Ma néhány dolgot még hozzá kell adjunk azoknak a sokrétű okkult tényeknek és perspektíváknak a kibővítéséhez, amelyekkel itt ezen a télen foglalkoztunk. Gyakran hangsúlyoztuk, milyen módon kell megérteni azt, amit szellemtudománynak nevezünk az emberi életben és milyen lehet az élet, a cselekvés és a tett. Ma azonban néhány pótlólagos pillantást kell vetnünk a világmindenség nagy fejlődési folyamataira, ahogy azok kifejeződnek az emberben. Először is tekintetüket egy olyan tényre szeretném irányítani, amely magyarázatot adhat Önöknek a világfejlődés lényegéről, ha ezt helyes értelemben akarják látni.

Szemléljék csak meg mindenekelőtt tisztán kívülről az állati és emberi fejlődés közötti különbséget. Csak egyetlen szót kell mondaniuk és egyetlen fogalomnál maradniuk, hogy hamarosan észrevegyék az állati és az emberi fejlődés fogalma közötti különbséget. Maradjanak csak a „nevelés” szónál. Tényleges nevelés az állatvilágban lehetetlen. Az ember ugyan az állatot bizonyos fokig olyan teljesítményekre késztetheti, amelyek eltérnek attól, ami az állatba ösztönösen bele van vésve, s ami már eleve adottságként benne van és kiéli magát. De már valóban igen messzire kell mennünk, ha arról a lelkesedésről beszélünk, amit az ember kimondott kutyabarátként alakíthat ki, ha el akarja vetni azt az egészen radikális különbséget, az emberi nevelés és aközött, amit az állattal végezhetünk. Antropozófiai világszemléletünknek csak egy fontos ismeretére kell emlékeznünk, s ezek az elsősorban felületes tények okai is szemléletessé válnak.

Tudjuk, hogy az ember igen bonyolult módon, fokozatosan előbbre jut. Ismételten hangsúlyoztuk, hogy az ember életének első hét évében a fogváltásig egészen más módon kell gondoskodjék fejlődéséről, mint később, a tizennegyedik, majd ismét a huszonegyedik évéig. Mindezt csak egészen felületesen kell érintenünk, mivel Önöknek ez már ismerős. Tudjuk, hogy annak, aki szellemtudományosan szemléli a dolgokat, az ember többszörös születése következik be.

Az ember megszületik a fizikai világba, ha elhagyja anyja méhét, kihúzódik a fizikai, anyai burokból. De tudjuk azt is, hogy az ember, ha levetette a fizikai, anyai burkot, még mindig be van zárva egy másik, második éteri anyai burokba. Ha a gyermek így felnő a hetedik évéig, ott van az, amit a gyermek étertestének nevezünk, mindenfelől körülvéve külső éteráramlatokkal, amelyek a környezethez tartoznak, éppen úgy, mint ahogy a születésnél a fizikai testet is körülveszi a fizikai anyai burok. S a fogváltáskor lehúzódik ez az éteri burok, s csak akkor születik meg az étertest, a hetedik évben. De az asztráltest még mindig az asztrális anyaburokba van beburkolva, amely a nemi éréskor majd lehúzódik. Ezután fejlődik ki szabadon az ember asztrálteste, a huszonegyedik vagy huszonkettedik évéig, amikor az ember tulajdonképpeni énje alapjában véve először születik meg, amikor az ember először ébred rá teljes benső intenzitására, amikor a bensőből először dolgozza elő magát az, ami énként fejlődött ki a különböző inkarnációkon át, melyeket az ember végigélt.

A tisztánlátó tudat számára ott egy egészen sajátos helyzet áll elő. Szemléljenek meg egyszer egy egészen fiatal gyermeket néhány héten, esetleg hónapokon keresztül. Látják a fejét ennek a gyermeknek éteri, asztrális áramlatokkal körülvéve. Ezek az éteri-asztrális áramlatok és erők azonban fokozatosan jelentéktelenebbek lesznek és bizonyos idő után elvesznek. Mi történik itt valójában? Ami itt történik, azt talán már fel tudják tárni tisztánlátó megfigyelés nélkül is, de a tisztánlátó megfigyelés igazolja azt, amit most mondunk. Megállapíthatják, hogy az ember agya születése után közvetlenül még nem olyan, mint később, néhány hét vagy hónap után. A gyermek érzékeli már ugyan a külvilágot, de agyában még nem adott egy olyan eszköz, hogy az a külső benyomásokat meghatározott módon össze tudja kötni egymással. Vannak egyes összekötőidegek, amelyek az agy egyik részétől a másikig futnak, és csak akkor alakulnak ki, amikor a gyermek már megszületett. Ezek az összekötő idegvezetékek, amelyek által az ember fokozatosan megtanulja gondolatilag összekötni azt, amit a külvilágban lát, csak fokozatosan alakulnak ki, miután a gyermek már megszületett, Egy gyermek - mondjuk például - hall egy harangot, látja is a harangot, de ugyanakkor a látási és hallási benyomást nem tudja összekapcsolni az ítélettel: a harang szól. - Ezt fokozatosan tanulja meg, mivel agyának az a része, amely a hangok érzékelésének eszköze, és az a része, amely a látás érzékelésének eszköze, csak az élet folyamán kapcsolódik össze egymással. Így csak ezáltal válik lehetségessé egy ítélet és lehet mondani: az, amit itt látok, ugyanaz, ami hallatszik is. - Így tehát kialakulnak az ilyen összekötő idegvezetékek az agyban, és azok az erők, amelyek ezeket kitagolják, a gyermeki fejlődés első heteiben a tisztánlátó számára úgy láthatók, mint amiket az agy még különösen beburkol. De az, amit az agy beburkol, belemegy az agyba, és később az agyon belül él, már nem kívülről dolgozik, hanem az agy belsejében, Az, ami ott a gyermeki fejlődés első heteiben kívülről működik, nem tudna tovább dolgozni a felnőtt ember egész fejlődése folyamán, ha nem védenék meg a különböző burkok. Mivel ha az, ami ott kívülről működik, majd belekerül az agyba, belül van, akkor először az éter-, majd az asztráltest védőburka alatt fejlődik, és csak huszonegy éves korban lesz belülről tevékeny az, ami ott kívülről működött. Ami először az emberen kívül volt létének első hónapjaiban, ami akkor beléje került, az burok nélkül csak 20-21 éves korban lesz tevékeny, ott szabaddá válik, majd kifejleszti azt az intenzitást, amelyet már említettünk.

Nos, szemléljük most meg egyszer ezt az emberi fejlődést, amely így fokozatosan megy végbe. Hasonlítsák össze a növény fejlődésével. A növényről tudjuk, hogy itt a fizikai világban, ahol elsősorban keletkezik, csak fizikai és éterteste van, ezzel szemben asztrálteste körülötte található; de bensejében csak a fizikai és éterteste. A növény kibújik a magból, kialakítja fizikai testét, és ezután fokozatosan étertestét is. De a növénynek még éppen csak ez az éterteste van meg. Nos, láttuk, hogy az ember éterteste még mindig az asztráltest körül van a nemi érésig, s hogy az ember asztrálteste tulajdonképp csak akkor születik meg. A növény azonban nemi érése után nem tud ilyen asztráltestet szülni, mivel ez nincs neki. Ennek szükséges következménye az, hogy a növénynek a nemi éréskor már semmije sincs, aminek tovább kell fejlődnie. Ő betöltötte a fizikai világban hivatását, ha nemi érése bekövetkezik. Miután megtermékenyült, elhal. Igen, megfigyelhetik, hogy még bizonyos alacsonyabbrendű állatoknál hasonló eset fordul elő. Megfigyelhetik, hogy az alacsonyabbrendű állatok éppen azáltal mutatkoznak meg, hogy asztráltestük még nincs teljesen a fizikai testben. Vegyék csak a kérészt; keletkezik, a megtermékenyülésig él, megtermékenyül és elhal. Miért? Mert olyan lény, amelynek a növényhez hasonlóan asztráltestének nagy része kívül van, s ezért már nem tud fejlődni, ha a nemi érés fellép. Bizonyos vonatkozásban hasonlóan fejlődik az ember, az állat és a növény a nemi érésig. A növénynek nincs más, aminek fejlődési feladata lenne a fizikai világban, így elhal a nemi érés után. Az állatnak még ott van az asztrálteste, de énje nincs. Az állatnak tehát a nemi érés után vannak bizonyos alapjai a fejlődés lehetőségéhez. Az asztráltest szabaddá válik, s addig, amíg az asztráltest immár szabaddá fejleszti magát, addig benne vannak a fejlődés lehetőségei, s így bizonyos magasabbrendű állatoknál a nemi érés után sokáig tart a továbbfejlődés. Az állatoknak azonban a fizikai világban nincs bennük az énjük. Az állat énje csoportén, mindig egy egész csoportot fog át, és az asztrális világban csoportén-ként található meg. Ennek a csoportén-nek az asztrális világban egészen más fejlődési lehetőségei vannak, mint az állatnak a fizikai világban. De annak, amit az állat asztráltesteként birtokol, egészen szűk, körülhatárolt fejlődési lehetősége van. Ezt a fejlődési lehetőséget az állat adottságként birtokolja magában, már akkor, amikor megpillantja a világot. Az oroszlánnak van valamije, amit asztráltestében vágyak, ösztönök és szenvedélyek összességeként él ki. S ami asztráltestében vágyakban, sóvárgásokban és szenvedélyekben él, azt tudja kiélni. Ez addig él, amíg én születhetne, de ez nincs ott, hanem az asztrális síkon van. Ha az állat ezért arra a fokra jut, ahová az ember 21 éves korában lép, ott már fejlődési lehetősége teljesen kimerül. Természetesen az élettartam a körülmények szerint különböző; mivel az állatok nem mind 21 évesek. De azt, ami valójában állati fejlődés, ezt éli ki az ember 21 éves koráig, amikor az én megszületik. Természetesen most nem mondhatják, hogy az emberi fejlődés 21 éves korig állati, mivel nem az, hanem az, ami 21 éves korig szabaddá válik, már kezdettől fogva benne ban az emberben fogantatása óta, az válik szabaddá. Mivel tehát az emberben kezdettől fogva van valami, ami 21 éves korában szabaddá válik, ezért az ember kezdettől fogva nem állati lény, hanem kezdettől fogva dolgozik benne ez az én, ha nem is szabadon. S ez az én az, ami valójában nevelhető. Mivel az én azzal, amit megdolgoz az asztrál-, éter- és fizikai testen, inkarnációról-inkarnációra halad. Ha ehhez az énhez egy új inkarnációban semmi új nem adódna hozzá, akkor az ember fizikai halálakor semmit sem vihetne magával születése és halála közötti legutóbbi életéből. S ha semmit sem tudna magával vinni, akkor a következő életében pontosan ugyanazon a fokon állna, mint az előzőben. Azáltal, hogy azt látjuk, az ember élete folyamán fejlődésen megy keresztül, és azáltal, hogy megszerzi magának, felveszi magába azt, amit az állat nem tud felvenni, mivel az állat fejlődési lehetősége adottságánál fogva zárt. Az ember viszont folyamatosan gazdagítja énjét, így lép inkarnációról-inkarnációra egyre magasabbra. Mivel az ember önmagában hordozza énjét, amely csak 21 éves korában születik meg, de már előzőleg munkálkodik, alkalmazható nála a nevelés, ezért lehet belőle még valami mást is csinálni, mint ami adottsága szerint kezdettől fogva volt. Az oroszlán hozza a maga oroszlántermészetét és azt éli ki. Az ember nemcsak az általános emberi fajta természetét hozza magával, hanem még azt is, amit énként szerzett meg legutóbbi inkarnációjában. Ezt azonban a nevelés és az élet során mindig tovább és tovább lehet alakítani, úgyhogy ez egy új hatással gazdagodik, ha az ember átmegy a halál kapuján és egy új inkarnációra készül elő. Ez az, amit le kell szögeznünk: hogy az ember a fejlődés új tényeivel gyarapodik és folyamatosan gazdagodik.

Nos, tegyük fel a kérdést: mi történik akkor valójában, ha az ember látszólag a fejlődés e tényeivel gazdagodik? Itt elsősorban három igen fontos fogalomhoz kell felemelkednünk, amelyek kissé nehezen érthetőek. S itt egy Zweigben vagyunk, amely évek óta dolgozik, és bizonyára lehetőséget nyújt arra, hogy kissé magasabb fogalmakhoz is felemelkedjünk, amelyek nehezebben érthetők. Hogy a három fogalomra szert tegyünk, szemléljék meg először a teljesen kifejlett növényt, vegyenek például egy gyöngyvirágot. A növény egy bizonyos formában áll Önök előtt. Majd ugyanezt a növényt még egy másik formában is maguk elé állíthatják, apró magszem formájában. Gondolják el, a magszemben egészen kis képződmény áll előttük. Ha maguk elé teszik, azt mondhatják: igen, a magszemben minden benne rejlik, amit később gyökérnek, szárnak, leveleknek és virágoknak látok. Itt van tehát előttem egyszer a virág, mint magszem, majd mint kifejlett növény. De a magszem nem lehetne előttem, ha egy előző gyöngyvirág nem hozta volna létre. - A szellemi látó tudatnak azonban még más dolog is fennáll. Amikor a szellemi látó tudat a kifejlett gyöngyvirágot szemléli, a fizikai gyöngyvirágot egy étertesttel, egyfajta fényáram-testtel átszőve látja, amely felülről lefelé húzódik. De ez a gyöngyvirágnál úgy van, hogy az étertest nem nagyon emelkedik ki ebből a fizikai növénytestből, és nem különbözik tőle élesen. Ha viszont a gyöngyvirág kis magszemét veszik, úgy találják, hogy ebbe a fizikai magszembe egy kicsi, de csodálatosan szép étertest tagozódik bele, körülötte sugározva, mégpedig úgy, hogy az étertest egyik végén ül a magszem, mintha egy üstökösnél a magja csóvává alakul. A fizikai magszem valójában csak a gyöngyvirág fény- vagy étertestének egy megsűrűsödött pontja. Ha az, aki a szellemtudomány alapján áll, maga elé teszi a kifejlett virágot, akkor számára az a lény, amely először el volt rejtve, most kialakul. Ha a magszemek vannak előtte, ahol a fizikai egészen kicsi és csak a szellemi nagy, azt mondja: a gyöngyvirág valódi lénye a fizikai magszembe van burkolva. Így, ha megszemléljük a gyöngyvirágot, kétféle állapotot kell megkülönböztetnünk. Az egyik állapot az, amikor a gyöngyvirág egész lénye egyfajta involúció: a mag tartalmazza a lényt, beburkolva, önmagába involválva. Mialatt kinő, fejlődésen megy át, de később a gyöngyvirág egész lénye ismét belebújik a létesülő, új magszembe. A fejlődés, az evolúció alatt egyre jobban és jobban eltűnik a szellemi és a fizikai hatalmassá válik, az involúció folyamán egyre jobban eltűnik a fizikai, és a szellemi válik egyre hatalmasabbá.

Bizonyos vonatkozásban beszélhetünk arról, hogy az embernél az evolúció és az involúció váltakozik, csak még feltűnőbben. Itt van előttük az ember a születés és a halál között: a fizikai test és a étertest fizikaiként egyenlítődik ki, a szellemi is kiegyenlítődik bizonyos módon - az ember földi emberlényként fejlődött ki. Ha azonban azt látjuk, hogy az ember átmegy a halál kapuján - szellemi látó tudattal megfigyelve -, akkor a fizikai életben nemcsak hogy annyit hagy hátra, mint egy gyöngyvirág magszeme, ott a fizikai is oly teljesen eltűnik Önök előtt, hogy már nem is látják, és ez mindenestül a szellemibe burkolódzik bele. Az ember most átmegy a devachánon, ott földi lényét illetően involúcióban van /eredeti lénye visszanyerésének állapotában - a ford./ Evolúció, fejlődés áll fenn a születés és a halál között, involúció a halál és az új születés között földi lényére vonatkozóan. Ez tehát óriási különbség az ember és a növény között. A növénynél is beszélhetünk evolúcióról és involúcióról, de az embernél még egy harmadikról is beszélnünk kell, ami ezekhez járul. Ha nem beszélnénk egy harmadikról, akkor az ember egész fejlődését nem tudnánk teljes mértékben átfogni. Mivel a növény mindig involúción és evolúción megy át, ezért történik az, hogy minden egyes új növény a régi ismétlődése, teljesen hasonló a régihez. A gyöngyvirág lénye mindig beburkolódzik a magszembe és ismét kioldódik belőle. De mi a helyzet az embernél?

Éppen felismertük, hogy az ember a fejlődési lehetőség új elemeit veszi fel élete folyamán a születés és a halál között. Ezalatt gazdagodik. Ezért az embernél nem úgy van, mint a növénynél. Az ember következő evolúciója, fejlődése a Földön nem puszta ismétlése az előzőnek, hanem ezzel létének emelkedése kapcsolódik össze. Az, amit az ember a születés és a halál között felvesz, ahhoz is kapcsolódik, ami már korábban ott volt. S ezért nem puszta ismétlés áll elő, hanem megjelenik az, ami fejlődik, egy magasabb fokon. Honnan jön valójában az, amit felvesz az ember? Kérem, hogy most egészen pontosan kövessenek, a legfontosabb és a legnehezebb fogalomhoz érkezünk. S nem ok nélkül mondom ezt a legutolsó órák egyikén, mivel előttünk áll az egész nyár, hogy utánagondoljanak ennek. Az embernek az ilyen fogalmakon hónapokig és évekig kell gondolkoznia, akkor fokozatosan eljut a bennük rejlő egész mélységig. Honnan jön az, ami folytonosan bekapcsolódik az emberbe? Egy egyszerű példán keresztül akarjuk érthetővé tenni, honnan jön ez.

Tegyék fel, hogy előttük volna egy ember, aki két másikkal szemben áll. Szedjük össze mindazt, ami a fejlődéshez tartozik. Vegyük azt az embert, aki a két másikat szemléli, magunk elé, és mondjuk a következőt: ő korábbi inkarnációkon ment keresztül, azt fejlesztette ki, amit a korábbi inkarnációk belehelyeztek. A másik két embernél is ez a helyzet, akik előtte állnak. De tegyük csak fel, hogy ez az ember most a következőt mondja magának: ez a két ember egymás mellett nagyon jól mutat. - Tetszik neki, hogy éppen ez a két ember áll egymás mellett. Egy másik embernek egyáltalán nem volt szüksége rá, hogy tetszését lelje ebben. A tetszésnek, amit az egyik a másik kettő együttállásakor érzett, semmi köze sincs a másik két ember fejlődési lehetőségeihez, mert nem ők szerezték meg maguknak, hogy egymás mellett állva tetszenek a harmadiknak. Ez valami egészen más, ez egyedül attól függ, hogy ő éppen mindkét emberrel szemben áll. Látják tehát, hogy az ember bensejében örömérzés alakul ki a két előtte álló együttállása láttán. Ez az érzés egyáltalán nem feltételezi azt, ami a fejlődéssel függ össze. Vannak ilyen dolgok a világon, amelyek úgy keletkeznek, hogy a tényeket összehozzák. Nem arról van szó, hogy a két embert a karmájuk köti össze. Ezt az örömöt akarjuk tekintetbe venni, amit azzal kapcsolatban érez ez az ember, hogy a két egymás mellett álló tetszik neki.

Vegyünk egy másik esetet is. Tegyük fel, hogy az ember itt áll a Föld egy meghatározott pontján, és pillantását az égboltra irányítja. Ott egy bizonyos csillagkonstellációt lát. Ha öt lépéssel arrébb állna, akkor valami mást látna, Ez a látvány az öröm érzést kelti benne, ami valami egészen újszerű. Így megy keresztül az ember tények összességén, amelyek újak, s egyáltalán nem feltételezik korábbi fejlődését. Mindaz, amit a gyöngyvirág hoz, korábbi fejlődését feltételezi. Nem így áll a helyzet azonban azzal, ami a környezetből hat az ember lelkére. Az embernek egész csomó olyan alkalma van, amelyeknek semmi közük sincs korábbi fejlődéséhez, hanem azáltal vannak ott, hogy az ember bizonyos viszonyok révén érintkezésbe kerül a környezettel. De azzal, hogy az embernek ez az öröme támad, ez valamivé válik benne, számára élménnyé válik. Valami keletkezett az emberi lélekben, amit semmi korábbi nem határoz meg, ami a semmiből jött létre. Az ilyen teremtések a semmiből folytonosan keletkeznek az emberi lélekben. Ezek a lélek élményei, amelyeket nem a tényeken keresztül él át, hanem kapcsolatokon át, tények közötti kapcsolatokon, amelyeket az ember maga alakít ki. Kérem, hogy jól különböztessék meg azokat az élményeket, amelyeket az ember a tényekből, és azokat, amelyeket a tények közötti kapcsolatokból kap.

Az élet valójában két részre oszlik, amelyek elhatárolódások nélkül futnak egymásba: olyan élményekre, amelyek erősen függenek korábbi okoktól, a karmától, és olyanokra, amelyek nem feltételezik a karmát, hanem újonnan lépnek be látókörünkbe. Vannak például egész területek az emberi életben, amelyek ebbe a fejezetbe tartoznak. Tegyük fel, azt hallják, valahol valaki lopott. Nos, természetesen az, ami ott történt, tehát ez az egész tett, ilyen vagy olyanfajta karmikus folyamatokat feltételez. Tegyük fel azonban, hogy csupán a lopásról tudnak, és nem ismerik azt, aki lopott; tehát ez az objektív világban mégis egészen meghatározott személyiség, aki lopott. Önök azonban semmit sem tudnak róla. De a tolvaj nem jön Önökhöz, hogy azt mondja: „csukjon le engem, én loptam”, hanem Önöknek kell mindenféle ismérvekből összeállítaniuk azokat a tényeket, amelyek bizonyítékot szolgáltathatnak arra, hogy ez vagy amaz a tolvaj. Annak, amit itt a fogalmakért véghezvisznek, semmi köze sincs az objektív tényekhez. Ez egészen más dolgoktól függ, attól is, mennyire értelmesek-e Önök, vagy sem. Az, amit itt elképzelnek, nem is azt jelenti, hogy az a tolvaj, hanem ez egy folyamat, amely teljesen Önökben folyik le, s odaállítódik ahhoz, ami külsődlegesen ott van. Alapjában véve minden logika olyasmi, ami látszólag a dolgokhoz járul. S minden tetszés szerinti ítélet, minden ítélet, amily mellett szépsége miatt döntünk, olyan dolog, ami hozzájön ehhez. Folyamatosan gazdagítja tehát az ember életét azzal, ami nem előző okoktól függ, amit azáltal él át, hogy ezt vagy azt a vonatkozást a dolgokhoz kapcsolja.

Ha most gondolatainkban gyorsan átfutunk az emberi életen és elvonultatjuk szemünk előtt, hogyan alakult ez ki a régi Szaturnuszon, Napon és Holdon át mai földfejlődésünkig, akkor azt találjuk, hogy a Szaturnuszon még nem lehetett szó arról, hogy az ember ilyen módon kapcsolatokkal szembesülhetett. Ott pusztán szükségszerűség volt. Így volt ez a Napon és a Holdon is, s ahogy a Holdon volt ez az emberrel, úgy van ez ma az állattal. Az állat csak azt éli át, ami előző okoktól függ. Egészen új élményei, amelyek nem függenek előzetes okoktól, csak az embernek vannak. Ezért a szó igazi értelmében csak az ember alkalmas a nevelésre. Egyedül az ember fűz mindig valami újat ahhoz, ami karmikus feltételekhez van kötve. A Holdon fejlődése még nem jutott olyan messzire, hogy ahhoz, ami adottsága volt, újat tudott volna hozzátenni. Bár nem volt állat, ott az állati fejlődés fokán állt. Benne volt abban, amihez hozzálátott, külső okoktól függően. De ma is így van, bizonyos fokig; mivel csak lassan lopódzkodnak bele az emberbe olyan élmények, amelyek szabad élmények. S annál inkább belelopódzkodnak, amennyire magasabb fejlődési fokon áll az ember. Vegyék például Raphael képeit és gondolják el, hogy egy kutya áll előttük. Ő látja azt, ami objektíve ott van, látja, ami magán a képen feltűnik, amennyiben ezek érzékelhető tárgyak. Tegyük fel azonban, hogy egy ember lép e képek elé, ő valami egészen mást lát bennük, azt látja, amit csak azáltal tud elképzelni, hogy korábbi inkarnációiban már magasabbra fejlődött S vegyünk egy zseniális embert, például Goethét; ő még sokkal többet lát, tudja, mit kell ennek jelentenie, miért van ez így, és amaz úgy megrajzolva. Minél fejlettebb az ember, annál többet lát. Tehát minél gazdagabb már az ember lelke, annál inkább fűzi hozzá lelki élményeinek ezeket a relációit. Ezek lelkének tulajdonaivá válnak, azzá válnak, ami lelkében lerakódik. Mindez azonban csak az emberiség földi fejlődésével vált lehetségessé. Ekkor azonban a következő történik.

Az ember a maga módján fejlődik a következő korokban. Tudjuk, hogy a Föld feloldódik majd a Jupiter, a Vénusz és a Vulkán alakjában. E fejlődés folyamán azon élmények összegeződése, amelyeket tehát korábbi okokból kifolyólag élt át, mindig nagyobb és nagyobb lesz, bensője mind gazdagabb és gazdagabb. Egyre kisebb jelentőségűvé válik az, amit ősi indítékokból, a Szaturnusz-, Nap- és Holdkorszakból hozott magával. Ő korábbi indítékokból fejlődött ki, s ezt leveti. S ha az ember a földfejlődéssel megérkezik a Vulkánra, le kell vetnie majd mindazt, amit a Szaturnusz -, a Nap- és a Holdfejlődés folyamán felvett. Mindezt le kell majd vetnie.

Most egy nehéz fogalomhoz érkeztünk; ezt egy összehasonlítással kell megmagyaráznunk. Gondolják el, hogy egy kocsiban ülnek, ajándékba kapták, vagy örökölték. Kihajtanak ezzel a kocsival. Egy kerék a kocsin megsérül. A régi kereket egy újjal pótolják. Most a régi kocsijuk van, de új kerékkel. Tegyük fel, hogy bizonyos idő után egy másik kerék is megsérül, Önök kicserélik, és most a régi kocsin már két új kerék van. Hasonló módon pótolják a harmadik, negyedik kereket, és így tovább, könnyen elképzelhetik, hogy egyszer már a régi kocsiból semmi sem marad, hanem mindent újjal pótoltak. Semmijük sincs már abból, amit örökségként vagy ajándékba kaptak, ismét beleülnek, de alapjában véve ez már egészen új jármű. S most vigyék ezt át az emberi fejlődésre. A Szaturnusz-kor folyamán az ember megkapta fizikai teste adottságát, fokozatosan kialakította azt, a Napon az étertestét, a Holdon asztráltestét, a Földön énjét. Ezeket fokozatosan alakítja ki. De ebben az énben egyre jobban és jobban fejleszti azokat, amelyek új élmények, és leveti azt, amit örökölt, amit korábban kapott a Szaturnusz, Nap- és Hold-korszakon keresztül. S be fog következni egy korszak - ez a Vénusz-fejlődés kora, amikor az embernek mindent le kell vetnie, amit az istenek a Hold-, a Nap-, a Szaturnusz és a Földfejlődés első felében adtak neki. Le kell vesse mindazt, mint ahogy összehasonlításunkban az egyes részeket eltávolította a kocsiról. S fokozatosan pótolta mindazt, amit azokból a viszonyokból kiindulva vett fel, amelyek korábban még nem voltak meg. Az ember tehát nem érkezhet meg a Vénuszra és mondhatja: most még minden bennem van a Szaturnusz-, a Nap- és Holdfejlődésből. Mivel akkor már mindent le kell vetnie. S fejlődésének végén csak azt hordozza majd magán, amit nem kapott, hanem amiért önmaga megdolgozott, amit a semmiből alakított ki. Itt van Önök előtt a harmadik, ami az evolúcióhoz és az involúcióhoz járul, itt van a teremtés a semmiből. Evolúció, involúció és a teremtés a semmiből, ez az, amit szemügyre kell vennünk, ha az emberi fejlődés egész nagyságát és fenségét akarjuk szemlélni. S így megértjük, hogy az istenek csak járműként adták három testünket, hogy ők fokozatosan építették fel ezt a járművet és megadták nekünk a képességet arra, hogy ezt a járművet fokozatosan legyőzzük, mint ahogy egyik alkatrészt a másik után dobhattuk el a kocsiból, mert az istenek részletről-részletre képmásukká akarnak tenni bennünket, azzá, aki azt mondhatja magának: „megadatott nekem a képesség arra, amivé válnom kell, de ebből a képességből én egy új lényt teremtettem.”

Azt, amit az ember tehát a távoli jövőben nagy, csodálatos ideálként pillant meg, hogy nemcsak önmaga tudatával rendelkezzék, hanem önmaga teremtésének tudatával is, a nagy, magasan álló szellemek már korábban kifejlesztették. S azt, amit az ember csak a távoli jövőben él majd át, azt már most, ebben a korban kialakítják bizonyos szellemek, amelyek a mi fejlődésünknek már korábban részesei voltak. Azt mondtuk, hogy a Szaturnusz-fejlődés folyamán a Trónok kiárasztották azt, amit emberiség-szubsztanciának nevezünk, s ebbe az emberiség-szubsztanciába beletöltötték a személyiség szellemei azt, amit a személyiség erejének nevezünk. De a személyiség szellemei, amelyek akkor elég hatalmasak voltak ahhoz, hogy személyiség-karakterüket beleárasszák ebbe a Trónok által kiárasztott szubsztanciába, ezek a szellemek azóta egyre magasabbra emelkedtek. Ma oly messze tartanak, hogy további fejlődésükhöz már nincs szükségük fizikai anyagra. A Szaturnuszon - hogy egyáltalán élni tudjanak - felhasználták a fizikai Szaturnusz-szubsztanciát, amely ugyanakkor az emberi szubsztancia váza is volt, a Napon felhasználták az éteri szubsztanciát, amely az ember étertestébe ömlött bele, a Holdon az asztrális szubsztanciát, s itt a Földön pedig a mi énünkre van szükségük. De a továbbiakban immár arra lesz szükségük, amit ez az én maga alakít ki, ami újat az ember a puszta körülményekből teremt, arra, ami többé már nem fizikai-, éter-, asztráltest, többé már nem én, mint olyan, hanem az, ami az énből indul ki, amit az én hoz létre. Erre lesz szükségük a személyiség szellemeinek, s már ma szükségük van ere, hogy ebben élhessenek. A Szaturnuszon abban éltek, ami ma a mi fizikai testünk, a Napon abban, ami ma az étertestünk, a Holdon abban, ami ma az asztráltestünk. Az atlantiszi kor közepétől abban kezdtek élni, amit az emberek énjükből magasabbként elő tudtak hozni.

Mit hoznak elő az emberek az énjükből, mint magasabbat? Háromfélét. Először azt, amit szabályszerű gondolkodásnak, logikus gondolkodásunknak nevezünk. Ez olyasmi, amit az ember hozzáad a dolgokhoz. Ha az ember nem csupán kitekint a külvilágba, nem csupán szemléli azt, ha nem egyszerűen fut a tolvaj után, hogy megtalálja, hanem felmerül benne a megfigyelés törvényszerűsége, gondolatokat alakít ki, amilyeknek nem a tolvajjal van dolguk, de mégis a tolvaj elfogásával, akkor az ember a logikában él, az igazi logikában. Ez a logika olyasmi, ami az ember révén a dolgokhoz járul. Míg az ember odaadja magát ennek az igazi logikának, az én önmagából kiindulva teremt.

Az én másodszor akkor teremt önmagából, amikor tetszést és nemtetszést alakít ki arról, ami szép, fennkölt, humoros, komikus, röviden arról, amit az ember maga művel. Mondjuk, megpillantanak kinn a világban valamit, ami ostobaságnak tűnik, Nevetnek rajta. Hogy Önök nevetnek ezen, egyáltalán nem a karmájuktól függ. Jöhetne egy bolond, akinek éppen az , amin Önök nevetnek, értelmesnek tűnne. Ez olyasmi, ami a Önök tulajdonképpeni beállítódásából adódik. Vagy mondjuk, látnak egy hőst, aki ellen a világ rohamot intéz, aki eleinte fenntartja magát, de végül mégis tragikusan elbukik. Ezt, amit itt látnak, a karma határozza meg, de amit viszont a tragédia láttán éreznek, az új.

A gondolkodás szükségszerűsége az első, a tetszés, a nemtetszés a második. A harmadik annak módja, ahogy Önök kényszerítve érzik magukat arra, hogy a körülmények befolyása alatt cselekedjenek. Ez sem csupán karmikus feltételekhez van kötve, ha úgy érzik, cselekvésre kényszerülnek, hanem a dolgokhoz való viszonyukhoz. Tegyük fel, hogy két embert az egyik oldalon úgy állítanak egymás mellé, hogy karmájuk által arra vannak rendelve, hogy közösen hordozzanak valamit. De ugyanakkor az egyikük fejlődése messze meghaladja a másikét. Az egyik, amelyik messze előbbre tart, el fogja hordozni, a másik későbbre tartogatja ezt magának, és később hordozza el. Az egyik szívbéli javakat fejleszt ki, a másikban nincs együttérzés. Ez valami új, ami a fejlődéshez járul. Nem szabad mindent szükségszerűnek tekintenünk, hanem ez attól függ, hogy cselekedeteinkben a jogosság és méltányosság törvényei irányítanak-e bennünket, vagy sem. Mindig új dolgok jönnek moralitásunkban, kötelességteljesítésünk és morális ítéletünk formájában. Morális ítéletünkben különösen a harmadik tényező rejlik. Ami által az ember önmaga fölé lép, ami által az én egyre inkább emelkedik. Ez viszi bele az ént földi világunkba, és az nem pusztul el, amit így belevittek a földi világba. Amit az emberek korszakról-korszakra, periódusról-periódusra a logikus gondolkodás, az esztétikai megítélések, a kötelességteljesítés eredményei révén belevittek a világba, az egy állandó áramlás, az továbbítja a matériát, az anyagot, amelyben a személyiség szellemei ágyazódnak bele mai fejlődésünkben.

Így éljék életüket, így fejlesszék saját magukat. S amíg fejlődnek, a személyiség szellemei letekintenek Önökre, és szakadatlanul kérdezik: adsz-e nekem is valamit, amit fel tudok használni saját fejlődésemhez? S minél inkább fejlődik az ember gondolati tartalmában, gondolati gazdagságában, minél inkább törekszik arra, hogy esztétikai ítéleteit elmélyítse, kötelességét teljesítse azzal kapcsolatban, ami a karmából adódik, annál több táplálékot kapnak a személyiség szellemei, annál többet áldozunk oda nekik, annál kedvesebbek lesznek számunkra ezek a személyiség-szellemek. Mit mutatnak meg ezek a személyiség-szellemek? Olyasmit, amit az emberi világszemléletben elvont fogalomnak nevezünk: a korszellemet, a különböző korszakok szellemét. Annak, aki a szellemtudomány talaján áll, ez a korszellem valóságos lény. A korszellemek, amelyek nem mások, mint a személység szellemei, korszakokon lépnek át. Ha visszatekintünk a régi korokba, az indiai, perzsa, káld-babilóni, görög-latin korba egészen a mai korunkig, úgy találjuk, hogy nemzetektől, az emberek minden más különbözőségétől eltekintve mindig változott az, amit korszellemnek nevezünk. Másként gondolkozott és érzett az ember ötezer évvel ezelőtt, másként háromezer évvel ezelőtt, és másként ma. S az, ami változik, azok a korszellemek vagy a személyiség szellemei, ha a szellemtudomány értelmében beszélünk. Ezek a személyiség-szellemek úgy fejlődnek az érzékfelettiben, mint ahogy az emberi faj fejlődésen megy keresztül az érzékelhetőben. De ahogy az emberi nem az érzékfelettibe fejlődik, élelem és ital a személyiség szellemei számára, azt ők élvezik. Egy olyan korban, amelyben az emberek gondolati tartalmaik kibontakoztatása, tetszés vagy visszatetszés, olyan kötelességérzés nélkül vegetálnának, ami meghaladja a puszta karmikus hajlamot, egy ilyen korban a személyiség szellemeinek nem lenne mit enniük, elgyengülnének. Így áll kapcsolatban életünk az ilyen lényekkel, amelyek láthatatlanul átszövik és eltöltik életünket.

Azt mondottam Önöknek, hogy az ember újat ad hozzá a fejlődéshez, mintegy az involúcióhoz és az evolúcióhoz kapcsolódva, a semmiből kiindulva teremt, azonban semmit sem tudna teremteni a semmiből, ha előzőleg nem kapta volna meg az indítékokat, amelyekbe úgy helyezkedett bele, mint egy járműbe. A Szaturnusz-fejlődésben adatott számára ez a „jármű”, darabonként vetette sutba, és fejlesztette magát a jövőbe. Meg kellett azonban kapnia hozzá az alapot, és ha az istenek nem teremtették volna meg először az alapot a számára, nem tudott volna semmit sem megvalósítani, ami a semmiből teremthető. Az, hogy a környezet viszonyai így hathatnak ránk, hogy ezek valóban gyümölcsözőek továbbfejlődésünkhöz, az egy ilyen eseménytől függ, a jó alapozástól. Mert mi vált lehetségessé ezáltal, hogy az ember a körülményekből kiindulva újat tud teremteni, hogy az ember azokat a kapcsolatokat, amelyekbe bele van helyezve, alapul használhatja fel új dolgokhoz, amelyeket ő maga teremt, hogy az ember képessé vált arra, hogy olyasmit gondoljon, amely túlmutat a dolgokon, amelyeket környezetében átél, többet érezzen, mint ami objektíven előtte áll? Mi lett azáltal, hogy az ember képes arra, hogy kényszerítő karmáján túl működjék, és az igazság, a méltányosság és a szívjóság kötelességében éljen?

Azáltal, hogy az ember képessé vált arra, hogy logikusan gondolkodjék, logikusan szükségszerű gondolkodást alakítson ki, a tévedés lehetősége is megteremtődött. Azzal, hogy az ember kedvét lelheti a szépségben, annak lehetősége is megteremtődött, hogy a rútat, a szennyest is belevigye a világfejlődésbe. Azzal, hogy az ember képessé vált, hogy a puszta karmán felül a kötelesség fogalmába is belehelyezkedjék és teljesítse a karmán túlmenően, így a gonosz lehetősége, a kötelességszegésé is megteremtődött. Így az embert éppen azáltal, hogy lehetősége van a puszta körülményekből kiindulva teremteni, belehelyezték egy olyan világba, amelyben teremteni és dolgozni tud szellemiségén, s így ez a szellemiség tévedéssel, ocsmánysággal és gonoszsággal lesz telve. S nemcsak azt a lehetőséget kellett megteremteni, hogy az ember ezekből a lehetőségekből kiindulva egyáltalán teremtsen, hanem meg kellett adni azt a lehetőséget is, hogy az ember ezekből a körülményekből küzdelmével és törekvésével fokozatosan a helyeset, a szépet teremtse meg, fokozatosan azokat az erényeket hozza létre, amelyek valóban továbbvisznek a fejlődésben.

A teremtést a körülményekből kiindulva a keresztény ezotérikában a szellemben történő teremtésnek nevezik. S a helyes, szép és erkölcsös viszonyokból történő teremtést a szent szellemnek nevezik a keresztény ezotérikában. A szent szellem lelkesíti az embert, hogy - ha képes rá - a semmiből teremtse meg a helyeset vagy igazat, a szépet és a jót. Hogy azonban lépessé váljék az ember arra, hogy e szent szellem értelmében teremtsen, először alapot kellett adni számára ehhez, mint minden teremtéshez a semmiből. Ez az alap Krisztus evolúciónkba történő belépésével adatott meg neki. Mikor az ember át tudta élni a Krisztus-eseményt a Földön, képessé vált arra, hogy felemelkedjék oda, hogy teremtsen a szent szellemben. Így tesz maga Krisztus is, aki a legkiemelkedőbb, legmélyebb alapot teremti. Ha az ember majd szilárdan áll a Krisztus-esemény talaján, hogy a Krisztus-esemény lesz a hajtómű, amelynek átadja magát, hogy továbbfejlődjék, akkor Krisztus elküldi számára a szent szellemet, és az ember képes lesz arra, hogy a továbbfejlődés értelmében megteremtse a helyeset, a szépet és a jót.

Látjuk tehát, hogy mintegy utolsó lezárásaként annak, ami az emberbe a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon keresztül belevésődött, Krisztus-eseményként lejött a Földre, amely a legmagasabbat adta az embernek, és képessé tette arra, hogy a jövő perspektívájába élje bele magát, és egyre többet hozzon létre a körülményekből kiindulva abból, ami nem itt és nem ott van, hanem attól függ, hogy az ember környezetének tényeihez hogyan áll hozzá, ahhoz, ami átfogó értelemben a szent szellem. Ez ismét a keresztény ezotérika egy ilyen szempontja. Összefügg a keresztény ezotérikával, azokkal a legmélyebb gondolatokkal, amelyeket minden fejlődésből meríthetünk, a teremtés a semmiből gondolatával.

Ezért ez az igazi fejlődéselmélet sohasem fogja elrejteni a semmiből teremtés gondolatát. Tegyük fel, hogy csak evolúció és involúció lenne, így örökös ismétlődés volna, mint a növényeknél, s így csak az lehetne ott a Vulkánon, ami a Szaturnuszon kezdődött el. De így az evolúcióhoz és az involúcióhoz fejlődésünk közepe táján hozzájárult a teremtés a semmiből. Miután a Szaturnusz, a Nap és a Hold állapotai elmúltak, lejött a Földre Krisztus, nagy gazdagító elemként, ami azt eredményezte, hogy a Vulkánon valami egészen új lesz, ami még a Szaturnuszon nem volt ott. Az, aki csak evolúcióról és involúcióról beszél, úgy nyilatkozik majd a fejlődésről, mintha minden csak ismétlődne, mint egy körforgás. Az ilyen körforgások azonban soha nem fogják valóban megvilágítani a világfejlődést. Csak ha az evolúcióhoz és az involúcióhoz hozzátesszük ezt a teremtést a semmiből, ami a meglévő viszonyokhoz újat ad hozzá, akkor jutunk a világ igazi megértéséhez.

Az alacsonyabb lények mutatják leginkább egy csekély nyomát annak, amit a semmiből való teremtésnek nevezhetnénk. Egy gyöngyvirág mindig újra gyöngyvirág marad, legfeljebb a kertész kívülről hozzáadhat valamit, amihez a gyöngyvirág magától soha nem jutna hozzá. Akkor ez olyasmi lenne, ami a gyöngyvirág-lény vonatkozásában teremtés volna a semmiből. Az ember azonban maga lépes arra, hogy beilleszkedjék ebbe a semmiből teremtésbe. De az ember csak azáltal képes erre, hogy felemelkedik az önteremtés e szabadságához a legszabadabb tettel, amely példaképe lehet. Mi a legszabadabb tett? A legszabadabb tett az, hogy maga a bölcs, teremtő Szó Naprendszerünkben elhatározta, hogy emberi testet ölt, és a földfejlődésben egy olyan tettel vesz részt, amelyben nem rejlik semmiféle előzetes karma. Amikor Krisztus elhatározta, hogy emberi testbe költözik, akkor nem egy előző karma kényszerítette erre, hanem szabad tettként vállalta ezt, amit egyedül a jövőbeni emberi fejlődés előrelátása alapozott meg, ami azonban még sohasem volt meg, először benne jött létre a semmiből teremtés, az előrelátás gondolataként. Ez súlyos gondolat, de a keresztény ezotérika sohasem fogja figyelmen kívül hagyni, s minden azon nyugszik, hogy a teremtés a semmiből gondolatát képes-e az ember hozzáadni az evolúcióhoz és az involúcióhoz.

Amikor azonban képes erre az ember, nagy élet-ideálokat is kap, amelyek talán nem nyúlnak olyan messzeségekbe, hogy kozmikus távlatoknak nevezhetnénk őket, hanem alapjában véve igen erősen összefüggenek ezzel a kérdéssel: miért gyűlünk mi össze például egy antropozófiai társaságba? Hogy helyesen értsük meg egy antropozófiai társaság értelmét, meg egyszer vissza kell nyúlnunk azokhoz a gondolatokhoz, hogy mi a személyiség szellemeiért, a korszellemért dolgozunk. Az embert, amikor beleszületik ebbe a világba születése révén, elsősorban a sokoldalú körülmények nevelik, ezek hatnak rá, s így alakítják önteremtő tevékenységének első lépcsőfokait. Bárcsak világossá válna egyszer az emberek számára, milyen valójában ez a lépcsőfok, hogyan helyeződik oda, erre vagy arra a helyre az ember születése által, s milyen nagy szuggesztió az, ahogy a körülmények hatást gyakorolnak rá. Próbálják meg elképzelni, milyen másként rendelkeznének egy emberről, ha Konstantinápoly helyett Rómában, vagy Frankfurtban születne. Ezáltal különböző körülmények közé helyeződne, bizonyos vallási viszonyok közé is, amelyeknek hatására bizonyos fanatizmus alakulna ki nála a katolicizmus vagy a protestantizmus irányában. Nos, tegyük fel azonban, ha egy kis kerék megfordult volna a karmikus összefüggésekben, és ő Konstantinápolyban született volna, akkor nem egészen tűrhető török lett volna? Itt egy példa arról, milyen szuggesztíven hatnak a környezet viszonyai az emberekre. Az ember azonban ki tud lépni a körülmények puszta szuggesztivitásából, és másokkal egyesülni a maga által megválasztott és megértett alapelvek szerint. Ekkor azt mondja önmagában: most tudom, miért működöm együtt más emberekkel. Így keletkeznek az emberi tudatból az ilyen társasági kötelékek, amelyekben anyag teremtődik a korszellemnek, a személyiség szellemeinek. Nos, ilyen szövetség az Antropozófiai Társaság, ahol a testvériség alapján megteremtődik ez a kapcsolat. Ez nem mást jelent, minthogy ki-ki megteremti ezt ilymódon a szövetség számára, hogy ő kicsiben egyesíti mindazokat a jótulajdonságokat, amelyekkel az egész társaság képmásává válik. Tehát az, amit gondolatokban, az érzések gazdagságában, áldozatkészségben kifejleszt a társaság révén, azt táplálékként odanyújtja a személyiség szellemeinek. S mindenki előkészül arra az álláspontra, amelyet a leghaladottabbak képviselnek, akik a szellemi iskolázás útján olyan messzire jutnak, hogy ideálként ez lebeg előttük: ha gondolkodom, nem azért gondolkodom, hogy ez kielégítsen engem, hanem azért, hogy ezzel táplálékot teremtsek a személyiség szellemeinek. Ráhelyezem a személyiség szellemeinek áldozati oltárára a legjobb, legszebb gondolataimat, s amit érzek, nem egoizmusomból kiindulva érzem, hanem ezért érzek, mert ez táplálék kell legyen a személyiség szellemeinek. S amit erényként gyakorolni tudok, nem azért gyakorlom, hogy ezt vagy azt érvényesítsem, hanem azért, hogy áldozatként mutassam be, táplálékot teremtsek vele a személyiség szellemei számára. Ezzel ideálként állítottuk magunk elé azokat, akiket a bölcsesség mestereinek és az érzések összecsendülésének nevezünk. Mivel így gondolkodnak ők és készítik elő az embernek azt a fejlődését, amely az embert egyre inkább arra ösztönzi, hogy újat és mindig újabbat teremtsen, és végül az eredmények egy olyan világát formálja ki, amelyből a régi indítékok eltűntek, s egy új fény ragyog át a jövőbe. A világ nincs folytonos változásnak alávetve, amelyben egészen más formákat vesz fel, hanem a régi tökéletesedik, s ez az átalakított régi az új hajtóműve lesz. Később azonban elvetik ezt, eltűnik a semmiben, hogy ebből a semmiből egy új dolog keletkezzék. Ez a haladás nagy, óriási gondolata, hogy mindig új keletkezik.

A világok azonban be vannak záródva önmagukba, s éppen abból a példából láthatták, amit bemutattam, hogy ezért mégsem lehet tényleges pusztulásról beszélni. Megmutatkozott, hogy a személyiség szellemei egyrészt elvesztik hatásukat az emberre, másrészt azonban ismét felveszik fejlődésük fonalát, s így mindig egy megújuló világgal van dolgunk, amelyről viszont elmondhatjuk: az, amit levetünk, akadályozná a továbblépést, s adódik majd más, amivel az ember a maga részéről ismét továbbléphet. Senkinek sem kell azt hinnie, hogy engednie kell a semmibe süllyedni valamit, mivel azt a lehetőséget sugallták neki, hogy a semmiből építse fel. Az viszont, ami a Vulkánon újnak fog bizonyulni, mindig új formákat alakít ki és leveti a régit, s amit levet, az a saját útját fogja keresni.

Az evolúció, az involúció és a teremtés a semmiből - ez az a három fogalom, amelyeken keresztül az igazi kibontakozást, a világ jelenségeinek igazi fejlődését kell elképzelnünk. Csak ezáltal jutunk valóban olyan fogalmakhoz, amelyek megmagyarázzák az embernek a világot, és bensőséges érzést nyújtanak neki. Mert ha az ember azt kellene mondja magának, hogy nem tudna semmi mást, mint létrehozni azt, ami indítékként bele van fektetve, akkor ezt csak hatásként élhetné ki, s így ez nem tudná megacélozni erőit és felgyújtani reményeit olyannyira, mintha azt mondhatná magának: én meg tudom teremteni az élet értékeit, és ahhoz, ami alapként adott számomra, mindig újat tudok adni, a régi egyáltalán nem akadályoz abban, hogy új virágokat és gyümölcsöket teremtsek, amelyek tovább élnek a jövőben. Ez része annak, amit úgy jellemezhetünk, hogy azt állítjuk: az antropozófiai világnézet életerőket, az életbe vetett reményt és bizalmat teremt az embernek, mert megmutatja neki, hogy a jövőben együtt tud működni olyan dolgokban, amelyek ma nemcsak az okozatiságban, hanem a semmiben rejlenek, felvillantja előtte, hogy a szó valódi értelmében arra törekedjék, hogy teremtményből teremtővé váljék.