A mai vizsgálódást olyan szemlélődésnek szeretném szentelni, amelyek az antropozófusokat a szó tágabb értelmében érdekelhetik, és amelyek arra szolgálhatnak, hogy azok számára, akik már hosszabb ideje részt vesznek ezeken a Zweig-estéken, ezt vagy azt a dolgot pontosabban megvilágítsák.

Mindenekelőtt hasznos lesz ismételten emlékezetünkbe idézni, hogy a szellemtudományban nem egyszerűen arról van szó, hogy ezt vagy azt mint elméletet, mint tant általánosságban ismerjük, hanem hogy újra és újra egyre pontosabban és behatóbban foglalkozzunk a megfelelő kérdésekkel és életrejtélyekkel. Valaki talán azt mondhatná: Amit a szellemi kutatás alapján az élet szempontjából az embernek legfőként tudnia kell, az kényelmesen feljegyezhető lenne - ha mindent bele akarunk foglalni - egy kb. 60 oldalas kis füzetecskében, és azután mindenki ezt a 60 oldalas füzetecskét elsajátíthatná; így mindenkinek lenne belátása az ember lényéről, a reinkarnációról és a karmáról, az emberiség és a Föld fejlődéséről, és ezzel a belátással végighaladhatna az életen. És aki ezt szeretné, az talán még hozzátehetné: Hát akkor az antropozófiai mozgalom tulajdonképpen miért nem tesz úgy, hogy a lehető legtöbb példányban elterjeszti a világban ezeket a legfőbb szempontokat, amivel mindenki magáévá tehetne bizonyos felfogást mindezekről? Miért viselkedik ez a mozgalom úgy, ami eleinte igen különösnek tűnik, hogy hetente egyszer összehívja azokat, akik a szellemtudománnyal kívánnak foglalkozni, hogy mindig újból megfogalmazza, ami 60 oldalon is kényelmesen leírható lenne? Mit mondhatnak újra és újra ezek az antropozófusok - kérdezhetné valaki - minden egyes héten az embereiknek?

Nos, talán megfelel korunk bizonyos elképzeléseinek, hogy az ember a szellemi kutatás vonatkozásában is egy efféle rövid vázlatot hordjon a mellényzsebében, hogy ilyen módon tegyen szert a legfontosabbakra. De ez olyasmi, amire állandóan emlékeznünk kell, hogy tudniillik a szellemi kutatásban nem érhetjük be egy ilyen „vázlat-tudással”, és hogy alapjában véve nem a tudásról van szó, jóllehet a szellemi kutatás tudásból, megismerésből áll, vagyis hogy nem elég általános frázisokban látni a szellemi kutatás lényegét, hanem az egészen meghatározott ismeretekben kell.

De ismét csak nem elegendő ezeket az ismereteket - mintegy a mai kor szellemében - általános meggyőződésként elsajátítanunk, és azután meg is elégednünk ennyivel. Mert nem arról van szó, hogy pusztán szert tegyünk egy ilyen meggyőződésre és tudjuk: az ember nem csak egyszer él, hanem léteznek olyan ok-okozati összefüggések, amelyek átmennek az egyik életből a másikba, létezik reinkarnáció és karma. A szellemi kutatás voltaképpeni üdve, gyógyító ereje nem az, hogy ezeket mint tanokat terjessze, hanem hogy különösen a részleteket illetően újra és újra behatóan és bensőségesen foglalkozzon ezekkel a tanokkal, és engedje ezeket folyamatosan hatni a lélekre. Mert alapjában véve semmit se ér az a meggyőződés, ami elhiteti velünk, hogy az ember nem csak egyszer él a születés és a halál között, hanem többször él; van reinkarnáció és karma stb. Az ezekben a dolgokban való hit alapjában véve még nem sokat ad az embernek. Egy olyan ember lelke, aki nem tudja, hogy létezik reinkarnáció és karma, az élet valódi mélységei tekintetében igazából nem sokban különbözik egy olyan ember lelkétől, aki tud mindezekről. Antropozófiai értelemben a lelkünk csak akkor lesz másmilyen, ha újból és újból nem csupán általánosságokkal foglalkozunk, hanem inkább azokkal a sajátos mélységekkel, amelyeket a szellemi kutatás elmondhat nekünk. Ennélfogva az kívánatos, hogy az antropozófiai felfogás vonatkozásában az életnek ezt vagy azt a részletét is egyre jobban megértsük. Ám semmire sem elég, ha csak általánosságban tudunk arról, hogy van egy nagy sorstörvény, amely kapcsolatot teremt egy ember múltbeli tettei, múltbeli érzései, gondolatai és a jelenbeli és jövőbeli élményei között. Csak akkor válik a szellemtudomány az élet részévé, ha ezeket az általános tanokat alkalmazni tudjuk az élet egyes tapasztalataira, ha képesek vagyunk egész lelkünket egy olyan látószögbe helyezni, amivel az életet új módon szemléljük.

Ezért ma először is az élet egyes részleteire vonatkozóan kell kissé megvizsgálnunk a karma törvényét, a nagy sorstörvényt. A karma törvényének nézőpontjából áttekintjük azokat a dolgokat, amelyeket önök közül többen már ismernek, de amelyeket a karma látószögéből is egyszer végig kell gondolnunk.

A „karma” általában annyit jelent, hogy a szellemi világban fennáll egy összefüggés aközött, ami ma történik, vagy a jövőben fog megtörténni, és ami a múltban esett meg. De nem különösebben helyénvaló a karma vagy a sors törvényét az okság törvényének nevezni, és azután a külső világban előforduló ok és okozat törvényéhez hasonlítani. Ha összehasonlításra törekszünk a nagy sorstörvényt illetően, akkor mindig arra is figyelnünk kell, hogy ez az összehasonlítás mint ilyen helytálló legyen, hogy valóban azt szemléltesse, amit a sors törvénye fejez ki.

Vegyük hasonlatként a következőt. Van két vízzel teli edényünk, és ezenkívül két fémgolyónk, amelyek szobahőmérsékletűek. Beledobjuk az egyik golyót az egyik edénybe: a víz olyan maradt, amilyen volt. Most fogjuk meg a másik golyót, és miután felhevítettük, dobjuk a másik edénybe. A víz benne felmelegszik! Miért lett a víz a második edényben melegebb? Miért nem az elsőben? Azért lett melegebb, mert maga a golyó, mielőtt a vízbe került volna, egy változáson ment keresztül, és a hevítés általi változásnak volt a következménye a víz felmelegedése. Fellépett egy esemény, ami egy másik esemény következménye volt, tudniillik a hevítésé. Ami tehát a megelőző időben élmény, cselekvés volt, az összefügg azzal, ami a jelenben vagy a jövőben élményként, jelenségként felénk közelít.

Ha a múlt, jelen és jövő közötti szellemi összefüggések törvényét ezen a módon szemügyre vesszük, úgy ezt megerősítve találjuk már a mindennapi életben is, abban az életben, amely körülöttünk zajlik, és amelyet ha akarunk, megfigyelhetünk, még ha sokáig nem is fejlesztettünk ki magunkban semmiféle szellemi látó képességet. Mert aranyszabályként kell mindenkor megállapítanunk: jóllehet a szellemi világ valamely törvénye csak szellemi látó megfigyeléssel, csak a szellemi kutató által igazolható ténylegesen, de egy ilyen törvény külső megerősítésekkel is mindig alátámasztható lesz számunkra a külvilág élményei alapján. Mindenesetre hogy igazolva találjuk a karma törvényét az életben, hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy már a külső életet is egy kissé pontosabban figyeljük meg, mint ez rendszerint történik. Mert az emberek az életet többnyire nem látják azon túl, mint ameddig - képiesen fogalmazva - az orruk ér. Ami valamivel ezen túl található, azt ők már nem észlelik. Aki azonban a külső életet mélyebben figyeli meg, az a születés és a halál között az emberi létben itt is, amott is megfelelőképpen igazolva fogja látni a karma törvényét.

Tartsuk magunkat lehetőleg a konkrét dolgokhoz, vegyük a következő esetet. Egy ifjú ember életének 15. évében valamilyen esemény következtében elszakad eddigi életútjától. Mondjuk, szülei helyzeténél fogva 15. évéig tanulhatott, de 15 évesen arra kényszerül - talán azért, mert az apa a vagyonát elveszítette -, hogy kereskedői pályára lépjen. Ő tehát az egyik életpályáról elkerül és egy másikhoz sodródik. Természetesen nem arról van szó, hogy az egyik élethivatást értékesebbnek tartsuk, mint a másikat, hanem arról, hogy változás következik be az életben, ha ilyesmi történik. Ha az életet a ma szokásos, materialista értelemben tekintjük, valószínűleg semmi jelentőségteljeset nem fogunk keresni az ember életében egy ilyen esemény hatására, és nem is fogunk találni valami affélét benne. Aki viszont ezt pontosabban megfigyeli, az észreveheti, hogy egy ember, aki így egy másik foglalkozásba belecsöppen, kezdetben - a változás miatt, amit neki az új hivatás nyújt - örömet, rokonszenvet érezhet a hivatása iránt, úgyszólván érdeklődéssel belenő abba. Később azonban felléphet valami különös dolog nála. Lelki élményei, a hivatását illető szimpátiái és antipátiái 18-19. évében másféle alakot ölthetnek. Megszűnhet a foglalkozása iránt érzett öröme, és egészen másképp kezdhet viszonyulni a szakmájához. Bizonyos módon tanácstalanul nézzük azt, ami azután egy ilyen ember lelkében végbemegy, ha sohasem hallottunk még az antropozófiáról.

Mi történt itt? Az történt, hogy egy ember tizenöt éves korától, amikor egy új foglalkozásba kezdett, érdeklődéssel merült bele ebbe a foglalkozásba. Kezdetben ez az érdeklődés visszaszorította azokat az érzéseit és lelki hangulatait, amelyek akkor fejlődtek ki, amikor ez az ember még egészen mást csinált. De később eljön az az idő, amikor már annál nagyobb erővel kezdi őt ismét áthatni. Éppen úgy, ahogy egy rugalmas testet megnyom az ember - egy darabig nyomhatja, de azután az anyag annál erősebben visszapattan -, bekövetkezhet az, hogy az az érdeklődés, amit egy ideig háttérbe szorítottak, most egészen különösen kitör. Így azután 18-19 évesen felszínre bukkan mindaz, ami érzésekben, hangulatokban belenyomódott a lélekbe három évvel ama változás előtt; tehát 18-19. évében előtör az, ami 11-12 évesen nyomódott bele a lélekbe. És csak akkor ismerjük ki magunkat igazán ennek az embernek az életében, ha így szólunk: a 15. évvel az élet egy csomópontja következett be, és olyan események lépnek fel ezen időpont után, melyek hatásukban kifelé éppúgy sok évvel később jelentkeznek, mint ahogy okaik sok évvel e csomópont előttiek.

Gondoljunk arra, hogy az életben mennyire segíthetünk egy embernek lelkiállapota és nehézségei tekintetében, ha abban a helyzetben vagyunk, hogy megkérdezzük: hol van egy efféle lelki csomópont ennek az embernek az  életében? - Ez nagyon finom módon rejtőzhet valahol. Ha azonban egy ilyen csomópontra bukkanunk, akkor utánaszámolhatunk, és éppúgy felfedezhetünk egy szellemi hatást több évvel ez után az életcsomópont után, mint ahogy egy okot is az előtt pár évvel. Így jutunk el a karmáról való szemlélethez. A megismerés tovább segít bennünket az életben, és így szólhatunk: az ilyen okok és okozatok egy ember életében bizonyos időközök alapján összefüggnek, úgyhogy ezek az életben valamilyen időponthoz igazodnak; és ha ezen időponttól előre- vagy visszaszámolunk, akkor megtalálhatjuk az ok és az okozat összefüggését.

Valamit természetesen elfedhet egy másik esemény. Jöhetne például valaki és azt mondhatná: a példa, amit említettél nekünk, nem megfelelő. Éppen azt tapasztaltam egy fiatalembernél, hogy nem ez történt vele. - Persze, már magam is tapasztaltam, hogy ketten biliárdoztak, amikor éppen elhaladt mellettük a pincér, és meglökte azt, aki éppen soron volt, és a golyó egészen más irányba gurult, mint ahová egyébként gurult volna. Ettől azonban az okság törvénye nem lesz téves, hanem csak másféle viszonyok jelentkeztek. De ilyenkor meg kell gondolnunk, hogy a törvényt sohasem ismerjük meg, ha nem vonatkoztatunk el azoktól a dolgoktól, amelyek a törvényt megzavarják. Felléphetnek másféle körülmények is a 15. év után, amelyek a törvényt keresztezik. A törvényeket nem azáltal ismerjük meg, hogy az életet pusztán megfigyeljük, hanem azáltal, hogy először a helyes módon összegyűjtjük az élet eseményeit. Mert az életben állandóan meg vannak zavarva a dolgok, ezért nem mutatkoznak meg olyan könnyen a törvények. Mégis csak akkor szabályozhatjuk az életet, ha a törvényeket úgy ismerjük meg, ahogyan azoknak érvényesülniük kell. Ha ismerjük a részleteket, akkor ennél a fiatalembernél, aki az élet ilyen töréspontján ment keresztül, azt mondhatjuk: a nevelő feladata, hogy erre most ügyeljen.

Itt lesz a karma számunkra élettörvény, itt jelentkezik az, amikor a törvényt az életben alkalmazhatjuk, és csakis így válik hasznavehetővé. Egy ilyen eset során csak most válhatunk a gyermek tanácsadójává, akinek többé már nem adhatjuk azt, amit idáig adtunk neki. De csak akkor tehetjük ezt meg, ha ismerjük ezeket az összefüggéseket, ha tudjuk, hogy mi hiányzik ennek az embernek, és léphetünk közbe és fejthetünk ki hatást éppen ott, ahol az életben az adott hiány jelentkezik. Ha erről nem tudunk, akkor a fiatalember tanácsadói sem lehetünk. Mert csak akkor válik a karma törvénye az élet vonásává, csak akkor tanulja meg az ember, hogy tanácsadó legyen az életben, ha a karma törvényét élettörvényként tekinti.

Természetesen nemcsak ilyen összefüggések fordulnak elő az életben, hanem a születés és a halál között még egy másik módon is megmutatkozik a karma törvénye. Így érdekes összefüggés áll fenn egy ember élete első felének és második felének élményei között, bár ezt nem veszik észre az emberek. Például valaki megismerkedik egy emberrel, de még fiatalon szem elől veszti, mielőtt egy bizonyos életkorba jutna. Vagy megismerkedik valakivel egy későbbi életkorban, ennélfogva nem ismeri annak ifjúságát; vagy ha talán ismeri is ifjúkorát, elfelejti, ami sok évvel ezelőtt történt. Az élet kezdetét és végét szemügyre venni mindazon esetekben, amikor erre módunk van: ez a karma törvényének legszebb igazolódását nyújtaná már a születés és a halál közötti létben.

Itt talán emlékeznek önök arra, amit a nyilvános előadásokban mondtam például a haragról, ami ifjúkorban mint nemes harag mutatkozik meg. Akkoriban jellemeztük, hogy egy ifjú ember még nem tudja megítélni azt az igazságtalanságot, ami a környezetében lejátszódik; intellektusa még nem elég érett ahhoz, hogy egy megtörtént igazságtalanságot teljesen átlásson. De a bölcs világvezetés gondoskodik róla, hogy már legyen érzés-ítéletünk, mielőtt még értelmi ítéletre szert tehetnénk. Gyermekkorban az igazságtalanságok láttán egy jó emberben - ha megvannak erre a képességei - egyfajta nemes harag tör fel, ami egyszerűen egy érzésként jelentkezik, és ami az egyetlen, amivel a lélek az igazságtalanságot érzékelheti. Ekkor még nem érett az ember arra, hogy az intelektussal átlássa az igazságtalanságot. Ha azonban egy ember jellemében megtalálható ez a nemes haragszerű indulat, akkor bizonyára figyelembe kell vennünk. Mert amit valamely igazságtalansággal szemben így átélünk érzés-ítéletként, az megmarad a lélekben. Az ifjúkornak ez a nemes haragja átjárja a lelket, de az élet folyamán átalakul. Ami pedig az élet során így átalakul, az egy másik alakban ismét megjelenik az élet második felében: a szeretetteljes szelídségre és áldani tudó érzelmi hajlamban mutatkozik meg. Az ifjúságnak, az élet első felének nemes haragja tehát átváltozik, és a későbbi életben mint szeretetteljes szelídség, mint áldani tudó érzület jelenik meg. És nem könnyen fogjuk felfedezni - ha minden egyéb meg is egyezik és semmi sem zavarja a dolgot -, hogy az ember életének második felében ez a szeretetteljes, áldani tudó szelídség jelen van, ha nem öltött alakot az ifjúkorban egy nemes haragban, az esztelenséget, ostobaságot, visszataszító dolgokat elutasítva az életben. Így egy karmikus összefüggést találunk a mindennapi életben, amit ha egy képbe öltöztetnénk, azt mondhatnánk: az a kéz, amely az élet első felében nem tudott ökölbe szorulni egy nemes haragban, az élet második felében nem könnyen lesz képes áldást osztani.

Az ilyen dolgokat mindenesetre csak az tudja megfigyelni, akinek az életmegfigyelései, mint mondtam, valamivel tovább terjednek, mint ameddig éppen az orra ér. De ez a mindennapi életben nem jellemző az emberekre. Egy egészen triviális példán mutatnám meg, mennyire kevéssé hajlanak az emberek arra, hogy az efféle dolgokat az életben megfigyeljék.

Már gyakran említettem: akik bensőséges életmegismerésre akarnak szert tenni, hogy éppen az okkult lelki viszonyokban elmélyedhessenek, azok számára rendkívül előnyös, ha egyebek között nevelőként tevékenykednek néhány éven keresztül. Ilyenkor egészen más módon kerül kapcsolatba az ember a lelkekkel, mint a szokásos iskolapszichológia útján, amely rendszerint teljesen értéktelen is a lélek megismerése szempontjából. A lélek megismerését akkor sajátíthatjuk el, ha a lelket nemcsak megfigyeljük, hanem ha mások életét évről évre felelősségteljesen nekünk kell irányítanunk. Mert ekkor megtanulunk egyre finomabban megfigyelni is. Évekig tartó nevelői működésem alatt nemcsak azokat a gyerekeket figyelhettem meg, akiket rám bíztak nevelés céljából, hanem különböző családoknál alkalmam adódott arra, hogy más gyerekeket is megismerjek, és nemcsak a legkülönbözőbb életkorokból valókat, hanem olyanokat is, akiket úgyszólván az első pillanattól láttam, amikor a világba léptek.

Mintegy 25-30 évvel ezelőtt az orvostudományban - amelynél talán már önök is megfigyelték, hogy ötévenként mindig megváltoztatja felfogását arról, hogy mi számít „egészségesnek” az ember számára - bizonyos ideig egy egészen különös szemléletet hangoztattak. Azt ugyanis, hogy az erőtlen gyermekekre különösen erősítő hatással lenne az, ha három-, négy-, ötéves korban naponta egy jó pohárnyi vörösbort adnának nekik. Láttam gyerekeket, akik megkapták ezt a pohár bort, és olyanokat is, akik nem kapták meg. Várhattam a megfigyelésemmel - mert magától értetődő, hogy az orvostudomány először „tévedhetetlen”, vele szemben kijelenteni valamit a mindenkori jelen előítéletei ellenére nem sokat használna -, a megfigyeléseimmel tehát várhattam. Nos azok a két és öt év közötti gyerekek, akik akkoriban erősítésül megkapták naponta a pohár vörösborukat, most 25-27 éves fiatalemberek, és - figyelemmel kísérve a dolgokat, hogy itt majd megmutatkoznak egy efféle szemlélet hatásai - úgy találtam, hogy mindazok a gyerekek, akiknek adtak vörösbort, „sajtkukacok” lettek, az asztráltestük izeg-mozog, nem sokat tudnak azzal mit kezdeni, nem tudják, hogy miképpen ismerjék ki magukat az önkéntelenül mozgolódó lelki életükben. Ellenben azok, akiket akkoriban „sajnos”, mint mondták, nem tudtak erősíteni egy pohár vörösborral, most egészen szilárd természettel rendelkeznek, akik nem annyira fészkelődőek az asztráltestükben, vagy az idegrendszerükben, ha materialistán fejezzük ki magunkat.

Fennáll tehát egy ilyen összefüggés is az életben. Ez triviális ugyan, nem illusztrálja különösebben a karmát, mégis olyan, amin látjuk, hogy az élet megfigyelése nem terjedhet pusztán odáig, ameddig az orrunk ér, hanem hogy szélesebb időszakaszokat kell áttekintenünk, és hogy nem elegendő, ha csak megállapítjuk: ez vagy az az eszköz így vagy úgy hat. Mert amit itt indítványoznak, azt a valódi megfigyelő csak sok év elteltével ítélheti meg. Valójában csak a nagy életösszefüggések, és mindaz, ami arra tanít bennünket, hogy keressük ezeket a nagy életösszefüggéseket, világosíthat fel arról a módról, ahogyan az okok és okozatok az emberi életben összefüggnek. Azon kell lennünk, hogy a tulajdonképpeni lelki tulajdonságokra vonatkozóan is egybevessük az élet távolabb álló jelenségeit. Akkor a karma törvényét már a születés és a halál között is észlelni fogjuk, és nagyon gyakran rábukkanhatunk arra, ahogy a későbbi életkor eseményei összefüggnek az élet első felében átéltekkel.

Emlékezzenek még arra is, amit a tisztelet, áhitat missziójáról mondtam, vagyis annak fontosságáról, amikor a tisztelet érzésével nézhetünk fel valamilyen lényre, valamilyen jelenségre, egy olyanra, amit még nem értünk, amit éppen azért tisztelünk, mert még nem nőttünk fel az értelmünkkel hozzá. És mindig szívesen idézem fel azt, hogy mennyire szép, amikor az ember így szólhat magához: gyermekként hallottam egyszer egy különösen tiszteletreméltó családtagról, akit rendkívül tiszteltek. Én még nem láttam, de egy mély tisztelet élt bennem e személy iránt. Amikor azután egyszer eljött az alkalom, eljutottam ehhez a tisztelt családtaghoz. És a legbensőségesebb, szent tisztelettel helyeztem a kezemet szobája ajtókilincsére, ahol ennek ennek a nagyformátumú személyiségnek kellene megjelennie!

Az ilyen áhítatos tisztelet érzésének hálás lesz az ember a későbbi életében, mert roppant sokat köszönhet valaki annak, ha élete első felében felnézhet valakire. Ez különösen fontos mindenki életében. Már találkoztam emberekkel, akiknek felhívták figyelmüket a szellemi-isteni iránt való áhítatos tisztelet érzésére, de amire azt válaszolták: én ateista vagyok, én nem tudok tisztelni semmilyen szellemit. - Az ilyen embereknek azt mondhatjuk: nézz egyszer a csillagos égre! Meg tudnád alkotni? Tekints erre a bölcsességteli építményre, és gondold meg: itt elmerülhet az ember az igazi hamisítatlan tisztelet érzésében! - Sokan vannak a világon, akikhez nem nőttünk fel az értelmünkkel, de akikre mély tisztelettel felnézhetünk. És különösen az ifjúkorban sokan vannak olyanok, akikre tisztelettel tekinthetünk fel, anélkül, hogy képesek lennénk őket megismerni.

Ez a tisztelet az élet első felében ismét csak átalakul az élet második felében egy egészen különös élettulajdonsággá. Már mindannyian hallottunk olyan személyekről, akik azáltal, amilyenek: valóságos jótétemények a környezetük számára. Egyáltalán nem szükséges valami különöset mondaniuk, egyszerűen csak jelen kell lenniük. Olyan, mintha egész lényükön keresztül valami láthatatlan áramolna ki belőlük, és a többi léleknek megnyilatkozna. Egész mivoltuk jótékonyan és boldogítóan hat a környezetre. Minek köszönhetik az ilyen emberek azt az erőt, hogy lelki tulajdonságaikon keresztül jótékony hatást gyakorolnak a környezetükre? Annak a körülménynek köszönhetik, hogy ifjúkorukban átélhették a tisztelet élményét, hogy életük első felében sokszor felnézhettek valakire. Az élet első felében átélt tisztelet átalakul azzá az erővé, hogy boldogítóan és jótékonyan hassunk észrevétlen módon az élet második felében.

Itt ismét egy karmikus összefüggésre bukkantunk, amely a születés és a halál között világosan és érthetően kifejeződik, amennyiben észrevesszük. Alapjában véve igazi karmikus érzésből fakadt az, amikor egyik művének mottójául Goethe ezeket a szép szavakat választotta: „Amire ifjúkorunkban vágyódunk, öregségünkben bőségesen megkapjuk.” - Persze, ha csak rövid távú összefüggéseket figyelünk meg az életben, akkor gyakran beszélünk kielégítetlen kívánságokról; de ha a nagy összefüggéseket tekintjük, nem ez a helyzet.

Az itt ábrázolt dolgokat megint csak áttehetjük az igazi életgyakorlatba. És lényegében csak az válhat valódi nevelővé, aki az életet szellemtudományosan is áttekinti. Mert az élet első felében olyat fog adni az embernek, amiről tudja, hogy az majd az élet második felében felhasználható lesz. Manapság semmit sem tudnak annak felelősségéről, amit azok vesznek magukra, aki mindenfélét belenevelnek az ifjú emberekbe. De ma olyannyira megszokottá vált lenézően beszélni ezekről a dolgokról, a materialista gondolkodásban úgyszólván magas lóról beszélnek e témáról. Szeretném ezt a most említett állítást szemléltetni egy kis tapasztalatommal, amit itt Berlinben a köreinkben szereztem.

Jött ide egyszer egy látogató, olyan valaki, aki úgy hitte, hogy ha egyszer, egyszer az életben végighallgat egy vagy két gyűlést, akkor megítélheti az itteni dolgokat. Különösen az ilyenfajta emberek a hasonló szellemi mozgalmakról, mint amilyen a miénk is, efféle módon igyekeznek ítéletet alkotni, hogy azután „szakszerűen” leírhassák a dolgokat. Akik ma újságcikkekkel töltik meg a világot, kifejezetten azt hiszik, hogy ezen a módon megítélhet valamit az ember. Egyszer elmennek, aztán már tudják is, miről van szó. - Ez az említett látogató le is írta, és nagyon különös volt, amikor egy amerikai folyóiratban a mi Zweig-gyűlésünkről olvashatott az ember. Természetesen a leírás igen sajátságos volt. De mint mondtam: amit szellemtudományosan valóban meg akarunk ragadni, azt egy efféle módon nyilván a legkevésbé sem lehet elsajátítani, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy csak akkor lépünk be a spirituális életbe, ha megvan bennünk az az akarat, hogy a részleteket is valóban átéljük és végigcsináljuk.

Ezt az egészet csak azért meséltem el, hogy jellemezzem az illető látogató ítéletét, hogy mit tapasztalt, amit nem is tartott titokban. Ez a látogató azt mondta: a szellemtudományban az nem tetszett neki, hogy mindent rendszerez; felosztja a világot fizikai világra, asztrális világra, devaháni világra és így tovább. Miért kell ezt csinálni, mindent ennyire részekre osztani? - Ennyit látott ő meg egy vagy két előadásból. Milyen elborzasztó hatással lett volna rá, ha még a többi felosztást is hallotta volna! Ez a személy úgy vélte, hogy a dolgokat nem így kell nézni, hanem „általánosságban” kell beszélni a szellemi világról, miért is kell mindent túlrészletezni?

Így beszélnek ma a nevelés területén, így beszélnek az élet minden területén, és lényegében véve így beszél a mai tudomány is. Az élet önkényes megfigyeléséből kifolyólag összevissza beszélnek az emberek, nem pedig az élet egyes jelenségeinek tárgyszerű kutatása alapján szólnak. Ezért mindazokra, akik a világot valóban megfigyelik, annyira rettenetesen hatnak az ilyen jellegű reformok és programbeszédek, melyeknek hatása olyan az emberre, amit valamilyen kínzó fizikai fájdalomhoz hasonlíthatnánk. Csak kézbe kell vennünk egy átlagos tudományos könyvet. Ebben a megfigyeléseket mégoly lelkiismeretesen fejtegethetik is, mégis az a mód, ahogy a dolgokat ábrázolják, egyszerűen félelmetes, mert semmi fogalmuk nincs arra vonatkozóan, hogy hogyan kell a jelenségeket megfigyelni. Így mindenféle embert megcsodálnak, akik ezt vagy azt teljesen önkényesen, mert éppen az jut az eszükbe, a világba kikiabálják.

Fontos tehát, hogy az antropozófusok elsajátítsák azt a tudatot, hogy az életet egészen a részletekbe menően figyeljék meg azokkal a módszerekkel, amelyeket a karma és egyéb élettörvények adnak a kezünkbe az élet gyakorlata számára. Ezért a nevelés kérdésére vonatkozóan is csak akkor remélhetünk áldást az emberiség eljövendő fejlődése szempontjából, ha az antropozófiai szemlélet behatol a nevelés alapelveibe. A karma olyan valami, ami szilárd támaszt nyújthat a neveléssel kapcsolatos minden életmegfigyelés számára is.

Végtelenül lényeges tudnunk, hogy a nevelésben a jelenségek karmikusan összefüggnek. Ez a következő felfogásmódban is tetten érhető: Ha egy gyermek helyesen fejlődik, annak ilyennek vagy olyannak kell lennie. Ezt vagy azt tartom a magam részéről fontosnak az életet illetően. - És most azt gondolja az ember, hogy a gyermek egy zsák, és mindent bele lehet tömni, amit éppen helyesnek vélünk. Így a saját lényünket véssük bele a gyermekbe, önmagunk szimpátiáit és antipátiáit. Ha tudnánk, hogy ez mit eredményez karmikusan, akkor másképp látnánk a dolgot. Látnánk, hogy amit így a gyerekbe mint valami zsákba beletömködünk, karmikusan odavezet, hogy ez az embert elhervasztja és kiszárítja, a gyereket idő előtt megvéníti, és éppen lényének középpontját öli meg.

Ezért egy gyermek nevelése során úgyszólván indirekt módon kell hozzá közelednünk, amikor úgy gondoljuk, hogy ezt vagy azt a tulajdonságot el kell sajátítania. Ilyenkor nem arról kellene gondoskodnunk, hogy egyik vagy másik tulajdonságot belecsepegtessük, hanem először inkább a szükségletet kell kiváltanunk benne e tulajdonság iránt, a vágyat kelteni fel a gyermekben, hogy e tulajdonságot elsajátítsa. Itt tehát egy fokkal vissza kell lépnünk. Ha tudjuk, hogy ez vagy az az étel jót tesz a gyereknek, azt nem szabad ráerőltetnünk, hanem inkább arról kell gondoskodnunk, hogy először ráérezzen annak ízére, úgyhogy már ő maga kívánja meg az ételt. A vágyat és a kívánságot kell szabályoznunk, hogy a gyermek saját magából fakadóan akarja azt, ami számára jó. Ez egy másfajta módszer, mint az, hogy mindenfélét belepakoljunk, mint valami zsákba, sőt azt mondjuk: mindent tegyünk bele! - Ha tehát először a szükségleteket szabályozzuk, akkor eltalálunk a gyermek életmagjához, és azután látni fogjuk, ahogy mindez az élet második felében karmikusan beteljesedik, amennyiben az ember életörömöt, életerőt sugároz ki magából, úgyhogy ez az ember az élet második felében nem fonnyadt és száraz lesz, hanem eleven marad lényének középpontjából fakadóan.

Ha így tekintjük a karma törvényét, azt fogjuk mondani, nem elég, ha egy könyvecskébe felírjuk magunknak: létezik a karma törvénye, a korábbinak és a későbbinek az összefüggése -, hanem a karma törvényének nézőpontjából kell közelednünk az egész élethez. Csak akkor jut igazi alakjához az antropozófia, ha belebocsátkozunk az élet egyes részleteibe, de ehhez azzal az akarattal is rendelkeznünk kell, hogy újra és újra munkához lássunk, azaz, sohase szakadjunk el megint tőle. Időt kell találnunk arra, hogy az élet jelenségeit az antropozófia nézőpontjából tekintsük.

Mindez néhány szempont volt ahhoz, hogy a születés és a halál közötti életen belüli összefüggést megmutathassuk. A karma törvényét mindenesetre követhetjük a születésen és halálon túl menően is, ami szintén a többiekkel való együttlét lesz, avagy a másokkal összefonódó élet. Amit ma a születés és halál közötti életünkben tapasztalunk, azt hozzá kell kötnünk azokhoz a dolgokhoz is, amelyeket korábban éltünk át, vagy a későbbi életben élünk át. Itt megint csak számtalan részletet említhetnénk. Most szeretném annyival beérni, hogy karmikus nézőpontból megvilágítom az élet egy fontos kérdését, amennyiben a karma átnyúlik egyik életből a másikba, mégpedig az egészség és betegség kérdését, különösképpen az utóbbit.

Ha valakit valamilyen betegség ér, azt hihetné, hogy a karma értelmében ezt kell mondania: megérdemeltem, ez a sorsom! - De pusztán ezzel egyáltalán nem jellemezzük mindig helyesen a karma törvényét. Egy betegség esetén tisztában kell lennünk azzal, hogy szellemileg felfogva tulajdonképpen miben rejlik annak lényege. Ilyenkor jól tesszük, ha először is azt vizsgáljuk meg, hogy miben áll például egy fájdalom lényege. Ebből kiindulva azután átmehetünk a betegség szellemi megértéséhez.

Miben áll a fájdalom lényege? Vegyünk most egy teljesen külső fizikai fájdalmat, például azt, amikor az ujjunkat megvágjuk. Miért fáj ez? Sohasem tisztázhatjuk szellemileg a fájdalom lényegét, ha nem tudjuk, hogy ezt a fizikai ujjat áthatja egy éteri ujj és egy asztrális ujj. Amilyennek mutatkozik a fizikai ujj, ahogyan meg van formálva, ahogy folyik benne a vér és az idegek szétágaznak, mindezt az éteri ujj formálta meg. Ez az alakító, és ma még mindig ő gondoskodik arról, hogy az idegek a megfelelő módon legyenek elrendezve, a vér helyesen folyjon és így tovább. Amit az étertest ebben megformál, azt az asztráltest működteti amely az egészet áthatja. Hogy miért fáj nekünk, ha az ujjunkat megvágjuk, azt egy külsőleges összehasonlítással szeretném megvilágítani.

Tegyük fel, önöknek kedvenc időtöltése, hogy minden nap egyszer a virágukat megöntözik a kertben, ez bizonyos örömet okoz maguknak. De egyik reggel az öntözőkannájuk tönkre ment, vagy ellopták, és így nem tudják a virágukat meglocsolni a kertben. Ezért most szomorúak. Ez nem fizikai fájdalom. De a kedvenc időtöltésük elmaradása miatt a fizikai fájdalomhoz hasonlót éreznek. Mivel nincs meg az eszközük, nem tudnak végezni egy tevékenységet. Ami itt külsőleg hiányzik és ezért csak egy morális fájdalmat idézhet elő, az fizikai fájdalommá válhat a következő miatt.

Az étertest és az asztráltest arra vannak berendezkedve, hogy az ujjat olyan módon tartsák rendben, amilyen az most. Az éter-ujjat és az asztrál-ujjat sohasem vághatom le. Ha az ujjamat megvágom, akkor az történik, hogy az éter-ujj nem tud megfelelően beavatkozni. Megszokta az ujj helyes kapcsolatát, és ez a kapcsolat most megzavarodott, éppen úgy, ahogy korábban a tevékenységem, amikor a kertben locsolni akartam. Az asztráltest és az étertest tehát nem tud bekapcsolódni, és ez az asztráltestben hiányként, azaz fájdalomként jelenik meg. A megszokott tevékenységek nem működnek, a szokott módon nem képesek beavatkozni, ami az asztráltestben mint fájdalom lép fel. Abban a pillanatban azonban, amikor az étertest és az asztráltest már nem tud megfelelően közbelépni, egy nagyobb erőfeszítés is bekövetkezik. Ahogy a mi esetünkben, amikor a kertet öntözni akarjuk, erőfeszítésbe kerül öntözőkannát keresni, vagy efféle, úgy most az asztráltestnek és az étertestnek is nagyobb erőfeszítést kell ráfordítania arra, hogy a dolgot ismét rendbe hozza. Ez a fokozottabb tevékenység, amit itt rá kell szánni, a tulajdonképpeni gyógyítás. Ekkor a szellemi egy energikusabb tevékenységre van felszólítva, és ez nem más, mint a gyógyítás. Hogy az ember szellemi részei intenzívebb tevékenységre kényszerülnek, ez idézi elő a gyógyulást. Minden betegség azon alapul, hogy az ember fizikai testében vagy akár étertestében levő valamilyen rendellenesség miatt a szellemi részek nem tudnak a szokott módon közbelépni, úgymond akadályoztatva vannak ebben, és a gyógyulás a rendellenességgel szembeni fokozottabb ellenálló erőre való felszólításban áll. A betegség mármost vagy úgy zajlik le, hogy meggyógyulunk, vagy pedig belehalunk. Tekintsük mindkét esetet karmikus oldalról.

Ha a betegség úgy végződik, hogy egészségessé válunk, akkor a szellemi részeinkbe, melyeket a korábbi inkarnációkból hoztunk magunkkal, akkoriban olyan nagy életerőket tudtunk belehelyezni, amelyek valóban képesek most gyógyítóan beavatkozni. És ha visszapillantunk a korábbi inkarnációinkra, azt mondhatjuk: akkoriban nemcsak arra voltunk képesek, hogy a testünkről megfelelő módon gondoskodjunk azáltal, amivel az életben általában rendelkezünk, hanem még egy tartalékalapot is magunkkal hoztunk, amit most ki tudunk emelni a szellemi életrészeinkből.

De tegyük fel azt, hogy meghalunk. Mi történik akkor? Akkor azt kell mondanunk: ha kísérletet tettünk a gyógyulásra, akkor nagyobb erőket is kellett magunkban felébresztenünk. De ezek nem voltak elegendőek, nem voltak megfelelőek. Erőket mozgósítani azonban, hogy azok intenzívebben érvényesüljenek, sohasem haszontalan dolog. Ehhez valójában nagyobb erőfeszítéseket kellett tennünk. Ha a jelenlegi életben nem is jutottunk abba a helyzetbe, hogy szervezetünk valamelyik területén helyreállítsuk a rendet, akkor is legalább erősebbé váltunk. Hiszen ellenállást fejtettünk ki. Csak ez nem volt elegendő. De ha nem is volt elegendő, mégsem ment veszendőbe, amit ekkor erőkben mozgósítottunk. Ez átjön velünk a következő inkarnációba, és az illető szerv erősebb lesz ahhoz képest, mint ha nem kaptuk volna meg a betegséget. És azután képesek leszünk arra, hogy azt a szervet, ami ebben az életben idő előtt a halálba vitt, később majd különös erővel és szabályszerűséggel alakítsuk ki.

Kedvező hatás fog tehát akkor is fellépni, ha a betegség mostani kezelése nem vezethetett gyógyuláshoz. Ebben az esetben is egy betegségben karmikusan valami olyat kell látnunk, ami a következő életben előnyös módon kiélhető. Az eljövendő életben ugyanis ilyen vagy olyan irányban különös erőre teszünk szert azáltal, hogy egy betegséggel megküzdöttünk, még ha nem is győztük le. Csakhogy azt mégsem mondhatjuk: talán éppen az a jó, ha a betegséget engedjük érvényesülni, hiszen ha a betegséget igazán átéljük és nem avatkozunk be gyógyítólag, akkor a bensőnkben az erők megerősödnek, és a karma annál inkább beteljesedhet. - Ez értelmetlenség lenne. Éppen arról van szó, hogy a gyógyulást úgy folytassuk le, hogy a lehető legkedvezőbben tudjanak közbelépni a kiegyenlítő erők; vagyis hogy mindent, ami csak lehetséges, megtegyünk a gyógyulásért, teljesen függetlenül attól, hogy a gyógyulás bekövetkezik-e, vagy sem. A karma mindig az élet barátja, sohasem az élet ellensége.

A karma törvénye, ahogy az egyik életből a másikba átnyúlik, ezáltal az életet erősítőként jelent meg egy sajátos példán bemutatva. Így azt mondhatjuk: ha ebben vagy abban a szervünkben különösen erősek vagyunk, az egy olyan előző életre utal, amelyben ez a szerv, amely most igen erős bennünk, egyszer különösen beteg volt. Akkoriban nem tudtuk teljesen meggyógyítani. De ehhez erőket mozgósítottunk, amelyek most ezt a szervet különösen erőssé formálták. - Látható tehát, ahogy az egyik életből a másikba átnyúlnak események, tények, ahogy a lényünk magva egyre erősebb és erősebb lesz, ha a megfelelő módon tudatosítjuk, hogyan tehetjük azt erősebbé. És ezen a módon a karma törvénye segítségével mindinkább szellemi lényünk magvának eleven megértéséhez juthatunk el.

Ezzel választ kapunk arra a kérdésre is, hogy miért jövünk össze olyan sokszor? - Azért gyűlünk össze annyiszor, mert nemcsak a megismerésünket akarjuk bővíteni, amikor tanításokat fogadunk be, hanem mert a tanítások, ha helyes módon közlik és sajátítják el őket, a benső lényünket egyre erőteljesebbé és ellenállóbbá teszik. Szellemi életnedvet öntünk a dolgainkba, amikor összejövünk és antropozófiával foglalkozunk. Ezáltal az antropozófia nem egy elmélet, hanem egy életital, egy életelixír, amit újra és újra a lelkünkbe töltünk, és amiről tudjuk, hogy a lelket egyre erősebbé, egyre szilárdabbá teszi. Ha pedig az antropozófia többé már nem az lesz az emberek számára, ami manapság a külső világ értetlensége miatt, ha egyszer belenyúlik majd az egész szellemi életünkbe, akkor az emberek látni fogják, hogy az életben való boldogulás - a fizikai életé, az egész külső életé is - attól a megerősödéstől függ, ami az antropozófiai szemléletmód által és az antropozófiai átélés során szerezhető meg. El fog jönni az idő, amikor az ilyen antropozófiai gyűlések a legfontosabb erősítőszerek lehetnek az emberek számára, és amikor onnan kijönnek, azt mondják: az egészségünket, az erőnket az életben annak a körülménynek köszönjük, hogy a tulajdonképpeni benső lényünkben, a lényünk középpontjában mindig újból megerősítjük magunkat! - Csak ha azt érzik az emberek, hogy az egyes vizsgálódásokban megadja nekik az antropozófia azt, ami egészen a fizikai testig erőteljessé és egészségessé teszi őket, csak akkor fogják megérezni az antropozófia e küldetését. És akik ma antropozófiával foglalkoznak, azok tekintsék magukat úttörőknek az antropozófia mint életerősítő szempontjából! Csak akkor lesz igazi az antropozófia, és csak akkor szerezhető meg a helyes ellenállás mindazzal szemben, ami ma oly sokféleképpen életgyengítő hatású.

Végezetül még valamire felhívnám a figyelmet. Nincs, amit manapság gyakrabban emlegetnének, mint az „örökölt hajlamok” kifejezést. Aki ma az „örökölt hajlamok” kifejezést nem veszi a szájára minden héten legalább háromszor-négyszer, tekinthető-e az művelt embernek? Egy művelt embernek mindenképp tudnia kell legalább azt, hogy a tudós orvostudomány már megállapította, mi számít az emberi életben örökölt hajlamnak. Aki nem mondja olyankor, amikor ez vagy az az ember nem tud mit kezdeni saját magával, hogy az illető örökölte az erre való hajlamot, az nem is művelt ember, hanem valami egyéb, és ezek között az egyebek között talán egy antropozófus. Itt kezdődik az, amikor a mai élet tudománya nemcsak elméletileg jár tévúton, hanem már az életben is kezd kárt okozni. Itt van a határ, ahol az elmélet közel kerül a morálishoz, ahol már immorálissá válik az, ha téves elméletet állítanak. E téren az életerő, az életbiztonság éppen attól függ, hogy a valóságot ismerjük meg. Mert aki a helyes szellemi szemlélet alapján megerősíti, erőteljessé teszi magát a lelkében, egy életelixírhez juttatván magát, az mi mindenre lehet képes!

Amik öröklődés útján kerülnek az emberbe, azok a fizikai testben, vagy legfeljebb az étertestben történő öröklődések. De a helyes életszemlélete folytán egyre erősebbé és erősebbé teszi magát az ember a tulajdonképpeni benső lényében, és legyőzheti azt, ami örökölt hajlam benne, mert a szellemi, amennyiben a helyes módon működik, képes arra, hogy a testit kiegyensúlyozza. Aki azonban a maga szellemi benső lényében nem erősödik meg, aki azt mondja: a szellemi csak a testiség produktuma, az - mivel nem rendelkezik erős bensővel - ki van szolgáltatva az örökölt hajlamoknak, és nála ezek károsan fognak érvényesülni.

Egyáltalán nem csoda, hogy amit ma örökölt hajlamoknak neveznek, annyira félelmetes hatású, mivel elhitetik az emberekkel az örökölt hajlamok erejét, és elveszik tőlük azt, ami ellene hatna. Kinevelik az örökölt hajlamban való hitet, és azután a szellemi világszemléletű embertől is elveszik a legjobb harcmódot az örökölt hajlam ellen. Kitalálják az örökölt hajlam mindenhatóságát, és ezáltal lesz hatása. Nemcsak hamis nézetek vannak erről, ami életellenes és kicsavarja kezünkből a fegyvert, hanem itt egy olyan elmélet kezdődik, ami teljességgel materialista világszemléleten alapul. Itt kezd belejátszani a materialista világszemlélet a morálisba, ami nem csupán elméletileg hat tévesen, hanem már immorális is. Ez nem intézhető el azzal, hogy pusztán azt mondjuk: Akik ilyen állításokat tesznek, azok tévednek. Nem kell túl szigorúan megróni azokat, akik ilyen elméleteket felállítanak. A tudomány egyes képviselőit itt sohasem szabad megsérteni, akiknek ez a véleményük; jóindulattal megérthető ez úgy is, hogy nekik ilyen tévedésekhez kell jutniuk. Mert egyikük nem tudja magát kiszakítani a tudományos tradíciókból; a másiknál is megbocsáthatónak találhatjuk, mert van felesége és gyereke, és talán fonák helyzetbe kerülne, ha nem az uralkodó szemléletekhez igazodna. - Az egészre mint korjelenségre mégis fel kell hívnunk a figyelmet, mivel itt a tudomány nemcsak téves elméleteket kezd terjeszteni, hanem olyan, az életet szolgáló eszközöket vesz ki az ember kezéből, amelyeknek szellemi világszemléletként erővel kellene megtölteniük az életet, és amelyek egyedül képesek arra, hogy azzal a hatalommal szemben, amelynek egyébként le kellene győznie az embert, vagyis a fizikaisággal - felvegyék a harcot. Ez a fizikaiság csak addig ellenállhatatlan hatalom számunkra, amíg nem alakítunk ki a szellemiségünkben valamilyen erőt vele szemben. Ha kialakítjuk ezt az erőt magunkban, akkor felnő bennünk egy harcos bármiféle fizikaisággal szemben.

Ezt nem remélhetjük máról holnapra. De akik a dolgokat igazi értelmükben megértik, azok fokozatosan elsajátítják a szellemtudományos felfogást azokra a jelenségekre vonatkozóan is, amelyekkel szemben az ember először tehetetlennek bizonyul. Ami itt nem egyenlítődik ki egy életben, az kiegyenlítődik az életek összességében. És ha megfigyeljük az egyes életet, éppúgy a megtestesülésről megtestesülésre haladó életet, akkor a karma törvénye, helyesen értve, nem egy olyan törvény lesz számunkra, amitől el kell tekintenünk, hanem egy olyan, ami vigaszt és erőt fog adni nekünk, és egyre erősebbé fog tenni bennünket. A karma törvénye az élet erejének törvénye, és mint ilyet is kell felfognunk. Nem arról van szó, hogy bizonyos absztrakciókról tudjunk, hanem hogy az életben a részletek területén is spirituális életigazságokat kövessünk, és hogy sohase fáradjunk el a szellemi megismerés kiművelésében, amikor áthatjuk magunkat a szellemi kutatás egyes igazságaival.

Ha ezt önök szem előtt tartják, akkor antropozófiailag a helyes értelemben fognak élni. Akkor tudni fogják, hogy miért nem elégedünk meg azzal, hogy ezt vagy azt a könyvet elolvastuk, hanem az antropozófiát szívügynek tekintjük, amivel nem szűnünk meg foglalkozni, amihez mindig újból szívesen visszatérünk, és amiről tudjuk, hogy minél gyakrabban térünk vissza hozzá, annál gazdagabbá tehet bennünket az élet irányában.