A fejlődésben és különösen az emberiség fejlődésében a differenciálódás, vagyis az egyes embercsoportok közötti különbség úgy alakul ki, hogy emberi és más lények nem tudják bevárni a fejlődés megfelelő időpontját s bizonyos megszilárdulási állapotban maradnak vissza. Más lények viszont megtartják a megfelelő időpontig - egyszerűen kifejezve - a szükséges puhaságot és alakíthatóságot, s így a kellő átalakulást meg is kezdhetik. Mindezt szemügyre vettük tegnap. Pontosan meg is jelöltük a tulajdonképpeni emberi forma kialakulásának időpontját. Ez az atlantiszi kor közepén történt. Rámutattunk arra, hogy az előbbi, főleg pedig az igen korai időkben a fizikai embertest nagyon mozgékony volt, tagjait nemcsak mozgatni, hanem belső erők segítségével növelni is tudta. A mai ember, jelenlegi, normális tudatával természetesen - mint ahogy tegnap is említettem - borzalmasnak tartja, ha a Föld és az emberiség múltjáról ilyen dolgokat mondunk. Láthatják hogy még itt, a szellemtudomány hallgatóinak körében is, előadásainkban arra törekedtünk, hogy bizonyos igazságokat nagyon kíméletesen, fokról-fokra fejtsünk ki: így könnyebben emészthetőek.

Most még egyszer áttekintjük az emberiség régebbi fejlődését s közben emlékezetünkbe idézzük, hogy az atlantiszi korszaknak igen komplikált, nagy hatalmas vízkatasztrófa vetett véget. Ezt megelőzően az atlantiszi fejlődés igen hosszú ideig tartott (a számokról a továbbiakban majd részletesebben beszélhetünk); és azután az időben visszafelé haladva, elérkezünk az atlantiszi korszak kezdetére s ha még tovább haladunk visszafelé a fejlődésünkben, más, vulkanikusnak nevezhető katasztrófákhoz jutunk, amelyek közepette a mai Ázsiától délre, Afrikától keletre és Ausztráliától északra fekvő földtömegek pusztultak el. A földterületeket a természettudományból vett kifejezéssel lemuriai kontinensnek nevezzük. Itt éltek az emberelődök és testiségük egészen puha és alakítható volt. Abban az időben az ember a legkülönbözőbb változásokat idézhette elő magán. Ha leírnánk a lemuriai emberalakokat, mai tudatunk ezeket igen groteszkeknek találná. Ebben az időben ugyanis az emberiség közvetlenül bár, de még előtte állt annak, hogy a személyiségérzés, az én-érzés egyáltalán - és pedig koraéretten - beleköltözzék. Az én-érzés hiánya és az emberi alak mozgékonysága és befejezetlensége miatt az ember alakja a belső érzület szerint folytonosan változott s mintegy árulója volt a belső világnak, mert aszerint formálódott, hogy jó, vagy rossz szenvedélyek, vagy gondolatok éltek-e benne. Abban az időben nem élhetett a lélekben titkon valamely rossz gondolat, mint ma, mert a külső testi forma ezt nyomban ki is fejezte, hiszen az ember a legkülönbözőbb alakban jelenhetett meg. Ez volt az az idő, amikor a magasabb állatfajtákból még igen kevés volt a Földön s a népesség az alacsonyabb rendű állatokból és az emberből állt. Ha ebben a korban az emberek között éltünk - s voltaképpen mindannyian közöttük éltünk - , láthattuk, hogy embertársaink ezt vagy azt a szenvedélyt, ezt vagy azt a gondolatot fejezik ki, és melyek a kifejeződései ennek, vagy annak a gondolatnak, szenvedélynek. Vajon mik a fiziognómiai kifejeződései az emberi szenvedélyeknek és gondolatoknak? Az állatok alakjai! Ha mai állataink alakját szemléljük, a magasabb rendű állatvilág úgy lép elénk, mint egy nagy szőnyeg, amelybe az emberek legkülönbözőbb tulajdonságait és gondolatait szőtték bele. Minden szenvedély, amely manapság az ember asztráltestében elrejtve uralkodik, abban az időben még olyan hatalmas erő volt, hogy a puha - tulajdonképpen csak tűzkődből formált testnek - nyomban a szenvedélyt kifejező alakot adta. S mai magasabb rendű állataink nagy része nem más, mint ilyen emberi lény, aki szenvedélyeinek annyira átadta magát, hogy ezek a szenvedélyek megrögződtek, megmaradtak benne. Az állatok úgy jöttek létre, hogy emberi szenvedélyek megrögződtek, „szilárdak” és merevek lettek. Aki valóban a szellemtudomány értelmében vizsgálja a környezetét, úgy érzi, míg emberré nem lettem, átmentem azokon a fejlődési formákon, amiket ma az oroszlán és a kígyó jelenít meg előttem. Mindezekben a formákban éltem én is, mialatt belső világom átélte az állati alakokban kifejezésre jutó tulajdonságokat. Azoknál az embereknél, akik ezeken az állati formákon keresztül egyre magasabb fokra tudtak emelkedni s belső központjukat megőrizték, bizonyos kiegyenlítődés jött létre. A szenvedélyek náluk már csak a lelkiekben élhetnek és nem ölthetnek külső alakot. Ez már magasabb fejlődési fokot jelent. Az állatokban saját múltunkat látjuk. Természetesen a mai állatok alakja már nem felel meg az állatok akkori alakjának, mert azóta évmilliók teltek el és a szenvedélyek, amelyek ma az oroszlánban élnek, abban az időben az akkori ember külső alakjában az oroszlánalakban mutatkoztak meg és ennek a formának a megszilárdulásával jött létre az oroszlánfaj: a különböző oroszlángenerációk azonban azóta szintén fejlődésen mentek keresztül, s a mai oroszlánnak nincs ugyanolyan alakja, mint az akkorinak volt. Csak leszármazottja egy régi időben elágazott fajnak. Bizonyos vonatkozásban a különböző állatok a mi degenerált utódaink. Ha ezt tudjuk, akkor megértéssel szemléljük a körülöttünk lévő világot.

Nem szabad azonban azt képzelnünk, hogy mindezek a körülöttünk élő és bizonyos megszilárdulási állapotot megjelenítő állati alakok rossz emberi szenvedélyeket fejeznek ki. Ezek a szenvedélyek szükségesek voltak: az embernek át kellett ezeket élnie, hogy mai mivoltában felvehesse mindazt, ami belőlük használható. Úgy hogy ha visszatekintünk a földfejlődésnek erre az idejére, környezetünkben materiálisán változó és szenvedélyeket kifejező állati alakokat találunk. Ezekre az állati alakokra hatnak azok az Isteni lények, akiket az elmúlt előadások folyamán ismertettünk. El kell tehát képzelnünk, hogy a Földnek még puha szubsztanciáján szellemi lények munkálkodnak, az anyagot megformálják, s a különböző állati alakokat is kialakítják. S most emlékezzünk vissza arra, amit mondtunk: hogy az egyiptomi vallás világnézetében a lemuriai korszakban történteket ismételte. A Föld lemuriai korszakában átélt élmények megismeréssé váltak az egyiptomi vallásformában. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy az egyiptomi művészeti ábrázolásokban olyan sok állathoz és állatfejhez hasonló forma fordul elő. Ez szellemi ismétlése annak, ami egyszer valóban földünk felszínén történt. Az egyiptomi kor valóban ismételte azt, ami a lemuriai korban a külvilágban játszódott le s több, mint puszta hasonlat, bizonyos értelemben szó szerint igaz, hogy lávákképpen azokban a lelkekben, akik Egyiptomban testesültek meg, feléledt az emlékezés a lemuriai időkre, s az egyiptomiak vallása nem más, mint a lemuriai korra való emlékezés szellemi újraszületése. Így születik újra a lélekben különböző világnézetek formájában, az egyik földkorszak a másik után.

Az ember környezete még a lemuriai kor után is egészen más volt, mint ma; természetesen az akkori tudatállapotok is lényegesen különböztek mai tudatállapotainktól, sőt az ember mai alakja is csak az előbb említett időben kezd kifejlődni és fokozatosan alakul ki egészen az atlantiszi kor közepéig, hiszen láttuk, hogy az ember alakja normális körülmények között az atlantiszi kor közepén, Jehova és a formaszellemek révén kapja meg végleges alakját. Ha ezt a tényt komolyan vesszük, érthetőnek találjuk, hogy minden, ami bennünk van, ebben az időszakban - a lemuriai kortól az atlantiszi korszakig - fejlődött ki. A lemuriai emberben - ha őt szellemi látással észlelhetnénk - a felsoroltakon kívül még egészen más különbségeket is találnánk; még bizonyos egységben vannak meg nála azok a funkciók, amelyek ma már elkülönültek egymástól. Így pl. a lemuriai fejlődés virágkorában nem volt még sem olyan lélegzés, sem olyan táplálkozás, mint ma. Hiszen a szubsztanciák egészen mások voltak; lélegzés és táplálkozás bizonyos vonatkozásban összefüggött egymással, közös folyamat volt s csak később vált el egymástól. Az ember vízszerű, - egyszerű hasonlattal kifejezve - tejszerű anyagot vett fel magába, s ebben egyszerre kapta meg azt, amit ma külön-külön, a lélegzéssel és táplálkozással kap. Es még két, ma már elkülönült folyamat volt akkor egységes. Tudjuk, hogy az ember érzékszervei csak ebben a lemuriai korban nyíltak ki a külvilág felé. Azelőtt nem működtek, s a mai érzékszerveink akkor még nem érzékelték a külső jelenségeket. Az embernek csak képtudata volt; élő álomképek merültek fel benne, de ez nem volt külső, tárgyi tudat. Ezzel szemben a külvilág! élet első híradása, a külső érzékelés első nyoma az a képesség volt, hogy környezetében a meleget és a hideget meg tudta egymástól különböztetni. Ezzel kezdődött az akkor még folyékony elemben mozgó ember külső érzékelése a Földön: érezte hogy meleg, vagy hideg helyhez közeledik-e. Ezt a képességet egy ma már elkorcsosult szerv közvetítette. Biztosan hallották már, hogy az emberi agy belsejében van a tobozmirigy Ma már elkorcsosult, azelőtt azonban nyitva volt a külvilág felé; úgyszólván erő-szerv volt, amely sugarait kifelé árasztotta. S az ember úgy közlekedett a folyékony elemben, hogy fényerőt fejlesztő lámpása a tobozmirigy volt. Ez a lámpás, amely ha a tobozmirigy ismét növekedne, kiemelkedne a fejből, képessé tette az embert arra, hogy hő-különbségeket vegyen észre. A tobozmirigy volt úgyszólván az első általános érzékszerv. A mai természettudomány „degenerált szemnek nevezi; holott ez sohasem volt szem, hanem hő-érzékelő szerv, amely nemcsak a közvetlen környezetben, hanem még nagyobb távolságokban is tudott érzékelni. De még más feladata is volt. Ez a szerv, amely becsukódott akkor, amikor a többi érzékszerv kinyílt, bizonyos régmúlt időkben megtermékenyítési szerv is volt, úgy hogy érzékelés és megtermékenyülés egy időben egyazon funkció volt. A tobozmiriggyel az ember olyan erőket vett fel környezetéből, amelyek képessé tették arra, hogy magához hasonló lényt hozzon létre. Sőt egy időben (amikor a Hold még nem vált el a Földtől) a Föld atmoszférája - különösen a Napnak egy bizonyos állása mellett - olyan szubsztanciákat tudott adni az embernek, amelyek ezt a szervet fokozottabb fényerő kibocsátásra késztették. Valóban voltak olyan idők, amikor általános megtermékenyülés következett be és bizonyos tengeri állatok, amelyek időnként világítani képesek, ma is erre emlékeztetnek.

Időnként tehát, a Nap bizonyos állása mellett, az akkor még teljességgel nem nélküli ember megtermékenyült, úgy hogy önmagához hasonlót hozhatott létre. Érzékelés és megtermékenyülés, táplálkozás és lélegzés az ősrégi múltban benső kapcsolatban volt egymással.

A szervek lassanként így differenciálódtak és az ember csak fokozatosan ölti magára mai alakját. Alakjának elnyerésével azonban egyre önállóbbá válik, és mindinkább ki tudja fejleszteni azt, amit én-tudatnak nevezünk.

A lemuriai korban, amikor az ember hőérzetétől vezettetve mozog a Föld atmoszférájában: magasabb lények, főleg a Földtől már elszakadt Nap erői, hatnak rá. E lények úgy hatottak a Föld-atmoszférára, hogy a tobozmirigyet tevékenységre serkentették. A holderők viszont - a Hold kiválása előtt és után- kiváltképpen egy másik szervet indítottak tevékenységre, amely az agynak egy másik részén fészkel és közönségesen agyalapi mirigynek nevezik. Olyan szerv ez, amelynek nincs különösebb feladata. Azelőtt az alsóbbrendű folyamatoknak, a táplálkozás és a lélegzés akkor még egységes folyamatának volt a szabályozója. E két folyamattal függött össze mindaz, amire ennek a szervnek a szabályozó tevékenysége kiterjedt: az a belső erő, amellyel az ember felfújta magát s amelynek segítségével a legkülönbözőbb alakokat ölthette magára, - mindaz, ami alakját önkényesen változtathatta, összefüggésben volt ezzel a szervvel, az agyalapi-miriggyel; ami kevésbé volt önkényének alávetve, az a másik szervtől, a tobozmirigytől függött.

Mindebből láthatjuk, hogy miként alakul át az ember, és láthatjuk azt is, hogy szilárd és határozott alakjának kifejlődésével mindjobban elszakad azoktól a lényektől akik kívülről hatottak rá és ösztönös lénnyé tették. Így még világosabb képet kaptunk az emberi fejlődés folyamatairól. Ezek a folyamatok végül az atlantiszi kor közepén az embert éretté tették arra, hogy a külvilág hatását érzékszervein keresztül felfoghassa, s a külvilágról ítéletet mondjon. Azelőtt az ítélet úgyszólván kívülről áramlott az emberbe. Minden, ami gondolkodásszerű, szinte beléje ömlött, mint ma az állatoknál. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az emberek nem egyöntetűen haladtak előre, hanem az egyik előbb, a másik később érte el ezt, vagy azt a megszilárdulási állapotot. Hiszen már láttuk, hogy ennek megfelelően milyen emberi formák alakultak ki. Egyesek elsatnyultak, túl korán öltöttek határozott alakot, mert túl korán engedtek érvényesülni egy bizonyos megkeményedési folyamatot. Láttuk, hogy a különböző fajok éppen ezáltal alakultak ki. Tulajdonképpen csak azok az emberek érték el a megfelelő érettséget, akik - mint ahogy tegnap említettük - a mai Írország közelében lévő székhelyükről indultak el, és azután nyugatról keletre vonultak. Csak ők voltak olyan érettek, hogy fölfoghatták mindazt, amit a Föld a külső érzékeknek nyújt. Ezek az emberek azután benépesítették a különböző vidékeket, ahol más utána odavándorolt népek ivadékai laktak. Ezekkel összekeveredtek, úgy hogy a keveredésekből a különböző kultúrák jöttek létre. Az európai kultúrákat tehát azok hozták létre, akik a legkésőbben vándoroltak ki Atlantiszból.

Hogy tárgykörünkben még jobban elmélyedhessünk, először még egy pillantást kell vetnünk a nagy kozmoszra és azután magára a Földre. Világossá vált előttünk, hogy az ember fejlődése összefüggésben van az állatok fejlődésével. Az ember kihelyezte magából az állatokat s visszahagyta őket a fejlődésnek egy bizonyos fokán. Az állatok között természetesen nagy különbség van; vannak magasabb és alacsonyabb állatformák. Látni fogjuk majd, hogy a magasabb és alacsonyabb állatformák között fejlődési határ van, s ez igen fontos. Az ember a maga fejlődése folyamán fokozatosan vetette le magáról az állati formákat, de már akkor is élt finom, igen szellemi, éterikus alakban, amikor a Nap és a Föld még egy test volt. A Nap és a Föld elválásakor azokat az állatokat választotta el magától, amelyek a Nap-Föld egységes állapotának megfelelő fejlődési fokon maradtak vissza. E lények a Nap és a Föld egységének idejében állati formákká fejlődtek, de természetesen az idők folyamán, a hosszú utófejlődés alatt egészen más formákká váltak. Ha azonban azt a ma is létező, jellegzetes formát keressük, amely a Nap és a Föld elválásakor visszamaradt állati formával hasonlítható össze, akkor ezt a halformában találjuk meg. Ez az állati forma, amelyben még volt valami a naperőkből akkor is, amikor a Föld már magára maradt. Vegyük csak szemügyre ezt a pillanatot. Ezek a lények egészen más lények voltak, mint a mai halak, már csak azért is, mert inkább növényi természetűek voltak, de most nem ez a fontos. A Nap távozásakor ezek a lények voltak az emberi forma első materiális kialakulásai, s azóta különböző sorsokon mentek keresztül. Azt mondhatnánk, hogy a halakban fennmaradt számunkra a külső világban valami, ami arra emlékeztet, hogy a fizikai Napból jöttünk, s egykor a Naphoz tartoztunk. Ámde a Nap eltávozott, s most a Földön kívül van. A Nap a földi emberre is kívülről kezdett hatni s mindinkább kifejlődött a tudatváltakozás, az alvás és az ébrenlét állapotának a váltakozása. Egyre jobban kialakul az az állapot, amelyben az ember magasabb rendű tagjaival - éter- és asztráltestével - mindinkább énjéhez kapcsolódik; s ez az állapot váltakozik azzal, amikor az asztráltest nincs a fizikai testben. Ez a tudatváltakozás az ébrenlét és az alvás váltakozásában még ma is fennáll.

Most tanulmányozzuk át ezt a váltakozó állapotot, amelyet mindannyian ismerünk, mert hiszen a legelemibb jelenségekhez tartozik. Tudjuk, hogy az ébrenlét alatt bizonyos meghatározott kapcsolat van a fizikai test, étertest, asztráltest és én között; ha az ember elalszik, a fizikai és az étertestből kivonul az asztráltest és az én. A régi időkben az embernek még nem volt énje, ehelyett az étertest egy része távozott az asztráltesttel; tehát mégis összehasonlítható ez az állapot az alvással. Tudnunk kell, hogy amikor az én és az asztráltest kivonul az emberből, akkor a fizikai és az étertest tulaj dóriképpen növényi értékűvé válik. A növénynek alvástudata van, az alvó ember fizikai és étertestének szintén. Ma azonban - az alvás alatt - a normális ember asztráltestének és énjének is olyanféle tudata van, mint a növénynek, mert ezek sem tudnak semmit környezetükről. A régi időkben másként volt; ha az ember kivonult fizikai- és étertestéből, tudatában derengett valami a kívül lejátszódó szellemi eseményekből. Es most már képet alkothatunk magunknak arról a másik igen fontos tényről, amelyet a Nap és a Föld elválása idéz elő. Mielőtt ez bekövetkezik, az egész ember (a fizikai- éter és asztráltest) a materiális és a szellemi naperők hatása és uralma alatt áll. Azután azonban, mivel az ember fizikai, éter- és asztráltestére már közvetlenül rátűz a napsugarak fénye, a Nap állásától függött, hogy az ember a Nap hatása alatt van-e. A kérdés most már az: vajon volt-e ebben az időben a Napnak még másféle hatása is? Amikor a Napot fizikai szem még nem láthatta, amikor a sűrű atmoszférát fizikai szem még nem törhette át, akkor a fizikai testen kívül tartózkodó éter- és asztráltest a Napból származó szellemi erők igen fontos hatását fogadta magába. Észlelni még nem tudta az ember ezeket a hatásokat, mert ehhez még nem volt elég érett. Az észlelés lehetősége később következik be, később kap az ember olyan erőt, amely képessé teszi őt a Napból származó szellemiség észlelésére.

Melyik volt az az esemény , amelyik az embert képessé tette azoknak a Napban lakó magasztos erőknek az észlelésére, amelyeknek a Földről el kellett távozniuk, s amelyek a Naphoz kapcsolódtak? Mikor kapta meg az ember ezt a képességet?

Az erők fokozatosan áramlanak a Földbe. Es az emberi fejlődés legfontosabb időpontja, legdöntőbb eseménye az, amikor az ember megkapja azokat az erőket, amelyeknek segítségével a Napnak nemcsak fizikai, hanem szellemi erőit is teljes tudatossággal felveheti magába. Ez az időpont: Krisztus földi megjelenésének időpontja, s most azt mondhatjuk: a földfejlődés egyik időszakában az ember fizikailag elválik a Naptól. A hal képe szemlélteti azt a gondolatot, hogy „Az én egykori állapotomra emlékeztetsz, arra az állapotra, amelyben voltam, mielőtt a Naptól el kellett válnom.” A Nappal együtt azonban elhagyták a Földet azok a magasabb erők is, amelyeknek a vezetője a magasztos Napszellem: Krisztus volt. Es az emberek csak lassanként értek meg arra, hogy Krisztus erőit éppen úgy magukba fogadják, mint ahogy magukba fogadták kívülről a Nap fizikai erőit is. Azelőtt a Nap fizikai erői jelentek meg a Földön, most földi lényként a Nap belső szellemi erőinek is meg kellett jelenniük. Mire emlékeztethették a beavatottak az embereket, mikor Krisztus megjelent? A régi hazára: a Napra! Erre a régi hazára emlékeztető szimbólum volt a hal szimbóluma. Ezért jelenik meg a katakombák falán a hal, mint az emberiség fejlődésével összefüggő igazi jelkép. Es a tanítvány az első évszázadokban - mivel mindenütt a halszimbólumot látta - áhítatos érzés járta át, ha füléhez jutott a beavatottak szava, mert ez a jelkép spirituálisán a palesztinai történet szentségébe és Földünk hatalmas kozmikus fejlődésének fázisaiba vezette. Ilyen kultuszt ápoltak a misztérium-iskolákban és az ilyen jelképek, mint a katakombák falán ékeskedő hal, ezeknek a misztériumoknak éppúgy kifejezései, mint ahogyan az ősrégi múlt jele a növényi lenyomat is a geológus számára. S mint ahogyan az a lenyomat sem önmagától keletkezett, így a halszimbólum is mintegy lenyomata csak a misztériumok tartalmának. A halszimbólum nem hirtelen került felszínre. A Messiás prófétái már a druida-misztériumokban is, tehát jóval Krisztus megjelenése előtt, tanítványaiknak Krisztus eljöveteléről beszélnek, s már akkor is mindenütt a halszimbólum szerepei. Ebből láthatjuk, hogy a halszimbólum a földfejlődés igen fontos pillanatát örökíti meg. Most pedig menjünk tovább!

Bizonyos időpontban a Hold elvált a Földtől. Egy ideig a Föld a Holddal együtt haladt, azután hármas alakulat keletkezett: létrejött a Nap, a Hold és Föld. Ez hatalmas erejű, viharos katasztrófák közepette történt. Az akkori ember fizikaisága még nem állt valami magas fejlődési fokon, el is hagyta ezt a megcsontosodott fizikumot. Hogy ezt megérthessük, mindenekelőtt a következőt kell figyelembe vennünk: a Nap eltávozásával a Föld visszafejlődött, rosszabb lett. Csak amikor a Hold kivonult s kivitte magával a legrosszabb szubsztanciákat, akkor állt be ismét javulás, emelkedés, úgy hogy egy ideig - a Nap távozásáig - a fejlődés felfelé irányult, azután pedig - a Hold távozásáig - lefelé haladt, s minden rosszabb, groteszkebb lett; majd a Hold távozása után a fejlődés ismét felfelé ívelt. Erről a fejlődési fokról is fennmaradt egy forma, amely mára degenerálódott és egészen más, mint annak idején volt. De létezik. Ilyen formája volt az embernek, mielőtt a Hold eltávozott volna a Földből, mielőtt az embernek én-je lett volna. Az az állati lény, amelyik mintegy emlékeztet a földfejlődés legmélyebb pontjára, arra az időpontra, amikor a legmélyebben belesüllyedtünk szenvedélyünkbe, s asztráltestünket megközelíthették a legrosszabb külső hatások, az a lény amelyik ma - degenerált formában - megörökíti földi fejlődésünk szégyenteljes szakaszának legmélyebb állását: a kígyó, s így a kígyó is egy fejlődési fázist szimbolizál, de a fejlődésnek mélypontját jelképezi. A kígyószimbólum nem kigondolt valami, hanem a távoli múltban gyökerezik: a hal és a kígyószimbólumot fejlődésünk rejtélyeiből kutattuk fel. S mint ahogyan békés hangulat szállj a meg a romlatlan kedélyű embert, ha a tiszta, szűzi elemben úszó fénylő haltestet látja, úgy irtózás vesz rajta erőt a tekergő kígyó láttára. Ezeknek az érzéseknek az az alapja, hogy tényekre emlékezünk vissza, amelyeken hajdani fejlődésünk folyamán keresztülmentünk. Amilyen igaz az, hogy az ember szívesen nézi a vízben úszó, csodálatos, napsütötte, eleven halakat s szívesen emlékezik a maga egykori magasrendűségére, teljes ártatlanságára, arra az időre, amikor még nem volt ugyan énje, de a fejlődés legjobb szellemei kormányozták - olyan igaz az is, hogy a csúszó-mászó kígyó földi fejlődésének legborzalmasabb idejére emlékezteti, arra az időre, amikor majdnem kibukott fejlődésének menetéből. Amit érzéseinkben így átélünk: kozmikus tényekkel függ össze s most megértjük az emberi lélek öntudatlan élményeit, amelyek olyan rejtélyeseknek látszottak, s amelyek éppen akkor lépnek fel olyan világosan és hevesen, ha az embert még nem érintette a kultúra. Bizonyos, hogy az ember a kígyótól való félelmét teljesen leküzdheti, ez azonban a kultúra hatása. A naiv érzés mégiscsak a lélek alapjaiban nyugszik, és azokba az ősrégi időkbe vezet vissza, amikor az ember fizikailag még csak a kígyó fokán állt s megkezdődött azoknak az elemeknek a beavatkozása, amelyek - mint már említettük - előkészítették az embert a szabadságra, és arra, hogy Krisztust teljes jelentőségében és nagyságában, kellő méltósággal fogadhassa.

Vajon kik voltak azok, akik az embert segítették abban, hogy le ne süllyedjen a mélybe? A már tegnap említett luciferi lények, akik hatásukat akkor fejtették ki, amikor az ember fejlődésének legmélyebb pontjára jutott. Ok azok, akik az embert ismét a magasba vezették. A napszellemek még nem hatottak az emberre, de a luciferi lények, akik feláldozták magukat, hatottak rá, s különös módon jártak-keltek a Földet benépesítő emberek között. Külsőleg emberi alakban jelentek meg, mert a legmagasabb szellemeknek is a Földön élő formákban kell megtestesülniük. Így egyes luciferi lények is külsőleg az akkori emberalakot öltötték magukra. Úgy jártak-keltek a Földön, hogy magukban azt mondták „alakunk ugyanolyan, mint az embereké, de igazi hazánk nem a Földön van - igazi otthonunk a két közbülső bolygó: a Vénusz és a Merkúr.” Az emberek között jártak, de a magasba tekintettek, s egynek érezték magukat a Vénusszal és a Merkúrral, mert lelkük - lényük legjobb része - a Vénuszon és a Merkúron maradt s külső alakjuk alapjában véve csalóka kép volt csupán. De éppen azért adhatták az embereknek azt, amire szükségük volt: a vezetést és tanítást, mert hazájuk nem ezen a még kifejlődés előtt álló Föld-bolygón, hanem a Vénuszon és a Merkúron volt. Az emberiség tanítói és beavatottjai voltak, külsőleg olyanok, mint az akkori emberek, belsőleg azonban magasrendű, jelentőségteljes képességeik voltak s ezekkel hatottak egyrészt az egész emberiségre, másrészt pedig - s különösképpen elkülönített iskolákban, az első misztériumiskolákban - egyes előrehaladott emberekre is. Es mindig voltak olyan individualitások, akiknek a csillagokban volt a hazájuk, de mégis megjelentek itt a Földön is s az emberek között jártak-keltek. Így haladt az ember fejlődésében egyre tovább, s mindinkább közeledett az atlantiszi kor közepe felé.

Az ember mai alakja az atlantiszi kor első felében kezdett csak kialakulni; akkor kezdi csak az ember otthon érezni magát fizikai testében. Voltak olyan lények, akik a régi atlantiszi korban az emberi lét legalsó fokán álltak, s azután visszamaradt fajokká lettek; voltak azután olyanok, akik megtartották alakuló képességüket és olyanok, akik csak egészen ideiglenesen laktak az emberi testben. Amit most elmondok, az az első atlantiszi időkben igen gyakran fordult elő. Képzeljünk el egy a többi atlantiszi emberhez viszonyítva, magas fejlettségű embert. Az ilyen embert bizonyos tények arra késztették, hogy nagy alakuló képességgel bíró fizikai testét, valamint éter- és asztráltestét szellemiségétől elkülönítse. Szellemisége azután a szellemi világba húzódott vissza, hogy később más testiséget vegyen magára. Igen gyakran fordult elő, hogy a fizikai-, éter- és asztráltestet, mielőtt megérett volna a halálra, a hozzá tartozó lelki-szellemi lény önkényesen elhagyta. S ha ezek a testek különösen magasrendű individualitáshoz tartoztak, akkor jók és tiszták voltak. Az ilyen testekbe azután magasztos szellemi lények szálltak alá. A régi atlantiszi korban tehát gyakran fordult elő, hogy olyan lények, akik különben nem testesülhettek volna meg a Földön, ilyen fejlett testiségeket használtak fel arra, hogy az emberek közé leszállhassanak. Az atlantiszi beavató iskolákban működő nagy tanítómesterek ilyen lények voltak. Az akkor időszerű eszközökkel erősen hatottak az emberekre. Az embernek éjszaka, amikor kivonult fizikai testéből, tompa szellemi tudata volt. Nappal a külső körvonalak még elmosódottak voltak. A két állapot között akkor még nem volt olyan éles különbség, mint ma. Így a hétköznapi ember az ilyen magasrendű individualitást váltakozva hol ilyennek, hol olyannak látta: nappal emberhez hasonlónak, éjszaka azonban egészen másképp: szellemi-lelki módon - de tudta, hogy a kettő egy és ugyanaz, s nappal a fizikai testiségben jelenik meg. Ezek a magas individualitások Vénusz- és Merkúr-lények voltak. Beleavatkoztak az ember életébe és éjjel-nappal vele voltak. Az emberi lelkekben megmaradt az emlékezés ezekre a lényekre, akik mindig újra és újra megtestesültek. Ilyen emlékezés merült fel az Európát benépesítő emberekben, ha Wotan, vagy Thor nevét kiejtették. Ha Európa régi lakói az istenekről beszéltek, akkor ez nem volt a fantázia szüleménye, hanem emlékezés azok atlantiszi alakjaira, mint ahogy a görögök is, ha Zeuszról, Apollóról, vagy Marsról beszéltek, olyan alakokra emlékeztek, akikkel együtt éltek az atlantiszi időben. Egyiptomban a régi Lemuriára való emlékezés kerül felszínre, Görögországban pedig a régi Atlantiszban lejátszódó földi események bukkannak fel.

Tudnunk kell azonban a következőket: ha a későbbi vallási rendszerekben minden csak emlékezés az előbbi földi eseményekre, akkor éppen a legutolsó emlékezés időpontjában, tehát kb. abban az időben, amikor a görög és a római nép az atlantiszi korra emlékezett, fontos eseménynek kellett bekövetkeznie. Ez volt az a kor, amikor Krisztus a földfejlődésbe lényeges, új impulzust hozott. Hogy ez az impulzus milyen volt, azt ma már érintettük, amikor azt mondtuk, hogy annak a hosszú időnek az eltelte után, amelynek folyamán a luciferi lények az embert előkészítették s képessé tették a Krisztus-impulzus befogadására, a Nap már nem csak kívülről küldi az ember felé sugarait, hanem belső erőit is rásugározza. Ennek a kornak még korántsem értünk a végére, még a kezdetén vagyunk, mert Krisztus megjelenésével, csak az első impulzus jött létre, hogy a Földön egyébként csak fizikailag megjelenő napsugarak belső, szellemi fényüket is kibocsáthassák. Es egyre nagyobb lesz az a szellemi napfény, a krisztusi fény, amely úgy hathatja majd át az embereket belülről, mint a külső napfény kívülről. A jövőben az ember a Napot s Napfényt nem csak fizikai szemmel fogja látni, hanem belső világában életre kelti a Nap szellemi érzékelését is. S csak, ha erre képes lesz, akkor érti meg teljesen, hogy tulajdonképpen ki is volt az, aki Krisztus-Jézus alakjában itt járt-kelt a Földön. Csak lassan és fokozatosan értheti ezt meg az ember. Es mint amilyen igaz, hogy a kereszténység előtti korban meg kellett értenie a szellemiségről hírt hozó szellemi lényeket, akik őt a fizikai világba vezették, éppen olyan igaz az is, hogy most már a valódi spirituális mozgalom segítségével meg kell értenie azt a szellemi erőt, amely egykor a Nappal együtt a Földről eltávozott. Ezt az erőt kell az embernek ismét, de most már mint belső erőt magába fogadnia; ezt a szellemi erőt, a Krisztus-erőt, amely a jövőre vonatkozó nagy impulzusokat hozza, ezt kell megértenie.

Minden spirituális tudomány minden szellemi tanítás - mint elvetésre váró szellemi mag - arra való, hogy a Krisztus-erőket megérthessük. Nem mondhatjuk, hogy a szellemtudomány maga a kereszténység, hanem azt kell mondanunk, hogy eszköz annak a fokozatos megértéséhez, amit a Föld és az ember a Krisztus-princípiumtól kapott. Ha ezt megértjük, akkor ezt a nagy impulzust, mint szellemi magot mindinkább belevisszük a földfejlődés talajába. Mert az embernek szüksége van erre az impulzusra, hogy újra elszakadhasson az anyagtól, amelybe oly mélyen beszállóit s visszatérhessen szellemi hazájába.