Nem kívánok sem vallásfilozófiai előadást, sem irodalomtörténeti tanulmányt, sem pedig tudományos értekezést tartani erről a témáról, hanem csupán arról szeretnék beszélni, amit a szellemtudomány és okkultizmus erről mondani tud, ami a rózsakeresztes okkultizmus alapján ezekről a lényekről kiderül, vagyis amit ezekről az óriásokról, Buddháról és Krisztusról el lehet mondani.

Egy ilyen kongresszusi előadásban, amely érettebb teozófusoknak szól, remélhetőleg megtehetem, hogy bensőségesebben szóljak ezekről az igazságokról. Minderről csak nagy vonalakban fogunk beszélni, és kisebb részletkérdések kapcsolódnak majd hozzá. A rózsakeresztes okkultizmus az okkult teozófiai kutatás egyik legnagyobb princípiumát ábrázolja, amelyből szellemi életnek kell behatolnia a szívekbe. A szellemtudomány céljait és ideáljait a Teozófiai Társaságon kívül is megtaláljuk. Azonban nagy különbség van azokban az eszközökben, amelyeket felhasználnak, hogy okkult ismereteket és igazságokat szerezzenek, és azokat értékeljék. A kutatásnak bele lehet, és bele kell folynia közvetlenül az életbe. Engedjék meg, hogy ezt egy hétköznapi példával világítsam meg. Az emberi lélek egy kályhához hasonlítható, amelyet nem kell rábeszélni arra, hogy a szobát melegítse, mivel ez az ő feladata. Ezt magától megteszi, ha abba fát rakunk és meggyújtjuk. Talán erre valaki azt felelhetné: a fáról senki sem mondaná, hogy meleget ad. Mégis ad meleget. Ha ezt az az egészen másnak látszó fát beletesszük a kályhába és meggyújtjuk, abból meleg fog áradni. Amikor mi magunkat a szellemtudományos fogalmakhoz szoktatjuk, megszokjuk, hogy véleményünket szabadon kialakítsuk, és szabadon tájékozódjunk a világban.

Nem célunk, hogy ideálokról prédikáljunk, hanem tüzelőanyagot kell adnunk az emberi lelkekbe, a spirituális bölcsesség tüzelőanyagát, a valódi testvériség és igazi emberség tüzelőanyagát.

Abban az időben, amikor a kereszténység szellemi áramlatában sötétedés következett be, mivel a kereszténység külsőségessé vált - a XIII-XIV. században -, egy olyan áramlat jelent meg, amelyet rózsakeresztes áramlatnak nevezünk. Ennek az áramlatnak az volt a feladata, hogy az ősi igazságokat ápolja, az ősi bölcsesség kincseit megőrizze, miközben kint a világban a kereszténység mindjobban külsőségessé vált és igazi alakjában elhalványult. Amikor kívül a világban csupán külsőséges formák és megcsontosodott dogmák voltak érvényben, akkor az igazi szellemi életben is csak tagadás és átok volt: tagadás és átok mindaz iránt, amit a misztériumokban, mint a legmagasabbat és legszentebbet tiszteltek. Akkoriban gyakran lehetett ilyen szavakat hallani: „Átok Szkithiánoszra, átok Buddhára, átok Zarathaszra!” Ez az a három személy, akiket a rózsakeresztes-misztériumokban és a misztérium-iskolákban titokban, mint szent mestereket tiszteltek.

Zarathasz ugyanaz a személyiség, mint Zarathusztra, de nem az a Zarathusztra, akiről a történelem beszél, hanem az a magasrendű individualitás, aki az óperzsa kultúrát megalapította és az akkori titkos misztérium-iskolák tanítója volt. Szkithiánosz egy ősrégi, magasrendű fejlett személyiség volt, aki egy későbbi inkarnációjában Belső-Ázsiában az okkult iskolákat vezette és később Európában a belső iskolák tanítója lett. Boddha vagy Buddha egy és ugyanazon személyiség.

Hogy megértsük, mit érzett a beavatott ennél a három névnél és hogy megsejtsük, mit tudtak ők adni, ahhoz vissza kell mennünk az emberi fejlődésben, és mélyebben kell belemerülnünk a rózsakeresztes okkultizmusba. Pillantsunk vissza a régmúltba. Előrehaladott emberek, olyanok, akik a tömegből kiváltak, midig voltak. Ők voltak azok, akikre a hétköznapi ember felnézett, mint magas ideálokra. Erkölcsileg és életenergiára lelkesítően hatott, ha az ilyen személyiségekre feltekintett, akik bölcsességben és intellektualitásban ilyen magasan álltak; és akiknek ereje még ma is beleáramlik a mi finomabb testünkbe. Visszapillantunk a múltba, mindazokra a szellemi individualitásokra, akikről most beszélni fogunk egészen visszamenőleg az ó-indiai kultúráig. Még továbbmenve az emberiség fejlődésében, egészen a régi atlantiszi időkig és annak pusztulásáig, amely elválaszt bennünket az emberiségnek egy régebbi korszakától, amikor másképpen élt, mint mai testünkben. Most nem akarunk mélyebben belemenni az akkori kultúra és az ottaniak életének leírásába, csupán feleletet szeretnénk kapni arra a kérdésre: milyen volt az ősrégi időkben az emberiség vezetése és hogyan befolyásolták őket.

Ha a szellemi látó, akinek lelki szemei nyitva vannak, és aki ért ahhoz, hogy olvasni tudjon azokban a csodálatosan finom írásokban, amelyeket mi Akasha Krónikánk nevezünk, és pillantása visszatekint a szellemi világba, akkor megtalálja azokat a helyeket, ahonnan az akkori idők kultúrája és szellemi élete kiáramlott. Akkor megtalálja azokat a helyeket, ahol az akkori misztériumokban a mesterek a tanítványaikkal összegyűltek. Sokféle misztériumhely létezett a régi Atlantiszban, másmilyenek voltak, mint a maiak, másképp is hívták őket. Nem templomok és iskolák voltak, hanem mindkettő egyszerre. Azokon a helyeken vallást, és bölcsességet is talált az ember. A kettő egy volt a misztériumokban. Mai szóval az akkori kultusz-helyeket, misztériumhelyeket úgy nevezhetnénk, hogy „at- lantiszi orákulumhelyek” bár akkor egészen másként nevezték őket. Ez volt a nevük Európa misztériumaiban.

Ahogy ma a külső fizikai életben a tudást és a foglalkozásokat, mesterségeket egymástól megkülönböztetik, és különböző tudományágakba és részlegekbe sorolják, ugyanúgy volt ez az ősi atlantiszi időkben az atlantiszi orákulumhelyeknél is a szellemi életben. Az orákulum-kutatásnak megvoltak a maguk ágazatai az okkult tudományok terén a régi Atlantiszban; ott mindez másképpen volt, mint ma más szempontoktól is függött. Az egyes orákulum-helyeken különböző volt az orákulum-bölcsesség aszerint, hogy az akkori embereknek milyen képességeik, hajlamaik voltak. Ez azzal függött össze, ami az akkori embert körülvette. Összefüggések álltak fent bizonyos emberi képességek, hajlamok és bizonyos planéták között; és így bizonyos misztikus okkult képességek egy bizonyos planétához kötődtek. Így a régi atlantiszi időkben megkülönböztethetünk Hold-, Merkúr-, Vénusz-, Nap-, Mars-, Jupiter- és Szaturnusz-orákulumot.

Mai képességeink is a kozmoszból fejlődtek ki, mint a Földünk is és más planétákkal és azok befolyásával függnek össze. Annak idején az emberi lakosságból kiválogatták azokat az embereket, akik alkalmasak voltak arra, hogy magukban egyik vagy másik tudás képességét kifejlesszék; eszerint tartoztak azután az egyik vagy másik orákulum-helyhez. Az ősi atlantiszi időkben hétféle orákulum-hely volt, a hét bolygónak megfelelően elnevezve. A Nap-orákulum valamennyi fölé emelkedett. Titokban már a Vulkán-orákulum is előkészült eljövendő feladataira.

Minden orákulum képessége a kozmoszból származik; de egy bizonyos területen mind a hét orákulum képességei egybefolytak, ott egyesült Atlantisz mind a hét orákulumának bölcsessége. Volt egy hely, a Szent Nap-orákulum, amelynek beavatottjai be voltak avatva abba a misztériumba és annak a szolgálatába is, amelyeket ma Napnak nevezünk. A fizikai Nap csak a külső kifejeződése a külső fiziognómiája egy magasrendű lény szellemi életének, akinek fizikai burka, ruhája a fizikai Nap.

Abban az időben, amelyről már valamennyien hallottak, amikor a Nap elvált a Földtől, a fizikai Nappal egy időben elhagyták a Föld színterét azok a lények is, akik olyan előrehaladottak voltak, hogy fejlődésükhöz a Földet már nem tudták használni, vagyis elérték már az emberfokot. A Föld a Hold kiválása után tudta azt a hivatását teljesíteni, hogy az emberek lakóhelye legyen. Ha csak a Nap hatott volna a Földre, akkor az olyan gyors fejlődésen ment volna keresztül, hogy az emberek alig hogy megszülettek, mindjárt öregek lettek volna. Ha pedig csak a Hold hatott volna Földünkre, akkor az emberek, mint a múmiák megkövesedtek volna. Megmerevedés, az emberi test elfásodása következett volna be, mert túl lassan ment volna végbe a fejlődés. Azáltal azonban, hogy a Nap és a Hold bölcs vezetése a Földön egyensúlyt tartott fenn, lehetővé vált, hogy a Föld és az emberek meg tudták találni a számukra megfelelő ütemet. Azok a lények, akiknek fejlődésükhöz már nem volt szükségük arra, ami a Hold és a Föld mellett még levált - a Mars, a Vénusz, a Merkúr és a többi bolygó -, a Nappal együtt eltávoztak és az lett a további lakóhelyük; de továbbra is összeköttetésben maradtak a Földdel, ahová fényükkel jótékony erőket küldtek.

A Nappal és a Földdel összeköttetésben áll egy lény, aki igen rejtett és titokzatos; erről most mégsem beszélünk, hanem arról a lényről, aki a magas Naplények élén járt, akik oly fejlettek voltak, hogy a Földtől el tudtak válni. Ő volt a vezető Napszellem, aki szellemi erejét úgy tudta a Napról a Földre küldeni, ahogy a fizikai fény a Napról a Földre sugárzik. Napmeleg és napfény sugárzik le, s ezek hívják, csalogatják elő a Földből az életet, a virágzást és a gyarapodást; de a fizikai napsugárral egy időben leáramlottak a Földre ennek a bizonyos Naplénynek a tettei és művei is.

Ennek a magasztos Naplénynek a tetteibe voltak beavatva a Nap-orákulum beavatottjai az ősi atlantiszi időkben. Ennek a legmagasabb orákulumnak a vezetője a Nagy Beavatott volt, aki a legteljesebb, legátfogóbb módon volt beavatva ezekbe a misztériumokba. Az egész atlantiszi kultúra, és mint még látni fogjuk, az Atlantisz utáni kultúra is tőle származik. „Manu”, így hívták a Nap-orákulum vezetőjét - de a név nem is fontos -, aki az Atlantisz utáni kultúra hordozóit nem az úgynevezett tanult emberek és tudósok, nem a kor nagy szellemi látói és mágusai között kereste. Nem azok voltak erre alkalmasak, akik spirituális és pszichikai tudással rendelkeztek, mint ma a tudósok, hanem az egyszerű emberek, akik már kezdték elveszteni a szellemi látást. A jelenkori tudat csupán Atlantisz utolsó idejében fejlődött ki, amikor a régi szellemi látó tudat fokozatosan elhalványult, és helyette a teljes öntudat az „én vagyok” tudata következett be. Akik intellektuálisan tudtak gondolkodni, azokat gyűjtötte össze a nagy Manu; nem a szellemi látókat, nem a mágusokat, hanem azokat, akik a számolás első elmeit képesek voltak felvenni magukba és tovább fejleszteni, akiket addig megvetettek, s a számottevő körök szerint - mint amilyenek ma a teozófusok - semmit sem tudtak. Ezeket gyűjtötte össze Manu, és elvonult velük Ázsia szent helyeire. Így jött létre az Atlantisz utáni kultúra. Európa, Ázsia és Afrika (most Amerikával nem foglalkozunk) területét elfoglalták a régi Atlantisz utódai, akik Manu vezetése alatt oda vándoroltak. A nagy Nap-orákulum vezetője most arról gondoskodott, hogy ennek az Atlantisz utáni kultúrának megalapítása valamint az Atlantisz utáni emberiség fejlődése megfelelő hatások szerint történjék. Már előre gondoskodott arról, hogy mindaz átkerüljön oda, ami a későbbi fejlődés szempontjából értékes. Az okkultizmus egyik törvénye ez a megóvás, ez a szellemei ökonómia, szellemi gazdálkodási törvény. Ezt csak az okkult tudományból, a szellemi bölcsességből lehet megtudni.

A nagy beavatott ekkor valami nagyon értékeset vitt át Európába a régi Atlantiszból. Ebből a célból a többi orákulum-helyet előbb beutazta, szemlét tartott fölöttük; ha szabad ezt a kifejezést használnom. Tudják, hogy az átlagembereknél a halál után az étertest hamarosan elválik az asztráltesttől és az éntől, és lassanként feloszlik a világéterben; ugyanígy meghatározott idő múlva az asztráltest is. A szellemi ökonómia érdekében ennek a törvénynek a bevezetése történt meg ekkor. Így volt ez az ősi atlantiszi orákulum-helyek hét legnagyobb beavatottjának étertestével is.

Mit jelent az, hogy önmagunkon dolgozunk? Ez azt jelenti, hogy megtisztítjuk étertestünket és asztráltestünket. Nos, ez a teljesen áttisztított, spiritualizált étertest és asztráltest nem oldódik fel a halál után, hanem a spirituális ökonómia törvénye szerint megőrzik azokat (röviden: a misztériumhelyeken megvan ennek a megőrzésnek az eszköze, módja, amit a misztérium-iskolák megőrizték, de nagyon messzire vezetne, ha erről most többet mondanék). De hogy a nagy beavatottak éter- és asztráltestének megőrzését elérhesse, ezért a nagy Nap-orákulum beavatottja meglátogatta az összes orákulum-helyet, összegyűjtötte a hét legnagyobb atlantiszi beavatott étertestét, és magával vitte. Majd bölcsességével bizonyos számú embert kinevelt, hogy az eljövendő kultúráért tevékenykedjenek. Ez a nagy individualitás úgy nevelte a köréje gyűlt embereket, hogy egyre tehetségesebbek és tisztábbak lettek. Ugyanis bizonyos idő után az atlantiszi orákulum hét nagy beavatottjának hét legjelentősebb éterteste beletagolódott hét emberbe, akik énjüket, megítélési készségüket illetően egyszerű emberek voltak, kívülről tekintve nem voltak jelentősek; azonban magukban hordták a hét legjelentősebb beavatott kiválóan fejlett étertestét. Engedték, hogy ezek beléjük áramoljanak, és ezáltal, inspiráció útján megfelelő időpontban ki tudták árasztani a fejlődés látomásait, nagy és hatalmas igazságait, és mindezekről a magasrendű ismeretekről beszélni tudtak.

Ezt a hét embert, a bölcsességnek ezt a hét képviselőjét a nagy beavatott oda küldte, ahol a szellemi dolgokat, a szellemi világot leginkább megértették; vagyis a régi Indiába. Ott az embereknek még megvolt az az érzésük és tudatuk, hogy egykor a szellemi világból származtak, az istenség öléből születtek. Illúziónak tűnt tehát számukra ez az egész fizikai világ. Visszavágytak az isteni világba, azokhoz az isteni és szellemi lényekhez, akikkel valamikor együtt éltek. Ezekhez az emberekhez tudott szólni ekkor a hét bölcsesség-hordozó. Szent risiknek nevezték őket; ők vezették be az Atlantisz utáni kultúra hajnalát. Ez lehetővé tette mindezeknek az embereknek és népeknek, akik Atlantiszból elvándoroltak, és akik megőrizték tudtukban vágyódásukat a szellemi világ isteni-szellemi lényei iránt, hogy hírt kapjanak erről a világról és megtalálják az utat, hogy oda ismét visszataláljanak.

Azonban jöttek más idők is; voltak népek, amelyek nem csupán arra voltak szánva, hogy belelássanak a szellemi világba, hanem olyanok is, akik meg akartak alapítani egy új kultúrát és szeretni akarták ezt a fizikai világot; akik nem csupán máját, illúziót láttak ebben a fizikai világban, hanem kezdték megérteni, hogy ez a fizikai világ csupán kifejezése, fiziognómiája a mögötte álló szellemi világnak. Ez a második periódus az óperzsa kultúra, a Zarathusztra-kultúra volt. A külső történelem csupán egy viszonylag későbbi Zarathusztrát ismer, és nem is sejti, hogy ezekben a régi időkben szokásos volt hogy a nagy vezetők nevét az utódaik is megkapták. Mi itt a legnagyobb Zarathusztráról beszélünk, aki a Nap-orákulum beavatottjainak legbensőbb tanítványa volt. Meg kellett találnia az összefüggést, a kapcsolatot a szellemi és az érzéki világ között. Ez volt a feladata. Az ő dolga volt az, hogy megvilágítsa a tanítványainak, hogy ez a fizikai napkorong azoknak a szellemi lényeknek a teste, akiknek lakóhelye a Nap, és hogy ez az egész fizikai világ isteni-szellemi lények fizikai testrészeinek és végtagjainak tekintendő. Ahogy a Nap körül egy nagy aura van, úgy van az ember körül egy kis aura, amely mikrokozmikus kifejezése a nagy aurának. A Nap a Napszellem teste, amely a régi atlantiszi idők Nap-orákulumában nyilatkozott meg. Ez a Napszellem a szellemi látó Zarathusztrának láthatóvá vált. A Napszellemet nevezte nagy Nap-aurának Később a szellemtudomány Ormuzdnak nevezte, ez ugyanaz a lény, akit Zarathusztra Ahura Mazdának nevezett. A fizikai Napban az embereknek Ahura Mazdát kell látniuk, és szembe kell szegülniük Ahrimán csábításának, aki az atlantiszi idők utolsó harmadában, a fizikaiságban él, és az emberek lelkét támadja kívülről az érzetek útján. Ezzel szemben Lucifer az emberek lelkét belülről ragadja meg. Zarathusztra feladata az volt, hogy felgyújtsa, felébressze az emberben azt az érzést, hogy lelkével a nagy Napszellem felé forduljon. Ezt hatalmas szavakkal tette, olyan szavakkal, amelyeket a mi nyelvünkkel nem lehet kifejezni. Mindaz a nagyszerűség, ami az Avestában található, bármilyen szépek is ezek az írások, csupán gyenge külső kifejezései Zarathusztra fenséges szavainak. A mi nyelvünkön nagyjából a következőkben lehet azokat visszaadni:

„Szólni akarok, halljátok, és hallgassatok meg engem Ti akik közelről és távolról áhítoztatok utána - beszélni akarok arról, amit a világon a legnagyobb, a leghatalmasabb kinyilatkozott, a nagy, a hatalmas Ahura Mazda. Nos, hallgassatok meg engem, és jól jegyezzétek meg: a Gonosz, a szájával tévhitet tanító, soha többé ne vezesse félre az emberiséget - mert Ő Ahura Mazda, a Hatalmas megnyilatkozik! Aki nem akarja meghallani szavaimat, ahogy én mondom, és ahogy én gondolom, az pórul fog járni, ha az Idő vége elkövetkezik.”

Máskor így szól Zarathusztra:

„Oly nagy és hatalmas Ő, aki nekem megnyilatkozott a Napban, hogy én mindent odaadok Neki. Szívesen feláldozom Neki testi létemet, érzékszerveim éteri életét tetteim kifejezését.” (asztráltestemet)

Ez volt az a fogadalom, amelyet egykor Zarathusztra tett.

Zarathusztrának két tanítványa volt. Az egyikkel közölte szellemi úton mindazt, amit szellemi látó asztrális szervekkel látni lehet. Ez a tanítvány Hermész néven testesült meg újra, és egyiptomi volt. A másikkal közölte mindazt, amit egy szellemi látó étertesttel tudni lehet, az Akasha Krónika bölcsességét; ez volt Mózes. Mózes könyveiben ezeket megtalálhatják.

Hermésszel, aki újratestesülésekor Zarathusztra asztráltestét hordozta, nem csupán a tanítást közölte, hanem átadta neki saját lényét is, odaáldozta részére asztráltestét. Tehát az ő bölcsessége volt az, amit Hermész a harmadik kultúrkorszak hordozója hirdetett.

A másik tanítvány is újratestesült, akinek az étertestébe árasztotta a bölcsességet. Az ő újraszületésénél lényébe Zarathusztra saját éterteste szövődött bele, amelyet feláldozott. Ez a tanítvány Mózes volt. A vallásos okiratokban ilyen tényeket mindig találhatnak, bár csak burkoltan céloznak rá a szent írások. Olvassák el Mózes születésének történetét. Mi történt ott? A gyermeket egy nádból font kosárban a vízre tették. Mit jelent ez? Hogy el volt zárva az egész világtól. Az én és az asztráltest nem tudott megnyilvánulni addig, míg az étertest princípiuma nem érvényesült. Hogyan történik ez? Azalatt az idő alatt, míg Mózes a kosárban a vízen el volt zárva, felragyogott benne a beleszövődött étertest, csak ezután tudott az asztráltest és az én dolgozni. A teremtés hatalmas képei, amelyek az emberiséget még sokáig foglalkoztatni fogják nem mások, mint az Akasha Krónika képei. Okkultizmus nélkül mindez nem érthető meg.

Nos, most az Atlantisz utáni idők negyedik korszakában vagyunk a görög-római korban. Mindez ideig az embereket úgy nevelték, hogy a Földet szeretniük kellett. De voltak olyanok is, akik az atlantiszi időkben az istenek társai voltak. Így tehát jogos a kérdés: hol vannak ezek, hol van az énjük a régi idők nagy beavatottjainak? Ezeknek az éneknek - akik az atlantiszi időkben egyre puhább, finomabb testekben léteztek - a földi jelenléte úgy értendő, hogy ezek az individualitások csupán annyi ideig testesültek meg, amennyi idő szükséges volt arra, hogy az ősi világbölcsesség és ősi kozmikus spiritualitás összefüggését az emberiség számára megőrizzék.

Egy ilyen nagy individualitás volt a nagy Buddha, aki valóban be tudta tölteni a régi keleti írásokat azzal a mély bölcsességgel, spirituális erővel, amelyeket azokban megtalálunk. A róla szóló közléseket, mint okkultisták fogjuk fel, és tudjuk, hogy azokat szó szerint kell venni. Ha például az áll benne: „Születésekor úgy világított, mint a ragyogó Nap”, akkor ez így igaz; vagy ha azt mondja: „Az utolsó inkarnációmat teljesítettem, ezen túl nem kell többé a Földre lejönnöm, hacsak nem önként.”

Az Atlantisz utáni időben az intellektuális megismerést is elsajátította, és megértjük őt amikor azt mondja, hogy megvilágosodott előtte azoknak az in- karnációknak és beavatásoknak sora, amelyeket átélt:

Előttem állott az alakok ragyogó fényessége -
de az én intuícióm nem volt még elég tiszta!

Láttam a megismerés szellemeit -
de az én intuícióm még nem volt elég tiszta!

Láttam a beavatás helyét -
De az én intuícióm még nem volt elég tiszta!

Társuk voltam, közéjük tartoztam:
Most már intuícióm tiszta volt!

Íme ez Buddha megvilágosodása.

Egyike volt azoknak, akikkel a rózsakeresztes szellemtudományban együtt élünk. Három Mestert ismertünk meg: Zarathaszt, Szkithiánoszt és Boddhát vagy Buddhát.

Láthatjuk, hogy ezek a nagy vezető személyiségek hogyan illeszkednek bele a jelenbe. Az okkultista mindezt megvizsgálhatja. De a spirituális ökonómiában nem csupán a nagy szellemek örökségét őrzik meg, hanem mindazt, ami az emberiség számára értékes. Vegyük például Galilei nagy személyiségét, aki a XVI. század fizika-tudományában óriási dolgot alkotott. Galileiben olyan étertest élt, amely halála után nem mehetett veszendőbe. Messze attól a helytől ahol Galilei működött, a XVIII. század közepén élt egy személyiség, aki gyermekkorában áhítatosan, évtizedeken keresztül készült fel valami nagyra. Mélyen Oroszországban a Fehér-tenger mellett a legegyszerűbb körülmények között élt egy személyiség, akit Mihail Lomonoszovnak neveztek. Ismeretlenül, pénz nélkül jutott el Moszkvába, ott tanult. Megalapította az orosz nyelvtant. Lomonoszov (született 1711-ben) Galilei étertestét hordozta magában. És akkor úgy adódott, hogy egy személyiség, aki tudta, hogy Galilei étertestét megőrizték és éppen jelen volt, amikor ezt a jelenséget az okkultizmus útján kikutatták, megtalálta ezt az összefüggést, és ez a személyiség egyáltalán nem ismerte Lomonoszovot. Ez nem szégyen, nem lehet mindent tudni a fizikai síkon.

Most láthatjuk, hogy a spirituális ökonómia alapján az értékeset megőrzik és ezáltal a múlt a jelennel összekapcsolódik. Így a rózsakeresztes misztériumokban meg lehet találni azt az individualitást is, aki a fizikai síkon Buddhában testesült meg, és aki Atlantiszban mint bodhiszattva csak étertestében élt, majd mint Buddha egészen a fizikai testig szállt le.

Most vessük pillantásunkat Buddha idejére, majd Zarathusztra idejére, majd arra, mit tettek a lelkek a közbülső időben. Akkor egyfelől előttünk van a tanítás Ahura Mazdáról, másfelől pedig az ember, aki a Földet egyre jobban megszereti. Gondoljuk magunkat még egyszer az indiai, majd a káldeus-asszír-babilóniai időkbe. Ezekben az időkben a lélek egyre jobban elvesztette összetartozását a szellemi világgal. A görög időkben pedig annyira megszerette a Földet, hogy egy nagy görög hős kijelentését igaznak vehetjük, amikor azt mondta: „Inkább lennék koldus a felső (fizikai) világban, mint király az árnyak birodalmában!”

Ebben az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a görög-római korban, az emberek mindent gyönyörűnek találtak a világban. A látó például, fizikai szemmel megcsodálhatja Paestum templomának romjait, gyönyörködhet a formák szépségében, a vonalak bájában. Ha pedig szemét elfordítja és a szellemi világ felé néz, ott mindebből semmit sem talál; mintha ott mindenki kialudt volna. Így volt ez a lelkekkel is a halál és újraszületés között. Szigorúan bezárva individualitásukba, úgy érezték magukat, mintha minden szellemtől el volnának vágva, és csupán a fizikai világ után vágyódtak, a szépre, a szépségre. Ebbe a szigorú bezártságba kellett Ahura Mazdának bevilágítania; magának a Nap vezetőjének kellett leszállnia. Emberré kellett válnia a fizikai világban, hogy segítséget hozzon a holtaknak és az élőknek: embernek kellett lennie az emberek között. A Napban élő magasztos, isteni szellem száll alá a Földre, és jelenik meg egy emberben. Előzőleg az elemekben jelent meg Mózesnek, az égő csipkebokor tüzében és a Sínai-hegy lángjában. Az izraeli népnek nem volt szabad „faragott képet” készíteni istenéről. Miért? „Semmiféle külső lény nem nevezhet meg engem. Csak egy egészen másik név nevezhet meg engem: Én vagyok az Én Vagyok”. A Napszellem nevét csak az emberben találhatjuk meg. Ami mint Én él az emberben az a Krisztus-lény.

A Jehova-kinyilatkoztatás megelőzte Krisztust. Ez az az idő volt, amikor a Krisztus-lény mind lejjebb szállt. Hogyan is dicsőítette egykor Zarathusztra a magas Naplényt? Mit akart neki feláldozni? Testet, értelmet, életet és beszédet. Zarathusztra újra született, mint a nagy Buddha kortársa. Éter- és asztráltestét, amelyet odaajándékozott, feláldozott, saját maga fel tudta építeni. Mint Zarathosz vagy Nazarathosz születik meg újra, és ő lesz a tanítója Püthagorasznak, aki maga is újra születik, mint a három keleti bölcs egyike, majd egyik tanítványa lesz a Názáreti Jézusnak. Zarathusztra, aki egyszer már feláldozta asztráltestét és étertestét, képes arra, hogy külső burkát is odaadja annak, akit egykor megjövendölt, aki most a nyugati okkultizmus Jézus Krisztusa. A Názáreti Jézus a Napszellem rendelkezésére tudta bocsátani saját testét; ő elmondhatta: Én vagyok a Világ Világossága!

A misztériumok mindig is ismerték a Krisztuslényt: a régi Indiában a hét risi Vishva Karmannak nevezte. Ahura Mazdának nevezte Zarathusztra; Ozirisz- nak nevezték Egyiptomban, Jahvénak vagy Jehovának nevezte a zsidó nép. És most, a negyedik kultúrkor- szakban ugyanaz a lény három évig élt ezen a fizikai Földön. És Ő az, aki a jövőben újra egyesíteni fogja a Napot és a Földet. Amikor a vér a Megváltó sebeiből a Golgotán kifolyt, akkor kötötte össze magát Krisztus misztikusan a Földdel, akkor jelent meg a Föld aurájában. Azóta ott látható. Ki volt az első, aki Őt ott látta? Pál volt az, aki legtöbbet tette a kereszténység elterjesztéséért. Mi tette Sault Pállá? Nem a tanítások, nem a palesztinai események, hanem a damaszkuszi esemény, egy érzékfeletti esemény. Azelőtt nem tudta elhinni, hogy aki oly szánalmasan halt meg a keresztfán, az a Krisztus lehet, de mint a kabbala beavatottja tudta, hogy ha Krisztus a Földön meg fog jelenni, a Föld aurájában lesz látható. Ez volt Pál damaszkuszi élménye. Így lett Saulból Pál. Azt mondta magáról, hogy koraszülött; Buddháról is ezt mondják. Ez azt jelenti, hogy egy ilyen lény nem süllyed bele túl mélyen az anyagba. Ő látta és tudta, ki a Krisztus, amikor a damaszkuszi úton szellemi látóvá lett.

Krisztus, mint bodhiszattva működött Buddhában. A Golgotai-esemény óta Ő a Föld szelleme, és azóta a Föld aurájában található. Egy új fény gyúlt ki ezen, és a másik világon is, ezt a Krisztus-princípium gyújtotta fel. A Názáreti Jézus teste - éterteste, asztrálteste és énje - számos példányban megsokszorozódva létezik a szellemi világban. Rendkívül jelentős dolog, amit ezzel mondunk. Ennek megértésére számos példa van a természetben. Gondoljunk a gabonaszemre, amely gabonaszárrá lesz, és eközben erősen megsokszorozódik. Ez a látszólag egyszerű természeti folyamat hasonlatos a szellemi világ törvényszerűen lefolyó eseményeihez. A Názáreti Jézus éter- és asztráltestének, énjének számos másolata létezik, hogy a Krisztus-princípium átmeneti hordozói magukba fogadják. Olyan jelentős az, ami a Krisztus-princípiummal összefügg, hogy ezt csak fokról-fokra tudja az emberiség felfogni.

Például a Názáreti Jézus étertestének egyik másolatát viselte Augustinus. Ezt tudva jobban meg fogják érteni Augustinus életét, tévedéseit és cselekedeteit. Az énje és asztrálteste magukra maradtak és csak étertestében élt nagy misztikus adottsága. Assisi Ferenc és Aquinói Tamás lényébe a Názáreti Jézus asztráltestének egy másolata szövődött be, ezáltal váltak olyan hatalmas tanítókká. Ők abból merítették az erőt működésükhöz, amiben annak idején Krisztus élt.

Néha az ilyen beleszövődéseknél külső körülmények, események, természeti katasztrófák játszanak közre, illetve segítenek. Aquinói Tamásról mesélik, hogy villám csapott be abba a helyiségbe, amelyben tartózkodott, és a bölcsőben a mellette fekvő testvérkéjét halálra sújtotta, őt pedig megkímélte. Számára ez a mellette bevágott villám azt jelentette, hogy az elemekből származó erő, segít neki abban, hogy felvegye magába Jézus Krisztus asztráltestének másolatát. Thüringiai Erzsébetben is volt a Názáreti Jézus asztráltestének egy másolata.

Zarathusztra vagy a Názáreti Jézus egyike a három rózsakeresztes mesternek. Az ő énjének másolatai, vagyis egy olyan én, amelyben a Krisztus-szellem maga lakott, sokszorosított példányban van jelen a szellemi világban. Az emberiség fejlődésére való tekintettel a szellemi világban reánk várnak a Názáreti Jézus énjének másolatai. Olyan emberek, akik képesek a spirituális bölcsesség és szeretet magasságáig felemelkedni, azok kandidátusai, jelöltjei annak, hogy megkapják a Názáreti Jézus énjének másolatát, akkor ők Krisztus-hordozók, igazi Krisztoforok lesznek. Ők lesznek az előkészítői Krisztus jövőbeni megjelenésének.

Erőt ad a jövőért végzett munkánkban, ha tudjuk, milyen individualitások állnak a jelentős emberek küldetése mögött. Van arra lehetőség, hogy ezeket a tényeket megvizsgáljuk, ellenőrizzük. Nem mindenki képes kikutatni, ami a fizikai világ kulisszái mögött történik, de ellenőrizni azt, amit kikutattak a szent Írásokból a kereszténység előtti és utáni időkben egyaránt; ezt bárki megteheti. És ha ezek a tények megvilágosodnak megértésünk előtt, akkor szellemi vérünkké válnak.