Ma a fájdalom egyszerű formáiból, ennek elementáris megjelenéséből kell kiindulnunk. Ha az ember megvágja az ujját és fájdalmat érez, vagy a kezén zúzódást szenved, vagy levágják és fájdalom lép fel, ez a legegyszerűbb, legprimitívebb fajtája a fájdalomnak; ezzel kell ezt a szemlélődést kezdenünk. Ha jó emberismerő tudósokat, pszichológusokat kérdezünk, hogy mivel tudnak hozzájárulni a legegyszerűbb fájdalom megmagyarázásához, akkor éppen manapság ezek a pszichológusok szinte mulatságossá válnak. Ők figyelemreméltó felfedezést tettek: rájöttek arra, hogy a fájdalmat nem másként lehet magyarázni, mintha az embernek még a különféle érzékekhez, a szag-, a látó- és hallóérzékhez még egy fájdalomérzék is társulna, olymódon, hogy az ember ezzel az érzékkel ugyanúgy érzékeli a fájdalmat, mint ahogy a szemével a fényt és a fülével a hangokat. Azt mondják: az ember érzi a fájdalmat, mert van fájdalomérzéke. A külső tapasztalat ugyan semmiféle kiindulópontot nem ad, amely arról beszélne, hogy egyfajta fájdalomérzéket tételezzünk fel, de ennek ellenére a tisztán megfigyelésre támaszkodó tudományt ez egyáltalán nem tartja vissza attól, hogy ezt feltételezze. Éppenséggel feltalálja a fájdalomérzéket. De mi a továbbiakban nem akarunk erről tudomást venni, hanem feltesszük a kérdést: hogyan jön létre egy ilyen egyszerű, primitív fájdalom, ha az ember megvágja az ujját, hogyan érezzük ezt?

Az ujj a fizikai test egy része. A külső fizikai világ anyaga van jelen benne. Az ujjat áthatják a test éteri és asztrális részei, amelyek az ujjhoz tartoznak. Mi a feladatuk ezeknek a magasabb részeknek, az éterinek és az asztrálisnak? Az ujjnak a fizikai felépítése, amely szénből, hidrogénből, oxigénből, nitrogénből, stb. áll, ezek a sejtek, amelyek benne vannak, nem lehetnének ilyenek, ha mögöttük nem állna a tevékeny főszereplő, a formáló és felépítő, az étertest, amely egyúttal az ujj kialakulásába is hatott olymódon, hogy a sejtek ujjá illeszkedtek össze, amikor is ezek a sejtek elérték mostani összeillesztettségüket, s akkor megakadályozta, hogy ujj leessék, vagy felbomoljék. Ez az étertest áthatja, átéterizálja az egész ujjat, s ugyanabban a térben van, mint a fizikai ujj. De az asztrális ujj is ott van. Ha az ujjal valamit érzünk, nyomást vagy egyéb észleletet, akkor természetesen az ujj asztrálteste ennek a közvetítője, mivel az érzület az asztráltestben van.

Ez semmiképp sem puszta mechanikus összhang a fizikai, az éteri és az asztrális ujj között, hanem ez az összhang folyamatosan élő. az éterikus ujj mindig áthevíti és erejével áthatja a fizikai ujjat, folytonosan dolgozik az ujj belső részeinek megformálásán. Milyen sajátos funkciója van akkor az éteri ujjnak a fizikai ujjon? Az, hogy e részek felett, amelyekkel a legapróbb részletekig össze van kötve, a megfelelő helyen megfelelő kapcsolatot teremtsen.

Gondoljuk el, hogy megkarcoljuk a bőrt és ezáltal megsértjük: ezzel a vágással megakadályozzuk az éteri ujjat abban, hogy a részeket a helyes módon rendezze el. Ez benne van az ujjban és részeit össze kellene tartania. Ez a mechanikus bevágás különválasztja őket, s így az éterikus ujj nem tehet mást, mint amit tennie kell. Ugyanabban a helyzetben van, mint mi lennénk, ha például valamiféle eszközt készítenénk elő, hogy a kertben dolgozzunk, s valaki eltörné ezt az eszközt. Így az ember nem tudja úgy elvégezni munkáját, ahogy szeretné. Most nélkülöznie kell, amihez hozzá akart fogni. Ezt a tehetetlenséget leginkább nélkülözésnek nevezhetjük. A beavatkozásnak ezt a lehetetlenségét érzi az ujj asztrális része fájdalomnak.

Ha az embernek levágják a kezét, akkor csak a fizikai kezét vághatják le, nem az éteri kezet, s ez ekkor nem tud működni; ezt az óriási nélkülözést érzi az asztrális kéz fájdalomnak. Így az éterikus és az asztrális együtthatásával a legprimitívebb, legelementárisabb fájdalom lényét ismertük meg. Így keletkezik ténylegesen a fájdalom, és addig tart, amíg az asztrális ebben a külön testrészletben hozzászokik ahhoz, hogy ezt a tevékenységét már ne végezze.

Vessük össze most ezzel a kamalókában érzett fájdalmat. Ott az ember hirtelen meg van fosztva egész testétől, ez már nincs ott, és az étererők már nem tudnak beavatkozni. Az asztráltest érzi, hogy az egészet már nem tudja organizálni, kívánja azt a tevékenységet, amit az ember csak fizikai testével végezhet, s ezt a nélkülözést fájdalomnak érzi. Minden fájdalom elfojtott tevékenység. Minden elfojtott tevékenység a kozmoszban fájdalomhoz vezet, s mivel a kozmoszban a tevékenység gyakran el van fojtva, a fájdalom egyfajta szükségszerűség a kozmoszban.

De valami más is bekövetkezhet. A kéz egy bizonyos fokig a nélkülözési folyamat és hasonlók révén visszahozható a maga sajátos, eleven tevékenységéhez, és ezáltal funkciói elfojthatók. Ez például az az eset amikor az ember sanyargatni kezdi magát.

Így testének korábban mozgékony és tevékeny szerveit bizonyos módon nyugalomba hozza. Akkor például a kéznél az éteri kéz asztrális része kihúzódik. Ennek ekkor erőtöbblete van, elvesztette feladatát, ennek ellenére éppen olyan élénken tudná folytatni tevékenységét. Ily módon, bár tulajdonképpeni sérülés nincs, elvesztette feladatát. Ha az ember most úgy kezeli magát, hogy ezt a többlet-erőt érezni kezdje az asztráltestben, és azt mondhassa magának: fölös erőm van; előzőleg minden erőt felhasználtam, hogy a fizikai testemet szabályozzam, most hozzá vagyok kötve, s ez már nem vesz igénybe olyan sok erőt. Így az asztráltestem az ilyen fajta fölös erőt boldogságként érzi. Annak a lehetősége, hogy többet tegyen, mint amire előzőleg hajlamos volt, az asztráltest számára boldogságot jelent. A duzzadó erőnek ez a tudata, amely felemelkedhet az alkotásban, amelyet belülről kifelé irányíthat, mivel a külső test ezt a tudatot nem veszi igénybe: ez jelenti a boldogságot.

Mi az értelme tehát annak, hogy a szerzetesrendekben tesznek valamit a fizikai test sanyargatásáért? Mit jelent ez? Ez azt jelenti: a fizikai test funkciói nincsenek annyira igénybe véve, a test nyugodtan végzi ezeket, s így az étertestben visszamarad némi erő. Gondoljunk el egymás mellett egy olyan embert, aki nélkülözve élt, aki lassacskán hozzászokott ahhoz, hogy a fizikai test anyagcseréje nyugodtan megy végbe, anélkül, hogy az étertestet nagymértékben igénybe venné, s egy olyan embert, aki lehetőleg sokat akar enni, akinél minden össze-vissza megy, s aki sokat emészt. Az egyiknél, amelyiknél minden nyugodtan történik, s a fizikai funkciók egy bizonyos lassúságot mutatnak, és az étertestnek nem túl sok erejét használják fel, ott az étertest ereje fennmarad. A másiknál azonban az étertest egész erejét a szájpadlás és a gyomor szükségleteire kell fordítani, ezért az étertest minden erejét felhasználja, hogy a fizikai testet funkciójában fenntartsa. Ennek az a következménye, hogy az, aki testét a nyugalomra és igénytelenségre használta, étertestében felesleges erőkkel rendelkezik, s az asztráltest ezeket megismerő erőkként tükrözi, nem csupán boldogságként, és egy ilyen ember elé az asztrális világ imaginatív képei lépnek fel. Savonarola például őt egyáltalán nem igénybevevő fizikai testtel rendelkezett; gyenge volt, sőt folytonosan beteges, sok olyasmi volt étertestében, amit fizikai testében nem használt fel, s ezeket az erőket arra tudta fordítani, hogy megtalálja óriási, erőteljes gondolatait és impulzusait, megtarthassa azokat a hatalmas beszédeit, amelyekkel lázba hozta hallgatóságát. Víziói által, amelyek szintén felléptek nála, hatalmas módon tudta hallgatói elé állítani azt, aminek a jövőben történnie kell. S most átvihetjük ezt a szellemi világokra. Éppen úgy, mint ahogy a megakadályozott tevékenység a kamalókában nélkülözés - és a kamalókában mindig nélkülözés van -, nos akkor amikor az ember a devachánba kerül, minden megakadályozott tevékenység elmarad, mivel ott már nincs többé az, ami valamely módon összefügg a fizikaival, és mohón visszavágyik a fizikaiba. Ott az embernek megmarad a szellemi szubsztancialitása, ami fokozatosan felépíti jövőbeni inkarnációja alakját. Ott a legtisztább, akadályozatlan tevékenység folyik s ezt az ember a legtisztább boldogságként érzékeli. Az ember életében folytonosan tanul mindabból, ami körülveszi. Testeit azonban, amelyekkel most rendelkezik, korábbi inkarnációi erőiből építette fel, ezen erői segítségével. Amit most életében megtanul, az még nincs a testében. Az ember változik élete folyamán, érzései és tapasztalatai változnak, ideáljai növekszenek, nagy mennyiségű tevékenységi vágy rejlik az emberben - teste azonban nem tudja ezt átalakítani, testét olyannak kell meghagynia, ahogy az a korábbi inkarnációk tapasztalatai szerint felépült. Ezektől az akadályoktól a devachánban megszabadul, s ennek az a következménye, hogy akadályozatlan tevékenységi vágya boldogságban éli ki magát. Megteremti magának ott asztráltestét, étertestét és fizikai testét az új életre.

Ami itt kihasználatlan marad, azt a devachánban használja fel. Felviszi a devachánba nemcsak a mostani, jelenlegi tudatát, hanem azt a tudatot is, amely meghaladja személyiségét. Ez a devachánban egy magasabb létet nyújt számára, így tehát ahhoz, ami itt az individualitása, a devachánban még azt is átéli, amit hozzátett személyiségéhez és amit élete folyamán még nem tudott kifejezésre juttatni. Így értjük meg a fájdalmat és a nélkülözést a legalsó foktól fel egészen a boldogságig. A világban mindig annak a nyomát követhetjük, ami minden világon átvonul.

Ilymódon ma a fejlődés aszkétikus módszereit is jobban értékelhetjük. Azt mondhatjuk: ahogy a fájdalom a fizikai test külső sérülésével függ össze, úgy függ össze a boldogság, amelyet érzünk, a külső tevékenység csökkenésével és ezáltal a belső munka növelésével. Ez a régi aszkézis értelme, s megérthetjük, hogy a lemondásban miért keresték azt, aminek a magasabb világokba kellett vezetnie. Így gyakran a dolog legprimitívebb oldalát kell megvilágítanunk, hogy bizonyos módon megtanuljuk felfogni azt, ahogy a szellemtudomány a legegyszerűbbtől - mint például egy ujjsérülés - megvilágítja az utat a nélkülözéstől és lemondástól a boldogságig, és ugyanígy a testi fájdalom elviselése egyfajta megismerési úttá válhat. Mivel minden példabeszéd, s ha a kicsit, a jelentéktelent, ami előttünk áll, úgy magyarázzuk, ahogy a szellemtudomány ismerteti meg, akkor fokozatosan felemelkedünk egy szellemi magasságba, amely a legnagyobbat ismerteti meg velünk

Ha ezt összevetjük azzal, amit tegnap mondtam el, akkor világossá válik, hogy a testi fájdalom elviselése egyfajta iskolázás, megismerési út lehet. Gondoljunk egy olyan emberre, akinek még sohasem volt fejfájása. Ez elmondhatja: én semmit sem tudok arról, hogy van egy agyam, mert még sohasem éreztem. Gondoljuk el, hogy egy ilyen fejfájás nem külső befolyásra jön létre, hanem a keresztény beavatás egy bizonyos foka által, amelyet „töviskoronázásnak” nevezünk. Ott az embernek ezt az érzést kell átélnie: ami számomra szenvedésként, fájdalomként és akadályként is elém áll, s ezek a nekem legfontosabbat, a küldetésemet akarják aláásni, ennek ellen akarok állni, még ha egyedül kell is álljak! Ha valaki hónapokig, sőt évekig gyakorolja magát ezekben az érzésekben, a fejfájásból végül egy olyan érzéshez jut, mintha tüskék fúródnának a fejébe. Ez átmenet azoknak az okkult erőknek a megismeréséhez, amelyek az agyat alakították ki. Ha az agy étererői pontosan azt teszik, amit tenniük kell, akkor nincs semmi olyasmi, ami az embernek tudomására hozná ezeket az erőket. Abban a pillanatban viszont, amikor a fizikai agy egy bizonyos módon „megsérül” ezeknek az érzéseknek a hatása alatt, az étertestnek el kell válnia, vissza kell húzódnia az agyból, ki lesz űzve belőle, s az éteri fejnek ez az önállósága eredményezi a megismerést. Ez az időszaki fájdalom csak átmenet a megismerési erők eléréséhez, s nem más, mint annak objektivizálása, amit az ember korábban még nem tudott. Korábban nem tudta, hogy van agya, most megtanulja az éteri erők és hatásuk megismerését, amelyek agyát felépítik és fenntartják.

Még különféle dolgokat mondhatnánk. Ha egy fizikai szerv elkülönül éteri tagjától úgy, hogy az étertest nem tud belenyúlni, az ember fájdalmat érez. Akkor, ha az asztráltest hozzászokott ehhez, a hegesedés fellépésekor, ami az étertest megszabadulását jelenti, ha tehát az étertest nem minden erejét használjuk fel, a fordítottja lép be: nevezetesen az öröm és boldogság érzése.