Ma, ezen a közgyűlésen az a feladatom, hogy az emberiség egy magasrendű témájáról beszéljek. Miután az antropozófiáról szóló előadásokban egyébként azon fáradozunk, hogy egy inkább a fizikai síkban gyökerező alapra építsünk, ma a magasabb világokhoz tartozó dolgokról szeretnék szólni.

Engedjék meg, hogy előzetes megjegyzésként még egyszer utaljak a következőre. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy az emberiség magasabb rendű dolgairól is úgy beszéljünk, hogy nem elégszünk meg a magasabb világból származó tények egyoldalú közlésével, vagyis hogy mintegy általában definiáljuk a bodhiszattvák fogalmát, akikről ma szó lesz, majd ismertetjük, hogy mi a missziójuk, hanem itt is hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy az absztrakt kifejtéstől tovább menjünk a konkréthoz. Kíséreljük meg, hogy az ilyen magasrendű témát is, mint amilyen a bodhiszattváké, olyan eszmékkel és érzésekkel hassuk át, amelyekre az élet mélyre nyúló és szeretetteljes szemlélete alapján teszünk szert, miáltal a tényeket nem pusztán tudomásul vesszük mint közléseket, hanem bizonyos fokig meg is értjük azokat. Ezért ebben a vizsgálódásban is alulról szeretnék felemelkedni, azt a célt tartva szem előtt, hogy a bodhiszattva fogalmát és vándorlását az életen át egy kevésbé sematikus ábrázolásban némileg jellemezzem.

Hogy mi egy bodhiszattva, azt tulajdonképpen egyáltalán nem érthetjük meg, ha valamennyire nem mélyedünk el az emberiség fejlődésmenetében, és ha nem idézünk fel magunknak egynéhány dolgot, amit az egymást követő években itt hallhattunk. Elevenítsük most fel, ahogy az emberiség előrehaladt. A nagy atlantiszi katasztrófa után az emberiség végigment a régi indiai kultúra korszakán, amelyben a nagy risik voltak az emberiség tanítói. Azután jött az ősperzsa kultúra korszaka, az egyiptomi-káldeus kultúra korszaka, majd a görög-latin kultúra korszaka egészen a mi időnkig, amely az Atlantisz utáni kor ötödik kultúrkorszaka. Ezeknek a kultúrkorszakoknak abban van a jelentőségük, hogy az emberiség életformáról életformára való továbblépése fejeződik ki bennük.

Mert hiszen nemcsak az halad előre, amit rendszerint a külső történelem keretében mutatnak be, hanem ha a hosszabb időtartamokat is szemügyre vesszük, átalakul és megújul minden érzület és érzés, minden fogalom és eszme is az emberiség fejlődése folyamán. Mi értelme lenne az újraszületés, a reinkarnáció eszméjét képviselnünk, ha nem tudnánk, hogy ez így történik a világban? Tulajdonképpen miért kellene újra és újra földi testbe lépnie a lelkünknek, ha mindannyiszor nem tapasztalna meg valami újat is, és nem érezhetné és élhetné át magában ezt az újat? Hogy az emberek képességei, a lelki élet finomságai is ismételten újjá alakulnak, megváltoznak, ez azáltal lehetséges, hogy a lelkünk nem egyszerűen mint valami lépcsőn lépeget felfelé egyik fokról a másikra, hanem mindig alkalma nyílik arra, hogy Földünk életviszonyainak átalakulása során kívülről valami újat fogadjon magába. A lelkünk nem pusztán mulasztásai, karmikus vétkei által vezettetik inkarnációról inkarnációra, hanem mivel életviszonyaiban Földünk mindig megváltozik, azért mód van arra is, hogy lelkünk újra és újra kívülről felvegyen magába valami újszerűt. Ennek következtében halad előre a lélek inkarnációról inkarnációra, de éppen úgy kultúrkorszakról kultúrkorszakra.

Mármost ez a lélek nem haladhatna előre, nem fejlődhetne, ha azok a lények, akik már eljutottak egy magasabb fejlődésre - tehát valamilyen fokon túlléptek az emberiség átlagfejlődésén -, nem gondoskodnának arról, hogy földi kultúránkba mindig belefolyjon valami új. Más szavakkal: ha nem tevékenykednének azok a nagy tanítók, akik magasabb fejlődésük következtében élményeket és tapasztalatokat tudnak szerezni a magasabb világokból, és ezeket le is hozzák a földi kultúrélet színterére. Mindig voltak a Föld-fejlődés idején - és ma csak az Atlantisz utáni fejlődésről beszélek - olyan lények, akik az emberiség tanítói voltak, akiknek megnyíltak a magasabb érzékelési források és akarati lehetőségek. Csak úgy érthetjük meg az emberiség ilyen tanítóinak lényét, ha tisztázzuk, hogy maga az emberiség miképpen halad előre.

Tegnap és ma két kitűnő filozófiai és ismeretelméleti előadást hallhattak önök kedves barátunktól, Dr. Ungertől az énről és az én viszonyáról a nem-énhez. Gondolják csak el, hogy amit tegnap és ma emberi szájból, az emberi gondolkodásból fakadóan hallottak, azt ugyanebben a formában 2500 évvel ezelőtt is hallhatták volna? A Földön sehol nem lett volna lehetséges, hogy a tiszta gondolkodás formájában beszéljen valaki például az „énről”. Tegyük fel, ha 2500 évvel ezelőtt meg akart volna testesülni valaki a földi létben, aki megtestesülése előtt elhatározta volna, hogy abban a sajátos formában, amit hallottak önök, az énről beszéljen: nem tudta volna megtenni. Mert félreismeri a valóságos haladást és a kultúrfejlődésen belüli változásokat az, aki azt hiszi, hogy 2500 évvel ezelőtt ilyesmiket hallhatott volna emberi szájból.

Hogy lehetőség nyíljon erre, ahhoz nem elegendő egy individualitásnak pusztán elhatároznia magát, hogy emberi testben testesüljön meg, hanem még az is hozzátartozik, hogy Földünk fejlődésében egy olyan emberi test jelenjen meg, amelyben már egy olyanná alakult agy is található, hogy az igazságok - melyek a magasabb világokban egészen más módon léteznek - ezen az agyon belül azzá tudjanak formálódni, amit „tiszta gondolatoknak” nevezünk. Azt a formát ugyanis, amelyben tegnap és ma Dr. Unger az énről előadást tartott, a tiszta gondolatok formájának nevezzük. 2500 évvel ezelőtt egyetlen emberi agy sem létezett - ez teljesen kizárt volt -, amely eszköze lehetett volna annak, hogy ezeket az igazságokat ilyenféle gondolatokban fejezzék ki.

Azok a lények, akik Földünkre le akarnak ereszkedni, mindenkor csakis olyan emberi testeket használhatnak, amelyeket maga ez a Föld létrehozott. De Földünk a különböző kultúrkorszakokban mindig más és másféle testeket hozott létre, mindig másmilyen organizációval. Csak az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszakunkban vált lehetővé az, hogy tiszta gondolatok formájában beszéljünk, mivel maga az emberi nem most már olyan testeket alakít ki, amelyekben tiszta gondolatok képződhetnek. A görög-latin korban egy efféle ismeretelméleti vizsgálódásra még nem lett volna mód, mert akkor még nem létezett egy olyan „készülék”, egy olyan eszköz, amely ezeket a gondolatokat emberileg érthető nyelven megformálja. Az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszak feladata éppen az, hogy fizikai organizációja tekintetében fokozatosan olyan eszközzé alakítsa az embert, hogy tiszta gondolatokként azok az igazságok is le tudjanak áramolni, amelyeket más korokban egészen másmilyen formákban fogtak fel, mint amilyen a tiszta gondolat formája.

Nézzünk egy másik példát. Amikor ma az ember a jó és a rossz kérdéséhez közeledik, amikor ezt vagy azt meg kellene tennie, vagy éppen nem szabadna megtennie, olyankor azt mondja, hogy bizonyos belső hang szólal meg benne, amely teljesen függetlenül valamely külső törvénytől így beszél hozzá: ezt meg kell tenned, ezt nem szabad megtenned! - Aki odafigyel e belső hangra, az meghall abban valamilyen impulzust, egy ösztönzést, hogy adott esetben valamit megtegyen, másvalamit pedig ne. Ezt a belső hangot „lelkiismeretnek” nevezzük.

Ha úgy véljük, hogy az emberiség fejlődésének egyes korszakai mégiscsak hasonlítanak egymásra, akkor ismét azt hihetnénk, hogy lelkiismeret mindig is létezett, amióta csak emberek élnek a Földön. Ez azonban tévedés. Történelmileg úgyszólván kimutatható, hogy az emberek egyszer csak elkezdtek beszélni a lelkiismeretről. Ez a kor egyértelműen megállapítható: a két görög tragédiaíró, Aiszkhülosz, aki időszámításunk előtt a VI. században született, és Euripidész, aki az V. században született, élete közé esik. Korábban nem találkoznának önök azzal, hogy a lelkiismeretről beszéltek volna. Még Aiszkhülosznál sem található meg az, amit belső hangnak mondhatunk, hanem csak arról volt szó nála, ami egyfajta asztrális képként jelent meg az ember számára: olyan látomások léptek fel, amelyek mint bosszúálló lények környékezték meg az embert: a fúriák, vagy erinnüszök. De egyszer eljött az az időpont, amikor a fúriák asztrális észlelését felváltotta a lelkiismeret belső hangja.

Még a görög-latin korszakban is, amikor az emberiség nagy részénél még fennállt a homályos asztrális érzékelés, képes volt valaki észlelni azt, hogy - amennyiben valamilyen igazságtalanságot cselekedett - környezetében asztrális alakokat teremt minden igazságtalanság, amelyek őt félelemmel és rettegéssel töltötték el az elkövetett jogtalanság miatt. Akkoriban ezek voltak a nevelők, az ösztönzők. Amikor pedig az emberek az asztrális tisztánlátás utolsó maradványait is elveszítették, az efféle észlelés helyébe a lelkiismeret láthatatlan hangja lépett, azaz, ami eleinte kívül volt, az behúzódott a lélekbe, és ott azon erők egyike lett, amelyekkel most már a lélek rendelkezett.

Ez azért következett be, mert az emberiség, vagyis az a külső eszköz, „készülék”, amibe az ember megtestesül, a fejlődés folyamán megváltozott. Ötezer évvel ezelőtt az emberi lélek semmit sem érzékelhetett volna a lelkiismeret hangjából. Ha valami jogtalanságot tett, akkor a fúriákat észlelte. Abban az időben ezen a módon tanulta meg a lélek azt, hogy viszonyt alakítson ki a jóhoz és a rosszhoz. Azután újra és újra megtestesült, míg végül egy olyan testbe született bele, amely már olyanfajta organizációval rendelkezett, hogy a lélekben megjelenhetett a lelkiismeret képessége. Az emberiség jövőbeli korszakában megint másmilyen képességek lépnek fel, a lélek kifejeződésének másféle formái alakulnak ki.

Már gyakran hangsúlyoztam: aki valóban megérti az antropozófiát és nem helyezkedik dogmatikus álláspontra, az nem fogja azt hinni, hogy az a forma, amelyben ma az antropozófia kifejeződik, valami örök jellegű, amely így is maradhatna az egész jövőbeli emberiség számára. Nem ez a helyzet. 2500 év múlva ezek az igazságok többé már nem lesznek közölhetők ebben a formában, hanem más formákban öltenek alakot, ama eszköznek megfelelően, ami akkor fog létezni. Ha ezt figyelembe veszik önök, akkor tisztában lesznek azzal is, hogy minden korszakban más módon kell az emberekhez szólni, és hogy az emberi képességekhez igazodva a nagy tanítóknak is mindig másféleképpen kell megnyilatkozniuk. Ez azonban annyit jelent, hogy az emberiség e nagy tanítóinak időről időre, korszakról korszakra maguknak is fejlődniük kell! Látunk így korszakokat, amelyeken az emberiség keresztülmegy, és mintegy felette ott találjuk az emberiség nagy tanítóinak előrehaladó fejlődését is. És ahogyan az ember bizonyos fokokon végighaladva valamilyen fordulóponthoz érkezik el, úgy a nagy tanítók is bejárják a fejlődés bizonyos fokozatait, amelyeken ők is fordulópontokhoz érkeznek el.

Gondoljanak csak arra, amit már gyakran elmondtunk: mi most az Atlantisz utáni kultúrfejlődés 5. korszakában élünk. Ez az 5. korszak bizonyos vonatkozásban a 3. korszak, az egyiptomi-káldeus időszak megismétlése. A 6. korszak hasonlóképpen a második, az ősperzsa korszak megismétlése, míg a 7. korszak az első, az ősindiai idők megismétlése lesz. Így nyúlnak át egymás fölött a korszakok. A 4. korszaknak viszont nem ismétlődik meg; ott áll középen, úgyszólván egymagában. Mit jelent ez? Azt, hogy amit az emberek a görög-latin időkben végigcsináltak, azt csak egyszer csinálták végig egyetlen kultúrkorszakban. Nem mintha abban csak egyszer testesültek volna meg, hanem azt csak egyetlen formában élték át. Amit ellenben az egyiptomi-káldeus korszakban csináltak, az a mi korszakunkban megismétlődik, ezt tehát kétféle formában élik át. Vagyis van olyan fejlődésfok, amely valamiféle krízist jelent, miközben más korszakok olyanok, hogy bizonyos vonatkozásban hasonlítanak egymásra, és ha nem is ugyanazon a módon, hanem más formában, de megismétlődnek. Fejlődvén az ember az Atlantisz utáni korban, végigcsinál bizonyos számú inkarnációt az indiai időkben, és inkarnációk másik sorát majd a 7. kultúrkorszakban, amelyek hasonlítani fognak egymásra. Ugyanez lesz a 2. és a 6., illetve a 3. és az 5. korszak esetében. Közöttük van a 4. kultúrkorszak, ez nem fog megismétlődni, középen áll. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az embernek ezt a korszakot csak egyszer kell végigcsinálnia. Nem úgy értve, hogy csak egyszer testesül meg a 4. korszakban, hanem hogy abban olyan inkarnációk sorát végzi el, amelyekre semelyik azutáni inkarnációja sem fog hasonlítani. Vagyis az ember egy leereszkedésben és egy felemelkedésben vesz részt:

Fejlődésükben az emberiség nagy tanítói is végigjárnak egy leereszkedést és egy felemelkedést, és az egyik korszakban teljesen másmilyenek, mint a másik korszakban.

Mivelhogy az Atlantisz utáni első korszakban az embereknek teljesen másféle képességeik voltak, mint a későbbiekben, azért teljesen más módon kellett őket tanítani is. Minek köszönhető, hogy korunkban a bölcsességek logikailag tömör módon a tiszta gondolkodás formájába is öltöztethetők? Ez annak a körülménynek köszönhető, hogy a mai időkben a Föld-fejlődésen belül éppen a tudati lélek lett az emberiség alaptulajdonsága a továbbfejlődés során. A görög-latin időszakban az értelmi vagy kedélylélek (ford: kedélylélek = a lélek érzelmi állapota) volt az alaptulajdonsága, az egyiptomi-káldeus korban az érző lélek, az ősperzsa kultúrában az érző test (asztráltest), az ősi Indiában pedig az étertest - ezek kifejezetten kultúrfejlődési tényezők voltak.

Ami számunkra a tudati lélek, az volt az ősi Indiában élők számára az étertest. Ezért ők egészen más módon fogták fel és értették meg a dolgokat. Ha önök tiszta gondolkodással fordultak volna egy indiaihoz, abból ő egy szót sem értett volna. Számára mindez úgy hangzott volna, mint aminek semmi értelme nincs. A nagy tanítók sem oktathatták a régi indiaiakat olyan módon, hogy a tiszta gondolkodás formájában adták volna elő a dolgokat számukra, vagy hogy szavakban fejtették volna ki. Egy nagy tanító például rendkívül keveset beszélt az ősi Indiában, mert azon a fokon, ahol akkoriban az étertest állt, az embernek nem volt fogékonysága az olyan szavak iránt, amelyek gondolatot foglalnak magukban. Ezért annyira nehéz a mai ember számára elképzelni azt, ahogy egy ilyen tanítás folyt. Rendkívül keveset beszéltek, és inkább csak a hangzás színezetében, abban a módban, ahogyan egy szót kiejtünk, ismerte fel a másik lélek azt, ami ekkor a szellemi világból kiáradt. De nem is ez volt a fődolog. A szó úgyszólván csak egyfajta „megérintés”, „megpendítés”, szimbólum volt, hogy kapcsolat jöjjön létre a tanító és a másik ember között. A legrégibb indiai időkben a szó nem sokkal volt több annál, mint amikor mi megkongatunk egy harangot, megadván a jelet, hogy valami megkezdődik. Ez volt a kristályosodási pont, ami köré nem meghatározható, finom szellemi áramlások szövődtek, melyek a tanítótól a tanítvány felé áradtak. Mindenekelőtt azonban arról volt szó, hogy milyen a tanító a maga legbensőbb személyiségében. Nem az volt a lényeg, amit egy tanító mondott, hanem a lelki minősége; mert ez egyfajta sugallatként átment a tanítványra. Mivel az embernek különösképpen az éterteste volt kifejlődve, azért megfelelő módon éppen az étertesthez kellett viszonyulni. Az ember sokkal jobban megértette a ki nem mondottakat, azt, amilyen egy tanító személyisége volt, mint a szavakban kimondottakat. Mert hogy a szavakban kifejezetteket megértsék, arra az embereknek még elő kellett készülniük a későbbi kultúrkorszakok folyamán. Ezért egyáltalán nem is volt szükséges, hogy a régi indiaiak nagy tanítóinak valamelyike különösen kifejlesztett értelmi vagy tudati lélekkel rendelkezzen, mert ez az akkori kor számára teljesen használhatatlan eszköznek bizonyult volna.

Valami egyéb viszont szükségesnek mutatkozott az ottani nagy tanító számára is: a tanítónak a saját éterteste fejlődésében a többiek fölött kellett állnia. Ha ugyanazon a fejlődési fokon állt volna, mint a többiek, akkor különösebben nem is hathatott volna rá; a magasabb világból nem hozhatott volna neki semmilyen tudást és üzenetet, a fejlődés semmilyen impulzusát nem tudta volna átadni. Mert tulajdonképpen az emberek számára azt kellett elhozni, amibe majd csak a jövőben kell belenőniük. Az indiai tanítónak azt kellett magában mintegy megelőlegeznie, amit a többiek csak az ősperzsa kultúrkorszakban vehettek fel magukba. Amit a perzsa kor átlagemberének már az érző test (az asztráltest) által kellett befogadnia, azt az indiai tanítónak az étertestébe kellett lehoznia. Vagyis egy ilyen tanító étertestének egyáltalán nem volt szabad úgy működnie, mint a többi ember étertestének, hanem úgy kellett működnie, ahogyan az érző test működik majd a perzsa kultúrában. Ha egy mai értelemben vett szellemi látó odalépett volna egy nagy indiai tanítóhoz, azt mondta volna neki: Miféle étertest ez? - Mert egy ilyen étertest úgy nézett ki, mint később egy asztráltest a perzsa korban.

De egy ilyen étertest nem minden további nélkül volt képes úgy működni, mint a későbbi asztráltest. Az akkori időben ez nem történhetett meg valamiféle előrehaladó fejlődés által. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy egy olyan lény, aki egy fokkal már magasabban állt, mint a többiek, ténylegesen leereszkedett és megtestesült egy emberi organizmusban, de ami tulajdonképpen nem volt neki való, vagyis nem volt megfelelő a számára, amibe azonban csak azért húzódott bele, hogy mások képesek legyenek őt megérteni. - Ez a lény külsőleg bizonyára úgy nézett ki, mint a többiek, de belül egészen másmilyen volt. Teljes illúzió és tévedés lenne, ha valaki egy ilyen személyiséget a külseje alapján akarna megítélni. Mert miközben egy mindennapi embernél a külső megfelel a belsőnek, egy ilyen tanítónál nem esik egybe a külső a belsővel. Úgyhogy itt azzal a ténnyel találkozunk, hogy látjuk az ősi indiai népet és ezen ősindiai nép körében látunk egy személyiséget, akinek a maga számára nem lett volna szükséges, hogy leereszkedjen, de aki leereszkedett egy bizonyos szintre, hogy a többieket taníthassa. Teljesen önként jött le és testesült meg emberi alakban, de belül egészen másmilyen volt.

Ennélfogva ő egy olyan személyiség is volt, akinek nem volt köze azokhoz a sorsokhoz, amelyeket a normális emberek élnek át. Egy ilyen tanító testben élt ugyan, de számára csak külsőleges volt a sorsa, nem azonosult ezzel a sorssal, ő pusztán csak úgy lakott benne ebben a testben, mint valami házban. És ha a test meghalt, számára a halál is egészen más esemény volt, mint a többi embernek; a születés szintén, és a születés és a halál közötti élmények ugyancsak. Ezért is tevékenykedhetett másféle módon egy ilyen személyiség ebben az emberi szervezetben, a testben.

Képzeljük most el, hogyan használta például az agyát egy ilyen individualitás. Mert ha az asztráltesttel is érzékeltek akkoriban az emberek, mégis az agyat, amely ugyan még másképp volt szerveződve, úgy használták, hogy - mint valami szerszámmal - megfigyelték vele azokat a képeket, amelyekben észleltek. Tehát kétféle embertípus volt: az egyik úgy használta az agyát, mint egy szokásos emberlény; és volt a tanító típusa, aki egyáltalán nem ugyanezen a módon használta az agyát, hanem azt bizonyos vonatkozásban kihasználatlanul hagyta. A nagy tanítónak nem kellett az agy minden részét kihasználnia. Ő úgyszólván már tudta azokat a dolgokat, amiket a többi ember csak úgy tudhatott meg, ha az agy szerszámát alkalmazta.

Így ami egy nagy tanítót jellemzett, az nem tekinthető valóságos, igazi földi inkarnációnak, nem egy ember valódi, tényleges inkarnációja volt, mint egyéb esetekben, hanem tulajdonképpen olyan valami volt, ami egyfajta kettős természetet mutatott: ebben az organizációban valamilyen szellemi lény lakozott benne. Léteztek ilyen lények az ez utáni perzsa időkben, az egyiptomi időkben stb. is. Mindig úgy történt, hogy individualitásukkal mintegy kiemelkedtek ennek az emberi organizációnak a területén túlra, vagyis nem oldódtak fel abban. Ennek következtében kerülhettek abba a helyzetbe, hogy hatással legyenek a többi emberre azokban az ősi időkben. És ez addig a korig így is zajlott, amikor a görög-latin korszakban egy alapvető válság lépett fel az emberiség fejlődésében.

A görög-latin időkben különösen az értelmi vagy kedélylélek működött, amely fokozatosan megkezdte kifejleszteni belső képességeit. Miközben a megelőző korban a fődolog, mondhatnánk, kívülről folyt bele az emberekbe - ahogy ezt a fúriák példáján láthatták, amikor a bosszúálló alakokat az ember maga körül észlelte, nem pedig saját magában hordozta -, úgy a görög-latin korban bekövetkezik az, hogy az emberben belülről mintegy szembeáramlik valami a nagy tanítókkal szemben. Ezzel most egészen új viszonyok jelennek meg.

Korábban tehát leereszkedtek lények a magasabb világokból, és olyan helyzetet találtak, hogy azt mondhatták: Nem szükséges teljesen belemennünk az emberi organizációba, mert így is ki tudjuk fejteni a szükséges hatást, amikor a magasabb világokból lehozzuk az emberek számára mindazt, amit még nem tudnak, és azt beléjük csepegtetjük. - Ekkor a tanítókkal még semmit sem áramoltattak szembe az emberek. Ha azonban a nagy tanítók ezt a politikát akarták volna továbbfolytatni, akkor a 4. korszaktól kezdve az történt volna, hogy lejön közülük valaki, valamelyik területen megkezdi működését, de most talált volna a Földön valamit, ami ott fönt egyáltalán nem is létezik! Amíg a Földön az emberek a bosszúállókat, az erinnüszöket látták, a tanítók még eltekinthettek mindattól, ami a Földön van. De most lent valami egészen új jelent meg az emberekben: a lelkiismeret. Ezt fent nem ismerik, így a tanítóknak nem volt módjuk arra, hogy fent megfigyeljék. Ez valami új volt, amivel most szembetalálkoztak azok, akik onnan fentről jöttek.

Más szavakkal: az Atlantisz utáni kultúra 4. korszakában tehát szükségszerűvé válik, hogy ezek a tanítók ténylegesen leereszkedjenek az emberiség fokáig, és ezen az emberiségfokon belül megismerjék azt, ami magából az emberi lélekből szembedobog felfelé, a szellemi világ felé. Most kezdődött tehát az az idő, amelyben többé már nem volt folytatható, hogy a tanítóknak semmilyen részük ne legyen az emberi képességekben. És most tekintsük azt a sajátos lényt, akiről a maga földi inkarnációjában mint Gautama Buddha beszélünk.

Gautama Buddha korábban olyan lény volt, aki az adott kultúrkorszak földi testébe mindig meg tudott testesülni anélkül, hogy rászorult volna arra, hogy ebben az emberi organizációban mindent felhasználjon. Ennek a lénynek nem volt szüksége arra, hogy valódi emberi inkarnációt éljen végig. Most azonban egy fontos fordulópont lépett fel a bodhiszattva számára is, az a szükségszerűség ugyanis, hogy megismerje az emberi organizáció mindenféle sorsát a földi testben, amibe a bodhiszattvának most teljesen be kellett húzódnia. Ezzel valami olyat kellett megtapasztalnia, ami csakis földi testben volt megtapasztalható.

Mivel azonban egy magasabb individualitás volt, azért elegendő volt számára egyetlen megtestesülés is, hogy valóban megtapasztalja mindazt, ami ebből az emberi testből kibontakozhat. A többi ember számára a dolog úgy áll, hogy az Atlantisz utáni kultúrfejlődés negyedik, ötödik, hatodik és hetedik korszakában fokozatosan kell kialakítaniuk belső képességeiket. Ezzel szemben Buddha ebben az egyszeri inkarnációjában mindent át tudott élni, ami abban fejlődéslehetőségként benne rejlett. Amit az emberek „lelkiismeretként” majd ki fognak alakítani magukban, és ami egyre nagyobb jelentőséghez fog jutni bennük, azt a maga csíraformájában mintegy előrelátta, amikor inkarnációját Gautama Buddhaként élte. Ezért tudott ez után az inkarnáció után rögtön ismét felemelkedni az isteni-szellemi világba, és nem volt szüksége később még egy második inkarnációt végig élni. Amit bizonyos területen az emberek önmagukból ki fognak fejleszteni az eljövendő korszakokban, azt Buddha ebben az egyetlen inkarnációban mint nagy irányító erőt volt képes megmutatni számukra. Ez ama esemény által történt, amire „a bodhifa alatt üléssel” szoktak utalni. Akkoriban - Buddha sajátos missziójának megfelelően - a részvét és szeretet tana nyílt meg előtte, amit a „nyolctagú ösvényben” foglalt össze. Ez a nagy emberiség-etika - amit az emberek saját tulajdonukként csak az elkövetkezendő kultúrák folyamán fognak megszerezni - mint valami alaperő belehelyeződött Buddha lelkületébe, aki annak idején leereszkedett és bodhiszattvából buddhává lett, azaz egy ténylegesen magasabb fokot hajtott végre magában. Mert e leereszkedésében mindezt elsajátította.

Kissé vázlatosan tekintve ez az a nagy esemény, amit a keleti kultúrában mint „a bodhiszattva buddhává válását” jelölik. Amikor ez a bodhiszattva, aki korábban még sohasem inkarnálódott ténylegesen, 29 éves lett, belevillant Szuddhódana fiába, teljesen megragadta őt a bodhiszattva individualitása, aki korábban még nem teljesen vette őt birtokába, majd átélte magában a részvét és szeretet nagy emberiségtanát.

Ez a bodhiszattva, aki azután buddhává lett, miért éppen ebbe a népbe inkarnálódott? Miért nem például a görög-latin népbe?

Ha ennek a bodhiszattvának valóban az Atlantisz utáni 4. kultúrkorszak buddhájává kellett lennie, akkor valami jövőbeli dolgot kellett elhoznia. Manapság az ember a tudati lelke segítségével, ha az kifejlődik benne, éretté válik arra, hogy fokról fokra és már saját magából fakadóan megismerje azt, amit Buddha nagy kezdetként hozott. Abban az időben tehát, amikor az emberek még csak az értelmi vagy kedélylelket fejlesztették ki magukban, Buddhának már a tudati lelket kellett kialakítania. Neki tehát úgy kellett felhasználnia az akkori agy fizikai eszközét, hogy legyőzte azt, de egészen más módon győzte le, mint ahogy a görög-latin kultúrkorszakig eljutó ember. Buddha számára ugyanis a görög-latin agy túlságosan kemény lett volna. Abban csak az értelmi lelket tudta volna kialakítani; de neki a tudati lelket kellett kifejlesztenie. Ezért egy olyanfajta agyra volt szüksége, amely még puhább maradt. Azt a lelkiséget, amelynek később ki kellett fejlődnie, egy olyan eszközben, egy olyan agyban kellett alkalmaznia, amely korábban jellemezte az emberiséget, de amely ekkor még szokásos volt az indiai népben.

Itt tehát egy ismétlődést is megfigyelhetünk. Buddha megismétel egy korábbról származó emberi organizációt egy későbbi lelki képességgel kötve össze. Eddig a fokig az emberiség fejlődésében végbemenő fejlemények szükségszerűek voltak. De Buddhának az volt a feladata, hogy az időszámításunk előtti VI-V. században már a tudati lelket merítse bele az emberi organizációba.

Mint egyedi személy azonban nem vehette a teljes feladatot magára, nem tudta mindazt véghezvinni, ahogyan ez a tudati lélek az 5. korszaktól fogva majd helyesen kifejleszti magát. E feladatnak csak egy részét hordozta sajátos missziójaként. Azt a feladatot ugyanis, hogy elhozza az emberiségnek a részvét és szeretet tanát. A többi feladatnak az emberiség egyéb, hasonló tanítói szentelték magukat. Az ebbe a részbe foglalt emberiség-etikát, a szeretet és a részvét etikáját viszont Buddha kezdte meg, ami azután tovább rezgett a világban. Az emberiségnek azonban ezenkívül egyéb képességek egész sorát kellett még kifejlesztenie a jövőben: például a gondolkodás tiszta formájában tudni gondolkodni, kikristályosodott gondolatokban plasztikusan gondolkodni, egy gondolatot tiszta gondolatként a másikhoz illeszteni. E képesség kialakítására nem terjedt ki a Buddha-misszió. Csak annak kifejlesztésére irányult, ami az embereket odavezeti, hogy önmagukból fakadóan megtalálják a nyolctagú ösvényt.

Így az emberiség egy másik tanítójának kellett megjelennie, akiben egészen másféle képességek voltak, és aki a szellemi élet teljesen más áramlatát hozta le a magasabb, a szellemi világból ebbe a világba. Ennek a másik személyiségnek az volt a feladata, hogy elhozza azt, ami ma az emberiségben mindenekelőtt mint a logikus gondolkodás képessége bontakozik ki fokozatosan. Meg kellett tehát jelennie egy olyan tanítónak is, aki lehozza mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy a logikus gondolkodás formáiban tudjuk magunkat kifejezni; mert a logikus gondolkodás szintén csak az idők folyamán fejlődött ki az emberben.

Amit Buddha nyújtott, azt az értelmi vagy kedélylélekbe kellett beleáramoltatni. Ennek az értelmi léleknek azáltal, hogy középen áll az érző lélek és a tudati lélek között, teljesen különös sajátossága az, hogy a dolgokat nem ismétli meg keresztirányban. Ahogy az ősindiai korszak a 7. korszakban, az ősperzsa a 6. korszakban stb. meg fogja ismételni magát, és ahogy a 4. korszak egymagában áll, egyedül, úgy áll az értelmi lélek is egymagában, egyedül. Az intellektuális képességeink számára való erők, amelyeknek a tudati lélekben kell csak létrejönniük, az értelmi lélekben még nem fejlődhettek ki. De jóllehet csak később kell fellépniük, már korábban meg kellett őket alapozni és ösztönözni.

Más szavakkal: az impulzust a logikus gondolkodás számára előbb kellett megadni, mint azt az impulzust, amit Buddha hozott a lelkiismeret vonatkozásában. A lelkiismeretet a 4. korszakban kellett beépíteni az emberbe. A tudatos tiszta gondolkodást az 5. korszakban kell a tudati lélekben majd kifejleszteni, de ezt mint csírát már a 3. kultúrkorszakban el kellett vetni ahhoz, hogy ma szárba szökkenhessen. Ezért annak a másik nagy tanítónak az volt a feladata, hogy az érző lélekbe oltsa bele azokat az erőket, amelyek ma logikus gondolkodásként mutatkoznak meg. Így könnyen elképzelhetjük, hogy e tanítónak még nagyobb mértékben kellett különböznie a mindennapi embertől, mint amilyen mértékben Buddha különbözött az átlagembertől! Az érző lélekben valami olyat kellett kezdeményeznie, ami akkoriban alapjában véve egyetlen emberben sem volt megtalálható. Az emberek még semmit sem tudtak kezdeni a fogalmakkal, mindazzal, aminek kifejlesztése várt rájuk. Annak a személyiségnek tehát a feladata az volt, hogy bizonyos erők csíráját helyezze el, de magukat ezeket az erőket még nem volt szabad és nem is lehetett alkalmaznia. Ez nem ment volna. Ennélfogva egészen másféle erőket kellett neki felhasználnia.

Ma reggel az „Antropozófiáról” tartott második előadásban kifejtettem, hogy a látáshoz hasonlóan az érző lélekben is olyan erők működnek, amelyek tulajdonképpen csak egy magasabb fokon válnak tudatossá, amikor is mint gondolkodási erők nyilatkoznak meg. Ha tehát egy ilyen nagy tanítószemélyiségnek sikerülhetett ezt az érző lelket úgy ösztönöznie, hogy abba a gondolkodás erői körülbelül ugyanúgy belenyomuljanak, ahogyan a gondolkodás öntudatlan módon a látó aktusban érvényesül - anélkül, hogy az ember erről számot tudna adni -, akkor véghezvitte ez a személyiség azt, hogy később ezek az erők magasabb fokon már felhasználhatók legyenek. De ez csak egyféle módon volt lehetséges. Ahhoz hogy az érző lelket ösztönözze és hogy abba a gondolatszerűt úgyszólván beleoltsa, ennek az individualitásnak valóban egészen más módon kellett hatnia akkoriban: nem fogalmakban kellett tanítania, hanem a zenén keresztül! A zene olyan erőket ad át, amelyek az érző lélekben kiváltják mindazt, ami logikus gondolkodássá válik; feltéve persze, hogy ez a tudatban majd felemelkedik és a tudati lélek kidolgozza. Ez a különös zene egy lényből, egy hatalmas lényből áradt ki, aki így - a zene által - tanított.

Ezt önök furcsának találhatják, és talán azt hiszik, hogy ilyesmi nem is lehetséges. Ez azonban mégis így volt. A görög-latin idők előtt éppen Európa tájain létezett egy ősrégi kultúra a népek körében, amely visszamaradt az olyan tulajdonságok tekintetében, amelyek főképpen Keleten fejlődtek ki. Mivel ezeken az európai vidékeken az embereknek egészen másképp kellett fejlődniük, azért ők kevésbé tudtak gondolkodni, alig hordozták magukban az értelmi vagy kedélylélek erőit. De érző lelkük éppen aziránt volt fogékony, ami egy olyanfajta sajátos zene impulzusából származott, amely a mi mai zenénkhez nem is igazán hasonlít. Ezzel Európában visszajutunk egy olyan korba, ahol egy ősi - mondhatnánk úgy is - „zenei kultúra” létezett, ahol a „dalnokok” nem csak tanítók voltak, miként azokban az időkben, amikor ez a dolog már dekadenciába jutott, hanem ahol egy varázslatos muzsika áradt végig az egész európai térségen. A 3. kultúrkorszak idején létezett egy mélyen zenei kultúra Európában, ahol különös módon fogékony volt a zenei hatásokra azoknak a népeknek az érzülete, amelyek csendben várakoztak arra, amire majd csak a későbbi időkben lesznek hivatottak.

E hatások az érző lélekre hasonló módon történtek, ahogy a szemre gyakorol hatást a gondolkodási szubsztancia ismét csak az érző lélekben. Az érző lelket kellett megmunkálni, benne kellett kialakulnia annak a tudatnak, amely magasabb fokon, a tudati lélekben mint logikus gondolkodás nyilatkozik meg. - Mármost ahogy minden tudat a fény régióiból ered, éppúgy a zene és az énekszó is. Ezért a zenén keresztül, amely így lehatott a fizikai síkra, az érző léleknek megvolt az a tudatalatti érzése: a zene azokból a régiókból jön, ahonnan a fény származik; a zene, az ének a fény szférájából való!

Az európai kultúrterületeken volt tehát egy ősi tanító - sőt, ősrégi tanító, aki ebben az értelemben egy ősrégi dalnok volt, minden régi dalnokság (Bardenschaft) vezetője. Ő a fizikai síkon a zenén keresztül tanított, és ezt úgy tette, hogy hatására megnyilatkozott valami az érző léleknek, ahhoz hasonlóan, mint amikor a Nap jön fel és fénylik. Ami erről a nagy tanítóról megőrződött a külső hagyományban, az később továbbélt a görögöknél - akik nyugat felől befolyása alá kerültek, mint ahogy kelet felől más módon voltak befolyásolva -, és összefoglalták az Apollónról szóló nézeteikben. Apollón egy napisten és egyidejűleg a zene istene is. Apollón alakja azonban visszavezet az előidőknek ehhez a nagy tanítójához, aki az emberi lélekbe belehelyezte azt a képességet, ami ma mint logikus gondolkodás jelenik meg.

Az emberiség e nagy tanítójának egyik tanítványát szintén a görögök nevezték el. Ez egy olyan tanítvány volt, aki kétségkívül egészen sajátos módon lett tanítvány. Hogyan lehetett valaki ennek a lénynek a tanítványa? A következőképpen.

Azokban az időkben, amelyekben a leírt módon kellett működnie, ezt a lényt természetesen az is jellemezte, hogy nem oldódott fel az ember fizikai organizációjában, azaz több volt annál, mint amilyenek a földön jövő-menő fizikai emberek. A szokásos érző lélekkel rendelkező ember felvehette ugyan magába a zenei hatásokat, de nem tudta volna azokat másokban felébreszteni. Itt egy magasabb individualitás volt jelen, aki aláereszkedett, és csak látszatként létezett mindaz, ahogyan kívül élt.

Az Atlantisz utáni 4. kultúrkorszakban, a görög-latin időkben viszont szükségszerűvé vált, hogy ez az individualitás leereszkedjen úgymond már egészen az emberi fokig, és az emberben található minden képességet felhasználja. De noha úgyszólván minden képességet felhasznált, mégsem tudott teljesen leereszkedni. Mert hogy elérje azt, amit az imént említettem, vagyis hogy megteremtse ezt a „keresztbe hatást”, ahhoz olyan képességekre volt szüksége, amelyek túlnyúltak annak mértékén, ami az emberi organizációt az Atlantisz utáni 4. korszakban jellemezte. - Hiszen a zenei hatásokban már mindaz benne rejlett, ami majd a tudati lélekben lesz. De ez abban az időben még nem létezhetett egy olyan személyben, akiben még csak az értelmi vagy kedélylélek gyökerezett meg. Ezért ennek az individualitásnak, miután megtestesült ebben az alakban, valamit ismét vissza kellett tartania. A 4. korszakban úgy kellett megtestesülnie, hogy bár kitöltötte az egész embert, de ebben az emberben, aki itt élt, mégis csak volt valami, ami túlnyúlt rajta. Tudott valamit a szellemi világról, amit nem volt képes felhasználni. Olyan lelke volt, amely túlterjedt ezen a testen.

Emberileg tekintve volt abban valami tragikus, hogy annak az individualitásnak, aki a 3. kultúrkorszakban nagy tanítóként működött, egy olyan alakban kellett ismét megtestesülnie, amely a lelkében önmagán túlnyúlt, de nem tudta alkalmazni ezeket a mindennapi mértéket meghaladó lelki képességeket. Ezért a megtestesülésnek ezt a módját „Apollón fiának” nevezték, mert ami korábban jelen volt, az most nem közvetlenül, hanem nagyon áttételes módon testesült meg, - tehát „a fiának” nevezték, aki mint lélek magában hordozta azt, amit a misztikában rendszerint a nőiség szimbólumával fejeznek ki. Ez azonban úgy volt meg benne, hogy nem tudta teljesen magával hozni, mivel az egy másik világban tartózkodott. A saját lelki-női oldalát egy másik világban hordozta magában, ahová nem volt bejárása, ahová azonban elvágyódott, mert saját lényének egy része volt ott. A megtestesült korábbi nagy tanítószemélyiség rendkívüli belső tragikumát a görög mítosz csodálatosan rögzítette egy névben, amit az újra megtestesült Apollónnak, avagy „Apollón fiának” adott. Ez a név: Orpheusz.

Orpheusz és Eurüdiké mítoszában a lélek e tragikumát nagyszerű módon ábrázolják. Eurüdiké korán elszakad Orpheusztól. Egy másik világba kerül. Orpheusz leszáll az árnyak birodalmába. Annyi képessége még van, hogy az alvilág lényeit zenéjével meghassa. Megkapja az engedélyt, hogy Eurüdikét ismét magával vigye. De nem szabad visszanéznie, mert a pillantás belsőleg halálos számára, vagy legalábbis kárt okoz neki, ha visszanéz arra, ami ő volt korábban, és amit most nem vehet fel magába.

Apollón Orpheusszá válásában ismét a bodhiszattva - ha keleti nevet akarunk alkalmazni - egyfajta leereszkedését látjuk, aki buddhává lesz! És így az ilyen lények egész sorát említhetnénk, akik korszakról korszakra mint az emberiség nagy tanítói jelennek meg, és akik legmélyebb leereszkedésük során - amikor buddhává lesznek - valami egészen különöset élnek át. A buddha átéli azt a boldogságot, hogy az egész emberiséget inspirálhatja. Így az a bodhiszattva, akit külsőleg az „Apollón” név őrzött meg, átélt valami individuálisat: neki éppen az individualitást, az én-tulajdonságot kellett előkészítenie. Átéli az én tragikumát, azt, hogy ez az én nincs teljesen vele, ahogyan ez az emberi tulajdonság ma már az emberek birtoka. Az ember törekszik felfelé a magasabb énhez. Ez előképe annak, ami Görögország számára a buddha vagy bodhiszattva - Orpheuszban van megfelelő módon.

Ezzel a részleteket tekintve eljutottunk az emberiség e nagy tanítóinak valamilyen jellemzéséhez, és most már tudunk valamire gondolni az ilyen fogalmak esetében. Ha összefoglalják, amit az imént mondtam, azt fogják látni, hogy mindig olyan lényekről beszéltem, akik meghatározott módon kifejlesztették magukban például az érző lelket, az értelmi vagy kedélylelket és a tudati lelket mint belső képességeket, mint olyan képességeket, amelyeknek belülről kell az emberekbe beköltözniük. Mivel csak ezt az időszakot tekintjük át, egyelőre csak ez a két lény van előttünk: az érző lélek kiművelői. De sok ilyen lény létezik, mivelhogy az ember belső oldala lassanként, fokról fokra előrehalad.

Azzal, ami úgyszólván az ember bensejét ragadja meg, hasonlítsunk most össze egy másik lényt, azon oknál fogva, hogy tulajdonképpen azt kell mondanunk: ha mindig jönnek tanítók, akik a fokozatosan továbbfejlődő belső képességeket szellemi táplálékkal látják el a felsőbb régiókból, akkor egyéb individualitásoknak is lenniük kell, akik egy másik munkát végeznek el, ami már mindenekelőtt magának a Földnek a változására vonatkozik, és mindarra, ami korszakról korszakra továbbalakul. Ha a 4. kultúrkorszakban Buddha az értelmi lelket mintegy belülről ragadta meg a tudati lélek által, akkor a másik oldalról kívülről is meg kellett ragadni ezt az értelmi lelket. Szükséges volt valamit kívülről hozzá közelíteni. Ennek a lénynek azonban máshonnan kellett jönnie és egészen más módon kellett tevékenykednie.

A korábbiakban jellemzett tanítónak, amikor odaállt az emberek elé, bele kellett öntenie az emberi bensőbe mindazt, amit a magasabb szférákból hozott. Ő tanító volt. Mit kellett tennie egy olyan másik lénynek, aki úgyszólván a Földet vitte előbbre, hogy az nemzedékről nemzedékre továbbfejlődjön. Neki nem pusztán valami bensőt kellett befolyásolnia, nem csak az emberhez kellett odafordulnia, hogy benne ezt vagy azt a képességet kifejlessze, hanem neki mint lénynek földi lényként kellett leereszkednie. Ekkor nem csupán az értelmi lélek tanítójaként, hanem az értelmi lélek formálójaként kellett fellépnie. Olyan valakinek kellett megjelennie, aki magát az értelmi lelket formálja, aki a 4. korszak e lelkének mintegy a közvetlen kifejezése volt, annak a kitüntetett korszaknak, amely középen helyezkedik el. Ennek a lénynek teljesen máshonnan kellett jönnie. Neki magába az emberi természetbe kellett belehúzódnia, abban kellett megtestesülnie. Ha a bodhiszattva az emberi bensőt alakítottá át, e lény az egész emberi természetet alakította át. Csak ő tette lehetővé, hogy a tanítók alkalmas talajt találhassanak a jövőben. Ő olyan volt, aki átformálta a teljes emberi lényt!

Emlékezzünk arra, hogy az emberi lényben a különböző lelkek beleépülnek az egyes testekbe: az érző lélek az érző testbe, az értelmi vagy kedélylélek az étertestbe és a tudati lélek a fizikai testbe. Ahol a tudati lélek a fizikai testbe épül bele, ott található a bodhiszattvák hatása, ott ragadják meg az embert az egyik oldalról. Ahol az értelmi vagy kedélylélek működik egészen az étertestig, ott egy másik lény ragadja meg az embert egy másik oldalról a 4. korszakban. Mikor történt ez?

Ez abban az időben történt, amikor az ember étertestét közvetlenül kellett megragadni, amikor az a lény, akit mint názáreti Jézust közelebbről ábrázoltunk, a János-keresztelő pillanatában a fizikai testét elhagyta. Amikor Jézus teste alámerült - és amikor egyúttal bekövetkezett valami, amit mint „sokkot”, „megrázkódtatást” írtunk le -, akkor ennek a személyiségnek az étertestébe beleereszkedett a Krisztus-lény.

Ez az individualitás, aki a másik oldalról jön, és teljesen másféle természete van. Miközben a többi nagy vezető individualitás esetében bizonyos vonatkozásban magasabban fejlett emberekkel volt dolgunk, olyan emberekkel, akik legalább egyszer átélték az emberiség sorsát, addig ezt nem mondhatjuk el a Krisztus-individualitásról. Mert mi a legalsó része ennek a Krisztus-lénynek? Alulról felfelé nézve: az étertest. Vagyis ha egyszer az ember a szelleménje segítségével az egész asztráltestét át fogja alakítani és már bele fog hatni az étertestébe, akkor ebben az étertestben egy olyan elemben fog dolgozni, amelyben Krisztus már akkoriban ugyanezen a módon munkálkodott. Krisztus a leghatalmasabb impulzust adta, amely a jövő irányában hat, és amihez az ember csak akkor jut el, ha tudatos módon nekikezd étertestének megmunkálásába.

Amikor az ember az életét végigjárja, a születéstől vagy fogantatástól eljut a halálhoz, azután a haláltól egy újabb születéshez. A halál után, az új születéshez vezető úton először keresztülmegy az asztrális világon, azután azon, amit a devaháni világ alsó részének nevezünk, majd a devaháni világ felső részén. Ha európai kifejezéseket akarunk használni, úgy a fizikai síkot a kis világnak, vagy az értelem világának nevezzük, az asztrális síkot az elementáris világnak, az alsó devahánt égi világnak, a felső devahánt az értelem világának (Vernunftwelt). És mivel az európai szellem csak fokozatosan küzdi fel magát oda, hogy nyelvében a megfelelő valóságos kifejezésekre tegyen szert, azért az, ami a devaháni világ fölött helyezkedik el, egy vallásos színezetű kifejezést kapott, és úgy hívják, hogy „a gondviselés világa”; ez ugyanaz, mint a buddhi sík. Ami e fölött van, azt az ősi tisztánlátás ugyan át tudta tekinteni, és az ősi hagyományok átadták az emberiségnek; az európai nyelvek alapján azonban nem tudtak neki nevet adni, mert csak ma küzdi fel oda magát a látó. Úgyhogy a gondviselés világa fölött található még egy világ, ami számára teljesen szabatos és megfelelő módon még nem adható név az európai nyelveken. Az valóban ott van, csak a gondolkodás még nem terjed odáig, hogy azt jellemezni tudja. De nem is adható valamilyen tetszés szerinti név annak számára, amit egyébként Keleten „nirvánának” neveznek, és „a gondviselés világa” felett található.

Azt mondtam, az ember a halál és az újabb születés között feljut egészen a felső devahánig, avagy az értelem világáig. Ott olyan magasabb világokba lát bele, amelyekben ő maga nincs benne, és látja a felette álló lényeket ezekben a magasabb világokban működni. Miközben az ember a fizikai síktól a devaháni síkig terjedő világokban tölti el életét, úgy egy bodhiszattva-lény számára az a normális, hogy felhatol egészen a buddhi síkig, amit Európában a gondviselés világának neveznek. Ez jó szó, mert ennek a síknak az a feladata, hogy gondviselően, a világot terv szerint korszakról korszakra előrelátóan irányítsa.

Mi következik be, ha a bodhiszattva - mint Gautama Buddha - keresztülment a megtestesülésen? Ha elért egy bizonyos fokot, feljut a következő síkra, a nirvána síkra. Ez az ő következő szférája. Ezzel jellemeztük a bodhiszattvákat, akik azután buddhákká válnak, hogy a nirvána síkra behatoljanak. Minden, ami az emberi bensőn így dolgozik magában ebben a bensőben, az egy olyan szférában él, ami felnyúlik egészen a nirvána síkig.

De másik oldalról hat bele az emberi természetbe egy olyan lény, mint Krisztus. Egy másik oldal felől belehat azokba a világokba is, ahová a bodhiszattvák felemelkednek, amikor elhagyják az emberiség régióját, hogy megtanulják ott mindazt, amivel azután az emberiség tanítói lehetnek. Ekkor lép elébük felülről, egy másik oldalról Krisztus lénye. Ekkor ők Krisztus tanítványai. 12 bodhiszattva veszi körül Krisztust, és általában nem beszélhetünk többről, mint 12-ről, mert ha a 12 bodhiszattva teljesíti misszióját, akkor a földi lét ideje is véget ér.

Krisztus egyetlen egyszer volt itt fizikailag, és ezzel véghezvitte a Földre való leereszkedést, megérkezést, és az onnan való felemelkedést. Ő máshonnan jött, és ő az a lény, aki középen áll a 12 bodhiszattva között, akik ott magukba fogadják mindazt, amit le kell hozniuk a Földre. Két inkarnáció között a bodhiszattva-lények így emelkednek fel egészen a buddhi síkig. Eddig a buddhi síkig terjed a teljes tudatosságuk, ahol a Krisztus lény tanítóként lép elébük. A buddhi síkon találkoznak a bodhiszattvák és Krisztus. Ha az emberek majd továbbfejlődnek, és kibontakoztatják magukban azokat a tulajdonságokat, amelyeket a bodhiszattvák beléjük csepegtetnek, akkor egyre érettebbé fognak válni arra is, hogy maguk is felhatoljanak ebbe a szférába. Egyelőre azonban csak arról van szó, hogy az emberiség megtanulja megérteni a következőt: a názáreti Jézusban inkarnálódott, azaz emberi alakban jelent meg a Krisztus-lény, és hogy ezen emberi alakon kell előbb áthatolnunk, hogy a Krisztus-individualitás igazi lényéhez eljussunk.

Krisztushoz így 12 bodhiszattva csatlakozik, akiknek elő kell készíteniük és tovább kell építeniük azt, amit Krisztus kultúrfejlődésünk legnagyobb impulzusaként hozott el. Ekkor megpillantjuk a Tizenkettőt és középen a Tizenharmadikat. Ezzel felemelkedtünk a bodhiszattvák szférájába, és beléptünk 12 csillag körébe, melyek közepén a Nap található, amely megvilágítja és melegíti őket, ahonnan azt az életforrást kapják, amelyet azután le kell hozniuk a Földre. Hogyan mutatkozik meg a Földön annak képmása, ami ott fent történik?

A Földre levetítődve ez úgy jelenik meg, hogy azt mondhatjuk: Krisztus, aki a Földön élt, a Föld-fejlődésnek egy olyan hatalmas impulzust hozott, hogy a bodhiszattváknak egyrészt elő kellett készíteniük az emberiséget erre az impulzusra, másrészt ki is kell építeniük ezt az impulzust, amit Krisztus a Föld-fejlődésnek adott. Ez a Földön mint kép úgy mutatkozik meg, hogy Krisztus a Föld-fejlődés közepén áll, a bodhiszattvák pedig az ő előhírnökei és egyúttal utódai, akiknek Krisztus munkáját az emberiséggel meg kell értetniük.

Így kellett számos bodhiszattvának előkészítő tevékenységet folytatnia, hogy az emberiséget éretté tegye Krisztus befogadására. Az emberiség azonban bár éretté vált arra, hogy Krisztus megjelenjen köreiben, de még sokáig nem lesz érett arra, hogy mindent megértsen, érezzen és akarjon abból, ami a Krisztus. És ahogy több bodhiszattvára volt szükség ahhoz, hogy az embereket előkészítsék Krisztus számára, éppen úgy sokan szükségesek ahhoz is, hogy megmutassák az emberiségnek mindazt, aminek Krisztusból bele kell áradnia az emberiségbe. Mert Krisztusban annyi minden rejlik, hogy ahhoz az emberek erőinek és képességeinek egyre nagyobbakká kell válniuk, hogy őt teljesen megérthessék.

A mai képességeinkkel csak alig-alig lehet őt megérteni. Magasabb képességek fognak az emberiségben életre kelni, és minden ilyen újabb képességünkkel Krisztust új fényben fogjuk látni. És csak ha a Krisztushoz tartozó utolsó bodhiszattva is elvégezte a maga munkáját, fogja az emberiség teljesen érezni, hogy ki és mi Krisztus. Akkor az emberiség már egy olyan akarattal lesz átitatva, amelyben maga Krisztus él. Krisztus a gondolkodáson, érzésen és akaraton keresztül be fog húzódni az emberi lényekbe, és az emberiség Krisztus külső kifejeződése lesz a Földön.