Természetes, hogy az olyan fejtegetések után, mint a tegnapiak, csak úgy tornyosulnak a kérdések, és hogy ezekből a kozmoszra vonatkozó átfogó igazságokból első hallásra sok minden érthetetlen még. Már tegnap is hangsúlyoztam - és kérem, mindig vegyék ezt figyelembe -, hogy itt nem valami spekulációból kiindulva, nem valami séma alapján írjuk le a dolgokat, hanem a valódi tények alapján, amelyeket az Akasha Krónika tényeinek nevezünk, és ezért csak utólag alakul majd ki bizonyos rendszer ezekből a tényekből. Azok közül a kérdések közül azonban, melyek sokak számára felvetődhetnek, eggyel már ma foglalkozni fogunk és ez a kérdés: Mi a helyzet a kész planétával? Tegnap bizonyos szempontból a planéta keletkezésének folyamatát követtük egészen ennek befejezéséig, addig az időpontig, amíg megjelenik, mint látható planéta. De - mondhatná valaki - azok a planéták, amelyeket az égen látunk, nem a tegnap leírt időpont előtt keletkeztek; csak nem most vannak keletkezőben?

Nem. Tisztában kell lennünk azzal, hogy amikor egy planéta elérkezik addig a pontig, amiről tegnap beszéltem, új korszak kezdődik számára. Tegyük fel, hogy követni akarjuk a planéták keletkezését, nem a régi Szaturnusz esetében, amikor csak ez az egy régi Szaturnusz létezett, hanem ahogy ez a Föld kialakulásának idején történt. Először - mint ismétlődés - a régi Szaturnusz alakult ki újra, vagyis egy nagy hő- vagy tűztest, és vele együtt mindaz, amit a Szaturnusz-fejlődéssel kapcsolatban elmondottam. Azután elkövetkezett az az időpont, amikor ennek a hatalmas, önmaga körül forgó tűzgömbnek egyik pontján az Állatöv Oroszlán régiójának hatására kivált ez az egyedi Szaturnusz, melyet ma Szaturnusznak nevezünk, vagyis amikor ezzel a kiválással elérkezett a csúcspontjára. Ezzel létrejött az egyedi planéta.

De nem szabad ezt úgy elképzelnünk, hogy az Oroszlánból kiinduló csillapító hatás ekkor feltartóztatta a Szaturnuszt, hanem a következőképpen történt: létrejött a Szaturnusz, és a mozgások, amelyek korábban betöltötték, nyugalmi állapotba kerültek. A Szaturnuszból olyan lény lett, amely mindazt, ami korábban a felületén volt elosztva, felszívta, és magában egyesítette. Mindez az Oroszlán hatására történt. De a nagy gömb, amelyből ez a Szaturnusz kivált, most összehúzódik egy kis labdává. Minthogy ez az egész képződmény befelé visszahúzódik, a Szaturnusz - miután megkapta az Oroszlán-hatást és belső mozgásai elcsitultak - bizonyos módon megtartja eredeti indításából kapott mozgását. Ezelőtt szüksége volt saját mozgási impulzusára, mert abban a gömbben mintegy úszva kellett továbbhaladnia. Amikor ez a gömb visszahúzódott tőle, bár belső mozgásai megszűntek, magától haladt tovább. És ez az első lökés következtében megmaradt mozgás a Szaturnusz mai mozgása, mai forgása.

Hasonló módon történt ez a Jupiterrel is. Amikor a Föld kezdett kialakulni, először az történt, amit most elmondtunk, azután beállott a differenciálódás abban a gömbben, amely befelé összehúzódott. A Skorpió csillagkép alatt következett be az egyes gömbök megölése; ezek egymásba hullottak, de cserében elkezdődött saját belső életük. Amikor tehát a Jupitert mint nagy élőlényt megölték, elkezdődött a rajta élő egyes lények élete és amikor az egész gömb ismét összehúzódott, tovább mozgott, miután az indítást így saját magában megtalálta. Az, amit ma a Szaturnusz, Jupiter és egyéb planéták mozgásaként figyelhetünk meg, olyan folyamatok következménye, amelyek csak akkor álltak be, amikor a tegnap vázolt képződési folyamat már lezárult.

A másik nehézséget az okozhatta, hogy azt mondtam: a második planéta, amely levált, mai Jupiterünk, a harmadik mai Marsunk, pedig úgy szoktuk mondani, hogy időrendi sorrendben első volt a Szaturnusz-fejlődés, második a Nap-fejlődés, harmadik a Hold-fejlődés. Ez teljesen jogos, mert, mint mondtam, a jelenlegi planéták a negyedik állapot, a Föld-fejlődés idején, az ismétlődés során jöttek létre. Amikor a régi Szaturnusz létrejött, valóban csak a Szaturnusz volt meg. A Nap-fejlődés idején ezen a második égitesten olyanok voltak a viszonyok, hogy a régi Nap esetében valóban Napról kell beszélnünk. De amikor a Szaturnusz-fejlődés után elkövetkezett a Nap-fejlődés, ennek befejezése után az egész folyamat lezárult. Ha tehát visszapillantunk Földünknek erre a két első planetáris fejlődésére, tudnunk kell, hogy ezek már lezárultak.

Nem így van ez, ha a Föld-fejlődésről beszélünk. Mint ismétlődés, először a Szaturnusz jön létre; azután kialakul a Nap megismétlődése; de ez nem zárul le, hanem összehúzódik befelé és hátrahagyja a Jupiter bolygót, mint a Nap-ismétlődés maradványát. Ezt kell figyelembe vennünk. Ezután Földünk Hold-fejlődése ismétlődik meg. Ha a fejlődés egész menetét nézzük, annak idején a régi Hold-fejlődés is lezárult. A Föld-fejlődés során a Hold-periódus ismétlődése sem jelent befejezést; a Föld-fejlődés tovább folytatódik, de az, ami ebből az ismétlődésből visszamarad, az a Mars.

Így tehát tudnunk kell, hogy a jelenlegi planéták, amelyeket az égen látunk, az Akasha Krónika szerinti rendszerünk negyedik planetáris korszakában keletkeztek, amelyet Föld-fejlődésnek nevezünk. Ez az, amit figyelembe kell vennünk; arra nincs mód, hogy itt most az egész világról beszéljünk, és mindent megemlítsünk.

Az azonban még feltűnhetett önöknek, hogy először mindig egy bizonyos fajta gömb keletkezik. A Szaturnusznál például egy tűzgömbről beszéltem, vagy egy bizonyos fajta nagy tüzes tojásról és tulajdonképpen azután beszéltünk annak forgásáról. S ez valóban így is van. Eredetileg egy tojást vagy gömböt kell elképzelnünk, s mialatt a legősibb szaturnuszi állapotot képviselő gömb forog, fokozatosan kialakul valamiféle öv, amely nem veszi körül az egész tojást, hanem csak olyan, mint egy bizonyos fajta széles szalag. Úgyszólván ezen az övön belül tömörülnek a köröskörül képződött formák. Ez az övképződés általános kozmikus törvény. Jól látható például az a törvény, hogy tulajdonképpen minden a kozmoszban kialakult egyfajta egyenlítő vagy öv mentén való tömörülésen alapul, hiszen ennek a törvénynek köszönheti létét a Tejút. Ha látják a Tejutat, amint legkülső övezetként körülvesz bennünket az égi térségekben, s közte elszórtan a csillagokat, tudniuk kell, hogy annak a törvénynek köszönheti létét, hogy amint megkezdődik valahol egy forgás, a dolgok öv alakban tömörülnek. Világrendszerünk tulajdonképpen ezért lencse alakú. Nem kimondottan gömbalakú, ahogy gondolják, hanem lencse alakú és a távoli egyenlítőnél tömörült össze a szóban forgó öv. Ilyen övet kell elképzelnünk a planéták keletkezésénél is.

Ha tehát - triviálisan szólva - vennénk egy tojást és arra akarnánk sematikusan felrajzolni a különböző állapotokat, akkor először az egész tojást kellene tekintetbe vennünk, azután piros színnel egy ilyen övet kellene rá festenünk. Nem volna szabad az egész tojást befesteni, hanem csak egy övet volna szabad rá festeni. Ennek az övnek a mentén gyülekeznek aztán azok a testek, amelyek arra vannak hivatva, hogy az új égitestet képezzék. Egy helyre be kellene rajzolnunk azt a pontot, ahol mind összetömörülnek. (Lásd a korábbi rajzot)

Látjuk tehát, hogy a konstelláció, a csillagok eloszlása a bennünket körülvevő térben, szellemi lények, a hierarchiák működésének eredménye. Mert ha egy nagy tömeg összetömörítéséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az összetömörülés nem magától, hanem a magasabb hierarchiák tevékenységének eredményeként jön létre. Röviden így foglalhatjuk össze az eddig elmondottakat: Mialatt a régi Szaturnusz kialakult, mialatt tehát az a hatalmas tűztömeg, amelyből alapjában véve egész naprendszerünk származik, a régi Szaturnusszá tagolódott, a személyiség szellemei mentek át emberfokukon; a napképződés idején az arkangyalok vagy a tűz szellemei élték át emberlétüket; a Hold-fejlődés idején az angyalok, a Földön pedig az emberek élik át az emberfokot. Emellett azonban az embernek köze volt mindahhoz is; ami ezelőtt történt. Azt, amit ma fizikai testnek nevezünk, a legelső Szaturnusz idejében kapta meg az ember. Akkor még nem hatotta át sem az étertest, sem az asztráltest, de már akkor úgy volt megteremtve, hogy bizonyos átalakulások után, amelyeken később átment, a jelenlegi szellemi földi ember hordozójává válhasson. Lassan, fokozatosan alakultak ki a régi Szaturnusz-fejlődés idején az ember fizikai testének első alapjai és mialatt maga a régi Szaturnusz kialakult és körbefordult az Állatöv egyes jelei mentén, létrejöttek az emberi test egyes részeinek kezdeményei is. Amikor a Szaturnusz az Oroszlán jegye alatt állt, létrejött a szív kezdeménye; a mellkas kezdeménye akkor jött létre, amikor a Szaturnusz a Rák jegye alatt állt. Az ember szimmetrikus formájának adottsága, vagyis hogy mindkét oldala egyforma, akkor alakult ki, amikor a Szaturnusz az Ikrek alatt állt. S így követhetnénk végig az emberi testet. Ha felpillantunk az Állatövnek arra a részére, ahol a Kos van, azt mondhatjuk: fejünk felső részének kezdeménye akkor jött létre, akkor tagolódott belénk, amikor a régi Szaturnusz a Kos jegyében állt. Beszédszervünk kezdeményét viszont akkor kaptuk meg, amikor a Szaturnusz a Bika jegyében volt. S ha az embert így testrészeire felosztva képzeljük el, akkor megláthatjuk az Állatövben az emberi testrészek teremtő erőit.

A régi misztériumokban ezt úgy képzelték el képszerűen, hogy az Állatövet ahhoz hasonlóan rajzolták fel, ahogy ennek a teremnek a mennyezetén látható. Véletlenül, ahogy mondják, - de nincsenek véletlenek - olyan teremben vagyunk, amit fent az Állatövvel díszítettek. Régen az Állatövet nem az egyes állatokkal ábrázolták, hanem úgy, hogy az egyes régiókba a megfelelő emberi testrészeket rajzolták: a Kosba a fejet, a Bikába a gégefő környékét, az Ikrekbe a karokat, mert ezek fejezik ki legjobban a szimmetriát, a Rákba a mellkast, az Oroszlánba a szívet és így mentek tovább, míg a Vízöntőbe az alsó lábszárat és végül a Halakba a lábfejet rajzolták.

Gondolják el tehát az Állatövet így, mint embert, felrajzolva a kozmoszba és akkor előttünk áll az, ami a kozmoszból, vagyis a hierarchiák, a trónok, kerubok és szeráfok erőiből megteremtette az emberi test első alapjait. Ez a nagy kozmikus ember, akiből a Földön élő egyes emberek legkülönfélébb alakjai kifejlődtek. Végigkísérhetjük ezt a világról szóló összes mondákban és mítoszokban. Gondoljanak csak Ymirre, az óriásra, aki szétterül a makrokozmoszban, mert ebből az óriásból formálódik a mikrokozmikus ember. Mindenütt megtalálják a nagy, makrokozmikus embert, aki teremtő, aki ott kint ugyanazt tartalmazza, mint ami az emberben benne van. Az ilyen ábrázolások mély igazságon alapulnak; ez az igazság aztán az egyes népek tisztánlátó képessége szerint több-kevesebb töréssel nyilvánul meg. Abból a bölcsességből is kiviláglik, amely az Ótestamentum alapját képező óhéber titkos tanok bölcsességében, a kabbala Adam Kadmonjában^[1] nyilatkozik meg. A makrokozmikus ember^[2] nem más, mint az az ember, akit most a kozmoszba felrajzoltunk. Csak helyes módon kell képzetet alkotnunk róla.

Amit most önöknek kifejtettem, és ami a makrokozmikus emberről szóló tanításban csúcsosodik ki, olyan tanítás, amely a legmélyebb világtitkokat tartalmazza és amely idővel majd az általános emberi műveltség részét fogja képezni. Ma még távol áll az emberiség attól, hogy ezt a tanítást megértse. Ha valaki, aki pusztán csak tudós, végighallgatta volna ezeket az előadásokat, akkor az a hallgatóságot valószínűleg bármi másnak tartotta volna, csak okos emberek gyülekezetének nem. Ma még távol áll az ember attól, hogy ezeket a dolgokat megértse. De annak a kornak a kezdetén állunk, amikor a mai tudomány fantasztikus elméleteivel szemben megmutatkozó tények arra kényszerítik majd az embert, hogy megkeresse az ősi világbölcsesség nagy igazságaihoz vezető utat. Addig semmiképpen sem juthat el például az ún. megtermékenyítési folyamat titkához, amiről ma olyan gyermeteg módon spekulálnak, amíg a makrokozmikus emberről szóló tanokat nem tudja evvel kapcsolatban gyümölcsözővé tenni. Mindarra, ami mint valódi misztérium játszódik le, és mint valódi misztérium, a legkevésbé fürkészhető ki fizikai eszközökkel és műszerekkel, fény fog derülni, mint a kutatás úgyszólván legkisebb pontjára. Mert milyen kicsi a sejt, amelyben a megtermékenyítés lejátszódik, a kozmoszhoz képest! És mégis csak a nagy kozmosz titkai fogják megfejteni azt, ami a legkisebb sejtben történik. Semmi más nem fejtheti meg a sejtben lejátszódó folyamatok titkát. Nem mintha a külső tudomány kutatásai a megtermékenyüléssel kapcsolatban haszontalanok volnának, azoknak is megvan a maguk jelentősége, de mind csak gyerekjáték ahhoz a nagy misztériumhoz viszonyítva, amelyről itt szó van, s amelyet csak akkor érthetünk meg, ha belátjuk, hogy arra, ami a pontban történik, a kör adja meg a felvilágosítást, a köréje írt kör. Ezért mondta a régi misztériumok tanítója, hogy ha meg akarod érteni a pontot, akkor a köréje írt kört vizsgáld, mert ott van a megoldás. Az tehát a lényeg, hogy csak akkor érthetjük meg a pontot, ha megértettük a köréje írt kört.

Ha emlékeznek arra, hogy az egyes égitestek megtartják mozgásukat akkor is, amikor kialakulásuk befejeződött, amikor saját szempontjukból készen vannak, akkor azt is meg fogják érteni, hogy mi az, amit az égitestek karmájának nevezünk. Attól a perctől kezdve, hogy egy planéta elérkezett befejezett állapotához, a hozzá tartozó lényeknek ismét számolniuk kell a planéta felbomlásával, a világösszefüggésből való eltűnésével. Ha például a régi Szaturnusz-fejlődést követjük, a következőképpen kell gondolkoznunk: Addig, amíg össze nem áll az egész hőgolyó, a Szaturnusz-fejlődés felfelé irányuló tendenciát mutat, vagy ha úgy akarják, lefelé irányulót, mert sűrűsödési folyamat. Abban a pillanatban, amikor a Szaturnusz tovább forog - a régi Szaturnusz-fejlődés idején - már adva van a Szaturnusz-gömb, a vele kapcsolatos dolgok mind adva vannak. A felbontásában résztvevő szellemeknek számolniuk kell mindazzal, amit keletkezésekor beleépítettek és ez a karma. Ezt nem lehet elkerülni: a dolgokat úgy kell lebontani, ahogy felépítették őket. Így tehát a fejlődés első felének karmája a fejlődés második felében teljesedik be. A fejlődés második felében fokozatosan lebontják azt, amit az első felében felépítettek. Egy világ keletkezése mindig karmateremtés; egy világ elmúlása a szó tágabb értelmében nem más, mint szenvedés a karma miatt és a szóbanforgó karma feloldása. Így van ez nagyban, de így van ez kicsiben is minden egyes planétánál. Mert minden egyes planéta hűen tükrözi a nagyban meglévő viszonyokat.

A népeknél is ugyanezt a folyamatot láthatjuk. Gondoljunk csak egy fiatal népre, amely fejlődésében felfelé törekszik, tele van energiával, tetterővel; gondolják el, hogy ez a nép korszakról-korszakra a legkülönfélébb formai és kultúrális elemeket szüli meg önmagából, s mindez eléri egyszer tetőpontját, de mialatt mindez összegyűlik, felgyülemlik a nép karmája is. Mint ahogy a Szaturnusz-fejlődés során karma gyülemlik fel, amennyiben számolni kell mindazzal, ami létrejött, ugyanúgy gyülemlik fel egy nép karmája, mialatt kultúráját felépíti. Ez a karma akkor éri el legmagasabb pontját, akkor a legerősebb, amikor a nép megszülte magából eredeti elementáris erőit.

Láttuk, hogy mindenütt vannak vezető szellemek. Láttuk, hogy a Földre magasabb rendű szellemek - angyalok, arkangyalok, archék - szállnak le, s amikor az emberiség még nem tud magától előbbre jutni, irányítják és elvezetik egy bizonyos fokig. A hierarchiák szellemi lényei ők, akik korábbi időkben jutottak el tökéletességük és érettségük jelenlegi fokára. Amikor azonban ezek az égi magasságokból leszállt szellemek elérték céljukat és elvezették az emberiséget egy bizonyos magasságig, akkor más szellemi lényeknek kellett vállalniuk az egyes népek vezetését. Ha arról van szó, hogy egy nép csúcspontja elérése után bizonyos módon még feljebb emelkedjen, akkor vezető személyiségek önként kell, hogy felajánlják magukat arra a célra, hogy magasabb rendű szellemi lények hordozói legyenek; csak így lehet néhány fokkal felülmúlni, továbbfejleszteni azt, ami az eredeti tervben volt. De ez esetben valaminek feltétlenül meg kell történnie, éspedig annak, hogy azoknak, akik így leszállnak, hogy benne éljenek azokban a lényekben, akikből a népek vezetői lesznek, akiknek egy bizonyos ponton túl tovább kell fejleszteniük a kultúrát, minthogy karma halmozódott fel, magukra kell venniük ezt a karmát. Ez a népek és fajok karma-átvállalásának törvénye. Egy bizonyos időponttól kezdve a vezető személyiségeknek át kell venniük, bizonyos szempontból hordozniuk kell népük vagy fajuk karmáját. Az a lényeg, hogy az olyan individualitásoknak, amilyen például Hermész is volt, át kellett venniük mindazt, ami népük karmájában addig felgyülemlett. Ezek a dolgok a nagy kozmikus folyamatoknak az egyes planétákon mutatkozó tükörképei.

De több ilyen tükörkép is van. Láttuk, hogy a trónok azáltal váltak trónokká, hogy teremtményekből teremtők lettek, olyan lényekből, akik kapnak, olyan lényekké váltak, akik adnak. Elmondtuk, hogy más világrendszerekben a trónok is átmentek egykor a fejlődésen és eljutottak odáig, hogy szubsztanciájukat ki tudták árasztani. Ez már magasabb fejlődési fok, ha valaki adni tud, áldozatot tud hozni, ahelyett hogy maga vegye el magának azt, ami a kozmoszban van. Ennek is megvan a tükörképe az emberben. Mert milyen is az emberi fejlődés? Tekintsünk vissza gondolatban az atlantiszi korra, a lemuriai korra, azután tekintsünk előre. Az ember megkapja fizikai testét, étertestét, asztráltestét és énjét, azután az én - visszafele haladva - elkezd dolgozni az emberi lény többi tagján és átalakítja az asztráltestet, étertestet és fizikai testet manasszá, budhivá és atmává, vagyis szelleménné, életszellemmé és szellememberré. Az ősi világbölcsesség minden korban azt tanította, hogy az ember úgy alakítja át asztráltestét, hogy ez először részben a régi asztralitásból, részben a manaszból áll, de lassanként teljesen átalakul, teljesen áthatja az én és az én tevékenysége. Vegyünk egy olyan embert, aki még nem jutott el fejlődésének olyan fokára, hogy asztráltestét teljesen áthassa az én működése. Alapjában véve kevés kivétellel még minden ember itt tart. Azt, amit már átdolgozott, magával viszi az idők végtelenségéig; azt azonban, amit még nem dolgozott át, amiben az énnek még nincs része, azt mint bizonyosfajta asztrális burkot le kell hogy vesse magáról mikor átmegy a kamalokán, ez feloszlik az asztrális világban és bizony nagyon sok kárt tud okozni, ha mint asztráltest gonosz vágyakból és szenvedélyekből állt. Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember fejlődése abban áll, hogy egyre kevesebbet hagy hátra magából az asztrális világban.

Kövessük ezt a folyamatot. Az ember meghal. Halála után nemsokára feloszlik az éterteste, csak egy extraktum marad belőle. Az ember átmegy a kamalokán, ott leválik róla a fel nem dolgozott burok; a feldolgozott rész örök időkig, végleg az énben marad, visszatér vele az új inkarnációba. Minél tökéletesebb az ember, annál kevesebbet hagy hátra magából az asztrális világban, míg végül eljut odáig, hogy semmi sem marad asztráltestéből a kamalokában, tehát már senkinek a Földön nem okozhat kárt a kamalokában hagyott maradványaival. Egy ilyen embernek megvan a lehetősége arra, hogy belelásson a szellemi világokba. Mert nem lehet ebbe az állapotba eljutni, míg el nem jutott az ember az asztrális tisztánlátás bizonyos fokáig. Ekkor az egész asztráltest szellemivé vált, szelleménné vált, magával viheti az ember egész asztráltestét. Ezelőtt hátra kellett hagynia belőle azt, ami rossz volt, most már magával viheti egész asztráltestét az idők végtelenségéig.

Amikor aztán az ember az asztráltestet teljesen átdolgozta, új formája, a szellemén teljes egészében belenyomódik az étertestbe, úgyhogy az étertest az átdolgozott asztráltest lenyomatává válik. Nem szükséges, hogy ekkor már az étertest is teljesen át legyen alakítva, de az, amit bele lehetett dolgozni az asztráltestbe, belenyomódik az étertestbe. Ez csak különösen magasrendű emberekre vonatkozik, akik a szó legszorosabb értelmében messzire jutottak fejlődésükben azáltal, hogy szelleménjüket teljesen kifejlesztették. Az ilyen lényeket a keleti tudomány „nirmanakaya”-nak nevezi, mert asztráltestük - asztrális kayajuk - elérte azt a fokot, amikor már semmit sem hagy magából hátra az asztrális világban. Ezt nevezik nirmanakaya-nak.

De menjünk tovább. Az ember egyre tovább és tovább dolgozhat, végül átalakítja étertestét és fizikai testét is. Mi következik be akkor, amikor az ember már úgy átalakította étertestét és fizikai testét is, hogy teljesen uralma alá hajtotta őket? Amikor étertestét úgy átdolgozta, hogy most már nemcsak a szellemén van asztráltestében, hanem az életszellemet vagy budhit is fokozatosan kifejlesztette étertestében, akkor a budhi belenyomódik fizikai testébe, s ezzel elérte fejlődésének következő fokozatát, egy bizonyosfajta közbülső fokozatot. Ezáltal jut el az ember oda, hogy már étertestéből sem kell semmit hátrahagynia, hogy étertestét is megtartja örök időkig abban a formában, amilyenné azt mint életszellemet vagy budhit kialakította.

Ilyen hatások révén válik az ember egyre inkább úrrá asztrál- és éterteste felett. Ez aztán majd lehetővé teszi számára, hogy bizonyos tekintetben rendelkezzék asztrál- és étertestével. Aki még nem vonta asztráltestét az én uralma alá, annak persze meg kell várnia, hogy idáig eljusson. Aki azonban már uralkodik asztrál- és étertestén, az szabadon rendelkezik felettük. Így gondolkodhat: azáltal, hogy énemmel átmentem mindazokon a megtestesüléseken, amelyek megtanítottak arra, hogy hogyan alakítsam át asztráltestemet és étertestemet, képessé váltam arra, hogy a Földre való visszatértemkor az asztrális és éterszubsztanciából ugyanilyen tökéletes asztrál- és étertestet alakítsak ki magamnak. Az ilyen ember ezért megteheti, hogy saját asztráltestét és étertestét, ahogy mondani szokták, „feláldozza”, vagyis másoknak adja át. Ebből láthatjuk, hogy vannak olyan individualitások, akik azáltal, hogy úrrá váltak asztrál- és étertestük felett, képessé váltak arra is, hogy ezeket feláldozzák, mert megtanulták, hogyan kell őket felépíteni. Amikor újra a Föld felé tartanak, új asztráltestet és étertestet építenek maguknak a meglévő anyagból. Amit pedig tökéletességben már elértek, azt átadják olyan személyeknek, akiknek bizonyos feladatokat kell teljesíteniük a világban. Ilyenkor a későbbi korok személyeibe beleszövődik, beletagozódik az előző korokban élt személyek asztrál- és éterteste. Ebből láthatják, hogy egy személy nemcsak abban a korban hat, amelyikben él, hanem azzal, ami benne van, eljövendő korokban is hatni tud.

Így például Zarathusztra, aki úrrá vált asztrálteste felett és azt később Hermésznek adta át, így szólhatott: most élek, de nemcsak úgy fogok hatni, ahogy most mint külsőleg látható személyiség hatok, hanem át fogom szőni az egyiptomi Hermész asztráltestét is, azét a Hermészét, akivel az egyiptomi kultúrkorszak kezdődik.

Az ilyen személyiségek teste - „kaya”-ja - nemcsak ott működik, ahol van, hanem hatása belenyúlik a jövőbe is, törvényt szab a jövőbeni fejlődés számára is. A jövő számára szóló törvény neve „dharma”. Az ilyen testet „dharmakaya”-nak hívják. Ezek a kifejezések gyakran előfordulnak a keleti tudományban, s most megadtam magyarázatukat úgy, ahogy az ősi világbölcsesség minden időkben magyarázta őket.

Most pillantsunk vissza arra a sokrétű témára; amiről itt az utóbbi napokban szó volt. Az elhangzottakkal kapcsolatban egy kérdés különösen foglalkoztathatja lelkünket, éspedig az, hogy alapjában véve mit is neveztünk eddig embernek? Egy bizonyos fejlődési fokot neveztünk embernek. Azt láttuk, hogy a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon voltak emberek; láttuk, hogy még a trónoknak is kellett egyszer embereknek lenniük; azt is láttuk, hogy az ember továbbfejlődik, felemelkedik magasabb rendű lénnyé; az angyalokban, arkangyalokban megismertük a felemelkedés első fokozatait; olyan lényeket ismertünk meg bennük, akik valamit feláldoznak. Láttuk az áldozat kezdeti fokozatát, s láttuk annak legmagasabb fokát a trónoknál. A teremtő tevékenység első felvillanását a népek és fajok vezetőinél látjuk, akik saját testüket úgy meg tudják munkálni, hogy ez valamit ki tud árasztani magából. Ahogy a trónok kiárasztották lényüket, úgy árasztották ki más mértékben a nirmanakayák saját testüket a jövőbe, későbbi individualitások számára, akik fejlődésük bizonyos pontján nem jutnának olyan messzire, ha nem tagozódna testükbe az, amit előttük élő lények árasztottak ki magukból.

Így alakul ki előttünk a fejlődés fogalma, ha arról a pontról indulunk ki, ahol valaki kap, és elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol valaki már kiáraszt valamit magából, tehát teremt. Látjuk a „teremtő” fogalmát lelki szemünk előtt kialakulni és ezt gondoljuk: tehát teremtményből teremtővé fejlődik minden lény. Az arkangyalok a régi Napon fejlődtek emberré, a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon, az angyalok a régi Holdon, mi emberek a Földön, és ez így fog folytatódni: mindig újabb és újabb lények fognak emberré fejlődni. De valóban így megy ez tovább a végtelenségig? Valóban örökké csak egymást követik a körforgások, amelyek révén például a Napon megismétlődik az, ami a Szaturnuszon már megvolt, csak egyik lény előbb, másik később jut el idáig? Mert a tűz szellemei egy fokkal később következnek, mint a személyiség szellemei. Valóban minden csak abból áll, hogy a kezdetben gyámoltalan teremtmények állandóan felfejlődnek olyan lényekké, akik fel tudják magukat áldozni? Nem! Egyáltalán nem ez a helyzet. Itt felvetődik a nagy kérdés, hogy az az emberfok, amit a személyiség szellemei éltek át a Szaturnuszon, az arkangyalok emberfoka a Napon, az angyaloké a Marson ugyanaz, mint amit mi élünk át itt a Földön? Ha az angyalokat nézzük, csak saját következő korszakunk, a Jupiter-korszak képét látjuk bennük? Az arkangyalokban csak azoknak a lényeknek a képét látjuk, akik majd a Vénuszon leszünk? Valóban volna okunk azt mondani, hogy itt állunk most a Földön; azután magasabb fokozatokra fogunk feljutni a világfejlődés keretében, magunk is feljebb lépünk a hierarchia lépcsőin, de azok a lények, akikké válhatunk, már mind itt vannak és azt a fokot, ahol most tartunk, előttünk már más lények is megjárták! Így van ez? Ez az a nagy kérdés, amely fel kell, hogy merüljön mindazokban, akik elfogulatlanul engedték lelkükre hatni ezeket az előadásokat.

Ha csupán egy örökké ismétlődő emberré válással van dolgunk, akkor olyanok vagyunk, mint a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon, mint az arkangyalok a régi Napon, mint az angyalok a Marson. Nekünk lehet hogy fontos, de a magasabb istenek számára csak teremtményeik számának növelése volna, nem értek volna el semmi haladást. Más kérdés azonban, hogy nem fognak-e az emberek egyszer éppen azáltal, hogy a Földön váltak emberekké, olyan lényekké fejlődni, akik valami olyat tudnak, amit az angyalok nem tudnak, amit az arkangyalok és a személyiség szellemei sem tudnak? Talán tanult valamit az egész teremtés abból, hogy az arkangyalok és angyalok után létrehozta az embert? Talán mégis elért valami haladást a teremtés? Azáltal, hogy hajlandó volt alacsonyabbra szállni, talán elnyerte azt a jogot az ember, hogy még magasabbra emelkedjék? Tegyük fel ezt a kérdést, mint az eddigiek konzekvenciáját. További fejtegetéseinket ennek fogjuk szentelni: az ember jelentőségének a kozmoszban, az ember és a magasabb hierarchiák viszonyának és az ember helyének a hierarchiák sorában.

[1] Lásd „A Szentháromság titka” c. kötetet, Oxford, 1922 aug. 22. (GA 214)

[2] Lásd Rudolf Steinernek a Goetheanum ablakaihoz készült vázlatait Assia Turgenyev ezekről készült kilenc rézmetszetével.