Tegnapi fejtegetéseink végkicsengése az a mondat volt, hogy meg kell még beszélnünk a legfontosabb tényezőt a Krisztus impulzusban, - a halált és annak jelentőségét. De mielőtt még rátérnénk az előadássorozat csúcspontjára, Krisztus halálára, meg kell beszélnünk néhány dolog értelmét, amelyet a János-evangélium ír le és ezek jelentőségét, valamint vonatkozásaikat a többi evangéliumhoz. Az utóbbi napok folyamán megpróbáltuk a Krisztus-impulzust, mint az emberiség történetének valóságos eseményét más forrásból - szellemi látással az Akasha-krónikából - megérteni. Voltaképpen csak arra hivatkoztunk, amit az evangéliumok a szellemi kutatás eredményeiből mintegy igazolnak. További fejtegetéseink érdekében ma bizonyos oldalról magát a János- evangéliumot, az emberiségnek ezt a fontos dokumentumát akarjuk jellemezni. Említettem már, hogy a materializmustól megfertőzött jelenkori teológiai kutatás a János-evangéliummal kapcsolatban nem tud megfelelőképpen állást foglalni és történelmi jelentőségét sem képes, megérteni. A János-evangélium csak a szellem- tudomány látásmódja előtt tárul fel az emberiség legcsodálatosabb dokumentumának és a legnagyobbak közé tartozik, nem csupán a vallás-dokumentumok között, hanem - ezt a profán szót használva, - minden irodalmi mű között is. Közelítsük meg ezt a dokumentumot ezúttal erről az oldaláról.

Kompozíciója tekintetében - ha jól értjük és tudjuk, mi van a sorok mögött, - a János-evangélium már első soraitól a világ egyik legkerekebb, legegységesebb stílusú írásműve, ami persze első látásra felületesen szemlélve nem szembetűnő.

De feltűnhet a felületes szemlélőnek is, hogy a Lázár-esemény előtt hét csodatételt említ meg a János-evangélium írója. (A 7-es számról és jelentőségéről szó lesz még a következő napokban.) Melyek a csodatételek, illetve jelek?

1. A kánai menyegző alkalmával adott jel Galileában.
2. A királyi tisztviselő fiának meggyógyításával adott jel.
3. A 3 8 éve beteg ember meggyógyítása a Bethesda tavánál.
4. Az ötezrek megvendégelése.
5. Krisztus a tengeren j ár.
6. A vakon született meggyógyításával adott jel.
7. Végül a legjelentősebb jel: Lázár beavatása. Lázárból lesz a János-evangélium írója.

Ez 7 jel. Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi a helyzet ezekkel a jelekkel, csodatételekkel?

Bizonyára emlékeznek rá, hogy volt már szó arról, hogy az emberiség fejlődése során megváltozott az emberek tudatállapota. Visszatekintettünk ősrégi időkbe, láttuk, hogy az ember nem állati szintről fejlődött ki, hanem még egy természetes szellemi látással rendelkező állapotból. Szellemi látása volt az embereknek, ha nem is volt a tudatuk olyan, hogy azt mondhatták volna: „én vagyok”. Az öntudat képességét az emberiségnek fokozatosan kellett kialakítania, ennek fejében viszont le kellett a régi szellemi látásáról mondania. Eljön majd az ideje a jövőben, amikor minden embernek szellemi látása lesz, annak ellenére, hogy az „én vagyok”-ot, az öntudatát megőrzi. Ezen a három fokozaton részben már átment az emberiség, részben át fog még menni. - Az atlantiszi korban az ember álomtudathoz hasonló, de szellemi-látó tudattal rendelkezett. Lassanként szerezte meg az öntudatot, a külső, tárgyi tudatot, amelyért cserébe fel kellett áldoznia szellemi látását. Végül a-jövőben eléri majd az öntudattal párosult szellemi látást. A régi, tompa szellemi látástól az öntudatos szellemi látáshoz a tárgyi tudaton keresztül vezet az út.

De az emberiségben még minden más is megváltozott, a tudatállapotán kívül is. Aki úgy gondolja, hogy mindig minden úgy volt, mint manapság, valóban rövidlátó. Minden fejlődött. Semmi sem volt mindig ugyanúgy, - az emberek egymáshoz való kapcsolata sem. Utaltam már erre az elmúlt napokban, a régebbi időkben, egészen addig, míg be nem kapcsolódott az emberiség fejlődésébe a Krisztus-impulzus, a lélektől lélekre ható befolyás még sokkal erősebb volt. Ilyen volt az ember alkata. Nemcsak azt hallotta, mit mond ki szavakkal a vele szemben álló, hanem bizonyos módon azt is érezte, tudta, mit érzett, mit gondolt el élénken a másik. Abban az időben egészen más volt a SZERETET, mint ma, - bár inkább a vérségi kapcsolathoz volt kötve. Jelenleg inkább lelki jellege van, de gyengébb lett. Csak akkor nyeri vissza majd az erejét a szeretet, ha minden ember szívében a Krisztus-impulzus lakozik. Amikor a szeretet hatott a régebbi időkben, a másik lelkére egyszersmind jótékony, gyógyító hatással is volt.

A szintén fokozatosan kifejlődött intellektus, az okosság megjelenésével együtt eltűnt a lélektől-lélekre ható régi befolyás. A régebbi idők népeinek megvolt az a képessége, hogy saját lelke erejét az ember átárassza a másik ember lelkére. Képzeljenek el egy olyan hatalmas erőt, amellyel be tudta fogadni a lélek a másik lélektől érkező óriási hatást. Ha erről nincsenek is írásos dokumentumok, ha nem is beszélnek róla kövek és emlékoszlopok, az Akasha-krónika mégis megmutatja a szellemi látónak, hogy a betegségeket gyakran úgy gyógyították akkoriban, hogy pszichikai-lelki befolyást vittek át az egyik emberről a másikra. Sok másra is képes volt akkoriban a lélek, ami ma például mesének tűnik, - képes volt csökkenteni, vagy fokozni a növényzet növekedését az ember, ha erősen akarta és különösen erre összpontosított, ez lehetséges volt a réges-régi, elmúlt időkben. Ma már ezek a képességek csak szórványosan, csökevényesen találhatóak meg. Szóval, régen még teljesen más volt az ember élete. Senki sem csodálkozott volna akkor azon, hogy valahol, ahol két ember között megfelelő kapcsolat jött létre, egyikükről a másikra lelki hatás áramlott át. De azt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy két, vagy több embernek kellett ahhoz jelen lennie, hogy ilyen hatás elérhető legyen. Feltételezhetnénk, hogy egy ember ma Krisztus erejével lépne fel, de alig akadna olyan ember, aki benne kellően erős hittel hinne, és így lélekről-lélekre irányuló hatását nem tudná keresztülvinni. Nem csak az kell ehhez, aki képes hatni, hanem aki a hatás befogadására is eléggé érett. Az ilyen hatások befogadására többen voltak képesek a régmúlt időkben. Nem meglepő hát, hogy akkoriban a pszichikai ráhatás eszközeivel lehetetett a betegségeket gyógyítani még olyan esetekben is, amelyeket ma csak mechanikus úton lehet kezelni. - Az emberiség fejlődésének melyik szakaszában történt meg a Krisztus esemény? Tisztában kell azzal lennünk, hogy egy egészen meghatározott időpontban történt meg. Akkor, amikor az atlantiszi kor örökségeként az egyik emberről a másikra ható lelki áramlásoknak már csak utolsó maradványai maradtak fenn. Mindinkább az anyagi sík felé kezdett fordulni az emberiség és a lelki áramlások hatásának lehetősége egyre jobban csökkent. Ekkor kellett eljönnie a Krisztus-impulzusnak. Mérhetetlenül nagy hatással volt azokra, akik akkor még fogékonyak voltak rá.

Aki az emberiség fejlődését valóban ismeri, természetesnek fogja találni, hogy a názáreti Jézus 30 éves kora táján, miután a Krisztus-lény az ő testi burkaiba költözött, ezen a testi burokrendszeren keresztül Krisztus különös erővel tudott hatni. Mert ez a burokrendszer ősrégi idők óta érlelődött már. Említettem, hogy a názáreti Jézus individualitása egyik előző inkarnációjában, Per- zsiában élt, majd egyre magasabb fokot ért el szellemi fejlődése során minden következő megtestesülésekor.

Krisztus lejövetelének az volt az előfeltétele, hogy egy olyan testbe tudjon beköltözni, amely kész arra az áldozatra, hogy Őt befogadja. Az evangélisták ezt jól tudták. Ezért írtak le mindent a szellemi kutató számára teljesen érthető módon. De ami az evangéliumokban áll, szó szerint kell venni mindent, - vagyis meg kell előbb tanulnunk olvasni bennük. Miért hangsúlyozza például az evangélium írója az első jelnél, - a csodák értelmére visszatérünk majd még, - hogy a „galileai Kánában” volt a menyegző? Kutathatnak, amennyire csak akarnak, másik Kána nem volt sem a régi Palesztinában, sem az akkor ismert vidékén. Szükséges-e a megkülönböztetés egy olyan helység megjelölésénél, amelyből csak egy van? Miért mondja mégis az evangélista, hogy a „galileai” Kánában történt ez az esemény? Mert lényegesnek tartotta hangsúlyozni, hogy ami történt, Galileában kellett megtörténnie. Krisztus ugyanis az eseményhez szükséges embereket sehol máshol nem találta volna meg, csak éppen Galileában. Mint már mondtam, egy hatás eléréséhez nem elegendő az a személy, aki képes hatni, szükség van a többiek jelenlétére is, akik a hatás befogadására alkalmasak. Krisztus első megnyilatkozása nem történhetett volna a zsidók közösségén belül, Galileában kellett megtörténnie, azon a helyen, ahol a legkülönbözőbb törzsek és népcsoportok keveredtek. Mivel Galileában a világ minden tájáról érkező emberek találkoztak össze, nem tartották ott már annyira a vérrokonságot, elsősorban nem hittek már a vérségi kapcsolatban úgy, mint Júdeában,- a héber nép szűkebb körében. Galileában összekeveredtek az emberek. Mire kellett Krisztusnak, impulzusa szellemében különösen hivatottnak éreznie magát?

Elmondtam már, hogy egyik leglényegesebb kijelentése így hangzott: „Mielőtt Ábrahám volt, megvolt az Én vagyok'” és a másik: „Én és az Atya egyek vagyunk”. Azt akarta ezzel mondani, hogy a régi életformához ragaszkodók számára csak vérrokonságon belül őrzik az én-t. Az Ótestamentum őszinte hívőjét különleges érzés járta át ezeknél a szavaknál: „Én és Ábrahámatya egyek vagyunk!” Ma nehezen képzelhető el ez az érzés. Végesnek érzi az ember, amit születése és halála között énjének nevez. De aki őszintén vallotta, hogy az Ótestamentumhoz tartozik, akit az akkori idők tanai megérintettek, nem allegorikusán, hanem tényként mondhatta: „A magam számára egymagam vagyok, ám egy nagy közösség, egy nagy, összefüggő egység tagja vagyok, amely egészen Ábrahám-atyához vezet fel. Amint addig él csak az ujjam is, amíg testemmel összefügg, az én életemnek is csak addig van értelme, amíg érzem, hogy az Ábrahám-atyáig visszavezethető nagy népközösség tagja vagyok. Ha az ujjat leválasztjuk, hamarosan nem ujj már többé, csak akkor van jó helyen, ha hozzátartozik a kezemhez, a kezem a karomhoz, az pedig a testemhez, ha leválasztják a kezemről, nincs is értelme már. Nekem magamnak is csak akkor van értelmem, ha mindazon nemzedékek tagjának érzem magam, amelyeknek ereiben az Ábrahám-atyától származó vér folyt. Számomra az, védelmet jelent. Egyéni énem átmeneti, elsuhan. De a nagy, Ábrahám-atyától származtatható nép szervezete nem időszakos. Ha teljesen benne érzem magam, időszakos, múlandó énemet legyőzöm, biztonságban lehetek egy nagy énben, a nép-énben, amely Ábrahám-atyától kiindulva jutott el hozzám nemzedékek vérén át.”

Így szólt az Ótestamentum hívője. Az Ótestamentumban minden, ma csodálatosnak tűnő, jelentős dolog az „Én és Ábrahám- atya egyek vagyunk” szavak átéléséből fakadó erővel történt meg. Mivel azonban eljött az idő, amikor ez a tudatállapot már az ember számára nem felelt meg, fokozatosan meg is szűnt. Krisztus nem fordulhatott azokhoz, akik egyrészt már elveszítették azt a képességet, hogy a vérségi kapcsolatokban rejlő mágikus erővel hassanak, másfelől pedig, megtartották még kizárólagos hitüket az Ábrahám-atyával való közösségben. Ezeknél az embereknél nem találhatta meg Krisztus azt a hitet, amely szükséges volt ahhoz, hogy hatását lelkéből a többiek lelkébe tudja árasztani. Olyanokhoz kellett mennie, akiknek a vérük keveredése folytán nem volt már ilyen hitük. El kellett mennie a galileaiakhoz. Ott kellett misszióját megkezdenie. A régi tudatállapot általában eltűnőben volt. Galileában olyan keverék népre talált Krisztus, akiknél a vér keveredése kezdeti állapotban volt még. Röviddel azelőtt még a régi vérségi kapcsolatok hatása alatt állottak a mindenfelől idesereglő néptörzsek. Most éppen átmeneti időszakban voltak. Elevenen élt még bennük az érzés: „Apáink a régi tudatállapotban éltek még, lélekről - lélekre ható mágikus erejük volt még.” Krisztus, új missziója értelmében, az ő körükben kezdhetett el hatni, én-tudatot akart adni az embereknek, amely azt mondja: „Önmagam- ban találok kapcsolatra a szellemi Atyával, azzal az Atyával, aki nem a fizikai vérét adja át nemzedékről-nemzedékre, hanem szellemi erejét árasztja bele minden egyéni lélekbe. A bennem lévő „én”, amely a szellemi Atyával közvetlen kapcsolatban van, megvolt már, mielőtt még Ábrahám lett volna. Arra vagyok hivatott, hogy az én-be, amelyet a világ szellemi Atya erejének tudata megerősít, erőt árasszak. „Én, és az Atya egyek vagyunk. Nem én, és a testem őse, - Ábrahám-atya - vagyunk egyek.” - Krisztus azokhoz ment el, akik éppen arra a pontra jutottak el, hogy ezt megértsék, - azokhoz az emberekhez, akiknek keveredésük folytán nem a vérségi kapcsolatokban kellett megtalálniuk az erőt, amely oda vezet, hogy fokozatosan kifejezésre juttassa a szellemieket a fizikaiakban, hanem az egyes lelkekben kellett megtalálniuk. Ne mondják erre, hogy „Miért nem látjuk ma is, hogy olyan dolgok történnek, mint akkor?” Mert eltekintve attól, hogy aki látni akarja, láthatja is, ne felejtsük el, hogy túljutott már az ember ezen a tudatállapoton, - alászállt az anyagi világba. Az, az időszak volt éppen a határvonal. Krisztus az emberiség fejlődése előző korszakának utolsó képviselőin mutatta meg, hogy mire képes a fizikai fölött a szellem. Az akkor történt jeleket példaképként, szimbólumként, a hit szimbólumaként tisztelték, amikor már eltűnő félben volt ugyan, de még megvolt a régi tudatállapot.

Nézzük meg közelebbről a Galibában megtartott kánai menyegzőt. Persze, ha részletesen ki akarnék minden szóra térni, ami le van írva a János-evangéliumban, ha elemezni akarnám az evangélium igazi tartalmát, nem 14 előadásra lenne szükségem, hanem néhány évre. De az összes fejtegetés azt igazolná csupán, amit röviden mondhatok el Önöknek.

Azt tudjuk meg az első jelről, hogy „menyegző volt a Galilea-béli Kánában.” - Tudnunk kell, hogy egyetlen olyan szó nincs a János-evangéliumban, amelynek ne lenne különleges jelentősége. Tehát, miért „menyegző”? Mert a menyegzővel az történik meg, ami fokozott mértékben történik meg Krisztus missziója révén, - a menyegző egymáshoz vezeti, összehozza az embereket. És egy „Galilea-béli” menyegző? Galilea volt az a hely, ahol fellazultak a vérségi kapcsolatok, idegen vér idegen vérrel keveredett. Éppen a vérkeveredéssel függött össze Krisztus teendője, olyan eseményről van szó, tehát, ahol nem vérrokon emberek kerültek egymással kapcsolatba, hogy nem vérrokonoktól származó utódaik lehessenek. Amit most mondok, különösnek fogják tartani majd. Mit éreztek volna hasonló esetben nagyon régi korokban az emberek, abban a korban, amikor a szellemtudományos értelemben vett „közel-házasság” volt a szokás? Mert hozzátartozik az emberiség fejlődéséhez, hogy eredetileg „közel-házasságok” voltak, ezekből lettek a „távoli házasságok”. A régebbi korokban minden nép törvényébe ütközött volna, ha valaki a törzsön kívüli, nem-vér- rokon egyénnel házasodott volna össze. Csak a vérrokonok, az egyazon törzshöz tartozók kötöttek házasságot. A törzsbeliekkel kötött házasság, a vérrokonok közötti házasság következtében jutottak az akkori emberek mágikus erő birtokába. Ezt a szellemtudományos kutatás igazolja. A vérrokon törzs utódai a rokonházasság következtében rendelkeztek lélekről-lélekre ható mágikus erővel.

Mi lett volna a helyzet, ha ősrégi időkben egy menyegzőre lettünk volna hivatalosak? Tegyük fel, hogy az akkoriban szokásos ital, a bor, elfogyott volna. Mi történt volna? Az ünneplő család tagjai között fennálló vérségi kapcsolat kötelékei következtében csak a megfelelő kapcsolatnak kellett fennállnia ahhoz, hogy lelki hatásukra a többiek bornak érezzék a későbbi időpontban felkínált vizet. Ha az egyik személyiség a többiekkel megfelelő kapcsolatot tudott volna létesíteni, bort ittak volna a többiek. - Ne mondják, hogy az a bor mégiscsak víz lett volna! - Értelmes ember erre úgy válaszol, hogy az ember számára olyanok a dolgok, amilyeneknek megnyilvánulnak a szervezete számára, amilyenekké válnak az ember számára, nem pedig amilyeneknek látszanak. Azt hiszem, ma is örülne sok borkedvelő, ha valamilyen hatásra bor-íze lenne a neki nyújtott víznek és a bor hatását, érezné a szervezetében. Nem kell más, csak hogy bornak igya a vizet. Mi kellett tehát a régi időkben ahhoz, hogy megtörténjen egy ilyen jel, hogy bornak igyák meg az edényben lévő vizet? A vérségi kapcsolatból származó mágikus erő kellett hozzá. A Galilea-béli Kánában tartott menyegző részvevőinek lelkében élt az, az erő, amelyre a befogadáshoz szükség volt. De átmenetet kellett teremteni.

A János-evangéliumban a következőt olvassuk:

„Ott volt Jézus anyja. És Jézus is meghívaték, az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe. És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk.”

Mint mondottam, átmenetet kellett teremteni ahhoz, hogy megtörténhessen az ilyesmi. A lélek erejének támaszra volt szüksége. Mi lehetett a támasza? - A következő mondat az általában ismert fordításban voltaképpen szentségtörés. Jó érzésű embert roppant kellemetlenül érintene, ha erre a megjegyzésre, hogy „Nincs boruk”, azt válaszolnák neki, hogy „Mi közöm nékem tehozzád, te asszony. Nem jött még el az én órám.” Teljességgel lehetetlen, hogy az evangéliumban ilyesmi álljon. Hiszen a szeretet eszményképe az, ahogyan leírják az evangéliumok a názáreti Jézust anyjával kapcsolatban. Hogyan mondhatna ilyet, hogy „Mi közöm hozzád, te asszony.” Nem is kell erről többet mondani, hiszen ezt érezni kell. Ezek a szavak nincsenek is benne, az evangéliumban. Keressék meg a görög szövegű János-evangéliumban ezt a részt, ott nem áll egyéb, mint a názáreti Jézus valami egészen másra utaló szavai: „Ó, te asszony, árad tőlem valami hozzád.” Pontosan arra a finom, bensőséges, lélekről-lélekre ható, erőre utal, amely belőle árad az anyjára, ebben a pillanatban erre van szüksége. Az adott pillanatban nem vihet véghez még magasabb jelet, nem jött még el az ideje. Ezért mondja: „Még nem jött el az, az idő, amikor egyedül a magam erejével tudok hatni.” - Most még szükség van a mágneses kötelékre, amely összekapcsolja a názáreti Jézus lelkét az anyja lelkével. „Ó, te asszony, ez árad tőlem hozzád.” Miért mondaná az anyja, azok után, hogy neki azt mondták, hogy „Mi közöm nékem tehozzád, te asszony”, a szolgákhoz fordulva, hogy: „Valamit mond nektek, megtegyétek.” Arra volt szükség, hogy olyan régi erők birtokában legyen az anya, amelyekről fogalmuk sincs ma az embereknek. Tudja, hogy Jézus az anya és a fia között lévő vérségi kapcsolatra utal, amelynek a többiekkel is kapcsolatot kell teremtenie. Tudja, hogy láthatatlan szellemi erő kezd működni, és hatni most. De megkérem Önöket, hogy figyelmesen olvassák el az evangéliumot. Szeretném tudni, hogyan értik az evangéliumot, akik azt hiszik, hogy akkor nem is tudom, micsoda valami történt, - hogy ott állt „a zsidók tisztálkodására” 6 közönséges kőveder és a víz borrá változott volna bennük anélkül, hogy az előbb elmondottak megtörténtek volna? Hogyan képzelik, hogy ez csak úgy, külsődlegesen történt volna meg?

Mi ez? És milyen hittel közelít a csodához az, aki itt áll Önök előtt, egyáltalán milyen hittel lehet hinni a csodában, mármint abban, hogy egy szubsztancia átalakul az ember számára egy másik szubsztanciává. Közönséges, általános magyarázattal nem boldogulunk vele.

Feltételeznünk kell, hogy nem voltak tele vízzel az ott álló korsók. Arról nincs szó, hogy kiürítették volna tartalmukat. De ha a korsókat kiürítették, és újra megtöltötték volna, - amiről nem esik szó, - azt kellene hinnünk, hogy úgyszólván egy bűvészmutatvány segítségével az a víz változott volna borrá, amely előzőleg volt a korsókban. Nos nem, ezen nem lehet eligazodni, így az egész dolog érthetetlen. A korsóknak nyilvánvalóan üreseknek kellett lennie, hiszen különleges jelentősége van, hogy megtöltötték őket.

„Valamit mond nektek, megtegyétek”, - mondta a szolgáknak az anya. Milyen vízre volt Krisztusnak szüksége? Olyanra, amelyet éppen akkor merítettek a természet forrásaiból. Ezért kell hangsúlyozni különösen, hogy a vizet akkor merítették.

Csak olyan víz volt megfelelő a célnak, amelyik belső, elemi erejét még nem veszítette el, mert összefüggött még a természettel.

Mint már mondottam, mély jelentősége van a János-evangélium minden egyes szavának. - Frissen merített vizet kellett hozniuk, hiszen a Krisztus-lény éppen akkor érkezett le a Földre, éppen akkor kapcsolódott a Földben működő erőkhöz. A víz élő erői és az, ami „tőlem árad feléd”, együtt hatnak és eközben történhet az meg, amit leír az evangélium, - hívják a násznagyot, aki érzi, hogy különleges valami történt, de hogy valójában mi is történt, azt nem tudja. Az evangélium kifejezetten azt írja, „nem tudja vala, honnét van, (de a szolgák tudták, kik a vizet meríték vala)” és a násznagy a történtek hatása alatt bornak érzi a vizet. Ezt az írás egyértelműen kimondja. Egészen az ember fizikai testéig tudott hatni a lélek ereje a külső elemre. Mire volt szüksége a názáreti Jézus anyjának, hogy elég erős hite legyen az adott pillanatban egy ilyen hatás kiváltására? Arra a meggyőződésre, hogy akit az ő fiának neveztek, a Föld szelleme lett - és erről meg is volt győződve. Az anya erős hite egyesülve Jézus erős hitével - ami tőle feléje áradt - olyan erőt jelentett, hogy amit az evangélium leír, meg is történhetett.

Az első jel körülményeinek konstellációjából azt láthattuk, hogyan lehetett a fizikai világra hatni a lelkeknek a vérségi kötelékek kapcsolatán alapuló egybecsengésével. Ez volt az első jel. Krisztus ereje még csak a legcsekélyebb mértékben nyilvánul meg, erősítésre, az anyja lelki erejével való kapcsolatra volt még szüksége. Az anyának viszont a természet egyesült erőire volt szüksége, amelyek benne voltak még a frissen merített vízben.

Itt igen csekély mértékben mutatkozik csak meg a Krisztuslény hatóereje, azon van a hangsúly, hogy a Krisztus-erő egy másik lélekre hat és hatásokat vált ki az arra alkalmas lélekből. Éppen az a lényeg, hogy a Krisztus-erő képes alkalmassá tenni a másik lelket a megfelelő hatás megnyilatkoztatására. Ez az erő tette képessé arra a menyegző vendégeit, hogy bornak érezzék a vizet. Hatásában önmagától fokozódik minden valóságos erő. Krisztus erősebb már, amikor ezt az erőt másodszor fejti ki. Amint a legegyszerűbb erőt is fokozza a gyakorlat, úgy növekedik a szellemi erő is, ha egyszer már eredményesen alkalmazták.

A második jel - amint tudják a János-evangéliumból, - a királyi tisztviselő fiának meggyógyítása. Mitől gyógyul meg a királyi tisztviselő fia? - Az igazság ebben az esetben is csak akkor tárul fel előttünk, ha a János-evangéliumot helyesen olvassuk, ha a lényegét tartjuk szem előtt a megfelelő fejezetnek. A negyedik fejezet 50. verse - miután a tisztviselő elpanaszolta bánatát a názáreti Jézusnak - így szól: „Monda néki Jézus: Menj el, a te fiad él. És hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott néki, és elment.” Ezúttal is két lélek csendül össze, Krisztusé és a fiú apjáé. Hogyan hat Krisztus szava: „Menj el, a te fiad él”? Úgy, hogy lángra lobbantja a másik lelkében azt az erőt, hogy szavának hinni tudjon. Együtt hat a két erő. Krisztus szavának ereje a másik ember lelkére úgy hatott, hogy fellángolt benne a hit. Ha a tisztviselő nem hitt volna, a fia nem gyógyult volna meg, így hat az egyik erő a másikra. Ketten kellenek hozzá. Ezúttal azonban a Krisztus-erő nagyobb mértékben mutatkozik már meg. A kánai menyegzőnél erősítésképpen még az anyja erejére is szüksége volt, hogy hatni tudjon egyáltalán. Majd eljött az idő, hogy bele tudja a tisztviselő lelkébe helyezni a lángra lobbantó szót Krisztus ereje. Krisztus erejét fokozódni látjuk.

Térjünk át a harmadik jelre, a Bethesda tavánál meggyógyít egy 38 éve beteg embert. Megint az eseményre fényt vető legfontosabb szavakra kell figyelnünk. Így hangzanak a szavak: „Kelj fel, vedd a te nyoszolyádat és járj!” Előzőleg azt mondta a beteg, hogy feküdni kénytelen, mozdulni sem tud. „Uram, nincs emberem, hogy amikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba, és mire én odaérek, más lép be előttem.” Krisztus szól hozzá, (nagyon fontos, hogy ez szombati napon történt, amikor mindenhol ünnepi hangulat, a felebaráti szeretet hangulata uralkodott) és mondanivalóját ezekbe a szavakba önti: „Kelj fel, vedd a te nyoszolyádat és járj!”

Ezeket a szavakat a következő, nagyon fontos szavaival együtt kell átgondolnunk:

„Imé, meggyógyultál: többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne légyen a sorsod!"

Mi jelent ez? - Azt, hogy a 38 év óta beteg ember betegsége a vétkével függött össze.

Most ne firtassuk, hogy ezt a vétket ebben az életében követte-e el, vagy az előzőben. Számunkra az a lényeges, hogy Krisztus erőt sugárzott a lelkébe, olyan erőt, amely a másik ember erkölcsi és lelki mivoltára hatott. Ez ismét Krisztus erejének fokozása. Az előző esetben arról volt szó, hogy hatására a fizikaiakban történt meg valami. Most azonban egy olyan betegségről van szó, amelyről maga Krisztus mondja azt, hogy a beteg vétkével függ össze. Krisztus közvetlenül tud a beteg lelkére hatni az adott pillanatban. Az előző esetben szükség volt még az apára, ezúttal közvetlenül a beteg lelkére hat Krisztus ereje, - aminek különös varázst kölcsönöz, hogy az eset szombaton történik. Ma már nincs is érzéke az efféle dolgokhoz az embernek. De az Ótestamentum hívőjének jelentős esemény volt, hogy szombaton történt, egészen rendkívüli dolog volt. Ezért találták, felháborítónak a zsidók, hogy a beteg szombaton vitte az ágyát. Ez igen lényeges mozzanat. Amikor az emberek az evangéliumokat olvassák, meg kell tanulniuk gondolkodni. Nem szabadna magától értetődőnek tartani, hogy meggyógyítottak egy beteget, aki 38 éve nem tudott járni és most jár. El kellene gondolkodni az ilyenfajta szavakon:

„Mondának azért a zsidók a meggyógyultnak: Szombat van, nem szabad néked a nyoszolyádat hordanod! ”

Nem az tűnt fel nekik, hogy meggyógyult, hanem, hogy szombaton vitte az ágyát! A beteg meggyógyításához szükség volt arra a körülményre, hogy a szent napon történjen meg. Felmerült Krisztusban a gondolat, hogy ha Isten előtt szent a szombat, ezen a napon az isteni erő folytán különösen erősek a lelkek. Az előtte állóra ezzel az erővel tudott hatni, vagyis át tudta vinni erejét a beteg ember lelkére Krisztus. Mindezidáig nem volt elegendő erő a beteg ember lelkében vétke következményeinek leküzdésére, Krisztus erejének hatására ez az erő feltámadt benne. Ez Krisztus erejének egy újbóli fokozása.

Menjünk most tovább. - Mint említettem, később lesz majd arról szó, hogy tulajdonképpen a csodáknak mi a lényege.

A negyedik jel: Krisztus ötezer embert lát vendégül. Most is a legfontosabb szót kell kiemelnünk. Melyik ez a szó? - Tudnunk kell, hogy nem szabad egy ilyen eseményt mai tudatunkkal megközelítenünk. Ha azok, akik Krisztusról írtak, úgy gondolkodtak volna a János-evangélium keletkezésének idején, ahogyan ma, a materialista korban gondolkodnak, másképpen írtak volna, mert más tűnt volna fel nekik. De számukra nem az a legfigyelemreméltóbb, hogy jóllakhatott ötezer ember azzal a kevéssel, ami ott volt, a hangsúly ezeken a szavakon van:

„Jézus pedig vévé a kenyereket és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a letelepedetteknek, hasonlóképpen a halakból is, amennyit akarnak vala.”

Mit tesz itt Jézus-Krisztus? A tanítványok lelkét veszi igénybe ahhoz, hogy történjen meg, aminek meg kell történnie, a tanítványokét, akik vele voltak, és akik fokról-fokra felnőttek hozzá, ehhez ők kellettek. Jótékony lelki erőt tud életre kelteni az őt körülvevő tanítványokban, Krisztus ereje a tanítványokba árad át. Arról majd még szó lesz, hogy ez az esemény hogyan történhetett meg, de Krisztus erejének további fokozódását itt is megfigyelhetjük. Erejét előzőleg a 38 éve beteg ember lelkébe árasztotta, most a tanítványokéba. Az Úr lelkéből az erő a tanítványokéba megy át. Átáramlott ez az erő az egyik lélekből a többiekébe, felfokozódott. - A tanítványok lelkében tehát már ekkor az él, ami Krisztuséban. - Ha azt kérdezné valaki, hogy egy ilyen befolyás hatására mi történik, a tapasztalat adja meg a választ rá. Figyeljék csak meg, mi történt, amikor nem csak egyedül a Krisztusban lévő hatalmas erő működött, hanem más emberek lelkében is erőt lobbantott lángra úgy, hogy az tovább tudott hatni. Ennyire erős hittel megáldott emberek ma nincsenek, - lehet, hogy elméletben hisznek, de ahhoz, hogy meg tudják figyelni, mi történik, nem elég erősen. A szellemtudomány jól tudja, mi történt. - Láttuk Krisztus erejét, amint fokról-fokra növekszik.

Most nézzük meg az ötödik jelet, amelyről ugyanebben a fejezetben van szó és így kezdődik:

„Mikor pedig estveledék, lemenének az ő tanítványai a tengerhez, és beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl Kapemaumba. És már sötétség volt, és még nem ment vala hozzájuk Jézus. És a tenger a nagy szél fúvása miatt háborog vala. Mikor ezért huszonöt, vagy harmincz stádiumra beevezének, megláták Jézust, amint jár vala a tengeren, és a hajóhoz közeledik vala: és megrémülének.”

Akik kinyomtatják ma az evangéliumokat, teljesen fölöslegesen adják ennek a résznek, például azt a címet, hogy „Jézus a tengeren jár”, mintha ez a szövegben szó szerint előfordulna. Hol áll a szövegben az, hogy „Jézus a tengeren jár”? Az áll benne, hogy „megláták Jézust, amint jár vala a tengeren”. Erről van szó. Szó szerint kell venni az evangéliumokat. Ugyanis újból felfokozódott Krisztus ereje! Az előző tettek végrehajtásának természetes ereje következtében annyira megerősödött, hogy most már nem csak lélekről-lélekre tudott hatni, Krisztus lelkének ereje nem csak mások lelkében nyilvánulhatott már meg, hanem az arra megfelelő lelkek előtt meg tudott jelenni maga Krisztus is. Úgy történt tehát ez az esemény, hogy egy távoli helyen tartózkodik valaki, de olyan nagy az ereje, hogy a tőle távol lévő emberekre is hatni tud vele. Krisztus ereje most már nemcsak azt váltja ki tanítványaiból, amit akkor váltott ki, amikor a hegyen letelepedtek, akkor átáramlott ereje a tanítványokba, hogy megtörténhessen a csoda. De most erőt nyertek ahhoz, hogy meglássák Krisztus alakját, noha fizikai szemekkel nem láthatták Őt. Krisztus láthatóvá vált a távolban is azoknak, akikkel lelki kapcsolatot teremtett. Krisztus alakja, eljutott odáig, hogy szellemileg láthatóvá lett. Amikor megszűnik a tanítványok számára a lehetőség, hogy Krisztust fizikailag lássák, felmerül bennük a szellemi látás adottsága - és meglátják Krisztust. Olyan ez a távolba-látás, hogy teljesen közelinek tűnik a látott alak, vagy tárgy képe. Ismét fokozódik Krisztus ereje.

A következő jel: Jézus meggyógyít egy vakon született embert. A János-evangéliumból ismert szöveg ismét eltér az eredetitől. Bizonyára sokszor olvasták e sorokat.

„És amint eltávozék, láta egy embert, aki születésétől fogva vak vala. És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ezé, vagy ennek szülei, hogy vakon született? - Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei, hanem hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.”

Ezt követően meggyógyítja. Kérdezzük csak meg, hogy fakad- hat-e keresztényi érzésből egy effajta magyarázat: „Itt egy vakon született ember. Nem vetkezett sem ő, sem a szülei, de Isten megvakította, hogy Isten dicsőségére csodát tehessen vele Krisztus.” Szóval Istennek előbb vakká kellett tennie az illetőt, hogy hatása később látható legyen!

Ez a szöveg helytelen értelmezése. Nem is arról szól, hogy „nyilvánvalókká legyenek benne Isten dolgai”. - Ha meg akarjuk érteni ezt a jelet, vissza kell nyúlnunk előbb a szóhasználathoz, ahogyan az „Isten” szót használták. Lapozzuk fel a jelenetet, ahol megvádolják Krisztust, hogy azt állítja magáról, hogy Ő és az Isten egyek. Mit is válaszol?

„Felele nékik Jézus: Nincs -é megírva a ti törvényetekben: Én mondám, Istenek vagytok? ”

Krisztus válasza azt jelenti, hogy az emberi lélek mélyén az istenné-válás lehetősége szunnyad. Egy isteni szikra. Gyakran emlegettük, hogy az emberben az emberi lény negyedik alkotórésze az isteni szikra alapja. „...Istenek vagytok!”, azaz isteni szikra lakozik bennetek! Ez az isteni szikra más, mint az ember, az ember személye, amely születése és halál között él itt és más, mint amit a szüleitől örökölt. Honnan van ez az isteni valami, honnan van az ember individualitása? Ismételt megtestesülések során inkarnációról-inkarnációra vándorol. Ez az individualitás az előző inkarnációból érkezik ide. Nem szülei vétkeztek tehát és az ő személye sem, amelyet az „én”-jének nevezünk általában, ez az ember valamelyik előző inkarnációjában adott okot arra, hogy ebben az életében vakon szülessék. Azért lett vak, hogy egyik előző életéből most mutatkozzék meg benne Isten műve vak mivoltában. Itt Jézus-Krisztus tisztán és egyértelműen a kannára, az ok és okozat törvényére mutat rá. Mire kell hatnia, tehát, hogy meggyógyítsa ezt a betegséget? - Nem elég a születése és halála közötti múlandó énjére hatnia, mélyebbre, az életeken keresztül vándorló Én-be kell az erőknek hatolnia. Ismét fokozódott Krisztus ereje. Eddig csak arra hatott, ami előtte állt, most arra hat, ami túllép a születésen és a halálon, az egyik életből a másikba megy át. Krisztus úgy érzi, hogy magát az „én vagyok”- ot képviseli. Erejét az „én vagyok” - ba árasztja, a Krisztus - Isten megérinti az Istent az emberben, aki ettől nyer erőt arra, hogy saját magát belülről meggyógyítsa. Krisztus a lélek legmélyebb lényegébe hatolt. Ereje a beteg örök individualitására hatott, erőt adott neki, az O ereje működött a beteg individualitásában és így előző inkarnációjának következményeire is hatni tudott.

Fokozódhat-e még Krisztus ereje? Már csak az a fokozódás lehetséges, hogy Krisztus azt kelti egy emberben életre, aminek következtében megfogan az illetőben a Krisztus-impulzus, ha úgy veszi fel Krisztus erejét, hogy az egész lényét áthatja és más, Krisztussal áthatott ember lesz belőle. Ez történik Lázár feltámasztásakor. Ez ismét Krisztus erejének fokozása.

Fokról-fokra lesz hatalmasabb Krisztus ereje.

Van-e a világon még egy ilyen nagyszerűen felépített lírai írásmű, amely ehhez fogható? Egyetlen író sem tud felmutatni ilyen kompozíciót. Ki ne érezné, hogy az egyre fokozódó események ábrázolása előtt alázattal és áhítattal kell meghajolnia! A János- evangélium előtt akkor is tisztelettel és ámulattal kell adóznunk, ha csak művészi kompozíció szemszögéből nézzük. Minden fokozódik, és lépésről-lépésre teljesedik ki.

Valamire rá kell mutatnunk még. Fel kell tennünk a kérdést, hogy néhány eseményt ragadtunk ki, amelyek a jelek, a csodák fokozódását mutatják meg. Még sok minden más is történik az események között. Hogyan tagolódnak ezek bele az egészbe? - Holnap az lesz a dolgunk, hogy megmutassuk, hogy a János-evangélium nemcsak bámulatra méltó fokozódást mutat be, hanem olyan szervesen kapcsolódik az egészhez a közbeeső események céltudatos beiktatása is, a János-evangélium írójánál jobban meg sem lehetett volna tenni. - Ma a János-evangéliumot művészi szempontból, kompozícióját tekintve vizsgáltuk. Aligha képzelhető, hogy egy műalkotás kompozíciója tökéletesebb lehet a János- evangélium Lázár feltámasztásáig terjedő felépítésénél. A János- evangélium mélységesen mély értelmét csak az érzi, aki ért a szóból és ismeri a lényegét. Ma az antropozófia hivatott ezt feltárni lelkünk előtt. - De a János-evangéliumban ennél több is van még. Fejtegetéseinket a János-evangéliumról még más magyarázatok is követik majd és magasabb bölcsesség lesz bennük, mint a mienkben. Új igazságok feltárására szolgálnak majd, amint a mi bölcsességünk hét éve kutatja azt, amit az antropozófia nélkül nem találhatnánk meg.