az egyik oldalon a Nap, a másikon a Hold láthatóvá vált a Földről, a Föld felé igyekvő lelkek erői is a Földre törekedtek. Ezeket a realitásokat írja le a negyedik teremtési nap ezekkel a szavakkal: Az Elohák kialakították a nagyobbik fényt, és a kisebbik fényt, a Napfényt, a Holdfényt és a csillagokat. Mert a csillagok jelentik Földünk bolygó-szomszédjait. A művet tehát, mely bizonyos értelmű egyensúlyt hozott létre, egyrészt a Napról, másrészt a Holdról készítették elő; ugyanakkor készült elő azoknak az emberi lélekszellemeknek a Föld felé irányuló tevékenysége, akik arra törekedtek, hogy itt öltsenek újra testet.

Íme tehát a negyedik teremtési nap; - ekkor, Lemuria idején a Hold leválása után, következtek be azok az állapotok, amelyeknek leírását „A szellem- tudomány körvonalaidban találják meg, és amelyeket azzal jellemezhetünk, hogy azt mondjuk: az emberi lélek-szellemek újra a Föld felé törekednek.

Itt azonban szemügyre kell vennünk a szellemi kísérő jelenségeket is. Eddig főleg azt láttuk, ami a későbbiekben fizikaivá vált. Mind világosabbá kell válnia számunkra, hogy minden durvább mögött egy finomabb van, és minden fizikaiságra törekvő mögött szellem van. A Nappal együtt lényegében az Elohák hagyták el a Földet, hogy színhelyet változtatva kívülről, a Föld környezetéből fejtsék ki hatásukat. De nem valamennyien! Visszamaradt - mondhatnánk - valami az Elohákból a Földben akkor is, amikor a Föld még magában hordta a Hold-erőket. És ami akkor a szellemi Eloha-erőkből a Földben maradt, azonos azzal, ami bizonyos módon a Hold-erők jó hatásait képviseli. Mert hiszen a Hold-erők jó hatásairól is beszélnünk kell. A Nap leválása után a Földön minden, - elsősorban az ember - a mumifikálódás, a megkeményedés, a megfásulás felé sodródott volna. Az ember a Föld számára elhalt volna. Kihalttá vált volna a Föld, ha magában tartja a Hold-erőket. Ezek a Hold-erők nem lettek volna áldásosak a Földön belül. Miért kellett akkor mégis egy ideig együtt maradniuk a Földdel? Azért, mert az emberiségnek jóformán valamennyi földi állapotot át kellett élnie, mert az emberiség legtetterősebb képviselői ténylegesen át kellett, hogy essenek ezen a Hold-sűrűsödésen. De azután, mikor a Hold már levált a Földről, ezek a különben halált hozó erők áldásossá váltak. A Hold-erők távozása után újra felfrissült minden, úgyhogy a gyengébb lelkek is lejöhettek, inkorporálódhattak embertestekben. Így a Hold azáltal, hogy a Föld szomszédja lett, jótevőjévé vált. Mint szomszéd azzá vált, ami soha sem lehetett volna magán a Földön belül. Az ember nagy jótevői azok a lények, akik ezt az egész esemény-sorozatot rendezték. Kik is voltak hát ezek a lények? Nos, ezek voltak azok a lények, akik a Holdhoz kötődtek és azután valósággal kiszakították a Holdat a Földből, hogy továbbvezessék az embert a Föld-fejlődésen. A Genezis elbeszéléséből megtudjuk, hogy a nagy, vezérlő erők, az Elohák voltak. És ami a Hold-leválás hatalmas tényét végrehajtotta és ezáltal az ember tulajdonképpeni lényét létrehozta, nem volt mást, mint ugyanaz, ami az Elohák lényét Jahve-Elohimmá emelte. Ez a Holddal együtt maradt és azután ez is vitte ki a Holdat a Földből. Azt mondhatjuk tehát: amit teremtésünkön belül Hold-testként ismerünk, bensőségesen összefügg azzal, amit Jahve-Elohimnak nevezünk.

Képzeljük el most pontosabban, mit jelentenek az embernek tulajdonképpen földi léte szempontjából ezek a körülmények? Az ember - ha a Napot magában hordozó Földhöz kötődött volna - olyan lénnyé vált volna, aki voltaképpen a semmi; egyszerűen az Elohák lény-jellegéhez kötődött volna, nem lett volna képes lefűződni, és önállóvá válni. Mivel azonban az Elohák Napjukkal együtt leváltak a Földről, az ember megmaradhatott Földhöz-kötöttségében, és tovább vihette lelki-szellemi életét. De ha ez így is marad, akkor megkeményedett volna az ember; halálát lelte volna. Miért kellett az embernek olyan állapotba kerülnie, ami a halálnak a lehetőségét nyújtja számára? Azért, hogy szabaddá válhasson; azért, hogy le tudjon fűződni az Elohákról, azért, hogy önálló lénnyé tudjon válni. Hold-részében hordoz az ember valamit magával, ami ennek az elhalásnak tulajdonképpeni okozója és úgyszólván túl nagy adagot kapott volna belőle, ha a Hold nem válik le a Földről. De ebből mégiscsak kiderül, hogy ez a Hold-jelleg az, ami mint kozmikus szubsztancia bensőségesen összefügg az ember önállóságával.

Ha a mai földi állapotokat vesszük, azt kell mondanunk: ezek az állapotok tulajdonképpen csak a Hold leválása után jöttek létre. Tehát kevesebb van bennük a Hold-erőkből, mint amennyi egykor régen volt. Az ember azonban fizikai és étertesti adottságait tekintve a Hold-korszakot is, a Földnek a Holddal való összekötöttségét is átélte és ennek következtében benne van az, ami a Földben már nincs benne. Hordoz magában valamit abból, ami fenn van a Holdon, amit fizikai és étertestében ezeken az időkön túl is megőrzött. Így van tehát az emberben valami, ami Hold-jellegű; így függ össze ezzel a Hold-jelleggel. A Föld nem tudta volna elviselni magában ezt a Hold-jelleget; az ember azonban bizonyos módon magában hordozza, megvan tehát az adottsága, hogy valami más is legyen, mint pusztán földi lény.

Ha mindezt átgondolják, be fogják látni, hogy az, ami úgyszólván alattunk, emberek alatt van, az a Föld, s hogy ebből a Földből ki kellett lökődnie a Holdnak. De csak akkor lökődött ki, amikor lényéből a kellő adag beleoltódott magába az emberbe. A Föld nem hordja magában a Hold-jelleget, mi magunkban hordjuk. Mi történt volna a Földdel, ha a Hold nem szakadt volna ki belőle? Nézzenek egy kicsit más szemmel a Holdra, mint ahogy manapság általában szokás. Matériájának egész alkata különbözik a Földétől. Az asztrofizika szigorúan materiális értelemben azt mondja, hogy a Holdnak nincs levegője, alig van vize, (A tudomány mai állása szerint a Holdon egyáltalán nincs víz - a szerk.) vagyis sokkal mélyebbre zuhant a sűrűségbe, mint a Föld. Tehát tartalmazza azokat az erőket, amelyek úgyszólván még tovább fokozzák a megkeményedés jelenlegi állapotát, amelyek fizikailag még keményebbé tennék ezt a Földet. Hogy mivé válna a Föld, ha a Hold-erők benne lennének, arról képet alkothatnak, ha egyszerűen egy föld-rögre gondolnak, mely az utcán hever és teleszívta magát vízzel, mondjuk, hogy olyasmi mint a sár; most gondolják el, hogy a víz lassankint elpárolog belőle. Akkor ez a föld-anyag egyre porszerűbbé válik. Jóformán képszerűen követhetik ezt az egész folyamatot, ha eső után megfigyelik, hogyan válik egyre porosabbá az utca talaja. Nagyjából valami ehhez hasonló történt volna a Földdel, így esett volna szét portömeggé, ha a Hold-erők benne maradnak. Valami ehhez hasonló is fog történni egykor a Földdel, mikor már teljesítette feladatát. Világporrá hullik szét. A Föld anyaga világporrá oldódik a kozmikus térben, mikor a rajta élő ember befejezte fejlődését.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a Föld porrá vált volna, magában hordja a porráválás, a por-részecskékre való feloszlás adottságát. Ettől az idő előtti porráválástól csak az mentette meg, hogy a Hold kivált belőle. Ám az emberben megmaradt valami abból, ami hajlamos arra, hogy porrá legyen. Az ember - az említett összes körülmények következtében - felvesz valamit a maga lényébe a Hold-jellegű Föld-porból. A Holdhoz kapcsolódó lények tehát tulajdonképpen beiktattak valamit az ember testi mivoltába, ami alapjában véve nem a minket közvetlenül környező, Hold-kiválás utáni Föld-anyag tartozéka, hanem hold-szerű Föld-por; ebből iktattak be valamit az ember testi mivoltába. Mivel azonban ehhez a Hold-jellegűhöz kapcsolódik Jahve-Elohim, ez annyit jelent, hogy Jahve-Elohim az, aki a Hold-beli Földpor-anyagot hozzáadta az ember testiségéhez. - Azt kell mondanunk: a Föld-fejlődés folyamán el kellett következnie annak az időpontnak, amelyet helyesen így jellemezhetünk: az Elohák kozmikus előrehaladásában elkövetkezett az idő, amikor Jahve-Elohim hozzáadta az ember testiségéhez a Föld-port, a Hold-jellegű Föld-port. Ez az a végtelen mélységű bibliai hely, amely így szól: „És Jahve-Elohim megalkotta az embert a Föld porából.” Mert így szól. És minden fordítás, amely ezt úgy értelmezi, hogy Jahve-Elohim egy földrögből alkotta az embert, teljesen értelmetlen. Beleiktatta az emberbe a Föld porát.

A múló tiszteletre kényszerültünk már nem egy dologgal szemben, amit a Biblia az ősi tisztánlátók jóvoltából elmond, és a szellemtudományos kutatás tár fel újra, de ezeknél a szavaknál: „És Jahve-Elohim az emberi testbe iktatta a Hold-szerű Föld-port” eljutunk oda, ahol tiszteletünk hatalmassá fokozódik, attól, amit a régi tisztánlátók a Genezis elbeszélésében kimondanak. Ezek a régi tisztánlátók annak tudatában, hogy a közlés, mely képessé teszi őket mindezeknek a kimondására, azokból a régiókból származik, melyekre az Elohák és Jahve-Elohim működnek, tudatában annak, hogy bölcsességüket maguknak a világteremtő lényeknek régióiból kapják, elmondhatták: az árad belénk tudásként, bölcsességként, gondolatként, ami magát a Föld-létesülést megalkotta, amikor ezekben a lényekben szőtt és hatott.

Meghatott tisztelettel tekinthetünk fel a régi tisztánlátókra és arra a mélységes hódolatra, amivel viszont ők maguk néztek fel azokba a régiókba, ahonnan kinyilatkoztatásaikat kapták: az Elohák és a Jahve-Elohim régióiba. Milyen névvel illették volna azokat a lényeket, akiktől a teremtés és az ő saját megismerésük származott? Mi más lehetett volna az ő számukra ez a szó, ha nem az, amivel egész szívük eltelt, mikor magukba fogadták a világteremtő hatalmasságok kinyilatkoztatásait? így szóltak, mikor feltekintettek rájuk: kinyilatkoztatásaink isteni-szellemi lényekből áradnak le reánk. Nem tudunk más szót találni arra, ami mélységes tiszteletünk érzését kifejezi: „azok, akik iránt hódolattal teljes tiszteletet érzünk”. Hogyan hangzik, ha héberre fordítjuk ezt: „azok, akik iránt félő tiszteletet érzünk”? így hangzik: „Elohák”. Ez a szó jelenti azokat, akik iránt félő tiszteletet érez az ember. Itt találkoznak az ősi tisztánlátók érzései azoknak a világlényeknek a nevével, akiktől a teremtést, akiktől kinyilatkoztatásaikat származtatták.