„Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket. ” [1]

Az ünnepek mint az idő emlékeztetőjegyei gondolatainkat és érzéseinket a múltba irányítják. Azáltal, amit képviselnek, olyan gondolatokat ébresztenek bennünk, melyek összekötnek mindazzal, ami lelkünk számára a múltban szent volt. Ha megértjük, mi rejlik az ilyen ünnepekben, egyéb gondolataink is támadnak, mégpedig olyanok, amelyek tekintetünket az emberiség jövőjére, vagyis saját lelkünk jövőjére irányítják. Érzések ébrednek bennünk, melyek lelkesedéssel töltenek el, hogy beleéljük magunkat az eljövendő időkbe; ideálok lelkesítik akaratunkat, és ezek az ideálok erőt adnak ahhoz, hogy tevékenységünk révén mindinkább felnőjünk jövőbeni feladatainkhoz.

Ha szellemileg előre- és visszapillantunk, következőképpen jellemezhetjük a pünkösdöt. Az, amit a pünkösd a nyugati ember számára jelent, hatalmas, az emberi lelket mélyen megragadó képben tárul elénk. Ezt a képet nyilvánvalóan minden jelenlévő ismeri. A kereszténység megalapítója, azt követően, hogy véghezvitte a Golgotai Misztériumot, egy ideig még azok között időzik, akik képesek arra, hogy lássák őt abban a testiségben, melyet a Golgotai Misztérium után öltött magára. A további események jelentőségteljes képsorban tárulnak lelkünk elé. A testiség, melyet a kereszténység megalapítója a Golgotai Misztérium után magára öltött, egy, a legközelebbi hívei számára észlelhető hatalmas jelenésben - az úgynevezett mennybemenetel során - feloldódik. Tíz nap múlva következik be az az esemény, melyet egy másik kép fejez ki szívhez szólóan mindazok számára, akik ezt meg akarják érteni. Összegyűltek Krisztus hívei, összegyűltek mindazok, akik Őt elsőként értették meg. Mélyen átérzik azt a hatalmas impulzust, amely Általa bevonult az emberiségfejlődésbe, és reménnyel telten várakoznak az ígéret beteljesülésére, arra az eseményre, amelynek lelkükben kell végbemennie. Bensőséges áhítattal vannak együtt a Krisztus-impulzus első értő hívei e napon, melyet azon a vidéken régóta mint pünkösdünnepet tisztelnek. És lelkük felemelkedik a magasabb látáshoz; mintegy megszólítja őket az, amit a Biblia „sebesen zúgó szélnek”[2] ábrázol, hogy irányítsák a figyelmüket arra, ami be fog következni; arra, ami akkor vár majd rájuk, amikor a szívükbe fogadott tűzimpulzussal újabb és újabb inkarná- ciókban élnek majd a Földön.

Lelkünk elé vetítődik a „tüzes nyelvek” képe. Minden hívő fejére leereszkedik egy-egy tüzes nyelv, és hatalmas jelenés mutatja be a jelenlévőknek az impulzus jövőjét. Mert az itt egybegyűltek - Krisztus első megértői, akik szellemi látással észlelik a szellemi világot - úgy érzik, mintha nem csupán azokhoz beszélnének, akik térben és időben a közvetlen közelükben vannak: érzik, amint szívük kitágul és elér a messzi távolba, a földkerekség legkülönbözőbb népeihez. Érzik, hogy olyasvalami él a szívükben, ami lefordítható minden nyelvre, amit minden ember szíve megérthet; érzik ebben a kereszténység jövőjéről bennük felmerülő hatalmas vízióban, amint körülveszik őket a Föld valamennyi népének jövőbeni értő hívei. És úgy érzik, mintha egykor hatalmuk lenne majd arra, hogy a kereszténység híradásait olyan szavakba öltöztessék, melyeket nem csupán azok értenek meg, akik térben és időben most éppen a közvetlen közelükben vannak, hanem érthető lesz minden ember számára a Földön, akikkel a jövőben találkozni fognak.

Ez a benső érzés- és lelkülettartalom adatott meg a kereszténység első hitvallóinak az első keresztény pünkösdkor. A valódi ezoterikus kereszténység értelmében a képekben megadott magyarázat így hangzik: az a szellem, melyet Szent Szellemnek is neveznek, amely leküldte erejét a Földre abban az időben, amikor Krisztus Jézus a Földre küldte a szellemét; az a szellem, amely újból megjelent akkor, amikor a Keresztelő megkeresztelte Jézust; ugyanez a szellem más alakban, sok egyedi tüzes, világító nyelv formájában leereszkedett a kereszténység első megértőinek egyes individualitásaihoz. - Erről a Szent Szellemről pünkösdkor még egy egészen különleges formában is szó van. Állítsuk lelkünk elé a „Szent Szellem” szó jelentését oly módon, ahogy ezt az evangélium érti. Mert hogyan is beszéltek a régmúlt időkben - a keresztény híradást megelőző időkben - a szellemről?

A régi időkben sok vonatkozásban beszéltek „szellemről”, különösen azonban egy bizonyos vonatkozásban. Azt a nézetet vallották - amit egyébként a mi szellemtudományos ismeretünk is igazol -, hogy amikor egy ember a születéssel belép a születéstől halálig tartó létbe, akkor a testét, amelyben ez az individualitás megjelenik, két dolog határozza meg. Ennek az emberi testiségnek tulajdonképpen kétféle feladatot kell betöltenie. Testiségünk révén egyrészt általános értelemben véve vagyunk emberek, másrészt tagjai vagyunk egyik vagy másik népnek, fajnak és családnak. A keresztény híradást megelőző időkben keveset éreztek még abból az összetartozás-érzésből, amit „általános emberségnek” nevezhetnénk - mert ez a kereszténység kialakulása óta van csak egyre inkább jelen az emberi szívekben -, és amely így hangzik: ember vagy, a Föld minden emberével együtt! - Ezzel szemben sokkal inkább érezték azt, ami az egyes embert egy nép vagy egy törzs tagjává tette.

Ezt az igen tiszteletreméltó hindu vallás úgy fejezi ki, hogy igaz hindu csak az lehet, aki vérközössége révén hindu. Ezt vallották Krisztus Jézus megérkezése előtt a héber nép tagjai is, bár ezt az elvet sok vonatkozásban nem tartották be. Nézetük szerint kizárólag azáltal lehetett valaki népük tagja, ha olyan szülőktől származott, akik szintén ehhez a néphez tartoztak, vagyis ha vérrokonság kapcsolta őket a néphez.

Mindig éreztek azonban valami mást is. A régi időkben minden nép esetében érezték tehát többé-kevésbé azt, hogy egy nép, egy törzs tagjai, minél régebbre megyünk azonban vissza, annál intenzívebben van jelen az az érzés is, hogy az emberek egyáltalán nem egyedi individualitásnak, hanem egy népközösség tagjának érzik magukat. Lassacskán megtanulták azonban magukat egyedi individualitásnak is érezni, individuális emberi tulajdonságokkal rendelkező egyedi emberi individualitásnak. Érezték tehát, hogy két princípium hat az emberben: a népközösséghez való tartozás, és az egyedi ember individualizálódása.

Azokat az erőket, amelyek ezt a kétféle princípiumot hordozták, különböző értelemben tulajdonították az egyik vagy a másik szülőnek. Azt a princípiumot, amely révén az ember inkább a néphez tartozott, a közösségbe tagolódott, az anya általi átöröklődésnek tulajdonították. E régi szemlélet értelmében azt mondták az anyáról, hogy benne a nép szelleme tevékenykedik. Az anyát áthatotta népének szelleme, és az általános népi tulajdonságokat átörökítette gyermekére. Az apáról pedig azt mondták, hogy ő annak a princípiumnak az örököse és hordozója, amely az embernek inkább az individuális, a személyes tulajdonságait adja. Amikor tehát egy ember a születése révén belépett a földi létbe, akkor azt mondták - még a keresztény kort megelőző héber nép tagjai is -, hogy ez az ember személyiséggé, individualitássá az apai erők következtében lesz. Anyja egész lénye ezzel szemben a népben ható szellemiséget hordozta, és ezt örökítette át gyermekére. Az anyáról úgy beszéltek, mint akiben a nép szelleme lakik. Ilyen összefüggésben beszéltek arról a szellemről, amely leküldi az erejét a szellemi világból az emberiségbe; arról a szellemről, amely ezen a kerülő úton, az anyán keresztül áramoltatja be erejét a fizikai világba, az emberiségbe.

A Krisztus-impulzus által azonban új szemlélet alakult ki. Eszerint az új szemlélet szerint azt a szellemet, amelyről korábban beszéltek, ezt a népszellemet leváltotta egy vele rokon, de nála sokkal magasabb, sokkal nagyobb hatáskörű szellem; egy olyan szellem, amely úgy viszonyul az egész emberiséghez, ahogyan a régi szellem egy néphez viszonyult. Erről a szellemről tudomást kell szereznie az emberiségnek; ennek a szellemnek el kell töltenie az embereket belső erővel, hogy az ember azt mondhassa: már nem csupán az emberiség egy részéhez, hanem az egész emberiséghez tartozónak érzem magam; az egész emberiség tagja vagyok, és egyre inkább tagja leszek ennek az egész emberiségnek! - Azt az erőt tehát, amely az általános emberit kiárasztotta az egész emberiségre, a Szent Szellemnek tulajdonították. Ily módon az a szellem, amely abban az erőben nyilvánult meg, amely a népszellemből az anyákba áradt, szellemből Szent Szellemmé emelkedett.

Annak, aki az emberek számára elhozta azt az erőt, hogy a földi lét során egyre inkább kifejlesszék az egyetemes emberit, annak - mint elsőnek - egy olyan testben kellett laknia, amely a Szent Szellem erejének értelmében öröklődött. Ez volt az, amit Jézus anyja az Angyali Üdvözletben hírül vett. És a Máté-evangélium értelmében értesülünk arról, mennyire megrendül József - akiről tudjuk, hogy jámbor, hívő ember, ami a régi szóhasználat szerint azt jelenti: olyan ember, aki csak abban tudott hinni, hogy ha egyszer gyermeke lesz, akkor az népének szelleméből fog megszületni - amikor megtudja, hogy gyermekének anyját egy olyan szellem ereje tölti be, „hatja át” - a mi szóhasználatunk szerint így érthető helyesen -, amely szellem nem csupán egy népszellem, hanem az egész emberiség szelleme. És nem hiszi, hogy köze lehet egy olyan asszonyhoz, aki egy olyan gyermeket szül számára, aki az egész emberiség szellemét hordozza magában, és nem azt a szellemet, akihez ő jámborságában mindeddig tartozott. Ezért, ahogy azt az evangélium elmondja: „titkon el akarta őt bocsátani." És csak miután ő is híradást kap a szellemi világból, és ez erőt ad neki, akkor tudja magát rászánni arra, hogy fia legyen attól az asszonytól, akit áthatott, betöltött a Szent Szellem ereje.

Ez a szellem tehát teremtően tevékenykedik, amikor a Názáreti Jézus születésével beáramoltatja erejét az emberiség fejlődésébe. Azután tovább tevékenykedik a Jordán- keresztelő hatalmas aktusánál. Most már tehát értjük, mi a Szent Szellem ereje: az az erő, amely az embert mindinkább felülemeli mindazon, ami őt differenciálja és különválasztja; felemeli ahhoz, ami a Földet benépesítő emberiség tagjává teszi, ahhoz, ami lelki kötelékként hat egyik lélektől a másikig, függetlenül attól, hogy melyik testben lakik ez a lélek.

Ugyanez a Szent Szellem az, amely egy másik kinyilatkoztatás alkalmával, pünkösdkor, beáramlik a kereszténység első értő híveinek individualitásába. A János-keresztelőnél ez a szellem a galamb képében áll előttünk, most azonban egy másik kép jelenik meg: a tüzes nyelvek képe. Egy galamb, egy egységes alak képében manifesztálódik a Szent Szellem a János-keresztelő alkalmából, sok egyedi lángnyelv formájában manifesztálódik pünkösd ünnepén! És ezek a lángnyelvek inspirálóan hatnak az individualitásokra, a kereszténység első híveinek individualitására. Miként áll tehát lelkünk elé ez a pünkösdi szimbólum?

Csak miután az egyetemes emberi szellem hordozója a Földön hatott, csak miután Krisztus szétoszlatta utolsó burkait az egyetemesben, csak miután Krisztus egységes buroktermészete egységként oldódott fel a szellemi Föld-létben, csak ezután vált lehetővé az, hogy a Krisztus-impulzus megértőinek szívéből megszülessen annak lehetősége, hogy beszéljenek erről a Krisztus-impulzusról, és működhessenek a Krisztus-impulzus értelmében. Az, ami a Krisztus-impulzusból a külső burkokban manifesztálódott, mennybemenetelkor alámerült az egyetemes szellemi világban; tíz nappal később azonban újból felmerült Krisztus első híveinek szívéből. Ugyanaz a szellem, amely a Krisztus-impulzus erejében hatott, megsokszorozódott alakban jelent meg ismét, és általa válhattak a kereszténység első hívei a Krisztusról szóló híradás hordozóivá, hirdetőivé. Hatalmas jelkép áll a kereszténység fejlődésének kezdetén, amely ezt mondja nekünk: miként az első hívek mindegyike felvette, felvehette magába mint lelkét átizzító tüzes nyelvet a Krisztusimpulzust, úgy minden ember befogadhatja szívébe a Krisztus-impulzust, individualizálhatja ezt az erőt, amennyiben igyekszik megérteni a Krisztus-impulzust; felveheti ezt az erőt, amelynek révén azután egyre tökéletesebben és tökéletesebben tevékenykedhet.

Reményünk forrása lehet ez a jel, melyet annakidején, a kereszténység kialakulásakor megkaptunk. Minél inkább tökéletesíti magát az ember, annál jobban érezheti, hogy bensőjéből megszólal a Szent Szellem; hogy gondolkodását, érzését és akaratát áthatja a Szent Szellem, amely megsokszorozódása révén individuális szelleme minden egyes emberi individuumnak. A Szent Szellem ezáltal a szabad emberré, a szabad emberlélekké való fejlődés szellemét jelenti számunkra. A szabadság szelleme hat abban a szellemben, amely az első keresztény pünkösdkor kiárad a kereszténység első megértőire; az a szellem hat, amelynek legfontosabb tulajdonságát maga Krisztus Jézus így határozta meg: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket! ”

Az ember szabad csak a szellemben lehet. Egészen addig, ameddig függ attól, amiben szelleme mint testiségben lakik, addig rabszolgája ennek a testiségnek. Szabaddá csak akkor válhat, ha újból megtalálja magát a szellemben, és a szellem révén uralkodni fog mindazon, ami benne van. A „szabaddá válás” feltétele az, hogy az ember magát szellemként találja meg önmagában. A valóságos szellem, amelyben rátalálhatunk önmagunkra, az egyetemes emberszellem, melyet a Szent Szellem pünkösdkor belénk húzódó erejeként ismerünk; melyet mi magunknak kell a bensőnkben világra hoznunk, kinyilvánítanunk. Így változik át számunkra a pünkösd szimbóluma hatalmas ideállá, az emberi lélek önmagában zárt, szabad individualitássá történő szabad fejlődésének ideáljává.

Érezték ezt többé-kevésbé homályosan azok is, akik nem is annyira a világos tudatukra támaszkodva, mint inkább inspirációjuk révén tudták, mikorra időzítsék az év során pünkösd ünnepét. Figyelemreméltó az ünnepnapok meghatározása, és csak keveset ért meg a világból az, aki nem érzi át, milyen bölcsesség nyilvánul meg az ünnepek idejének meghatározásában. Vegyük sorra a három ünnepet: a karácsonyt, a húsvétot és a pünkösdöt. A karácsony mint keresztény ünnep az év egy bizonyos napjára esik. Ezt egyszer s mindenkorra egy bizonyos decemberi napban határozták meg; a karácsonyt minden évben ugyanazon a napon ünnepeljük. Másként áll a dolog a húsvét ünnepével. A húsvét mozgóünnep, melyet az égi konstelláció határoz meg. A tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap húsvét vasárnapja. Ehhez az embernek már ki kell tekintenie a mennyei távlatokba, ahol a csillagok futják be pályájukat, és kozmikus távlatokból adják hírül számunkra a világ törvényeit. A húsvét mozgóünnep, miként az egyes embereknél is változó, hogy mely időpontban támad fel bennük a magasabb rendű, a magasabb tudatú ember ereje, hogy szabaddá váljon az alacsonyabb rendű embertől. Ahogy egyik évben erre a napra esik a húsvét, a másikban pedig arra, úgy jön el az egyes ember számára is - múltjától és igyekezetétől függően - előbb vagy utóbb az az időpont, amikor tudatossá válik benne: megtaláltam magamban az erőt ahhoz, hogy feltámasszam magamban a magasabb- rendű embert!

A karácsony azonban nem mozgóünnep. Ez az az ünnep, amikor az ember - miután az év folyamán tanúja lehetett a természet virágzásának és hervadásának, az eleven, áramló természeti erők minden örömének - alvó állapotában látja a Földet, amikor is a Föld befogadta a csírák erejét; a külső természet visszahúzódott mindazokkal, amik benne mint forráserők rejlenek. Amikor az érzékelhető világban a legkevésbé láthatóak e forráserők megnyilvánulásai, amikor a Föld maga mutatja meg, miként húzódnak vissza egy adott időben a szellemi erők, hogy összeszedjék erőiket a következő évre, amikor a külső természet teljesen elcsendesül: akkor kell az embernek karácsony ünnepén felélesztenie magában azt a gondolatot, hogy van számára remény; hogy nem csupán a Föld erőihez kapcsolódik - melyek most, karácsony idején hallgatnak -, hanem rokon azokkal az erőkkel is, melyek sohasem hallgatnak, azokkal az erőkkel, melyek nem csupán a Földön, hanem a szellemi világban is laknak. Ennek a reménynek kell felélednie az emberi lélekben, amikor a Földet mintegy elaludni látja. A lélek legmélyéről kell ennek a reménynek fakadnia, és szellemi fényként kell világítania akkor, amikor a külső fizikai természet a legsötétebb. Emlékeztesse karácsony jelképe az embert arra, hogy én-erői egyelőre éppúgy hozzá vannak kötve földi testéhez, mint ahogy az őt körülvevő természeti megnyilvánulások is kötve vannak az év folyamán a Föld pályájához. Karácsony ünnepe tehát egybeesik a Föld elalvásával - ami minden évben ugyanabban az időpontban következik be -, amikor is az embernek emlékeznie kell arra, hogy hozzá van ugyan kötve egy testhez, de nem ítéltetett arra, hogy kizárólag ezzel a testtel képezzen egységet, mert reménye lehet arra, hogy rálel arra az erőre, amellyel lelkét szabaddá teheti. Emlékeztessen tehát bennünket a karácsony jelentése egyrészt a testhez való kötöttségünkre, másrészt viszont arra, hogy várományosai vagyunk annak, hogy megszabadítsuk magunkat ettől a testtől.

Az azonban a mi törekvésünktől függ, hogy mikor tudjuk kifejteni azokat az erőket, melyektől azt reméljük, hogy ismét felvezetnek bennünket a szellemibe, a mennyekbe. Ezt a gondolatot a húsvét jelképe hozza el nekünk.

A húsvét emlékeztessen bennünket arra, hogy nem csupán olyan erőkkel rendelkezünk, amelyek a testünkből származnak - melyek természetesen szintén isteni-szellemi erők -, hanem emlékezzünk arra, hogy emberként a földi lét fölé tudunk emelkedni. A húsvét tehát az az ünnep, amely arra az erőre emlékeztet bennünket, amely előbb vagy utóbb felébred bennünk. A húsvét időpontja az égi konstelláció szerint változik. Ahhoz, hogy az ember emlékezzen arra, amivé válhat, szemét az égre kell emelnie, hogy láthassa: képes kiszabadulni a földi létből és felülemelkedni rajta.

Benső szabadságunk, benső felszabadulásunk lehetősége rejlik abban az erőben, amely ily módon jut osztályrészünkül. Ha érezzük, hogy képesek vagyunk magunk fölé emelkedni, akkor törekedni fogunk arra, hogy valóban el is érjük ezt a felemelkedést; akkor benső emberünket szabaddá akarjuk majd tenni, mintegy ki akarjuk majd szakítani a külső emberhez kapcsolódó kötöttségéből. Külső emberünkben fogunk ugyan még lakni, de teljesen tudatos lesz számunkra a benső ember belső szellemi ereje. És ettől az időponttól - amikor észrevettük, hogy szabaddá tudjuk magunkat tenni -, ettől a benső húsvétünneptől függ azután, hogy elérjük a pünkösdöt is, amennyiben szellemünket, amely önmagára talált, most megtöltjük azzal a tartalommal, amely nem e világból, hanem a szellemi világokból való. Csak ez a szellemi világokból fakadó tartalom tehet bennünket szabaddá. Ez az a szellemi igazság, amelyről Krisztus Jézus azt mondta: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket."

Ezért függ a pünkösd a húsvéttól. A pünkösd a húsvét következménye: a húsvét ünnepét az égi konstelláció határozza meg, a pünkösd pedig olyasvalami, aminek meghatározott számú héttel a húsvét után - mintegy szükségszerű hatásként - be kell következnie.

Ha mélyebben elgondolkodunk, látjuk, milyen bölcsesség munkálkodott az ünnepek meghatározásában. Látjuk, hogy az ünnepeket szükségszerűen helyezték az évnek éppen ezekre az időpontjaira, és hogy ezek az ünnepek évről évre megmutatják számunkra ember mivoltunk múltját, jelenét és jövőjét. Ha így gondolkodunk, akkor megértjük, hogy ezekben az ünnepekben - melyek összekötnek bennünket a múlttal - az emberiség előrejutását elősegítő impulzusok rejlenek. Különösen a pünkösd tölthet el bennünket bizakodással, erővel és reménnyel, ha tudjuk, mivé válhatunk lelkünkben, amennyiben követői leszünk azoknak, akik mint a Krisztus-impulzus első megértői méltóvá tették magukat arra, hogy a tüzes nyelvek kiáradjanak föléjük. A Szent Szellem fogantatásának várományossága vetül szellemi szemeink elé, ha megértjük a pünkösdöt mint a jövő ünnepét. De akkor valóban keresztény értelemben kell megértenünk a pünkösdöt. Meg kell értenünk, mit mondanak ezek a hatalmas lángnyelvek, a pünkösd-inspirációk; mi áradt szét a sebes szél zúgásának érchangjaként ezen az első pünkösdön; miféle hangok közölték a szférák csodálatos harmóniájában: befogadtátok a Krisztus-impulzus erejét, ti első értő hívők! És Krisztus ereje úgy vált bennetek saját lelketek egy erejévé, hogy minden egyes lélek képessé vált arra, hogy a golgotai esemény után Krisztust a jelenben lássa. ilyen erősen hatott mindannyiótokra a Krisztusimpulzus!

A Krisztus-impulzus azonban a szabadság impulzusa. Tevékenysége - a szó legszorosabb értelmében - nem mutatkozhat meg másutt, mint az emberi lélekben. A Krisztus-impulzus valódi hatása akkor lép majd fel, ha az individuális emberi lelkekben fog tevékenykedni. És Krisztus első értő hívei a pünkösdi élmény következtében hivatottnak érezték magukat arra, hogy hirdessék azt, ami a lelkükben élt, azt, ami a Krisztus-tanítás tartalmaként nyilatkozott meg lelkük inspirációjában. Krisztus adta az erőt ahhoz, hogy lelkükben felfakadjanak azok a szavak, melyeket mint keresztény küldötteknek, hirdetniük kell. Tudták, hogy a Krisztus-impulzus hatott abban a szent előkészületben, melyet pünkösd előtt ápoltak, és a bennük ható Krisztus-impulzus - a tüzes nyelvek - ereje által hivatva érezték magukat arra, hogy megszólaljon bennük az individualizált Szent Szellem, és hirdessék a Krisztusról szóló üzenetet.

Azok, akik ily módon megértették a pünkösdi események értelmét, nem csupán azt ismerték már el, amit Krisztus maga mondott nekik, nem csak azokat a szavakat ismerték el, amiket Krisztus mondott, hanem Krisztus szavainak ismerték el azt is, ami egy Krisztus-impulzussal áthatott lélekből fakadt. E célból árad bele a Szent Szellem individualizáltan minden olyan emberi lélekbe, amely kifejleszti magában azt az erőt, hogy megérezze a Krisztus-impulzust. És akkor egy ilyen lélek számára új tartalommal telnek meg e szavak: „Veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig!"

És azok, akik komolyan fáradoznak a Krisztus-impulzus megértésén, éppen a szívükben ható Krisztus-impulzus ösztönzésére, elhivatottságot is fognak érezni arra, hogy Krisztus szavait hirdessék; hangozzék bár ez mindig másként, mindig új formában az emberiség egyes korszakaiban. A Szent Szellem nem azért áradt ki, hogy az evangéliumokhoz ragaszkodjunk - ahhoz a néhány szóhoz, amely a kereszténység megalakulásának első évtizedében hangzott el -, hanem azért áradt ki, hogy a krisztusi üzenetből mindig újat és újat kaphassunk. Mivel az emberi lélek korszakról korszakra, inkarnációról inkarnációra halad, ezért mindig újat kell hallania. Avagy az inkarnációról inkarnációra haladó lelkeknek arra kellene szorítkozniuk, hogy mindig ugyanazokat a szavakat hallják, mint Krisztus-híradást, amelyek akkor hangzottak el, amikor ezek a lelkek olyan testekben éltek, amelyek Krisztus földi megjelenésével egy időben voltak itt? A Krisztus-impulzusban benne rejlik az az erő, hogy képes legyen a földfejlődés végéig szólni minden egyes emberhez. Ehhez azonban lehetővé kell tenni azt, hogy a Krisztusról szóló üzenetet minden korszakban a megfelelő módon lehessen közvetíteni az időközben előrehaladó emberlelkek számára. És hogyha átérezzük a pünkösdimpulzus erejét és nagyságát, akkor éreznünk kell azt is, hogy oda kell figyelnünk ezekre a szavakra: veletek vagyok minden napon a földfejlődés végezetéig. Hogyha áthat benneteket a Krisztus-impulzus, akkor minden korszakban hallhatjátok a kereszténység megalapítójának igéit, mert Krisztus minden időben szól hozzátok, mindig az emberekkel marad, hallhatóan mindazok számára, akik meg akarják őt hallani.

A pünkösdi impulzus ereje tehát feljogosít bennünket arra, hogy a kereszténységet állandó növekedésében ismerjük fel, olyasvalaminek, ami mindig újabb kinyilatkoztatásokat ad nekünk. És mi, akik tudatosan hirdetjük a mai antropozófia révén a szellemi kórusból hozzánk hatoló Krisztus-szavakat, azt mondjuk azoknak, akik a kereszténységet eredeti formájában akarják konzerválni: mi vagyunk azok, akik valóban megértjük Krisztust, mert mi értjük a pünkösd tulajdonképpeni értelmét!

És hogyha ily módon hivatottaknak érezzük magunkat arra, hogy a kereszténységből mindig új bölcsességeket nyerjünk, akkor azokat a bölcsességeket hozzuk el, melyek az inkarnációról inkarnációra fejlődő lélek számára éppen megfelelnek.

A kereszténység végtelenül gazdag és bőséges, az emberek azonban nem voltak végtelenül bölcsek azokban az évszázadokban, amikor a kereszténységet el kellett kezdeni hirdetni. Micsoda vakmerőség lenne azt állítani, hogy az emberiség ma már érett arra, hogy megértse a kereszténységet a maga teljes gazdagságában és nagyszerűségében! - Az egyedüli és kizárólagos keresztény alázatosság ezt vallja: a keresztény bölcsesség végtelen terjedelmű, az ember felfogóképessége azonban eleinte korlátolt volt e bölcsesség tekintetében, de egyre tökéletesebbé és érettebbé válik.

Tekintsünk végig az első keresztény évszázadokon, sőt, tovább is, egészen a mi időnkig: az emberiség egy óriási, egy hatalmas impulzust kapott a Krisztus-impulzussal, a legnagyobbat, amit a földfejlődés során valaha is kaphatott. Ezt bárki tudatosíthatja magában, aki megismeri a Föld fejlődésének alaptörvényeit. Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: mindabból, amit a Krisztus-impulzus tartalmaz, ma még egy igen csekély részt értünk meg csupán. A közel kétezer éve tartó keresztény fejlődés alatt nem lehetett a külső életbe beleáramoltatni azt, amit az ezoterikus kereszténység tartalmaz, azt, ami azonban azok számára, akiknek a kereszténységet elhozták, rejtett tanítássá válhatott. Nem lehetett például beiktatni az exoterikus életbe azt, amit ma már keresztény igazságként hirdethetünk: az ember újra- testesülését, a reinkarnációt. És hogyha ma a reinkarnációt hirdetjük, akkor - éppen abban az értelemben, ahogyan ma a pünkösd értelmét jellemeztük - tudjuk azt, hogy a reinkarnáció keresztény igazság, melyet az érettebb lelkek számára ma már exoterikusan is hirdethetünk; amelyet azonban az első évszázadokban az éretlen lelkek számára nem lehetett még hírül adni.

Azzal még nem tettünk sokat, ha itt-ott rámutatunk arra, hogy a kereszténység is tartalmazza a reinkarnáció gondolatát. Az antropozófia azon ellenfeleitől, akik keresztényeknek nevezik magukat, tudhatjuk, milyen keveset tud az exo- terikus kereszténység a reinkarnációról. Az egyetlen, amit tudnak, hogy a szellemtudomány valami újratestesülés-félét tanít! - Ez elegendő ok arra, hogy az emberek azt mondják: ez valami hindu vagy buddhista tan. Nem tudják, hogy ma a szellemi világokból maga az élő Krisztus a reinkarnáció eleven tanítója. Azt hiszik, hogy az emberiség egy régi, konzervált tanítását akarjuk közreadni. A reinkarnációról és a karmáról szóló tan tehát olyasvalami, ami eddig még nem hatolhatott be az exoterikus kereszténységbe. Apránként, részletenként, lépésről lépésre kell megkapnia az emberiségnek a kereszténységben rejlő igazságokat.

A Krisztus-impulzus azonban - amely nem egy tanítás vagy egy tan, hanem egy erő, melyet a lélek legmélyén kell átélni - adott valamit az emberiségnek. Ezt éppen akkor érthetjük meg, ha a Krisztus-impulzust összefüggésbe hozzuk a reinkarnációról szóló tanítással. Tudjuk, hogy csupán néhány évszázaddal a kereszténység kialakulása előtt egy tényleges tanítás adatott Keleten: a nagy Buddha tanítása. És míg a kereszténység ereje és impulzusa Elő-Ázsiából Nyugat felé terjedt, addig Keleten a buddhizmus hatalmas kiterjedését látjuk. Ez utóbbiról tudjuk, hogy magában foglalja a reinkarnációról szóló tanítást is. De hogyan?

A buddhizmus a tények ismerője számára az azt megelőző tanítások és kinyilatkoztatások utolsó produktumának látszik, amely tartalmazza az ősi idők minden nagyságát. Mindazonáltal úgy jelenik meg, mint az emberiség ősi bölcsességének egyfajta utolsó konzekvenciája, amely bölcsesség tartalmazta a reinkarnációról szóló tanítást is. De hogyan jelenik ez meg a buddhizmus kinyilatkoztatásaiban? Úgy, hogy az ember rátekint a már mögötte lévő és a még előtte álló inkarnációkra. Teljes mértékben exoterikus tanításnak nevezhetjük a buddhizmusban azt, hogy az ember inkarnációkat él végig. Ne beszéljenek a vallások absztrakt egyenlőségéről, egyformaságáról! Valójában igen mélyek ezek a különbségek; a kereszténységből például évszázadokon át hiányzott a reinkarnáció gondolata, míg az exoterikus buddhizmus benne élt ebben a gondolatban. Nem szabad a dolgokat absztrakt módon egymás mellé állítani, hanem meg kell ismerni a valóság világát. A buddhizmus számára bizonyosság, hogy az ember mindig visszatér a Földre. A buddhista azonban úgy tekint erre, hogy közben azt mondja: küzdd le az inkarnáció utáni vágyadat, hiszen az a feladatod, hogy amint lehet, szabadítsd meg magad az inkarnáció iránt érzett szomjúságtól, hogy azután minden földi inkarnációtól szabadon, egy szellemi világban élj!

Így tekint a buddhista az egymást követő emberi inkarnációkra, és arra törekszik, hogy olyan erőkre tegyen szert, amelyekkel amilyen gyorsan csak lehet, kivonhatja magát a további inkarnálódások alól. Egyvalami hiányzik a buddhizmusból, és ez megmutatkozik exoterikus tanításában. Nincs benne az az impulzus, amely egy olyan erő lenne, amely egyre tökéletesebbé válhatna bennünk, oly módon, hogy a buddhista azt mondhatná: jöjjenek csak azok az inkarnációk! A Krisztus-impulzus által úgy alakíthatjuk magunkat, hogy a tapasztalatokból és az élményekből egyre többet tudjunk magunkba szívni az inkarnációk során. A Krisztus-impulzus által egy olyan erőt nyerünk, amely ezeknek az inkarnációknak egyre magasabb tartalmat adhat. Ha áthatjuk a buddhizmust - illetve azt, ami a reinkarnációról szóló igaz tanítás benne - a Krisztus-impulzussal, akkor egy új elemet kapunk, ami új értelmet ad a Földnek az emberiségfejlődésben!

Most nézzük a kereszténységet! A Krisztus-impulzus exoterikus értelemben a kereszténységé. De milyen módon volt az övé az elmúlt évszázadokban? Az exoterikus keresztény nyilvánvalóan valami végtelenül tökéleteset lát benne, egy hatalmas ideált, amely benne él az emberben, és amihez egyre jobban és jobban közelít. Micsoda vakmerőség volna azonban, ha a keresztény ember azt gondolná, hogy egyetlen inkarnáció során szert tehet bármilyen erőre is, aminek révén kibontakoztathatja azt a csírát, amelyet a Krisztusimpulzus tüzesít át! Micsoda elbizakodottság lenne az exoterikus keresztények részéről, ha azt hinnék, hogy képesek vagyunk eleget tenni annak, hogy egy élet alatt bontakoztassuk ki a Krisztus-impulzust. Az exoterikus keresztény ezért ezt mondja: amikor átmegyünk a halál kapuján, a szellemi világban lehetőségünk lesz arra, hogy ott tovább fejlődjünk, és a Krisztus-impulzust kiteljesítsük. - Az exoterikus keresztény tehát egy olyan szellemi életet fűz a halálhoz, amelyből nem tér vissza a Földre. Megérti-e vajon a Krisztus-impulzust az az exoterikus keresztény, aki azt hiszi, hogy egyetlen földi életünk van, amit azután a szellemi lét követ? Egyáltalán nem érti meg! Mert ha megértené, akkor sohasem hihetné, hogy azt, amit a Krisztusimpulzus adhat, elérheti egy olyan szellemi életben, amely újbóli földi megtestesülés nélkül kapcsolódik a halálhoz.

Ahhoz, hogy a golgotai tett megtörténhessen, hogy a halál feletti győzelem létrejöhessen, Krisztusnak a földi életbe kellett leszállnia; olyasvalamit kellett végrehajtania, amit csak a Földön lehet megélni és megtapasztalni. Krisztus azért jött le a Földre, mert a Golgotai Misztérium erejének a fizikai testben élő emberekre kellett hatnia. A Krisztus-erő ezért elsősorban a fizikai testben élőkre képes hatni. És hogyha valaki fizikai testében magába fogadta a Golgotai Misztérium erejét, akkor ez az impulzus tovább hathat akkor is, amikor ez az ember átmegy a halál kapuján. De csak annyi tökéletesedik benne ezen impulzus révén, amennyit a Krisztus-impulzusból földi életében befogadott. Annak további tökéletesítéséért, amit felvett magába, az embernek még küzdenie kell, mégpedig akkor, amikor legközelebb visszatér a Földre. És későbbi földi életei során értheti meg csupán azt, hogy mi él a Krisztus-impulzusban. Sohasem érthetné meg az ember a Krisztus-impulzust, ha csak egyszer élne; sőt, sokkal inkább igaz az, ahogy ennek az impulzusnak kell bennünket végigvezetnie az ismételt földi életeken, mert a Föld a Golgotai Misztérium megélésének és megértésének helye.

A kereszténység tehát csak akkor érthető meg, ha a vakmerő gondolatot, miszerint az ember képes lenne a Krisztus-impulzust egyetlen egy inkarnációban átélni, kicseréljük egy másikkal: kizárólag az ismételt földi életek által tudja az ember magát úgy tökéletesíteni, hogy a Krisztusideált saját magában kiteljesíthesse. Ez esetben képes azt - amit abban átélt - felvinni a szellemi világba. De csak annyit vihet fel, amennyit ebből az impulzusból a Földön felfogott. Mert ennek az impulzusnak - mint minden földi történés legfontosabb tartalmának - éppen itt a Földön kell beteljesednie.

Látjuk tehát, hogy a következő tétel, amelynek a szellemi kinyilatkoztatásokból a kereszténységhez hozzá kell kapcsolódnia: egy magából a kereszténységből származó reinkarná- ciós gondolat. Ha ezt megértjük, akkor belátjuk azt is, hogy mit jelent ma számunkra az antropozófia területén az a tudat, amit a pünkösdi kinyilatkoztatásból nyerünk. Ez annak igazolását jelenti, hogy hallgathatunk a kinyilatkoztatásra, és érezhetjük annak az erőnek a megújulását, amely a tüzes nyelvek képében a kereszténység első híveire leereszkedett.

Ma újólag lelkünk elé állhat néhány olyan ismeret, amely az utóbbi időben hangzott el mozgalmunkon belül. Ez látszatra úgy fest, mint a Kelet és a Nyugat - a kereszténység és a buddhizmus - két nagy kinyilatkoztatásának összevonása. Látjuk, amint a szellemiségben egyesülnek. A keresztény pünkösdi gondolat helyes felfogása lehetővé teszi számunkra, hogy igazoljuk a Föld két legnagyobb vallásának egymásba áramlását. Kizárólag külső impulzusok révén azonban nem lehet két ilyen kinyilatkoztatást egymáshoz közelíteni: az csak teória maradna. Az, aki egyszerűen csak ötvözné egy új vallásban mindazt, amit a kereszténység és a buddhizmus ez idáig nyújtott, az nem adna az emberiségnek új lelki tartalmat; absztrakt teóriát gyártana csupán, amely egyetlen emberi lelket sem volna képes átmelegíteni. Ahhoz, hogy ilyesmi megtörténhessen, új kinyilatkoztatások szükségesek. És ez az, ami számunkra mint a szellemi megismerés híradása hangzik fel, de amit ma még csak azok hallanak, akik szellemtudományos iskolázással éretté tették magukat arra, hogy a Föld végezetéig velünk lévő Krisztus megszólalhasson bennük. Utaltunk azonban arra, hogy jelenleg az emberiségfejlődés egy fontos időszakánál tartunk. Az emberi lelkekben olyan új erők fognak kifejlődni még ennek az évszázadnak (a XX. század - a fordító megjegyzése) a vége előtt, amelyek elvezetik az embereket egyfajta éteri látáshoz. És ezáltal mintegy a természetes fejlődés eredményeként fog megismétlődni egyesek számára ugyanaz az esemény, amit Pál élt át Damaszkusz előtt. Krisztus éteri köntösében újból eljön az ember magasabb szellemi erői számára. Egyre több lélek részesül Pál damaszkuszi élményében. És akkor észreveszik majd a világban, hogy az antropozófia nem más, mint a Krisztus-impulzus megújult, metamorfizált igazságának előhírnökszerű kinyilatkoztatása. Csak azok fogják ezt az új kinyilatkoztatást megérteni, akik hisznek abban, hogy a szellemi élet új áramlata - amelybe egyszer, de minden idők számára, beleáradt Krisztus - mindenkor eleven marad. Aki ezt nem akarja elhinni, az egy elavult kereszténységet fog hirdetni. Aki azonban hisz a valódi pünkösd-eseményben és megérti azt, az tudatosítani fogja magában azt is, hogy az, ami a keresztény híradással megkezdődött, egyre tovább és tovább fejlődik, mindig újabb és újabb hangon szól az emberiséghez; tudatosítani fogja magában, hogy a Szent Szellem individualizált lelki világai - a tüzes nyelvek - mindig itt lesznek, és hogy az emberi lélek mindig új tűzben és megújult impulzussal élheti át és teljesíti ki a Krisztusimpulzust.

A kereszténység jövőjében akkor hihetünk, ha valóban megértjük a pünkösd gondolatát. És akkor - olyan erővel, amely mintegy jelen idejűként hat a lélekben - elénk lép a magasztos kép! Érezni fogjuk a jövőt - miként a kereszténység első értői érezték a jövőt a Szent Szellem inspirációjára -, amennyiben olyasvalamit akarunk életre kelteni a lelkünkben, ami nem ismeri az ember által húzott határokat, és ami olyan nyelven szól, melyet minden lélek ért a Földön. Megérezzük a pünkösdi gondolatban a béke, a szeretet és a harmónia gondolatát. És érezzük, amint ez a pünkösdi gondolat megeleveníti pünkösd-ünnepünket. Érezzük, hogy ez a gondolat nem más, mint szabadság és örökkévalóság iránti reményünk záloga.

Hiszen az individualizált szellem ébred fel lelkünkben; felébred bennünk a szellem legjelentősebb tulajdonsága: a szellemiség végtelensége. A szellemiségben való részvétel során tudatosulhat az emberben halhatatlansága és örökkévalósága. Jogosan érezzük a pünkösd gondolatában azoknak az ősi szavaknak az erejét, melyeket beavatottak adtak tovább egymásnak a legkülönbözőbb nyelveken, és amelyek a bölcsesség és az örökkévalóság értelmét nyilatkoztatják ki számunkra. A pünkösdi gondolatot érezzük bennük, melyet korszakról korszakra adtak tovább azokkal a szavakkal, amelyek ma hangozhatnak fel csupán exoterikusan, hogy az egész emberiség megértse:

Lény lény mellett áll a tér távolában,
Lény lényt követ az idők folyamában.
Ha megmaradsz, ó ember,
A tér távolában, az idők folyamában,
A múlandóság honában vagy csupán.
Ámde föléje emelkedik lelked hatalmasan,
Ha megsejtve vagy tudva az el-nem-múlót nézi,
Túl a tér távolán, túl az idők folyamán.
Wesen reiht sich an Wesen in den Raumesweiten,
Wesen folgt auf Wesen in den Zeitenlaufen.
Verbleibst du in Raumesweiten und Zeitenlaufen,
Bist du, o Mensch, allein im Gebiete der Verganglichkeit. Über sie aber erhebt deine Seele sich gewaltiglich,
Wenn sie erahnend oder wissend schaut das Unvergangliche, Jenseits der Raumesweiten und jenseits der Zeitenlaufe.