A nem kellőképpen felkészült hallgatók nyilván különösnek tartották, hogy a világ Atya-szellemének nevét tegnap kapcsolatba hoztam a halál nevével. De ne feledjék, hogy ugyanakkor azt is mondtam, a halálnak nem a valódi alakja az a forma, amelyben megjelenik előttünk a fizikai világban. A külső, érzékelhető világ a maga valódi lényegének, a mögötte álló szellemi lénynek éppen azért nem az igazi alakja, mert úgy kell látszania, mintha a halálnak ki lenne szolgáltatva. Végül is ez nem jelent egyebet, mint azt, hogy az ember abban a vonatkozásban, ami körülveszi őt a térben, és amit érzékeivel érzékel, illúziónak, egy nagy tévedésnek, majának adja át magát. Ha felismerné a valóságot, nem az érzéki képet, hanem a szellemet látná. Ha igazi alakjában ismerné fel a halált, úgy látná, az fejeződik ki benne, hogy ilyennek kellett lennie az érzékelhető világnak ahhoz, hogy kifejezhesse az isteni Atya - szellemet.

Ahhoz, hogy egyáltalán létrejöhessen a mi földi világunk, a fizikai matéria szintjéig, földi értelemben véve egészen az anyagig kellett megsűrűsödnie egy ősibb, Földön kívüli világnak. Ezáltal fejezhette ki csak a külső világ az isteni-szellemi világot, - egy olyan isteni-szellemi világot, amely teremtményeket tudhat maga mellett és saját magán kívül is. A világmindenség régebbi teremtményei többé-kevésbé az isteni lényben benne voltak. - A régi Szaturnuszon nem volt még mai értelemben vett levegő, víz, föld, vagyis nem voltak még szilárd anyagok. A régi Szaturnusz hőből állt még csupán, hő-tér volt és a Szaturnuszon található összes lények az isteni Atya-szellem ölén nyugodtak még. A régi Napon is ez volt még a helyzet, bár az már a levegő állagáig sűrűsödött össze. Minden teremtmény a levegő-égitest, a régi Nap ölén nyugodott - és egyúttal az isteni-szellemi lény ölén is. Így volt még a régi Holdon is. Az isteni-szellemi lény öléből csak a Földön tör magának utat a teremtés, hogy az isteni-szellemi lény mellett létezzék. Mindaz, ami a visszamaradt szellemi lényektől származott, lassanként beleszövődött abba, ami az isteni-szellemi lény mellett jött létre, és ami úgyszólván az ember ruhája, burka, fizikai teste lett. Ettől nem válhatott az ember olyan teremtménnyé, mint amilyen az isteni-szellemi lény képmásaként lett volna.

Azt követően, hogy az isteni-szellemi lény minden ölében hordozott teremtményét - a jelenlegi ásványokat, növényeket, állatokat és az embereket - mintegy szabadjára engedte és mint valami szőnyeget, maga köré terítette, ez az isteni-szellemi lény képmása lett és így is kellett volna maradnia. De beleszövődött mindaz, ami hátra maradt, amit előzőleg kitaszított az isteni-szellemi lény. Beletagolódott mindez a teremtésbe, ettől elhomályosult a képmás, kevésbé értékessé lett, mint amilyen lett volna máskülönben.

A „homályossá válás” abban az időben következett be, amikor kivált a Földből a Hold, vagyis abban az időszakban, amire azt mondtuk, hogy a Föld már sivárrá vált volna annak idején, ha nem történt volna semmiféle változás, ha nem vált volna külön a Hold. De hogy az ember elérhesse az önállóságot, tovább kellett istápol- ni. Meg kellett tehát testesülnie a külső, földi-fizikai anyagban. Úgy kellett az embert vezetni a lemúriai kortól kezdve az atlantiszi korszakon keresztül, hogy egyre inkább lehetősége nyíljon testet ölteni a fizikai érzékelhető anyagban.

Ám a fizikai-érzékelhető anyagban az elmaradott lények is benne voltak. Más lehetőség az ember számára nem is volt, mint egy olyan testi burokban testet ölteni, amelyben jelen voltak visszamaradt lények is. - Az atlantiszi korban bizonyos lények az ember társai voltak. Akkor maga az ember is puha állagú volt még, az ember húsa nem volt még olyan, mint ma. A régi Atlantiszon sűrű, nehéz pára töltötte be a levegőt, az ember vízi lény volt, és ha mai szemmel néznénk, azt kellene mondanunk, hogy a ma a tengerekben élő kocsonyás, a víztől alig megkülönböztethető állatokra hasonlított. Ilyen volt az ember. Már megvolt ugyan a szerveinek alapja, de maguk a szervek lassan, fokozatosan szilárdultak csak meg. A csontok és egyebek kialakulásához hosszú folyamatra volt szükség. Szóval megvoltak már a finom, anyagi kezdemények, de csak az idők folyamán szilárdultak meg. - Az atlantiszi fejlődés első szakaszában voltak még olyan lények, akik úgyszólván az ember társai voltak. Amennyiben akkor még szellemi látó volt az ember, a Nap sugaraiban megláthatta feléje ragyogni a Napon lakozó lényeket. Nemcsak a fizikai Nap fénye ragyogta be az embert, lények jöttek az ember felé a fizikai Nap sugaraiban és láthatta is őket. Amikor pedig az alváshoz hasonlítható állapotban volt, azt mondhatta, hogy „Kihúzódtam most a testemből, és abban a szférában vagyok, ahol a Nap-lények tartózkodnak.” Ezután, az atlantiszi kor közepe és utolsó harmada táján, mind sűrűbb és sűrűbb lett a Föld fizikai anyaga és megkapta az ember azokat a feltételeket, amelyekre öntudata kifejlesztéséhez szüksége volt. De akkor nem látta már ezeket a lényeket. Vissza kellett húzódniuk a Földtől a szellemi lényeknek, a földi ember szeme elől el kellett rejtőzniük. A luciferi befolyás egyre mélyebbre húzta le az embert, a sűrű matériába. Az egyik lénynek - akit Lucifernek kell neveznünk - sikerült az emberi asztráltestbe annyira befészkelnie magát, hogy az ember a sűrű fizikai testébe egyre lejjebb szállt alá. Azok a lények viszont, akik egykor az ember társai voltak, egyre feljebb emelkedtek. Azt mondták: „Semmiféle közösséget nem akarunk a visszamaradt lényekkel!” Függetlenítették tőlük magukat. A luciferi lények beköltöztek az emberek asztráltestébe. A magasabb lények viszont elfordultak tőlük, letaszították őket, mondván: „Ne gyertek feljebb velünk! Boldoguljatok odalent, ahogyan tudtok!”

Michael azon magasabb rendű lények egyike, akik a luciferi lényeket letaszították a szakadékba, a Föld birodalmába. Ettől kezdve ezek az ember asztrális mivoltában iparkodtak hatásukat kifejteni. Nem maradt meg már lakóhelyüknek az „ég”, a „menny”. A „mennyek országában” lakozó lények letaszították őket a Földre. - De minden rossznak jó oldala is van és a világ bölcsessége szerint való az is. Ott kellett hagyni a luciferi lényeket, hogy a fizikai anyagba húzzák le az embert, mert azon belül tanulhatta csak meg, hogy „én”-nek nevezze saját magát, vagyis, hogy kifejlessze öntudatát. Az ember sohasem tanulhatta volna meg, hogy saját magát „én”-nek nevezze, ha a majába nem bonyolódott volna bele. De véglegesen áldozatul esett volna az ember az illúzióknak és alkotóinak, Lucifernek és Ahrimánnak, ha sikerült volna nekik meg is tartani az embert az illúziókban.

Kérem önöket, hogy „a megismerés kellő óvatosságával” hallgassák meg azt a néhány dolgot, amelyet kénytelen vagyok most elmondani. A mondanivalómat csak akkor értik meg majd helyesen, ha továbbfejlesztik a gondolatokat, és ha szó szerint veszik ugyan, de nem abban az értelemben, ahogyan a materialista szemlélet szokott szó szerint venni valamit.

Mi volt a luciferi-ahrimáni lények szándéka a fizikai világgal? Miután az atlantiszi korban bekapcsolódtak az emberek fejlődésébe, mit akartak kezdeni a jelenleg a Földön élő lényekkel, amelyekre hatással tudtak lenni?

Lucifer és Ahrimán nem kevesebbre törekedett, mint arra, hogy a Föld minden lényét abban a formában tartsa meg, amelyben beleszövődött a sűrű fizikai matériába. Vegyünk példának egy növényt. Kinő a gyökeréből, szárat, leveleket hajt, majd kibontja virágait. Lucifer és Ahriman szándéka az, hogy tovább fokozza a növekedést, vagyis jelenlegi fizikai formájában tartsa meg a fejlődő lényt, és ez által elszakítsa a szellemi világtól. Ha ezt a szellemi világhoz tartozó lényt sikerülne a fizikai formához hasonlóvá tenni, elszakítanák mintegy a mennybéli világot a Földtől. A luciferi-ahrimáni lények törekvése az állatokkal kapcsolatban is az, hogy ahhoz a testhez tegyék őket hasonlóvá, amelyben vannak, és isteni-szellemi eredetüket elfeledtessék velük az anyagban. Az emberrel is ugyanez a szándékuk.

Az isteni-szellemi Atya, hogy ez ne történhessen meg, azt mondta: „A földi lények koronája, az ember, énjében megszerezte a külső megismerést, de az életet nem engedhetjük át neki!” Mert az élet úgy alakulna, hogy elszakítaná a lényeket isteni-szellemi gyökereiktől, fizikai testébe tagolódna bele az ember, és isteni-szellemi eredetéről megfeledkezne mindörökre. - Az isteni Atyaszellem a földi lények számára csak úgy menthette meg, hogy visszaemlékezzenek isteni eredetükre, hogy a halál kegyelmével ajándékozott meg mindent, ami az anyag felé törekszik. Így történt tehát, hogy a növény a megtermékenyülés pillanatáig növekszik, - akkor hervadásnak indul és új növény sarjad a magból. Megtermékenyüléskor egy pillanatra az isteni-szellemi világban van a növény és megújhodik tőle.

Különösen az ember számára van ez így. A Földhöz lenne láncolva az ember, isteni-szellemi eredetéről megfeledkezne, ha nem lenne a halál a világon, ha halála és újabb születése között nem jutna új erőforráshoz, hogy el ne felejtse isteni-szellemi eredetét.

Vizsgáljuk meg alaposabban ezután, hol található meg a Földön a halál. - Kérdezzünk meg egy olyan lényt, mint a növény, amely megörvendeztet bennünket. Néhány hónap elteltével, a szemünket csodálatos virágaival gyönyörködtető növény már nincs többé, - elragadta a halál. Figyeljünk meg egy állatot, amely - mondjuk - hűséges hozzánk, vagy bármely más állatot. Rövid idő múlva megszűnik létezni, elragadta őt is a halál. Nézzünk egy embert, fizikai mivoltát tekintve. Egy idő múltán elragadja a halál őt is, már nem él. Mert ha még tovább élne, elfelejtené isteni-szellemi eredetét. Nézzünk egy hegyet. Eljön az idő, amikor a Föld vulkáni tevékenysége elnyeli majd a hegyet, - utoléri a halál. Bármerre is fordítjuk tekintetünket, semmi sincs, amibe a halál nem lenne beleszövődve. Semmi sem kerüli el halálát a Földön. - A halál jótékonyan szakít el attól a léttől, amely az isteni-szellemi világból teljesen kivezetné az embert. Le kellett a fizikai világba jönnie, mert öntudatát, emberi én mivoltát csak a fizikai világban nyerhette el. Ha a halál küszöbét mindig úgy lépné át, hogy semmit sem visz magával, visszatérne ugyan az isteni-szellemi világba, de tudat nélkül, én-jellege nélkül. Én-jellegével együtt kell belépnie az isteni-szellemi világba! Úgy kell tehát megtermékenyítenie a halállal át- meg átszőtt földi világot, hogy a halál az örökkévalóságban, a szellemi világban élő „én” csírája legyen. - A Krisztus-impulzusnak köszönhetjük azt a lehetőséget, hogy az örök „én” csírájává változzék a halál, amely egyébként csak pusztulást jelent. A Golgotán mutatkozott meg az emberiség számára először a halál valódi alakja. Azáltal, hogy Krisztus, az Atya-szellem képmása, az Atya-szellem Fia, egyesült a halállal, egy új élet - és ahogyan tegnap megbeszéltük, - egy új Nap- kiindulópontja lett a halálból. Az után, hogy az ember örökkévaló énjét elnyerte, régebbi tanulóidejétől eltekinthet és megmentett énjével együtt, amelyből egyre inkább a Krisztus-én mása lesz, a jövő felé haladhat.

Az elmondottak megértése érdekében képzeljünk el egy hétkarú gyertyatartót. Az első gyertya lángja jelképezi az emberiség fejlődésének első korszakát, a Szaturnusz-fejlődést. Minden nagy korszak hét kisebb korszakot ölel fel. Az első gyertya lángja tehát a Szaturnusz korszak során az emberbe áradt erőket jelképezi. A hétkarú gyertyatartó második lángja azokat az erőket jelképezi, amelyek a Nap-fejlődés folyamán áradtak az emberbe. A hetesség harmadik lángja a régi Hold-korszak idején leáramló erőket példázza. A negyedik láng jelképezi mindazt, ami az emberbe a Föld-fejlődés során áramlott. Most azt képzeljük el, hogy a középső gyertya, fényes lánggal ég, a következők viszont csak pislákolnak. A középső láng jelzi azt az időpontot, amikor Krisztus belépett a Föld fejlődésébe. Ha a Krisztus-impulzus nem lépett volna be az emberiség fejlődésébe, sohasem gyulladna meg a többi gyertya, a fejlődés további korszakai nem következhetnének be sohasem. Ezek a lángok ma is csak pislákolnak még.

Ha az eljövendő fejlődést is ugyanilyen jelképesen ábrázolnánk, el kellene az első gyertyának hamvadni, - miközben a középsőt követő gyertya meggyulladna, és egyre fényesebben égne. Az ezt követő gyertya, lángra lobbanása után, el kellene hamvadnia a másodiknak, - és így tovább, mert ez már egy új Nap-fejlődés kezdete. Ha pedig ég majd már minden gyertya, el lehet oltani az elsőket, mert gyümölcseik már átmentek az utolsó gyertyák fényébe, a jövőbe. - Ilyen a múlt fejlődése, amely erőit az Atyaszellemtől nyerte. De, ha az Atya-szellem, hasonló módon működne továbbra is, sorra kialudnának a gyertyák, mert a fejlődésbe belenyúlt Lucifer és Ahriman. Mivel azonban a Krisztusimpulzus eljött, felragyog az új fény, létrejön a világ új Napja.

Igen, minden természethez tartozó létbe bele kellett szőni a halált, mert Lucifer és Ahrimán beletagolódott. Lucifer és Ahrimán nélkül pedig, nem érhette volna el az ember az önállóságot. De ez az önállóság mind erősebb és még erősebb lett volna pusztán csak a luciferi-ahrimáni hatásra, és végül oda vezetett volna, hogy isteni-szellemi eredetünket elfelejtjük. Ezért be kellett a halált kapcsolni a mi testünkbe is. Ha a halál nem lenne az „én” külső kifejeződésében, a vérben jelen, nem tudnánk egykor az én-t magunkkal vinni az örökkévalóságba.

Bennünk van az élet vére, - a vörös vér áramlása, - és a halál vére, - a kék vér. A vörös vérben áramló életet pillanatonként- ki kell oltania a kék vérnek ahhoz, hogy énségünk élhessen. Ha nem oltaná ki, úgy merülne alá az életbe az ember, hogy isteni-szellemi eredetét elfeledné. A nyugati ezoterika két oszloppal, egy vörössel és egy kékkel jelképezi a kétféle vért. Az isteni Atya-szellemből áradó élet szimbóluma az egyik, abban a formában, amelyben önmagát elveszítené. A másik oszlop azt szimbolizálja, ami ezt megsemmisíti. A halálé az erősebb, erőteljesebb, - annak elpusztítását segíti elő, amely saját magát veszejtené el, különben. Ha elpusztítja, ami egyébként saját magát veszejtené el, megteremti vele a feltámadás lehetőségét. - Láthatják, hogyha helyesen interpretáljuk a János evangéliumot, az egész élet értelmébe be tudunk tekinteni. Amiről tegnap és ma beszéltünk, nem egyéb, mint az, hogy történt valami fejlődésünknek abban a pillanatában, amelyet az „l”-es számmal jelöl a keresztény időszámítás, aminek a legnagyobb jelentősége van egész földfejlődésünk tekintetében - és amennyiben összefügg a Földdel a kozmikus fejlődés, úgy arra nézve is, - a golgotai eseménynél egy új középpont teremtődött meg. Igen, a golgotai eseménynél egy új középpont teremtődött meg! Azóta a Krisztus-szellem egyesült a Földdel. Fokozatosan közeledett, és azóta benne van a Földben. Fel kell ismerniük az embereknek, hogy a Krisztus-szellem minden termésben benne van. Tisztában kell lenniük azzal, hogy mindent a halál szemszögéből néznek, ha nem látják meg mindenben a Krisztus-szellemet, de az élet szemszögéből ismernek meg mindent, amiben a Krisztus-szellemet megpillantják.

Ma még csak a keresztény fejlődés kezdeténél tartunk. Ennek a fejlődésnek a jövője abból áll, hogy az egész Földet Krisztus testének lássuk. Mert Krisztus a Földbe költözött be, új fényközpontot teremtett meg a Földben, áthatja a Földet és kisugárzik a Mindenségbe, örökre beletagolódva a Föld aurájába. Ha tehát ma a Földet a lényegét jelentő Krisztus-szellem nélkül nézzük, elenyésző, bomlásban lévő, porladó holttestét látjuk. Ha bármilyen kicsi részecskékre szedve vizsgáljuk a Földet, Krisztus megértése nélkül, a Földnek csak oszlásnak indult tetemére találunk. Ahol kizárólag csak anyagot látunk, valótlanságot látunk. - A földi embert tanulmányozva nem találhatják meg az igazságot, hiszen csak a feloszló holttestét vizsgálják. Egy holttestet vizsgálva és következetesen gondolkodva a Föld elemeit csak úgy ítélhetik meg, ha azt mondják: „A Föld anyag-atomokból áll”.... és lényegtelen, hogy térben elhelyezkedő atomokról van-e szó, vagy erőközpontokról. Amikor úgy látjuk, hogy Földünk atomokból áll, a Föld holttestét látjuk, vagyis azt, ami folyamatosan felbomlik és egykor majd nem is létezik már, amikor nem lesz már a Föld. Ez a Föld feloszlik! Az igazságot csak akkor ismetjük meg, ha minden atomban a benne lévő Krisztus-szellem egy részét látjuk. Miből is áll a Föld azóta, hogy áthatotta a Krisztus-szellem? Életből áll a Föld, azóta, hogy áthatotta Krisztus, a legkisebb atomjáig! Attól van csak az atomnak értéke és arról ismerhető fel, hogy egy olyan burkolatot látunk benne, ami körülveszi a szellemiséget. Ez a szellemiség pedig - Krisztusnak egy része.

Vegyünk a Földből valamit. Mikor ismeijük fel helyesen? Ha azt mondjuk: „Ez Krisztus testének egy része!” Mit mondhatott Krisztus azoknak, akik Őt fel akarták ismerni? Megtörte a kenyeret, amely a Föld gabonájából való volt és ezt mondta: „Ez az én testem!” Mit mondhatott, amikor a bort nyújtotta át nekik, amely a növények levéből való volt? „Ez az én vérem!” A szilárd anyagra azért mondhatta, hogy „Ez az én testem!”, a növényi nedvre pedig, hogy „Ez az én vérem!”, mert Krisztus a Föld szelleme lett, - ahogyan Önök mondják a testükről, hogy „ez az én testem” és a vérükről, hogy „ez az én vérem”. Aki Krisztus szavainak valódi értelmét képes felfogni, olyan gondolatképeket idéz fel, amelyek Krisztusnak a kenyérben és a szőlő levében lévő testét és vérét odavonzzák. Odavonzzák a bennük lévő Krisztus-szellemet, és egyesülnek a Krisztus-szellemmel.

Így lesz az Úrvacsora szimbólumából valóság.

A Krisztus-szellemhez kapcsolódó gondolatok nélkül az ember szívében nem fejlődhet ki az Úrvacsoránál vonzerő. De ezzel a gondolatformával ezt a vonzerőt ki lehet fejleszteni. Ezért az Úrvacsora az útja mindazoknak, akiknek egy szellemi aktus átéléséhez - a Krisztussal való egyesüléshez - külső szimbólumra van szüksége. Ez az út vezet el odáig, amíg annyira átható, annyira Krisztussal telített nem lesz a belső erőnk, hogy egyesülni tudunk Krisztussal külső, fizikai közvetítés nélkül is. Az Úrvacsora a Krisztussal való misztikus egyesülést előkészítő iskola. Az előkészítés első lépcsőfoka. Így kell értenünk az ilyen dolgokat. Ahogyan a krisztusi befolyás hatására minden a fizikaiaktól a szellemiek felé fejlődik, úgy azoknak a dolgoknak is Krisztus hatására kell fejlődniük, amelyek először a hidat alkották: az Úrvacsorának fel kell fejlődnie a fizikaiaktól a szellemiekhez, hogy el tudjon vezetni a Krisztussal való valóságos egyesüléshez. - Utalnunk lehet csak az ilyen dolgokra, mert igazi értelmükben csak akkor érthetők, ha teljes, szent méltóságuk szerint vesszük őket fel.

Az a feladat állt az ember előtt, hogy felismerje a golgotai esemény folytán azon idő óta Krisztus együtt van a Földdel. Ezt egyre jobban fel kellett az embereknek ismernie és át is kellett hatniuk magukat ezzel a felismeréssel. De közvetítőkre volt hozzá szükségük. Az első nagy közvetítők közé tartozott Saulus, akiből később Pál lett. - Mit tudhatott Saul, aki zsidó beavatott volt? Nagyjából a következőképpen lehetne szavakba foglalni, amit tudhatott. Azt tudhatta, ami a héber titkos tanítás birtokában volt. Tudta, hogy közeledett a Földhöz, akit Zarathusztra Ahura Mazdaó- nak látott, akit Mózes az égő csipkebokorban látott, és akit a Sínai-hegyén látott mennydörgés és villámlás közepette, mint „Ejeh ash- er ejeh”-et, mint Jahvét, vagy Jehovát és egyszer egy emberi testben lakozik majd, amelyben a Föld megújhodása érdekében fog működni. De Saul a kor megítélése és a zsidó törvények hatása alatt állt. Átélte ugyan a golgotai eseményt, de nem vált benne tudatossá, hogy Krisztust hordozta az, aki a kereszten lelte halálát. A tapasztalt és megélt események nem tudták arról meggyőzni, hogy az, akit a zsidó beavatás szerint várnia kellett, a názáreti Jézusban öltött testet. Mit kellett ahhoz átélnie, hogy meggyőződjék arról, hogy a Golgotán haldokló názáreti Jézus testében lakozott a halhatatlan Krisztus-szellem?

Héber beavatása szerint tudta, hogy ha egy ember testében lakozott Krisztus szelleme és meghalt ez az emberi test, Krisztusnak a Föld aurájában kell jelen lennie. Krisztusnak a Föld aurájában kellene láthatónak lennie a szellemi látó számára. Ezt tudta. Mindezidáig viszont nem volt még képes arra, hogy a Föld aurájába betekintsen. A bölcsességekbe beavatták, de még nem volt szellemi látó. Azonban megvolt nála annak a feltétele, hogy a szabályostól eltérő módon legyen szellemi látóvá, ő maga beszél erről az előfeltételről, amelyet „kegyelemnek” nevez és fentről adatott neki meg. Elmondja magáról, hogy koraszülött volt, - ezt általában „időtlen szülött”-nek fordítják. Nem a teljes ideéig hordta ki az anyja, a szellemi világból a fizikai világba jött le, még mielőtt a földi lét alkotóelemeibe teljesen belemerült volna, ahogyan az ember általában el szokott szakadni a vele még tudattalanul összetartozó szellemi hatalmaktól. Úgy vált számára lehetővé a damaszkuszi esemény, hogy koraszülöttként nyílt meg a szellemi szeme.

Mint koraszülöttnek nyílt meg a szellemi szeme, a Föld aurájába látott vele és meglátta benne Krisztust. Előzőleg kellett már megtörténnie tehát, hogy Krisztus emberi testben járt a Földön. Számára ez volt a bizonyíték, hogy az, aki meghalt a kereszten, Krisztus volt. Mert elevenen jelent meg szeme előtt, akiről tudta, hogy legyőzi majd a halált. Ekkor ismerte fel a golgotai esemény jelentőségét. Megtudta, hogy Krisztus feltámadott! Hiszen akit meglátott, annak előtte nem lehetett látni a Föld aurájában. Megértette a szavakat: „Nehéz néked az ösztökélő (fullánk) ellen rugódoznod.” Mi is az a fullánk? - Pál ki is mondta: „Halál, hol a te fullánkod?” Hiába próbálsz rugódozni a fullánk ellen, mert ha meg is tennéd, csak elismernéd vele a halált. De most már nem is tiltakozhatsz a halál ellen, hiszen láttad Őt, aki legyőzte a halált.

Ettől lett Pál a kereszténység olyan hirdetője, aki elsősorban az élő, a szellemileg élő Krisztust tudta hirdetni.

Mitől vált Krisztus a Föld aurájában láthatóvá? Attól, hogy Jézus-Krisztusnál jelent meg a földfejlődés során először a jövőbe mutató impulzus, attól, hogy Krisztus teljes mértékben áthatotta az étertestet. A názáreti Jézus étertestét természetesen teljesen áthatotta Krisztus. Így az után ez az étertest uralkodott is a fizikai testen és azáltal, hogy fizikai testének urává lett, a halálát követően újból helyre is tudta állítani. Ez azt jelenti, hogy olyannak mutatkozhatott meg, hogy megjelent mindaz, ami a fizikai testben volt, - de az étertest ereje következtében jelent meg. Amikor tehát Krisztust halála után látták, Krisztus étertestét látták. Azok számára, akik az események következtében elnyert erő folytán egy nemcsak fizikai érzékelhető testet voltak képesek testnek elismerni, hanem egy, a fizikai test ismertetőjegyeit magán viselő étertestet is, ezek számára Krisztus testben támadott fel. És valóban az is volt.

Már az evangélium is beszél arról, hogy ha az ember odáig jut, hogy romolhatatlanná fejleszti a romlandót, magasabb szemlélethez jut. Arról is szól híradás, hogy akik magasabb szemlélethez jutottak, Krisztust már akkor felismerték. Ezt egyszerűen tudtunkra adják, - de az emberek egyszerűen nem hajlandók valóban el is olvasni, hogy mi áll az evangéliumban. Nézzük például Krisztus első, halálát követő megjelenését. Ezt olvashatjuk:

„Mária pedig künn áll vala a sírnál sírva. Amíg azonban siránkozék, behajol vala a sírba; és láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol a Jézus teste feküdt vala. És mondának azok néki: Asszony, mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat - és nem tudom, hová tették Őt. És mikor ezeket mondotta, hátra fordula és látá Jézust ott állani és nem tudja vala, hogy Jézus az. Monda neki Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt. Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni!, ami azt teszi: Mesterem!”

Nos, képzeljék csak el, hogy néhány nappal ezelőtt láttak valakit és néhány nap múlva, viszontlátják. Feltételezhető-e, hogy nem ismerik fel? Feltételezhető-e, hogy megkérdezik, ő-e a kertész és hová tették, amikor szemben állnak vele? Ezt kellene feltételeznünk Máriáról, - vagy arról, akit itt „Máriának” neveznek, - ha azt gondolnánk, hogy Krisztust fizikai szemmel bárki felismerte volna, és úgy látta volna, amint azelőtt fizikai szemmel látták!

Előbb a szavak szent erejének kellett az asszonyba hatolnia, erre szükség volt! Akkor csendült fel azután benne a szavak visszhangja és felelevenedett benne, hogy mit látott azelőtt. Ezt tette szellemi szemét képessé a Feltámadott megpillantására. - Nem ugyanezt mondja-e Pál is?

Senki sem kételkedik abban, hogy Pál akkor látta meg szellemi szemével Krisztust, amikor már a szellemi magasságokban, a Föld aurájában volt. Mit mond maga Pál? - Annak bizonyítására, hogy Krisztus él, annyit mond, hogy megjelent és említést tesz több, hasonló megjelenéséről is:

„...hogy megjelent Kéfásnak, azután a tizenkettőnek. Azután megjelent ötszáznál több testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben máig is élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd az összes apostoloknak. Mindnyájuk közül pedig utoljára, mint időtlen szülöttnek, nékem is megjelent. Mert én vagyok a legkisebb az apostolok között, aki nem vagyok méltó az apostol névre ...”

A többiek által látott jelenségeket azonosnak tekinti a saját tapasztalásával, amely csakis szellemi látással volt lehetséges. Ezért Pál szó szerint azt mondja, hogy „Ahogyan én láttam Krisztust, úgy látták Őt a többiek is.” Az átéltek nyomán - mondja Pál - gyúlt lángra bennük az erő, amely által Krisztust, mint Feltámadottat látták meg. - Most értjük már, hogy Pál mire utalt. Szemléletében közvetlenül az antropozófia szellemi szemléletét ismerhetjük meg, amely azt mondja, hogy „Létezik a szellemi világ! Ha Krisztustól kapott impulzussal szemléljük a szellemi világot, úgy hatolhatunk bele, hogy világosan Krisztusra találunk benne, arra találunk rá, aki keresztülment a golgotai eseményen.” Ezt akarta mondani vele Pál. Ha pedig az ember türelemmel és kitartással és különösen azáltal, amit „keresztény beavatásnak” nevezünk, úgyszólván Pál követője lesz, fokozatosan olyan tulajdonságokat tud kifejleszteni, amelyekkel be tud tekinteni a szellemi világba, ahol, szellemi értelemben, Krisztussal találja szemtől-szembe magát.

Más előadások során többször ismertettem már a kezdeti lépéseket, amelyekkel a Krisztus-lény látásához juthatunk el. A tanítványnak át kell élnie, ami a János - evangéliumban van leírva. Most a legrövidebbre összefoglalva írom le körvonalakban, hogyan fejlődhet fel az ember a szellemi világba, ahol a golgotai esemény óta a krisztusi fény kigyúlt, ha rászánja magát, hogy végigjárja az érzések egy bizonyos skáláját.

Az első lépés, hogy azt mondja az ember: „Megnézem a növényt.” Ásványi talajból nő ki, felnövekszik és virágba borul. De ha olyan tudata lenne, mint az embernek, le kellene tekintenie a kövek birodalmára, a Föld ásványi anyagaira, ahonnan kinőtt és azt kellene mondania: „A természet mai lényei között te alacsonyabb rendű lény vagy nálam, de nélküled, az alacsonyabb világ nélkül, nem létezhetnék.” Ugyanígy fordulhatna az állat a növény felé és észlelhetné, hogy létének a növényvilág az alapja és azt kellene mondania: „Én, mint állat, nálad magasabb rendű lény vagyok, de nem létezhetnék nélküled!” És alázattal kellene lehajolnia a növényhez az állatnak, mondván: „Létemet neked, az alacsonyabb rendű növénynek köszönhetem!” - Az ember esetében pedig ennek a következőképpen kellene lennie. Minden embernek, aki valamivel magasabbra emelkedett a létrán, szellemi vonatkozásban le kellene hajolnia az alatta állókhoz, és azt kellene mondania: „Igaz, hogy ti alacsonyabb világhoz tartoztok, de ahogyan le kellene hajolnia a növénynek a kőhöz, az állatnak a növényhez, nekem, a magasabban álló embernek úgy kellene azt mondanom, hogy létemet az alacsonyabb fokokon állóknak köszönhetem!” - Ha azután heteken, hónapokon, sőt, talán éveken át, megfelelő tanítója irányítását követve, teljesen átadja magát az ember az egyetemleges alázat érzésének, akkor jut el oda, hogy tudja, mit is jelent a „lábmosás”. Mert akkor már közvetlen szellemi úton látja, mit is csinált Krisztus, amikor Ő, a magasabb lény, tizenkettejükhöz lehajolva, megmosta lábukat. Ekkor tárul fel a tanítvány előtt ennek az eseménynek a teljes jelentősége, úgy, hogy tudja: ez az esemény - a lábmosás - megtörtént. A megismerés fonala vezeti úgy, hogy további bizonyítékra nincs is szüksége, - közvetlen betekintést nyer a szellemi világba, meglátja a lábmosás jelenetében Krisztust.

Ez az ember, tanítója vezetésével, eljuthat oda, hogy elegendő ereje lesz azt mondani: „Állhatatosan, tiltakozás nélkül tűrök el majd minden szenvedést és fájdalmat, bármi is ér a világon. Edzeni fogom magam, hogy a szenvedés és a fájdalom ne legyen már számomra szenvedés és fájdalom, hanem azt tudatosítsam magamban, hogy szükségszerű dolgok ezek a világban.” Ha ez az ember azután lelkében eléggé megerősödött már, az „ostoroztatás” érzése fakad ebből a lelki magatartásból, és szellemileg sajátmagán érzi, a megostoroztatott állapotot. Felnyitja szellemi szemét és ő maga is látni képes az ostoroztatást úgy, ahogyan leírja a János- evangélium. - Ezután útmutatást kap az ember arra, hogy egy fokkal még több erőt fejtsen ki. Ekkor már nem csak a világ minden szenvedésének és fájdalmának elviselésére képes, hanem arra is, hogy azt mondja: „Van valami, ami számomra a legfontosabb és teljes személyemet ennek áldozom fel! Gúnyt űzhet belőlem az egész világ és csúfoljon bár, ahogyan csak akar, de nekem ez a legszentebb. Ettől, ami a legszentebb nekem, nem tántoríthat el a mindenfelől felém áradó gúny és csúfolódás sem, még ha teljesen magamra maradok is. Kiállók érte!” Ekkor az ember a „töviskoronázást” éli szellemileg át. Minden történelmi dokumentum nélkül, szellemi szemével látja a János-evangéliumban „töviskoronázásként” leírt jelenetet. - Ha az után megfelelő irányítás mellett odáig jut el az ember, hogy fizikai létét teljesen másként tekintse, mint annak előtte, ha megtanulta, hogy a saját testét olyasvalaminek lássa, amit az ember külsőleg hord magán, természetessé, magától értetődővé válik számára a felismerés: „Fizikai testemet külső eszközként hordozom”, elérve vele a keresztény beavatás negyedik fokozatát, a „kereszt hordozását”. Nem lett ettől gyenge aszkéta, sőt, fizikai eszközével, vagyis a testével, sokkal erőteljesebben tud bánni. Ha megtanulta testét úgy tekinteni, mint valamilyen tárgyat, amit hordoz, elérte a keresztény beavatás negyedik fokozatát, amit úgy mondanak, hogy „hordozza a keresztet”. Ezzel válik alkalmassá arra, hogy szellemi úton lássa azt a jelenetet, ahol Krisztus a hátán hordja a keresztet. A felmagasztosult lélek úgy hordja magán a testét, mint egy darab fát. Ami ezt követi, a keresztény beavatás ötödik fokának kell tekintenünk, - ez a „misztikus halál”. Belső érettsége folytán ekkor úgy tűnik, mintha eltűnne minden, ami körülvette eddig, eltűnne az egész fizikai világ. Sötétség veszi körül. Majd elkövetkezik a pillanat, amikor úgy tűnik, hogy középen, akár egy függöny, kettéválik a sötétség, és az illető be tud tekinteni a fizikai világ mögött rejlő szellemi világba. Közben azonban történik még valami más is. Valódi alakjában ismerjük meg mindazt, ami bűn és gonoszság, vagyis ezen a fokon megtanuljuk, hogy mit jelent „alászállni a poklokra”. - Utána azt tanuljuk meg, hogy ne csak a testünket érezzük idegennek, hanem mindent, ami csak van a Földön - úgy, mint régen, a szellemi látás idején, - magunkhoz tartozónak erezzünk, a mások szenvedését is úgy érezzük át, mintha egy nagy organizmus részei lennénk. Olyan mértékben vagyunk egyek a Földdel, amilyen mértékben átéljük ezt. Átéljük, hogy „a Földbe helyeztek”, a „sírba tételt” éljük át. Ha a Földdel egyesültünk, fel is támadunk belőle. Így kóstolunk bele, hogy mit is jelent: „Alakulófélben, új Nappá alakulóban van a Föld”.

A keresztény beavatás 4. 5. és 6. fokán keresztül érjük el azt, hogy a golgotai eseményt más szemszögből tudjuk nézni, - hogy a golgotai eseménybe bele tudjuk élni magunkat. Nincs már dokumentumokra szükségünk. A dokumentum csak arra szolgál, hogy a fokozatokon végigvezessen.

A hetedik fokozatot „mennybemenetelnek” nevezik, ez más szóval a szellemi világban való feltámadás. Joggal mondják, hogy nem lehet szavakkal jellemezni ezt a fokozatot, - egy olyan ember tudja csak ezt elképzelni, aki megtanult gondolkodni az agy eszköze nélkül. A feltámadás csodáját azok tudják elgondolni csupán, akiknek fizikai agyukra, mint eszközre, nincs már a gondolkodáshoz szükségük.

Akik mint hívők voltak jelen a golgotai eseménynél, és azt ami történt, szellemi szemükkel láthatták, képesek lettek volna úgy látni Krisztust, ahogyan leírtam. Szellemi látással láthatták volna a Föld aurájában. De ha Krisztus bizonyos vonatkozásban, ugyanabban az alakjában maradt is volna meg, mégsem láthatták volna, ha Krisztus, mint szellemi lény, a halál legyőzésével nem ért volna el valamit. Most pedig meg kell ismerkednünk egy nehezen érthető fogalommal.

Folytonosan tanul az ember, elindulva arról a fokról, ahol áll, egyre tovább és tovább fejlődik. De, nemcsak az ember tanul, továbbfejlődve, hanem minden lény, - a legalacsonyabbtól a legmagasabb isteni lényig is. - Mostanáig arról, az ember számára gyümölcsöt termő hatásról beszéltünk, amit Krisztus, mint isteni lény fejtett ki a názáreti Jézus testében. Felmerül a kérdés, hogy vajon átélt-e ettől maga Krisztus is valamit, ami Őt emelte még magasabb fokra? Igen, ez történt. Isteni-szellemi lények is átélhetnek olyasvalamit, ami őket magasabb fokra emeli. Amit Krisztus élt át, - a még az eddigieknél is magasabb régiókba való emelkedést, - azoknak, akik társai voltak a Földön, a „mennybemenetellel” mutatta meg. Ezért aki nem beavatott, aki nem szellemi látó, ha maga nem is láthatja, de a fizikai agy eszközét használva megértheti a keresztény beavatás első hat fokozatát. De a hetedik fokozatot, a „mennybemenetelt”, csak a szellemi látó foghatja fel, aki nem kötődik már a fizikai agyhoz, mint eszközhöz, - aki átélte saját maga is, hogy agy nélkül gondolkodni, agy nélkül látni mit is jelent. Ezek a dolgok így függenek össze.

Ilyen módon fejlődött a világ abban az időszakban, amelyről alkalmunk volt beszélni a 14 előadás során.

Láttuk, hogyan utalt Krisztus a vakon született ember meggyógyításakor arra, amit a beteg egy előző életében követett el. Krisztus megtanította az emberiséget a reinkarnáció tanra, amennyire ezt tehette akkoriban. Feltárta a karma-törvényt, azt, hogy az egyik megtestesülés okait az előzőben kell keresnünk. - Úgy tanított, ahogyan a gyakorlati életben lehetett tanítani. Mintha azt mondta volna: „Eljön az idő, amikor minden ember fog tudni a karmáról, amikor érthető lesz majd, hogy amikor rosszat tesz valaki, nem kell megbüntetnie a külső hatalomnak, mert a rossz szükségszerűen megtalálja kiegyenlítődését, vagy még ebben, vagy a következő inkarnációban. Elég tehát egyszerűen beleírnunk az Akasha-krónika nagy törvénykönyvébe, a szellemi világba! Nem kell elítélnünk a bűnöst, mint embert, szembe állhatunk vele, és tettét átengedhetjük a szellemi törvényeknek, - a tett beleíródik a szellemi világba, az embert átengedhetjük - a karmának!

"Jézus pedig elméne az Olajfák hegyére. Jó reggel azonban ismét ott vala a templomban, és az egész nép hozzá méné; és leülvén, tanítja vala őket. Az írástudók és a farizeusok pedig egy asszonyt vivének hozzá, akit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt, mondának néki: Mester, ez az asszony tetten kapatott, mint házasságtörő. A törvényben pedig megparancsolta nekünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz? Ezt pedig azért mondák, hogy megkísértsék őt, hogy legyen őt, mivel vádolniok. Jézus pedig lehajolván, az ujjával ír vala a földre.”

Mit írt? Beleírta a szellemi világba a bűnt. A bűn ki- egyenlítést nyer majd a szellemi világból. Viszont a többieket arra figyelmezteti Jézus, hogy nézzenek magukba, nem követtek-e el ők is valamilyen bűnt! Mert csak akkor állíthatják, hogy az asszony bűnével semmiféle kapcsolatban sincsenek, és csak akkor ítélkezhetnek felette, ha nincs nekik sem kiegyenlítenivalójuk. Ellenkező esetben nem tudhatják, előző életükben az asszony jelenlegi tettének indítékához nem járultak-e hozzá, nem tettek-e olyasvalamit előző életükben, ami az asszonyt házasságtörővé tette ebben az életben, nem tudhatják, hogy nem követték-e el, előző életükben ugyanezt a bűnt, vagy nem teremtették-e meg hozzá a feltételeket. - Minden bele van a karmába írva. Jézus a Földbe írt, amelyet szellemi fényével már áthatott. Ez azt jelenti, hogy a házasságtörő asszony karmáját a Földnek adta át. Mintha azt mondta volna: „Azon az úton járjatok, amelyet számotokra kijelölök. Olyanok legyetek, hogy azt mondhassátok: Nem ítélkezünk, átengedjük a karmikus kiegyenlítődésnek, ami az emberben van.” Ha megtartják ezt az emberek, a karma szerint cselekszenek. Nem dogmaszerűen kell a karmát tanítani, Krisztus tettekkel tanította az embereket.

De tanítványai és követői közül ezeket a dolgokat csak az írhatta le, akit maga Krisztus avatott be, - Lázár-János. Ezért értette meg teljesen csak ez a tanítvány, hogyan hat, ha egy lény a János- keresztelőtől kezdve étertestében fokozatosan lesz fizikai testének ura, - ha életet adóvá lesz az éterteste. Ezért értette meg a János- evangélium írója, hogyan lehetséges a külsőleg víznek látszó folyadékot úgy átváltoztatni, hogy ivás közben, amikor az emberek befogadják magukba, borrá változzék. Ezért értette meg, hogy lehetséges olyan módon hatni az emberekre az étertest erejével, hogy jóllakjanak kevés számú hallal és kenyérrel. A János- evangélium írója ezt beszéli el, csupán az evangéliumot komolyan kell vennünk. Említi-e valahol is, hogy úgy fogyasztották el a kevés kenyeret és a kevés halat, ahogyan általában szoktak fizikailag étkezni? Végigböngészhetik az egész János-evangéliumot, erre nem találnak utalást sehol. A János-evangélium írója tisztán és világosan mondja, - csupán szó szerint kell érteni minden egyes szavát: Krisztus megtörte a kenyereket és hálát adott az Égnek. ”Jézus pedig vévé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek, hasonlóképpen a halakból is, amennyit akarnak vala.,, A szavak értelme, helyes fordításban, nagyjából a következő. A tanítványok továbbadták a kenyereket és a halakat és mindenki azt tett velük, amit akart, de abban a pillanatban senki sem akart mást, csak azt, hogy átérezze a Krisztus hatalmas étertestéből sugárzó erőt. És mivel laktak jól? így szól a 2 3 vers:

”De jöttek más hajók Tibériásból közel ahhoz a helyhez, ahol a kenyeret ették, miután hálákat adott az Úr.„ Az ima folytán ettek kenyeret! Kenyeret ettek, de anélkül, hogy a fizikai aktus megtörtént volna. Ezért mondhatta el később Jézus-Krisztus e szavakat: ”Én vagyok az életnek kenyere!”

Szóval, mit is ettek az emberek? Krisztus testének erejét ették! Mi maradhatott meg belőle? Csakis Krisztus testének ereje maradhatott meg belőle! Annyi erőt sugárzott, hogy össze lehetett még a maradékokat is szedni. Okkult nézőpontból minden test 12 alkotórészből áll. A felső alkotórészt KOS-nak, az alatta következőt BIKÁ-nak nevezik, a két kar az IKREK. A mellkas a RÁK, az ember szívtájéka az OROSZLÁN, lefelé haladva a SZŰZ, a törzs következik, majd a csípő, a MÉRLEG, még lejjebb van a SKORPIÓ, majd a felső comb, a NYILAS, a térd a BAK, a lábszárak a VÍZÖNTŐ, a lábfejek pedig a HALAK.

Az emberi test 12 alkotórészre bontható, - ez jól megalapozott tény. Ha az emberek jóllaktak Krisztus testének erejével, és a maradékokat összeszedik, 12 kosarat kell megtölteniük

„Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen. Összeszedék azért és megtöltének 12 kosarat az 5 árpakenyérből való darabokkal, amelyek megmaradtak vala az evők után. ”

Nem az árpakenyereket ették meg, hanem az erőt, amely Krisztusból áradt. Jóllaktak a Krisztusból kiáradt erővel, a hálaima folytán, amellyel Krisztus fordult azok felé a szférák felé, ahonnan lejött a Földre. - Így kell értenünk, hogyan hat a fizikai világra a szellemi világ. És így érthetjük meg, hogy az egyes események hogyan tagolódnak bele a Föld Nappá válásának alapvető történésébe. Mindegyik esemény hatalmas erővel illeszkedik a Föld Nappá válásába. Nyilvánvaló, hogy az emberhez lassanként, fokról-fokra közeledik csak az a hatalmas erejű impulzus, amely a Földet annak idején érte. Az ember számára csak fokozatosan válhat érthetővé.

Amint azt már tegnap jeleztem, a Márk-evangélium volt először alkalmas arra, hogy megismertesse az igazságokat az arra megfelelőképpen érett emberekkel. Ez az első századokra vonatkozott. A cél az volt, hogy az ember azt, ahonnan lefűződött, saját erejével hódítsa vissza. - Gondoljunk csak bele, hogy isteni-szellemi magasságokból szállt le az ember a legmélyebb pontra, amelyet abban az időben ért el, amikor a golgotai misztérium segítségével újból elkezdhetett felfelé haladni. Egy hatalmas erejű lökésnek hatott ez, amely az embert újból felfelé lendítette. Isteni-szellemi magasságokból szállt alá az ember és mind lejjebb haladt, majd, miután az újjászületett szellemi fénnyel áthatotta magát, a Krisztusimpulzussal erőt kapott ahhoz, hogy régi tulajdonát újból fokozatosan birtokába vegye, - mégpedig a következőképpen. A Krisztus-eseményt közvetlenül követő időszakban az embernek azt kellett újra meghódítania, amit a Krisztus-eseményt megelőző századokban veszített el. Ez csak a Márk-evangélium útján volt lehetséges. Amit egy még régebbi időben veszített el, azt egy későbbi időszakban kellett újra elnyernie egy olyan evangélium útján, amely főleg a bensőségességre irányult. Ez volt a Lukács-evangélium .

Elmondtuk már azt is, hogy Krisztus megjelenése előtt 600 évvel Buddha, ez a nagy és jelentős lény, összefoglalta mindazt, ami az emberiségnek az előző évszázadokban megadatott, és amit fokozatosan elveszített. Buddha akkor élt, hat évszázaddal Krisztus előtt és összefoglalta mindazt az ősi bölcsességet, ami csak volt akkor a világon, és amit elveszített az emberiség. Ezt hirdette Buddha. A monda szerint anyjának, Majának, megjövendölték, hogy Buddha meg fog születni. Megtudjuk továbbá, hogy azt mondta valaki a gyermekről: ”Ez az a gyermek, akiből Buddha lesz, a Megváltó, aki halhatatlansághoz, szabadsághoz és a fényhez vezet el majd minket.,, Több olyan legenda is szól Buddháról, hogy 12 éves korában nyoma veszett, majd megtalálták, amint egy fa alatt ülve az őt körülvevő dalnokokat és bölcseket tanította. ,A kereszténység, mint misztikus tény...” című írásművemből tudhatják, hogy hat évszázaddal Buddha után a róla szóló legendák újra megjelennek a Lukács-evangéliumban. - Az jelenik meg új formában a Lukács-evangéliumban, amit Buddha nyilatkoztatott ki. Amit a Buddháról szóló legendák tartalmaznak, megtaláljuk a Lukács-evangéliumban is. Ha a dolgokat a szellemi kutatás megvilágításában vizsgáljuk, ennyire összhangban vannak egymással.

Nyilvánvaló lesz számunkra, hogy a János-evangélium és a hozzá csatlakozó evangéliumok milyen mérhetetlen mélységeket tartalmaznak. Az előadások során ezekbe a mélységekbe tekinthettünk bele. Ha ezeket az előadásokat folytathatnánk és megkétszerezhetnénk a számukat, újabb és még újabb mélységekre bukkannánk az evangéliumokban. És még akkor is egyre újabb, és újabb mélységek tárulnának fel előttünk, ha megduplázhatnánk és megsokszorozhatnánk ezt a kétszeres időt is. Megsejtenénk, hogy ezekből a dokumentumokból egyre újabb mélységek kerülnek majd felszínre az emberiség távoli jövőjében is. Valóban sohasem jut majd el az ember e dokumentumok magyarázatának a végére. Semmit sem kell belemagyaráznunk, csak arra kell felkészülnünk, hogy amit az evangélium rejtenek, az okkult igazságok útján találjuk meg. Elénk tárulnak ekkor az evangéliumokból az egyetemes emberiség kapcsolatai - és ezek összefüggései a világmindenséggel - és egyre mélyebben tanulunk meg bele látni a szellemi világba.

Egy ilyen előadás-sorozat meghallgatása után elmondhatjuk, hogy nemcsak egy ismerethalmazt és egyes igazságokból áll gyűjteményt sajátítottunk el. Noha ez elengedhetetlen, mégis ez lenne a dolog kevésbé lényeges része, - csakhogy nem jutnánk el a másik részéhez nélküle. Fejtegetéseinknek az lenne a különleges gyümölcse, ha azt, amit eszünkkel fogtunk fel, szívünkbe fogadnánk és érzéssé, akarati impulzussá alakítanánk át. Ha abból, amit felfogott a szellem, szívbéli melegség lesz, erő lesz belőle bennünk, gyógyító erő a szellem, a lélek és a fizikai test számára. Akkor mondhatjuk el, hogy szellemi fejtegetéseink folyamán belemerültünk a szellemi életbe, 14 napig tartó fejtegetéseink folyamán sok mindent sajátíthattunk el a szellemi élet által. De nemcsak üres fogalmakat és eszméket sajátítottunk el, hanem olyan igazságokat, fogalmakat és eszméket is, amelyek alkalmasak arra, hogy felbuzogjanak a lélekben, eleven erővel töltsék el érzéseinket. Az ilyen érzések és benyomások megmaradnak, nem veszítjük el őket, velük együtt élünk tovább. Nemcsak megtanultunk valamit, hanem élettel telítettebbek lettünk általuk. Ha ilyen érzésekkel távozunk erről az előadás-sorozatról, életünk tartalmává lesz a szellemtudomány, és nem von el majd minket a külső élettől, hanem közvetíteni fogja majd a legmagasztosabb eszméket, amelyeket leírtunk az előadások során. Arról beszéltünk, hogy bár a világon szükség van a halálra, de a halálról alkotott nézetünk nem helytálló. Krisztus tanított meg arra, hogy a halált a megfelelő módon szemléljük. Ezáltal lett a halálból egy magasabb élet csírája.

Odakint, távol az elhangzott előadásoktól, zajlik az élet. Benne élnek az emberek. A külső életet egy hajszálnyival sem szándékozik a szellemtudomány lekicsinyleni, nem fog elvenni belőle egy jottányit sem. De mielőtt ezt az életet szellemi úton vizsgáltuk volna, általában véve szemléletünk helytelen volt és helytelen voltát illúziónak kell tekintenünk. El kell halnia bennünk az életről alkotott illúziónak, és akkor magasabb életté teljesedik ki majd a mag, amelyet az illúzió hintett el. De ez csak akkor lehetséges, ha egy életteljes szellemi szemléletet sajátítunk el. Nem leszünk tőle aszkéták, sőt, éppen így tanuljuk meg az életet valódi alakjában megismerni, - irányítani tudjuk az életet és megérleljük valódi gyümölcsét. Olyan mértékben tesszük az életet kereszténnyé, amilyen mértékben a szellemtudományt keresztény módon éljük meg, és képben éljük át, hogyan változik az élet képmásává a halál. Ha életfelfogássá tesszük a szellemtudományt, nem idegenedünk el az élettől, hanem megtanuljuk felismerni, hogy az életről alkotott szemléletünk mire vonatkozóan helytelen. Utána a helyes felismeréstől megerősödve lépünk ki az életbe, dolgos emberekként és miután erőt adott nekünk a szemlélet, amely a szellemi világba vezet, az élet feladatai alól nem vonjuk magunkat ki.

Ha csak kis mértékben sikerült is az előadásokat úgy kialakítani, hogy gyümölcsöt teremjenek az életben, ha csak kis, nagyon kis mértékben is, de hozzájárult, hogy az élet felmagasztosításának, érzésben, gondolkodásban és akarásban az élet melegének érezzék a szellemi megismerést, az élet melegeként, az élet tüzeként fog világítani az antropozófia világszemléletéből fakadó fény. És ha elég erős lesz majd ahhoz ez a tűz, hogy állandóan tovább is égjen, elértem, amit szándékoztam, amikor elhatároztam, hogy megtartom ezeket az előadásokat.

Az imént elhangzott szavakkal belső meditáció tárgyául szeretném lelkűkre kötni ezeket, az érzéseket.