Mielőtt kifejtenénk azt, ami az istenek alkonyának jelentőségteljes képével kapcsolatban felmerülhet, jó lesz, ha alapot teremtünk ehhez. Mert arról lesz szó, hogy a kapott eredményekből pontosabban vázoljuk fel az északi-germán néplélek mibenlétét. Látnunk kell, hogyan működik együtt Európában az egyetemes európai szellemi élet, hogy a különböző népszellemek tevékenysége hogyan szolgálja az emberiség előmenetelét az ősrégi időktől kezdve, a jelen koron át, és majd a jövőben. Minden egyes népnek, még a legkisebb néptöredékeknek is meg van a sajátos feladatuk ebben a nagy egyetemes festményben, és a mondottakból kitűnik az is, hogy bizonyos vonatkozásban, éppen Európa Krisztus előtti és utáni kultúrájának az a feladata, az a misszió jutott osztályrészül, hogy az ént az emberi lény különböző fokain átvezetve nevelje, alakítsa, és lassanként kifejlessze. Ezt az ént a szellemi világ (ahogy az északi-germán népnél láttuk) még az ősrégi időben megmutatta az ember szellemi látó tudata számára. Elmondtam, hogy ezt az ént az embereknek egy angyal-lény adományozta, Donar vagy Thor, aki az ember és a néplélek között áll. Láttuk, hogy az egyes ember még én-nélkülinek, személytelennek tudta magát. Úgy tekintette az ént, mint adományt, amit a szellemi világ ajándékozott neki.
Természetesen keleten nem így élték át az ént, amikor az egyáltalán felébredt. Az ember akkor szubjektíve már a tökéletesség olyan magas fokára fejlődött, hogy az ént nem idegennek, hanem sajátjának érezte.
Amikor az ember keleten az énre ráébredt, a keleti kultúra már odáig jutott, hogy képes volt lassanként olyan finoman szőtt találékonyságot, logikát és bölcsességet kifejleszteni, amilyent a keleti bölcsesség elénk tár. Tehát a Kelet már nem élte át az én befogadásának az egész folyamatát, amely egy magasabb, szellemi világból kiindulva egy olyan isteni-szellemi individualitás segítsége mellett ment végbe, mint Thor. Ezt az európai ember élte át, azért érzi az individuális énhez való fokozatos felemelkedését a csoportlélek- ből való kiszabadulásként. Az északi-germán ember még egy csoportlélekhez, egy nagy közösséghez tartozónak, a törzsi összetartozás egy tagjának érezte magát. így történhetett, hogy majdnem 100 évvel azután, hogy a Föld a Krisztus-impulzust megkapta, Tacitus még úgy írhatta le Közép- Európa germánjait, mint akik valamelyik törzshöz tartoznak, mint egy egységes organizmus tagjait. Ebben az időben az egyes ember a törzsi én egyik tagjának érezte magát. Érezte, hogy az individuális én fokozatosan a törzsi énből születik és hogy Thor-isten adományozza az ént, és ő az az isten, akinek az individuális ént köszönheti. De ezt az istent még a törzs közös szellemével összefüggőnek érezte, azzal kapcsolatosnak, ami a csoportlélekben él. Ennek a csoport- léleknek megjelölésére szolgál a „Sif kifejezés. Ez Thor feleségének a neve. „Sif nyelvileg rokon a „Sippe" szóval, ami törzsi összefüggést jelent, és az is, noha álcázva és rejtve. Okkultan Sif az egyes közösségek csoportlelke, amelyből kinő az egyes individuum. Sif az a lény, aki kapcsolatot teremt az individuális én istenével, az individuális én adományozójával, Thor-ral. Az individuális ember úgy érzi, hogy Sif és Thor az, akik az ént adták neki. Az északi ember még így érezte ezt, amikor Európa más népei az én kifejlesztésé - re már más feladatokat kaptak.
Minden egyes népnek megvan a maga különleges feladata. Nézzük mindenek előtt azt a népet, azt a népközösséget, amelyet kelta néven ismerünk. A kelták népszellemének, - akikről az előző előadásokból tudjuk, hogy később egészen más feladatokat kapott - az volt a küldetése, hogy az európai lakosság még fiatal énjét felnevelje. Ehhez azonban a keltáknak még olyan nevelésre, olyan oktatásra volt szükségük, amely közvetlenül a magasabb világokból jött,. Ezért teljesen igaz, hogy a kelták, beavatottjaik, a druida papok révén, olyan oktatásban részesültek a magasabb világokból, amelyet saját erejükből nem kaphattak volna meg, és amelyet aztán a többi népeknek tovább kellett adniuk.
Az egész európai kultúra az európai misztériumok ajándéka. A haladó néplelkek mindig az egyetemes emberi kultúra fejlődésének irányítói. De abban az időben, amikor Európa népszellemeinek az embereket arra kellett rávezetniük, hogy saját erejükből dolgozzanak, saját erejükből tevékenykedjenek, arra volt szükség, hogy a misztériumok jobban visszahúzódjanak. Ezért a kelta elem visszahúzódását a misztériumok még titkosabb mélységekbe való visszahúzódása követte. A régi kelták idejében a szellemi lények közvetlenebbül érintkeztek a néppel a misztériumokon keresztül, mert az én még a csoportszellemiséghez kötődött. Mégis a kelta elem feladata volt, hogy a népesség többi részét megajándékozza az énnel. Tehát azt mondhatjuk: abban az időben, amely a tulajdonképpeni északi-germán fejlődést megelőzte, az európai kultúra a misztériumi nevelést csak a kelta misztériumokon keresztül kaphatta meg. Ez a misztérium-nevelés éppen csak annyit engedett a felszínre jutni, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy az egyetemes európai kultúra alapját megvesse. Ebből a régi kultúrából termékenyülhettek meg a különböző néplelkek és népszellemek, azáltal, hogy a legkülönbözőbb faji töredékekkel, népszellemekkel, faji közösségekkel keveredtek, és mert az én, amely felküzdette magát a mélységből, mindig más és más helyzetekbe került azért, hogy nevelődjön.
Elmondhatjuk, hogy miután a régi görög kultúra annak kialakításában, ami sajátos missziója volt, bizonyos értelemben elérte csúcspontját, ugyanennek a missziónak egy egész más oldala került felszínre a régi rómaiaknál, és kultúrájuk különböző periódusaiban. Már említettem, hogyan követték egymást lépcsőzetesen az egyes Atlantisz utáni kultúrák. És ha az Atlantisz utáni kultúrák fokozatait át akarjuk tekinteni, azt mondhatjuk, hogy a régi indiai kultúra az emberi étertestben munkálkodott. Az ó-indiai kultúra szellemi látó, csodálatosan bölcs jellege onnan ered, hogy különleges emberi képességek kifejlesztése után - az emberi étertestben tükröződő kultúra. Ezért a régi indiai kultúrát a következő módon foghatjuk fel. (Lásd a sematikus ábrát.)
Az atlantiszi kortól a késői Atlantisz utáni időkig az indiai népszellem a belső lelki erők teljes fejlődését átélte, anélkül, hogy énje felébredt volna. Azután ismét visszafelé vette útját és az emberi étertesten dolgozott. Az ó-indiai kultúrában az a lényeges, hogy az indiai ember teljesen kifejlett lelkierőkkel, a legmagasabb fokig kifinomult lelkierőkkel megy vissza az étertestig, és abban alakítja ki azokat a csodásan finom erőket, amelyeknek későbbi tükröződését a Védákban, és még kifinomultabban, a Vedanta-filozófiában láthatjuk. Mindez csak azért volt lehetséges, mert az indiai néplélek már magas fokra fejlődött, mielőtt az ént érzékelte volna egy olyan időben, amikor az ember magával az étertest erőivel volt képes látni. A perzsa néplélek nem jutott el idáig. Csak addig jutott el, hogy az érzőtestben vagy asztráltestben észleljen. A babiloniai-káld-egyiptomi kultúrában megint más volt a helyzet. Akkoriban az embernek az a része tudott észlelni, amelyet érzőléleknek nevezünk. Ezt a kultúrát tehát olyan kultúrának kell neveznünk, amely az érzőlélekben dolgozik. A görög-latin népszellemet viszont az értelmi- vagy kedélylélekig vezették el; ebben az értelmi vagy kedélylélekben dolgozott a görög-latin népszellem. Azért tudott dolgozni benne, mert lényének egyfajta vereté benne volt az étertestben. A világképnek kevésbé reális, kevésbé szemléletes, a valósághoz kevésbé igazodó formája volt azonban az, ami a görögöknél kifejlődött. A régi indiai kultúrában közvetlenül az étertestben folyt a munka, most a görögöknél a valóságnak egy elmosódott, elhalványult, tompa képmása jelent meg, amit így lehet jellemezni: olyan ez, mint egyfajta emlékezés arra, amit ezek a népek egykor átéltek, mint egy emlék, ami étertestükre visszasugárzik.
A görög népet követő többi nép elsősorban a fizikai testet használta fel a tudati lélek fokozatos kifejlesztésére. Ezért a görög kultúrát csak akkor érthetjük meg, ha azt belülről tudjuk megérteni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy nálunk külső tapasztalatként az a fontos, ami a görög ember belsejéből tör elő. Ezzel szemben a nyugatabbra és északabbra lakó népeknek az a feladata, hogy néplelkük vezetése mellett irányítsák tekintetüket kifelé a világba, lássák meg a világban azt, ami a fizikai síkon látható, és alakítsák ki azt, aminek a fizikai síkon szerepet kell játszania. Az északi-germán népekre még az a külön feladat is hárul, hogy mindezt úgy alakítsák ki, ahogy erre képesek voltak, mivel még részesei lehettek annak a világtörténelmi kegyelemnek, hogy szellemi látással beláthattak a szellemi világba, és így a lelkükben elevenen élő ősrégi tapasztalatokat bele tudták vinni abba, aminek a fizikai síkon létre kellett jönnie.
Volt egy nép, amely a későbbiek során már nem élvezte ezt a kegyelmet. Ez a nép nem ment át ilyen előzetes fejlődésen, ezért szinte ugrásszerűen került szembe a fizikai síkon az emberi én megszületésével, és csak néplelkének, arkangyalának vezetésével tudta véghez vinni mindazt, ami ezt az emberi ént a fizikai síkon fejleszti, ami ennek az emberi énnek a fizikai síkon való boldogulásához szükséges. Ez a római nép volt. Mindaz, amit a római népnek néplelke irányításával Európa egyetemes missziójáért teljesítenie kellett, arra irányult, hogy az emberi énnek érvényt szerezzen. Ezért tudta a római nép kifejleszteni azt, ami az ént a többi ének közé helyezi. Meg tudta alapozni a mindenre kiterjedő magánjogot. Ezért lett a jogtudomány megalkotója, ami tisztán az énre épül. Hogyan áll az én a másik énnel szemben? - ez volt a római nép küldetésének nagy kérdése. A római nép kultúrájából kifejlődött többi népben már több volt abból, ami úgyszólván az érzőlélekből, az értelmi- vagy kedélylélekből, és magából a tudati lélekből eredően termékenyíti meg valamilyen módon ezt az ént, és azt beleviszi a világba. Ehhez volt szükséges a külső történelem által felsorolt összes fajkeveredés, amely az itáliai és pireneusi félszigeten, a mai Franciaországban és a mai Nagy-Britanniában megtörtént, hogy az ént a különböző árnyalatok szerint az érzőlélek és értelmi- vagy kedélylélek, és a tudati lélek szerint kialakítsák a fizikai síkon. Ez volt azoknak a népeknek a nagy missziója, amelyek Európa nyugati részén lassanként a legkülönbözőbb módon kifejlődtek.
Az egyes kultúrárnyálatok és missziók Európa nyugati részén abban lelik magyarázatukat, hogy az itáliai, és a pireneusi félsziget felé haladva azt kellett kifejleszteni, amit az érzőlélek impulzusaival az énbe bele lehetett plántálni. Ha az egyes népek jellemvonásait fény- és árnyoldalaik szerint tanulmányozzuk, az itáliai és pireneusi félsziget népeinél az énnek az érzőlélekkel való sajátságos keveredését találjuk meg. Azoknak a népeknek a sajátságait pedig, amelyek éppen a legújabb korig Franciaország földjén éltek, akkor értjük meg, ha megfigyeljük, hogy az értelmi- vagy kedélylélek hogyan alakult ki, és hogyan keveredett az énnel. A nagy világtörténelmi sikerek pedig, amelyeknek Nagy-Britannia a megtestesítője, arra vezethetők vissza, hogy a tudati lélek impulzusa behatolt az emberi énbe. A brit országokból kiinduló világtörténelmi misszióval összefügg a külső, államjogi forma megalapítása is. A tudati léleknek az énnel való belső kapcsolata nem volt még meg. Ha azonban áttekintjük, hogyan jött létre a tudati lélek kapcsolódása a külsőre irányuló énnel, akkor azt találjuk, hogy a sziget lakosainak nagy világtörténelmi hódításai ebből az impulzusból származnak. De azt is észrevesszük, hogy ami itt a parlamentáris kormányforma megalapításával történik, azonnal érthetővé válik, ha tudjuk, hogy ezáltal a tudati lélek impulzusának kellett a világtörténelem síkjára helyeződnie.
Tehát sok árnyalatra volt szükség, mert az egyes népeket az énnek sok fokozatán kellett keresztül vezetni. Igazi történelmi áttekintést akkor kapnánk, ha elég időnk lenne, hogy kövessük azokat a dolgokat, amelyek megmutatják, hogyan ágaznak szét az alaperők, és hogyan hatnak a legkülönbözőbb módokon. így működött a lelki felépítettség a nyugati népeknél, amelyek nem tudtak már közvetlenül, elementáris módon emlékezni arra, amit a szellemi világban korábban szellemi látással tapasztaltak. A későbbi időben az északi-germán vidéken egészen másként kellett alakulnia annak, ami fokozatos fejlődés eredményeként az érzőlélekbe beleáradt és eredendő szellemi látásból fakadt. Innen ered az bensőséges vonás, ami csak az előidőkben megszerzett szellemi látás utóhatása. A déli germán népek eleinte a tudati lélek területén kaptak feladatot. A görög-latin kornak az értelmi- vagy kedélylelket kellett kialakítania. Az értelmi vagy kedélylélekkel azonban e kornak nemcsak az impulzust kellett megadnia, hanem hatását egy csodálatos szellemi látó tapasztalattal felruházott ősrégi fejlődéssel kellett kifejtenie. Mindez beleáradt a közép-európai északi-germán népek tudati lelkébe. Ez náluk mint lelki adottság tovább éreztette hatását, és a délebbre esó germán népességnek elóbb ki kellett fejlesztenie azt, ami a tudati lélek bensőséges előkészítéséhez szükséges volt, hogy aztán megtöltse a fizikai síkra áthelyezett tudattartalommal.
A mitológiától látszólag igen távol esik az a közép-európai filozófia, amelyet Fichte, Schelling és Hegel képviselt még a XIX. században. Mégis mindez nem más, mint a legszublimáltabb régi szellemi látás eredménye, amit az ember bensőjében az isteni-szellemi hatalmakkal együttműködve küzdött ki. Különben Hegel nem láthatott volna a maga eszméiben realitásokat, nem tehette volna azt a különös kijelentést, ami annyira jellemzi őt, amikor arra a kérdésre: „Mi az absztrakt?", azt felelte: „Az absztrakt pl. az egyes ember, aki napi munkáját végzi, mondjuk: egy ács." Ami tehát egy absztrakt embernek valami konkrét dolog, az Hegel számára absztrakció. Ami egy absztrakt embernek csak gondolat, az Hegel számára a világ nagy, hatalmas építőmestere. Hegel ideavilága a tudati lélek utolsó legszublimáltabb kifejeződése, és tiszta fogalmakban azt tartalmazza, amit az északi ember az énnel kapcsolatban még érzéki-érzékfeletti, isteni-szellemi hatalmakként látott. És amikor Fichténél az én kifejezésre jutott, akkor az nem volt más, mint annak lecsapódása, amit régen Thor isten adott az emberi léleknek, és amit Fichte a tudati lélekből látott a látszólag legszegényebb gondolatban, abban a gondolatban: „Én vagyok" - ebből indul ki a fichtei filozófia. Egyenes a fejlődési vonal onnan, amikor a régi északi nép megkapta az ént, amit a szellemi világból Thor vagy Donar isten árasztott ki, egészen eddig a filozófiáig. Ennek az istennek kellett mindezt előkészítenie a tudati lélek számára, hogy az megkapja a neki megfelelő tartalmat, mert az a rendeltetése, hogy a külső világba betekintsen, és ebben a világban működjék. De ez a filozófia nem csupán a külső, durván érzéki, materialista tapasztalathoz jut el, hanem a külvilágban megtalálja a tudati lélek tartalmát is, és a természetben csak egy másféle lét eszméjét látja. Ha ezt a folytonosan működő impulzust nézzük, akkor megtaláljuk benne az északi-germán népek misszióját Közép-Európában.
Mivel minden fejlődésnek meg van a maga menete, felvetődik a kérdés: hogyan folytatódik ez a fejlődés? Sajátságos dolgot láthatunk, ha visszatekintünk a régebbi időkbe. Azt mondtuk, hogy a régi indiaiaknál az első kultúra az étertestben zajlott le, amikor már a szellemi erők megfelelő módon kialakultak. De vannak még más olyan kultúrák is, amelyek a régi atlantiszi kultúrát megőrizték, és továbbadták az Atlantisz utáni kor embereinek. Míg az indiai erről az oldalról jut el étertestéhez, és ebből az étertestből kiindulva, annak erőivel alkotja meg a maga hatalmas kultúráját, és nagyszerű szellemi életét, a másik oldalon egy olyan kultúrát találunk, amely az atlantiszi létben gyökerezik, és az Atlantisz utáni korban is működik, egy olyan kultúrát, amely mintegy a maga megalapozásához és kialakításához az étertest-tudat másik oldalát dolgozza ki. Ez a kínai kultúra. A kínai kultúrát akkor értjük meg minden egyes részletében, ha ezt az összefüggést szem előtt tartjuk, és emlékezünk arra, hogy az atlantiszi kultúra közvetlen kapcsolatban állt azzal, amit korábbi előadásaimban a "Nagy Szellem"-nek neveztem. Ez a kultúra tehát közvetlen viszonyban állt a világfejlődés legmagasabb fokozataival. De ez a kultúra még hat a modern emberi testekre is, éspedig egy egészen más oldalról. Ezért érthető, hogy éppen ebben a két kultúrában egyszer majd összeütközik az Atlantisz utáni kor két nagy ellentéte: az indiai, amely bizonyos határok közt fejlődőképes, és a kínai, amely elzárkózik és merev marad, azt ismétli, ami a régi atlantiszi korban volt. Ha a kínai birodalmat fejlődésében megfigyeljük, az szinte valami okkult tudományos költői mód benyomását kelti; gondoljunk csak a kínai falra, amely minden oldalról le akarta zárni azt, ami az ősrégi időkből származott, és az Atlantisz utáni időben fejlődött ki. Valami okkult költői érzés fogja el az embert, amikor a kínai falat összehasonlítja azzal, ami egykor a korábbi időkben létezett. Ezeket a dolgokat csak sejtetni lehet.
A ma már meglévő tudományos eredményekkel összehasonlítva ez sok mindenre fényt derít. A szellemi látás számára az atlantiszi világ régi kontinensét ott kell keresnünk, ahol most az Atlanti-óceán van, egyrészt Afrika és Európa, másrészt Amerika között. Ezt a földrészt körülölelte egy meleg áramlás, egy olyan áramlás, amelyről a szellemi látó tudat azt állapítja meg, hogy - bármily különösen hangzik is - délről indult fölfelé, a Baffin-öblön át Észak-Grönland felé és azt körülfogta, azután kelet felé haladt, lassanként lehűlt, majd abban az időben, amikor Szibéria és Oroszország még egyáltalán nem emelkedett fel a föld felszínére, az Ural vidékén lefelé folyt, megfordult, érintette a keleti Kárpátokat, beleáramlott a mai Szahara vidékébe, és végül a Biskayai-öbölnél az Atlanti-óceánhoz ért úgy, hogy egy teljesen zárt áramlási felületet alkotott. Érthető, hogy ez az áramlat csak végső maradványaiban lehet még meg. Ez az áramlat a Golf-áramlat, amely egykor körülvette az atlantiszi földrészt. És most azt is meg fogják érteni hogy a görögök lelki élete: emlékezés. Felmerült bennük az Okeanos képe, amely visszaemlékezés a régi atlantiszi időre. Az ő világképük nem is olyan hamis, mert a régi atlantiszi korból merítették. Azt az áramlatot, amely a Spitzbergákon át mint meleg áramlat lefelé jött és lassanként lehűlt, ezt az áramlattól körülzárt területet szinte újrateremtették a kínaiak, fallal körülzárt, az atlantiszi időből átmentett kultúrájukkal. Az atlantiszi kultúrában még nem volt meg a történelmi jelleg. Ezért a kínai kultúra is megőrzött valami történelem-nélküliséget. Ezért a kínai kultúrában olyasvalamit láthatunk, ami megelőzte az indiai kultúrát, olyasvalamit, ami Atlantiszból származott.
Nézzük meg most, hogyan alakul a továbbiakban az északi-germán népszellem tevékenysége. Mi következik abból, ha egy népszelem úgy vezeti népét, hogy kiváltképpen a szellem-én fejlődhessék ki? Emlékezzünk vissza arra, hogy az étertest az indiai kultúrában, az érzőtest a perzsa kultúrában, az érzőlélek az egyiptomi-káld kultúrában, az értelmi vagy kedélylélek a görög-latin kultúrában, a tudati lélek pedig a mi, még nem lezárult kultúránkban fejlődik ki. Most azonban az következik, hogy a tudati lélek ragadja meg a szellem-ént, úgy, hogy az világítson bele a tudati lélekbe, amit a hatodik kultúrfok feladataként, lassacskán elő kell készíteni. Ezt a kultúrát, amelynek eminens értelemben befogadó kultúrának kell lennie, mert odaadóan ki kell várnia a szellem-énnek a tudati lélekbe való behatolását, Kelet- Ázsia népei és Kelet-Európa előretolt szláv népei fogják előkészíteni. Utóbbiak néplelkeikkel együtt nem ok nélkül előretolt előőrsök, hiszen mindazt, ami a jövőben bekövetkezik, bizonyos módon elő kell készíteni, és jó előre be kell illeszteni, hogy csírája legyen a később elkövetkezendőnek. Rendkívül érdekes egy későbbi korra felkészülő néplélek előretolt állásainak tanulmányozása. Innen erednek a tőlünk keletre lakó szláv népek sajátosságai. A nyugat-európai ember egész kultúrájukat előkészületi stádiumban lévőnek érzi, és e szláv népek előretolt állásaik révén különös módon elővételezik azt, ami szellemét illetően valami egészen más, olyan, mint valamiféle mitológia. A keletről előretolt eljövendő kultúra félreismerése volna, ha össze akarnánk hasonlítani azzal, amit a nyugat-európai népek még a régi szellemi látásban gyökerező és abból fakadó egyenes vonalú impulzusként hordoznak magukban. E kelet-európai népek lelki sajátossága abban nyilvánul meg, amit ezek a népek mindig kifejezésre juttattak, valahányszor a magasabb világokhoz való viszonyulásukról volt szó. A nyugat-európai mitológiákhoz viszonyítva ez a különleges; a maga részletesen kidolgozott individuális istenalakjaival valami egészen más. Ez a különbség abban áll, hogy a szláv népalkat közvetlenül árasztja ki magából azt, amit mi különböző síkokkal, vagyis szellemi világokkal fejezünk ki, hogy előkészítsük magunkat egy magasabb szellemi kultúra megértésére. így pl. Keleten a következő felfogást találjuk: a Nyugat egymást követő, egymás mellett elhelyezkedő világokat kapott. Nekünk pedig világos tudatunk van mindenek előtt a kozmikus Atya világáról. Mindaz, ami a levegőben és tűzben, ami egyáltalán az elemekben, a földben és föld felett alkotóan tevékeny, egy nagy, átfogó, egyetemes fogalomban, egyúttal egyetemes érzésben lép elénk, az Egatya fogalmában. Ahogy mi - mondjuk - a devahánt, földünket megtermékenyítőnek gondoljuk el, úgy árad felénk Keletről ez az égi világ, ez az atyai világ, és termékenyíti meg azt, amit anyai princípiumnak érzünk, a Föld szellemét. Nincs más kifejezésünk és más eszközünk, mint az, hogy a Föld egyetemes szellemét, az anyai földlény megtermékenyülésének képében gondoljuk el. így két világ áll egymással szemben, nem egyes, individuális istenalakok. És e két világgal áll szemben harmadik világként e kettőnek Aldás-gyermeke. Ez nem egy individuális lény, nem a lélek érzése, hanem olyan valami, ami az Égatya és a Földanya teremtménye. A szellemi világból nézve ilyennek élik át a devahán viszonyát a Földhöz. Mindaz, ami a fizikai testben mint áldást hozó jön létre, mint tavasz, mint minden, ami sarjad és rügyezik, azt teljesen szelleminek érzik, és ami sarjad és rügyezik a lélekben, azt olyan világnak érzik, ami az Égatya és a Földanya Áldásgyermeke. Bármilyen egyetemesek is ezek a fogalmak, megtaláljuk őket a Nyugat felé előnyomult szláv népeknél. Ilyen egyetemes érzésként ezt az egyik nyugat-európai mitológiában sem találjuk meg. Itt pontosan kidolgozott istenalakokat találunk, de nem azt, amit mi a szellemi síkokon ábrázolunk; azokat inkább a kelet Égatyjában, Földanyjában és Áldásgyermekében találjuk meg. Az Áldásgyermekben ismét van egy világ, amely egy másikat hat át. Ez az a világ, amelyet már individuálisnak gondolunk, mert a fizikai Naphoz, és annak fényéhez kapcsolódik. Ezt a lényt, akit a perzsa mitológiából jól ismerünk - mindenesetre másként kialakított érzelmi és fogalmi formában - megtaláljuk a szláv elemben is; hisz a szláv elemben ott a Naplény, aki áldásait beleárasztja a többi három világba. Az ember sorsa így beleszövődik a teremtésbe, a neki adott Földbe azáltal, hogy a Földanyát az Égatya megtermékenyíti, és azáltal, amit a Napszellem belesző ebbe a két világba. Egy ötödik világ az, ami minden szellemit átfog. A kelet-európai elem minden természeti erőben és teremtményben az alapot jelentő szellemi világot érzi. De ezt a szellemi világot egészen más érzelmi árnyalatúnak kell gondolnunk, talán inkább olyannak, amely természeti lényekkel, természeti tényekkel, és természeti alkotásokkal van összekötve.
Úgy kell elképzelnünk, hogy ez a keleti lélek képes lényeket látni egy természeti folyamatban, nem csupán a külső fizikai eseményt, hanem az asztrális-szellemit is. Ezért él képzeletünkben olyan sok szellemi lény ebben a sajátságos szellemi világban, amelyet legfeljebb a fénytündérek világával hasonlíthatunk össze. Az a szellemi világ, amelyet a szellemtudomány az ötödik világnak tekint, kb. az, amely a Kelet népében feldereng. Nem az elnevezésen múlik a dolog, hanem az érzések színezetén és árnyalatain, azon, hogy azok a képzetek, amelyek ezt az ötödik síkot, vagy ötödik szellemi világot jellemzik, a Kelet világában találhatók meg. Keletnek ez a világa ezzel az érzéssel készítette elő annak a szellemnek az útját, akinek az a feladata, hogy a szellem-ént bevigye az emberekbe, abban a korszakban, amelyben a tudati léleknek szellem-énné kell felemelkednie, vagyis az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszakban, amely a mi ötödik korszakunkat fogja felváltani. Rendkívül érdekes módon jelentkezik ez nemcsak a néplelkek alkotásaiban, amelyek olyanok, ahogyan azokat az előbb jellemeztem, hanem csodásan előkészítő módon Kelet-Európa és kultúrájának sok más megnyilvánulásában is.
Figyelemre méltó és rendkívül érdekes, hogy ez a kelet-európai ember a tiszta szellem iránti fogékonyságát azzal fejezi ki, hogy a nyugat-európai kultúrát nagy odaadással felvette, ezzel prófétailag sejtetve, hogy lényével még nagyobbat is egyesíthet. Innen ered, hogy csak csekély érdeklődést tanúsít a nyugat-európai kultúra egyes részletei iránt. Ami elébe tárul, azt inkább nagy vonalakban veszi fel, kevésbé megy bele a részletekbe, mert annak elsajátítására készül, ami mint szellemén fog az emberiségbe bevonulni. Főleg azt érdekes látni, hogy e hatás folytán keleten egy sokkal előrehaladottabb Krisztus-fogalom jöhetett létre, mint Nyugat- Európában, amennyiben ott az nem a szellemtudomány révén jött létre. Azok közül, akik távol állnak tőle, a legfejlettebb Krisztus-fogalom Szolovjov orosz filozófusnál nyilvánul meg. Az ő Krisztus-fogalmát csak a szellemtudomány tanítványai tudják megérteni, mert ezt a fogalmat mindig magasabbra fejleszti és végtelen perspektívát tár fel előtte. Megmutatja, hogy amit ebből ma az emberek megismernek, csak a kezdet, mert a Krisztus-impulzus csak keveset nyilatkoztathatott ki az emberiségnek abból, amit magában foglal. De ha figyelembe vesszük, hogy a Krisztus-fogalmat pl. Hegel hogy fogta fel, azt mondhatjuk: Hegel úgy fogja fel, ahogy csak a legfinomabb, legszublimáltabb tudati lélek foghatja fel. Egészen másként lép elénk a Krisztus fogalom Szolovjovnál. Nála a Krisztus-fogalom kéttagúsága lép elő- térbe, és mindent elutasít, ami a különböző teológiai vitákban kifejezésre jutott, és ami alapjában véve mély félreértéseken alapul, mert közönséges fogalmak nem elegendőek ahhoz, hogy a Krisztus-fogalmat a maga kéttagúságában megértsük, nem elegendőek ahhoz, hogy megértsük, hogy abban az emberit és a szellemit pontosan meg kell különböztetnünk. Éppen azon alapszik a Krisztus-fogalom, hogy pontosan megfogalmazzuk, mi történt akkor, amikor az ember názáreti Jézus minden szükséges tulajdonság kifejlesztése után befogadhatta Krisztust. így tehát két természet van benne, amelyeket előbb meg kell érteni, noha azok magasabb fokon ismét egységbe fonódnak. Mindaddig nem értettük meg Krisztust a maga teljes alakjában, amíg ezt a kéttagúságot nem fogtuk fel. Erre csak az a filozófiai felfogás képes, amely előre megsejti, hogy az ember olyan kultúrához fog eljutni, amelyben tudati lelke abban az állapotban lesz, hogy eljöhet hozzá a szellemén, úgy, hogy az ember ebben a hatodik kultúrkorszakban magát kettős lénynek fogja érezni, amikor a magasabb természet az alacsonyabbat megzabolázza és féken tartja.
Ezt a kéttagúságot Szolovjov beleviszi a maga Krisztusfogalmába, és kifejezetten hangsúlyozza, hogy a Krisztus-fogalomnak csak akkor lehet értelme, ha egy isteni és egy emberi természetet tételezünk fel, amelyeket azért tudunk megérteni, mert reálisan együttműködnek, mert nem absztrakt, hanem szerves egységet alkotnak. Szolovjov már felismeri, hogy ebben a lényben két akarati centrumot kell elképzelnünk. Ha a Krisztus-lény igazi jelentőségére vonatkozó szolovjovi elméleteket abban az értelemben fogjuk fel, ahogy azok a nem pusztán kigondolt, hanem valódi indiai spirituális hatásra keletkeztek, akkor úgy látjuk Krisztust, ahogy három testében kialakult: az érzés momentuma, a gondolkodás momentuma, és az akarat momentuma. Az emberi érzésbe, gondolkodásba és akaratba beleszáll az isteni érzés, gondolkodás és akarat. Ezt az európai emberiség csak akkor dolgozza fel magában teljesen, amikor a hatodik kultúrfokra emelkedik. Mindez prófétailag csodálatosan jut kifejezésre Szolovjovnál, amikor a Krisztus-fogalmat egy eljövendő új kultúra hajnalpírjaként írja le. Kelet-Európa filozófiája ezért hagyja le olyan óriási léptekkel a hegelizmust és kantianizmust, és ezért érezzük meg azonnal ennek a filozófiának a légkörében egy későbbi kibontakozás csíráját.
Azért éri el ezt a hatást, mert ezt a Krisztus-fogalmat prófétai, a jövőt megvilágító fénynek, a hatodik Atlantisz utáni kultúra hajnalpírjának érezzük. Krisztus egész lényét, és annak egész jelentőségét a filozófia középpontjába állítja és ezzel egészen más lesz, mint amit róla a nyugat-európai fogalmak adni képesek. A Krisztus-fogalom, amennyiben nem a szellemtudomány alapján dolgozták ki és értették meg, mint eleven szubsztanciát, amelynek szellemi személyiségként bele kell hatolnia minden állami és szociális intézménybe, és akit olyan személyiségként éreznek majd, akinek szolgálatában az ember „szellem-énnel felruházott ember"-ként él, ezt a Krisztus-személyiséget állítja elénk Szolovjov csodálatosan plasztikus módon azokban a fejtegetéseiben, amelyeket a János-evangéliumról, és annak bevezető szavairól írt. Megint csak a szellemtudomány útján érthető meg, milyen mélyen fogja fel Szolovjov ezt a mondatot: „Kezdetben vala az Ige", vagyis a Logosz, mennyire másképpen fogja fel éppen a János-evangéliumot egy olyan filozófia, amely érzékelteti, hogy egy csírázó filozófiával állunk szemben, amely csodálatos módon a jövőbe mutat.
Ha az egyik oldalon azt mondhatjuk, hogy a hegeli filozófia a másik legérettebb gyümölcs, amely a tudati lélek szülötte, akkor a másik oldalon Szolovjov filozófiája a tudati lélekben a szellemén filozófiájának csírája, amely a hatodik kultúrkorszakban fog kiteljesedni. Nincs talán nagyobb ellentét, mint az az eminens értelemben vett keresztény államfogalom, amely magas ideálként, mint a jövő álma lebegett Szolovjov szeme előtt, az a keresztény állam- és népfogalom, amely mindent, ami csak van, a leáramló szellem-énnek ajánl fel, és a jövendő elé tár, hogy a jövendő hatalmai áthassák a Krisztus-eszmével, nincs tehát nagyobb ellentét, mint ez a szolovjovi értelemben vett keresztény közösség, amelynél a Krisztus-fogalom teljesen jövőbeli, és Szent Ágoston Isten-államának fogalma, aki a Krisztus-fogalmat felveszi ugyan, de az államot úgy szerkeszti meg, hogy az római állam. Krisztust tehát abba az államfogalomba illeszti bele, amelyet neki a római állam adott. Az a lényeges, hogy mit nyújt a tudás a jövőbe belenövekvő kereszténységnek. Szolovjov államában Krisztus a vér, amely az egész szociális együttélést áthatja; és az a lényeges, hogy Szolovjov az államot konkrét személyiségnek képzeli úgy, hogy az állam, noha szellemi lényként fog hatni, mégis a személyiség minden jellembeli sajátosságával tölti be majd misszióját. Nincs még egy filozófia, amelyet annyira áthatna a szellemtudomány magasságából felénk ragyogó Krisztus-fogalom, és amely mégis annyira csírájában marad, mint a Szolovjové. Mindaz, amit Keleten találunk, a néplelkektől kezdve egészen a filozófiáig, olyannak tűnik, mint valami, ami egy jövendő fejlődés csíráját hordozza magában, és éppen ezért annak a korszellemnek különleges gondozására volt szüksége, akiről már tudjuk, hogy mint a régi görög nép korszelleme, a kereszténység impulzusát vállalva, azt a missziót kapta, hogy a későbbi Európa vezető korszelleme legyen. Ennek a korszellemnek nemcsak az a feladata, hogy vezetője legyen, de létének kezdetétől gondozója is kell, hogy legyen annak a népi adottságnak, amelynek az lesz a feladata, hogy létrehozza a csírákat a hatodik kultúrkorszak számára. így formálisan kimondhatjuk - és itt az Atya- és Anya-fogalom különválasztott értelmét veszti-, hogy az orosz népi adottságokat, amelyeknek fokozatosan néplélekké kell fejlődniük, nemcsak nevelte, hanem táplálta, és szoptatta is az a lény, akiről láttuk, hogy a régi görög korszellemből alakult ki, és azután kifelé más rangot vett fel.
így oszlanak meg a missziók Nyugat-, Közép-, Észak-Európa és Kelet-Európa között. Csak utalni akartam ezekre a dolgokra. Ezekhez az utalásokhoz még majd fejtegetéseket fűzünk, és megmutatjuk, milyen lesz az az európai jövő, amely érvényre juttatja majd azt, hogy ideáljainkat ilyen ismeretekből kell merítenünk; meg fogjuk mutatni, hogyan változik át lassanként e befolyás alatt az északi-germán népszellem korszellemmé.