Tegnap megkíséreltünk egy kicsit betekinteni abba. amit a makrokozmoszba, a nagyvilágba való belépésnek nevezhetünk, ellentétben az előző napok fejtegetéseivel, amelyek a mélyebb misztikus utat, vagyis a mikrokozmoszba való leszállást kívánták lelkük elé állítani. Tegnap megmutattuk, hogy a makrokozmoszba, a nagyvilágba való felemelkedés hogyan vezet oda, amit a szellemtudományban szokás szerint elemi világnak neveznek, hogyan emelkedik fel az ember ezen keresztül a szellemi világba, majd az ész világába és végül egy még magasabb világba, amit a tegnapi előadás végén úgy jellemeztünk, mint az ősképek világát. Közben rámutattunk arra, hogy a mai beszédben már nincsenek helyes kifejezéseink ezekre a világokra, mert a régebben tartalmasabb német „ész” (Vernunft) szó triviálissá vált, olyasmire használják, ami általában csupán az érzéki világban érvényes, és ezért könnyen félreérthető, ha az úgynevezett szellemi világnál magasabb világ megjelölésére használják.

Természetesen ezekről a világokról nem órákig, hanem hetekig, hónapokig lehetne beszélni. Csak teljesen vázlatszerűen lehet ezt vagy azt kiemelni. Hogy még pontosabb képzeteket kapjunk ezekről a világokról, néhány dolgot még meg kell említenünk. Ha az ember a tegnap említett módon jut el az elemi világba, tehát kap egy valódi áttekintést arról, amit szokás szerint elemeknek - föld, víz, levegő, tűz - neveznek, akkor megtudja, hogy saját testisége is - ezen most a teljes testiséget értjük, tehát azt is, amit az ember magasabb részeinek nevezünk - ebből az elemi világból épül fel. Ezen az észrevételen kívül még egyebet is megtudunk, azt ugyanis, hogy az elemi világ külső szemlélete eltér belső észlelésétől. Ha szellemi látás nélkül, a szokásos mindennapi emberi tudattal magunkba tekintünk, akkor találunk bizonyos tulajdonságokat, amelyek félig a lelkiséghez, félig a testiséghez sorolhatók, olyan tulajdonságokat, amelyeket temperamentumoknak nevezünk. E temperamentumokat megkülönböztetve beszélünk melankolikus, flegmatikus, szangvinikus és kolerikus temperamentumról.

Tegnap mondtuk, hogy a makrokozmoszba lépve az ember nem érzi úgy, mintha szemben állna a dolgokkal, hanem hogy benne van az elemi világ minden tényében. Amikor valamilyen fizikai tárgyat nézünk, azt mondjuk: a tárgy ott van, mi itt vagyunk. És a fizikai világban addig vagyunk értelmes emberek, míg egészen világosan meg tudjuk különböztetni magunkat a tárgyaktól és lényektől. Ahogy azonban beleéljük magunkat az elemi világba, ez a megkülönböztetés lényegesen nehezebbé válik, mert összenövünk a szellemi világ lényeivel és tényeivel. Ezt tegnap főként a tűz elemével jellemeztük. Azt mondtuk, hogy ez nem fizikai tűz, hanem olyasvalami, ami a belső lelki melegséggel, a lelki tűzzel hasonlítható össze. Ha az elemi világ tüzet valóban észleljük, ekkor ez összeolvad velünk, benne érezzük magunkat a tűz lényében, mintegy egyesülünk vele. Az összeolvadásnak ez az érzése a többi elemnél is bekövetkezhet. Ez alól bizonyos vonatkozásban csak a föld eleme kivétel. Említettem, hogy az elemi világban azt nevezzük földnek, amihez nem tudunk hozzáférkőzni, ami mintegy visszalöki az embert.

Az elemi világ négy jellemzett elemével sajátos, mondhatnánk titokteljes rokonságban állnak az úgynevezett temperamentumok, mégpedig úgy, hogy rokonság áll fenn a melankolikus temperamentum és a föld között, a flegmatikus temperamentum és a víz között, a szangvinikus temperamentum és a levegő között, és a kolerikus temperamentum és a tűz között. Az elemi világ átélésekor ez a rokonság úgy jut kifejezésre, hogy például a kolerikus ember inkább az elemi világ tűz-elemében lévő lényekkel hajlamosabb összenőni, mint a többiekkel. A szangvinikus ember inkább a levegő elemében lévő lényekhez érez vonzódást, a flegmatikus a víz elemében élő lényekkel és a melankolikus a föld elemében lévőkkel, így az ember, amikor valóságos átélés útján belép az elemi világba, különböző függőségbe kerül, és könnyen elképzelhetjük, hogy a különböző emberek a legkülönbözőbb dolgokat mondhatják el az elemi világról, és tulajdonképpen mindegyiknek megvan a maga igaza, amikor saját élményeit beszéli el.

Aki ismeri a dolgokat, az tudja, hogy ha egy melankolikus vázolja az elemi világot, olyan világként írja le, amelyben sok minden van, ami őt visszalöki. Ez egészen természetes, mert melankóliája révén, titokzatos módon rokonságban van a földiséggel, és a többi hatástól eltekint. A kolerikus viszont azt fogja elmondani, mennyire tűzszerű ott minden, mert az ő számára minden tűzben izzik, és a többitől tekint el. Ezért nem kell csodálkozni, ha bizonyos alacsonyabb szintű látók nagyon eltérő módon írják le az elemi világot, mert ezt csak akkor tudjuk helyesen megítélni, ha pontosan ismerjük saját magunkat. Ha tudjuk, hogy például milyen mértékben vagyunk kolerikusak, akkor tudjuk, hogy miért mutatkozik az elemi világ éppen ilyennek vagy olyannak. Ez az önmegismerés éppen arra buzdít, hogy ne csak arra fordítsunk figyelmet, amihez természetes tulajdonságaink közül a legtöbb rokonság fűz.

Ez lehetőséget ad, hogy szélesebb fogalmat alkothassunk arról, mit nevez a szellemtudomány önismeretnek. Az önismeret egyáltalán nem könnyű dolog, mert abból áll, hogy valóban ki tudjunk bújni önmagunkból, és kívülről tudjuk nézni saját lényünket, mintha teljesen idegen volna. Elképzelhetik, hogy ez nem éppen könnyű. Viszonylag könnyű az élet folyamán megszerzett lelki tulajdonságokkal tisztába jönni. Sokkal nehezebb azonban tisztába jönni a temperamentumokkal, mert ezek egészen a testiségig halnak. Ami az igazi önismeretben akadályoz, az éppen az. hogy a legtöbb ember mindig igazat ad önmagának. Általános egoista hajlam, hogy mindig igaznak tartjuk a világról alkotott ítéleteinket. Ezt nem kell túlságosan elmarasztalni és élesen kritizálni, mert az ember természetes tulajdonsága. Inkább azt kell mondani: hová jutnánk a mindennapi életben, ha nem rendelkeznénk azzal a biztonsággal, hogy szilárdan támaszkodjunk önmagunkra? Ha viszont az ember ilyen szilárdan támaszkodik önmagára, akkor magával viszi mindazt, ami temperamentumában rejlik. Rendkívül nehéz a temperamentumtól eltávolodni, és komoly önnevelésre van szükségünk ahhoz, hogy objektíven álljunk önmagunkkal szemben. Minden igazi szellemi kutató azt mondja, hogy tulajdonképpen a szellemi világba való behatoláshoz nem szükséges az érettség különös foka, inkább az, hogy képes legyen követni azt az alapelvet, hogy az ember csak akkor jut el az igazsághoz, ha nem veszi figyelembe saját véleményét. A saját véleménnyel kapcsolatban talán a következőképpen lehetne eljárni. Azt mondjuk magunknak, megnézem, emlékszem-e rá, hogy valamilyen véleményemet életem melyik szakaszában sajátítottam el. Képzeljük el, hogy valaki ilyen vagy olyan politikai irányt követ. Mielőtt elérné azt az érettséget, hogy a szellemi világba belépjen, teljesen objektíven fel kellene tennie a kérdést, mi vitt engem oda, hogy éppen ezt a gondolkodásmódot, ezt az irányt kövessem? Mennyire gondolkodnék másképpen, ha a karma erre vagy arra a helyre állítana? Ezt a kérdést fel kell tennünk magunknak.

Ha nemcsak átmenetileg, hanem újra meg újra gondosan feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy mi munkál bennünk, hogy jelenlegi mivoltunk hogyan jött létre, akkor megvan a lehetőségünk rá, hogy megtegyük az első lépéseket ahhoz, hogy kijussunk önmagunkból. A nagyvilágban, a makrokozmoszban nem olyan egyszerű a dolgokon kívül lenni, mint a fizikai világban. A fizikai világban könnyű egy rózsabokron kívül lenni, mert a hely természetes állapota ezt lehetővé teszi. Az elemi világban azonban éppen az következik be, hogy az ember belenő a dolgokba, azonosul velük. Mert ha már nincs meg az eszköz körülöttünk, hogy megkülönböztessük magunkat a dolgoktól, mivel bennük vagyunk, akkor nem tudunk tisztába jönni velük. Kolerikus temperamentumunk az elemi világban közvetlenül összekapcsol bennünket a tűz elemével, és már nem tudjuk megkülönböztetni, mi áramlik ki belőlünk, mi jön a dolgokból, vagy mi áramlik belénk a többi lényből, ha nem sajátítottuk el ehhez a képességet. Először tehát meg kell tanulnunk valamit, meg kell tanulnunk, hogy úgy legyünk benne egy lényben, hogy attól megkülönböztessük magunkat.

Csak egy lényen tanulhatjuk ezt meg, és ez mi magunk vagyunk. Mi vagyunk az a lény, akiben benne állunk, és akinél elkezdhetjük megtanulni, hogy megkülönböztessük magunkat tőle. Ha eljutunk oda, hogy lassanként úgy ítéljük meg magunkat, ahogy a mindennapi életben egy másik embert ítélünk meg, akkor megtanuljuk, hogy megkülönböztessük magunkat önmagunktól. Mindenkinek szüksége van rá, hogy feltegye magának a kérdést, miben különbözik a magunkról és a másokról alkotott ítéletünk? Az ember rendszerint önmagának ad igazat és nem a másiknak, ha annak véleménye eltér az övétől. A mindennapi életben ez így van. Nincs azonban hasznosabb annál, ha azzal kezdjük az önnevelést, hogy ezt mondjuk: nekem ez a véleményem, a másiknak más, arra az álláspontra akarok helyezkedni, hogy a másik véleménye éppen annyit ér, mint az enyém. A mindennapi életben szükség van erre az önnevelésre, hogy az elemi világba való belépéskor meg tudjuk különböztetni magunkat a dolgoktól, akkor is, ha bennük vagyunk.

Láthatjuk tehát, hogy bizonyos élménybeli finomságok mennyire döntőek, ha tudatosan akarunk a magasabb világokba emelkedni. Ebből a példából is kiderül, mennyire jogosult az, amit tegnap mondtam, hogy ha az ember a makrokozmoszba emelkedik, állandóan az a veszély fenyegeti, hogy elveszti énjét. Mert a mindennapi életben énünk tulajdonképpen nem egyéb, mint nézeteink, szokásaink, érzéseink összessége, és a legtöbb ember rendkívül nehéznek találja, hogy egyáltalán még valamit gondoljon, érezzen és akarjon, ha búcsút vesz attól, amivé az élet alakította. Ezért nagyon fontos, hogy mielőtt az ember rászánja magát arra, hogy belépjen a szellemi világba, megismerkedjen mindazzal, amit a szellemi kutatás kiderített. Ezért kell újra meg újra hangsúlyozni, hogy e terület ismerője sohasem fog segítséget nyújtani bárkinek is ahhoz, hogy a szellemi világba bevezesse, mielőtt az illető értelmével, mindennapi egészséges ítélő erejével fel nem fogta, hogy a szellemtudomány tanítása nem ostobaság, nem fantáziálás. Teljes mértékben lehetséges, hogy az ember bizonyos módon ítéletet alkosson a szellemtudományos közlések helyességéről vagy helytelenségéről. Bár szellemi látó szemek nélkül nem tudunk a szellemi világban kutatni, a látók közlései azonban kifejlesztenek bennünk bizonyos ítélő képességet. Figyeljük meg ezért az életet, érthetővé válik-e annak révén, amit a szellemi kutató mond. Az így kialakított ítéleteknek mindig lesz egy sajátosságuk: az átlagos emberi gondolkodást meghaladják. Mindabba, amit vélemények formájában elsajátítottunk, beleszólnak az emberi érzések is. Ha elfogulatlan ítélettel átadjuk magunkat annak, amit a magasabb világokról itt elmondtam, és az életben megszokott szimpátiáinkat és antipátiáinkat elhagyjuk, akkor úgy fogjuk találni, hogy a legkülönbözőbb emberekkel is lehetünk egy véleményen ezekről a dolgokról. A szellemtudományból kaphatunk valamit, ami a szokásos személyes véleményeket túlhaladja, és ami akkor is a miénk marad, ha belépünk a szellemi világba. Ezért fontos, hogy a szellemtudományos ismeretek egy bizonyos mennyiségét elsajátítsuk, mert ez megvéd bennünket attól, hogy énünket a szellemi világba való belépéskor azonnal elveszítsük.

Az én elvesztése a szellemi világba való belépéskor sok ember számára még egyéb következményekkel is járna. Ezek a következmények gyakran már a mindennapi életben is megmutatkoznak azok számára, akik felismerik őket. Itt olyasmihez értünk, amiről röviden beszélnünk kell. Fontos ezt tudni, amikor azokról az utakról szólunk, amelyek révén magunk juthatunk fel a szellemi világokba. A szellemi kutatónak semmilyen értelemben nem szabad álmodozónak, fantasztának lennie. Olyan biztonsággal és belső erővel kell mozognia a szellemi világban, mint a- hogy az értelmes ember mozog a fizikai világban. Minden ködösség, zavarosság bajjal járna, és veszélyes lenne, miután beléptünk a szellemi világba. Ezért szükséges és nagy jelentőséggel bír, hogy már a mindennapi életről egészséges ítéletet alkossunk. Különösen korunkban mutatkozik már a mindennapi életben is olyasmi, ami komoly akadályt jelentene a szellemi világba való belépéskor, ha nem vennénk tekintetbe. Ha végiggondolják életüket, és felidézik azt, ami születésük óta hatást gyakorolt életükre, akkor még felületes visszapillantással is sok mindenre fognak emlékezni, de sok mindenre azt mondják majd, hogy elfelejtették. Sok mindenről, ami befolyásolt, ami alakított bennünket, nincs világos tudomásunk, sok mindenre feledés borult. De nem tagadhatjuk valaminek az átélését csak azért, mert most nincs a tudatunkban. Miért felejtjük el az ilyen hatásokat? Azért, mert az élet minden nap újat hoz utunkba, és végül nem is tudnánk élni, ha mindent meg kellene tartanunk, amit átéltünk. Amit naponta átélünk, az képességekké válik bennünk. Már beszéltünk arról, hogy élményeink mintegy képességekké összegződnek. Mi lenne, ha mindenkor, amikor tollat ragadunk, emlékeznünk kellene azokra az élményekre, amelyeket átéltünk, amikor írni tanultunk? Az élmények összessége az írás képességévé alakul. Ezeket az élményeket, amelyek dolgoztak rajtunk, joggal borítja feledés, és jó hogy feledés borítja őket. A felejtés tehát nagy szerepet játszik az életünkben. Vannak területek, ahol jótékonyan hat, hogy átélünk valamit, aztán újra eltűnik a tudatunkból. Számos olyan benyomás ér bennünket, különösen a gyermekkorban, amelyeket teljesen elfelejtünk, nincsenek már tudatunkban, mert az élet eltörölte őket. Ez jó számunkra. mert nem is tudnánk élni, ha mindent magunkkal kellene hurcolnunk.

A felejtésnek azonban mégsem az a következménye, hogy ezek a benyomások elvesztik hatékonyságukat. Érhetnek olyan benyomások, amelyek eltűnnek emlékezetünkből, és bár nem tudunk róluk, mert elfelejtettük őket, hatékony erőkként működnek lelki életünkben. Ez odáig mehet, hogy lelki életünkre kártékony befolyást is gyakorolhatnak. Ha ezek az elfelejtett benyomások olyanok, hogy az egészséges lelki életet veszélyeztetik, akkor előfordulhat, hogy lelki életünk szétdarabolódik, szétválik, és ez a szétválás egészségtelen módon fog hatni egész lelki állapotunkra, és még testiségünket is befolyásolhatja. Kóros állapotokat idézhet elő, amelyeket különböző nevekkel jelölhetünk, nevezhetjük hisztériának, idegességnek, és így tovább, de amelyek alapjában véve teljesen érthetővé válnak, ha tudjuk, hogy a tudatos élet terjedelme nem fedi a teljes lelki élet terjedelmét. Ha valaki azzal jön, hogy mindenféléről panaszkodik, ami megnehezíti az életét, akkor a jó emberismerő felhívhatja a figyelmét erre vagy arra, amit már elfelejtett, amire már nem emlékszik, de ami lelki életében nem csekély erőként működik. Vannak az emberi léleknek bizonyos szigetei, amelyek - mondhatnánk - ellentétes módon állnak ott, mint a többi sziget. Ha valaki a tengeren jár. mondhatja, hogy szilárd talajon áll, ha egy szigetre lép. Az ember lelki életére mindenféle veszélyeket rejthet, ha olyasmibe ütközik, ami ilyen öntudatlan sziget, amiről nincs világos tudomása. A mindennapi életben ezek a szigetek úgy kerülhetők el, a legkönnyebben, hogy életünk egy későbbi pontjáról igyekszünk megérteni, milyen hatások értek. Rendkívül egészséges, ha az embernek olyan világnézete van, amelynek révén megértheti ezeket a lelki szigeteket, így el tudja viselni őket. Ha egy emberi lelket minden további nélkül elvezetnénk egy ilyen zátonyhoz, akkor először nagyon megriadna. De ha lehetőséget kap arra. hogy a dolgot megértse, hogy önmagát bizonyos megértéssel fogadja, akkor könnyebben eljut oda, hogy besorolja lelki életébe. Minél többet tudunk megértéssel felvenni tudatos lelki életünkbe, annál kedvezőbb lesz ez mindennapi életünkre.

Ilyen öntudatlan szigetek nemcsak a mindennapi életben vannak, hanem sokkal inkább előfordulnak a szellemi világban, amikor az ember kilép a makrokozmoszba. Láttuk, hogy az ember elalváskor minden éjjel kilép a makrokozmoszba, de amit ott átélhet, arra teljes feledés borul. Ha az elalvás pillanatában tudatosan lépne a makrokozmoszba, többek között saját magát is átélhetné. Saját emberi mivoltával volna ott jelen. Tegnap leírtuk, hogy ott az ember körül a makrokozmoszban szellemi lények és tények vannak. Ez kétségkívül így van, de mindezek között jelen van az embernek önmagára irányuló objektív szemlélete is. Most összehasonlíthatja magát ezzel a világgal és láthatja, mennyire tökéletlen ahhoz viszonyítva, ami ebben a világban van, mennyi olyan tulajdonsága van még, ami méltatlan ehhez a világhoz. Ott bőven van alkalom ahhoz, hogy elveszítse önbizalmát, biztonságát. Ettől megóvhatja a szellemi világba való belépést megelőző önnevelés, annak érett megítélése, hogy most még tökéletlen ugyan, de megvan a lehetősége ahhoz, hogy olyan képességeket szerezzen, amelyekkel felnövekedhet a szellemi világhoz. Az embernek képessé kell válnia arra, hogy elviselje saját tökéletlenségét, valamint annak látványát, amivé a tökéletlenség legyőzésével válhat, ha megszerzi a ma még hiányzó tulajdonságokat. Ez egy olyan érzés, amelynek a küszöb tudatos átlépésekor meg kell jelennie az emberi lélekben. Az embernek meg kell tanulnia, hogy jelenlegi helyzetét figyelembe véve tökéletlennek lássa magát. Meg kell tanulnia, hogy elviselje magát és így szóljon: ha visszatekintek mostani életemre és előző inkarnációimra, az vagyok, amit önmagamból csináltam. De lehetőséget kell találnia arra is, hogy e mellett az alakja mellett másik alakját is megérezze, aki így szól hozzá: ha dolgozol magadon, ha mindent megteszel annak kifejlesztésére, amire lényed legmélyén megvan a hajlamod, akkor olyan lénnyé válhatsz, mint a melletted álló reális eszménykép, akire félelem és csüggedés nélkül feltekinthetsz.

Félelem és csüggedés nélkül azonban csak akkor tud az ember feltekinteni arra, ami saját tökéletlensége mellett áll, ha ránevelte magát, hogy legyen ereje az élet nehézségeinek leküzdésére. Ha már a szellemi világba való belépés előtt gondoskodott arról, hogy a fizikai világban megszerezze a lelki erőt, hogy a fájdalmat, a szenvedést és az élet nehézségeit leküzdje, ha megedződött abban, hogy a nehézségekkel dacolva, szinte kívánja azokat, akkor az ilyen érzés kialakulásának pillanatától átérzi magában az impulzust: bármi történjen is veled, bármivel találkozol is a makrokozmosz szellemi világában, túl fogsz jutni rajta. Mert egyre erősebbé válnak benned azok a tulajdonságok, amelyeket azért sajátítottál el, hogy az akadályokat legyőzd.

Ha az ember így előkészült, akkor az elemi világba való belépéskor egészen sajátságos élménye lesz. Meg fogja érteni, amit átél, ha eszébe jut az, amit az előbb mondtam, hogy a kolerikus temperamentum a tűz elemével rokon, a szangvinikus a levegőével, a flegmatikus a vízével és a melankolikus a földével. Ha temperamentumunkkal beleéljük magunkat az elemi világba, akkor az elemi világ lényei annak megfelelően közelednek hozzánk, amilyenek mi vagyunk. A kolerikus tulajdonságok izzóan jelentkeznek a tűzelemben, a szangvinikus tulajdonságok elillanóan a levegő-elemben, a flegmatikusak mintegy a vízelemben és a melankolikusok a földelemben. Ki fog derülni, hogy amit önneveléssel, lelkünk megerősítésével elsajátítottunk, az hozzásegít bennünket, hogy ezt mondjuk: megvan az erőd ahhoz, hogy minden akadályt legyőzz!

Ami az emberben van, rokon azzal, ami a szellemi világban elébe lép, rokon azzal, ami az összes elemből mintegy egybeáradóan úgy közeledik hozzá, hogy önmagát, mint kívülálló lényt szemlélje. Ha elhatároztuk, hogy önneveléssel minden tökéletlenségünkön úrrá leszünk, akkor ez az impulzus úgy hat a lélekben, hogy előttünk áll ugyan ez a tökéletlen ember, de látványa nem sújt le. A megfelelő érettségi fok nélkül mindig ez a megsemmisítő érzésünk lenne, amikor megpillantjuk képmásunkat. Ettől őriz meg bennünket a mindennapi életben tudatunk megszűnése, mert egyébként elalváskor minden éjjel előttünk állna ez a tökéletlen ember, és lesújtóan hatna ránk, ha tudatosan aludnánk el. Ugyanígy előttünk állna az a másik lény is, aki megmutatná, hogy milyennek kellene lennünk. Ezért szűnik meg a tudat elalváskor. Ha azonban egyre inkább kialakítjuk magunkban az érettséget, ez azt fogja mondani nekünk: le fogod küzdeni az akadályokat! Akkor lassanként meglebben az, ami a mindennapi életben fátyolként terül el a lélek előtt, amikor elalszunk. Ez a fátyol egyre vékonyabb lesz, és végül el tudjuk viselni az előttünk álló alakot, aki saját képmásunk, és olyan, amilyenek most vagyunk, és észrevesszük a másikat is. aki azt jelzi, milyenek lehetünk, ha tovább dolgozunk önmagunkon. Ez az alak a maga pompájában, fenségében és dicsőségében mutatkozik meg. E pillanatban tudjuk, hogy ez a lény éppen azért hat olyan lesújtóan, mert nem vagyunk olyanok, mint ő, holott olyanoknak kellene lennünk, és hogy csak akkor szerezhetjük meg a helyes lelki beállítottságot, ha látványát el tudjuk viselni. Ez az élmény a küszöb nagy őre előtt való elhaladást jelenti. A küszöb nagy őre oltja ki a tudatot a szokásos elalváskor, úgy hogy feledést borít a tudatra. Megmutatja, mi hiányzik belőlünk, amikor a nagyvilágba akarunk belépni, és mivé kell alakítanunk magunkat, hogy fokról-fokra belenőhessünk ebbe a világba.

Korunknak szüksége lenne rá, hogy fogalmat alkosson az ilyen dolgokról, de rendkívül iszonyodik ettől. A mai kor egy sajátos átmeneti állapotban van. Elméletben sokan belátják, hogy tökéletlenek, de az elméletnél nem jutnak tovább. Ez leginkább szellemi életünkben mutatkozik meg. Győződjenek meg róla. Vegyenek kézbe egy irodalmi művet, amelyben a szellemi világról van szó a mai stílusban. Olyan hang szólal meg benne, amely teljesen ellentétes azzal, amit az előbb jellemeztem. Mindenütt hallhatják vagy olvashatják, amit ez vagy az jelent ki a szellemi világról: ezt tudhatja az ember, azt nem tudhatja. Gyakran találkozhatunk a „ember" szócskával a mai irodalmi művekben: ezt tudhatja az ember, azt nem tudhatja. Megismerési határt vonunk ezzel a szócskával, és ezt áthághatatlannak véljük. Valahányszor ilyen módon mondjuk ki az „ember” szócskát, ezt teljesen ellentétes módon használjuk, mint a szellemtudományban. Mert az élet egyetlen pillanatában sem szabad azt mondanunk: ezt az „ember” megismerheti, azt nem ismerheti meg az „ember”, hanem azt kell mondanunk: annyit tudunk megismerni, amennyi a jelenlegi fejlődési fokunknak megfelel, amennyit képességeink lehetővé tesznek, ha majd magasabb fokra fejlődünk, többet fogunk tudni megismerni. Az, hogy „az ember nem képes rá”, ilyen nincs. Aki így beszél, az már eleve elárulja, hogy az önismeret fogalmát sem képes megérteni. Mert tudjuk, hogy az ember fejlődőképes lény, és csak arról beszélhetünk, hogy képességeink jelenlegi fejlődési foka szerint mennyit tudunk megismerni.

Bármennyire is rossz ez „az ember nem tudhatja”, mégsem a legrosszabb, mert végül is csak egy kifejezési forma, amin túl tudjuk tenni magunkat. A szellemi kutató túlteszi magát rajta, megszokja, hogy a mai irodalmat úgy olvassa, hogy ha valaki „embert” mond, akkor ezen saját magát érti. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor rendben van. Ez elárulja azt, amit az illető tud. Ha ez csak egy formaság lenne, nem lenne olyan rossz. Aggasztóbbá válik azonban a dolog, ha az illető tovább megy, és tényleges gyakorlatot csinál belőle. Mert az elméletek egyáltalán nem veszélyesek, akkor válnak azzá, ha átviszik őket a gyakorlatba. Veszélyessé válik, ha az illető ezt mondja: tudom, hogy mennyit ismerhet és tudhat meg az ember, tehát nincs szükség arra, hogy bármit is tegyek. Mert ezzel akadályt gördít a saját útjába, meggátolja a saját fejlődését. Alapjában véve ma sokan így zárják el magukat a fejlődés elől. Szellemtudományos szempontból csak azt kívánhatjuk nekik, aludjanak jól, jó mélyen, hogy a fátyol bármilyen csekély fellebbentésével se jussanak annak tudatára, mennyire tökéletlenek ahhoz viszonyítva, amilyenek lehetnének. Korunk emberének gondolkodási szokásaiban, egész érzületében rejlik, hogy a szellemi világ előtti fátylat inkább még sűrűbbé teszi, hogy ne tudjon oda belépni, ne tudjon a küszöb őrének hatalmas alakja előtt elhaladni, aki mindig megtagadja a bebocsátást az. előtt, aki nem teszi meg a maga szent fogadalmát. Enélkül nincs továbbjutás, és ez a szent fogadalom abból áll, hogy azt mondjuk: tudjuk ugyan, hogy mennyire tökéletlenek vagyunk, de folytonosan arra törekszünk, hogy egyre tökéletesebbekké váljunk. Csak ezzel az impulzussal szabad a makrokozmoszba belépni. Akinek nincs erős akarata, hogy folytonosan dolgozzék önmagán, annak előbb ki kell fejlesztenie ezt az erős akaratot, ha be akar lépni a makrokozmoszba.

Ez önmegismerésünk szükséges kiegészítése, amelyet meg kell szereznünk, ha meg akarjuk tanulni a magasabb világokban a megkülönböztetést. Önmegismeréshez kell jutnunk, de ez halott dolog maradna, ha nem kapcsolódna öntökéletesítésünk erős akarásához. Az idők fordulóján felhangzik az ősi apollóni mondás: Ismerd meg magad! Ez helyes, semmit sem lehet felhozni ellene, de még valami tartozik hozzá, amit tegnap mondtam az igazsággal kapcsolatban: nem a téves fogalmak a legrosszabbak az ember számára, hanem azok, amelyek egyoldalúak, a féligazságok, ezek sokkal több akadályt jelentenek életünkben. És ez a követelmény: ismerd meg magad - egyoldalú maradna, ha nem néznénk a másik oldaláról is, ami a folytonos öntökéletesítést jelenti. Ha ilyen fogadalmat teszünk magasabb rendű lényünknek, akivé lennünk kell, akkor veszélytelenül bemerészkedhetünk a makrokozmoszba, mert akkor úgy jutunk be a labirintusba, hogy fokról-fokra tájékozódni tudunk majd benne.

Láttuk, hogy természetünk rokon azzal, amit elemi világnak nevezünk, és ami ott elénk lép, az rokon temperamentumunkkal. Van azonban más is, ami rokonságban van velünk, ha egyéb lelki tulajdonságainkra tekintünk. Ami rajtunk kívül van, az mindig bennünk is megvan, mert a környező világból származunk. De nemcsak azon keresztül tudunk betekinteni az elemi világba, amit a fizikai világban érzékelni tudunk, például kolerikus temperamentumunk útján a tűz elemébe, hanem fel tudunk emelkedni a szellemi világba, és a még magasabb világokba is. Ezt szeretnénk még ma röviden megbeszélni.

Tudjuk, hogy mint emberi lények, inkarnációról inkarnációra haladunk. Ha jelenlegi megtestesülésünkben éppen melankolikusok vagyunk, azt mondhatjuk: nos, ebben a megtestesülésben melankolikus vagyok, de egy másikban, esetleg az előzőben szangvinikus lehettem, vagy a következőben flegmatikus lehetek, az egyoldalúság tehát kiegyenlítődik. Ezáltal fogalmat alkothatunk arról, hogy akkor is, ha az egyik életben melankolikusok vagyunk, lényünk több mint pusztán melankolikus. Ugyanaz a lény, aki most melankolikus, esetleg korábbi életében kolerikus volt, és lehet, hogy a következő életében szangvinikus lesz. Lényünk tehát nem merül ki egy temperamentum-adottságban, ezen túl is van még valami. Ha tehát a látó az elemi világban megfigyel valakit, és azt melankolikusnak látja, azt kell mondania: ahogy most az elemi világban melankolikusnak mutatkozik, ez átmeneti jelenség, egy inkarnáció megnyilvánulása. Aki úgyszólván jelenlegi inkarnációjában földinek tűnik, egy másikban lehet levegő- vagy tűzszerű. Így jelenik meg az ember az elemi világban a látó tudat számára. A melankolikusok szívesen töprengenek, nincsenek készen önmagukkal, és úgy tűnik, hogy ha az elemi világ szempontjából nézik őket, ezt mintegy visszautasítják. A kolerikusak úgy tűnnek az elemi világban, mintha a tűz lángjait terjesztenék. Itt a tüzet lelki elemként kell figyelembe vennünk, és nem szabad összetévesztenünk a fizikai tűzzel. A félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy a teozófiai kézikönyvek asztrális világnak, vagy asztrális síknak nevezik azt, amit itt elemi világnak neveztünk. Amit viszont szellemi világnak neveztünk, azt ezek a könyvek mentális síknak. vagy a devacháni világ alsóbb részének nevezik. A devachán magasabb részét, amit arupa-devachánnak is neveznek, itt az ész világaként jellemeztük.

Amikor a szellemi világból az ész világába lépünk, hasonlóval találkozunk, mint amivel az elemi világban találkoztunk, ahol mint lények úgy jelentünk meg, hogy a temperamentumunkban lévő elemet egyre inkább legyőzzük, életeink során kiegyenlítjük. Hasonlóval találkozunk, amikor a szellemi világ határához érünk. Tegnap leírtuk, hogy a szellemi világban olyan tényeket találunk, amelyek a bolygók mozgásában, mint valami világ-órában fejeződnek ki. Azt mondtuk, hogy a lények az állatöv képeiben fejeződnek ki, mint külső hasonlatokban, cselekedeteik pedig a bolygókban. Arra is utaltunk, hogy ezekkel a hasonlatokkal nem sokra megyünk, magukhoz a lényekhez kell fordulnunk. E lények összességét a hierarchiákként jelöltük meg, a szellemi világban tehát azokhoz a lényekhez jutunk, akiket szeráfoknak, keruboknak trónoknak, stb. kell megjelölnünk. Nem tudnánk azonban fogalmat alkotni a magasabb világokról, ha nem térnénk át itt is azokról a nevekről, amelyeket tegnap választottunk ezeknek a lényeknek a megjelölésére, magukra a lényekre. Azt mondtuk, hogy az ember az egyik megtestesülésében melankolikus, a másikban szangvinikus lehet, igazi lénye azonban több mint ami a temperamentumban van, mert egy másik inkarnációban tovább fejlődik. Lénye áttöri tehát azt, amit ez a kifejezés jellemez. Csak ha tisztában vagyunk azzal, hogy azok a magasabb rendű lények, akiket szeráfoknak, keruboknak, trónoknak, és így tovább nevezünk, és akik a fizikai térben az állatövi csillagképekben fejeződnek ki, mint lények, többet jelentenek annál, amit a nevük jelöl, akkor fogunk helyes fogalmat alkotni a makrokozmosz felső határáról.

Egy olyan lény, aki mondjuk, szeráfként, a bölcsesség szellemeként lép elénk, nem marad mindig olyan, amilyennek leírjuk. Mert ahogyan az ember fejlődik, és különböző tulajdonságokat vesz fel, úgy fejlődnek azok a lények is, akiket a szellemi világ felső határánál találunk, különböző állapotokon mennek keresztül, úgy hogy egyszer ilyen, máskor olyan névvel kell jelölnünk őket. A lények túlnőnek nevükön. Triviálisan rangjelzéseknek mondhatnánk ezeket a neveket. Ez jól szemlélteti a dolgot. Ha a bölcsesség szellemeiről vagy az akarat szellemeiről beszélünk, ez olyan, mintha itt mondjuk kormánytanácsosról vagy titkos tanácsosról beszélnénk, ugyanaz az ember aztán más és más hivatali beosztást kaphat. Így lehet, hogy ugyanaz a hierarchikus lény egyszer bölcsesség szellemeként, egyszer akarat szellemeként működik, mert ezek a lények különböző rangfokozatokon keresztül fejlődnek. Amíg a szellemi világban maradunk, ezeket a lényeket ilyen vagy olyan névvel jelölhetjük, kerubokként, szeráfokként, és így tovább. Amikor azonban ettől a rangmegjelöléstől eljutunk oda, hogy ezt a lényt úgy tekintsük, mint szellemileg fejlődő lényt, akkor a magasabb világba érkezünk, az ész világába, amit úgy jellemeztünk, hogy megjelöltük, az ember melyik részén dolgozik ez a birodalom.

Ha a fejlődés bizonyos fokára el akarunk jutni, különbséget kell tennünk a fejlődő lények és fejlődésük különböző fokai között. Így kell eljárnunk azokkal a lényekkel is, akik fejlődő lényekként még a Földön jelennek meg, cs akikkel a szellemi világban találkozunk. Példaként Buddhát említhetjük. Az emberek azt a Buddhát ismerik, aki időszámításunk előtt nagyjából az ötödik-hatodik században élt. Aki szellemileg belemélyed ebbe a témába, annak meg kell tanulnia különbséget tenni a között a lény között, akit akkori inkarnációjában Buddhának neveztek, és a buddhai „rang-megjelölés” között. Az a lény, aki körülbelül időszámításunk előtt az ötödik-hatodik században élt, ebben az inkarnációjában vált buddhává. Korábban más lény volt. Előzőleg bodhiszattva volt, és évezredeken át kapcsolatban volt a Földdel. De ez a lény, aki a korábbi évezredekben bodhiszattva volt, megjelent Gautama Buddhaként, és ebben a inkarnációjában vált buddhává. Ez a lény azonban még tovább fejlődött, úgy. hogy - bizonyos okokból, amelyeket később még érinteni fogunk - a buddha-lét után már nem volt szüksége arra, hogy fizikai testben jelenjen meg, nem kellett fizikai testben inkarnálódnia. Más formában élt tovább. Azt mondhatjuk tehát: Buddha bódhiszattvaként kapcsolódott a földfejlődéshez évezredeken át. Aztán a buddha fokra emelkedett, és ezzel az inkarnációjával odáig jutott, hogy nem volt szüksége többé hús-vér testre. Magasabb lénnyé fejlődött, akit a szellemi világban lehet megtalálni. A látó felnyílt szemei kellenek tehát ahhoz, hogy Buddhát a mai fejlődési fokán valaki megtalálja. Ha ezt egyfajta összehasonlításnak veszik, akkor láthatják, hogy különbséget kell tenni a „buddha” megjelölés, és a között a lény között, aki úgyszólván átment a buddhai fokozaton. A magasabb világokban is különbséget kell tenni azok között a megjelölések között, amelyeket a hierarchiáknak adunk, és az olyan lények között, akik ezen a fokon keresztül fejlődnek, mondjuk a trónok fokáról felemelkednek a kerubok vagy a szeráfok fokára.

A szellemi világ határánál is azt láthatjuk, hogy bizonyos lények felülről érintik ezt a határt és felvesznek bizonyos tulajdonságokat, amelyek révén úgy tűnnek számunkra, hogy ez vagy az a feladatuk, ezeket nekik tulajdonítjuk, amikor bizonyos cselekedetek útján működnek. Ha a még magasabb világokba emelkedünk, ezek a lények a maguk eleven fejlődésében jelennek meg. Úgy állnak a magasabb világokban, ahogy mi emberek inkarnációnkat, megtestesülésünket véghez visszük a fizikai világban. És ahogy valójában egy embert csak akkor tudunk megismerni, ha nemcsak a jelenlegi inkarnációját vesszük tekintetbe, hanem követjük, hogyan haladt megtestesülésről megtestesülésre, ezeket a magas szellemi lényeket is csak úgy ismerhetjük meg, ha arról, amit cselekedeteik kifejeznek, fel tudunk tekinteni saját lényükre. Az ész világában élni azt jelenti, hogy érintkezünk ezekkel a lényekkel, és részt veszünk fejlődésükben.

Tegnap utaltunk rá, hogy az ész világánál van egy magasabb világ is, és hogy ebből a világból származnak azok az erők, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy a mindennapi átlagos tudatból felemelkedjünk a tisztánlátó tudathoz, amelyben szellemi szemmel és füllel rendelkezünk. Egy még magasabb világhoz jutunk el tehát, amelyre akkor tekintünk fel, amikor saját fizikai világunkat akarjuk megmagyarázni magunknak. Nem csodálatos-e, hogy az embernek ezeket a tulajdonságait annak a világnak az útján kell megmagyarázni, amely magasabb, mint a szellemi világ és magasabb az ész világánál is.

Ezek olyan képességek, amelyek révén az ember belenőhet a magasabb világokba, míg a fizikai világ érzékelhetetlen marad számára. Az ember részese lesz a szellemi világnak, ha tisztánlátó tudata felébred. De miért is lenne csodálatos, ha ehhez a felébredéshez abból a világból származnak az erők, amelyből a magasabb szellemi lények is merítik az erejüket? Értelmünket az ész világából merítjük. Ha ezen túl akarunk lépni, akkor ehhez az erőket egy még magasabb világból kell merítenünk. Így jutunk el az imaginatív világhoz. Az lesz a feladatunk, hogy ezt az imaginatív világot úgy jellemezzük, mint ami csak akkor nyílik meg az ember számára, ha tisztánlátó tudata felébredt. Meg kell mutatnunk, milyen szervekre van szüksége az embernek, hogy betekintsen az imaginatív világba, és hogy az ősképek világából származnak azok az erők, amelyek az imaginatív tudathoz szükséges szerveket kialakítják, ahogy az ész világából származnak azok az erők, amelyek bennünket szellemileg ítélkező emberekké tesznek. Következő feladatunk lesz, hogy megismerjük az összefüggést a magasabb megismerés első foka és az ősképek világa között, aztán tovább haladunk az inspiratív és intuitív világ leírásához. Meg fogjuk mutatni, hogy a mai ember iskolázottságának megfelelően hogyan tud felnőni a magasabb világokhoz, hogyan lehet azoknak a világoknak is polgára, amelyekben ő a legalacsonyabb lény. És ahogy itt a fizikai világban letekint az ásványok, növények és állatok birodalmára, amelyek körülveszik, úgy tekinthet fel ott a felette álló magasabb lényekre. Ez bekövetkezik számunkra, ha a magasabb képességek elérését megbeszéljük, amelyek révén az ember új lényeket és új tényeket ismer meg, amikor továbbmegy a makrokozmosz felé vezető úton.