Néhány télen szellemtudományos tárgyak szemléletére jöttünk össze, s Önök közül egy kis csoportot már elég sok tél hozott össze ilyesfajta szemlélődésekhez. Szükséges, hogy olyan okokból, amelyet talán éppen a közeljövőben megtartandó közgyűlésen beszélünk meg, e pillanatban a lelkünkben egy kissé visszapillantsunk antropozófiai együttlétünk elmúlt idejére. Vannak néhányan Önök közül, akik bizonyos vonatkozásban ezen összejövetel magját képezik itt, és akik spirituális alapmeggyőződésüket korábbi időkből hozták át, akik már hat vagy hét évvel ezelőtt együtt voltak velünk és kialakították azt a magot, amely körül fokozatosan a többi kereső barátunk - ha ezt a szót használhatom - köréje kristályosodott. S meg kell mondanunk, hogy ezen idő alatt nemcsak ezen összejövetelek számbeli növekedése mondhat egyet-mást szánunkra, hanem egy másik irányból azon szellemi hatalmak segítségével, amelyek egy helyes értelemben végzett szellemtudományos munkánál mindig jelen vannak, sikerült munkánknál egy bizonyos belső rendszert betartani. Gondolják meg, hogy egy kis csoportként kezdtük hat vagy hét évvel ezelőtt, és egészen lassan és fokozatosan, bensőleg és tartalmilag is megteremtettük a talajt, amelyen ma állunk. Úgy kezdtük, hogy bizonyos vonatkozásban először a legegyszerűbb szellemtudományos alapfogalmakat kutattuk, hogy alapot teremtsünk magunknak. S egyre inkább odajutottunk, hogy tavaly télen mégiscsak lehetőségünk volt arra - legalábbis Zweig-összejöveteleinken -, hogy a magasabb világok különböző területeinek dolgairól úgy beszéljünk, ahogy a szokásos fizikai világ eseményeiről és tapasztalatairól beszélnek. Taníthattuk magunkat a különféle szellemi lényekről és azokról a világokról, amelyek érzéki világunkkal szemben érzékfelettiek. S nemcsak hogy bizonyos vonatkozásban egy belső rendszert léptethettünk be Zweig-munkánkba, hanem a múlt télen itt még két kurzust is tarthattunk, amelyeken azok, akik egyre jobban csatlakoztak a maghoz, lehetőséget kaptak arra, hogy szemlélődéseinkhez is mintegy megtalálják a kapcsolatot.

Azok a tagjaink, akik visszaemlékeznek jelenlegi Zweig-jeink kezdetére, e munka bizonyos veszélyeire és akadályaira is visszapillanthatnak. Vannak néhányan Önök közül, akik megértették, hogy mindezeken a veszélyeken keresztül hűek maradjanak ahhoz, amit mi szellemtudományos munkának nevezünk. Joggal mondhatjuk, hogy azok, akik megértették, hogy hűségesen, türelemmel és energiával kitartsanak, bizonyára rövidebb vagy hosszabb idő alatt meglátják, hogy az ilyen hűség és energia talán bizonyos eredményeket is hoz.

Már mondtuk és gyakran hangsúlyoztuk itt, hogy végül odajutottunk, hogy a magasabb világokról úgy beszéljünk, mint valami - mondhatnám - magától értetődőről, és hangsúlyoztuk, hogy azok, akik hosszabb ideje együtt voltak velünk Zweig-összejöveteleinken, egy bizonyos antropozófiai érettséget sajátítottak el. Ez az antropozófiai érettség nem elméletekben rejlik, nem valamiféle fogalmi megértésben, hanem egy belső hangulatban, amit az ember az idők folyamán magáévá tesz. Aki egy idő után azt, amit a szellemtudomány adni képes, valóban bensőleg veszi fel, az fokozatosan érezni fogja, hogy úgy tud dolgokat meghallgatni, mint valóságos tényeket, mint magától értetődőket, amelyek azelőtt egészen másként érintették volna.

Így ma is ebben a bevezető előadásban azzal akarjuk kezdeni, hogy fenntartás nélkül, vagy még kíméletlenül is a magasabb világok egy olyan fejezetéről beszéljünk, amely mélyen belevisz bennünket az emberi jellem és az emberi személyiség megértésébe. Mert alapjában véve, mire szolgálnak mindezek a szemlélődések a magasabb világokról? Ha az asztrális világról, a devacháni világról beszélünk, milyen értelemben beszélünk elsősorban úgy róluk, mint a fizikai világ tartozékáról? Nem olyan tudatból beszélünk ezekről a magasabb világokról, mintha számunkra teljesen idegen világok volnának, amelyek semmilyen kapcsolatban sem állnak a fizikai világgal, hanem tudatában vagyunk annak, hogy az, amit magasabb világoknak nevezünk, körülöttünk van, hogy benne élünk, és ezek a magasabb világok átnyúlnak a mi fizikai világunkba, hogy a magasabb világokban az okok és ősokok olyan tényekben rejlenek, amelyek itt a mi fizikai szemünk előtt, fizikai érzékeink előtt játszódnak le. Úgy ismerjük meg eleinte az életet, ahogy az körülöttünk van, az emberrel és a természeti eseményekkel kapcsolatban, ha azt, ami láthatatlan, de megnyilatkozik a láthatóban, ha ezt az életet másik világok tartozékának tekintjük, hogy értékelni tudjuk ott, ahol fizikai világunkba belejátszik. A szokásos fizika normális és abnormális jelenségei csak akkor lesznek világossá számunkra, ha azt a szellemi életet, amely a fizikai mögött rejlik, megismerjük, azt a szellemi életet, amely sokkal gazdagabb és nagyobb mélységű, mint a fizikai élet, amely annak csak egy kis szeletét jelenti.

Az ember áll - és kell állnia - minden szemlélődésünk középpontjában. Az ember megértése valójában a világ részének megértését jelenti. De az ember megértése nehéz, s el fogunk sajátítani némi emberismeretet, ha ma néhány tényről - mivel a tények száma óriási -, az asztrális világ csak néhány, kevés tényéről beszélünk. Az embernek lelki tartalma van, ami igen sokrétű. Ma e lelki tartalom egy részét próbáljuk elképzelni. A lélek bizonyos tulajdonságait kívánjuk szemléletünk tárgyává tenni.

Lelki életünkben különféle érzésekben és tapasztalatokban, gondolatokban és képzetekben, ideákban és akarati impulzusokban élünk.

Mindez lelki életünkben reggeltől estig folyik. Ha az embert felületesen szemléljük, joggal tűnik fel számunkra ez a lelki élet mint valami önmagában zárt, valami együvé tartozó. Figyeljék csak meg, ahogy életük folyik, amikor reggelenként az első gondolatokat táplálják, az első érzés cikázik át lelkükön, az első akarati impulzus indul ki Önökből, és figyeljék mag, ahogy estig, amikor a tudat álomba süllyed, képzet képzethez, érzés érzéshez, akarati impulzus akarati impulzushoz kapcsolódik. Mindez úgy tűnik, mint egy folyamatos áramlás. Mélyebb értelemben azonban ez nem folyamatos áramlásnak tekinthető, mivel azáltal, amit gondolunk, érzünk és tapasztalunk, folytonos kapcsolatban állunk a magasabb világokkal - ami különben a legtöbb embernél teljesen öntudatlan marad. Nos, szemléljük meg ma azt a kapcsolatot, amelyben az asztrális világot illetően állunk.

Ha valamely érzésünk van, ha öröm vagy ijedtség cikázik át lelkünkön, akkor az elsősorban tapasztalat lelkűnkben. De nem csupán az. Ha valaki ezt tisztánlátó módon meg tudja vizsgálni, akkor észreveheti, hogy az ijedelem vagy az öröm pillanatában valami kiindul belőle, mint egy fénylő áramlat, amely belemegy az asztrális világba. De nem értelem vagy irány nélkül megy bele, hanem útját az asztrális világ egy lényéhez veszi, s így azáltal, hogy egy érzés ragyog fel bennünk, kapcsolatba kerülünk az asztrális világ egy lényével. Tegyük fel, hogy valamely gondolat keríti hatalmába lelkünket, mondjuk egy asztal jellegére gondolunk. Mialatt a gondolat átfut lelkünkön, a tisztánlátó másrészt ki tudja mutatni, ahogy ebből a gondolatból egy áramlat indul ki az asztrális világ egy lényéhez. S így van ez minden gondolatnál, minden képzetnél, minden érzésnél. Az egész áramlatból, amely lefut a lélekből, folyamatosan áramlatok indulnak az asztrális világ legkülönbözőbb lényeihez. Teljesen téves elképzelés lenne, ha azt gondolnák, hogy ezek az áramlatok, amelyek kiindulnak, mintegy mindnyájan az asztrális világ egy lényéhez mennének. Ez nem így van. Ezekből az egyes gondolatokból, érzetekből és érzésekből a legkülönbözőbb áramlatok indulnak ki, s ezek az asztrális világ legkülönbözőbb lényeihez tartanak. Az a sajátságos ebben a tényben, hogy mi, egyes emberek nemcsak egy ilyen lénnyel állunk kapcsolatban, hanem a legkülönfélébb fonalakat szőjük az asztrális világ legkülönbözőbb lényeihez. Az asztrális világot nagyszámú lény népesíti be, éppen úgy, mint a fizikai világot, s ezek a lények kapcsolatban állnak velünk.

Ha azonban e dolog teljes bonyolultságát be akarjuk látni, még valamit kell mérlegelnünk. Tegyük fel, hogy két ember lát egy villámot, és erről egészen hasonló érzésük van. Majd mindegyiktől egy áramlat indul ki; de mindkét áramlat az asztrális világ egy és ugyanazon lényéhez irányul. Így elmondhatjuk: van egy lény, az asztrális világ egy lakója, amellyel a fizikai világ mindkét lénye kapcsolatba kerül. Lehet, hogy nemcsak egy lény, hanem ötven, száz, vagy ezer lény, amelyeknek hasonló érzésük van, áramlatokat küldenek az asztrális világ egyetlen lényéhez. Ezalatt ez az ezer lény csak egyetlen ponton egyezik, hogy az asztrális világ ugyanazon lényével áll kapcsolatban. De gondolják csak meg, hogy ezek az emberek, akiknek egy esetben ugyanazon érzésük van, különben a legkülönfélébb érzéseket, érzületeket és gondolatokat hordozzák magukban! Ezáltal állnak az asztrális világ más lényeivel kapcsolatban, ezáltal indulnak a legkülönbözőbb kapcsolati szálak az asztrális világból ide a fizikai világba.

Nos, adódik az a lehetőség, hogy megkülönböztessük az asztrális világ lényeinek bizonyos osztályait. A legkönnyebben úgy nyerhetünk képzetet ezekről az osztályokról, ha szemügyre veszünk egy példát. Tételezzünk fel nagyszámú embert az európai világból, s tegyük fel, hogy ezen emberek lelki tartalma a jog fogalma, ideája. Különben lehetnek ezeknek az embereknek a legsokrétűbb élményei és ezáltal az asztrális világ legkülönbözőbb lényeivel a legbonyolultabb kapcsolatban állhatnak. Azáltal azonban, hogy ezek az emberek a jog fogalmát ugyanolyan módon gondolják, ugyanolyan módon teszik magukévá ezt a fogalmat, az asztrális világ egy lényével állnak kapcsolatban, s az asztrális világ e lényét egyenesen egy centrumnak, egy középpontnak tekinthetjük, amelyből minden ember után, akik ott számításba jönnek, áramlatok indulnak ki. S valahányszor elképzelik a jog fogalmát, mindannyiszor ezzel az egyetlen lénnyel állnak kapcsolatban. Pontosan úgy, ahogy az embereknek húsuk és vérük van, s ebből tevődnek össze, úgy e lény a jog fogalmában rejlik; benne él. Éppen így létezik egy asztrális lény a bátorság, a jóakarat, a vitézség, a bosszú, stb. fogalmára is. Tehát ahhoz, ami az emberben tulajdonságokként, lelki tartalmakként él, lények letéznek az asztrális világban. Ezáltal nagyszámú ember fölött valami asztrális hálóként terjed ki. Mi mindnyájan, akiknek azonos jogfogalmaink vannak, egy asztrális lény testébe vagyunk beleágyazva, amelyet éppenséggel jog-lénynek nevezhetünk. Ha fogalmunk van a bátorságról, a vitézségről és így tovább, más lényekkel állunk kapcsolatban. Ezáltal mindegyikünkben egyfajta konglomerátum, lények tömege él. Így minden embert úgy tekinthetünk, mintha minden oldalról az asztrális világ áramlatokat küldene belé. Mi mindnyájan áramlatok összefolyásai vagyunk, amelyek az asztrális világból jönnek.

Most egyre inkább rá fogunk mutatni arra, hogy az embert, aki alapjában véve ilyen áramlatok összefolyása, önmagában ezek az áramlatok alkotják, s ez középpontja körül koncentrálódik. Mivel az a legfontosabb az ember lelkiéletében, hogy mindezeket az áramlatokat egy középpont körül fogja össze, amely öntudatában zajlik. Ez az öntudat azért olyan fontos az emberben, mert neki belső ember-lényének mintegy urának kell lennie, amely a különböző áramlatokat, amelyek minden oldalról összefolynak bennünk, összefogja és önmagában egyesítse. Mivel abban a pillanatban, amikor az öntudat alábbhagy, felléphet az, hogy az ember nem egységként érzi magát; felléphet az, hogy a különböző fogalmak, a bátorságé, a vitézségé, és így tovább, széthullnak. az embernek ekkor már nem lenne tudata arról, hogy ő egy egység, úgy erezné magát, mintha fel lenne osztva az összes különféle áramlatokban. Lehetőség van arra - s ezt megmutatja nekünk, ahogy az igazságról, a jogról szóló ismereten keresztül behatolhatunk a szellemi világ megértésébe -, hogy az ember vezénylő uralmát elvesztheti afölött, ami ott beléáramlik. Önöknek egyes emberként van egy bizonyos életük maguk mögött, megéltek már egyet-mást, fiatalságuktól kezdve számos ideáljuk van, amelyeket fokozatosan alakítottak ki. Minden ideál különbözhet a másiktól. Van ideáljuk a bátorságról, a vitézségről és így tovább. Ezáltal belekerülnek a legkülönbözőbb asztrális lények áramlataiba. Más módon is belejuthat az ember az asztrális lények áramlatainak különféle egymásutániságába. Tegyük fel, hogy az embernek élete folyamán számos barátja volt. Egészen határozott érzések és tapasztalatok alakultak ki e barátságok hatása alatt, különösen az ifjúkorban. Ezáltal az asztrális világ meghatározott lényeihez irányultak az áramlatok. Majd fellép egy új barátság az ember életében; ezáltal ismét összekötődött az asztrális világ egy másik lényével. S így megy ez az egész életen át. Most tegyük fel, hogy egy lelki betegség miatt fellép az, hogy az Én elvesztené az uralmat a különféle áramlatok fölött, hogy már nem tudná csoportosítani őket. Ekkor az ember odajutna, hogy már nem érezné többé Énnek magát, lezárt lénynek, öntudatában egységnek. Ha Énjét a lélek egy betegségfolyamata miatt elvesztené, akkor úgy érezné ezeket az áramlatokat, mintha nem önmagát érzékelné, hanem az egyes áramlatokat, mintha ő ezekben kitörlődne. Az elmebaj bizonyos esetei csak erre vezethetők vissza. Egy különösen tragikus esete az elmebajnak érthetővé válik Önöknek, ha abból a szempontból szemléljük, mint az asztrális világot: Friedrich Nietsche esete.

Sokan Önök közül bizonyára hallottak róla: 1888/89 telén Friedrich Nietschén kitört az elmebaj. Érdekes utolsó levelének olvasásakor megfigyelni, ahogy Friedrich Nietsche felosztódott, különféle áramlatokra osztódott abban a pillanatban, amikor Énjét elvesztette. Ezt írta egyik vagy másik barátjának, vagy önmagának is: „Él egy Isten Torinóban, aki egyszer filozófia-professzor volt Baselben, de nem volt eléggé egoista, hogy az is maradjon”^[1], Tehát elvesztette az Énjét, és ilyen szavakba öltöztette. „S Dionysos isten a Póhoz lépked”[2]. S rátekint minden ideáljára és barátságára, amelyek alatta járnak-kelnek. Nemsokára Carlo Alberto királyként jön elő, majd valaki másként, majd nemsokára egy gonosztevőként akiről élete utolsó napjaiban olvasott. Ebben az időben két feltűnő gyilkossági eset fordult elő, s betegsége pillanataiban ő az érintett gyilkossal azonosította magát, aki nőket ölt meg. Nem Énjét érezte itt, hanem egy áramlatot, amely az asztrális világba irányul. Így lép fel abnormális esetben a felszínen az, amit különben az öntudat középpontja tart össze. Egyre inkább szükséges az ember számára, hogy tudja, mi van a lélek mélyén. Mert az ember végtelenül szerencsétlen lény lenne, ha nem lenne képes rá, hogy sok efelé áramlatot alakítson ki az asztrális világban; sőt igen korlátozott lény lenne, ha életének spirituális elmélyítésével nem lenne lehetősége arra, hogy fokozatosan urává váljék mindezeknek az áramlatoknak. Így valóban elmondhatjuk: nem vagyunk bőrünkbe korlátozva, hanem mindenütt felnyúlunk a többi világba, és más lények nyúlnak bele a mi világunkba. A lények egész hálózata fonódik az asztrális világ fölött. Most ezeket a lényeket kívánjuk egy kissé pontosabban megszemlélni, amelyek kapcsolatban állnak velünk. Ezek a lények mintegy hasonlításképpen ily módon mutatkoznak meg nekünk:

Az asztrális világ körülvesz bennünket. Gondoljunk el itt egy olyan lényt, felőlem akár azt, amelyiknek a bátorság fogalmával és érzésével van dolga. Ez kiterjeszti "polipkarjait" minden oldalra, és ezek a polipkarok belehatolnak az emberi lélekbe; s amikor az emberek

bátorságra kapnak, előáll a kapcsolat. Más emberek másfélék. Mindnyájan, akik például az aggodalom, vagy a szeretet egy bizonyos formáját bontakoztatják ki, kapcsolatban vannak az asztrális világ egy lényével. Amikor „belemegyünk” ebbe a lénybe, hozzá megjön amit az asztrális világ állapotának, szociális életének nevezhetünk. Az emberek, ahogy itt a fizikai síkon élnek, nem csupán egyes lények; még a fizikai síkon is százszoros és ezerszeres kapcsolatokban élünk. Jogi, baráti, stb. kapcsolatban állunk egymással. Kapcsolatainkat a fizikai síkon ideáink, fogalmaink, képzeteink szabályozzák, és így tovább, Egy bizonyos módon az asztrális síkon lévő olyan lényeknek is amelyeket éppen most lelkünk elé állítottunk, rendezniük kell szociális kapcsolataikat. Hogyan élnek tehát ezek a lények együtt? Ezeknek nincs olyan sűrű fizikai testük húsból és vérből, mint az embereknek; nekik asztrális testük van, főleg éteri szubsztanciából. Kinyújtják csápjaikat a mi világunkba. De hogyan élnek együtt? Ha ezek a lények nem működnének együtt, a mi emberi életünk is egészen más volna. Alapjában véve a mi fizikai világunk csak a külső kifejeződése annak, ami az asztrális síkon történik. Hogyan férnek meg tehát egymás között ezek a lények?

Az ember könnyen kísértésbe jöhet, hogy azt higgye, hogy a szociális élet az asztrális síkon hasonló lehet a fizikai síkon zajló élethez. De az együttélés az asztrális síkon lényegesen különbözik a fizikai téren történő együttműködéstől. Azok az emberek, akik az egyes síkokat csak úgy egymás fölé csoportosítják, és a magasabb világokat úgy jellemzik, mintha ott minden teljesen úgy történne, mint a fizikai világban, nem helyesen írják le a magasabb világokat. Van egy óriási különbség a fizikai világ és a magasabb világok között, s ez a különbség mindig nagyobb lesz, minél magasabbra jutunk. Mindenekelőtt az asztrális világban van egy meghatározott tulajdonság, amely egyáltalán nincs meg a fizikai síkon. Ez az asztrális sík áteresztő, átbocsátó képessége. Lehetetlen, hogy Önök ugyanoda álljanak, ahol már más áll, ez az átereszthetetlenség, a fizikai világ egy törvénye. Az asztrális világban ez nem így van: ott fennáll az áteresztőképesség törvénye. S ez teljesen lehetséges -sőt ez a szabály -, hogy a lények áthatják egymást, és a térben, ahol már van egy lény, benyomul egy másik. Lehet két, négy, száz lény egy és ugyanazon helyén az asztrális világnak. De valami más következménye is van ennek, nevezetesen, hogy az asztrális síkon az együttélés logikája egészen más, mint a fizikai síkon. A legjobban úgy tudják felfogni, hogy az asztrálsík logikája egészen különbözik a fizikai sík logikájától - nem mintegy a gondolkodás logikája, hanem a cselekvés, az együttélés logikája -, ha a következő példát figyelembe veszik.

Gondolják el, hogy egy város egyszer elhatározta, hogy épít egy templomot egy bizonyos helyen. Ekkor e város bölcs tanácsának szükségszerűen először arról kell gondolkodnia, hogyan építsék meg ezt a templomot, milyen intézkedéseket tegyen és így tovább. Tegyük fel most, hogy két párt alakult ki a városban. Az egyik párt ezen a helyen egy meghatározott formájú templomot akar építeni egy bizonyos építőmesterrel, és így tovább, a másik párt egy másik templomot akar építeni egy másik építőmesterrel. Itt a fizikai síkon a két párt nem fogja tudni végrehajtani szándékát. Szükséges tehát, hogy mielőtt egyáltalán valamihez fognak, az egyik párt győzzön, egy párt felülkerekedjék, és eldöntsék, milyen formája legyen a templomnak. Hiszen tudják, hogy valójában az emberi szociális élet legnagyobb része ilyen tanácskozásokkal és ilyen ellentétes tárgyalásokkal telik el, mielőtt egyáltalán valamire jutnának, hogy megegyeznének abban, hogy tulajdonképp mi történjék. Hiszen semmi sem történne, ha legtöbbször nem mégis az egyik párt győzne, és többségbe kerülne. De az a párt, amelyik kisebbségben marad nem mondja minden további nélkül: nem volt igazam, hanem továbbra is azt hiszi, hogy igaza volt. A fizikai világban a képzetekről való vitáról van szó, amelyeknek tisztán a fizikai világon belül kell dönteniük, mivel az lehetetlen, hogy egy és ugyanazon helyen két tervet hajtsanak végre.

Egészen másként van ez az asztrális világban. Ott teljesen lehetséges volna, hogy egy és ugyanazon helyen, mondjuk, két templomot építsenek. Ilyesmi valójában az asztrális világban folyamatosan történik, s ez az egyetlen fontos az asztrális világban. Ott nem vitatkoznak úgy az emberek, mint a fizikai világban. Ott nem tartanak ilyen gyűléseket, és nem akarnak többségbe kerülni, hogy ezt vagy amazt meg tudják tenni; ez ott egyáltalán nem szükséges. Ha itt egy város tanácsa összeül, és 45 emberből 4o-nek ugyanaz a véleménye, és a többinek más, akkor mindkét párt, amely ott ül, gondolatban gyilkolni akar eltérő véleményük miatt, így mégsem olyan rossz, ha nyíltan ütköztetik a dolgokat. Ugyanakkor nem akarja mindegyik párt tekintet nélkül a másik templomra odaépíteni az Ő templomát, mert a fizikai síkon a gondolat a lélek birtoka maradhat; belül tud maradni. Az asztrális síkon ez nem ilyen egyszerű. Ott ez így van: ha a gondolat megfogan, már egy bizonyos kapcsolatban is van. Így tehát, ha egy olyan asztrális lénynek amelyről most beszéltem, van egy gondolata, ez a lény ugyanakkor kinyújtja e gondolat formájának megfelelő érzékelő csápjait, s egy másik lény is kinyújtja a magáét; mindkettő áthatja egymást egyidejűleg, s ugyanabban a térben újonnan alakult lényként jelenik meg.

Így hatják át állandóan egymást a legkülönbözőbb vélemények, gondolatok és érzések. A legellentétesebb dolgok át tudnak hatolni egymásba az asztrális világban. S azt kell mondanunk: ha a fizikai világban azokon a pontokon, melyekről beszéltünk, ellentét áll fenn, az asztrális világban ugyanúgy összeütközés lép fel. Mivel az asztrális világ lényei nem tudják a gondolatotokat visszatartani magukban, a gondolatok ugyanakkor tettekké válnak, a tárgyak ugyanúgy ott vannak. Ott nem fognak ugyan olyan templomokat építeni, mint amilyenek a fizikai síkon vannak; de tételezzük fel, hogy az asztrális világ egy lénye létre akart hozni valamit, s egy másik lény ezt meg akarta hiúsítani. Vitatkozni nem tudnak ott, hanem az az alapelv érvényes: egy dolognak igaznak kell bizonyulnia! Ha most mindkét érzékelő valóban ugyanabban a térben van, akkor elkezdenek hadakozni egymással, s akkor az az idea, amelyik a gyümölcsözőbb, amelynek tehát igaza van - amelyik helytállhat -, megsemmisíti a másikat és érvényesíti önmagát. Így ott állandóan a legkülönbözőbb vélemények, gondolatok és érzések összeütközésében vagyunk. Az asztrális síkon mindegyik véleménynek tetté kell válnia. Ott nem vitatkoznak, ott harcolni engedik a véleményeket egymással, s az, amelyik gyümölcsözőbb, kiüti a másikat a porondról. Az asztrális világ úgyszólván sokkal veszélyesebb, s némely vélekedés az asztrális világ veszélyességéről azzal függ össze, a-mit éppen mondottam. Tehát ott minden tetté válik. S a véleményeknek ott harcolniuk kell egymással, nem vitatkozniuk.

Most, egy olyan dolgot fogok érinteni, ami ugyan a mai materialista korban sokkoló, de mégis igaz. Gyakran hangsúlyoztuk, hogy hiszen korunk ma egyre inkább a fizikai lét puszta tudatában él, tehát a fizikai világ jellemző tulajdonságaiban és sajátságaiban, ahol tehát, ha vitát kezdenek, az, aki a másikkal nem egyező véleményen van, meg akarja őt semmisíteni vagy bolondnak tartja. Ez nem így van az asztrális világban. Ott azt mondja egy lény: én nem törődöm más véleményekkel! Ott teljes tolerancia uralkodik. Ha egy vélemény hasznosabb, akkor kiüti a porondról a másikat. Engedik, hogy a többi vélemény épp úgy helytálljon, mint a sajátjuk, mivel a dolgoknak megfelelően kell igazodniuk a harc folyamán. Aki fokozatosan megszokja a szellemi világot, meg kell tanulnia igazodni a szellemi világhoz; a szellemvilág első része az asztrális világ, ahol olyan szokások uralkodnak, amelyeket éppen jellemeztem, így egy olyan emberben, aki beleszokik a szellemi világba, bizonyos vonatkozásban a szellemi világ lényeinek szokásai is teret nyernek. S ez helyes is. Fizikai világunknak egyre inkább a szellemi világ leképeződésévé kell válnia, s így egyre több harmóniát viszünk a mai világunkba, hogy foglalkoznunk kell ezzel: az életnek a fizikai világban úgy kell lejátszódnia, mint az asztrális világban. Nem tudunk ugyan egy helyre két templomot építeni, de ahol a vélemények különbözőek, engednünk kell, hogy kölcsönösen, hasznosságukat illetően bejárják a világot. Azoknak a vélekedéseknek, amelyek a legtermékenyebbek, győzniük kell, ahogy ez az asztrális világban is történik.

Így egy szellemi világáramlaton belül az asztrális világ jellemző sajátosságai valósággal belenyúlnak a fizikai világba. Ez a nevelés nagy területe lesz majd, amelyet a szellemtudományos mozgalomnak kell kimunkálnia: a fizikai síkon egyre inkább meg kell teremteni az asztrális világ leképeződését, képmását. Így ez nagyon sokkolja azt az embert, aki csak a fizikai síkot ismeri, s ezért csak azt tudja elképzelni, hogy csak egy véleményt képviseljenek, és mindenkinek, akinek más véleménye van, bolondnak kell lennie. Így egyre inkább magától értetődő lesz a szellemi világszemlélethez tartozóknak, hogy a vélemények abszolút belső toleranciája uralkodik, olyan tolerancia, ami nem úgy mutatkozik meg, mint egy erkölcsi prédikáció következménye, hanem mintegy olyasmi, ami a lelkünkben helyet kap majd.

Amit most ecseteltem, ez az átbocsátó képesség, igen fontos és lényeges sajátossága az asztrális világnak. Az asztrális világ egyetlen lénye sem alakit ki olyan igazságfogalmat, ahogy azt a fizikai világban ismerjük. Az asztrális világ lényei azt, ami a fizikai vitában és hasonlókban vannak, teljesen terméketlennek találják, számukra Goethe mondása is érvényes: „Csak az igaz, ami gyümölcsöző!” Az igazságot nem teoretikus mérlegeléseken keresztül kell megismerni, hanem termékenysége által, azon a módon keresztül, ahogy érvényesíteni tudja magát. Az asztrális világ egy lénye tehát sohasem fog harcolni egy másik lénnyel, ahogy az emberek teszik, hanem egy ilyen lény azt mondja a másiknak: „Jó, tedd te a magadét, én is teszem a magamét. Meg fog mutatkozni, melyik a termékenyebb idea, melyik idea szorítja ki a másikat.”

Ha belehelyezkedünk egy ilyenfajta gondolkodásmódba, már nyertünk valami gyakorlati ismeretet. Nem gondolhatjuk azt, hogy az ember fejlődése a szellemi világ irányába zavaróan nyugtalanul zajlik, mert ez bensőleg, intim módon történik. S figyelmet fordíthatunk arra, s mintegy magunkévá tehetjük, amit most az asztrális világ sajátosságaként jellemeztem, s ekkor egyre inkább odajutunk, hogy az olyan érzések, amelyek az asztrális lényeknek vannak, saját érzéseink modelljeinek tekinthetők. Ha az asztrális világ karaktere után igazodunk, reménykedhetünk abban, hogy fokozatosan beleszokunk a szellemi világba. A szellemi világ ily módon fokozatosan felnyílik számunkra. Ez az, ami itt termékenynek bizonyul az ember számára.

A mai megbeszélésnek sok vonatkozásban egyfajta előkészületnek kell lennie ahhoz, amivel a következő előadásokban fogunk foglalkozni. Ha az asztrális világ lényeiről és jellemző sajátosságaikról beszélünk, akkor már ma fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy ez az asztrális világ sokkal élesebben eltér a magasabb világoktól, mondjuk a devacháni világtól, mint ahogy könnyen hajlamosak vagyunk hinni. Hiszen igaz az, hogy az asztrális világ ott van, ahol a mi fizikai világunk. Áthatja a mi fizikai világunkat, és minden, amiről már néha beszéltünk, mindig körülöttünk van ugyanabban a térben, ahol a fizikai tények és a fizikai lények is vannak. De ott van a devacháni világ is. Ezek abban különböznek, hogy más tudatállapotban éljük át a devacháni világot, mint az asztrálisat. Most könnyen hihetnék azt: itt a fizikai világ, ezt áthatja az asztrális világ, a devacháni és így tovább. Ez nem egészen ilyen egyszerű.

Ha a magasabb világokat pontosabban le akarjuk írni, mint ahogy korábban tettük, akkor világossá kell lennie számunkra, hogy még egy másik különbség is fennáll az asztrális és a devacháni világ között. Asztrális világunk ugyanis, ahogy benne élünk, és ahogy áthatja fizikai terünket, bizonyos vonatkozásban egy kettős világ, míg a devacháni világ bizonyos módon egyszerű. Ez olyasmi, amit bevezetésként már ma meg akarok említeni. Bizonyos mértékig két asztrális világ van, s a kettő olymódon különbözik egymástól, hogy az egyik úgyszólván a jó asztrális világa, a másik pedig a gonosz asztrális világa, a devacháni világnál mégis helytelen lenne, hogy ilyen merev eltérést tegyünk. Tehát azt kell mondanunk ha a világokat felülről lefelé szemléljük: devacháni világ, asztrális világ, fizikai világ. Ezáltal még nem világaink összességét szemléljük, hanem még mélyebb világokat is szemügyre kell vennünk, mint a fizikai. Van még egy, fizikai világunk alatt lévő asztrális világ. Gyakorlatilag áthatják egymást mindkét világ, a jó felül és a gonosz alul. Nos, a legkülönbözőbb áramlatok mennek felfelé az asztrális világ lényeihez. Ennél meg kell különböztetnünk, hogy az emberek jó vagy rossz tulajdonságainak áramlatai irányulnak-e ki az asztrális lényekhez. Azok, amelyek jó áramlatok, egy jó lényhez indulnak, és a rossz áramlatok egy megfelelően rossz lényhez az asztrális világban. S ha minden jó és gonosz lényt összegezünk az asztrális világban, akkor bizonyos módon két asztrális világot kapunk. Ha a devacháni világot szemléljük, megláthatjuk, hogy ennél nem ugyanilyen mértékben áll így a dolog.

Az asztrális világban tehát két világ rejlik, amelyek kölcsönösen áthatják egymást, és az emberrel azonos módon állnak kapcsolatban. Ez a két világ keletkezési módja tekintetében mindenekelőtt különbözik egymástól.

Ha visszatekintünk a Földfejlődésre, egy olyan korhoz érünk, amikor a Föld még összefüggött a Nappal és a Holddal. Egy későbbi korban a Föld maga Hold volt, és volt egy test amely a Napon kívül helyezkedett el a Hold-korszakban. Akkor már volt egy asztrális világ, mielőtt Földünk a mostani Földdé vált volna. De ez az asztrális világ lett volna a jó asztrális világ, ha akadály nélkül, egyenes módon fejlődhetett volna. Azáltal azonban, hogy a Hold elvált a Földtől, az általános asztrális világ beletagozódott a rossz asztrális világba. Mi manapság csak olyan messzire tartunk, hogy az asztrális világban egyfajta gonoszat iktattunk be. A jövőben a devacháni világba is beletagozódik a gonosz. Előzetesen teljes mértékben lelkünk elé akarjuk idézni azt, hogy nem egy, hanem alapjában véve két asztrális világ létezik; egy, amelybe belejut minden, az emberi fejlődésre és előrehaladásra gyümölcsöző áramlat, s a másik asztrális világba amely ugyanakkor a kamalókához tartozik, kerül bele minden olyan áramlat, amely akadályozza az emberi fejlődést. Mindkét asztrális világban lények vannak, amelyekről ma absztraktabb módon megtudtuk, hogyan gyakorolnak befolyást ránk, hogyan élnek ők maguk egymást között. A magasabb világok e lakosairól, állapotukról, felépítésükről a legközelebbi alkalommal pontosabb ismereteket szerezhetünk.

[1] Nem szószerinti idézet, Nietzsche Jacob Burckhardtnak írt leveléből, 1889. jan, 6., in Fr. Nietzsche Werke, München, 1956.

[2] Nem szószerinti idézet. Lásd: Ecce Homo Götzendämmerung /Bálványok alkonya/ 3-ról és Jacob Burckhardtnak írt, 1889.jan.4-i levelét, az előző jegyzetben idézett műben.