Vannak középeurópai térségünkben olyan megbeszélendő dolgok, amelyeket már az okkultizmus mélyéről kell felhozni. Gondoljunk vissza az időben, és szálljunk le mindig régebbi korokba az Atlantiszon is, s úgy találjuk majd, hogy az embernek akkor mindig másféle alakja volt. Az ember éterteste az Atlantisz egy bizonyos idején még nem olyan szorosan volt összekötve a fizikai testtel. Még az atlantiszi kor utolsó harmadában az étertest a fizikai testnél magasabb volt. A fejlődés tehát abban áll, hogy az éterfejnek ez a kiemelkedő része behúzódik a fizikai fejbe. A lovaknál még ma is magasabb az éterfej, az elefántoknál még jobban kiemelkedik. Az atlantiszi időben is kiemelkedett az ember éteri feje, és később egyre jobban behúzódott. Egy ilyen áttetsző lénytagnak a behúzódása egy sűrűbbe ugyanakkor még valami mást is jelent. Megsűrűsödést jelent. Akkoriban az ember fizikai feje is egészen más volt, mint később. Menjünk még messzebb visszafelé, akkor a fizikai fej még egészen lágy volt. Azáltal, hogy az éteri fej behúzódott, a fizikai fej megsűrűsödött. A középső atlantiszi korban az embernek óriási mértékben hajlama volt arra, ami beteges maradványként maradt fenn, a vízfejűségre és a csontlágyulásra; ugyanakkor tehát az éterfej behúzódásával a vízszerű anyag megkeményítette azt, ami a lágy fizikai fejből képződött. Ez olyan, mintha egy víztartály egy része megkeményedne, és jég képződne belőle. Ez a kép eléggé pontosan adja vissza a valóságot. Ami így a fejjel történt a későbbi korban, az az ember többi részében korábban már lezajlott, tehát az ember egy lágy anyag kristályosodásának tekinthető.

De hol van az emberi én? Ez hajdanában az ember környezetében volt, és az én behúzódásával a testbe megkeményedtek az ember felső végtagjai. Azáltal, hogy kívül volt, volt még egy további sajátossága: ezekben a régi korokban, csoportlelkiségben élt. Éppen a fizikai testbe való behúzódása hozta létre azt, hogy individuális énné váljék. Gondoljuk el, hogy valahol 12 ember ül egy körben. Az emberi fejlődéssel, ahogy megkapták, mindegyiknek megvan a saját énje, és 12 én ül körben. Az atlantiszi korban a 12 én kívül volt. Ebben az esetben el kell képzelnünk, hogy az énnek mintegy más tulajdonsága van, olyan, mint egy aura, amely szétterjed, egy éterikus körtest, amely egyfajta egységet jelent. Csak azáltal, hogy az összes én a testbe húzódott, záródott le egyik a másiktól. Ott a körben azonban még egységet képeznek. Ez egy kép, de ezáltal szemléletet nyerhetünk a csoportlélekről. Természetesen azok az emberek, akiknek énje kívül van, sokféleképpen szétszóródhatnak a világban. Egy embercsoport, amely messzire szóródott szét a Földön, mégis képes arra, hogy egy kört alkosson, egy-egységet. Tehát elmondhatjuk: volt egy olyan embercsoport az atlantiszi világon, amely azáltal volt összekötve, hogy énjük egységet képezett.

 Volt négy csoportlélek, amelyeknek énje összeköttetésben volt, és négy csoportlélek énjük volt. Az egyik ember például élhetett Nyugat-Ázsiában, a másik Kelet-Amerikában vagy Ausztráliában, és így tovább. A négy csoport csoportlelkei bensőséges összetartozásban éltek. Arról a sajátosságukról, hogy egymásba folynak, a négy apokaliptikus állatot, az Oroszlánt, a Sast, a Bikát és az embert nevezték el.

Miért tudták így nevezni őket? Helyezzük csak vissza magunkat szemléletünkben a korai lemúriai időkbe. Ekkor azokba az időkbe megyünk vissza, amikor azok a lelkek, amelyek most emberi testben testesülnek meg, még nem szálltak alá fizikai testbe. Az a valami, amit már fizikai értelemben embernek lehetett nevezni, még nem volt meg, sőt még azoknak a testei sem, akiket később embernek nevezhetünk.

A groteszk fizikai lények között - még mindenük igen lágy, sikamlós anyagból volt, amely nem sokban különbözött a folyékonyan izzó környezettől - már megvoltak a fizikai emberi test előfutárai, de ezek még nem az ének voltak. A négy csoportlélek egészen különleges alakkal rendelkezett, olyannal, amelynek már meghatározott fizikai formái voltak, tehát az Oroszlán-lélek hajlamos volt arra, hogy más formákkal inkarnálódjék, mint a Bika-lélek, és így tovább. Ez a lemúriai Föld-korszak egy igen korai időszaka volt. Az egyik csoportlélek hajlamos volt arra, hogy egyfajta meghatározott fizikai anyagiságba inkarnálódjék, egy másik pedig egy másfélébe. Az egyiknek tehát egészen határozott kinézete volt, a másiknak másféle. Tehát a fizikai emberiség is sokoldalú képet mutatott.

Volt tehát az egyik csoport, amely különösen erősen fejlesztette ki azokat a szerveket, amelyeknek inkább a szív funkciójával volt dolguk, amelyek úgyszólván egyoldalúan a szív alapján fejlődtek, s így tehát egy különösen agresszív elem fejeződött ki bennük. Ezek bátor, hódító természetűek, akiknél tehát a szív erőteljesen fejlett. Másoknál különösen a táplálkozás, az emésztés szervei váltak erőssé; a harmadiknál kiváltképp a mozgás, tehát a mozgásszervek alakultak ki. A negyedik csoportnál minden egyenletesen oszlott el, a nyugalom, a csend és az agresszivitás. Az a csoport, amely a szívet alakította ki, azokat fogta át, amelyek az Oroszlán csoportlelkéhez tartoztak. Azok, amelyekhez az emésztőszervek alakultak ki, a Bika csoportlelkéhez tartoztak. Azok, amelyek könnyen fel tudtak emelkedni, tehát a mozgékonyságot képezték ki, a Sashoz tartoztak, és azok, amelyeknél minden szépen, harmonikusan jutott kifejezésre, az emberekhez tartoztak.

Mit találtunk volna, ha egy utazást tettünk volna a Földön? Egy olyan faji jelleget találtunk volna, amelyről elmondhattuk: ez az Oroszlánokra emlékeztet. Ez egyfajta agresszív emberi forma volt. Egy másik fajta a bikaszerű ember látványát nyújtotta volna; egy harmadik fajta erőteljesen látnoki volt. Akik idetartoztak, mindent csöndes nyugalomban végeztek, amit a fizikai síkon tenniük kellett. Általában volt valamijük, ami a többiekhez viszonyítva eltorzult. Röviden, olyanok voltak, akik fizikai testükkel nem sokat törődtek, s azt ezért kezdetben megkeményítették, kiszárították, de sok szellemiséggel is rendelkeztek, víziókkal és ezekben mélyen hittek; ezek voltak a Sas-emberek. A többieknek olyasvalamijük volt, ami az összes többi részből tevődött össze.

Nos, még valami hozzájárult mindezekhez. Ha ilyen messzire megyünk vissza, hogy Földünk ilyenfajta viszonyaival találkozunk, akkor azt is tanácsolnunk kell magunknak, hogy minden, ami a Földfejlődés folyamán végbement, azért történt, hogy a szellemi eseményeket szabályozza. Hiszen akkor minden csak kerülőút volt ahhoz, hogy eljussunk a mostani emberhez. Az embernek azt is látnia kellett volna, hogy ezek a szervezetek, minden olyan erő, amely a szív felé törekedett, különös vonzóerőt gyakorolt az étertest azon alakjára, amelyet az étertest férfias formájának kell neveznünk. Ez az Oroszlánfaj tehát az emberek egy olyan minőségét ölelte fel, akiknek kívül oroszlántestük volt, belsőleg pedig férfias étertestük. Azoknál, amelyek inkább a Bikafajhoz tartoztak, különös vonzóerő alakult ki a nőies étertesthez. Ezeknek a Bikatest csíráknak tehát ismét hajlamuk volt arra, hogy nőies étertestet öltsenek fel, és összekössék vele magukat. Úgy találjuk tehát, hogy a Földet egy oroszlánszerű faj népesíti be, amely férfias étertesttel, és egy bikafaj, amely nőies étertesttel kötődött össze. Ez folytonosan működik és átalakul. Az oroszlánszerű és a bikaszerű közötti kapcsolat különösen fontos azokban a régi korokban. Ezeknek a férfias étertesteknek megvan az a képességük, hogy magát a fizikai oroszlántestet megtermékenyítsék, így az emberiség szaporodásáról az oroszlánszerű faj gondoskodott. Ez a megtermékenyítés a szellemiből történt, egy másik lény közreműködése nélkül.

A Bikafajnál visszamaradt az, ami nőiessé vált. Míg az oroszlánszerű faj megtartotta a szaporodás lehetőségét, sőt még fokozta is, a másik folyamat egyre inkább visszaszorult, az emberiség Bikafaja mindig terméketlenebbé vált. Mi volt ennek a következménye? Az egyik oldalon létrejött az emberiség fele, amely a megtermékenyítésért maradt fenn, a másikon egy olyan, amely elvesztette az önmegtermékenyítés lehetőségét. Az emberiség egyik része férfias, a másik nőies volt. A mai nőies természet férfias étertesttel rendelkezik és fordítva. A fizikai női test a korábbi oroszlánjellegből keletkezett, és a mai fizikai férfitest a korábbi fizikai bikatest utóda.

Míg a szellemiségnek az emberben közös az, eredete, később a leírt formában a nemek szétválasztódtak. Ezért van a nőben fejlődése folyamán valami oroszlánszerű, még ha elrejtve is. De az embernek csak a nők lelkét kell tanulmányoznia, és megtalálja a bátorságot, például akkor, ha a nő ápolónővérként a háborúba vonul, és ott nagyfokú áldozatkészséget, óriási bátorságot tud kifejleszteni magában az emberiség szolgálatában. A mai férfitestnek inkább a fizikai alkotásban feloldódó tevékenysége van, s ezért inkább a bikajellegnek felel meg. A csoportlelkek, tehát az isteni-szellemi lények úgy dolgoznak, hogy munkájukat összehangolják. Ezeknek az isteni-szellemi lényeknek a harmonikus munkája tehát a mai emberiségben rejlik. Ezt az egészet csak képekben lehet ábrázolni, de ezek a képek termékenyítőleg hathatnak a megismerésre. A külső fizikai férfitest olyasmi, ami bikaszerű.

Ezeket a szent és magas dolgokat igen komolyan kell venni, s csak akkor érthetők meg a helyes mértékben. Azoknak, akik természettudományos képzésben részesültek, könnyű kell legyen a női test megértése, és ugyanúgy a férfitesté is. A tudomány mindaddig terméketlen lesz, amíg nincs sejtése arról, hogy a tények e belső szövetébe bele kell látnia. Az okkultisták sokkal többet tudtak a régi korokban ezekről a tényekről.

Az emberek egy fajtájának oroszlánteste volt, felvette az én-jelleget, és ezáltal egyre inkább változtatta a formáit, s így vált női testté. Egészen más jellegűvé változtak, olyanná, amely nem részesedett a szellemiből, s ezek voltak az Oroszlánok. Azok, amelyek nem részesedtek a szellemiségből, alkotják a mai oroszlánformát, s azok, akik valamennyire részesedtek ebből, a mostani női alakot. Olyan dolgokat kell tehát megértenünk, amelyek a mai emberi nem számára igen groteszknek tűnnek. Ilymódon még sok különböző megvilágítását adhatnánk ugyanennek a dolognak. Az antropozófiai tanulás olyan, hogy az embernek először arra kell felfigyelnie: van ez a négy csoportlélek - majd látja, hogy a csoportlelkek megjelennek az egész emberiségfejlődésben, s végül azt szemléli, hogyan mutatkozik meg ma e csoportszerűség fizikai aspektusa.

Olyan ez, mintha volna egy lámpánk, és egy dolgot különféle oldaláról megvilágítanánk. De egy megvilágítást nem szabad örök és elévülhetetlen dogmának tekinteni, hanem a különféle megvilágításokat kell figyelembe venni. Az olyan összejövetelekről, mint az előzőek, vigyük magunkkal a toleranciát, hogy a megvilágítás nem lehet ugyanolyan különböző oldalakról, hanem ebbe a tolerancia igazi belső szellemét kell belevinnünk. Külsődlegesen el fogják viselni az emberek, ha megértették, hogy legkülönbözőbb gondolatformák létezhetnek egymás mellett; különben hiábavaló mindenféle beszéd a szeretetről. A mi antropozófiai mozgalmunkban ennek a szellemnek a legmélyebb megértése kell teret nyerjen. A legkülönfélébb helyekről odahajolhatunk lelkünkkel, szívünkkel ahhoz, ami mindnyájunkat összeköt, a nagy antropozófus ideálokhoz, s ekkor elő tudjuk idézni azt, aminek egy szellemi szervezetnek lennie kell, ami nő és fejlődik: antropozófiai ügyünk életét, amelyre minden oldalról rá kell sugároznunk erőnket.