"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Makrokozmosz és mikrokozmosz (9)

8. --

[A emberi mikrokozmosz, az érzékszervek, az idegek és az agy kialakulásának alapjai az elementáris, a szellemi és az értelmi világ makrokozmikus erőiből. A magasabb szellemi érzékszervek kialakulása az ősképek világának erőiből. A rózsakeresztes út. A ember belső tevékenységének szükségessége olyan képességek elsajátításához, amelyek révén imaginatív, inspiratív és intuitív megismeréshez juthat.]

Bécs, 1910. március 28.

Az előadások további megértése kedvéért mai fejtegetésünk elején újra megnézzük az ember felébredését, de most úgy, hogy szemügyre vesszük mindazt, ami a szellemi világból az ember felépítésén tevékenykedik. Felébredéskor egész lelki-szellemi lényünk a makrokozmoszból, ahová az alvás állapota alatt kiáradt, átlép a mikrokozmoszba. Érthető, hogy az ember átlagos tudata nagyon kevéssé értesül a makrokozmosz és mikrokozmosz kölcsönhatásának eközben lejátszódó folyamatairól, így rendszerint azt hiszi, hogy amit énjének nevez, az tulajdonképpen csak őbenne helyezkedik el. Ha azonban meggondolják, hogy az ember alvása idején asztráltestével és énjével a testi burkokon kívül van, akkor világos, hogy éjszaka nem kereshetjük énünket bőrünk határain belül, hiszen kiárad a kozmikus szférákba, és átadja magát azoknak a világoknak, amelyekről beszéltünk, az elemi világnak, a szellemi világnak, az ész világának és annak a világnak, amelyről ma szeretnénk valamennyit beszélni. Ez a dolgok szellemi ősképének a világa, ami még magasabban helyezkedik el, mint az ész világa. Az én mintegy kiárad a kozmikus messzeségekbe, szétterül bennük, ezért reggel felébredéskor visszatérését nem foghatjuk fel úgy. hogy azt mondjuk: énem ott van, ebből az irányból jön, és aztán belém bújik. A felébredés az én összehúzódása, egyre sűrűbbé válik, majd behúzódik a fizikai és étertestbe, és bizonyos sűrűségben tartózkodik bennük. A tisztánlátó tudatnak azonban az nyilatkozik meg, hogy az én a napi ébrenlét során nincs egészen benne az emberben, hanem olyasvalami, ami bizonyos módon mindig az ember környezetében is jelen van. Az emberi én csak részben esik egybe a fizikai testtel. Ezért azt mondhatjuk, hogy az én szubsztanciálisan is környezetünkben van. Amit a szellemi látó az ember egyfajta fényaurájának lát, azt én-aurának nevezhetjük. Az ember tehát folytonosan egy szellemi szubsztanciális felhőben van, ezért az ént nem lehet csupán ezen, vagy azon a helyen keresni, mert ez az én-aura mintegy kitölti a környezetet. A reggeli felébredéskor az én minden oldalról közeledik, az ész világának, a szellemi világnak és az elemi világnak minden lényéből és tényéből.

Nézzük meg még egyszer jobban az én behúzódását a tulajdonképpeni emberi testbe, és tegyük fel a kérdést: hogyan történik, hogy felébredéskor hirtelen körülöttünk van mindaz, amit érzékileg észlelünk, a színek, a hangok és a fénybenyomások? Nézzük ezt egy bizonyos szín vonatkozásában. Képzeljük el, hogy amikor reggel felébredünk, látunk egy kék felületet. Első benyomásunk tehát a kék szín. Hogyan jön ez létre? Az átlagos emberi tudat evvel kapcsolatban teljesen tájékozatlan, az egész dolgot fordítva képzeli el. Az érzéki benyomás azáltal jön létre, hogy amikor az én a makrokozmoszból belép a mikrokozmoszba, akadály kerül a szellemi erők beáramlása elé, az elé, amit elemi világnak nevezünk. Ezt feltartja valami, ha nem is teljesen, de mégis úgy, hogy az elemi világnak csak egy része áramlik keresztül. Ha egy kék felület van előttünk, akkor mindazok az erők átáramlanak rajta, amelyek a magasabb világokból jönnek, az elemi világ egy részét kivéve. Amit az elemi világ visszatart, az tükörképként jut az ember tudatára, mint egyfajta visszaverődés. és ez a kék szín. Mindaz, amit tegnap az elemi világból úgy írtunk le, mint a tűz, a levegő, a víz és a föld elemét, az átáramlik. Mindaz beleáramlik a szembe, ami az elemi világban van, kivéve azt, amit éppen látunk. Az érzéki észlelet tehát úgy jön létre, hogy szemünk visszatartja az elemi világból a fényt, fülünk a hangot, és többi szervünk a hő egy részét. Amit nem tartunk vissza, az beáramlik.

Most kiegészíthetjük az előző előadásban mondottakat. Azt mondtuk: a szemet a fény hozta létre a fény számára. Amikor a szem észleli a fényt, természetesen nem az hozza létre, amit lát, hanem az, amit beenged, és ez az elemi világ egy része. Azt mondhatjuk tehát, hogy amikor az érzékfeletti világokból beáramlanak az erők, a szem ezek egy részét visszatartja, és ez hasonlóan megy végbe más érzékszerveknél is. Ami nem áramlik belénk, ami fennakad, az érzéki észleleteink összessége. Tehát azt látjuk, azt halljuk, amit nem engedünk be magunkba. Amit viszont beengedünk, az hozta létre a szem fizikai organizációját. Bizonyos erőket tehát visszatartunk, bizonyos erőket átengedünk. Azok az erők, amelyeket átengedünk, azok az elemi világ erői, ezek hozzák létre a szemet, úgy hogy ha szemgolyónkat megnézzük, mondhatjuk: az elemi világban, amit éppen nem látunk, mert átengedtük, itt van az, ami szemünket kialakította. Többi érzékszervünk is ezen a módon alakult ki az elemi világból. Így jöttünk létre, mint érzékelő lények. Ha belelátunk az elemi világba, az a világ áll előttünk, amely érzékszerveinket alkotja.

Ott azonban, ahol az érzékszerv befelé elhatárolódik, a szem hátsó falán található egy második tükör, és itt áramlik belénk és tükröződik vissza az összes többi erő egy további világból. A szem hátsó falánál visszaverődnek az elemi erők, ezáltal megszűnnek hatni, és hátul már csak a szellemi világ erői áramlanak keresztül, ezek alkotják például a látóidegünket. A szem látóidegéhez hasonlóan a fül hallóidege is a szellemi világ beáramlásából származik. Egész idegrendszerünk a szellemi világból alakul ki. Innen áramlanak hozzánk azok az erők és lények, amelyek idegrendszerünk létrehozói. Idegeink elrendezése olyan, mint a bolygók törvényei odakint, mert a bolygókat úgy foghatjuk fel, mint egy olyan óra külső kifejeződését, ami szellemi lények és ténynek hatására működik.

Kézenfekvő lenne, ha most azt mondanánk: ha tényleg ez a helyzet, és idegeinken valóban ez a világ működik, amit külsőleg bolygórendszerünk fejez ki, akkor ideg- rendszerünknek olyan törvényszerűség kell, hogy az alapja legyen, ami a naprendszernek felel meg. Idegrendszerünket egyfajta belső naprendszernek lehet tekinteni. Mert ha az elemi világon áthaladtunk, a szellemi világ erői a bolygó- és naprendszert fejezik ki. Az égi világ erői áramlanak belénk, ezek szervezik meg idegrendszerünket. Most megkérdezhetjük: idegrendszerünket valóban úgy tekinthetjük, mint annak tükörképét, ami kint a makrokozmoszban, a bolygókban és az állatövben fejeződik ki?

Tudjuk, hogy az időt a Földnek a Naphoz és az év folyamán a tizenkét állatövi csillagképhez való állása szabályozza. A Nap egy év alatt láthatóan áthalad a tizenkét csillagképen. Ez a fő időbeosztás, a tizenkét hónapos időbeosztás, amelyet az a törvényszerűség szabályoz, amely a naprendszerben a bolygók és az állatövi csillagképek között uralkodik. Ezt a törvényszerűséget a tizenkettes szám fejezi ki. Tizenkét hónap van egy évben, és vannak hónapjaink, amelyek, mint leghosszabb hónapok, harmincegy napból állnak. Ez megint olyasmi, ami az égitestek egymáshoz való viszonyából származik, és összefügg időszámításunkkal. A leghosszabb hónapok harmincegy naposak, a többi harminc napos, a február huszonnyolc. vagy huszonkilenc napos. Itt van egyfajta szabálytalanság, aminek megvan a maga oka, de ettől most eltekintünk.

Próbáljuk meg ezt a csodálatos időbeosztást lelkünk elé idézni, és tegyük fel a kérdést: ha az, ami a makrokozmosz alapjául szolgál, valóban idegrendszerünk alkotó ereje, hogyan kell ennek idegrendszerünkben számszerűen is tükröződnie? Nos, tizenkét pár agyidegünk van, és harmincegy pár gerincidegünk. A kozmikus törvényszerűségek tehát ténylegesen tükröződnek idegrendszerünkben. Hogy bizonyos szabálytalanság uralkodik, annak az az oka, hogy az embernek önálló lénnyé kell válnia idegrendszere útján, és függetlenednie kell attól, ami a külső térben lejátszódik. Az embernek harmincegy pár gerincidege van. Ahogy a tizenkettes szám, a hónapok száma jelzi a Nap áthaladását az állatövi csillagképeken, úgy kellene tulajdonképpen egy hónapban a napok számának is a Hold szerint kifejeződnie, ami huszonnyolc napot eredményezne. És ha nem lenne úgyszólván három többlet-idegpárunk, amelyek útján szabad emberekként függetlenné tehetjük magunkat, akkor ténylegesen a huszonnyolcas számnak lennénk alávetve. Láthatjuk, hogy itt egy mély titok rejlik, és csodálatos összefüggés van a tér nagy szimbólumai között, amelyek a szellemi világ lényeiben és tényeiben tükröződnek. és a között, amit idegrendszerünk tartalmaz.

Most a tükröződés harmadik részéhez értünk. Ideg- rendszerünket tehát a szellemi világ építi fel. Ahol az idegek az agyba torkollnak, ott ismét tükröződés megy végbe. Itt a szellemi világ akad fenn. és most az hatol át, amit az ész világának ismertünk meg. A hierarchiák erői itt keresztülhatolnak, és az ész világa felépíti bennünk azt, ami az idegek mögött található: agyunkat és gerincvelőnket. Agyunkban és gerincvelőnkben van tehát mindannak a tevékenységnek az eredménye, ami végül is az ész világából származik. Aki be tud tekinteni a szellemi világba, az az agy és az idegrendszer legkisebb visszatükröződésében is a nagy világfolyamatok pontos képmását látja.

Az ősképek világa azonban teljesen áthalad rajtunk, anélkül, hogy feltartóztathatnánk. Minek a révén lehet tudatunk valamiről a mindennapi életben? Annak révén, hogy fel tudjuk tartóztatni. Az elemi világ egy részéről azáltal tudunk, hogy azt feltartóztatjuk. Érzékelő szerveinkben ennek az elemi világnak a termékei vagyunk. Azáltal van tudomásunk érzékszerveinkről, hogy az elemi világ egy részét feltartóztatjuk. Idegeinkben a szellemi világ termékei vagyunk. Amikor idegeinkről tudomást szerzünk, bizonyos módon a szellemi világról is tudomást szerzünk, természetesen csak képmások formájában, ahogy a szellemi világ egy részét visszatartjuk. Mit ismer az ember az elemi világból? Amit érzékszervei visszatükröznek. És mit ismer a szellemi világból? Azt, amit idegei visszatükröznek, ez az, amit általában természeti törvényeknek neveznek. A természeti törvény nem egyéb, mint egyfajta árnykép, a szellemi világ letompított tükörképe. És amit az ember saját szellemi életének, saját értelmének tart, az az ész világának letompított tükörképe. Amit nyelvünk intellektusnak, értelemnek nevez, az az ész világának a képmása, de gyenge, árnyékszerű képmása.

Most megkérdezhetjük: mire kellene képesnek lennünk, hogy a felsoroltaknál többet lássunk? Ha többet akarunk látni, olyan helyzetbe kell kerülnünk, hogy többet tartóztassunk fel. Ha az ősképek világáról akarnánk benyomást szerezni, akkor azt valamilyen módon fel kellene tartóztatnunk. Fizikai szerveink csak úgy lehetnek, hogy beengedjük magunkba az elemi világot, aztán feltartóztatjuk. Így alakul ki például a szemünk. Ideg- rendszerünk csak úgy lehet, hogy a szellemi világot engedjük be magunkba, aztán feltartóztatjuk. Csak azáltal van bennünk gondolkodási erő, hogy beengedjük az ész világát, aztán feltartóztatjuk. Így alakul ki az agyunk. Ha magasabb szerveket akarunk kialakítani, akkor lehetőséget kell találnunk, hogy az ezeknél is magasabb világot visszatartsuk. Elébe kell állítanunk valamit, ahogyan agyunk révén az ész világa elé állítjuk azt, ami visszatartja, aztán tükröződik rajta. Az embernek tehát tennie kell valamit, ha magasabbra akar fejlődni. Tennie kell valamit, hogy visszatarthassa a magasabb világot, hogy abból erőket kapjon, amelyek egyébként áthaladnak rajta. Mert az ősképek világának erői egyszerűen áthatolnak rajtunk. Létre kell hoznunk egy tükröző készüléket. Olyan értelemben, ahogy a mai ember számára szükséges és lehetséges, az imaginatív megismerésből kiinduló és az emberi lelken munkálkodó szellemtudományos módszer alkot ilyen készüléket.

Az ember általában a fizikai külvilágot ismeri meg. Ha magasabb megismeréshez akar jutni, akkor tennie kell valamit, hogy magasabb szerveket alakítson ki magának. Az ész világánál magasabb világot, a ősképek világát, megállásra kell késztetnie önmagában, és ez úgy történik, hogy egy új tevékenységet alakít ki. Könnyen meg lehet érteni, hogy a normális tudati tevékenységgel nem lehet magasabb megismeréshez jutni, mert az, amit az ember a szokásos tudatával létrehoz, abból jön létre, amit véghez viszünk. Kell tehát valamit tennünk, amivel új tevékenységet hozunk létre, amit szembe helyezünk az ősképek világával, és azt így feltartóztathatjuk. Ez oly módon történik, hogy az ember megtanul átélni olyan belső élményeket, amelyek nem tartoznak a szokásos tudat élményeihez. Egy ilyen élmény leírását megtalálhatják „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben, ahol a rózsakeresztes meditáció felépítéséről van szó.

Hogyan élhetjük át belsőleg helyesen ezt a rózsa- keresztes meditációt? Bár ezt már korábban itt is elmondtam, most megismétlem, hogy az egészet átlássuk. Aki egy szellemi tanítványt a megismerés magasabb fokára akar vezetni, először - kezdetként - ezt fogja mondani neki: nézd a növényt, ahogy kinő a talajból, szárat növeszt, leveleket hajt, majd virágja és gyümölcse lesz. Úgy növekszik, hogy átjárja a zöld növényi nedv. Most hasonlítsd össze ezt a növényt az emberrel. Tudjuk, hogy az embert átjárja a vér, és azt is tudjuk, hogy a vér külső kifejeződése annak, ami az emberben szenvedélyekként, ösztönökként és vágyakként lüktet. Mivel az ember én-lény, a növénynél magasabb rendű lénynek tűnik. Nos, egy fantaszta azt hihetné - bár ilyen sok van -, hogy a növény hasonló tudattal rendelkezik, mint az ember, hogy belsőleg tükrözni tudja a külső benyomást. Mert nem annak révén van tudatunk, hogy valamilyen tevékenységet végre tudunk hajtani - ezt a növény is tudja -, hanem annak révén, hogy egy külső benyomást belsőleg tükrözni tudunk. Az ember képes erre. Bizonyos vonatkozásban tehát magasabbra fejlődött, mint a növény, amely ezt nem tudja megtenni. Ezzel szemben viszont el kellett fogadnia egy bizonyos alsóbbrendűséget, annak lehetőségét, hogy tévedhet. A növény nem téved, követi a maga törvényeit. Itt nem beszélhetünk tévedésről, a növénynek nincs alacsonyabb rendű és magasabb rendű lénye, nincs benne olyasmi, amit alacsonyrendű ösztönöknek, vágyaknak és szenvedélyeknek lehetne nevezni. Amikor egy növény előtt állunk, hatással van ránk szűzi tisztasága, míg az embert áthatják az ösztönök, a vágyak és a szenvedélyek. Az ember tehát a maga piros vérével úgy áll szemben a növénnyel, mint olyan lény, aki bár tudatilag magasabbra fejlődött, e magasabbra fejlődésért cserébe el kellett fogadnia egyfajta visszacsúszást, egy alsóbbrendűséget.

A tanító mindezt megvilágítja a szellemi tanítványnak. Aztán utal rá, hogy az embernek most el kell érnie azt, ami alacsonyabb fokon a növényben tárul elé. Ismét uralkodnia kell ösztönein, vágyain és szenvedélyein, mindazon, ami forrongó vérében buzog. Akkor lesz úrrá rajtuk, ha majd magasabb természetével legyőzi alacsonyabb természetét, ha piros vére olyan tiszta lesz, mint a zöld növényi nedv, amely felpiroslik a rózsában. Ez a piros rózsa annak szimbóluma, amivé az embernek válnia kell, ha átéli azt a reális eszményt, amelynek révén magasabb természete uralkodni fog alacsonyabb természetén. A rózsára úgy tekintünk, mint előképre, mint szimbólumra, a megtisztított, lecsendesített vér jelképére. És ha aztán a piros rózsát egyesítjük a halott fából készült fekete fakereszttel, amit a növény maga után hagy, miután elhalt, elszáradt, akkor a fekete fakereszten lévő piros rózsakoszorú szimbóluma lesz annak, hogy az ember magasabb természete úrrá lesz alacsonyabb természetén, amelyet le kell győznie. A fekete fakereszt, az ember legyőzendő alacsonyabb természetének a jelképe, és a piros rózsa a megtisztított piros véré. A rózsakereszt az emberi fejlődést jelképezi, ahogy ez a világban végbe megy. Itt nem egy absztrakt fogalom áll előttünk, hanem egy olyan jelkép, amit átélünk és átérzünk. Lelkünk átmelegszik, ha úgy tekintünk az emberi fejlődésre, ahogy azt a rózsakereszt ábrázolja.

Láthatjuk ebből, hogy az embernek lehetnek olyan képzetei, amelyek nem külső dolgoknak felelnek meg. Aki csak az átlagos tudatnál akar maradni, most ezt mondhatja: őrült fantaszta vagy! Miben segít ez a rózsakereszt? A képzetek valótlanok, ha nem ábrázolnak valami külső dolgot. Létrehoztál egy rózsakeresztet. Hol létezik ilyesmi? Hol nőnek rózsák a kiszáradt fán? - Ezt lehet mondani. De éppen az a lényeg, hogy lelkünkben olyan képességet sajátítsunk el, amely a szokásos tudatban nem létezik. Olyan tevékenységhez kell felemelkednünk, ahol a bennünk kialakított képzetek nem csupán kapcsolatban állnak valamilyen külső dologgal, hanem ahol a külső dolgokat eleven képzetekké dolgozzuk fel, amelyek kapcsolatban állnak ugyan a külvilággal, de mégsem olyanok, mint az. A rózsakeresztnek van bizonyos kapcsolata a külvilággal, de e kapcsolat módját, mi alakítjuk ki. Megérezzük a felemelkedést a növénytől az emberig. Eleven érzésekkel rajzoltuk fel magunk előtt a rózsakereszt képzetét. Így lehet bizonyos jelképeket a lélek elé állítani.

Hogy pontosan értsük egymást, még egy jelképet állítok a lelkük elé. Nézzük egy ember mindennapi életét, ahogy életének napjait éli. Mindenekelőtt a nappal és az éjszaka, az ébrenlét és az alvás váltakozását látjuk. Nappal számos élményünk van, reggeltől estig minden lehetséges dolgot átélünk. Megkérdezhetjük: mi történik éjszaka? A korábbi előadásokból úgy tudjuk, hogy a szellemi világból öntudatlanul bizonyos erőket merítünk. Napközben élményeink tudatosak, az éjszaka folyamán öntudatlanok. Ez a váltakozás fennáll. Ha tehát néha bizonyos önismeret-szerzés céljából önmagunkba tekintünk, feltehetjük a kérdést: hogyan haladsz előre? Valóban előrevitt a nap minden élménye a megfelelő lendülettel? Tulajdonképpen van-e oka az embernek az elégedettségre, ha naponta csak egy kis mértékben jut előre, azáltal, hogy napközben élményei vannak, éjszaka pedig erőket kap? Úgyszólván igen sokat kell az embernek napközben átélnie, hogy élményei következtében egy kicsit érettebb legyen. Tegyük fel, tehát a kérdést: tulajdonképpen mennyivel lesz az ember érettebb, amikor egy nap folyamán engedi, hogy az élmények hassanak rá, éjszaka folyamán pedig erőket kap? Úgy találjuk, hogy tulajdonképpeni lényünk, énünk, igen lassan jut előre, miközben viszonylag igen sok élmény halad el mellettünk. Napi élményeinket és lényünk előrehaladását a fejlődésben valahogy így képzelhetjük el: énünkkel egy nap alatt talán egy kicsit előbbre jutunk, a következő nap megint egy kicsit, és így tovább. És akkor ezt egy kicsit még el is túloztuk, mert valójában az emberek többsége csak nagyon keveset halad előre nap, mint nap. Ha életünk boldog időszakára, gyermekkorunkra tekintünk vissza, azt fogjuk látni, hogy gyermekként rendkívül gyorsan fejlődtünk későbbi életünkhöz viszonyítva. Nem alaptalan, ha azt állítjuk, hogy egy világutazó sem jut előbbre mindazzal, amit utazásai során tapasztal, mint a gyermek azzal, amit dajkájától tanult.

Az én szakaszos előrehaladását egy ábrán lehet szemléltetni. A függőleges bot az előrehaladást, a körülötte kígyózó vonal a nappali élményeket jelzi. Napközben sok élményünk van, ezek a metszéspontig visznek bennünket. A következő napon megint sok élményünk van, ezek megint egy ilyen szakaszt tesznek ki. Ha most azokat az erőket nézzük, amelyek éjszaka érnek bennünket, ezeket szaggatott vonallal ábrázolhatjuk. Így tehát az ember előrehaladását az élményeihez viszonyítva egy függőleges bottal és két kígyózó vonallal jelölhetjük, az egyik világos, a másik sötét. A világos kígyóvonal jelzi a napi élményeket, a sötét az éjszakai erőket. Így megkapjuk az emberi élet jelképét.

Készíthetünk magunknak egyszerű és bonyolult jelképeket. Egy egyszerű jelkép a következő: átadjuk magunkat a csírázó növény szemlélésének, hogyan növekszik addig, amíg a gyümölcs megjelenik, aztán lassan elszárad, míg végül a magot kivéve, minden része tönkremegy. Így a növény kifejlődésében és elhervadásában egy egészen egyszerű jelképet kaphatunk. Az alábbi vonal egyszerű jelképe annak, ami a növekvő és elszáradó növénnyel történik.

A rózsakereszt az emberi fejlődés jelképe, ahogy alacsonyabb lényétől a magasabbhoz emelkedik, míg a Merkúr-bot az én előrehaladásának szimbóluma nappali és éjszakai élményei útján. Így alakíthatunk ki különböző jelképeket. Ezek a jelképek semmi külső dolgot nem tükröznek, de ha belső elmélyedéssel átadjuk magunkat jelentésüknek, akkor úgy dolgozunk a lelkünkön, hogy olyan belső tevékenységhez szoktatjuk, amelyet egyébként nem végez. E belső tevékenység eredményeképpen létrejön egy belső erő, amely képes arra, hogy feltartóztassa azt, amit az ősképek világának nevezünk.

A jelképek nemcsak szemmel látható képek lehetnek, hanem szavak is, amelyekben a világ mély igazságai foglalhatók össze. Ha a világ átfogó nagy igazságai jelképes mondatokban fejeződnek ki, akkor ez egy olyan szövedék, amellyel alakítani tudjuk lelkünk szubsztanciáját. Ha így dolgozunk magunkon, tudatosan alakítjuk azt, amit közreműködésünk nélkül a külső világ végzett rajtunk, amikor az ész világa agyunkat, a szellemi világ idegrendszerünket. és az elemi világ érzékszerveinket alakította ki. Az ember maga alakíthat ki az agynál magasabb szerveket, amelyek azonban külsőleg nem láthatók, mert a fizikai világon kívül helyezkednek el. A szokásos mindennapi tudat ezeket a szerveket nem tudja érzékelni. Ahogy az elemi világból alakult ki a szem. a szellemi világból az idegrendszer és az ész világából az agy, úgy alakul ki az ősképek világából az, amit magasabb szerveknek nevezünk. azok a szervek, amelyek fokról-fokra képessé tesznek bennünket arra, hogy a szellemi világba belelássunk. Ezeket az érzékelő szerveket, minthogy az emberből szellemi virág-képződményekként alakulnak ki, lótuszvirágoknak, vagy szellemi kerekeknek, csakráknak nevezzük.

Annál, aki ilyen gyakorlatokat végez, amilyeneket leírtunk. a tisztánlátó tudat ténylegesen új szerveket fog észlelni, amelyek a szokásos tudattal nem láthatók. A homlok közepén kialakulhat olyasmi, ami egy kerékhez, vagy virághoz hasonlít, és amit kétlevelű lótuszvirágnak nevezünk. Ez egy szellemi érzékszerv. Ahogy a fizikai szervek azért vannak, hogy általuk a körülöttünk lévő világról tudomást szerezzünk, a szellemi érzékszervek arra valók, hogy a szellemi világról tudósítsanak bennünket, amelyet a szokásos, normális tudattal nem tudunk érzékelni. Ezeket a szerveket tulajdonképpen az emberi lélekből kisarjadó erők és erő-rendszerek hozzák létre. Egy másik lótuszvirág a gégefő tájékán jöhet létre, egy harmadik a szív tájékán, és így tovább. Ilyen szellemi szerveket - a kifejezés ellentmondást tartalmaz, de nincs megfelelő szavunk a jelenlegi nyelvben, ami megfelelne - akkor tudunk kialakítani, ha teljes belső odaadással, türelmesen és energikusan újból és újból olyan jelképes képzeteknek adjuk át magunkat, amelyek nem külső képzetek, hanem eltérnek attól, amit a szokásos tudat átél, lelkünkben működnek, és olyan erőket hoznak létre, amelyek torlaszt jelentenek az ősképek világa előtt.

Nem elég azonban, ha csak idáig jutunk el, mert akkor még semmit sem látunk. Aki már szellemi látó, láthatja az idáig jutott embernél a vonatkozó érzékszerveket, de ezeket tovább kell fejleszteni a szellemi látásig. Ezek most kialakultak abból a világból, amely magasabb, mint azok a világok, amelyek eddig bennünket alakítottak. Most a második lépés következik, amellyel előkészítjük a tulajdonképpeni látást. Ez az előkészítés abból áll, hogy az, aki a magasabb megismerést, tehát a lótuszvirág kialakítását már elérte, most a belső lelki munka magasabb fokára tér át. Ez valamivel nehezebb, mint az előző volt. Az első fok abból áll, hogy lehetőleg sok szimbolikus képzetet alakít ki magában, olyan jelképes képzeteket, amelyeket a szellemi kutatás valamennyi iskolájában megadnak a szellemi tanítvány egyéniségének megfelelően. Így a tanítvány fokról-fokra, türelemmel és kitartással kialakíthatja a maga szellemi érzékszerveit. A következő fokozat abból áll, hogy miután az ember már elsajátított egy bizonyos készséget az ilyen képzetek kialakításában, képessé kell válnia arra, hogy ezeket a képzeteket tudatából kiiktassa, és csak arra legyen tekintettel, ami ezeket a képeket létrehozta.

A rózsakereszt képzetének létrehozásánál egy meghatározott tevékenység vezérelt bennünket. A növényre és az emberre tekintettünk, valamint a távoli jövőre, és lelkünkből így építettük fel a jelképet. Tegyük fel, hogy most ezt a jelképet teljesen eltüntetjük. Távolítsuk el tudatunkból a rózsakeresztet, vagy a Merkúr-botot, és tegyük fel a kérdést: hogyan hoztuk létre ezt a képet? Figyeljünk saját tevékenységünkre, anélkül, hogy annak eredményét tekintetbe vennénk. Ez nehezebb. Eltekintünk tehát a jelképtől, és az azt létrehozó tevékenységünkre figyelünk. Eltereljük a figyelmet önmagunkról. Miután egy jelképet létrehoztunk, így gondolkodunk: hogyan hoztad ezt létre? Elképzeljük, mit tettünk, hogy ez létrejöjjön. A legtöbb embernek sok-sok próbálkozást kell tennie, hogy eljusson a jelképtől a jelképet létrehozó tevékenységig. Ezt be kell gyakorolni. Az ember így szól önmagához: amikor a jelképet létrehoztam, semmi más nem volt. Ez igen sokáig tart. A jelképeket újra meg újra létre kell hozni, hogy aztán eltávolítsuk őket, és a jelképet létrehozó tevékenységet élhessük át.

Ha a gyakorlatokat hosszabb időn át végezzük, és úgy érezzük, hogy bensőnk mintegy forrni és buzogni kezd, akkor már egy lépéssel előbbre jutottunk. Akkor már addig jutottunk, hogy valóban átélhetjük azt az időpontot, amikor nemcsak magasabb érzékszerveink, vagyis lótuszvirágaink vannak, hanem különféle nem is sejtett új dolgok felvillanását látjuk, bepillanthatunk a szellemi világba. Elértük azt a fokot, hogy egy új terület nyílik meg előttünk. Ez az élmény nagyjából a következő: mindent magunk mögött hagytunk, elhagytuk a megszokott külső érzéki világot. Belemerültünk a jelképek világába, most ezeket a jelképeket eltávolítjuk, fekete sötétség van körülöttünk. A tudat azonban nem szűnik meg, hanem buzogni és forrni kezd egyfajta tevékenységben. És ezáltal képesek leszünk további dolgokat feltartóztatni. Korábban az ősképek világát tartottuk vissza, most azt is visszatartjuk, amit az ész világának nevezhetünk, de másképpen, mint korábban - most az ellenkező oldalról. Visszatartjuk azt, ami egyébként beáramlik. Korábban csak az ész világának árnyképeit láttuk saját értelmi tevékenységünkben. Most az ész világát a másik oldalról látjuk. Látjuk azokat a lényeket, akiket hierarchiákként jelöltünk meg, - most lassanként minden megelevenedik.

Ez a következő lépés, amit meg kell tennünk. Ez azonban még nem minden. A további lépés abból áll, hogy saját tevékenységünktől is el kell tekintenünk. El kell nyomnunk a képeket, és vissza kell tartanunk tevékenységünket. Most el kell tekintenünk ettől a tevékenységtől, ezt is el kell nyomnunk. Itt ismét észrevesszük, mennyire nehéz ezt véghez vinni. Még tovább tart, amíg egyáltalán valamit elérünk. Mert általában az történik, hogy ha az ember eltekint saját tevékenységétől, rendszerint elalszik, vagy olyan állapotba jut, amely hasonló az elalváshoz. Ha azonban tudata már valamelyest megmarad, akkor eljut oda, hogy már nemcsak az ész világát tartja vissza, hanem a szellemi világot is. A másik oldalról látja a szellemi világot. A szellemi világban most meglátja a tényeket és a lényeket.

Azt a megismerést, amelyhez azáltal jutunk el, hogy a képeket kitöröljük, és a tevékenységet visszatartjuk, inspiratív megismerésnek nevezzük, míg azt, amit akkor érünk el, ha a saját tevékenységünket kikapcsoljuk, intuitív megismerésnek. Ezek révén megláthatjuk a szellemi világ igazi alakját, amelyet egyébként csak árnyképszerűen látunk a természeti törvényekben. Most megláthatjuk a lényeket és a tényeket a maguk tudati területén, amelyek megjelennek a természeti törvényekben és a természet tényeiben.

Most leírtunk egy megismerési utat, ami egészen más, mint amikor egyszerűen a szellemi világba való leereszkedésről vagy felemelkedésről tudósítunk. A szellemi fejlődés módszere útján létrehozunk valamit, ami egészen más úton vezet be bennünket a szellemi világba. Ez a módszer először megalkotja a szerveket, azáltal, hogy az ősképek világát visszatartja, és felhasználja ezeknek a szerveknek a kialakítására. Aztán az ember az imaginatív és inspiratív világ útján visszajut a szellemi világba, amelybe most már be tud tekinteni. Ha azonban eljut az intuitív megismeréshez, és ezt tovább fejleszti, akkor elérkezik oda, amit úgy fejezhetünk ki, hogy visszatér az elemi világba. Belenövekszik ebbe, mégpedig úgy, hogy nem előkészítetlenül érkezik, hanem teljesen felkészülve, mert ezt, mint végső célt látja maga előtt.

Ez az út azért nehezebb sokak számára, mert nagy lemondást igényel. Hosszú ideig kell gyakorolni a jelképekben való elmélyedést, és várni kell, amíg szervek kialakulnak. És ezzel még nem jut el a látáshoz. A mai emberek gyakran ezt mondják: az a fontos számomra, hogy valamit lássak! Nem akarnak biztos úton járni, hanem elsősorban eredményt akarnak elérni. Az eredmény kétségkívül megjön, de ezt bizonyos lemondással kell kivívni. Először önmagunkon kell dolgoznunk, hogy aztán e munka révén lassanként az említett módon fokozatosan tovább lépjünk, és bejussunk a magasabb világokba. Amit először az ész világából és a szellemi világból látunk, az igen halvány. Amikor az ész világából visszaérünk az elemi világba, amikor tovább megyünk az intuitív megismerésben, csak akkor kap mindez színt és fényt, mert csak akkor itatódik át az elemi világ hatásával. Mindezt áttekinthetően leírni csak az intuitív megismerés szempontjából lehet.

Szükség van tehát bizonyos lemondásra. Csak úgy juthatunk előre, ha örömünket leljük a jelképekben, ha türelemmel és kitartással dolgozunk a szervek kialakításán, még ha kezdetben keveset látunk is a szellemi világból. De ha örömmel veszünk részt ebben a belső munkában, ezáltal megszűnik a lemondás érzése. Az ilyen tevékenység finom belső megragadásában kell örömet találnunk. Ha ezt az utat követjük, jutalmunkat csak később nyerjük el, de ez biztos út, amely megóv minden képzelődéstől, minden illúziótól. Ha imaginatív megismeréshez jutottunk, akkor már közvetlenül a mi világunk felett álló világba érkeztünk. Ezt azonban legfeljebb úgy érzékeljük, hogy azt érezzük, lényünkbe beletagolódik valami egy magasabb világból. Csak fokozatosan jutunk el a magasabb világ igazi megértéséhez. E fejlődés menetéről, amellyel ide eljutunk, „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” és „A szellemtudomány körvonalai” című könyveimben találhatnak vázlatszerű ismertetést. Ezekben a nyilvánosság számára írtam le ezeket a dolgokat, némileg rövidebben. Ma szeretnék még néhány részletet ezekhez hozzáfűzni, és ha ezt majd hozzáveszik az ott ábrázoltakhoz, mélyebb megértéshez juthatnak. A most leírt úttal megpróbáltam megértetni, hogy a szokásos emberi szemlélet alapjai, a mikrokozmoszban kialakuló érzéki szemlélet, az idegrendszer és az agy, a makrokozmosz lényeinek és működésének tükröződései.

Megmutattam, hogy mielőtt elkezdtünk volna dolgozni magunkon, hogy a magasabb embert kialakítsuk, hogyan működtek és tevékenykedtek rajtunk a magas hatalmak, hogy a köznapi emberi kialakítsák. Láttuk, hogy most ténylegesen azt a tevékenységet folytatjuk, amelyet már rajtunk elvégeztek. Ahogy fizikai emberekként a magasabb világokból felépültünk, úgy építjük most fel a szellemi embert önmagunkból. Miközben a fejlődésben előrehaladunk, magunk is felemelkedünk. Aki a fejlődés fogalmát komolyan veszi, annak számára nem tűnhet csodálatosnak, hogy ilyen fejlődés lehetséges. Aki úgy hiszi, hogy ami ma van, az a lét korábbi fokozatain keresztül fejlődött idáig, annak azt is hozzá kell tennie, hogy a fejlődés tovább folytatódhat. Mivel a mai ember tudatos lénnyé vált, fejlődését is tudatosan kell kézbe vennie. Láttuk, hogy amit fejlődési útként leírtunk, azt az ember teljesen tudatosan viheti véghez. Akinek tanítóra van szüksége, ez nem olyan értelemben szükséges számára, mint a régi módszereknél, amikor a tanító átvett valamit a tanítványtól, vagy beleárasztott valamit, tehát amikor a tanítvány önállótlan volt. Ma olyan úttal ismerkedtünk meg, amely a modern ember tudatának teljesen megfelel. Aki ma ezen az úton jár, az csak olyan értelemben bízza rá magát a szellemi tanítóra, mint ahogy egy matematika tanárra rábízzuk magunkat. Ha nem tételeznénk fel, hogy többet tud, mint mi, akkor teljesen felesleges lenne, hogy elmenjünk hozzá. Így bízzuk rá magunkat arra a vezetőre is, aki nem ad mást, csak útmutatást, jelképet. Aztán a hatás folytán észrevesszük, hogy ez a jelkép hová vezet. Lépésről-lépésre a magunk urai maradunk. Követjük a szellemi tanító útmutatásait, ahogy a matematika tanár útmutatásait is követjük, amikor feladatokat ad. Csak míg egy matematikai problémát az értelmünkkel oldunk meg, a szellemi tanító útmutatásait teljes lelkünkkel követjük. Az új beavatási módszer lényege az, hogy a legnagyobb mértékben számol az ember önállóságával. A vezető már nem a régi értelemben vett guru, csak tanácsokat ad: így és így kell tenni, hogy a megfelelő módon előre jussunk.

Az egymást követő korszakok úgy változnak, hogy mindig új állapotokon haladunk át. Ezért a beavatás módszerei is változnak. A régi korokban más beavatási módszerekre volt szükség, mint ma. A mai ember számára az a módszer a megfelelő, amit leírtam. Ezt a legfontosabb szimbólum alapján rózsakeresztes iskolázásnak nevezhetjük. Sok szimbólum van, de a rózsakeresztes szimbólum a legfontosabb, mert az emberi fejlődés jelképe. A rózsakeresztes módszer a tulajdonképpeni modern beavatási módszer, mert képes arra, hogy a mai embert a rászabott, megfelelő módon a magasabb világokba bevezesse.

Mindezt ma csak vázlatosan ismertettük. Holnap azt fogjuk leírni, hogy aki lépésről-lépésre dolgozik önmagán, hogyan növekszik bele a szellemi világba, és az hogy tárul fel előtte fokról-fokra. Ma azt ábrázoltuk, hogy az embernek mit kell tennie. Holnap arról beszélünk majd, hogy milyen lesz az ember, és mi jelenik meg előtte.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként