"Azok az emberek tudnak leginkább emelt fővel járni, akik mély tiszteletet tanultak ott, ahol annak helye."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A Világ, a Föld és az Ember (9)

8. --

[Az ember összefüggése a különböző égitestekkel. A bolygó alakulása a rajta fejlődő lényektől függ. A Nap felemelkedése állócsillaggá és a Földön az anyagi életfeltételek, az ember individuális fejlődésének alapjai. Krisztusnak, a szellemi Nap-erőnek kiegyenlítő működése a Földön. A bölcsesség beépülése a régi Holdon, mint harmonizáló erő. A földi lét missziója a csoportlélek-szerűség legyőzése és a szeretet mind magasabb fokra fejlesztése. A Krisztus-princípium az első lépés a Földnek a Nappal való újraegyesítéséhez. A kereszt ezoterikus jelentősége. Az ember, mint földi, Nap- és világegyetem-lény. A magasabb tudat-fokok.]

Stuttgart, 1908. augusztus 12.

Hogy tulajdonképpeni célunkat, amelyet a legközelebbi előadásokban ismertetek, pontosan megérthessük, ma is először a világmindenséget, majd ismét földi létünk szűkebb körét vesszük szemügyre. Így pontos képet kapunk arról, hogy szellemtudományi értelemben tulajdonképpen mit értünk az egymás mellé állított három fogalom alatt, hogy: a világ, a Föld és az ember. Mert sok mindenből, ami az eddigi előadásokban előfordult, valószínűleg tudjuk már, hogy szellemtudományi értelemben egy pusztán materiális tartalmú világról szó sem lehet. Az eddigiekből láttuk, hogy a különféle kozmikus lények (nem akarjuk azt mondani: „égitestek”), akiket megismertünk, valamint Földünk különböző megtestesülései: a régi Szaturnusz, a régi Nap és a régi Hold és végül a Föld, és a vele, mint bolygóval, állócsillag-voltánál fogva ellentétes Nap, egészen más, mint puszta matéria. Minden égitest, mint láttuk, a szellemi lények sokaságának a működési színtere, vagyis alapjában véve materiálisán csakis olyan alkotású lehet, amilyen az égitesteken lakó szellemi lényeknek megfelelő. Azután láttuk, hogy a Nap elszakadt a Földtől, mert olyan magasztos szellemi lények működési színterévé kellett válnia, akik fejlődésükhöz csak a finomabb szubsztanciákat használhatták, az embernek pedig a Földön a durvább anyaggal kellett megelégednie. S ha teljesen átkutatná is valaki az egész nagy kozmikus térséget, anyagiságot akkor sem tudna kifürkészni benne, csak azt tapasztalná, hogy minden szellemiséggel van kapcsolatban. Láttuk továbbá a különféle földi lények és a szellemi lények között lévő összefüggést. Láttuk, hogy a köveknek, földünk ásványainak, világunk környezetében, az univerzumban van az énjük; a növények pedig lokalizálták énjüket a földbolygó középpontjában. Láttuk, hogy a növényeknek asztrális mivoltuk is van, amely mintegy kívülről veszi körül a növényt és a növekedés befejezését, a virágot hozza létre. Láttuk, hogy mindent áthat a szellem és így az égitestekről alkotott fogalmaink kibővültek. Feltekintünk valamely égitestre és most már tudjuk, hogy az nem más, mint a vele materiális kapcsolatban levő szellemi lényeknek a kifejeződése. Az ember, ha kifejleszti a benne szunnyadó képességeket, az égitestekről bizonyos ismereteket szerezhet magának. Mai előadásunkban az embert a különböző égitestekkel való összefüggésében vesszük szemügyre.

Földünkön ásványok, növények, állatok és emberek vesznek körül bennünket. Tudjuk, hogy a földi lényekre gondot viselnek a keresztényi értelemben angyaloknak, arkangyaloknak és fejedelemségnek nevezett magasabb lények: és hogy még más lények is - habár a Napról és a Holdról küldik is le erőiket - kapcsolatban vannak a Földdel. Ma ehhez a tényhez még valami mást is hozzáfűzünk. Mindenekelőtt a következő kérdés merülhet fel lelkünkben: mennyiben hasonlítható össze az egyik bolygó mivolta a másikkal? Könnyebbség kedvéért azokat a lényeket vesszük szemügyre, akik az emberiség fejlődésének mai korszakában látható alakban lépnek elénk. Az a kérdés, hogy milyen kapcsolatban vannak a körülöttünk lévő ásványi, növényi, állati és emberi lények más kozmikus lényekkel? E kérdést természetesen a szellemtudomány álláspontja szerint vizsgáljuk meg. Ez az álláspont önként adódik, ha kifejlesztettük azokat az erőket, amelyek csak szellemi látással észlelhetők. Ezeknek az erőknek a kifejlődéséről - tehát a szellemi tudat tartalmáról - majd még beszélünk. A kérdés tehát az, hogy van- e a többi bolygón a szellemi látás tapasztalata szerint olyan ember , mint itt a Földön? Szellemi tapasztalatunk szerint olyan ember, pontosan ugyanolyan alakú ember, mint a Földön, a többi bolygón nincs. Ez a tapasztalat alátámasztja azt a tényt, hogy minden bolygónak, minden égitestnek megvan a maga külön feladata, külön missziója. Semmi sem ismétlődik meg a világmindenségben, más kozmikus térségeknek más a missziójuk is. Földünk három előbbi megtestesülésből fejlődött ki. Önök tudják, hogy az emberi létnek azon a fokán, amelyen most vagyunk, az „ember-fokon”, bizonyos lények már valóban keresztülmentek, mint pl. az angyalok a régi Holdon. Más lények, az arkangyalok a régi Napon és a fejedelemségek a régi Szaturnuszon érték el ezt az állapotot. Könnyen eshet az ember abba a tévedésbe, hogy mégiscsak voltak olyan emberek az előbbi Föld-inkarnációkban, mint ma. Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk, hogy a régi Holdon nem volt sem szilárd kőzet, sem ásvány, és ezért azok a lények, akik ott élték át az „ember-fokot”, egészen más körülmények között élték azt át. Amikor azt mondjuk tehát, hogy az angyalok a régi Holdon élték át az „ember-fokot”, mindig szem előtt tartjuk, hogy az a mai állapottól egészen eltérően zajlott le. Az arkangyalok is egészen más viszonyok között élték át ember-voltukat a régi Napon, mint mi ma, mert hiszen a régi Nap csak levegőből és gázból állt. Az akkori emberi állapotot természetesen csak olyan lények élhették át, akiknek nem volt olyan szilárd szubsztanciájú, izomzatú, stb. testre szükségük, mint a miénk. Ami a Földön jön létre, az sem ismétlődhet meg soha és minden egyes időpontnak megvan a maga külön missziója a kozmikus lét nagy háztartásában.

Vizsgáljuk csak meg, hogy jött létre Földünk. Szellemi látással olyan testnek látjuk, amelyen az ember lakik és fejlődik. Ez a fejlődés csak azért volt lehetséges, mert a Nap és a Hold elszakadt a Földtől, és mert a Föld erőit a Nap és a Hold egyensúlyban tartja. Amikor a Föld - ha ugyan szabad ezt így mondanunk - maga is Nap volt még, a Nappal együtt fejlődött. A Nap maga tehát még bolygófokon állt és arkangyalok laktak rajta. A fejlődés haladásával lehetségessé vált, hogy a Napból, Földből és Holdból álló közös test erőinek egy része a leváló Föld+Hold rovására, létének magasabb fokára emelkedjék. Látjuk tehát, hogy a nagy világmindenségben a fejlődés úgy megy végbe, hogy valami, ami egy ideig együtt halad a többivel, elválik, sőt azután magasabb régiókba emelkedik, a másik rész pedig mélyebb régiókba száll alá. Ahhoz, hogy bizonyos magasabb lények fejlődésükben a kellő fokot elérhessék, magának a Napnak olyan testté kellett válnia, amely magasabb lények működési színtere lehet. A Nap tehát szintén előrehaladt, bolygóból állócsillaggá emelkedett. Az olyan égitestet, mint a mi Napunk, „keletkezésében” kell szemügyre vennünk. Azt kell tekintetbe vennünk, hogy bolygóból jött létre; ezért szellemi értelemben a Napokat magasabb fokra emelkedett bolygóknak tekintjük. Tegnap rámutattunk arra, hogy az ember egy ideig a szellemi naperők nélkül élt a Földön, de Krisztus eljövetelével a szellemi naperők tért hódítottak Földünkön. Mivel Krisztus egyesül a Földdel, az ember felveheti magába a Krisztus-princípiumot s így egyre érettebbé válik. Valamely bolygó materiális alakja attól függ, hogy milyen lények fejlődnek ki rajta. Mint ahogy a Nap is azért lett Nappá, mert lényeinek a legfinomabb szubsztanciákra volt szükségük, és ezért ezeket kellett kiemelniük a közös testből, úgy a Földdel is ez történik majd: a távoli jövőben a Föld szubsztanciái is átalakulnak aszerint, hogy az ember és azok a földi lények, akiket az ember mintegy magával visz, mivé fejlődnek. Mert ha az ember egyszer majd hatalmassá válik, a többi földi lényt is magához emeli. Mi történik akkor? Az ember, ha mindjobban áthatja őt a Krisztus-princípium, ha a Földre szálló krisztusi naperőket mindinkább magába fogadja, maga is egyre jobban krisztusivá válik. S egykor majd ő maga sugározza be az egész Földet a Krisztus-princípiummal.

Mi a Krisztus-princípium? Tisztázzuk most ezt a kérdést abból a szempontból, ahogyan célunk érdekében szükséges. Ehhez tudnunk kell, hogy földi létünknek mi a missziója. Ezt a missziót bizonyos módon és bizonyos szóval meg kell jelölnünk. Mi a missziója tehát földi létünknek? Mi volt a missziója pl. a Föld előfutárának, a régi Holdnak? Ha szellemi látással visszatekintünk a régi Holdra, létének kezdetén, a mai földi lények elődjeinél, igen sajátságos dolgot veszünk észre. Sok mindennel rendelkeznek ezek a lények, de egy valami a régi Hold-fejlődés kezdetén még teljesen hiányzik: az, amit ma, földi létünkben mindenütt magunk körül látunk. A régi Holdon, amely Földünk előfutára volt, az erők együttműködésében nem volt bölcsesség; a Hold-korszak kezdetén még sehol sem találunk bölcsességgel teljes, harmonikus működést. Ha a régi Hold kialakulását szellemi látással követjük, látjuk, hogy a bölcsességet a kozmoszból, a régi Hold környezetében működő lények hozzák le és ők oltják a Hold lényeibe. Ezért nevezzük a régi Holdat a bölcsesség bolygójának, és amikor a régi Hold-korszak befejeződött, már mindenben bölcsesség volt. Amikor pedig a régi Hold fejlődésének befejezése után „kozmikus alváson” ment keresztül, majd pedig abból, mint a Föld, újra előtérbe lépett és a lények ismét előjöttek a pralayából, magukkal hozták a régi Holdon beléjük oltott bölcsességet is. Ennek az a következménye, hogy a Földön a bölcsesség benne van minden lényben, s bele van oltva mindennek az alapjába. Ha a körülöttünk lévő lényeket szemléljük, akik a Hold-fejlődés eredményei, s akiknek még további missziójuk is van, mindenütt bölcsességet találunk. Figyeljünk meg bármit, amit csak akarunk - pl. egy virágot - minél jobban vizsgáljuk, annál csodálatosabbnak látszik az, ahogyan az egyes részek a magasabb bölcsesség értelmében egymáshoz igazodnak. Nézzük meg az emberi felsőcombcsont egy darabját. A csontlécek a legnagyobb bölcsesség szerint rendeződnek tartószerkezetté, hogy a felsőtestet hordozhassák. Es nincs az a mérnöki tudomány, amely ma ennek a szerkezetnek a nagy bölcsességét a hídépítésnél utánozni tudná. A többi emberi szervnek, sőt az egész körülöttünk lévő világnak is bölcsesség az alapja. Az ember azonban még kontár, s csak a Földön kezdi felvenni magába a bölcsességet. A mikrokozmikus bölcsességet csak itt a Földön sajátítja el a körülötte lévő világból, amelynek az alapjaiba már bele van építve a bölcsesség. Az ember belső világának mélységeiben is van bölcsesség, ott ahol az ember maga nem tevékenykedik. A fejlődéstörténet ismertetése közben sokszor dicsőítik az emberi bölcsességet. Milyen csodálatosnak látszik, mikor az iskolában azt tanuljuk, hogy az ember egy bizonyos időben ezt vagy azt fedezte fel. Mennyire belénk oltották, pl. hogy a papírgyártás művészetének felfedezése az újabb korban: az emberi intelligencia diadala. Bizony a darazsak ezt már régen tudják, sokkal előbb tudták, mint az emberek. Természetesen nem az egyes darázs, hanem a darazsak csoportszelleme építi a darázsfészket pontosan ugyanabból az anyagból, mint a mi papírosunk. Az állati csoportlelkek már régen ott tartanak, ahová az emberi bölcsesség lassanként ér el. Azt a bölcsességet, amely itt a Földön benne van minden lényben, fokozatosan kellett beléjük oltani. Majd látni fogjuk, hogy a régi Hold-korszak folyamán hogyan oltották bele a különböző lényekbe ezt a bölcsességet, hogyan küzdött a bölcsesség az oktalansággal és hogyan adta át a régi Hold a Földnek azokat a „lény-csírákat”, amelyekben már benne volt a bölcsesség.

Mit kell a földi lényekbe ugyanilyen módon beleoltani? Mint ahogyan a régi Hold lényeibe a bölcsességet, úgy kell a mi Földünk lényeibe a szeretetet beleoltani. A mi bolygónk a szeretet bolygója. Ezért megkezdődött a szeretet kifejlesztése, a szeretet beárasztása a legalacsonyabb szinten. Mindez Lemuriában történt, amikor az ember énje formát öltött. Ekkor a szeretet a nemek elválasztásával a maga legalacsonyabb rendű formájában kezdi meg fejlődését. Es a további fejlődés folyamán a szeretet-princípium megnemesítése fokozódik, egészen az át-szellemiesítésig. Ahogy a régi Holdon a bölcsesség áradt a holdbéli lényekbe, a Földön - ha a Föld elérkezik majd fejlődése céljához - a szeretet lesz mindennek az alapja.

Es most egy futó pillantást vetünk a Föld következő inkarnációjára, a Jupiterre. Ha a Jupiteren majd megjelennek a rajta lakó lények, akkor ők környezetüket s a környezetükben élő lényeket szellemi erőikkel észlelik. S mint ahogy intellektusunkkal megcsodáljuk a kőből, növényből, állatból és minden körülöttünk lévő lényből felénk áradó bölcsességet s azt magunkba szívjuk, hogy nekünk is legyen ilyen bölcsességünk, úgy árad majd a Jupiter-lények felé, a körülöttük lévő lényekből illatfelhőhöz hasonlóan, a földfejlődés alatt beléjük oltott szeretet. Ha valamely lényt megfigyelünk, épül a lelkünk a benne rejlő bölcsesség láttán, a Jupiter-lakók lelke éppen így épül majd a lényekből kiáradó szereteten. Ez a szeretet, amelynek a Földön kell kifejlődnie, csak akkor fejlődhet ki, ha a földi ének, az egyes lények kiszakadnak a csoportlélek egységéből és az egyes lény az egyes lénnyel kerül szembe: csakis így fejlődhet ki az igazi szeretet. Ahol az ének egymáshoz kötődnek a csoportlélekben, s nem önállóak, ott nincs igazi szeretet. Az egyik lénynek el kell különülnie a másiktól, és a szeretetnek szabadságban fogant ajándéknak kell lennie. Szeretetet az egyik én csak azért ajándékozhat a másiknak, mert az emberiségen belül az egyes lények elszakadtak egymástól s az egyik én önálló egységként került a másikkal szembe. Ezért kellett a Földön az individualizmusnak mindjobban tért hódítania, és ezért volt szükség arra, hogy az isteni gondviselés az embereket, mint egyes lényeket egymáshoz vezesse. Gondoljunk a csoportlélekben egymáshoz kapcsolt egyes lényekre; a csoportlélek kormányozza őket és viselkedésüket is. Mondhatja-e valaki, hogy a szív szereti a gyomrot? Nem - a szív és gyomor összefüggésben van egymással, egy belső lény köti össze őket. Így kapcsolódnak egymáshoz az állatcsoportok a csoportlényben és a bölcsességgel teljes csoportlélek határozza meg, hogy mit kell cselekedniük. Szeretetteljes vonzalmat csak akkor ajándékozhat szabadon az egyik lény a másiknak, ha először legyőzte ezt a csoportszerűséget és az egyes én az egyes énnel áll szemben.

Az embert csak fokozatosan lehet a szeretet e missziójának teljesítésére előkészíteni és az ember a szeretetnek mintegy az előkészítő iskoláján megy keresztül, mielőtt teljesen individualizálódna. Mielőtt az én egészen az ember sajátjává válna, a vezető lények nagy korszakon át csoportokban egyesítik az embereket. Ezeket a csoportokat a vérségi kapcsolat tartja össze s a szeretet ezeken a csoportokon belül a vérrokonságon alapszik. Ez a kor az emberiség előkészítésének nagy korszaka volt. Jeleztük már, hogy ekkor a szeretetet a csoportlélek bölcsessége irányította és láttuk, hogy a luciferi lények úgy fejtették ki hatásukat, hogy hatalmas szabadító erőikkel ellenálltak annak a vérségi kapcsolatban gyökerező együttműködésnek, amelyek az embereket törzsekké és népekké csoportosította. Mindaz ami abban az időben az ember önállósága érdekében történt, a luciferi szellemek hatása. Így érik meg az ember arra, hogy a szeretet legmagasabb rendű erejét, a Krisztus-princípiumot magába fogadja, azt a princípiumot, amely a maga mivoltát így fejezhette ki: „Aki szereti atyját, vagy anyját, inkább mint engem, nem méltó az énhozzám. ...és aki fel nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó az énhozzám.” - Ezt nem szabad triviálisan felfognunk, hanem úgy, hogy a régi vérrokonságnak a Krisztus-princípium felvétele után az összetartozandóság új formájává kell átváltoznia. Ez a kötelék a materiális alapoktól függetlenül fűzi majd az egyik lelket a másikhoz, az egyik embert a másikhoz. A Krisztus-princípium adta az alapot ahhoz, hogy az egyik ember a másikat szerethesse. Minél krisztusibb lesz tehát az emberiség, annál szellemibbé lesz a szeretetben. A szeretet lélekkel s szellemmel teljessé válik. Ezzel a szeretettel az ember a Föld alacsonyabb rendű lényeit is magához emeli s az egész Földet átformálja. A távoli jövőben az ember a Föld egész anyagát átalakítja s a Föld testét éretté teszi a Nappal való egyesülésre. Krisztus, mint a szellemi nap, megadta az impulzust arra, hogy Föld és Nap majd újra egy testté váljék.

Az eddigiekből láthattuk a világ fejlődésének menetét: a Nap egykor testileg elvált a Földtől, de azután a Krisztus-princípium hatalmas impulzusa lejött a Földre és indítékot adott a Föld s a Nap jövőbeli egyesülésére, s arra, hogy az ember majd a lét magasabb fokára emelkedhessék. Láttuk továbbá azt is, hogy Földünk alkata olyan, hogy csak ilyen emberek, s csakis ilyen misszióval élhetnek rajta. Ha tehát körülnézünk az emberek világában és a földi embert akarjuk megismerni, akkor csak a Földön találhatjuk meg, mert itt jöttek létre az ilyen ember számára a megfelelő feltételek.

Most az a kérdés, hogy milyen kapcsolatban vannak a naprendszerrel a természet birodalmai? Nézzük csak először a növényvilágot. Ha szellemi látással körülnézünk világunkban és megvizsgáljuk a naprendszer többi bolygóit: növényvilágot, olyan értelemben, amilyen itt a Földön van, naprendszerünk minden bolygóján találunk; a növényvilág léte tehát a naprendszerhez tartozik és úgyszólván abból is fakad. A naprendszert benépesítik a növényvilág lényei és szellemi látással azt is láthatnánk, hogy a bolygókon - mindegyik bolygó sajátosságának megfelelően - emberi lények is laknak. Csakhamar belátjuk, hogy benső rokonság van a növény és a Nap között és akkor megértjük azt is, hogy a növény léte benső kapcsolatban van a Nap létével. Ebből az következik, hogy a növénynek kapcsolatban kell lennie a naprendszer minden bolygójával is. Nézzünk vissza arra az állapotra, amikor a Föld még a régi Nap fokán állt. Tudjuk, hogy az embernek akkor fizikai teste és éterteste volt, tehát a növényi lét fokán állt, növényi értéke volt, akkori helyzete tehát olyan, mint ma a növényvilágé. A körülöttünk lévő növényvilág lényei fizikai testből és étertestből állnak. E lényekről azt mondhatjuk, hogy hívek maradtak a Naphoz s még ma is világosan látszik rajtuk, hogy kapcsolatban vannak a Nappal. Figyeljünk meg egy ilyen növényi lényt a rózsakeresztes bölcsesség értelmében!

Látjuk, hogy a növény gyökerével a Földhöz tapad. Ez a szerv befelé a Föld középpontja, tehát a növény énje felé fordul, szaporodási szerveit pedig a növény a Nap felé fordítja. Itt veszi fel magába a szűzi napsugarakat. Képzeljük el most az embert, mint fordított növényt, - képzeljük el a növényt pontosan megfordított helyzetben, s az ember áll előttünk. Szaporodási szerve a Föld középpontja, - gyökere pedig a kozmikus tér felé fordul. Az állat a kettő között van. Ezért mondjuk szellemi vonatkozásban azt, hogy amikor a kozmosz lelke a különböző világokon áthaladt, a növényi, állati és emberi léten ment keresztül. Platón csodálatosan fejezi ki ezt: „A kozmosz lelkét a világ testére, mint keresztre feszítették fel.”

Az ember keresztülment a növényi létformán és ekkor a Föld középpontja felé fordult, az állat gerincoszlopa, lényének megfelelően, vízszintes irányú. Az ember fordított helyzetben van mint a növény így keletkezik a kereszt. A kozmosz lelke keresztre van feszítve, ez a kereszt legmélyebb ezoterikus jelentősége. A mai növény a Nap felé törekvő lény Kapcsolatban maradt a Nappal, ezért fordított az iránya, mint az embernek. Az állati formák az egyes bolygókon bizonyos szempontból egyformák, más szempontból viszont különbözők; az állat a kozmoszban, mint ahogy a Földön is, az ember és a növény között helyezkedik el.

Térjünk át az ásványvilágra. A kristályforma a naprendszerünkön túli kozmikus térből származik; az ásványvilág alakító erői között ugyanis olyanok is vannak, amelyek naprendszerünkön túlról valók. Az ásványformák, főleg pedig a fényt áteresztő ásványok, kivezetnek bennünket a messzeségbe, és sejtetik azt, ami naprendszerünkön túl a világmindenségben történik. Mert az ásványvilágnak, amely életünkhöz az alapot szolgáltatja s a természet világai közül a legélettelenebb és legkevésbé autonóm, univerzális léte van. Már pedig minél magasabb fokon áll valamely lény, annál inkább tud Nap- és Földrendszerünkhöz igazodni.

Most azonban ugyanezt a kérdést az emberre vonatkoztatjuk! Ha az ember csak a Földön uralkodó erőkhöz igazodnék, akkor arra volna ítélve, hogy csak a Földön élhessen, csak itt tengethesse életét; sohasem lehetne az egész világ polgára és még csak nem is beszélhetne a Földön túli dolgokról. Bár külső alakja a földi viszonyokhoz igazodik, magasabb rendű erőivel mégis részt vesz a Földünkkel kapcsolatban levő magasabb lények életében. Ami az embert a Földön korlátok közé szorítja, az a testiség; a benne gyökerező szellemi erők azonban visszavezetik őt a Földön túli világba. Az egyes szellemi erőket meg kell egymástól különböztetnünk. Beszéljünk először - hogy megérthessük egymást - azokról az erőkről, amelyek könnyen csoportosíthatók. Legelőször is arról az erőről beszélünk, amely úgyszólván szellemi szemünk előtt fejlődött ki az Atlantisz előtti időkben. Láttuk, hogy az embernek földre jövetelekor képtudata volt és csak a földi lét folyamán jutott el arra a fokra, hogy a külső tárgyakat tárgyi tudatával észlelhesse. Ez a tárgyi tudat, ami a mai érzékelhető világban úgy nyilatkozik meg, hogy a színeket láthatjuk, a hangokat hallhatjuk, szagolunk, ízlelünk, - amint láttuk - a hő észlelésből, a lámpáshoz hasonló tobozmirigy működéséből differenciálódott. Ez a tárgyi tudat, ez az érzékelés, tisztára földi, s csak a Földön található meg. Bármilyen különösen hangzik is: minden észlelésünknek - a hangok hallásának, a színek látásának - csupán földi léte van, s ha a többi bolygók mivoltát megismernénk látnánk, hogy közvetlenül nem tudjuk magunkat megértetni. Ha valamit mondunk az ott lakó lényeknek a piros színről, ők nem tudnak róla semmit, bolygóikon a tárgyak és a lények észlelésének egészen más módja van. Amit mi érzékelésnek nevezünk, az csakis a mi bolygónkon érvényes.

Láttuk azt is, hogy az érzékelés, mielőtt még differenciálódott volna, bensőséges kapcsolatban volt a megtermékenyítéssel. S ugyanúgy, ahogy az észlelés mai formája, a megtermékenyítés mai formája is, tisztán földi, csakis ennek a Föld- inkarnációnak megfelelő folyamat, és azért van a világon, hogy a Föld missziójának, a szeretetnek első alapja lehessen. Mivel éppen Földünkön fejlődik ki a szeretet, tehát az emberben, az ember külső képességeiben van valami, ami csak a Föld számára érvényes.

S most egy másik erővel is foglalkoznunk kell. Figyeljünk meg valamely érzékelhető tárgyat. Tudjuk, hogy amíg tekintetünket ráirányítjuk, addig érintkezésben vagyunk vele: hat ránk. Most forduljunk el tőle és a tárgy képe megmarad emlékezetünkben. A tárgy nincs előttünk, de képe megmarad bennünk. Ha az embernek nem volna meg az a képessége, hogy az ilyen képet megtartsa magában, egészen más lény lenne. Mert a kép, mihelyt elfordította róla a tekintetét eltűnne és az ember a különböző lények tulajdonságait nem tudná saját lényével kapcsolatba hozni. A mai embernek az a tudati képessége, amellyel a tárgy képét megtartja emlékezetében akkor is, ha a tárgy már nincs előtte, s amellyel a dolgokat ismét elképzeli, már megvolt a régi Holdon is. Hiszen ez ugyanaz a képesség, mint amellyel a külső jelenségeket képekben látta. A külső tárgyakat akkor nem úgy látta, mint ma, de ha egy tárgyhoz közeledett, akkor egy asztrális kép merült fel benne. Olyan volt az asztrális kép, mint egy eleven álomkép, amely azonban bizonyos meghatározott vonatkozásban volt a tárggyal. Az embernek nem tárgyi, hanem képtudata volt, manapság pedig az ember kiterjeszti a képet a tárgyalóra. A régi Holdbéli képességnek utolsó maradványa az emlékkép. Az emlékkép érvényessége tovább tart, mint a külső tárgy puszta szemlélete. Ha több egyforma külső tárgyat szemlélünk, akkor ezeket egy közös fogalom fogja össze. Sok darab kréta van a világon, de mind a „kréta” fogalmához tartozik. Így emelkedik fel az ember az általános fogalomhoz, amelyet semmiféle külső lény nem képvisel a Földön. Fogalmaival az ember benső tevékenységet folytathat; és ha ezt a benső munkát, fogalmait, nem a külső tárgyakra vonatkoztatja, hanem a földi létünkön kívül lakó lényekkel hozza érintkezésbe, akkor ezek a lények már könnyebben értik meg őt. Az embernek, mielőtt a külső tárgyakat észlelhette volna, képtudata volt, s ez a tompa szellemi látáson alapuló képtudat és a majd később kifejlődő imaginatív tudat már átfogóbb, mint a mai tudat. Ha majd az ember a szellemi fejlődéssel az új, imaginatív tudatot megszerzi magának úgy, hogy nem lesz a külső tárgyak észlelésére utalva, hanem látja majd pl. az ember aurájának kiáramlását, képekben látja maga körül a lelkiséget, a szellemiséget, ha képszerű szimbólumokban szeme előtt lesz mindaz, ami a világban él, akkor tudatával feljebb emelkedett s megszerezte magának azt a képességet, amelynek segítségével a bolygók világában lakó többi lénnyel is érintkezésbe léphet.

Van azután a tudatnak még magasabb foka is. Az embernek Nap-korszakban tompa tudata volt és ma is létezik az álomnélküli alvásban ennek a tudatnak igen tompa fajtája. Az embernek ugyanis az alvás alatt is van valamilyen tudata s a növény sincs egészen tudat nélkül. A növénynek nappal is ugyanaz a tudata van, mint nekünk az álomnélküli alvásban. Az alvás alatt minden kicsúszik megfigyelésünk köréből, nem tudunk szemügyre venni semmit. De bizonyos erők kifejlesztésével megszerezhetjük magunknak azt a képességet, hogy az álomnélküli alvás állapotában észleljük, ami körülöttünk van. Ezzel olyan tudatállapothoz jutunk, amely magasabb rendű, mint az imaginatív tudatállapot, s hasonlít a növény tudatához, csakhogy a növénynél ez a tudat még szunnyadó. Ha felemelkedünk a növénytudathoz, de ezt az állapotot énünkkel éber tudatállapotban éljük át, akkor szellemi fejlődésünkben elértük az inspiráció fokát: az inspirált tudatot. Az inspirált tudat nemcsak képszerű. Ha a jelenségekből kiáramló hatásokat az inspirációs fokon élő lélek felveszi magába, akkor ez a tudat nem hasonlítható össze az imaginatív tudattal: ez hangzó tudat. Az ember a szellemi hangok világába lép. Ez az a tudat, amelyről már Püthagorasz, mint a szférák zenéjéről beszélt. Az egész világ hangokban nyilatkoztatja meg mivoltát és ha az ember este elalszik és asztrálteste, énjével együtt kivonul a fizikai- és étertestből, akkor a kozmikus zene harmóniái és melódiái áthatják asztráltestét; az asztráltest akkor a maga tulajdonképpeni szellemi létébe merül és a szférák zenéjétől megkapja azt a képességet, amellyel az elhasznált erőket pótolja. Az ember éjszaka belemerül a szférák zenéjébe, a hangok áthatják őt és ezért érzi reggel, hogy erői megújhodtak. Ha ezt a folyamatot tudatosítjuk, akkor az inspiráció fokán vagyunk és észlelni tudunk mindent a Naprendszeren belül. Mindennapi fogalmaink csak a földi jelenségeket közelíthetik meg, az imagináció útján az egyes bolygók lényeivel tudunk érintkezni, ha pedig az inspirációhoz jutunk, a naprendszerrel kerülünk kapcsolatba. Ezt bizonyos körökben mindig tudták. Goethe, aki nem tudatosan bár, de mégis beavatott volt, tudta ezt. Ezért mondatja az angyalokkal a Faust prológjában, amely a szellemi világban, az égben játszódik, a következőket:

„Szférái közt most mindörökre zengi a Nap versenydalát” (Kálnoky László fordítása)

Láthatjuk, hogy Goethe mennyire tudta, hogy valamely naprendszer összes titkai hangokban fejeződnek ki és hogy a naprendszer titkait inspirációval ismeri meg az ember. Hogy Goethe nem véletlenül fejezi így ki magát, azt látjuk abból, hogy következetesen megmarad emellett a kifejezésmód mellett. Ahol a második részben Faustot a szellemi világba vezeti, még egyszer ugyanazt mondja ki:

„Halld, a hórák fergetegje mint hatol szellemfülekbe már az új napot jelezve”  (Kálnoky László fordítása)

„Geistes-Ohren”: szellemi fül, a szellemi kutató füle, ami valamely naprendszer szférikus zenéjét észleli. A naperők a Földből előtörő növénybe áramlanak. A növényi test növekedését befejezi a virág, amelyet az asztráltest leng körül. A virágon keresztül hatolnak a növénybe a Nap szellemi erői. Ha ezeket az erőket észlelni tudná, a szellemi szférák zenéjét hallaná. De ezt csak szellemi füllel lehet érzékelni. A növény virágjába titokzatos módon szellemi hangok szállnak bele. A növény keletkezésének az a titka, hogy minden egyes virág annak a hangnak a kifejeződése, amely a virág formáját és a termés jellegét megadta. A növény felfogja a Nap hangját és ez a hang mint szellem uralkodik benne. Közismert dolog, hogy miképpen lehet a hanggal a materiális világban formákat létrehozni a Chladni-féle hangkísérlet útján. A hang hatására a porszemek valamely lemezen bizonyos formákban rendeződnek. Ezek a formák annak a hangnak a kifejeződései, amely létrehozta őket. Mint ahogy a fizikai por a fizikai hangot, úgy fogja fel és szívja magába a virág és a termés a Nap szellemi hangját, amely mind addig, amíg a magból a növény ki nem fejlődik, titokzatosan a magban rejtőzik, azután a beszívott s felvett Nap-hangok varázsolják elő a növény formáját. Szellemi tudattal körültekintünk a növényvilágban s a Föld felületét szőnyegként beborító virágokban, mindenütt a Nap hangjainak a visszaverődését halljuk. Igaza van tehát Goethének, amikor azt mondja: „Die Sonne tönt nach altér Weise.” De igaz az is, hogy ezek a Nap-hangok a Föld felé áramlanak, a növények magukba szívják őket és akkor jelennek meg ismét, midőn a magból az új növény kifejlődik; mert a növényi formákból a Nap hangja - a szférák zenéjének a visszatükröződése - hangzik ki a térbe. Láthatjuk tehát, hogy az egyik és a másik világ, az állócsillagok és a bolygók között, benső szellemi összefüggés van. Most már nemcsak környezetünk fizikai jelenségeit tudjuk szemlélni, hanem sejtelmünk támad arról is, hogy inspiratív tudattal miként emelkedik fel az ember a Naphoz.

Van azután egy az inspirációnál még magasabb tudat is, amelyet - a szó valódi értelmében vett intuíciónak nevezünk. Az ember mintegy belemerül a különböző lényekbe, velük azonossá válik. Az intuitív tudat messzebbre vezeti az embert, mint az inspiráció. Hová vezeti őt az inspiráció? Elvezeti arra a fokra, amelyen egynek érzi magát a Földdel, mert a növények énjei a Föld középpontjában vannak. Ha felveszi magába a Nap hangjait, akkor eggyé válik a Föld középpontjában megtestesült lénnyel: eggyé válik a maga bolygójával. De eggyé válhat minden lénnyel és akkor naprendszerünkön túli tapasztalatokra tesz szert. Látásának köre bővül, a naprendszer határáig terjedő tudat kozmikus tudattá válik. - Az intuíció az egyes naprendszereken túlvezeti az embert.

Láttuk tehát, hogy az ásványvilág, amely a maga egységes kialakulásában talajt ad a lábunk alá, a hétköznapi léten messze túlvezeti az embert. Látjuk, hogy az ember ma fizikai, földi lény, de ismét felemelkedik majd a megszokott földi tudattól a bolygótudathoz az imaginációban, a naprendszertudathoz az inspirációban és a kozmikus tudathoz az intuícióban.

Így függ össze az emberiség útja világunk egész evolúciójával. A következő előadásban azután leszállunk fejtegetéseink kozmoszba vezető magaslatáról azokhoz az eseményekhez, amelyek földi létünk legutóbbi korszakaiban: az egyiptomi, a görög és a mai korban lejátszódtak. És látni fogjuk, hogy miként tükröződik az egyes emberben, az egyes ember világnézetében és életében: a mikrokozmoszban a nagy kozmikus lét, amelyről ma csak halvány sejtelmünk támadhatott.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként