Tegnapi fejtegetéseink eredményeként láttuk, hogyan kapcsolódott össze a Krisztus-impulzus a Föld fejlődésével, miután a názáreti Jézus személyén keresztül hatott. Azóta annyira erős ez az impulzus az emberiség földi fejlődésében, hogy úgy tud az emberre hatni, mint ahogyan azelőtt a beavatás során az étertest 3 és fél napig tartó kiemelése hatott a fizikai testből, amely procedúra azonban az ember számára egyre veszélyesebbé vált. A Krisztusimpulzus ennyire erős hatással van a tudatra.

Nyilvánvaló, hogy az ember fejlődésében csak lassan, fokozatosan mehetett végbe az ilyen jelentős átalakulás és ugyanennyire hatalmas erővel kezdetben, nem léphetett a színre. Ezért volt szükséges Lázár feltámasztásával valamiféle átmenetet megteremteni. Lázár még halálhoz hasonló állapotban volt 3 és fél napon át. De ez mégis egy másféle állapot volt, nem olyan, amilyet a régi beavatottak éltek át. Az étertestet Lázár esetében nem mesterséges úton, az itt el nem mondható eszközökkel emelte ki, aki őt beavatta. Azt mondhatjuk, hogy ez nála természetes úton zajlott le. Megtudtuk az evangéliumból, hogy Krisztus már előzőleg is kapcsolatban volt Lázárral és nővéreivel, Mártával és Máriával, hiszen így szól az írás. „Az Úr szerette vala őt”, vagyis Krisztus már hosszú ideje hatalmas befolyással volt Lázárra, és ezáltal kellőképpen elő is készítette, éretté tette. Ennek következtében pedig Lázárnál nem kellett művi úton előidézni nála az étertest 3 és fél napig tartó kiemelését, mintegy magától bekövetkezett a Krisztusimpulzus mérhetetlenül nagy hatására. Lázár 3 és fél napig szinte halott volt a külvilág számára, és noha átélte a legfontosabbakat ez alatt az idő alatt, Krisztusnak kellett végrehajtania a beavatás utolsó aktusát, a feltámasztását. Aki ismeri a történést, fel tudja ismerni Jézus-Krisztus szavaiban:

„Lázár, jöjj ki!”, a régi beavatási szertartás utócsengését. A feltámasztott Lázár pedig, mint láthattuk, János, illetve a János- evangélium írója volt. Ő volt az első, keresztény értelemben vett beavatott, aki a Krisztus-lényről szóló evangéliumot közölte a világgal. A János-evangéliumot félreismeri ma a történeti-kritikai- teológiai kutatás, csak lírikus himnusznak, szubjektív érzések leírásának, tartja. De mi feltehetjük, hogy a János evangélium betekintést tud nyújtani a Krisztus-impulzus legmélyebb titkaiba.

Ma megütköznek rajta a materialista Biblia-kutatók, ha összehasonlítjuk a János-evangéliumot a másik három, úgynevezett szinoptikus evangéliummal.

Az első három evangélium alapján maguknak kialakított kép Krisztusról a mai tudós urak számára roppant hízelgő. Kimondták már azt is, - ráadásul éppen a teológia részéről, - hogy „az egyszerű názáreti emberről van szó.” És folytonosan hangsúlyozzák, hogy Krisztus, bár a legnemesebb ember volt talán a Földön, de mégiscsak egy ember volt. Sőt, igyekeznek minél jobban leegyszerűsíteni a Krisztusról alkotott képet, mondván, hogy létezett egy Platón, egy Szókratész és még sok más kiváló ember is, elismerve ugyan, hogy fokozatok lehetnek az egyes nagy emberek között. - Persze az, az ábrázolás, amit Krisztusról a János-evangélium ad meg, nagyon eltér ettől a felfogástól.

Kimondja, mindjárt az elején, hogy a názáreti Jézus testében három éven át a LOGOSZ, az örökkévaló Ige élt, - „örök teremtő bölcsességnek” is nevezhetjük. Mai korunkban nem érthető, hogy élete 30. évében annyira érett legyen egy ember, hogy saját énjét feláldozva befogadjon magába egy olyan lényt, aki az emberi természet fölött áll, Krisztust, akit „Ahura Mazdao”-nak nevezett Zarathusztra. Ezért gondolják a teológia Krisztus-kutatói is, hogy a János-evangélium írója csupán a saját Krisztushoz való kapcsolatát akarja megörökíteni egy lírikus himnuszban.

Szerintünk, a János - evangélium áll az egyik oldalon, a másikon pedig a többi három, de ha egy átlagos képet akarunk Krisztusról nyerni, mégiscsak „az egyszerű ember áll előttünk” - mondják, - még ha talán történelmileg nagy voltában is. Nem tetszik a kutatóknak, hogy a názáreti Jézusban isteni lényt lássanak.

Kitűnik az Akasha-krónikában végzett kutatásokból, hogy akit a názáreti Jézusnak nevezünk, az előző inkarnációi során átéltek következtében annyira éretté vált, hogy 30 éves korában feláldozhatta saját énjét.

Mert ez történt. Amikor a názáreti Jézust János megkeresztelte, Jézus el tudta határozni, hogy kilépjen énjével, az ember-lény negyedik alkotórészével fizikai testéből, éter- és asztráltestéből. Egy nemes, a legmagasabb fokra felfejlődött, tiszta éntől átitatott fizikai testet, éter- és asztráltestet hagyott hátra. Olyan volt ez, mint egy tiszta edény, amely magába tudta fogadni a János- keresztelőnél Krisztust, az örökkévaló Logoszt, a teremtő bölcsességet. Ezt mondja az Akasha-krónika. És ezt ismerjük fel a János- evangélium leírásában, - ha van bennünk egy kis jóakarat.

De nem kell-e vitába szállnunk azzal, amit materialista korunk hisz? Egyesek Önök között talán csodálkozni fognak, hogy teológusokról, tehát a szellem dolgaival foglalkozó emberekről, mint materialista gondolkodókról beszélek. Ugyanis a lényeg nem az, hogy valaki mit hisz, vagy mit kutat, hanem hogy hogyan kutat, nem az, hogy kutatásának mi a tartalma. Aki semmit sem akar tudni arról, amivel itt foglalkozunk, aki a szellemi világ létezését tagadja és kizárólag a materiális világban található és meglévő dokumentumok alapján hajlandó csak a világról képet alkotni magának, - az a materialista. A kutatás eszközei a döntőek. Ezzel kell számolnunk.

Az evangéliumok olvasása közben észrevehető, hogy közöttük bizonyos ellentmondások vannak, noha az Akasha - krónikában megtalálható, legfontosabbaknak talált alapvető dolgokban feltűnően egyeznek. Például a János-keresztelőt illetően megegyeznek. Mind a négy evangéliumból kitűnik, hogy íróik szerint a János-keresztelő volt a lehető legfontosabb esemény a názáreti Jézus számára. Megegyeznek továbbá a kereszthalál és a feltámadás tényében és éppen ezek a tények azok, amelyek a mai materialista gondolkodó számára a leginkább csodálni valók.

Ezeket tekintve nincs is ellentmondás közöttük. De a többi látszólagos ellentmondás hogyan magyarázható?

Nézzük a Márk- és a János-evangélium íróit. írásukat mind a ketten a János-keresztelő leírásával kezdik. Jézus-Krisztus tevékenységének utolsó három évét beszélik el, - tehát kizárólag azt, ami az után történt, hogy a názáreti Jézus hármas burkába, fizikai, éter- és asztráltestébe beköltözött a Krisztus- szellem.

Nézzük a másik két evangéliumot, Mátéét és Lukácsét. Bizonyos vonatkozásban leírják a megelőző időszakot is, vagyis azt, hogy mi történt az Akasha - krónika értelmében a názáreti Jézussal, mielőtt még feláldozta magát Krisztusnak. Az ellentmondások kutatóinak itt azonnal szembetűnő, hogy Máté Jézus családfáját Ábrahámig vezeti vissza, Lukács viszont Ádámig, de Ádámon túl Ádám Atyjától, magától az Istentől származtatja Jézust. Egy másik ellentmondásra ott bukkanhatnak, hogy míg Máté szerint az újszülött Jézus üdvözlésére három mágus (napkeleti bölcs) érkezik, akiket egy csillag vezérel oda, addig Lukács a pásztorok látomásáról, hódolásukról, majd a templomban történő bemutatásról beszél, ezzel szemben Máté arról ír, hogy Heródes üldözteti a Szent Családot, Egyiptomba menekülnek, majd onnan vissza is térnek.

Ezeket tekinthetjük ellentmondásoknak és még sok mást is. De ezt mind megérthetjük, ha egy kissé még pontosabban foglalkozunk az evangéliumoktól függetlenül, az Akasha - krónikából megismerhető tényekkel.

Az Akasha - krónika feltárja előttünk, hogy nagyjából a Biblia által megjelölt időben (néhány éves eltérés nem lényeges) a názáreti Jézus megszületett és testében egy olyan individualitás lakozott, aki előző inkarnációi során a beavatás magas fokát érte el, betekintést nyert a szellemi világba. Egyelőre csak körvonalakban utalok erre. - Az Akasha - krónika - amely az egyetlen valóságos történetet őrzi - elmondja, hogy aki a názáreti Jézusként jelent meg, előző megtestesülései során a legkülönbözőbb vidékeken a legkülönbözőbb beavatásokban részesült, felfedi előttünk, hogy aki később a „názáreti Jézus” nevet viselte, eredetileg a perzsa világban érte el a beavatás magas, jelentős fokát és ott folytatott kimagasló tevékenységet. Az Akasha - krónika tehát rámutat, hogy a názáreti Jézus testében élő individualitás hogyan működött az ó-perzsa kultúrkorszak szellemi életében, hogy akkoriban feltekintve a Napra, hogyan nevezte a Nap-szellemet Ahura Mazdao-nak. Tisztában kell azzal lennünk, hogy Krisztus ugyanennek az individualitásnak a burkaiba szállott alá. Mit jelent az, hogy ennek az individualitásnak a burkait vette birtokba Krisztus? - nem egyebet, minthogy Krisztus tevékenysége szolgálatába állította a názáreti Jézus asztráltestét, étertestét és fizikai testét. Minden az asztráltestünkkel függ össze, amit gondolunk, amit szavakkal fejezünk ki, tapasztalunk és érzünk. Mindezeket az asztráltest hordozza. A názáreti Jézus énje ebben az asztráltestben élt 30 éven át, ennek az asztráltestnek adta át mindazt, amit átélt és felvett magába előző inkarnációi során. Milyen értelemben kellett alakítania gondolatait ennek az asztráltestnek? Úgy kellett őket kialakítania, hogy hozzá idomuljanak, csatlakozzanak a 30 éven át benne lakozó individualitáshoz. Amikor régen Perzsiában felnézett Zarathusztra a Napra és Ahura Mazdao-ról beszélt, ez beletagolódott asztráltestébe. Krisztus ebbe az asztráltestbe szállt alá. Nem volt-e természetes, hogy amikor Krisztusnak gondolatképekre, érzések kifejezésére volt szüksége, bármilyenek voltak is, csak abba tudta öltöztetni őket, amit asztrálteste tett lehetővé? Ha Önök szürke felöltőt viselnek, a külvilág előtt szürke felöltőben jelennek meg. Krisztus a külvilág előtt a názáreti Jézus testében jelent meg, az ő fizikai, éter-és asztráltestében, ezért tehát Krisztus gondolatai a názáreti Jézus gondolat- és érzésképeinek színezetét viselték magukon. Nem csoda tehát, ha sokszor csendül fel mondásaiban régi perzsa kifejezésmód és hogy a János-evangéliumban a régi perzsa beavatásban használt szóképek ismerhetők fel. Mert a Krisztusban lévő impulzus átsugárzott a tanítványra, a feltámasztott Lázárra. Ezért tehát a János-evangéliumból úgyszólván a názáreti Jézus asztrálteste szól hozzánk. Nem csoda hát, hogy versében perzsa kifejezésmód csendül fel, a régi perzsa beavatásra és gondolatképeire emlékeztető szavak. Ó-Perzsiában nem csak Ahura Mazdao-nak nevezték a Napban egyesült szellemeket, hanem bizonyos vonatkozásban a „Vohumanu”, azaz „Teremtő Ige”, illetve „Teremtő Szellem,, megnevezéseket használták a Nap-szellemek megjelölésére. A ”Logosz” szót, mint a „Teremtő Erő” fogalmát, a perzsa beavatásban használták először. Ez jelenik meg újra a János-evangélium első sorában.

Még sok minden mást is megértünk majd a János-evangéliumból, ha tudjuk, hogy maga Krisztus szólalt meg egy olyan asztráltesten keresztül, amely a názáreti Jézusnak szolgált 30 éven át, ez az individualitás viszont egy régi perzsa beavatott reinkarnációja volt. Sok mindenre tudnék rámutatni a János - evangéliumban, ahonnan kiderül, hogy ez a legbensőségesebb evangélium éppen a beavatás titkainak vonatkozásában úgy használ a perzsa kifejezés- móddal. egybecsengő kifejezéseket, ahogyan azok a későbbi korokig fenn maradtak.

Mi a helyzet a többi evangéliummal? - Ha ezt akarjuk megérteni, néhány olyan dologra kell emlékeztetnünk, amelyekről beszéltünk már.

Megtudtuk, hogy bizonyos szellemi lények áthelyezték színterüket a Napra, amikor különvált tőle a Föld. Arról is szó volt, hogy a Napra kivonult magas lények külső, asztrális formái némileg egyes földi állatformák ellenképei voltak. A Bikaszellemek formája azoknak az állat-természeteknek szellemi ellenképe volt, akik számára az volt a fejlődés lényege, amit a táplálkozás és anyagcsere szerveződésének nevezhetünk.

A szellemi ellenkép szellemileg természetesen magasrendű, a földi mása bármennyire alacsonyrendűnek is tűnik. Vannak tehát a Napra áttelepült magas szellemi lények, akik onnan hatottak a földi szférára, ahol Bika-szellemnek jelentek meg. Más lények Oroszlán-szellemnek jelentek meg, az ő ellenképük olyan állati természetekben nyilvánult meg, amelyek különösen a szív és a vérkeringés szerveit fejlesztették ki. Vannak azután olyan szellemi lények, akik az állatvilágban sas-természetet mutató lények ellenképei, - ezek a Sas-szellemek. Végül vannak olyan szellemi lények is, akik hatalmas szintézisben egyesítik harmonikusan az összes többieket, - ezek az Ember-szellemek. Bizonyos vonatkozásban ők voltak a legelőrehaladottabbak. - Térjünk rá most a régi beavatásra. Ez tette az ember számára lehetővé, hogy a fejlődésben előtte járó magas szellemi lényeket színről-színre lássa. A beavatásnak a szerint kellett más-más módon történnie, ahogyan a régebbi időkben lejöttek a Marsról, a Jupiterről, a Szaturnuszról, a Vénuszról az emberek. Emiatt voltak különféle orákulum-helyek az atlantiszi korban. Volt olyan orákulum, amely szellemi-látó tekintetét elsősorban a most Sas-szellemeknek nevezett szellemekre irányította, mások az Oroszlán-szellemeket, megint mások a Bikaszellemeket látták, és ismét mások, arra összpontosítottak, hogy az Ember-szellemeket lássák, a beavatandók sajátos alkata szerint. Ez a különféleség az atlantiszi kor egyik jellegzetessége volt, utócsengése érezhető maradt az Atlantiszt követő korban is. Az Elő- Ázsiában, Egyiptomban lévő misztériumhelyeken a beavatottak a magas szellemi lényeket Bika-szellem, vagy Sas-szellem alakjában látták. A külső kultúra a misztériumokból alakult ki. Akik szellemi látással a magas szellemi lényeket oroszlán-alakban látták, oroszlántesttel ábrázolták a látottakat. Azt mondták: „Ezek a szellemek részt vesznek az ember fejlődésében”, tehát emberfejet illesztettek az oroszlántesthez. Később ebből alakult ki a szfinx.

A szellemi ellenképeket Bika-szellemnek látó beavatottak a bika tiszteletét vezették be, így tanúskodva a szellemi világról, ez vezetett Egyiptomban az Apis-bika kultuszához, máshol pedig a perzsa Mithras-bikáéhoz. A különböző népeknél fellelhető kultikus szokások mind a beavatás rítusaiból erednek. Olyan beavatottak, akik főleg a Bika-szellemekre, mások pedig a Sas-szellemekre voltak szellemi látásukkal beállítva, mindenhol voltak.

Bizonyos mértékig a beavatás egyes módjai között lévő eltérést is elmondhatjuk. Az olyan beavatottak, akiknek Bika-szellem formájában jelentek meg a szellemi lények, különösen az emberi természet mirigyrendszerével, éterikus szintjével összefüggő titkaiba nyertek betekintést. De megismerhették az emberi természet egy másik területét is, - azt, ami szorosan összefügg a földdel, ami a földhöz láncol. Akiket a Bika titkaiba avattak be, látták mindezt.

Képzeljük magunkat egy ilyen beavatott érzésvilágába. - Nagy tanítójától ilyesfajta oktatást kapott. Az ember isteni magasságokból szállott alá. isteni-szellemi lények utódai voltak az első emberek. Így az első ember eredete az Atya-istenre vezethető vissza. Lejött az ember a Földre, egymást követték földi alakjai. Ezeket az embereket különösen az érdekelte, ami földhöz volt kötve és mindaz, amit akkor éltek át az emberek, amikor apáik még isteni-szellemi lényeknek számítottak. Ez volt a helyzet a Bika beavatottainál.

A Sas beavatottainál más került előtérbe. Ők az emberhez sajátos módon viszonyuló szellemi lényeket láttak. De előbb néhány szót kell szólnunk a madár-természet szellemi voltáról, hogy ezt meg tudjuk érteni.

Az embernél alacsonyabb rendű megnyilvánulású állatokban úgyszólván túl korán megszilárduló lényeket kell látnunk, nem őrizték meg testük szubsztanciájának lágy, képlékeny voltát addig a pillanatig, amikor emberi alakot ölthettek volna.

A madarak olyan lények, akik nem merültek ugyan bele a legalacsonyabb funkciókba, a megfelelő pontot viszont felfelé ugrották át. Nem szálltak alá eléggé mélyre, túlságosan puha szubsztanciákat őriztek meg, míg a többi állat túlságosan kemény szubsztanciákban élt. Amidőn a fejlődés fokról-fokra haladt előre, a külső körülmények folytán meg kellett sűrűsödniük. Túl puha, a földi viszonyokhoz még nem eléggé alkalmazkodott állapotban sűrűsödtek meg. Kissé durván, leegyszerűsítve fejeztem magamat ki, de a tényállásnak megfelelően.

A madár-természetű lények ősképei olyan szellemi lények, akik fölfelé lépték túl a határt, túl lágy szellemi szubsztanciát őriztek meg, ezáltal fejlődésük során túlszárnyalták azt a fokot, amelyet el kellett volna egy bizonyos időpontban érniük. Felfelé térnek el, míg a többiek lefelé mutatnak eltérést.

Az Oroszlán-szellemek és azok a harmonikus szellemek, akik - mint az Ember szellemek is - a megfelelő időpontot betartották, mintegy középen állnak.

Már láttuk, hogy akik a régi beavatásban részesültek, hogyan fogadták magukba a Krisztus-eseményt. Már régebben betekintést nyerhettek a szellemi világba, mégpedig sajátos beavatásuknak megfelelő módon. Akik Bika-beavatásban részesültek, - például az egyiptomi beavatottak többsége, - tudták, hogy „Betekinthetünk a szellemi világba, - a magas szellemi lények az emberiben lévő bika-természet ellenképei formájában jelennek előttünk meg.” Akik a Krisztus-impulzus közelébe jutottak, azt mondhatták: „Most valódi alakjában jelent meg előttünk a szellemi világ Ura. Krisztus egyik előfutára volt, akit régebben láttunk, aki felé a beavatás fokozatain keresztül törekedtünk. Abba, amit régebben láttunk, be kell helyettesítenünk Krisztust. Ha megfelelő fokozatra jutottunk volna már akkor, amikor a szellemi világ fokozatosan feltárult előttünk, hová vezetett volna az út? Krisztushoz vezetett volna!” Az ilyen beavatott a szellemi világba vezető utat a Bikabeavatás szellemében írta volna le. Utána azt mondta volna: „Krisztus benne valóság!” Ugyanígy szólt volna az Oroszlán-beavatott, vagy a Sas-beavatott is.

Minden ilyen beavatás-misztériumban szigorú előírások szerint vezették be a szellemi világba a tanítványt.

A szertartások a szerint különböztek, hogy milyen úton akarták bevezetni a szellemi világba a tanítványt. Különösen Elő-Ázsiában és Egyiptomban voltak ismeretesek a misztériumok legkülönbözőbb árnyalatai, voltak helyek, ahol a bika-természet megismerése volt a beavatandó végső célja, más helyeken az Oroszlánszellemekhez jutottak el és így tovább. Nézzük meg most közelebbről ebből a szemszögből azokat, akik különféle előző beavatásuk során éretté váltak arra, hogy megértsék a Krisztus-impulzust, helyesen értsék meg Krisztust. Vegyünk egy olyan beavatottat, aki az Ember-szellem meglátásához vezető utat járta végig. Ez a beavatott azt mondhatta: „Megjelent előttem a szellemi világ igazi Ura, Krisztus, aki a názáreti Jézusban élt! Hogyan jutottam hozzá, hogy felismerjem? - Régi beavatásomon keresztül.” Ismerte az Ember-szellem meglátásához vezető utat. Ezért tehát azt írja le, amit az ember a beavatáshoz, a Krisztus-természet megismeréséhez vezető úton él át. Ő a beavatásnak azt a módját ismerte, amelynek misztérium-előírásai az Ember-beavatáshoz vezettek. A názáreti Jézus testében élő magas beavatott ezért az ő számára az általa elért és megismert misztérium-képekben jelent meg, - úgy írta le, ahogyan ő látta. Így látta és ábrázolta Máté.

Helyesen ismerte fel a régi tradíció ezt a tényt és ezért hozta kapcsolatba a Máté-evangélium íróját az itt, az oszlopfőkön jobbra és balra található négy szimbólum közül azzal, amelyet „az ember szimbólumának” nevezünk. (Az előteret, amelyben a Bemewitz professzor által tervezett, Mihály arkangyalt ábrázoló szobor is állt, két oszlop és hétágú gyertyatartók díszítették). A régi hagyomány, „az ember” szimbólumával kapcsolta össze a Máté- evangélium íróját. Ez onnan ered, hogy a Máté-evangélium írója az „Ember-misztériumhoz” vezető útját ismerte a beavatásnak. Az evangéliumok megírása idején nem volt még szokás olyan életrajzokat írni, mint manapság. Akkor az emberek számára még az volt a lényeges, hogy a Krisztusszellemet befogadta magába egy nagy beavatott. Azt tartották fontosnak, hogyan lesz valakiből beavatott, és min megy keresztül az a beavatott. Ezért nem veszik figyelembe a napi eseményeket, amelyek oly lényegesnek tűnnek a mai életrajzíróknak. Mi mindenre nem képes ma egy életrajzíró, hogy elegendő anyag hoz jusson! Friedrich Theodor Vischer071, - akit „sváb-Vischemek” is neveznek - egy ilyen tudósról találóan gunyoros képet festett, hogy a mai életrajzírókat nevetségessé tegye. Azt írja, hogy egy fiatal tudós Goethéről készült doktori disszertációt írni. Azzal kezdte, hogy összegyűjtötte az összes fellelhető anyagot. De nem találta elegendőnek. Felkutatta Goethe egykori lakóhelyeit minden városban, felforgatta a padlástól a pincéig a házakat, kiborította a büzlő szemetes edényeket, hátha még valami adalékot talál doktori disszertációjához, amelynek „Christiane von Goethe asszony fagydaganatainak kapcsolata a Faust II. részében szereplő mitológiai-allegorikus- szimbolikus alakokkal” volt a címe. Ez erős túlzás ugyan, de a mai életrajzírókra alapjában véve mégis jellemző. Akik Goethéről életrajzot akarnak írni, nem riadnak vissza még attól sem, hogy hulladékok között turkáljanak. A „diszkréció” szót nem is ismerik már.

De akik evangéliumaikban a názáreti Jézusról írtak, másként jártak még el. Minden külső esemény eltörpült a számukra azok mellett a fokozatok mellett, amelyeken keresztül kellett haladnia a názáreti Jézusnak, mint beavatottnak, Ezt írták le, de mindegyikük a maga módján, ahogyan tudta. Máté az Emberszellembe beavatottak módján írja le.

A beavatásnak ez a módja az egyiptomi bölcsességhez állt közel. Most már megérthetjük azt is, hogyan jutott el sajátos ábrázolásmódjához a Lukács-evangélium írója. O a Bika-szellemhez vezető beavatásokat nyerte el előző inkarnációi során. Azt tudta leírni tehát, ami ennek a beavatásnak felelt meg, azt mondhatta tehát, hogy csak egy nagy beavatott érhette el ezeket a fokozatokat. Saját színezete szerint írta le az eseményeket. Lukács azok közé tartozott, akik régebben főleg az egyiptomi misztériumokban éltek. Nem meglepő tehát, hogy éppen az egyiptomi beavatásra jellemző módon ábrázol. Vegyük szemügyre a fentebb ismertetettek alapján a Lukács-evangélium íróját.

Lukács így gondolkodhatott: „Egy magas beavatott élt a názáreti Jézus individualitásában. Azt tudom, hogyan jut az ember Bikabeavatáshoz az egyiptomi misztériumokon keresztül.” Jól ismerte a beavatásnak ezt a fajtáját. - Azt gondolta továbbá: „Aki ilyen magas beavatott, mint a názáreti Jézus, régebbi inkarnációi során részesült az egyiptomi beavatásban a többi beavatás mellett.” A názáreti Jézus olyan beavatott tehát, aki egyiptomi beavatásban is részesült. Ezt persze tudta a többi evangélista is, de nem ezt tartották különösen fontosnak, mert erről az oldaláról nem ismerték ennyire pontosan a beavatást. Emiatt nem is tűnt fel nekik a názáreti Jézus egyik különleges vonása.

Szó volt már arról, hogyha valaki beavatást nyer előző inkarnációjában, újabb inkarnációjában különös dolog történik vele. Bizonyos, a régebben átéltek ismétlődésének tűnő események következnek be. - Tegyük fel, hogy a régi Írországban ment át beavatáson valaki. A régi beavatás emlékét most egy külső eseménynek kellene felidéznie. Úgy történhet például, hogy külső indítékok arra késztetik, hogy Írországba utazzék. Annak, aki az ír beavatást közelebbről ismeri, fel fog tűnni, hogy az illető pont Írországba utazik, aki az ír beavatásban nem járatos, az nem tartja majd figyelemre méltó útnak.

A názáreti Jézusban élő individualitás egyiptomi beavatásban is részesült. Ezt jelzi az egyiptomi út. Kinek tűnhetett fel leginkább „a menekülés Egyiptomba”? Annak, aki saját tapasztalataiból ismerte. Ezt az utat azért írta le, mert jelentőségét ismerte. A Máté- evangélium írója saját beavatása folytán tudta, hogy a régi időkben sok beavatott számára mit jelentett egy utazás Egyiptomba. Miután tudjuk, hogy a Lukács-evangélium írója különösen a Bika-szolgálathoz vezető utat ismerte az egyiptomi misztériumok közül, érthető, hogy a bika szimbólummal jelöli meg őt a régi hagyomány. Idő hiányában nem részletezhetem most, hogy egy egyiptomi utazást milyen jól indokolt okból nem említ. Viszont jellegzetes történetekre utal, amelyek jelentőségét különösen az egyiptomi beavatáshoz közel állók mérhették csak fel. A Máté-evangélium írója inkább csak külsődlegesen utal a názáreti Jézus kapcsolataira az „egyiptomi utazással”. A Lukács-evangélium írója viszont az eseményeket az egyiptomi beavatás szellemében írja le.

Most a Márk-evangélium íróját vegyük szemügyre. Elhagyja az előzményeket, azt úja csak le, hogyan működött három éven át Krisztus a názáreti Jézus testében. Ebben a vonatkozásban a Márk- evangélium teljesen egyezik a János-evangéliummal. A Márk - evangélium írója az elő-ázsiai, sőt, görög, vagy ha úgy tetszik, az eurázsiai „pogány” beavatáshoz hasonló, akkoriban legkorszerűbb beavatásban részesült. A külső világban ez úgy tükröződik, hogy a magas beavatott személyiség nemcsak természetes, hanem természetfölötti eseménynek is köszönheti eredetét. Gondoljunk csak arra, hogy Platón tisztelőit nem nagyon érdekelte, amikor valódi mivoltát, lényét akarták megérteni, hogy ki volt a természetes apja. Platón szellemisége számukra elhomályosított minden egyebet. Azt mondták: „Számunkra az, aki Platón testében, mint Platón lelke él, egy magas szellemi lény, aki az alacsonyrendű emberi természetét megtermékenyíti.” Apollótól, az Istentől származtatták a szemükben oly értékes, látóvá lett, Platónt. Számukra Platón Apolló fia volt. Ezekben a misztériumokban nem szoktak különösebben törődni az illető előéletével, az időpontot tartották csak szem előtt, hogy az illető mikor lett azzá, amit úgy írnak le az evangéliumok, hogy „az istenek fia”, Istenfía. Platón „egy isten sarja”!

Így nevezték legnemesebb tisztelői és ismerői. Emellett tisztában kell lennünk azzal, hogy az istenek leírása az ilyen „isteni sarjak” emberi életére milyen jelentőséggel bírt a Földön. Az emberek éppen a negyedik kultúrkorszakban tagolódtak legjobban bele a fizikai, érzékelhető világba, ekkor szerették meg a Földet a legjobban. Régi isteneiket azért szerették, mert rajtuk keresztül mutathatták meg, hogy „isteni sarjak” voltak a Föld vezető személyiségei. Így írták le azokat, akik a Földön jártak.

A Márk-evangélium írója is ilyen ember volt. Ezért írja csak azt le, ami a Jordán-keresztelő után történt. A Márk-evangélium írója olyan beavatás részese volt, amely a magasabb világ megismeréséhez az Oroszlán-szellem képében vezetett. Ezért hozza a Márk-evangélium íróját az oroszlán jelképével kapcsolatba az ősi hagyomány. - Most pedig térjünk vissza arra, amit érintettünk ma már, - a János-evangéliumra.

Azt mondtuk, hogy a János-evangélium íróját maga Jézus- Krisztus avatta be. Ezáltal nyújthatott olyasvalamit, ami úgyszólván nem csupán a Krisztus-impulzus jelenlegi működésének a csírája, hanem a távoli jövőben ható Krisztus-impulzusé is. Közléseinek a legtávolabbi jövőben is érvénye lesz. A János-evangélium írója azok közül való, akik Sas-beavatottak voltak, túlhaladták tehát a normális időpontot, a megfelelő ponton túlléptek. Ami abban az időben korszerű volt, azt Márk képviselte. János a jövőbe mutat, megmutatja, hogyan hat Krisztus a távoli jövőben, túlszárnyal mindent, ami földhöz kötött. Ezért a hagyomány a sas szimbólumával ábrázolja Jánost. - Láthatjuk, hogy az evangélistákat beavatásuk lényegének jelképeivel ábrázoló hagyomány nem csupán a fantázia szüleménye, hanem a keresztény fejlődés mélységeiből ered. Ennyire mélyen kell beletekintenünk a dolgokba, hogy megértsük, hogy Krisztus életének legnagyobb, mindent felülmúló eseményeit egyformán ábrázolják az evangélisták, de Jézus-Krisztust úgy úja le mindegyikük, ahogyan a maga beavatottsága szerint megérti. Utaltam már erre: „A kereszténység, mint misztikus tény...” (Das Christentum als mystische Tatsache..., GA 8) című könyvemben, de úgy, ahogyan a nem felkészített olvasó számára tehettem meg, hiszen a könyv szellemtudományos fejlődésünk kezdetén íródott. Tekintettel kellett lennem arra, hogy korunk értetlenül áll az okkult tényekkel szemben.

Látjuk tehát, hogy Krisztusra négy oldalról világítottak rá, mindegyik evangélista az általa legjobban ismert oldalról. A Krisztusból áradó hatalmas impulzus láttán nyilvánvaló, hogy Krisztusnak sok oldala van. - De azt már mondtam, hogy megtalálhatóak mindegyik evangéliumban a következő események. A Krisztus-lény isteni-szellemi magasságokból száll alá a János - keresztelőnél, a názáreti Jézus testében lakozott, meghalt a kereszten és legyőzte a halált. Erre a misztériumra visszatérünk még. Tegyük fel most magunknak a kereszt-halállal kapcsolatos kérdést, hogy mit jelent a Krisztus-lény számára a kereszt-halál? Azt kell rá válaszolnunk, hogy nem jelent ez az esemény különbséget az azt megelőző és az azt követő életében. Krisztus halálának az a lényege, hogy Krisztus nem lett más a halál következtében, ugyanaz maradt; hogy valaki volt itt, aki megmutatta a halál lényegtelen voltát. Akik megértették Krisztus halálának lényegét, mindig az élő Krisztushoz tartották magukat.

Mit jelent ebből a szempontból tekintve a damaszkuszi élmény, ahol „Paulus” lett „Saulus”-ból? - Paulus (Pál), abból, amit addig tanult, tudta, hogy fokozatosan közeledett a Földhöz az a szellem, akit, mint „Ahura Mazdao”-t előzőleg Zarathusztra a Napon keresett, később pedig Mózes megpillantott már az égő csipkebokorban, majd a Sínai-hegy tüzében és azt is tudta, hogy ember-testet fog ölteni ez a szellem. De amikor Paulus még Saulus volt, nem tudta felfogni, hogy az, az ember, aki Krisztust hordozza majd, szégyenletes kereszt-halált fog szenvedni. Azt tudta csak elképzelni, hogy Krisztus, amikor eljön majd, diadalmaskodni fog és miután alászállt a Földre, benne lesz mindenben, ami földi. Nem tudta elképzelni, hogy Krisztust az hordozza, aki meghalt a keresztfán. Ez a lényege Pál szemléletének, mielőtt még „Paulus” lett belőle „Saulus”-ból. Pált a kereszthalál, a szégyenletes halál a keresztfán és mindaz, ami ezzel függött össze, tartotta vissza attól, hogy felismerje, hogy Krisztus itt járt már a Földön. Minek kellett történnie tehát?

Valaminek kellett Pállal történnie, hogy egy bizonyos pillanatban meggyőződjék arról, hogy Krisztus volt az, az individualitás, akit a názáreti Jézus testében feszítettek keresztre. Krisztus itt járt a Földön! Pál látóvá lett a damaszkuszi eseménynél. Ez győzte meg őt. - A szellemi látó számára megváltozott szellemi világ a golgotai esemény után. Előtte ott volt megtalálható Krisztus. Krisztust a Föld aurájában meg lehetett találni a golgotai esemény után. Krisztus nem volt látható a Föld aurájában a golgotai esemény előtt, utána viszont, látható volt benne. Ez a különbség.

Pál így gondolkodott: „Ha szellemi látó vagyok, meg tudok győződni arról, hogy Krisztus lakozott abban az emberben, aki a kereszten, mint názáreti Jézus halt meg és most a Föld aurájában van.” - És meglátta a Föld aurájában ugyanazt, akit először a Napon látott meg Zarathusztra, mint Ahura Mazdao-t. És ekkor tudta, hogy aki függött a kereszten, feltámadott. Ezért mondta: „Krisztus feltámadott, megjelent előttem, mint Kephase előtt, a többiek előtt és az ötszázak előtt.” - Ezután az élő Krisztust hirdette, akinek nem azt jelenti a halál, mint más embernek.

Ha egyesek a kereszthalált, Krisztus halálát ilyen formában kétségbe is vonják, a tisztánlátók egyet fognak majd érteni egy- sváb íróval, aki „Őskereszténység” című művében történelmi pontossággal állította össze mindazt, amit erről a legbiztosabban lehet tudni. Gförer (18) - róla van szó - joggal emelte ki éppen a kereszthalált. Bizonyos fokig egyet lehet vele érteni, amikor így fejezi ki magát szarkasztikus modorában: „Keményen a szemébe néznék mindenkinek, aki ellentmond nekem és megkérdezném, hogy rendben van-e nála minden.”

A kereszthalál, a feltámadás és ezeknek a szavaknak a lényege: „Veletek vagyok az idők végezetéig”, - ez a kereszténység legbiztosabb alapja és ez jelentette Pál híradását. Ezért mondta: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi prédikálásunk és hiábavaló a ti hitetek is.” Pál a kereszténységet Krisztus feltámadásához kapcsolja. Az emberek csak most kezdenek kissé elgondolkodni ezeken a dolgokon olyan körökben, ahol a tét a kereszténység létének kérdése és nem a teológiai vita. Szolovjov, a nagy filozófus, alapjában véve teljesen Pál álláspontját képviseli, ha azt mondja, hogy a kereszténységben minden, a feltámadás gondolatán múlik, ha a feltámadás gondolatában nem hiszünk, és nem tesszük magunkévá, a kereszténység elképzelhetetlen a jövőben! A maga módján Pál szavait ismétli, (I.Kor. 14.): „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi prédikálásunk és hiábavaló a ti hitetek is.” Akkor a Krisztus impulzus lehetetlen. A feltámadt, élő Krisztus nélkül nem lehetne kereszténység!

Jellemző és elmondhatom ezért, hogy akadnak olyan elmélyült gondolkodók is, akik kizárólag filozófiájukra támaszkodva - mindenféle okkultizmus nélkül - ismerik fel Pál szavainak igaz voltát.

Kitűnik az ilyen gondolkodók írásaiból, hogy lassanként egyre több ember alkot fogalmat magának arról, milyennek kell a jövőben az ember meggyőződésének, világszemléletének lennie. Egyébként ezt a szellemtudománynak kell hoznia. Akik a szellem- tudománnyal nem kerülnek kapcsolatba, azok számára a feltámadás gondolata csak üres fogalom, tartalom nélkül. Solovjovnál, a nagy gondolkodónál is ez a helyzet. Filozófia-rendszerei üres fogalom-edények, meg kell őket azzal tölteni, amire áhítoznak, amire megadják a formát, de ami hiányzik belőlük, és amihez egyes egyedül az antropozófia áramlata révén juthatnak csak. Az antropozófia lesz az élő víz, amely ezeket az edényeket megtölti a szellemi világ tényeiről szóló híradással, okkult tudással. Ezt fogja nyújtani legjobbjainknak a szellemtudományos világszemlélet, azoknak, akiknek már ma szüksége van rá és az a tragikumuk, hogy nem lehetett részük benne. Az ilyen gondolkodók esetében mondhatjuk, hogy „az antropozófiára vágynak”, de nem tudják megtalálni. Töltse meg az antropozófia mozgalma az általuk előkészített edényeket azzal, ami fényt deríthet a legfontosabb eseményekre, olyanokra, mint a Krisztus-esemény és a Golgota Misztériuma. Csak az antropozófia, illetve a szellemi kutatás adhat róluk a szellemi világok ismeretében felvilágosítást. Igenis, csakis az antropozófia, a szellemtudomány segítségével érthetjük meg a mi korunkban a Golgotái Misztériumot.