A jelenkori embert mindig gondolkodásra készteti, ha a jövőbeli események prófétikus jövendöléseit hallja. Márpedig láttuk, hogy a hét pecséttel kapcsolatban nekünk is el kellett mondanunk egyet-mást az emberiség fejlődésének olyan tényezőiről, amelyek később esedékesek, vagyis mi magunk is kísérletet tettünk a jövendölés művészetében. Sőt, minél nyilvánvalóbbá válnak számunkra János Apokalipszisének képei, annál inkább gyakoroljuk majd a jövendölés művészetét. Ezek után megkérdezhetjük: mi jogosít fel bennünket arra, hogy egyáltalán beszéljünk minderről? Hogy mi jogosít fel, arról részint már megemlékeztünk előadásaink kezdetén. Akkor ugyanis elmondtuk, hogy a beavatás egy bizonyos fokán a beavatottnak az mutatkozik meg a szellemi világban, ami később alászáll, és fizikai eseménnyé válik. Legutóbbi szemlélődéseinkkel azonban, az utolsóval és az azelőttivel ugyancsak jogot szereztünk a jövendölésre. Hiszen azt mutattuk be, hogyan fejlődött az ember a szellemi szféráktól a mai létezésig. A jövendő pedig bizonyos tekintetben megismétlődése is a múltnak, persze nem úgy hogy az elmúlt események azonos módon mennek végbe ismét, hanem úgy hogy a megtörtént dolgok megváltozott értelemben ismétlődnek meg a jövőben.
Legutóbb utaltunk rá, hogy a régi atlantiszi korszakban az embernek volt még egyfajta tisztánlátó képessége: éjszakai állapotában tudatosan lépett a szellemi világba. Tudnunk kell, hogy ez a fajta tisztánlátó állapot a jövőben újra meg fog ismétlődni. Az atlantiszi időszak és a mindenkinek mindenki elleni háborúját követő idő között van a mi korszakunk, amelyet már jellemeztünk. A mi időszakunk után bizonyos módon megismétlődik, ami az atlantiszi korban történt, de egy óriási különbséggel. A régi atlantiszi korszakban a tisztánlátó ember tudata álomszerű és homályos volt, ha feljutott a felsőbb világba, öntudata elsötétült, és úgy érezte magát, mintha a csoportlélek része lenne. A mindenkinek mindenki elleni nagy háborúja után az ember bizonyos módon újra betekinthet majd a felsőbb világokba. Amivel korábban látott, a nagy háború után is ugyanazzal fog látni, vagyis homályos szellemi látással, de a homályos látáson kívül olyan képességei is lesznek, amilyeneket ma lassanként a fizikai külvilágban sajátít el.
Az atlantiszi áradat és a nagy háború közötti időben az embernek nélkülöznie kell azt, hogy belelásson a szellemi világba. Meg kell elégednie azzal, amit az úgynevezett nappali-éber tudatállapotban tapasztalt, vagyis meg kell elégednie környezetének fizikai világával. Most ez a normális állapot. Az ember viszont így kapott lehetőséget arra, hogy öntudatát, individuális énjét teljesen kibontakoztassa, most van lehetősége arra, hogy bőrének határain belül önálló személyiségnek, énnek érezze magát. Meghódítja a személyiséget, és meg is fogja tartani, ha majd újra felemelkedik a szellemi világba. Ez a felemelkedés a mindenkinek mindenki elleni háborúja után lesz lehetséges. Azért lesz lehetséges, mert az ember tanúja lehetett annak a kozmikus nagy eseménynek, amely a mostani, a fizikai világban lejátszódó korszakunknak a közepén történt meg, és amelyet tegnap felidéztünk lelkünkben. Mély szakadékba zuhant volna az ember, ha nem óvta volna meg tőle Krisztus, aki a mi világunkba lépett.
Képzeljük el a folyamatot, amint az ember a mi korszakunkban egészen aláereszkedik a fizikai világba. Ábrázoljuk egy vonallal a fizikai síkot, és ami fölötte van, az jelentse a mennyei, a szellemi világot, a vonal alatti rész pedig legyen a szakadék. Az ember tulajdonképpen eléri a vonalat, amely a szellemi világot elválasztja a szakadéktól, ez már a negyedik korszakban megtörtént. Ábrázoltuk már az ó-indiai időket, az ember akkor még többé-kevésbé egy szellemi szférában élt. Korábban fent tartózkodott a szellemi világban, az atlantiszi korban még homályos szellemi látása volt. Ezután alászállt, és elérte a vonalat, amikor Róma kiterjesztette hatalmát a világra. Először a világ- birodalomban tudatosult az ember önmaga számára, mint külső érzéki lény mint személyiség, ekkor alakult ki a jog fogalma, és egyszerre mindenki egyén, mindenki személyiség, mindenki polgár akart lenni. Itt érte el az ember a vonalat. És ezen a ponton két lehetőség közül választhatott: visszafordul vagy lezuhan.
Most valóban itt állunk - és minden, amit mondok, teljesen megfelel az Apokalipszis ábrázolásának -, most valóban olyan pontján állunk a fejlődésnek, hogy bizonyos vonatkozásban nekünk kell eldöntenünk, mi legyen tovább. Már rámutattunk, hogy a mi korszakunk hatalmas mennyiségű szellemi erőt fordít az alsóbbrendű igények kielégítésére, rámutattunk, hogy a telefon, a távíró, a vasút, a gőzhajó, és a többi, ami még jönni fog, óriási szellemi erőt emésztett és emészt fel, és mindezt csak az alsóbbrendű emberi kívánságok kiszolgálása végett. Az ember szellemi erőinek mennyisége azonban véges. Gondoljunk a következőkre: az ember hatalmas mennyiségű szellemi erőt fordított a távíró, a vasút, a léghajó feltalálására és létrehozására, általában a külső kultúra terjesztésére. Így kellett történnie. Az emberiség számára káros lett volna, ha nem így történik.
Az ember azonban más dolgokra is felhasználta szellemi erőit. Gondoljunk csak arra, hogy a társadalmi kapcsolatokat is behálózta végtelenül finom értelmi szálakkal. Mekkora szellemi erő kellett annak a kifejlesztéséhez, hogy valaki kiállíthat egy csekket Amerikában, és később beválthatja Japánban. Hatalmas szellemi erők áradnak az ilyen és egyéb dolgokban. És az erőknek egyszer - hogy képletesen szóljunk - mélyebbre kellett szállniuk a fizikai sík szintjénél, annál a vonalnál, amely a szellemi birodalmat elválasztja a szakadéktól. Az ember itt-ott már ténylegesen a mélység felé tart, és aki a szellemtudomány nézőpontjából tanulmányozza a kort, a legprofánabb jelenségében is láthatja, hogy ez évtizedről évtizedre hogyan változik: a személyiség eljut egy bizonyos pontig, ahol még éppen megkapaszkodhat. Ha itt nem változtat útirányán, hanem tovább halad lefelé, akkor elveszíti magát, többé nem menekülhet meg a személyiség, nem juthat fel a szellemi világba.
Ez a legvilágibb dolgokkal igazolható, igazolni lehet például a bankok fejlődésének némely részletével, a tizenkilencedik század második feléből vett tényekkel. Talán csak a jövő történetírói világítják meg majd teljesen azt az alapvető változást, amelyet így jellemezhetünk: a bankvilágban szilánkokra hullik a személyiség. Hadd utaljak itt arra az időpontra, amikor a négy Rotschild elindult Frankfurtból, az egyik Bécsbe, a másik Nápolyba, a harmadik Londonban a negyedik Párizsba, és egyéni képességeik folytán az egész bankéletre kiterjesztették személyiségük szféráját. A pénzügyekben a személyiségé volt a főszerep. Ma a bankvilág már személytelen, a bankok részvénytársasággá alakultak, a tőkét már nem egyvalaki kezeli. A tőke önállósul, maga kezeli önmagát. Teljesen objektív, a tőkén belül érvényesülő erőket figyelhetünk meg, sőt már a terület belső erői is megjelennek, amelyek tetszésük szerint hajlítják a személyiség akaratát, úgy hogy az teljesen magatehetetlenné válik. Látó szemmel a világi jelenségekben mindenütt követhetjük, hogy az emberiség a személyiséget illetően a mélypontra jutott.
A személyiség azonban megmentheti önmagát, felemelkedhet. Megmenekülhet, ha például belső lelki erőinek kibontakoztatásával megtanulja, hogyan lehet ismét önálló, hogyan lehet független a tőke objektív hatalmától. Különben kiszolgáltatja magát az idegen erőknek, a széllel vitorlázik, nem törődik az iránnyal, hagyja, hogy behálózzák a tőkében tevékeny erők.
A legfontosabb időpont, amikor az ember éppen a Földre ért alászálltában, és rögtön vissza kellett volna fordulnia, Krisztus Jézus földi megjelenésének időpontja volt. Ő adott erőt a Földnek, a földi emberiségnek az újbóli felemelkedésre. És az emberiség olyan mértékben jut ismét egyre feljebb, amilyen mértékben Krisztus Jézust követi. Ha az emberiségnek egy tekintélyes hányada megérti, mi volt ez az esemény, hogyan teheti a Krisztus-impulzust eleven hatóerővé a maga belső lényében, hogyan képes hatni az ember ezzel az erővel a külvilágra és tulajdon létére, akkor útja felfelé fog vezetni. Az embernek egyre jobban és jobban meg kell értenie, amit Pál mondott: nem én vagyok, aki cselekszik, hanem Krisztus cselekszik énbennem.
Ha a negyedik időszakban élni fog az emberek szívében a Földre szállt impulzus, és az emberi cselekvés hajtóereje lesz, akkor megnyílik az út fölfelé. És ezt az utat azok a lelkek találják meg, akik egyesülnek Krisztussal, akik vele cselekszenek. Azoknak a lelkeknek, akiknek nincs kapcsolatuk a Krisztusprincípiummal, egyre mélyebbre kell süllyedniük. Meghódították az ént, az egoizmust, de képtelenek arra, hogy énükkel újra belépjenek a szellemi világba. Mert nem csatlakoztak Krisztushoz, elszakadnak a szellemi előrehaladástól, ahelyett, hogy emelkednének, süllyednek, és énjük egyre inkább megkeményedik. A matériában nem csupán alkalmat láttak az én megszerzésére, ezért ahelyett, hogy kilépnének belőle, egyre mélyebbre merülnek benne.
Igen, minden megismétlődik. Az embernek lehetősége támadt, hogy a fizikai világba lépjen. Átvészelte az atlantiszi áradást, és megadatott neki, hogy mai emberi arcot öltsön. Képmás ez az arc, az emberben lakó szellemi én-istenség képmása. Ezen az arcon átsejlik az isteni szellem képe, és ez annak a következménye, hogy az atlantiszi korszak végén az étertest szorosan hozzáilleszkedett a fizikai testhez, és erői behúzódtak a fizikai fejbe. Tételezzük fel, hogy az ember tagadja, hogy arcát a szellemtől kapta, akkor nem úgy használja testét, mint eszközt, ami én-tudathoz segíti, és ahhoz, hogy magát ismét szellemivé alakítsa, hanem úgy hogy a maga lényegének véli, és annyira megszereti, hogy csak benne érzi magát igazán otthon. Az ilyen ember magához köti a testét, és vele együtt hull a mélységbe. Nem használta a szellemi valóság erőit, ezért külső megjelenése a korábbi alakjához fog hasonlítani. Az az ember, aki elbukik, majd az állathoz hasonlít.
Az emberiségben tehát végbemegy az a folyamat, amelyről már beszéltünk: akik a testük otthonát kizárólag csak arra használták, hogy én-tudatot szerezzenek, alázuhannak a szakadékba, ők alkotják a gonosz fajt. Elfordultak Krisztus Jézustól, ezért, valamint testük rútsága miatt ismét állati formát öltenek, amilyent egy korábbi korszakban minden ember viselt. Lenn a szakadékban él majd a gonosz faj, állati formákban, telve vad ösztönökkel. És amikor fent a Krisztus-princípiumot magukban hordozók, a szellemivé alakultak fennhangon hirdetik, amit a Krisztus Jézus nevével való egyesülésükről hirdetniük kell, lentről felzúgnak a káromlásnak a szellemi átalakulás elutasításának a szavai.
Aki gondolatait csak félig gondolja végig, most ezt mondhatná: igen, csakhogy olyan sokan élnek, akik még sohasem hallottak Krisztusról. Ők miért nem vehetik fel magukba Krisztus Jézus erőit? Aki materialista módon gondolkodik, ezt is mondhatja: miért éppen csak Krisztus Jézussal üdvözülhet az ember? Ha ezt olyasvalaki mondja, aki nem antropozófus, akkor érthető, hogy miért kérdezi, de ha az illető antropozófus, akkor érthetetlen, hiszen neki tudnia kellene, hogy az ember újra meg újra visszatér, hogy a régen élt lelkek a Krisztus megjelenése utáni időben új testben születnek meg, vagyis nincs olyan ember, aki elkerülhetné Krisztus Jézust. Aki nem hisz az újratestesülésben, csak attól fogadható el ilyen vagy hasonló ellenvetés.
Látjuk, mint hasad két részre az emberiség. Jönni fog egy korszak, amikor mindazok, akik a szellemivé válás felé törekedtek, képesek lesznek a szellemi világban élni. Jönni fog egy korszak, amikor kilép a világba mindaz, amit az ember addig elsajátított: akik megtanulták, hogy feltekintsenek Krisztusra a homlokukra írva viselik majd a nevét. Miután a pecséteket felbontják, az ember külsejével, testalkatával fejezi ki, mi van a szívében. Akinek a lelke legmélyén ott lesz Krisztus, az a pecsétbontás után Krisztus Jézus jegyeit fogja viselni az arcán, külső megjelenésében Krisztus Jézushoz fog hasonlítani. Azok viszont, akik megmaradnak a Krisztus Jézus megjelenése előtti kultúráknál, mást élnek majd át. Az első négy kultúra, az ó-indiai, az ős-perzsa, az asszír-bablióniai-kaldeai-egyiptomi-zsidó és a görög-latin kultúra előkészítő időszak volt. A léleknek át kellett haladnia a négy kultúrkorszakon, hogy felkészüljön Krisztus- Jézus földi megjelenésének nagy eseményére. Az előkészítő időben két erő hatott. Az embereket egymással összekötő erők olyanok, hogy materiális eredetük a vérben van. Ha az emberek a mostani alakjukban egyszerűen csak összekerülnek, soha nem alakult volna ki az, aminek az emberiségben ki kellett fejlődnie.
A Föld előtt a Holdon éltek a jelenlegi teremtmények. A Hold a bölcsesség kozmosza volt, a Föld a szereteté. A mi fejlődésünk célja az, hogy az emberek szeretetben egyesüljenek. Ha majd a Föld feloszlik, miután megszólalt a hetedik trombita, ha a Föld elveszti fizikai szubsztanciáit, és átalakul asztrális égitestté, akkor már az egész emberiséget áthatja a szeretet, a minden földi dolog iránti szeretet ereje. Mert a Földnek az a küldetése, hogy a szeretet erejével betöltse az emberiséget, úgy ahogy - mint ezt környezetünkben látjuk - a bölcsesség ereje már betöltötte. Többször említettem már, mint példát: nézzünk meg egy combcsontot, milyen csodálatos képződmény! Nem tömör anyag, hanem finom szálacskák sokasága alkotja, és ezek oly csodálatosan vannak elrendezve, hogy maximális teherbíró képességgel minimális anyagfelhasználás áll szemben. Ehhez foghatót ma egyetlen mérnök sem tud megtervezni. És bármi mást megvizsgálhatnánk, mindig ugyanarra a következtetésre jutnánk, hogy amit az ember a földi fejlődése folyamán, mint bölcsességet meghódított, azt egy korábbi időszak már beleoltotta a Földbe.
Történelemtanítás közben gyakran elhangzik, hogy amíg az ember ilyen vagy olyan vonatkozásban előrehaladt, közben egyre bölcsebb és bölcsebb lett. Talán még mindannyian emlékszünk rá, mivel jellemezték tanítóink a bölcsebbé válás egyes állomásait. Elmondták például, hogy az újkor kezdetén már igen fejlett volt az ember, feltalálta a puskaport, a papírgyártást, és így tovább. Örvendezzen tehát a lelkünk, milyen bölcs lett az ember. Hiszen intellektusa útján tanulta meg a papírgyártást, vagyis - ahogy sokan gondolják - ő találta fel azt. Aki azonban nagy összefüggések között szemléli a világot, ezt másképpen látja. A darázs jóval korábban találta fel, hiszen a darázsfészek tulajdonképpen papírból van. A darázsfészekben tehát már sok ezer évvel előbb megvolt az, amit az ember szubjektív bölcsessége később megvalósított. Egy-egy darázs persze nem ért a papírgyártáshoz, de a csoportlélek, az összes darázsra kiterjedő én már régóta olyan bölcs, amilyenné csak nemrég lett az ember. Akárhová nézünk, mindenütt megtaláljuk a dolgokban rejtőző bölcsességet.
Persze ne higgyük, hogy a bölcsesség mindig is létezett, és soha sem kellett megszületnie. Volt idő, amikor a világból hiányzott a mostani bölcsesség. Csak a Hold-fejlődés időszakában kezdte lassanként átitatni mindazt, ami most körülvesz bennünket. Az addig kaotikus összevisszaságban működő erők akkor rendeződtek el úgy, hogy kialakult az, amit bölcsességnek nevezünk. Ha megfigyeljük a Holdat, ott még minden úgyszólván zűrzavaros állapotban volt. A bölcsesség a Hold-fejlődés folyamán ömlött, áradt a lényekbe és teremtményekbe, és amikor a Föld előbukkant a homályból, a sötétségből, már minden bölcs volt rajta. Mi most mindent bölcsességgel átitatva látunk. Ha az ember jól megfigyeli a környezetét, mindenen a bölcsesség jegyeit látja, és ha a megfigyelést a Jupiterre is kiterjeszti, sajátos színben látja majd a rajta lévő lényeket. Mint a virág az illatát, úgy árasztják majd magukból az üdvözítő szeretetet. Ott mindenből a szeretet árad majd, és a Földnek az a küldetése, hogy ezt előkészítse. Ugyanúgy lesz jelen mindenütt a szeretet, ahogyan most jelen van a bölcsesség. És a szeretet úgy kerül a Föld-fejlődés áramába, hogy az ember lassanként megtanul szeretni.
A szellemi szeretet azonban nem lehetett azonnal az emberé, először alsóbb szinten kellett azt elültetni benne. Ki kellett alakulnia a szeretet materiális hordozójának: ez a vérrokonság. Az első iskola: vérrokonságban gyakorolni a szeretetet. A különálló emberek először úgy találtak egymásra, hogy a bennük csörgedező vér egymáshoz vonzotta őket. Ez volt a szeretet előiskolája, ez volt a szeretet nagy iskolája. Aztán elérkezett a nagy impulzus, amely ezt a szeretetet átszellemítette, így már nemcsak ott működik, ahol annak fizikai alapja van, hanem ott is, ahol lelkek közt nyilatkozik meg. A világ számára ez volt a Krisztus - impulzus.
Az előidőkben azonban furcsán alakult volna az ember fejlődése, ha egyedül csak a vérben működött volna a szeretet impulzusa. A régi korszakokat vezérlő lények, és közülük főleg Jahve, egyesítették az embereket szeretetben, egymáshoz vezették őket a vérrokonságban. Ha azonban Krisztus Jézus megjelenése előtt csak a vérrokonság kötötte volna egymáshoz az embereket, akkor az egyén sohasem fejlődhetett volna személyiséggé. Alámerült volna a népben. A részt akkoriban csakugyan háttérbe szorította az egész. A különállóság, az egyéni létezés tudata valóban lassanként alakult ki. Az atlantiszi időben még teljes képtelenség volt, hogy valaki egyénnek, önállónak érezte volna magát. Ez változatlan maradt hosszú ideig. Aki megérti, hogy régen hogyan történt a névadás, az képet alkothat az emberek érzéseiről. Gondoljunk az Ószövetség népére. A kereszténység előtti időben, ha az ember egyáltalán érezni akarta volna saját énjét, azt nem a maga egyediségében érezte. Akit átjárt az Ótestamentum szelleme, mind ezt mondta: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”. Mert egy közösség tagjának érezte magát, és ez a közösség Ábrahámtól indult: mindenkinek az ereiben, egészen a legifjabbakig, az ő vére folyt. Ezért így szólt: tudom, hogy nem lehetek kitaszított, nem lehetek elhagyatott, amíg érzem, hogy a vérem ugyanaz, amint Ábrahám atya vére.
És a közösség eredetét keresve, még messzebbre ment. A csoportlélekben érezte magát otthon. Eljutott Noéig, Ádámig. A mai ember már nem tudja, mit jelentenek ezek a nevek. Nem tudja, hogy a régi időkben más volt az emberek tudata, mint amilyen ma. A mai ember, ha egy kicsit összeszedi magát, egészen a gyermekkoráig tud visszaemlékezni, de emlékezete legfeljebb csak a születéséig érhet. A pátriárkáit, az ősatyák idején ez még másképpen volt. Az ember nemcsak arra emlékezett, amit ő maga élt át, hanem arra is, mit élt át az apja, a nagyapja és a dédapja. Úgy emlékezett a születés előtti időre, mint mi a saját gyermekkorunkra. Nem tudatosult benne, hogy születésével valami új kezdődött. Az emlékezet évszázadokra nyúlt vissza. Az emberek nem adtak nevet az elkülönült tudatnak, hiszen nem lett volna értelme. Minthogy visszaemlékeztek apjukra, nagyapjukra, dédapjukra, és így tovább, - egyetlen névvel jelölték az egész láncot. Adám, Noé - ezek a több nemzedéket egyesítő közös emlékezet nevei. Ameddig például egy ember vissza tudott emlékezni, addig Noé volt a lánc neve. Ez a név tehát egyfajta belső embert jelölt, sok-sok nemzedéken át élő szellemi lényt. Külön nevet adni minden embernek, ez teljesen értelmeden lett volna. Az Ádám név is szellemi lényt jelöl.
Az ember még nem ébredt én-voltának tudatára. Fel is oldódott volna a közösségben, ha szüntelenül nem érték volna az impulzusok, amelyek a közösség iránti vonzódás ellen léptek fel, és arra törekedtek, hogy kiszakítva őt a vérség kötelékéből, önállósághoz segítsék. Az egyéni tudat feloldódása elleni impulzust az ember asztráltestébe magukat befészkelő szellemi lények bocsátották ki. Ezek a luciferi lények. A kereszténység előtti időben ők gátolták meg a teljes egybeolvadást, az ember nekik köszönheti önállóságát, majd később személyiségét. Nagyon fontos, hogy belássuk: Jahvénak kell megköszönnünk, ami eggyé vált, és a luciferi szellemeknek, ami elkülönült.
A kereszténység korai szakaszából ismerünk egy mondást, ami így hangzik: „Christus verus Luciferus” - vagyis: Krisztus az igazi fényhozó. Lucifer ugyanis fényhozót jelent. Miért Krisztus az igazi fényhozó? Mert vele jogossá vált, ami előtte jogtalan volt. Előtte meghasonlásba torkollott az elkülönülés: az ember még nem érett meg az önállóságra. A Krisztustól kapott én-impulzus azonban hozzásegítette az embert, hogy énje ellenére szeretetet ébresszen önmagában egy másik ember iránt. Krisztus Jézus, az igazi fényhozó, adta meg végül az embereknek, amit Lucifer mintegy előlegként, a még éretlen emberiségnek hozott. Krisztus Jézussal érkezett meg az önállósodás impulzusa, de a szellemi szereteté is, amely egymáshoz köti azokat is, akik nem vérrokonok. Vele új korszak kezdődött, és az emberiség itt már éretté vált arra, amit Lucifer korábban akart megvalósítani. A „Chiristus verus Luciferus” mondás értelme később feledésbe ment. Aki értelmét újra megismeri, csak az értheti meg az első keresztény tanításokat.
Ezek voltak tehát a korábbi idők fő hatásai: látjuk, milyen előkészületen ment át az emberiség, hogy aztán megtörténhessen a nagy esemény Négy időszak - az indiai, a perzsa, az egyiptomi és a görög-latin - volt az előkészület, a nagy keresztény eseményre való felkészülés ideje. Ugyanakkor az sem volt lehetetlen, hogy valaki teljesen megmerevedjen a maga lényében. Képzeljünk el egy embert, aki Krisztus Jézus idejében él, és világos tudattal önmaga döntheti el, mit akar. Krisztus eljövetelekor ez az ember így szólhatott volna: nekem úgy volt jó minden, ahogyan volt, nekem semmi közöm Krisztus Jézushoz, nem akarok tudni róla. Ennek az embernek a lelkében a Krisztus Jézus előtti időben szerzett erők, impulzusok uralkodnának. Jelen van benne minden impulzus, amelyet az indiai, a perzsa, az egyiptomi és a görög-latin kultúrában szerzett. Csakhogy a kozmikus fejlődés folyamán csupán addig szabad egy impulzust birtokolni, ameddig egy másik meg nem érkezik. Aki nem halad előre, az bizonyosan visszamarad. Ezért sohase szemléljük értetlenül a történelmi fejlődést. Nem szabad azt mondanunk: minden kultúrának közös az alapja. Nem véletlenül épülnek egymásra a kultúrák.
Tételezzük fel, hogy valaki végigalussza az egész keresztény fejlődést, és csak a mindenkinek mindenki elleni nagy háborúja után ébred fel. Semmit sem kapott Krisztus nagy szeretet- princípiumából, amelyben a sok emberi én egymásra talál, és közösséget alkot. Korábban azonban mindent megkapott, és ez az ént egyenesen a szakadékhoz vezeti. Működnek benne a meghasonlás, az elkülönülés erői. Ezzel pedig eljutottunk oda, ahol választ kapunk a kérdésre: miért tárul elénk oly vigasztalan kép, amikor felbontják az első négy pecsétet? Mert ott azok az emberek jönnek elő, akik vissza akartak maradni a négy előkészítő kultúránál, és akikben Lucifer régi, meghasonlást okozó erői élnek. A pecsétek felbontásakor ezért is jelennek meg olyan alakban, amelyet megérdemeltek. Átaludták Krisztus Jézus eljövetelét, ezért olyan testben születnek meg újra, amilyen azoknak adható, akik a Krisztus-princípium hatásaiban sohasem részesültek. Ismét megjelenik az, ami a puszta intelligenciát, a puszta értelmet jelképezi: egymás után négyszer jelenik meg a ló. Ismét feltűnik az ember régi alakja: visszakapta, amit egyszer elhagyott, a ló-természetet. A ló alakja tűnik fel az első négy pecsétnél.
Kiket láthatunk az ötödik pecsét felbontásakor? Azokat, akik az előző korszakban megtanulták felfogni a Krisztus Jézussal elérkezett eseményt. Fehér ruha van rajtuk, szolgaságban tartották, gyakran meg is ölték őket, ők azonban megmaradtak, megőrizték önmagukat egy szellemivé alakuló világ számára. Összekötötték létüket Krisztus Jézus princípiumával, nem maradtak vissza a fejlődésben, ezért fehér ruhát öltve léphetnek elő, ha majd az ötödik pecsétet felbontják. Látjuk, milyen tiszta és szemléletes vonások jelzik, hogy Krisztus Jézus megjelenésének az időpontja az emberiség egy fontos korszakára esik. Az első négy időszak ezért ismétlődik meg úgy a mindenkinek mindeni elleni háborúja után, hogy ott megjelennek az elmaradottak, a matéria megkínzottai, akik nem haladtak együtt a fejlődéssel, hanem ragaszkodtak egy régi állapothoz. Ezért el kell szenvedniük a megkeményedett, önmagában merevvé vált anyagiság súlyát és fájdalmát. Mindaz, ami a pecsétek felbontásakor lejátszódik, a szakadékhoz vezető utat ábrázolja. Az ötödik korszaknál egy pillanatra felidézhettük a kiválasztottak képét, a többinél viszont csak azokat látjuk, akik ragaszkodnak az anyagisághoz, és a szakadék felé haladnak, akik felveszik régi alakjukat, mert képtelenek voltak arra, hogy azt átalakítsák, nem volt erejük hozzá.
Erről így alkothatunk képet: képzeljük el, hogy testünk gumiból van, és csak lelkünk ereje képes fenntartani a gumitest emberi alakját. Ha a lélek erejét kiengednénk belőle, a gumitest összezsugorodna, és már nem emberi, hanem állati formája lenne. Ahol tehát megszűnik, eltávozik a lélekből az erő, ott azonnal megjelenik az állati alkat. A legjobban úgy láthatjuk, mit sajátított el az idők folyamán az ember, hogy megfigyeljük, mit tud létrehozni a maga erejéből. Aki megszemlélheti, hogy korábban mit hozott létre az asztráltestében, az megállapíthatja: az emberben jelen van az állathoz való hasonlóság. A gumiember mai alakját valóban egyfajta belső erő tartja fenn. Ha képzeletünkben megszüntetjük ezt az erőt, megszüntetjük a Krisztus-erő termékeny hatását, akkor az ember visszahanyatlik, és állati formát ölt. Akik elmaradnak, azokra ez vár: egy új világot fognak alkotni, egy szakadék-világot, amely mintegy a mai világ alatt húzódik majd, és ott újra állati alakban él az ember.
Így érthetjük meg, hogy ténylegesen milyen lesz a fejlődés. Részleteiben fog kibontakozni, amit a mostani korszak készít elő, ahogy a mi időnkben is részleteiben bontakozik ki az, amit az atlantiszi korszak kezdeményezett. Említettem, hogy az atlantiszi idők utolsó harmadában alakult ki az a kis közösség, amelytől nemcsak az eddigi négy kultúra származott, hanem a miénk is, sőt a még hátralevő két kultúra is származni fog. A következő korszakra nézve, amely a miénk után következik, más lesz az előkészület. Nem egy meghatározott helyen kialakuló embercsoport fogja létrehozni a mindenkinek mindenki elleni háborúja után kezdődő kultúra szép, jó és nemes jegyeit, hanem azok, akik éretté váltak. Megint csak a haladás jele az atlantiszi korszakkal szemben, hogy ott a földrésznek egy eldugott zugában készülődött a kis csapat, itt azonban már az egész földkerekség összes nemzetségéből előléphetnek azok, akik valóban megértették a Föld misszióját, a maguk lényében élővé tették Krisztust, és a felebaráti szeretet princípiumát az egész világon elterjesztették. És bár mindezt helyesen tették, nem a keresztény vallások szerint, hanem az igazi ezoterikus kereszténység szellemében működtek, amely minden kultúrából kifejlődhet.
Akik megértik ezt a keresztény elvet, jelen lesznek abban a korban, amely a mindenkinek mindenki elleni nagy háborúját követi. A mostani kultúrát, a színtiszta értelmi kultúrát, és mindazt, ami a jelenkorban mindinkább az értelem szakadéka felé halad - ez az élet minden területén tapasztalható egy olyan időszak fogja követni, amelyben az emberi személyiség az intelligencia rabszolgája lesz, és ebben az ember elbukik. Csak egyetlen lehetőség van a személyiség megmentésére: a spirituális élet. Akik képesek arra, hogy spirituális életet ébresszenek, azok csatlakozni fognak a minden népből és minden nemzedékből kiválasztott helyesen lepecsételtek kis csoportjához, és fehér ruhába öltözve jelennek meg a mindenkinek mindenki elleni nagy háborúja után.
A mi jelenkori értelmi kultúránkban most kezdjük felfogni a szellemi világot. Ez az igazi antropozófiai törekvés: a jelenkor értelmi kultúrájából kiindulva felfogni a spirituális világot, és összegyűjteni azokat az embereket, akik megértik a felhívást a világ átszellemiesítésére. Nem egy zárt közösségnek kell létrejönnie, hanem minden nemzetből elő kell lépniük azoknak, akik a spirituális életet fokozatosan átmentik a hatodik korszakba, vagyis még nem a nagy háborún túlra, hanem csak a hatodik korba. Egyelőre még mindig vannak szükségszerűségek, amelyek a régi fajok sajátosságaival függenek össze. Korunkban még egymásra vetülnek a faji és a kultúrkorszakok. A faj tulajdonképpeni fogalma ugyan elvesztette már jelentőségét, de még most is erősen hat a kultúrára. Képtelenség, hogy bármilyen feladatot egyenértékű módon teljesítsen minden nép. Különösen egyes népek alkalmasak erre.
A mai nyugati kultúrát hordozó nemzetek feladatul kapták az ötödik korszak teljes kibontakoztatását, az értelem kialakítását. Ahová csak kiterjed a nyugati kultúra, mindenütt értelmi kultúrát találunk, és még nincs vége a fejlődésnek. Az intelligencia még tovább terjed, a mostaninál jóval több szellemi erőt fog az ember arra fordítani, hogy teljesítse a test kívánságait, a mostaninál jóval több szellemi erőt fog felhasználni arra, hogy elpusztítsa embertársait, holott még a mindenkinek mindenki elleni háborúja előtt vagyunk. Sok-sok felfedezés, találmány szolgálja majd a még jobb hadvezetést, végtelenül sok gondolatot pazarolnak el az alacsonyrendű ösztönök kielégítésére. Közben azonban csendesen kiformálódik mindaz, ami a kelet és az északi kelet bizonyos népeire vár. Készülődnek bizonyos nemzetek, hogy felébredjenek tompultságukból, hatalmas impulzust, hatalmas spirituális impulzust bocsátanak ki, és éppen ez lesz az intelligencia ellenpólusa. A Filadelfia gyülekezetével jelképezett hatodik kultúrkorszak előtt egy nagy népházasságnak leszünk tanúi: frigyre lép az intelligencia a spiritualitással. Már-már felvirradt a nagy házasság napja, az imént mondottakat azonban senki se vélje egy, a mi korszakunkat dicsőítő éneknek, mert ki dicsérheti akkor a napot, amikor az égen még csak az első hajnalpír látszik. De már figyelemreméltó jelenségeket látunk, ha összehasonlítjuk a Keletet és Nyugatot, ha a nemzetek életének mélyébe, mélységeibe, alapjaiba tekintünk.
Ne érezzük ezt olyasminek, mintha pártot ütnénk az egyik vagy a másik mellett. Előadásaimban legalább annyira igyekszem távol tartani magamtól a pártosságot, mint amennyire tárgyilagosságra törekszem. De tárgyilagosan is összehasonlíthatjuk mindazt, amit az európai Nyugat a tudományban, a filozófiában ért el, azzal, amit a Kelet adott, mondjuk Tolsztoj révén. Nem kell Tolsztoj követőivé válnunk, hogy elismerjük: egy olyan könyvből, mint amilyen Tolsztoj könyve az életről, ha értelmesen olvassuk, elegendő csak egyetlen oldalt elolvasnunk, hogy azt összehasonlítsuk akár egy könyvtárnyi nyugat-európai könyvvel. A következőket mondhatjuk ugyanis: a nyugat-európai ember az értelmével épít szellemi kultúrát, részletekből állít össze mindenfélét, amiről úgy véli, hogy értelmessé teszi vele a világot. E tekintetben olyan magasságokat ért el a nyugati kultúra, hogy semmilyen más korszak nem múlja felül. De amit egy nyugat-európai könyvtár harminc kötete mond, azt olykor tíz sorban foglalja össze egy olyan könyv, mint amilyen Tolsztojé az életről. Darabos erő nyilatkozik meg itt, de annyi van belőle néhány sorban is, mint ott könyvtárnyi, sok apró ismeretből összerakott könyvben.
Tudnunk kell megítélni, mi jött a szellem mélységeiből, minek van spirituális alapja, és minek nincs. A túlérett kultúrákban észrevehetők már itt-ott az elsorvadás, a kiszáradás tünetei, a frissen sarjadt kultúrákban viszont csupa üdeség és lendület minden. Tolsztoj idő előtti virága egy új kultúrának, sokkal korábban érkezett, mint kellett volna, hogy teljesen kifejlődhessen. A koraszülöttek összes bajától szenvedett. Némely nyugat-európai jelenséget oktalanul, alaptalanul ábrázol groteszknek, sok mindent balgán ítél meg, de mindez csak azt mutatja, hogy a nagy emberek erényeinek is megvan az árnyéka, és a nagy bölcsek bölcsességének is megvan a balgasága.
Amiről beszéltem, az mind csak tünet a jövőre nézve, ahol majd egymásba fonódik a Kelet spiritualitása és a Nyugat intellektualizmusa. Az összefonódásból születik meg a Filadelfia időszaka. A Kelet és a Nyugat házasságát azok kötik, akik befogadják Krisztus Jézus impulzusát, ők alkotják meg a nagy testvériséget, amely túléli a nagy háborút. Bár sokan támadják, és sokféle üldöztetést kell elszenvednie, de végül a jó faj belőle fog kinőni. A jó faj akkor alakul ki, amikor a nagy háború már az állatiság útjára taszította a régi formáknál megmaradtakat. A jó faj hordozza azt, amiből a jövendő magasabb szintű szellemi kultúrája fog megszületni. Mi is átéljük majd, hogy az atlantiszi nagy áradás és a mindenkinek mindenki elleni háborúja közötti korszakban a filadelfiai gyülekezettel jelképezett időben létrejön egy közösség, de az nem fog vándorolni, hanem mindenütt jelen lesz a Földön, és a filadelfiai gyülekezet szellemében, az emberiség összetartozásának szellemében, a keresztény elvek szellemében tevékenykedik.