Miután nyolc nappal ezelőtt megismerkedtünk azzal, amit az emberi benső egészen meghatározott mindennapi részletekben, a sírásban és a nevetésben juttat kifejezésre, ma a közelebbi és távolabbi környezetünk viszonyaival fogunk megismerkedni, amelyektől függ az emberi benső, s ezzel együtt általában az ember egész fejlődése bizonyos vonatkozásban. Hiszen a legszélesebb értelemben vett embertan volt az, amit ezen a télen itt a Zweig-előadásokon folytattunk, és továbbra is az embertan legkülönbözőbb területeivel fogunk foglalkozni.

Ha egy kissé áttekintik ismereteiket a földi körülményekről, akkor már eleve azt fogják mondani maguknak egy viszonylag felületes szemlélődésnél is, hogy az ember a Föld különféle sávjain, Földünk különböző területein különböző alakot vesz fel. A külső testi tulajdonságok Földünk különféle országainak területei szerint változóak. Emlékezzenek arra, hogyan léteznek a „fajták”, a fekete, a vörös, a sárga és a fehér fajták, s hogy ezek a fajták eredendően össze vannak kötve Földünk meghatározott területeivel. Akkor is igazolhatják ezt, ha történelmi ismereteikre tekintenek vissza, akár a mai iskola tisztán fizikai-materiális viszonyokból eredő szemléletére vonatkozzanak ezek, akár arra, amit már magával a szellemtudománnyal ismertünk meg. Itt visszapillantunk a távoli múltba, és látjuk, hogy az emberi lélek, és valójában az emberi test is, a földfejlődés különböző korszakaiban bontakozott ki. Hiszen már a szellemtudomány területein visszapillantottunk az ősrégi Indiába, a régi Perzsiába, Egyiptomba és így tovább. Láttuk, hogy azok az egyes tulajdonságok, amelyekkel ma az ember rendelkezik, csak fokozatosan teljesedtek ki. Mindez már fogalmat nyújt Önöknek arról, hogyan függenek össze a külső körülmények az ember belső lényének kibontakozásával. Nos, tegyük fel magunknak a kérdést: ha már Földünk mai viszonyai ilyen emberi különbözőségeket hoztak létre, minek kellett először hatnia az emberi különbözőségre, földfejlődésünk kezdete óta, amikor a földfejlődés valójában csak akkor kezdődött, miután a Föld átment a Szaturnusz-, a Nap- és a Holdfejlődésen? Ebből különböző dolgokat ismertettünk. Azt azonban, amit ma kell ismertetnünk, ismét egy másik szempontból fogjuk megszemlélni. Mivel éppen úgy ismerjük meg az emberi lény körülményeit, hogy mindig új szempontból szemléljük.

Amikor ez a Föld fejlődésének kezdetén volt, akkor még - mint tudják - a Nappal és a Holddal egy testet alkotott. Akkor tehát egész fejlődésünkben teljesen más viszonyoknak kellett lenniük. Milyen egészen másnak kellett lennie az embernek, aki földfejlődésünkön belül bontakozott ki, amikor a Föld még össze volt kötve a Nappal; s ismét milyen másnak, amikor először a Nap, majd a Hold is elszakadtak a Földtől! Hiszen tudjuk, hogy az a kor, ami után a Nap és a Hold elvált a Földtől, az ún. lemúriai fejlődés kora is, amelyben, az ember alapjában véve először kezdett, alig kezdett olyan alakot ölteni, amely valamiképp hasonló a maihoz. Ezt gyakran úgy fejeztük ki, hogy azt mondtuk: valójában csak akkor ereszkedett alá az ember a magasabb régiókból a Földre. Amikor a Nap még össze volt kötve a Földdel, az ember ugyan fizikai testben is volt, de nem olyanban, mint ma. Akkor mintegy olyan fizikai testben volt, mintha Önök azt gondolnák, hogy az ember ma nem lábával állna a Földön, hanem a levegőbe emelkedne, és továbbá semmilyen csontállomány-részekkel sem rendelkezne, hanem még a levegő és a víz régiójához tartozna, amelynél a vizet a levegőben feloldva kell elképzelnünk. Ott, a Föld környezetében, mint egy átlátszó lény lenne található az ember. Egy mai szem ezt az embert nem tudná megkülönböztetni környezetétől, mint ahogy a mai szem bizonyos tengeri állatokat sem tudna környezetüktől megkülönböztetni, mivel alapjában véve éppen úgy néznek ki, mint a környezetük. Mintegy a levegőn átsuhanó lényt képzelhetjük el az ilyen embert. Csak a Nap- és a Hold leválás után vált olyanná az ember, amilyennek ma ismerjük. Mi volt akkor a feltétele, hogy az ember azzá tudott válni, ami manapság? Ehhez az volt szükséges, hogy a Nap ereje nem belülről kifelé, hanem kívülről hatott a Földre. Hiszen az volt a Nap és a Holdleválás értelme is, hogy e két égitest erejüket, mint a Nap a fényét, kívülről küldték ide a Földre. Csak azáltal tudta az ember elnyerni mai alakját, hogy a Nap fénye nem alulról felfelé, az égitest középpontjától kifelé, hanem oldalról sugározta be őt. Gondolják csak el, ha elfogadnánk egy olyan hipotézist, hogy a Hold ma ismét visszahullana a Földre, a Nap ismét egyesülne a Földdel: akkor az embernek, ha létezni akarna, ismét egy olyan testtel kellene körülvennie magát, amely levegős lenne, mint egykor; egy, a környezetébe belesimuló lényként kellene tudnia viselkedni abban a környezetben, ahol ma otthonos. Így az ember jelenlegi létét a Nap és a Hold kívülről történő sugárzásának köszönheti. Ma ennél minden más erőtől el akarunk tekinteni.

Nos, a Nap és a Hold azonban különböző módon hat kívülről. Milyen másként hat a Nap az északi sark környezetében, és milyen másként az egyenlítőn. Itt képet kapunk azokról a hatalmas különbségekről, amelyek értelmet nyernek attól a pillanattól kezdve, amikor a Nap kívülről ragyogta be a Földet. Hiszen tudjuk, minél messzebb megyünk az északi sark felé, annál különbözőbbek azok a viszonyok, amelyek a tél és a nyár tekintetében uralkodóak, S az északi sarkon például egyenesen egy fél évig nappal van, egy fél évig éjszaka. Ha ezeket a körülményeket szemügyre veszik, világosan megjelenik Önöknek az, amit a szellemtudomány közölni tud erről. Azt tudja mondani erről, hogy éppen az északi sark körül a földi viszonyok a lemúriai korban teljesen hasonlóak voltak azokhoz a viszonyokhoz, amelyek a Földön léteztek akkor, amikor még a Nap és a Hold együtt voltak a Földdel. Ma ezek a viszonyok egészen megváltoztak. De egyedül ma érvényes még az bizonyos vonatkozásban, hogy az északi sark körül a legerősebb a befolyás a Föld középpontjából a Föld felületére, s ott a Nap és a Hold hatása a legcsekélyebb. A lemúriai kor óta érvényesült az, hogy a külső besugárzás igen nagy hatásúvá vált, ami a legkevésbé az északi sark körül érvényesült, így tehát a Föld belsejének hatása a földfelületre és mindenre, ami ezen él, az északi sark körül a legnagyobb. Ezzel szemben a Nap és a Hold befolyása az egyenlítő körül a legerősebb. Ez már a lemúriai időkben így volt. Az Akasha-krónikából megállapíthatjuk, hogy a földi viszonyok teljesen megújultak a Nap és a Hold elválása révén. Ezáltal azonban egy teljesen meghatározott hatás alakult ki. Olyasmi keletkezett, aminek a Föld egész fejlődésére alapvető jelentősége van. Az északi sark körül éppen ebből az okból kifolyólag a legkevésbé vált lehetségessé az ember számára, hogy - mondhatnánk - alászálljon, és fizikai testben úgy inkarnálódjék, hogy abban a legjobban kifejeződhessen. Ezért az ősi lemúriai korban éppen a Föld északi sarkán gyűltek össze azok a lények, amelyek - ha szabad így kifejeznem magam - még nem igényelték azt, hogy egészen mélyen leereszkedjenek a Földre, jobban megfelelt nekik az, hogy fent maradjanak azokban a régiókban, ahol a levegőt vízpára járta át. Tehát az északi sark körül volt egy olyan szellemfaj, amely nem sokat bajlódott a fizikai testekkel, amelyek a Földön ide-oda nyüzsögtek, egy olyan faj, amely szellemi vonatkozásban mai szemmel átlátszó és ezért valójában nem látható alakokból állt, amelyek mint ilyenek, igen megformáltak voltak, de fizikai alakjuk tekintetében az emberi mivolt alacsony fokán álltak. Étertestben éltek, inkább éteri lények voltak, és laza kapcsolatban álltak azokkal a primitív testekkel, amelyek lenn, a Földön fejlődtek, és még szintén alig sűrűsödtek meg. Ezek a testek nagymértékben függtek a Földtől, és csak a legcsekélyebb mértékben használták őket a magasabb fokon álló lények burkaikként. Ha tehát egy mai ember mai szemlélőképességével meglátogathatta volna az északi sarkot a lemúriaiak korában, akkor az ottani népességről a következőt mondhatta volna: ez aztán a furcsa népség! Az emberek fizikai teste egész tökéletlenül van kialakulva, de ennek mégis valami sajátos dologgal kell összefüggnie, mivel az emberek ügyesek, intelligensek, mintha felülről lefelé dróton rángatnák őket! Igen, így volt ez ott, mivel az ember valójában nem ereszkedett alá a Föld felületére. Ezért akkor az északi sark körüli emberek a legnagyobb mértékben éteri lények voltak, igen kialakult étertesttel, olyan lények, amelyek úgyszólván a világ minden bölcsességét mintegy magas fokú tisztánlátó erőkkel meg tudták jeleníteni étertestükben, kitekintettek a csillagos égre, és felfogták, milyen lények népesítették be a teret az egész kozmoszban, De fizikai testük - hozzá kell tennünk - igen álmos, nehézkes volt. Mégis, mivel mintha dróton rángatták volna őket, egészen intelligens tetteket hajtottak végre.

Ezzel szemben az egyenlítői területeken másként volt. Ott a Nap és a Hold hatása felülről egyre élénkebbé vált. A levegőt úgyszólván áthatották, átmelegítették a napsugarak. Minden olyan jelenség, ami a levegő régiójában játszódott le, a Naptól és a Holdtól függött. S ennek az volt a következménye, hogy ezeken a területeken éppen az ősi Lemúriában az emberek a legmélyebben alászálltak fizikai testükbe, az étertestek a legmélyebben hatották át a fizikai testeket. Mégis egy mai ember érzéki észlelésre szolgáló szemmel ezeket a lényeket a legmagasabban fejlett fizikai emberalakoknak fogná fel, míg az északi népességet kevéssé fejlettnek állítaná. Még egy másik különbség is adódott, amoly különösen jelentős.

Ott, ahol a Napnak a legkevesebb befolyása volt, az emberek úgy fejlődtek, hogy alapjában véve nagy területeken szerte egyik a másikhoz hasonlóan nézett ki. Mivel azokhoz a lényekhez, amelyek még nem szálltak le és még éteriek voltak, azok közül igen sokhoz tartozott egy éteri lény ott lenn. Ott fenn csoportlelkek voltak, míg az egyenlítő körül sokkal több individuális lélek volt, sokkal többen voltak saját testükben. Tehát az elgondolható legnagyobb mértékben fordultak elő azoknak a területeknek a lakosai, akiket ma az északi sark körül látunk, a csoportlélekhez tapadás jeleivel a lemúriai korban. Az emberek igen nagy számban feltekintettek csoportlelkükre. S ha ezeket a csoportlelkeket léleknek tekintjük, akkor sokkal fejlettebbek voltak, mint azok a lelkek, amelyek a lemúriai korban az egyenlítő környékén fizikai testbe költöztek. Azt mondhatjuk tehát: az északi sark körül lakott egy olyan népesség, amelyet valójában - mint egyfajta Paradicsomban - a levegő régiójában kell keresnünk, s még nem ereszkedett alá a Földre. Amit így megértettünk, mint olyasvalamit, ami szükséges következménye lehet annak, amit már korábban megismertünk, vessék most össze azzal, amivel Önök a szellemtudományos irodalomban itt vagy amott találkoznak: hogy azok a magasabb lények, amelyek először voltak az emberiség tanítói, egy hideg, északi régióból ereszkedtek alá! Most formálisan megtaláltuk őket, az északi sark körüli lelkeket. Ha azoknak a tanítói akartak lenni, akik kisebb lelkek voltak és inkább belementek a fizikai testbe, akkor nekik is inkább alá kellett szállniuk, és étertestükben szembeszegülni a lemúriai kor tisztánlátó képességével, vagy áldozatként felvenni a lemúriai népesség fizikai emberalakját.

Ha egy utazást tettünk volna a lemúriai korban az egyenlítőtől az északi sark felé, akkor a földi népesség átszellemülésével találkoztunk volna. Ebben a korban ugyanakkor egy kettős népességet különböztethetünk meg: egy, még szellemiekben megmaradt fajtát, amelynek alapjában véve a testiség csak mint pótlék jelenik meg szellemi lényéhez, és egy másikat, már a materiálisba, a fizikaiba alámerült népességet. Mi történt volna, ha földi fejlődés folyamán semmiféle módosulás nem lépett volna fel? Akkor a sarkokon lévő területek legjobb lelkei egyáltalán nem tudtak volna fizikai testiségbe merülni. S másrészt az egyenlítő körüli népesség úgyszólván többé-kevésbé hanyatlásnak indult volna. Mivel ezek túl korán szálltak alá fizikai testbe, ők estek bele mindabba a bűnbe és paráznaságba, amely a lemúriaiak hanyatlásához vezetett. S ennek következménye volt, hogy a népesség legjobb része elvándorolt azokra a területekre, amelyek az egyenlítő körül és az északi vidékeken voltak. Mivel a lemúriai korban az emberiségnek a jövőt legjobban biztosító tagjait az egyenlítő és az északi sark körüli területeken találjuk. A leginkább éppen azok az emberi testek fejlődtek, amelyek ismét hordozói lehettek a legjobb emberi lelkeknek, a régi Atlantisznak azon a területén, amely ma az ún. mérsékelt égövben fekszik.

Nos, minden különféle fejlődési fokozatból marad vissza egy úgynevezett maradék, s ezekből a régi korokból is visszamaradtak maradványok. Különösen abból, amit a Föld lemúriai népességének nevezünk, az északi területeknek az a sajátságos népessége, amelynek erősen fejlett éterteste és kevéssé fejlett fizikai teste volt, és az a másik, egyenlítői népesség, amely erősen kifejlődött fizikai testtel és kevéssé kialakult étertesttel rendelkezett, amelyekből semmi sem maradt vissza, mivel alászálltak. Mivel ezek a testek olyanok voltak, hogy egyszer sem találhatjuk meg a maradványokat; a szubsztancia olyan lágy volt, hogy maradványokról szó sem lehetett. - Atlantiszbeli utódaiknál elsősorban arról volt szó, hogy az én, az öntudat magja, amivel az ember alapjában véve már a régi lemúriai korban rendelkezett, egyre jobban és jobban előjött, egyre inkább kifejlődött a Földön. Ha az emberek nagyrészben nem húzódtak volna az Atlantisz területére, akkor nem kerülhetett volna sor olyan élénk én-fejlődésre sem. Akkor a lemúriai népesség fokozatosan hanyatlott volna, mindenfajta szenvedélybe kellett volna merüljön, és az északi vidékek legjobb lelkei egyáltalán nem szálltak volna alá a Földre, mivel nem találtak volna magukhoz illő testet. A korábbi, nem megfelelő testek nem tudtak volna lehetőséget nyújtani számukra, hogy a testiségen belül erős önérzetet fejlesszenek ki. Azáltal, hogy a lemúriai népesség legjobb része Atlantisz felé vándorolt, az emberi test olyan formává alakult, hogy az öntudatot megfelelő mértékben tudta hordozni. S a mai mérsékelt égöv területein érte el fokozatosan az emberi test ezt a formát. Hiszen ezekben a fejlődési korszakokban az emberi test még mindig átalakult. Az atlantiszi korban az emberi test még nem volt szilárd formákba rögzítve, mint ma, hanem még úgy volt, hogy a szellemileg igen jelentős, magasan fejlett emberek az akkori időkben fizikailag kicsik voltak, kis emberek voltak. Ezzel szemben azok, akik szellemileg nem voltak túl jelentősek, az atlantiszi korban óriásira fejlett fizikai testtel rendelkeztek. S ha az ember akkoriban egy ilyen óriással találkozott, azt mondhatta magának: ez nem éppen a szellemiség magas fokán áll, mivel egész lényével belerohant a testbe! Minden, amit az „óriásokról” szóló mondák tartalmaznak, teljesen az igazság felismerésén alapul. Ha ezért a germán mondákban valóságos emlékezés őrződött meg ezekre a korokra, akkor ezt szellemtudományos szempontból teljesen jogosnak érezzük, hogy az óriások buták és a törpék valójában igen okosak. Ez mindenképp azon alapul, hogy az ember elmondhatta az atlantiszi népességről: itt kis emberek vannak, itt nagyfokú intelligencia van; ott viszont egy nagy emberfajta van, s ezek mind buták! Ahol az emberi intelligencia belemerült a húsba, ott szellemileg nem sok maradt vissza. Így a fizikai nagyság annak kifejeződése volt, hogy a szellemiség nem tudta visszatartani. A test bizonyos módon akkoriban még teljesen átalakulásra képes volt. Éppen abban a korban, amikor Atlantisz kezdett elsüllyedni, volt egy nagy különbség azok között az emberek között, akik szellemi tulajdonságaikban jók voltak, és kisebb emberfajtát képviseltek az óriás alakokkal szemben, akik bűnös szenvedélyeknek hódoltak, akiknél minden a húsba merült bele. Még a bibliában is megtalálhatják az utórezgéseit ennek a ténynek, ha kutatni akarnák.

Látjuk tehát, hogy az emberi test az atlantiszi korban még a szellemi tulajdonságok szerint tudott kialakulni. Ezért tudta azt az alakot is felvenni, amely képessé tette őt arra, hogy minden szervet, a szívet, az agyat és így tovább - úgy építsen fel, hogy ezek egy valóságos én-lény, egy öntudatos lény kifejeződései légyenek. Ezek a képességek és tulajdonságok azonban a legváltozatosabb fokozatokban fejlődtek. Voltak olyan emberek, akik bensőjüket tekintve egészen megfelelőek voltak, egészen normálisak, akiknek egoizmusa nem volt túlzott, és az én-érzése nemcsak alacsonyabb formában alakult ki. Náluk egyensúlyban volt a külvilágnak való adottság és az én-érzés. Az ilyen emberek mindenfelé szétszóródtak. Ezek voltak azok, akikkel az atlantiszi beavatottak a legtöbbet tehették. Ezzel szemben voltak másfajta emberek, akiknél borzasztóan erős én-érzés alakult ki, természetesen túl korán; mert az emberek még nem tartottak ott, hogy testükben egy eszközt tudtak volna kialakítani az erőteljes én-érzés számára. A test így úgyszólván megkeményedett az egoitásban, lehetetlen volt számára, hogy bizonyos fokig kinőjön ebből. Más népek viszont nem kaptak bizonyos normális én-érzést, mivel nagyobb mértékben befolyásolta őket a külvilág, mint ahogy lennie kellett volna. Ezek a népek teljesen odaadták magukat a külvilágnak. Tehát a normál embereket használhatták a legjobban a beavatottak a jövőbeni fejlődéshez, s ezek voltak azok is, akiket a nagy Nap-beavatott, Manu maga köré gyűjtött, mint a leginkább fejlődőképes népet. Azok a népek, amelyeknél az én-ösztön túlságosan fejlett volt, és belülről kifelé áthatotta az egész embert, s az énség, az egoitás beléjük vésődött, ezek a népek fokozatosan nyugat felé vándoroltak, s belőlük vált az a népesség, amely utolsó maradékában Amerika indián lakosságaként tűnt fel. Azok az emberek, akiknek én-érzése igen csekély mértékben alakult ki, kelet felé vándoroltak, s ezen emberek fennmaradt maradványa vált Afrika későbbi néger lakosságává. Ez egészen a testi tulajdonságokba menően kiderül, ha valóban szellemtudományosan szemléljük a dolgokat. Ha az ember teljesen kifejezi bensőjét fiziognómiájában, testének felületén, akkor az egyidejűleg áthatja külsejét a benső mivoltának színével. Az egoitás színe a vörös, a rézvörös, vagy a sárgásbarna szín is. Ezért tudja ténylegesen az igen erős egoitás, amely valamely megbetegedett önérzetből származik, még ma is belülről kifelé úgyszólván sárgává tenni a dühtől az embert. Ezek olyan jelek, amelyek teljesen összefüggnek egymással: a rézvörös színe azoknak az embereknek, akik nyugat felé vándoroltak, és a sárga annál az embernél, akit elönt a méreg, ahogy mondják, akinek bensője bőrén fejeződik ki. Azok az emberek azonban, akiknek én-lénye túl gyengén fejlődött, akik a Nap-hatásoknak igen erősen ki voltak téve, olyanok voltak, mint a növények: túl sok szénszerű alkotórészt választott ki a bőrük, és feketék lettek. Ezért feketék a négerek. - Így egyrészt Atlantisztól keletre volt a fekete néger népesség, másrészt Atlantisztól nyugatra a rézvörös népesség, maradéka azoknak az embereknek, akik nem normál mértékben fejlesztették ki én-érzésüket. A normál emberekkel lehetett a legtöbbet kezdeni. Ezért arra is kiválasztották őket, hogy Ázsia ismert helyeiről kiindulva különböző más területekre is szétszóródjanak.

Nos, természetesen abban a kis csoportban, amelyet Manu maga köré gyűjtött, ismét a végletekig legkülönbözőbb köztes fokozatok fordultak elő e fejlődés tekintetében, Ezek is természetesen érvényesültek. Ezek a köztes fokozatok részben rendkívül alkalmasak voltak a földi kultúra továbbfejlesztésére. Így például a nyugatról keletre, az európai területekre történő vándorlásnál visszamaradt egy népesség, amely nagymértékben kialakította az én-érzést, de ugyanakkor a környezet kevéssé befolyásolta, Gondolják csak el, hogy éppen Európában milyen egyedülálló keveréknek kellett létrejönnie. Azokra, akik átvándoroltak keletre és a fekete népesség vált belőlük, erősen hatott a külvilág, különösen a Nap hatása, éppen azért, mivel igen csekély én-érzésük volt. Nos, viszont vándoroltak ugyanezeken a területeken - legalábbis ebbe az irányba - olyan népek, amelyek erős én-érzéssel rendelkeztek. Ez olyan népesség volt, amely úgyszólván előnyben részesítette a keleti irányt a nyugatival szemben. Ez enyhítette számukra a rézvörös színt, amelyet akkor kaptak volna, ha nyugatra vonultak volna. S belőlük eredt az a népesség, amelynek erős én-érzése volt, ami kiegyensúlyozta a külvilágnak való átadottságukat. Ez Európa népessége, amelyről az utóbbi nyilvános előadáson elmondhattuk, hogy kezdettől fogba az erős személyiség-érzés volt náluk a leglényegesebb.

Látjuk, hogy az embernél hogyan hatott a külső a belső viszonyokra, s hogy a föld a különböző állapotok révén, amelyekben felületének részei a napsugárzásnak voltak kitéve, alkalmat adott a lelki fejlődés legkülönbözőbb fokozataira. Aszerint, ahová akkor vándoroltak a lelkek, megtalálták a legkülönfélébb lehetőségeket arra, hogy fizikai testben véghezvigyék fejlődésüket. Igen fontos, hogy a Napnak a Földre gyakorolt hatása és az emberiség fejlődése közötti összefüggést egyszer szemügyre vegyük. Ha Önök ezeket a dolgokat egyszer tovább követik velem, a későbbi korok sajátosságaiba is belemenően, akkor meg fogják látni, hogy a későbbi korokban is milyen sok minden lesz megmagyarázható azáltal, hogy a legkülönbözőbb árnyalatok lépnek fel. Itt van például a népesség Európában maradt része, amely olyan volt, ahogy éppen leírtam, s amely a későbbi korokig önmagára volt utalva. Ez nem törődött másokkal, de az a része, amely akkor ebből a népességből átvándorolt olyan területekre, amelyeket a már különböző mértékben sötétebb bőrűvé vált népesség lakott be, ez akkor keveredett azzal a résszel, amely a másfajta bőrszín minden lehetséges fokával rendelkezett. Nézzék csak meg ezeket a színeket, a négerektől kezdve a sárga népességig, amely Ázsiában található. Ezért vannak orr olyan testek, amelyek egyfelől a legkülönfélébb lelkek burkai, a teljesen passzív néger lelkektől kezdődően, akik tejesen a környezetnek, a külső fizikainak adják át magukat, egészen a passzív lelkek más fokozataiig, Ázsia legkülönbözőbb területein.

Az ázsiai és afrikai népek fejlődésének sajátosságaiból sokféle dolog válik most érthetővé Önöknek: ezek a környezetnek való odaadottság és a külsőleg kifejeződő én-érzés keverékét mutatják. Ily módon alapjában véve a népesség két csoportjával van dolgunk, amelyek a legkülönbözőbb keveredési viszonyokat fejezik ki: az európai talajon az, amelyik a fehér népesség alapállományát képezi, amely a személyiség-érzést a legerősebben fejlesztette ki, de nem vándorolt oda, ahol a személyiség érzése az egész testet áthatotta, hanem ahol a személyiség-érzés jobban elmélyült. Ezért van Nyugat-Ázsiában, részben Észak-Afrikában a régebbi korokban is és az európai területeken olyan népesség, amelynek bensőleg erős én-érzése van, de külsőleg alapjában véve kevéssé adja át magát a környezetnek, bensőleg erős és határozott természetű, de ezt a belső karaktert külső testiségében nem fejezi ki. Ezzel szemben Ázsiában olyan népesség található, amely passzív, odaadó természetű, amelynél a passzivitás magas fokban jut kifejezésre. A népesség ezáltal álmodozó, az étertest igen mélyen nyomul bele a fizikai testbe. Ez az alapvető különbség az európai és az ázsiai népesség között.

Közibük ékelődött Manu „normál” emberivel. E népesség minden egyes árnyalatának a megfelelő kultúrát kellett adnia. Ezért a bölcsességeket és tanításokat úgy kellett árnyalnia, hogy azok a népesség külső körülményeihez alkalmazhatók legyenek. S így látjuk, hogy Ázsia népességének egy olyan tanítást adott, amely ahhoz van szabva, hogy a nép passzivitását, odaadottságát kielégítse. Nem az „ént” hangsúlyozza ez az ázsiai-afrikai népesség. A néger a maga részéről egyáltalán nem hangsúlyozza az ént. Ez a népesség feltekintett az istenire, s azt mondta: a legbensőbb lényt magamból nem bennem, hanem Brahmanban találom meg, mialatt kiáradok önmagamból, míg átadom magam az univerzumnak!

Egy ilyen tanítást nem értenének meg Európában. Európa akkoriban nagymértékben az Északi sarkkal szemben helyezkedett el, és bizonyos hasonlóság maradt fenn a vidékek között, még a különböző korszakokon keresztül is. Emlékezzünk arra, hogy az Északi sark körül valaha azt a népességet találtuk, amely nem ereszkedett alá a fizikai testbe, sőt, amelynek fizikai teste bizonyos mértékben elcsökevényesedett. Igen, Európa népessége most még nem ereszkedett alá teljesen fizikai testébe. Bensőségessé váltak személyiség-érzésükben. S ezt találnánk, minél messzebb mennénk vissza az ősi korokba Európában. Gondolják csak meg, hogyan tartotta magát ez a bensőségessé vált személyiség-érzés a későbbi korokban is, amikor az ember talán már nem látott elegendő okot hozzá. Valaki, aki a kelethez tartozott volna, azt mondhatná: én egyesülök az egyetlen, mindent felölelő Brahmannal! A többi is egyesül Brahmannal, az ötvenedik, a századik, ők mind egyesülnek Brahmannal! - Mivel egyesült az európai, ha fel kellett ismernie olyasmit, ami nézetei szerint érvényes volt? A Walkürök egyikével egyesült, a magasabb lelkek egyikével. S ez úgyszólván a Walkürök mindegyikére érvényes a halál pillanatában. Ott minden egyéni, minden személyes. S mindkét terület határán, csak ott tud olyasvalami létrejönni, mint a Mózes-Krisztus-vallás. Csak ezek közé, kelet és nyugat közé hatolhatott be ez a vallás. S míg semmiféle gyökeret nem találhatott kelet felé, ahol az istenről alkotott elképzelés már mint egységes, de előrehaladó fokon állt, a személyes isten képzeteként tudott áthatolni, mint amilyen már Jahve is, és Krisztus is azoknál a népeknél, amelyek már önmagukban hordozzák a személyiség érzését. Ezért terjeszkedett nyugat felé, s látjuk, hogy itt személyesen elgondolt istenekről alkotott képzetként megértésre tudott találni. Ezért látjuk, hogy éppen ebben a zónában csaknem szükségességgé vált. A személyiség-érzés ott volt, de még csak bensőleg, szellemileg, mint ahogy a régi lemúriaiaknál még minden szellemi volt, és a testi csak kevéssé alakult ki. Itt kifejlődött ugyan a testi, de a személyes, ami a legfontosabb volt az embernek, benső dolog volt; és a bensőn keresztül az ember a külsőt is meg akarta hódítani. Ezért azt az Istent is ott értette meg a legjobban az ember, aki külsejével leginkább birtokolta a bensőségességet, vagyis Krisztust. Európában minden Krisztus számára készült elő. S mivel voltak olyan területek, ahol az emberek még nem teljesen ereszkedtek le a földi színtérre, s ezért még visszamaradt valami a szellemi érzékelés maradványaként, így visszamaradt valami a szellemi lények látásából is, az ősi európai szellemi látásból.

Ez a régi európai tisztánlátás oda is vezetett, hogy Európán át még Ázsia belseje felé is egy ősi Isten-képzet uralkodott, amelyből a mai tudás talán csak akkor tud majd valamit, ha Szibéria egyes távoli vidékeinek mondáit fel fogják fedezni. Ott ugyanis egy figyelemreméltó elnevezés bukkan fel, messze a keresztény fejlődés előtt, amikor semmit sem tudtak arról, ami ott lenn történt, tehát arról, ami az Ótestamentumban van leírva, arról, ami a görög-római fejlődés, a keleti fejlődés volt. Felbukkant ott egy figyelemreméltó képzet, ami mintegy ahhoz a névhez vezetett, amely ma már eléggé elhalt: az „Ongod”-hoz, s Ongod egy név, amely ma úgyszólván visszacseng az „egy Isten” képzetében. Ongod mintegy olyasmi, mint a isteni minden szellemi lényben, amelyet érzékelünk. Így ebben az irányban is ez a személyes istenképzet teljesen ismerős volt annak a népességnek, amely éppen a Földnek ebben a sávjában élt. Ezért megérthetjük, hogy éppen ebben az övezetében a Földnek ez a szemlélet is jelentős gyümölcsöket hozott. Mivel úgyszólván a Földnek ebben az övezetében élő népesség oldotta meg az én titkát. Alapjában véve minden fejlődés az atlantiszi kor óta attól függ, hogy a népesség egy része éppen megfelelő arányban kapja-e meg az én-érzést, vagy túl erősen, vagy gyengén fejleszti-e ki az ént. Azokból a népekből, amelyek az ént valamilyen mértékben túl erősen, vagy túl gyengén fejlesztették ki, semmi különös nem alakulhatott ki. Sajátos arányban fejlesztették ki ezt azok a népek, amelyeket éppen Elő-Ázsia népeiként említettünk, és Afrika bizonyos területeinek, főleg pedig Európa népei.

Ezek voltak a későbbi kultúra alapfeltételei, amely mintegy a mi időszámításunk óta fejlődött ki. Az énnek el kellett jutnia egy bizonyos fejlődésre, de nem túl nagy mértékben az egyik vagy másik oldal irányába. S mai feladatunk az, hogy ezt a helyes értelemben fogjuk fel. Mivel bizonyos vonatkozásban minden szellemtudománynak arra kell hivatkoznia, amit úgy nevezünk: egy magasabb én kialakulása az alacsonyabb énből. Ha most visszatekintünk az elmúlt korokba, azt mondhatjuk: a Föld népességének bizonyos része nem találta meg a lehetőséget arra, hogy a földfejlődéssel megfelelő lépést tartson énjének kifejlesztésében, ezen tanulhatjuk meg, mennyit lehet elmulasztani arra vonatkozólag, hogy az alacsonyabb énből kifejlesszük a magasabb ént. Ott voltak például a régi Atlantisz népei, akik indiánokká váltak, és úgyszólván elvesztek a földi fejlődésből. Mit mondottak volna, ha azt, ami a fejlődésben a feladatuk volt, ki tudták volna fejezni? Azt mondották volna: mindenekelőtt a bensőmet akarom fejleszteni! A bensőmet, ami a legmagasabb bennem, ha önmagamba tekintek! S olyan erősen kifejlesztették ezt a ént, hogy ez a bőrük színéig jutott : rézvörösekké váltak. A dekadenciában fejlődtek. Ez olyasmi, amit az atlantiszi népességben, ahol még minden a húsba és a bőrbe ment, tenni szoktak, s amit úgy nevezhetünk, hogy „kotlás az énbe”. Az atlantiszi népességnek úgyszólván meggyőződése volt: mindent önmagamban találok meg, aminek fejlődnie kell! A másik végletet azok képviselték, akik azt mondták: Ó, az énnek nincs semmi értéke! Az énnek teljesen el kell vesztenie önmagát, egészen fel kell oldódnia, mindent kívülről kell diktálni neki! - A valóságban nem mondták ezt, hiszen nem így elmélkedtek. De ezek voltak azok, akik így megtagadták énjüket, mert attól váltak feketévé, hogy a külső erők, amelyek a Naptól a Földre érkeznek, feketévé tették őket. Csak azok, akik képesek voltak arra, hogy egyensúlyt tartsanak énjükkel kapcsolatban, voltak azok, akik a jövőben fejlődni tudtak.

Tekintsünk mist Földünk lakosságára. Ma is vannak még emberek, akik azt mondják: Ó, az antropozófusok egy szellemi világról beszélnek, amit önmagukban keresnek. Mi azonban a mi jó, öreg, kívülről ránk maradt vallásos hagyományainkra tekintünk. Arra építünk, ami kívülről jön hozzánk, és nem sokat törődünk egy magasabb világgal! - Ma természetesen minden szellemibb, mint az Atlantiszon volt. Ma már nem lesz valaki fekete attól, ha csupán a tradíciókra épít, ha azt állítja: már azok gondoskodnak rólunk, akikre rábíztuk lelkiüdvünket, akik körülöttünk tevékenykednek, és éppenséggel arra szolgálnak, hogy lelkünket a mennyekbe vigyék! - Ma már nem feketedik meg ettől az ember. De nem akarunk mindent kétségbe vonni: ma is vannak még Európának olyan területei, ahol azt mondják, hogy az ember „megfeketedik” az ilyen okoskodástól! Ma éppen minden szellemibb! Ezek tehát az egyesek. A többiek, azok, akik anélkül, hogy először belemerülnének abba, amit számunkra a szellemtudomány minden részletében adni képes: az Akasha-krónikába, a reinkarnáció és a karma lényébe, az ember lényének princípiumaiba és így tovább, s amihez az embernek meg kell erőltetnie magát, hogy megértse, ezek azok, akik túl kényelmesek és azt mondják: miért van szükségem nekem minderre? Én bepillantok a bensőmbe, ez az én magasabb énem, az istenember ott van bennem! - Ez az érvelés igen gyakran még az antropozófia talaján is kialakul. Itt az ember semmit sem akar tanulni, valójában nem akarja fejleszteni magát, és várni, amíg az én minden egyes konfigurációját áthatja, hanem ide-oda futkos és várja, amíg az istenember megszólal belőle, és újra és újra a magasabb ént hangsúlyozza. Igen, van még olyan irodalom is, amely azt mondja: nem kell tanulnotok semmit! Csak engedjétek, hogy az istenember beszéljen belőletek! - Ma, amikor minden szellemibb, az ember már nem lesz rézvörös ettől. De egy olyan sors jut neki osztályrészül, mint annak a népességnek, amely mindig az énjével büszkélkedett.

Ez az, amire szükségünk van: a mozgásában megőrzendő énre, amelynek nem szabad elvesznie a külső fizikai megfigyelésben, a külső fizikai átélésben, de amely nem áll meg egy ponton, hanem valóban a szellemi formációk felé halad előre. Ezért a bölcsesség és az érzések összhangjának nagy mesterei az antropozófiában nem mondták nekünk kezdettől fogva: hagyjátok, hogy az istenember beszéljen belőletek! Hanem egészen határozott impulzust adtak nekünk, hogy a világ jogszokásait minden részletükben megtaláljuk. S mi nem vagyunk a nagy mesterek tanítványai, ha csak akarjuk, hogy az istenember szólaljon meg belőlünk, vagy ha úgy véljük, hogy mindenki magában hordozza mesterét, hanem ha a világ felépítését minden részletében meg akarjuk ismerni. A szellemtudományos fejlődés ez: tudásra törekedni a világ folyásának minden intimitásában. Akkor érjük el magasabb énünket, ha fokról-fokra feljebb jutunk a fejlődésben. Kívül, a világ csodáiban fejeződik ki énünk. Mert a világból születtünk meg, s ismét ebbe a világba akarjuk beleélni magunkat.

Így látjuk, hogy a mai állapotok, amelyek osztályrészül juthatnak az embereknek, csak úgyszólván újabb, szellemibb továbbfejlődései annak, ami az atlantiszi korban már elénk tárult. Már ott is ez a három rész volt meg az emberek között: azok, akik valóban fejleszteni akarták énüket, újat és mindig újat vettek fel, és ezáltal valóban az Atlantisz utáni kultúra hordozóivá váltak. S ott voltak a többiek, akik csak istenemberüket engedték megszólalni magukból, és énjük rézvörös színnel hatotta át őket. S a harmadikak, akik csak kifelé fordították érzéseiket, s ezek voltak a feketék.

Amit a Földfejlődésnek ezek a folyamatai mutatnak nekünk, azokból valóban a helyes ismereteket kell felvennünk. Akkor annál inkább megtalálhatjuk az antropozófiai mozgalmon belül a helyes impulzust. Az, ami megtörtént, már mindig megtörtént bizonyos módon, de ez mindig új és új formában történik. Ezért olyan nagy és jelentőségteljes az antropozófiai mozgalom, hogy azt, ami látható módon kialakult az Atlantiszon, most a földi tereken láthatatlanabb módon továbbfejleszti. Így tart az ember az észlelhetőség kultúrájából egy észlelhetetlen és mindig észlelhetetlenebb kultúrkorszak felé.